MÁSODIK RÉSZ. AZ ÖRÖK BÉKE. (continued 6)

Az államok szövetsége e nagy baj enyhítését tűzte ki legfőbb feladatául.

Az államok nem hevertettek többé annyi milliardokat gyümölcsözetlenül aranyban, ezüstben, pinczeboltjaik alatt, mint XIX-ik században; hanem hevertették kincseiket a helyett a nagy államraktárakban elrakott élelmi czikkekben.

Mikor roppant termés van egy országban, egy világrészben, akkor azt mondják, hogy az zsirjába fullad; pedig dehogy fullad! úgy felissza maga körül a zsirt, hogy a zsir huzza a rövidebbet. Együnk meg, igyunk meg mindent, hisz úgy is rajtunk vész. Ez akkor a jelszó. A másik esztendőben aztán szükség van, akkor koplalunk.

Arra, hogy egyes ember, egyes család legyen takarékos, ahhoz nagy nevelés, megszokás, hajlam, apa, anya, gyermek és cselédség egyetértése szükséges. Hogy ez a magántakarékosság általánossá legyen, azt soká fogja az emberiség elérni. Hanem az államok lehetnek mindenki számára takarékosak.

Mikor gazdag termés van, az állam nem engedi, hogy azt elprédálják, hogy az élelmi czikkek árát a szégyenletig leverjék, hogy vevő hiányában mindent felzabáljon a telhetetlen népgyomor, a mi megenni való, hanem közbelép az állam, megnyitja a kincstárait és raktárait, amazokat kiüríti, emezeket megtölti.

Mikor ismét rossz esztendő volt, az állam nem engedi, hogy a kenyér árát a rémletekig fölverjék, hanem megnyitja tölt raktárait, piaczra bocsátja az áldott évek fölöslegét s ismét megtölti a kincstárait.

Hisz ezt már a Fáraók idejében is gyakorolták.

E feladat mellett az államvezetők természetesen kényszerítve lesznek sokkal többet forgatni a kezeikben a politikai számtant, statistikát és egyéb reáltudományokat, mint a közjogot, strategiát és diplomatiát, s mikor valahol minisztert keresnek, nem azt fogják kérdezni, hogy ki a legjobb «speaker»?

Ily szabályozott raktári rendszer mellett lehetségessé van téve az államszövetség igazgatóságának, hogy egy évben oly tömeg élelmi szert halmozzon össze a föld minden részén, mely két évre elég.

Nemcsak a szántott föld szolgáltatja ahoz a maga illetményét. A borassus pálma, a szágópálma, Amerika diótermő fái száz millió ember számára évekig eltehető termést adnak. A savannakon leölt vad-bivalyok husa, pemmikának elkészítve, esztendeig eláll. Az óriás folyamok, a tengerek besózott és szárított halai, teknönczei, tonnákba elrakott puhányai roppant tartalékot képeznek az éhség asztalán. Az emberiségnek, ha az összes államai szent szövetségében egyetért, ha takarékos és mértékletes tud lenni, még az is hatalmába van adva, hogy egy egész esztendőt el birjon viselni, melyet valamely csillagjárási katastropha az egész földre nézve meddővé tett.

E rendszer idegzetét képezték a földön mindenütt elhelyezett csillagdák és azoknak mint egy központi gerinczagya volt a himmalayai, mely minden ködön felül emelkedve, a többieket tapasztalatairól értesíté.

Hogy építék oda e huszonhétezer lábnyi magasba e csillagdát?

Annak minden alkatrésze vasból és messingből volt öntve.

A darabokat készen vitték oda.

Az épület tervét verseny útján fogadták el s akkor az államszövetséget alkotó minden országra rábizatott, hogy a rá eső részt készíttesse el hozzá.

Az államok a hajdani emberölő gépek, az ágyuk anyagát használták fel e czélra. Megönték ágyuikat csillagdának. És mikor az egyes darabok készen voltak, oly tökélyre volt már emelkedve a technica, hogy a húsz különböző államban készült alkatrészei egy épületnek, az összerakáskor tökéletesen egymásba illettek.

Ehhez a csillagdához aztán nemcsak élelmi szert, vizet és meleget, de még levegőt is mesterségesen kellett előállítani, hogy a benne működő csillagászok kényelemben és zavartalanul működhessenek: a kiknek aztán volt is annyi fizetésük, mint egy hajdankori püspöknek.

És ez a csillagda volt aztán a megfordított Bábel! A népek egyetértésének tanujele! Élő bizonysága annak, hogy az újra kizöldült földnek, az egymással kibékült nemzeteknek, e találmányokban gazdag, istenhez közel emelkedett gyönyörü földi világnak semmi világromlás által elmulnia nem lehet, nem szabad, nem szükség.

Az ember vitázott az Istennel a maga világának fenmaradásaért s megállt égre emelt arczczal, hogy elvitassa az «itéletnapot»!

HARCZ AZ ÉGI TESTEK KÖZÖTT.

Az egész földön csak két olyan nagy távcső létezett, mely tízezerszer nagyít. E roppant hengerek remekül szerkesztett gépekkel voltak összekötve, hogy egyetlen ember tetszés szerint igazíthassa őket minden irányban. Az egyik a himmalayai, a másik a vandiemenslandi csillagdában volt felállítva. A természetbúvárok e két helyet jelölték ki századok óta mint legszebb égtájképeket.

Bokhara és Tibet ege alatt hull a legtöbb tűzgolyó, ott húznak keresztül a legérdekesebb meteorok, a szivárvány minden szineiben, zöldek, veresek, sárgák legkivált. Az általuk lerajzolt tűzút néha félóráig ott látható még az égbolton mozdulatlanul. E helyről látni meg azt a foltot az égen, melyen semmi csillag nincsen: a kigyós jegyében. A mult században még két ilyen sötét lyuk volt az égen: a második skorpióban. Tökéletesen fekete foltjai az égnek. A XX-ik század vége felé a skorpio e sötét foltja elveszté azt a nevezetességét, hogy még hiresebbé legyen az által, hogy fenekén egy csillag-ködfolt jelent meg. Ezt a ködfoltot még a két távcső-leviathán sem birta alkatrészeire felbontani. – Pedig azok már akkor csodadolgokat mutogattak az embernek, miket Herschel, Humboldt csak látnoki sejtelemben érintett. Felfedezték a kettős napok sötét központi testét, melyet azok megvilágítnak, körüle forogva, feltörték a tejutat, kitanulva a csillagrajok útját, melyek egymással szemben keringenek; a távoli csillagködökben felismerték a világunkon kívül eső világot, a külső tejutat, mely azt a belsőt körülfutja.

A vandiemenslandi refractor figyelemmel kiséré a csodás «Magelhæn-felhőket», azt a két fénylő ködfoltot, mik a távcső alatt, mint myriadjai a ködcsillagoknak tünnek elő, egymáson keresztül-kasul bolyongók. Egy világrendszer csupa üstökösökből, melyben nincs sem nap, sem bolygó, se «csillagikra,» a hogy elnevezék, századokról-századra észrevehetőleg tömörül; egyszer bizonyosan összetalálkozik a központban, egy erősebb tömeg a többit magához rántja s támad a csillagköd helyén egy új nap, egy elsőrendü csillag. E nagy távcsővek felderíték, hogy a Jupiter holdjainak gőzkörük van, s így azokon élet és tenyészet, a mi a föld holdján nincs.

A skorpióban ismert sötét folt megzavarása után a vizöntö égürét annál nagyobb figyelemmel kisérék a csillagászok. A század vége felé a himmalayai csillagda egy huszonketted rangu csillag megjelenését jelezé a kigyós sötét foltjában a többi csillagdáknak. Bár a távirda elég gyorsan közlé a hirt: a többi csillagdák közül egyik sem volt azt képes észrevenni. Következő éjjel aztán meglátták azt valamennyien; de nem mint huszonketted, hanem mint harmadrendű, puszta szemmel is könnyen látható csillagot. Harmadnapra már elsőrendű csillag ragyogott azon a helyen, mely egyre fényesebb lett; felülmulta a Syriust, míg végre oly tündöklővé lett, mint Venus teljes fényében. Ez volt a nagy égi űr kitöltője.

Már most ha e csillag fényének millió évek kellettek, mióta a föld megalakult, hogy sugarai, perczenkint 40 millió mértföldnyi gyorsaság mellett, idáig jussanak, és még ily emberi felfogást kigunyoló távolság mellett is legelső csillagul tünik az fel: akkor az nem lehet más, mint a «központi nap». A világ középpontjának sugarai érték ezuttal a földet.

A tudás a legalsó néprétegekbe is el volt már akkor terjedve, s a «központi nap» megjelenéséről minden piaczon szerte beszéltek. A nagyszerű égi tünemény, mely naplementekor az európai égen keletről támadt fel, izgalmas hatást idézett elő a népkedélyben. Egy rész azt vitatta, hogy ez záloga annak, hogy most már a föld is megnyerte fölavattatását az égbe: ime a teremtő Isten székhelyét látjuk szinről-szinre, jobbak leszünk, boldogabbak leszünk ezentúl. Mások az ellenkezőt sejtették: betöltek a föld napjai; végződik a millenium: a végitélet van hátra.

Voltak osztályok, miknek érdekében állt az utóbbi felfogást táplálni. A kik legtöbbet gondolnak a földi örömökre és saját gyomrukra, azok legjobban szokták a népet ijesztgetni Istennel és a föld gyomrával.

Most következett még a közelgő üstökös rémjelenete.

Mikor azt még csak a legnagyobb távcsővek észlelhették, annak az alakja nem különbözött a naprendszeren belüli üstökösökétől. Egy nagy ködgomoly, közepe felé mind tömörebb, fényesebb; minden fényfark nélkül.

Abban az évben, melyben megpillanták, közeledése igen lassú volt. Fél év telt bele, míg az Uranus pályájáig eljutott. Itt azonban egyszerre, a mint a naprendszer bolygói közé került, az eddig körös-körül burkoló fényködtömeg elkezdett hosszan végig nyulni róla; először mint egy zacskó, azután hosszú farkalakban, mely két végén kétfelé nyilt és kétfelé hajlott.

Ekkor aztán a futása is gyorsabbodott.

Mi okozza a visszamaradását a ködszerű tömegnek a nap közelében? A nap deleje. Az üstökös fényfarkának tengelye a napig mephosszabbítva, ennek egyenesen a központján megy keresztül. És így az üstökös maga is delejes. Két ellentétes erő gyúrja őt ott az égen ama fenyegető rémalakká; egyik a nap vonzereje, mely körülcsóválva visszatérni kényszeríti, másik a nap delejessége, mely visszataszítja. A gázok, a mikből az a nagy ködtömeg áll, delejjel birnak, mik a nap egyenlő delejétől futni akarnak.

Hanem az üstökösnek magva is van, mely nem ereszti a gázokat.

Mi az a fényes mag? Folyadék? sűrű gáz? vagy por? vagy felleg?

Eddigelé minden üstökös magván keresztül meg lehetett látni az álló csillagot, mely előtt elment, a nélkül, hogy annak fényében sugártörést okozott volna.

Az 1999-iki üstökös más alkatu.

Ennek a feje már tökéletes körrajzu gömb, világosabb és sötétebb sávokkal, szélei nincsenek köddé elmosódva: egy tömeg az, gömbje előtt félhold alakban tol maga előtt egy tőle különvált fényburkot, s tűzfarkát három sötét csík szakgatja meg, el-elválasztva azt testétől.

Mikor az az üstökös sphærájával egy álló csillag előtt elmegy, annak a fénye keresztül látszik ugyan rajta: de ime – sugártörést szenved. A csillagászok bámulva észlelik, hogy annak az üstökösnek a magva már folyadék: a víznél könnyebb; körülbelül olyan, mint a sürített széneny.

Ez már nem «semmi» többé.

A mint még közelebb jön, két új fénysugárküllő nyomul ki belőle két felől, mely a kettős tűzfark elé hajol; úgy tünik most fel, mintha négy lánguszálya volna, mik közül a két szélső észrevehetőleg hullámzani látszik, mint a kigyózó láng. A csillagászok kétféle fényt vesznek rajta észre, a polarizáltat, a nap vissza vert fényét, és az önsugárzatot.

Most már mindenki láthatja az égen puszta szemmel, a ki az éjszaki félgömbön lakik.

Hogy e roppant tömeg, mely a naprendszerbe beavatkozott, minő hatást idézett elő? azt a földi csillagászok legelébb is a többi bolygókon észlelhették.

Legelőször a Neptun pályáját szelte keresztül. Ez a naprendszer legkülső bolygó csillaga, akkor hatszáznegyven millió mérföldnyi távolban volt a földtől. Már akkor a nagy távcsövek jól megismertették a bolygó alakját, melyet csak a mult században találtak fel, elébb tudományosan számítva ki létezését az Uranus, Saturnus és Jupiter koronkénti pályazavarásaiból. Ennek is gyűrűi vannak, mint Saturnusnak s egy holdja, mely öt nap alatt kerüli meg a földnél huszonnégyszerte nagyobb területű égi testet, úgy, hogy ezt a holdat a Neptun lakói repülni látják az égen, mint egy meteort. – A Neptun távolában még nem volt az űstökösnek lángfarka, homályos tömege fénylő középponttal alig észlelhető lassú haladással közelíte felé. Azonban a Neptun haladása még lassubb, hatszorta csendesebben futja körútját, mint a föld. Százhatvannégy földi esztendő kell neki, a míg egyszer körülfutja a napot. Van-e ott ember, a ki egy telet és egy nyarat megért? De hát van-e ott nyár? Ne aggódjunk most azon. A Neptunban lakók nem fáznak: annak a lakói még most az olvadt gránit, a folyó bazalt s a vajudó földkebel érczei: az még egy izzó csepp.

A Neptun és az üstökös lomha futásában keresztül szelé egymás pályáját, a nélkül, hogy találkozót adtak volna egymásnak. Legnagyobb közelségük tíz millió mértföldnyi volt. De mégis annyi változást észrevettek a csillagászok a Neptunon is, hogy a külső gyűrűje a belsőtől messzebb távozott.

Az Uranus közelében már a zacskóalaku idomot vette föl az üstökös; de ez a bolygó is oly távol esett tőle, hogy egy kis pályazavaráson kívül egyébb hatást nem gyakorolt rá.

Mind a kettő viszont az üstökös pályáját téríté el alig észrevehetőleg; de a csekély eltérés is elég volt arra, hogy az üstökös útját a legközelebb következő Saturnushoz egy millió hatszázezer mértföldnyire közel vigye.

Már ezt a látványt száz meg százezernyi távcső kisérte figyelemmel e földön. A földteke tulsó oldaláról siettek fel az északi félgömbre e mennyei tragœdiát szemlélni: az emberiség java egész éjjel ébren volt.

Meg is érdemlette a látvány: mert míg a világ fennáll, ezt a tüneményt nem fogja többé látni ember. A csillagászok előre megjósolák, hogy ha a nagy üstökös oly közelben fog elvonulni a Saturnus mellett, akkor a csillagról az azt körülfogó gyűrűknek le kell pattanniok, s a szétszórt gyűrű keringő darabjaiból lesznek a Saturnus körül új holdak. Így támadhatott körüle az eddigi hét hold is.

A Saturnus távolában az üstökösnek már puszta szemmel látható alakja volt. Feje úgy tünt fel, mint a Venus, ha vékony felhő takarja és fényfarka már akkor kétfelé volt válva. Még most nem volt ijesztő, csak érdekes látvány. Érdekes különösen a nagy refractorokban.

Márczius utolsó két napján volt az üstökös a Saturnushoz legközelebb.

A Saturnuson nem volt semmi delejes kisugárzás észlelhető. Még az is izzó állapotban van.

Annálfogva a két csillag vonzereje egy harmadik ellenerő zavarása nélkül hatott egymásra.

Márczius huszonnegyedikén minden csillagdából azt jelezték, hogy a Saturnus gyűrűi az üstökös felé megnyuló ellipsist kezdenek fölvenni.

E percztől fogva egy távcső sem maradt őrzetlenül.

A csillagdák nagy telescopjai nappal is láthatóvá tevék a két csillagot.

Márczius huszonötödikén este hét órakor jelezé a himmalayai csillagda, hogy a Saturnus gyűrűi az ecclypticára való elhajlástól nevezetes visszatérést mutatnak: a Saturnus tengelye visszanyeri a függélyes állást pályaköréhez.

Ebből kitünik, hogy a tengelyelhajlást a pályakőrhöz függélyes vonalból a bolygóknál a közelükben elhaladó nagy üstökösök okozhatták. – Most ez helyrehozta az előbbeninek a vétkét. Tehát az üstökösök nemcsak zavart tudtak előidézni, hanem rendet is helyreállítani. Egy ilyen szolgálattétel a földnek is sok baját megorvosolná. Időszakaink különbségének oka a földtengely félrehajlása.

De még egy más szolgálatot is tett az üstökös a Saturnusnak.

Ha e csillag gyűrűje, mely csak olyan tömör anyag, mint ő maga, együtt hülne ki a bolygó felszinével, akkor annak az egyenlítőjén köröskörül volna egy holt zóna: egy földöv, melytől az eget egy átlátszatlan, semmi sugárt át nem bocsátó holt tömeg örökre elzárja; ott nem volna élet és tenyészet soha. – E sötét árnyat lehetett látni a Saturnus gömbjén.

Márczius huszonhatodikán repülte be a hir a villany szárnyain a kerek földet, hogy a Saturnus fényabroncsa lepattant.

E tüneményt, keletkezése pillanataiban csak a föld naptól elfordult részein láthatták, a hol már akkor éjszaka volt. – A hol egy óra mulva esteledett be, ott már a távcsövek előtt nem állt a Saturnus hármas gyűrűje, hanem a helyett tizenkét fényes gömb látszott körüle, melyek közül nyolcz észrevehető sebességgel távolodott a bolygó központjától; megannyi ujonalakult hold. – E holdak legnagyobbika hat napig repült kifelé a megindító lóderőtől hajtva s nyolczszázezer mérföldnyire távozott el a Saturnustól: akkor aztán megkezdé a többiekkel együtt bolygója körüli pályafutását.

A Saturnus, gyűrűi felbomoltával, a holdakban leggazdagabb bolygója lett a naprendszernek. E nagyszerű szétrobbanásnak bizonyosan megfelelő világrendítő hangja is volt, mely a világæterben képes tovább terjedni, egykor fültompító zugással fogja meglepni a földlakókat; hanem azt csak a jövő század ivadékai hallják meg. A hangnak a Saturnustól a földig eljönni kell nyolczvan esztendő. E találkozás azonban magának az üstökösnek pályafolyamára is határozó befolyást gyakorolt; oly perturbatiot idézve elő abban, hogy a míg az addigi futása szerint a földdel való találkozása az üstökös pályakörén kívül esőnek számíttatott fel, a megváltozott irány miatt most már annak okvetlenül az üstökös pályakörén belül kellett megtörténnie.

Május közepén már a Jupiter útját szelte keresztül az üstökös.

Fénykisugárzása már akkor két szélességi fokot ért át az égen.

A földpályán kívüli négy asteroid akkor mind a napközelben volt s ezuttal nem találkozhatott az üstökössel: hanem annál inkább észlelhető volt annak hatása a naptávolban álló Jupiteren és Marson.

Mindkét bolygónál, a mint az üstökös közelített feléjük, szokatlan delejes kitörések voltak észlelhetők. A Jupiter északfényének kisugárzása a legelső holdjáig elhatolt, s a Marsból északfény és délszakfény sugárzott ki egyszerre, rövid időközöket tartva lelohadásában.

Azonban a Jupiter nem jutott közelebbre az üstököshöz tizenhat millió mértföldnyinél s a távolból nem zavarta azt meg felvett útja irányában. A Mars pedig gyorsan menekült előle. E kis planetának, mely alig nagyobb, mint a Jupiter legnagyobb holdja, nem volt tanácsos az égi szörnyeteggel elfogadni a tornát!

Az egész földkereken valami rendkívüliség volt észlelhető az időjárásban. A déli féltekén oly meleg volt a nyár, hogy január elsején a délsark két legszélső tűzhányója, az Erebus és Terror a tetejéig fedve volt friss zölddel. – Utolszor azonban. – Ez év deczemberében már a délsark vidéke hiába fogja várni a nyarat. Neki az örök tél jut.

És gazdag termésű év igérkezett. Az első aratást ez évben Tasmaniában kezdték. Február derekán van Diamensland, új Caledonia, Austrália déli vidéke annyi tengerit, rizst és batatát termelt, hogy az egész szigetországot el lehetett volna látni két évre.

E szigetország lakóinak sorsát azonban nem csupán az élelmezési gond fogja eldönteni.

A hogy a Saturnus példája megmutatta, az üstökös közeljutása a bolygó tengelyének visszahajlítását eszközölheti. Ez üstökös nem azon égi vándorok egyike, a miknek tömege legfeljebb a föld ötezred részét képezi, ez a földdel egyenrangú tömeg.

Ha közelléte által a föld tengelye csak annyira is visszahajlik, mint a Saturnusé, ekkor kiszámítható, hogy a föld északi részén a meleg égöv izotherméinek kigyóvonala Európában Odessától a Kárpátokig, Csehországig, Berlinig fog felvonulni; a britt szigeteknek olyan climájuk lesz, mint dél Austráliának; egy hónapig tartó fagy nélküli téllel. Oroszország területe mérsékelt égalj alá kerül, a Newa azontúl csak ritkaságképen fagy be s Szentpétervárott csak annyiszor fognak szánkázhatni, mint most Budapesten. Nálunk a tavasz kezdődni fog februárral: földünk megismerkedik a tropicus esőszakkal; pálma, kenyérfa, gyapot meghonosul Európa közepén, ismeretlen tünemény lesz a késői fagy; a jeges tenger elveszti kiterjedését; a Behring szoros Ázsia és Amerika közt megnyílik, az északi tengeri út felszabadul, s egy egész nagy terület, melynek csak hat heti nyara van, melyet csak az iramszarvas és jeges medve látogat, felszabadul a földmívelés és baromtenyésztés számára: egy akkora terület, mint négyszer egész Európa.

Ámde ugyanakkor a föld déli féltekéje sülyed bele a hosszú tél szakába.

A huszadik szélességi fokig nyolcz hónapos lesz a tél, siberiai gyorsan átfült nyárral; s a déli jeges tenger előre nyomul jégbérczeivel, lakhatlanná téve a közelében eső szigeteket.

A földlakók nagy szerencséjére a déli sark környéke csupa tenger. A tenger meleg áramlatai egy részt enyhítendik a telet, másrészt nem lesz ott minek megfagyni. Alig van ott kárbaveszendő föld, mely addig gabonát termett, s azontul izlandi mohot csupán.

De nagy átalakulás alá kerül egész Ausztrália; a szigetvilág: Dél-Amerika, Afrikával együtt. A hő égalj felőlük odább vonul s kapnak helyette olyanforma mérsékelt égaljat, a minő most minket befed: esős őszt, hideg tavaszt, növényaltató telet. E megváltozott éghajlat alatt az a nép, mely most ott lakik, vagy kénytelen lesz elfogadni a civilisatiót, minden követelményeivel együtt, vagy lassankint elfogyni és helyet adni az életerős fajoknak, melyekkel versenyezni nem bir. Meztelenül őgyelgő embert nem tűr el többé a föld, s dologtalan embernek nem ád többé enni. Népfajok, melyek az emberiség nagy czélját előmozdítani nem tudják, elmulnak maguktól. Nem irtja őket senki, nem szorítja le velük, mint tökéletlen alkotásokkal. Vagy pedig támad közöttük egy-egy vezérszellem, ki felkölti fajában a tetterőt, a vágyat az élet után; a tudás szomját, a tökély utáni törekvést, s akkor nekik sem lesz mostohájuk a föld; betöltik azt s az eltartja őket.

E csillagászi kiszámítások oly csalhatatlanoknak látszottak, hogy ezeknek az alapján nagy tőkékkel rendelkező földvételi társulatok alakultak, melyek roppant területeket vásároltak össze a lappon vidékeken Archangelszk kerületében, a tunguz és samojéd pusztákon az orosz kormánytól s az amerikai «nagy-rabszolga tó» környékén, az Aljaske tartomány fensikjain: haszon nélküli, kopár, örök fagy lepte sivatagokat most; – kenyértermő pihent szűztalajt majdan, ha a nap sugárai átmelegítik. E most kopáran fekvő rideg sivatagoknak értéke huszszorosan felülhaladja a világ minden államainak összes adósságait. Akkor Siberia lesz a föld éléstára, s a földmivelés felvirágoztával egyúttal kifogyhatlan kincstára a bányászat minden termékeinek, a hajdani számkivetés elátkozott kinhazája a vállalkozók Eldorádója lesz majdan…

A legszebb tavasz következett Európában és Ázsia, Amerika mérsékelt délövi országaiban, egyidejüleg a gyümölcstermő őszszel a déli féltekén. A Capföldön a legzamatosabb bort szüretelték abban az april hóban, melyben Európában a kankalin és az orgonafa virágzott, s mikor itt az első cseresnye piroslott a fákon, akkor szedték az utolsó termést a Tűzföld pangifáiról.

A gyors közlekedés mellett az ember átjárhatott az őszből a tavaszba mindennap; átrepülve az örök nyár örökzöld rónáit.

Május hóban már csak tizenöt millió mérföldnyire volt az üstökös a földtől.

Még most sem volt az egyéb egy szép csodálatraméltó égi tüneménynél; legyező alakuan szétterjesztett sugárfarkaival egy páva csillag!

E legyező alak arra a vitára adott alkalmat, hogy ez nem az 1680-iki, hanem az 1744-iki üstökös, annak volt hatszoros farka. Az üstökös fénykisugárzása azonban a napközelben támad; a Halley-féle üstökös valahányszor visszakerül a föld közelébe, mindig más alakot hoz magával.

Még most senki sem rettegett tőle. «Jó bor lesz az idén;» ez volt a jelszó közeledtére. Döghalált, éhséget, háborut senki sem jósolt belőle: az északi hemisphærium lakóinál győzött már a babona felett az ismeret. Megállapodott rendes időjárás mellett a járványok is szüneteltek. A boldog emberek egészségesek is. Pénzzavar, országbukás és cholera együtt járnak. Most távol voltak. Bőség volt minden piaczon; termény és pénz élénk forgalomban; dolga volt minden embernek elég s jutalma érte.

Az országos költségvetések mindenütt többletet mutattak a bevételekben.

A magyar pénzügyminiszter jónak látta az adót egyharmadával leszállítani.

Juniusban már oly közel jött az üstökös, hogy fényes nappal is lehetett látni az égen, gyönyörű látvány volt most is, szokatlan phosphorfényű fejével.

E hónap közepe táján azonban a passat szelek meghozták azt az általános esőzést, melynek értékét csak a mezei gazdák tudják megbecsülni; aratás előtt három-négy napos eső, aztán még néhány napi borongós idő; ettől telik meg a kalász szeme, ez hajtja csőbe a tengerit, növeszti a burgonyát, megindítja a gyümölcstermést; hanem boszantja a csillagászokat.

Hét napig csupán a himmalayai csillagda tudósításaiból értesült a világ az üstökös útjának phasisairól.

A kik értettek hozzá, a naponkint háromszor közzétett adatokon aggályosan csóválták a fejeiket: az üstökös már nem repülni, de szökellni látszik.

Végre junius 25-kén egy északi szél elfutta a felhőket, s hét napi bujósdi után ott állt ismét az üstökös az égen.

De mily szörnyű alakja volt már ekkor!

Tán ha napról-napra észlelhették volna közeledését, megszokták volna azt; de az egy hét előtti tünemény után ezt az óriást látni az égen, mindenkit megdöbbentett.

Most már a sugárküllői tíz ágra szakadva, a fél eget látszottak beborítani; a legkülső fénykévék puszta szemmel is észrevehető lobogó mozgást árulva el.

Ez az üstökös a naptávolban tíz lábnyi lassusággal libben, a naprendszerbe jutva haladása mértani arányban növekszik, míg végre a napközelben perczenkint ötvenhárom mérföldet repül. Hét nap alatt öt millió mérföldnyi utat tett az égen: annyival közelebb jött a földhöz.

Az üstökös feje a gönczöl csillagképletében állt már, míg két középső lángfarka a keleti láthatár alatt tünt el.

Gyönyörű látvány volt maga az üstökös feje ily közelből.

Az üstökös egy élő csillag. Nemcsak halad, de mozog is. Fejlődése szemmel látható.

Fénytekéje tizmillió mérföldnyi távolból akkorának látszik, mint a hold. Csillagászi felmérés szerint átmérője hatszorta nagyobb, mint a földé. E fényteke után huzódik a lángüstök, mely a hány ágat képez hátul, elől annyi rétegben burkolja körül a csillag gömbjét. És e rétegek mozognak. A gömbnek nap felől elfordult részén teljes sötétség van: egy fekete ür látszik, a háta mögött elnyuló lángkisugárzást megszakítva. A nap felé fordult részét pedig fényudvarok körítik.

De e fényudvarok sokkal tündöklőbbek, mint a hold és napudvar; öt-hat rétegben következnek egymás mögött, s égyik réteg szüntelen tolja a másikat előre szemlátomást. A legkülső udvar, míg egyre tágul, s szélesebb félkört foglal el, lassankint szivárványossá lesz, külseje veres, mellső íve kék. És egyre tágul. Egyszer aztán szélei megszakadoznak, kifelé sugárzó fénykévekre bomladozik, mik szétsugárzanak, mint az északfény lángoszlopai s azzal elmulik. Nyomában jön a másik fényudvar, és azután a többi, a végtelenig, szakadatlanul. Egyik szivárvány a másik után terül szét az égen; míg az álló csillagok, miket az üstökös eltakar, keresztül ragyognak a szivárványokon, az üstökön, s magán a csillag fényes holdgömbjén.

És ez a fénytányér maga sem pihen: benne fénylő és sötét egyközpontu körök váltják föl egymást s magva intensiv fénynyel, önkisugárzással bír, a mit bebizonyít fényes nappal az által, hogy míg olyankor a fényfarka és szivárvány udvarai eltünnek, maga mint önfényű csillag ragyog a nappali égen. Az üstökös központjában tehát tömörülési önfényteremtő műveletnek kell végbemenni.

Azon kiszámítás után, hogy az üstökös golyója a föld hatszoros átmérőjével bír s hogy az naponkint hét, nyolczszázezer, később egy millió mérföldnyi gyorsasággal közeledik a föld felé, s e gyorsasága végre négy millió mérföldnyire fog emelkedni naponkint, a legkalandosabb tér nyilt a földteke irástudó népeinek, hogy képzelmük szerint alakítsák maguk előtt azt a jövendőt, mely a legközelebbi napokban várakozik rájuk.

Ha az üstökös feje hatszor akkora átmérőjű, mint a föld: akkor az a találkozás perczében egészen körül fogja a földet; harminczhat perczig benne lesz a föld az üstökös magjában. A találkozást megelőző napon az északi hemisphæriumon nem fognak látni égboltozatot: azt egészen kitölti az üstökös; az északi szélesség negyvenedik fokáig a láthatáron csak egy boltozat lesz: az üstökös fénytáblája.

Ha a föld a hozzá közeljött tekét, tán delejerejével, eltaszítja magától, a sokkal sebesebb rohanású roppant tömeg mégis kétféle hatást fog gyakorolni a földre. Az egyik hatása lesz a föld saját tengelye körüli forgására.

Ha az európai félgömb felől suhan el az üstökös tekéje a föld mellett, akkor oly gyors körforgást fog a földnek ezzel kölcsönözni, hogy négy órából fog állni egy nap; ha pedig az amerikai félgömb felől fut el mellette, akkoi megfordítja a föld körforgását, s azontúl nyugaton fog felkelni a nap és keleten lemenni. Ily üstökös-rohamból magyarázták ki már régen az Uranus holdjainak körforgását, a mik az egész naprendszerrel ellentétben hátrafelé keringenek, nyugatról keletnek, míg minden bolygó, a nap körfordulatával, s minden hold planetája sodrásával egy irányban halad. Sőt meglehet, hogy paralysálja vele a föld tengely körüli forgását, úgy hogy az, mint a hold, egyszeri nap körül jártában csak egyszer fordul meg önmaga körül, s az által csak egy oldalán lesz örök nappal éjszaka nélkül, a másikon örök éjszaka nappal nélkül.

A másik hatást pedig fogja a földre gyakorolni a gyorsan rohanó égi test annak a napkörüli pályáját illetőleg. Most másodperczenkint 4 és fél mérföldet halad a föld; ha a mellette elfutó üstökös, melynek tömege nagy kiterjedése mellett a föld sulyát felülmulja, ehhez még hozzáadja a maga perczenkint 40 mérföldnyi gyorsaságát, akár taszítva maga előtt, akár vonva maga után a földet, akkor ez a lökés után szűkebbre szorult pályakörben tizszerte gyorsabban fog a nap körül keringeni: harmiczhat napból fog állni egy esztendő.

Így okoskodtak úton útfélen.

Az államszövetség hirlapjai naponkint háromszor siettek a féltudós phantasia mende-mondáit megczáfolni.

Sem az egyik, sem a másik eset nem fog bekövetkezni.

Az üstökös gyorsan közeledik ugyan a földhöz s még gyorsabban is fog felé tartani, ha egymás vonzkörébe jutnak; de azért még csak az sem történik meg vele, hogy alakja egyre oly mérvekben nagyobbodjék a földlakók szemei előtt, a minőkben közeledik.

Mikor nyolcz millió mérföldre volt az üstökös a földtől, akkor hatszorta nagyobb átmérője volt, mint a földnek. Másnap ez arány már csak öt és fél volt. Az üstökös fogy. Azok az egymás után kisugárzó szivárványudvarok, az üstökös testét elhagyó párázatok, miket a megközelített nap kicsal belőle, minden szétfoszló «halo»-ja az üstökösnek egy réteget bont le testéből, mely láthatlan pára, æther, «nappor» lesz, elenyészik az ürben, vagy tán oda tapad az üstökös lánguszályához, vagy siet feltalálni az ecclyptikánkon tulnyuló zodiakál fény napkarikáját s vele egyesülni. Az óriási tömeg, mire egy millió mérföldnyire közeljut a földhöz, már akkor az átmérője alig kétszerte nagyobb, mint a földé.

Hanem azt csak a csillagászok tudják ily bizonyossággal; a piaczok népe látja közeledni, nagyobbodni, kiterjedni, uralkodóvá lenni az égen a világür szörnyetegét!

HARCZ A FÖLDI CSILLAGOK KÖZÖTT.

A míg az égi testek között ütközet előkészületei folytak a firmamentumon, az alatt idelenn a földön is döntő harczra készült egymás ellenében az emberiség két vezércsillaga: a «tanoda» és az «egyház».

A jövő században már az iskola egyenrangu hatalom a templommal. A mult század szörnyaránya ki van egyenlítve. A hol van egy nagy templom emelve ezer emberre, ott van egy iskola, mely ugyanannyi hallgatót fogad be, s ha egy városnak van tíz temploma, annak van tíz iskolája is.

A tanoda épen úgy nyitva van mindenki számára ingyen, mint a templom, s abban tudományos előadások, felolvasások tartatnak kitünő szónokok által: az előadások sorozata a kapura van kifüggesztve, mindenki azt a napot választhatja, a melynek tárgya leginkább érdekli. A tanoda nem csupán a fiatalság és férfinem számára van többé: megtelik az már minden korú és nemű hallgatókkal.

Különös volt az a XIX-ik században (az ember a XX-ikban majd el sem hinné), hogy a Biblia, a Thalmud, az Alkorán bölcs tanait késő vénségéig magyarázták a szegény embernek; hanem azokat az ismereteket, a mik örökké bővülnek, előre haladnak, a mik után élnie, tökéletesülnie kell, vagy épen nem tanították neki, vagy tanították neki drága pénzért, gyermek észszel, húsz éves koráig, akkor azt mondták neki: itten állj meg, a mit a jövő húsz évben a tudomány foglalni fog, azt tanulja az utánad jövő nemzedék. A vallást a sírig magyarázták az embernek; holott a hit dolgához nem kell egyéb, mint egyszer meghallani és elhinni; a tudományt, az ismeretet pedig, melyet buvárkodás, kétkedés, új alakulás, fölfedezés örökké előbbre visz, csak addig tanították neki, a míg a keserves diplomát kezébe kapta.

A XX. század tanodai rendszere nem ilyen. A tudomány csarnoka mindenki számára nyitva áll dijtalanul, mint a templom. A ki elmulasztá gyermekkorában, hogy olvasni megtanuljon, ha az élőszóval előadott ismereteket egyszer meghallja, siet helyrepótolni, a mit elmulasztott, s kopasz fővel hozzákezd a tanuláshoz.

Most a tanodák nem szűk zugok, hanem nagy termek, mikben mindenki kényelmesen ülhet és jegyezhet, fővárosokban több ezer ember befogadására képesek. Az előadások az esteli órákban kezdődnek, mikor minden munka szünetel már. – Vasárnap egész nap vannak felolvasások.

S a nép oly buzgón látogatja a tanodát, mint hajdan az egyházat. S a jövőkor Aragoi, Humboldtjai, Laplaceai, Litrowjai, Olmstedei, Newtonai, Besselei, Liebigjei, Franklinjai, Jedlikei, Tarczyjai, Margói, Thánjai felolvasásai hire épen úgy összegyűjti minden rangosztályból a közönséget, mint hajdan egy pater Klinkowström remek prédikácziói.

S ez nemcsak Európában és Északamerikában van ekként; a tudomány csarnokai odaférkőztek már a mohammedán mecsetek, a chinai Budhatemplomok, a japáni Mirok bálvány templomai mellé s befurakodtak a keletindus brahmanok szentélye közé is.

Szomjazza már az emberiség a tudást, a valót, s megittasul az ismeretek gyönyörétől.

Hanem azért a másik csillag is ragyog: az egyház.

Az ember nemcsak kenyérrel él. Az embernek szive is van, s mikor arra valami nehezedik, azt a tudomány meg nem gyógyítja.

Ha valaki vagyonát elvesztette, mit használ neki a mathesis, mit a jogtudomány, mit a pénzválságok ismerete? segélyt keres, mely azzal biztatja, hogy lesz más világ, a hol az utolsók lesznek az elsők.

A kit megcsaltak, megkeserítettek, mit használ annak a philosophia, mit a historia, hogy az mindig úgy volt? Istent keres az, a ki az ő szenvedéseiért boszút álljon, a ki azokat róla elfordítsa.

A ki fél a hónaptól, a ki távollevő kedveseért remeg, mit gondol az arra, hogy a hang, a mig a legelső csillagig elér, azalatt millió év telik le, s a világætherben akkor is csak oly óriási hang terjedhet tovább, minő egy szétpattanó planétáé: azért ő mégis imádkozik, s jól esik hinnie, hogy az, a ki ott a központi napban lakik, az ő sóhajtását meghallja azonnal!

A ki kórágyán kínlódva hever, mit vigasztalja azt meg az anatomia? csodától várja a javulását.

A kinek a kedvesét eltemették, mit kérdezi az a chemiától, minő alkatrészekre fog ez imádott alak szétbomlani? nem adja az a más világot semmi tudományért oda; a hol újra találkozni remél azzal, a kit úgy szeretett.

S a kit bűntudat terhe nyom, oh azt a craneologia minden csalhatatlansága sem nyugtatja meg; felvilágosítva róla, hogy nem ő az oka a bűnnek, hanem koponyájának idoma, melyben e bűn organuma túlfejlődött! embert keres az, kinek elmondja: mit vétett? s a kitől megtudja, hogy van egy véghetetlen irgalom, túl a földön, a ki a férgeknek megbocsátja azt, hogy férgek voltak.

A míg az emberek idegei érezni fognak, addig mindig lesz vallás a földön. Lesz mindig egyház. Tanoda és egyház soha el nem törölheti egymást. Ki kell egészítenie egymást.

A huszadik század vége felé meg volt hagyva az egyháznak az a hatalom, hogy uralkodjék a szivek fölött; – de nem a fejek fölött.

Mindenütt emancipálva volt az állam az egyház alól.

Most, az apocalypsis napjaiban újra eljöttnek látszott az idő, melyben a pap a király fölé emelheti fejét, a midőn a császárok a zárdákba fognak menekülni, s zsákruhát öltenek a végítélettől rettegtükben.

A pápa a villámokhoz nyult: nem a vatikán mennyköveihez ugyan, hanem a távirda villanysodronyaihoz, tizennégynapi bőjtöt rendelve az egész katholikus keresztény világban.

Hasonlót tettek a keleti egyház főpapjai; s a Buddha, Bráhma, Láma, Schamán hit egyházkirályai sem maradtak hátra a szent buzgalomban. Járták a processiót, verték a dobokat, meghordozták a szent képeket; a barátok mezitláb jártak, fedetlen fővel a hivek, a dervisek keringeltek, a bonczok késekkel hasgatták bőrüket, a japán jamabusi barátok kiszurkálták saját szemeiket s példájukat ezren meg ezren követték, kik azzal akartak menekülni Isten ostora elől, hogy ne lássák azt; a nők lenyirták hajaikat, a férfiak szakállaikat; s Indiában a Brahma szekere alá, a «tirunál» kerekei alá százával veté magát a fanatizált nép, hogy az Istenkocsival gázoltassa el magát, mielőtt amaz égi szörnyeteg összezuzná.

«Térjetek meg népek, mert itt az itélet napja!»

Még a jó protestánsok is éjjel-nappal harsogtaták templomaikban a zsoltárokat: «Haragodnak nagy voltában, megindulván, Ne feddj meg uram engem».

S a zsidó bezárta boltját és ment a zsinagógába sírni a világ elpusztulása fölött.

De hát lehet-e megitélni az érzékeny idegzetű embert, ha így megrémült kerek e világon: mikor a természet minden élő állatja úgy érzé e rémületet?

Mikor éjszakánkint naplement után ott állt a föld felett amaz óriás csoda, melynek feje, mint egy sok karikába foglalt fényes szem, ragyog a földre alá, s homlokáról egyik tündöklő szivárvány ivet a másik után bocsátja ki, az égen széttáguló mozgó szivárványok úgy látszanak közelíteni a földhöz, s midőn szétfoszlanak: mintha lángoló nyilak özöne fordulna erre alá! Hah, akkor, mily égretörő zaj támad a földön! A gulyák állatai megvadulva futnak szét, bömbölésükkel riasztva fel a be nem sötétülő éjt; a fókák kijönnek a tengerből a jégpartra s üvöltéseikkel hirdetik, hogy a vizek mélyén is rémület uralkodik, s a félelemtől megszelídült kajmánok odamásznak az emberi hajlékok mellé s felkusznak a királyi paloták lépcsőin: mintha védelmet könyörögnének az embertől; hát az ember maga hol keresse ilyenkor a védelmet?

Hol? A tanodákban.

A kit meg nem nyugtat a rémnapokban a hit, azt megnyugtatja a tudás. Az éj minden órájában közöltetnek minden város és nagyközség tanoda-termeiben a csillagászok tudósításai.

S ezek mind pozitiv számításon alapulnak, a mik csalhatatlanok. A számok megszüntetnek minden kételyt.

Az üstökös és a föld összetalálkozásánál négyféle tényező működik össze, a miket folytonosan egybevetni a tudomány feladata.

Hogy a földdel össze nem ütközhetik, az olyan adat, a mi felől a tudósok nem is vitatkoznak; két szabadon mozgó delejes test össze nem ütközhetik, hanem kizökkentheti egymást a pályaköréből.

Ez utóbbi esélyt kiszámítani a feladat.

Először is az üstökös futása akként gyorsul, a mint a naphoz közelebb ér. De annak a kiszámításnak a progressióját megint megrontja az a másik tény, miszerint az üstökös tömör feje mentül közelebb jut a naphoz, annál többet veszít tömörségéből, farka annál többet nyer kiterjedésében, a mi viszont röptét lassítja. Ez hát a második tényező.

A harmadik lesz a föld vonzereje, mely az üstökös irányára és gyorsaságára ismét növekedő progressióban hat be.

Negyedik erő aztán a delejesség, mely ismét bizonyos ponton elkezdődve, megfordított progressióban áll ellent az üstökös rohamának.

E négyszeres erő hatványai ismeretesek; a bekövetkezendő tüneményeket megmondják a számok és a vonalak.

Egy nagy baj történhetnék a földdel. Ez az volna, ha az üstökös az ázsiai oldala felül suhanna el mellette. (Az, hogy a föld az üstökös farkába belejut, semmi változást nem tesz; a mult században is ment azon keresztül kétszer.) Hanem az említett esélyben az lenne az igen nagy baj, hogy a föld tengelyét még jobban elhajlítaná az ekkliptika felé; s ekkor nem hogy jobb nyár és jobb tél várakoznék a földre, sőt inkább a jégvidék egész Európát lefoglalná, az adriai tenger befagyna minden évben, a mérsékelt égövek csaknem végkép megszünnének; míg ellenkezőleg nyáron az éjsark minden jege elolvadna rendesen, s hogy abból azután milyen özönvizek támadnának, azt el sem lehet képzelni.

Azonban hát nem fog az megtörténni.

Az üstökös felvett pályavonala úgy vonul a föld felé, hogy mikor annak legnagyobb közelében lesz, az Algol és Alamák-csillagok között fog állani a fejével, julius 6-án a párisi órák szerint este 8 órakor. Itt éri el a föld delejének legszélső hatáskörét. A föld delejpólusa nem esik össze a valódi tengelylyel; az északamerikai Melville-sziget és Calkburn közé esik a 70-ik fokig eltérve. Az üstökös-pálya tehát Amerika felé fog félrehajlani s a földtengely zökkenése az ekkliptikához függélyes irány felé várható.

A midőn azonban a csillagászok mindezt pontosan kiszámították, akkor jöttek rá, hogy már most egy ötödik tényező is fog e számításba beleelegyedni: a hold.

A föld hű drabantja épen akkor lesz utolsó negyedében s az üstökösnek a föld és a hold között keresztül kell menni.

Phranza György bizanczi tudós 1454-ben jegyzette fel egy ilyen átvonulását egy üstökösnek a föld és hold között.

Ha a föld deleje e közben az üstökösnek egy erős taszító lökést ad, akkor annak a mi holdunkkal kell találkoznia, még pedig szemközt.

S minthogy a holdnak nincs oly erős delejes kisugárzása, mint a földnek; ellenben vonzereje annak is van: észlelhető lesz a földről «in animi vili» az a kisérlet, hogy mi következik két égitest összeütközéséből?

Azokra nézve, a kik a tanodákat látogatták, isteni gyönyör volt az üstökös közeledésének minden szakasza. Valami túlvilági borzadály, valami égbeemelő ihlet az, mely ily nagy csillagnak ily közelben szemléletéből támad. Egy új láz neme szállta meg az embereket, hasonló a holdkórsághoz; a sideratio, a csillagbefolyás izgalmából támadt az, mely látnokká, túlérzékenynyé tette a fogékonyabb kedélyeket, míg az izgatott tömegekben járványnyá szaporítá a megőrülés esélyeit.

Julius 5-én már oly közel jött az üstökös a földhöz, hogy az éjjel csaknem oly világos volt, mint a nappal. Az üstökös önfénye s az uszályáról visszavert napsugarak okozták e fényt.

Ezen az éjszakán sem ember, sem állat nem aludt a földtekén.

A légben milliói a madaraknak és denevéreknek röpködnek összekeverült csoportokban.

Az államszövetség igazgatósága ezen a napon jónak látá figyelmeztetni a tanodák hallgatóit, hogy az égi csoda bámulatában az aratási munkát végezni el ne feledjék, mert ha a túlérett gabona kihull, akkor az a baj csakugyan érheti a földlakókat, hogy éhezni fognak.

És valóban voltak bátor emberek, kik a végítélet napján neki merték vetni a kaszát az érett kalásznak s elkezdtek aratni a jövendő számára. Aratni a böjt nagy napján.

«Istentelenek! kiálták a vak hit apostolai; ti dolgoztok a végítélet napján, mikor a földre kellene borulnotok, a rátok gázoló angyal lábai alá! Miattatok kell elveszni a földnek. Ti miattatok, kik a tudást állítottátok a hit helyébe; a mindenség eszméjét a Jehova oltára fölé; kik szolgátokká tettétek a villámot, hogy irjatok vele, szolgává a napsugárt, hogy azt emberarczok alkotására kényszerítsétek; kik megmértétek a távolságot a föld és az ég között s elpereltétek azt a szentektől és üdvözültektől; kik föltaláltátok a repülés tiltott mesterségét; ha akart volna szárnyat adni isten az embernek, teremtette volna őt eként; ti erőszakkal emeltétek magatokat a föld felé. Sirjatok! Kevélységtekért tűz által vész el a föld!»

És a fanatizált nép kiverte az aratókat a szántóföldekből.

A kiszámítás szerint julius 6-dikán kellett legközelebb jutni az üstökösnek a földtekéhez.

A csillag magva legfényesebb délben is látható volt az égen; fényfarka megfosztá az eget kék színétől; valami opálfényben állt az egész égbolt.

Ily közelből a spectroscopok minden alkatrészét elárulták az üstökösnek s a polariscop kimutatta, mi benne az önfény, mi a visszfény?

E nap estéjén azonban az addig kiszámítottnál nagyobb gyorsasággal közelített az üstökös a nyugati láthatár felé. Fénygömbjének nagysága ekkor haladta meg a hold átmérőjét.

Este felé az európai szemlélők látköréből letünt.

De még azért Európában senki sem énekelt «Hosannát». A féltudós nép azt suttogá, hogy az üstökös Amerikában fog leesni s az reánk nézve csak olyan nagy baj lesz.

Az esti órák aztán meghozták a magyarázatát e tüneménynek.

Az alkonyégen pompás aurora borealis lobogott fel.

Az északfény, embertől még soha nem látott pompában ünneplé a földcsillag önvédelmének napját.

A sárga és piros sugárküllők, megszakgatva fekete sugaraktól, oly magasra löveltek föl s oly gyors lobogással, hogy az északfénynek e kitörését a föld déli oldalán Braziliában is magasan látták a láthatár fölött, s e közben valami sajátszerű zaj hallatszott a légben, mintha selyemkelmét morzsolnának össze, vagy szélfujta papirlap rezegne. Ez az északfény hangja.

És a mint a delejes kitörés rózsaszín sugárkévéi nyomultak fel az égnek, íme a vele szemközt álló üstökös uszályának minden alsó ága elkezdett épen oly gyorsan visszafelé görbülni, a két szélső beleolvadt a középsőbe, mintha a szél fujná.

A föld tudatja, hogy él!

A föld elveri magáról megtámadóját. Van neki hatalma hozzá.

A tanodának igaza lett. Az üstökös feje julius 6-án az Algol-csillagot takarta el.

Már azt Európában nem látták.

Fenn az égen, a ragyogó északfény lobogványa közepett repültek myriadjai a légjáróknak. Azok touristákat szállítottak, kik látni akarták az üstökös tovább viselt dolgait.

De azt ugyan nem érték utól.

A HOLD.

Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely alatt az üstökös feje eltünt; egy óra alatt százötvenezer mértföldet átfutó sebességgel, fényuszályát épen oly gyorsasággal vonta maga után, mely gyorsasággal tíz órakor egyszerre félbeszakadt s a lángfark azontul csak perczenkint tíz mértföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva azt a félrehajlását, melyet a föld delejes kitérése kényszerített rá.

A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a tudósok? megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban azt mondták neki: «térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg, circumcisiót tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az eget!» A tanodában azt mondták neki: «gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert azt soha nem látja többé ember, a mit most láthatsz»; a piaczon aztán azt mondták: «igyunk, dobzódjunk, hisz úgy is elveszünk». Ki megfogadta az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.

Tíz órára meghozta a tenger alatti távirdahuzal a new-yorki csillagda tudósítását Európába a történtek felől.

Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer mértföldnyi távolságban haladt el a föld mellett, északkeletről délnyugatnak tartva.

A hold, mely akkor épen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek tartó, a föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze az üstökös tekéjével.

A hold két polusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott: delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.

Ötven másodperczczel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének szivárvány-udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s a mint küllőkre szakadoztak, ezek a hold felé látszottak tartani, perczenkint növekedő fényburkolatot képezve körülette.

Húsz másodperczczel azelőtt, hogy a két égitest tányérjának szélei egymást láttanilag érintették volna, a hold felszinén nevezetes változás ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a Keplernek közepét alkotó kráter eltünt, mintha egyszerre be lett volna töltve, a többi körhegyek és gömbölyü üregek szinte e tüneményt mutatták.

A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a másik után veté le magáról; míg a hold annál nagyobb gőzkörbe lett borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét ür pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgy, hogy a találkozás előtti perczekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az 1811-iki üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét. (Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)

A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi. Az üstökös mögötte vonult el a holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon perczek alatt, a míg az üstökös világító fénymagvát takarta a hold, a holdkarimát körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intensiv világa is van. A holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló világításban, még a megvilágított gerezdje is.

Negyven másodperczig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás mellett. A mint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg volt fosztva «hálói»-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta azokat s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.

E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is, és aztán tenyészete és végre lakói.

És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.

A mint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed közepén állt, már az akkor eltünt onnan s egy ismeretlen, még soha nem látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold gyorsabban kezd forogni s mindkét oldalát megmutatja ezentul a földlakóknak.

Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt s hátrahagyott uszálya egy gömbnélküli loborként, mint léttelen ködtömeg folytatta rendes pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.

«Most már vége a világnak!» ordítának az itéletnapi fanatikusok. «Az üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a földre! Annak azután mindegy, akár hol éri; az keresztül fogja törni ezt a vékony földkérget s arra azután darabokba hull az egész föld, a belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt magunkkal hordjuk.»

«De vége a holdvilágos költészetnek!» sopánkodtak az érzelgők. «Az üstökös magával vonszolja földünket tán a napig és soha többé holdvilágot nem lát a föld, örökké sötét lesz az éjszaka.»

S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, a mik hol az egyik, hol a másik rémlátásnak adtak alapot.

Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta rázkódást; minden tűzhányó iszonyu kitörésekkel üdvözlé e nagy napot, voltak bizony részletes világelpusztulások, itéletnapok egyes részein a földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsülyedtek rögtön; vulcáni tájakon fekvő városok romokba dültek, s a tenger szokatlan dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az északi sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival keresztül csapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s északamerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az ellenkező tüneményt mutták, a hol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön támadó zátonyok kötöttek össze.

Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem törültetett le.

Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a kataklyzma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.

Hanem azért a hold sem veszett el a födtől.

Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.

Julius hetedikén óráról-órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl, hogy a míg az üstökös haladása a nap körüli ellipsi vonalán számtani arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy s amazétól folyvást hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, a midőn az üstökös már két millió mértföldnyire távozott el a holdtól s arra nézve minden vonzereje megszünt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új pályafutását a föld körül.

Megmarad az a föld hű kisérőjének továbbra is, csakhogy jövőben hosszúdad ellipsisben fogja azt körülfutni s ezentul nyugaton fog felkelni, mint az Uranus holdjai.

Julius hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy féllencse nagyságu homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mértföldnyi távolban a földtől.

Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön keresztül nézzük s abban az a melancholikus távolba sülyed előlünk. Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnal-csillagé.

Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.

Először is a hold már ekkor az egész tulsó oldalával volt a föld felé fordulva, melyet még soha sem mutatott meg a földlakóknak.

Másodszor kitünt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon megnyult ellipsist fog képezni, melynek «kis tűzpontja» a föld.

Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyult pályán oly sebességgel halad a hold, hogy körfutását épen úgy bevégzi ezután is huszonnyolcz nap alatt, miként ezelőtt.

És már ez új tünemény figyelemmel kisérésének hatodik napján az is ki volt számítva, hogy a hold által leírt ellipsis hegyes tojásdad alakot képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ez által a holdat a «kis centrumát» képező földhöz mintegy ötezer mértföldnyi közelbe hozandja.

A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold, minő azelőtt szokott lenni s azontul egyre növekedő alakban tünt fel. A földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.

Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tünt fel a kisérő égi test. Már a holdtöltét megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlas emelné ki ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakunak a hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit homályba burkolta s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget képezett.

Mikor a megnagyobbult égi test ily fenséges pompájában látszott végig hömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a legnagyobb refractorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről! rázuhan a földre; de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a hold csak közelebb fogja ezentul útjának egy részét a föld körül végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak lásson minden ember a munkájához. A nagy katastrophán már keresztül estünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, a miknek Istenben vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!

Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A nyert légkör, az üstökössel való surlódás felfokozott hőmérséket idézett rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta s hosszu hegylánczok látszottak előtörni a repedésekből, az olvadt gránit az izzó hold gyomrából előnyomul, a tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s ugyanakkor a jéghegyek olvadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket. Volcani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.

Az astrophotometria segélyével a hold egész felszinét le lehetett már írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a napsugár ezredrészének veri vissza, a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ez által a hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják azt; hol alakulnak tengerek, hol usznak azokban jégszigetek? A volcánok izzását, a támadó új hegylánczokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé tették.

A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet, melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék és visszfény, a légkör sugártörése s zöldes-sötét foltokban megmutatták magukat a tengerek.

A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerü, mert akkor állt legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentul minden holdtölte együtt jár a hold-elsötétüléssel. Az árnyék-gúla, melyet a föld maga után vet, eddig csak néha találta hegyével a holdat, ezentul minden holdtöltekor keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a holdfogyatkozás.

S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld viszfényét a holdon; mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő-lepte világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homok sivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák, melyeket saját éjszaki és déli fénye rajzol gönczölei fölé.

E megváltozott égi testen lesz tanulmányozni valója az emberiségnek, a míg csak ember lesz a világon. Ötezer mértföldnyi közelből minden phásisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják olvashatni.

AZ ÚJ BOLYGÓ.

Az elmult nagy veszély, a kiállt félelem; a hold új alakulása, s aztán a beállt aratási időszak egészen feledésbe sülyeszték már a laicus nép előtt az eltünt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.

De a csillagászokat az érdekelte épen, hogy hová lett a mi szem elől eltünt. S ezt nehéz volt megtudni.

A míg az üstökös és a nap között áll a föld, addig könnyű az üstököst meglátni; de a mint a föld és a nap közé jut, eltünik az a napsugarakban.

A mely üveggel a napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s a melylyel az üstökös látható, azt nem lehet a napnak fordítani. Akadtak ugyan a tudásvágynak martyrjai, kik megkisérték félig homályosított üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a nap felé tartó üstököst keresni s e buvárlatban gyógyíthatatlan ophthalmiát, fekete hályogot szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a Venuspályán túl megszünt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a nap tányérja elé kerül; a midőn azután kétségtelen lesz, hogy a napba beleesik s így egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.

Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem hullott bele egyenesen a napba.

Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; még pedig épen oly gyorsasággal, mint a minővel távozott.

A csillagászok számítása azonban ezuttal nem teljesült.

Elmult az egész julius hónap s az üstökös nem tért vissza.

Végre aug. 9-ikén ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a fénytekéről letépett tüzfark maga; melynek elején valami homályos sarló idomú vezértömeg képződött azóta; (a minő az 1819-ki üstökös volt) ez is két millió mértföldnyire volt a földhöz a perigeumban. A tüzgömb maga nem jött vissza.

Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a napot megkerülő csiga-útban rézsút esett bele a napba; s akkor ez a nap fényburkán már most nem is egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.

A nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul öntengelye körül s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a nap szélén.

A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-ikén megjelent a nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely három napi folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a napot körülvevő fényburkolaton, hogy abba az egész föld nyolczvanszor elfért volna. E roppant foltot a napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magáról a nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni s az astrophotometria segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.

Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az időjárás rögtön zordonra fog változni, a minek volnának elfogadható indokai. Egy a föld felszinénél nyolczvanszor nagyobb terület a nap fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a földnek az éltető meleg kifolyásából.

Ámde nem úgy történt. A mi hiányzik az erőszakosan támasztott rés által a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A nap más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a «napfáklyák», még élesebbé rajzolódva a «napragyák» és «naphegedések» homályos pontjai és vonalai közepett.

A földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.

Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején újra virágzottak, novemberben a cseresnye, szamócza másodszor érett, s az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.

Az ősz még deczemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján, Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a buzát és rozsot s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.

Mindenki azt hitte, hogy a föld új égalji viszonyainak átalakulása már végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek esetleg épen nagyon zord nyaruk volt, a mit különben csak a délsarki jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm. Ezentul évenként kétszer lesz aratás!

A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.

Az már meg volt állapítva, hogy a földhöz oly közeljárt üstökösnek a napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a napban?

Már a mult században ismertek egy kisérletet, melynek neve: «Leydenfrost csepje» (a felfedező után.)

Ha egy 170 fokig izzóvá tüzesített ércz csészébe vízet cseppentenek, az a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbbé melegített érczlapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércz-alapnak, elkezd forogni maga körül, lapos sphæroid alakot vesz föl és hosszasan eltánczol a tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkisértheti, ha egy fehérre tüzesített serpenyőre eczetet önt: az izzó lapon az eczetcsepp gólyóalakban tánczol végig, s végre lefut róla vagy szétpattan. A csepp falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén hasonló gömbalakot vesz föl, ha forró kénsavanyba töltik. S nemcsak a víz, hanem az alkohol, az æther is. A folyadék és az izzó test között megszünik minden tapadás.

Legelső volt Tatrangi Dávid, a ki azt az eszmét kimondta, hogy a napba hullott üstökösöknek a Leydenfrost-féle csepp elmélete szerint új bolygókká kell alakulniok; a nap izzó felszínén azok körforgást kapnak, ugyanazon mechanikai erő által a napból ismét kilöketnek: némelyik darabokra szakadva, más egy darabban, a hogy ezt a Leydenfrost-féle cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok ujan felfedezett asteroid.

Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himmalayai csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.

Az 1999-ik év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év áldástól kisérve tért meg elődei sorába.

Következett a kétezeredik év. A második millenium zárköve.

A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész földre kiterjedt az.

A himmalayai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.

De még a napot sem úgy, mint napot. Mint saját magának rémképe, mint egy fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, jár az reggeltől estelig az égen; s az egyenlítő alatt épen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.

A föld egy vándor világköd-testbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat hétig hordozott magával, azt nem taszithatta el magától, mert a meteor-ködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a földet s nem enged napot sütni rá.

Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha s éjjel világít, a tudósok «meteorpor»-nak nevezik azt.

Ez meghozta a föld számára a hideget.

A hévmérő egyszerre alásülyedt, s január hatodikán azt a hirt hozták a lapok, hogy az adriai tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi részén a földnek.

A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva, azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben s ha a delejtühöz folyamodtak, az meg épen félrevezette őket. A föld delejsarka ki volt mozdítva eddigi helyéből s az igazi tengely és delejes tengely között olyan külömbség támadt, mely egészen új felvevéseket kivánt, hogy a delejtünek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.

A köd még az æquator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak előtt.

Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.

Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem szállingott, eső nem hullott. Így mult el az északi féltekére nézve a tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.

Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd szétoszlatását. Eljött a martius hó is; a köd nem oszlott el, s a szokott bőjti szelek elmaradtak.

A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csirázott ki. A hol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés; de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott satnya növényzete lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre kárbaveszettnek lehetett tartani.

A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő maradt.

Nubia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor öt millió ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a csoportokban növő gombák, miket a beduinok «kommá»-nak neveznek, előjövésük inséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül, eszi nyersen s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz az emberrel, mint az elitélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra fogja.

A köd állandóul megmaradt még a junius, julius hónapokban is. S a kik a nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek. Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár és a ködburok ott is csak állandó maradt.

Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.

Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek minden szeme lepörgött, a burgonya elfonynyadt, a kenyérfa gyümölcse éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája máskor, mostohája lett ugyanannyinek ez évben. Brazilia óriásfái, a páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt hullattak, nem volt abban más mint hamú.

És az örökké tartó köd elfeküdte az emberi kedélyt leginkább. Hasztalan várni nappal a napra, éjjel a csillagra az égen; hasztalan epedni esőért, harmatért; hasztalan lihegni az üdítő szellő után, egy csattogó villámló zivatar után: mind fogva tartja azokat a köd, a lomha, nehéz köd.

Az egész emberiség sirva kiáltott a többé nem látható égre föl annak urához.

– Hallgass meg még egyszer! láss meg újra minket! Férgeidet! Ne takard el bűneinket ezzel a szörnyű szemfedéllel! Jöjj ránk haragoddal; hozd villámaidat, mennydörgő szavaddal mondj itéletet ránk, önts ránk özönvízet az égből, rázd meg alattunk a földet, hasogasd meg az egeket, küldj csillaghullást, világromlást reánk, csak e rettenetes ködöt vidd el rólunk.

Most azután felülkerült a papság hatalma. Megtölt az egyház bűnbánó néppel s a mit a pap prédikált, azt most már maga is komolyan hitte.

– Ime oly kevélyek voltunk! Azt hittük, minden hatalmat kivettünk már az Isten kezéből s ime az úr küldött reánk, mikor legbüszkébben ujjongtunk, egy semmit, egy ködöt: s ebben a semmiben semmivé lesz minden emberi hatalmunk. Egy élő temetővé lett az egész föld. Sirjatok, élő halottjai egy halott-planétának!

S az emberek sirtak.

És akkor, a midőn a «hit» maga elveszté a «hitét», a tudomány nem veszté el a magáét. S ekkor mutatta ki az embernagyság magát Istentől kölcsön nyert teljes hatalmában.

A kiket a lélekerő és alapos ismeret a világ vezéreivé tett, két feladatot láttak maguk előtt; az egyik volt: az összes emberiséget megmenteni az éhhaláltól, a másik: visszaadni neki a bizalmat, a jövendő iránti reményt, a lélek erejét, a munkakedvet.

Az államok szövetsége előre kidolgozott terv szerint járt el először is a tápszerek kiosztásánál.

Ezernégyszáz millió szájnak naponkinti táplálékáról gondoskodni! olyankor, midőn egy évig az Izisemlők mindegyike kiapadt!

Igaz, hogy az összes emberiséget magába foglaló ezen számból sokat lerónak a szigetlakók, a tengerpartok népei, kiket eltart a tenger halaival, csigáival; a nomád népeknek, kik Ázsia éjszaki vidékét lakják, nem kell segítség; azokat legelő nyájaik táplálták minden időben. A nyershus evőket, az omophagokat, eddig is az erdők vadai látták el tápszerrel, a délamerikai pampasok buccanierjei nem csak maguknak, de egész Amerikának képesek friss és besózott húst szolgáltatni; de még ha minden, a jég hátán is megélni tudó néprajt leszámítunk is, fennmarad a civilisált világot alkotó legalább nyolczszáz millió ember, s abból a fehérbőrű faj maga négyszáz millió, s azután kétszáz millió olyan faj, melyet hússal nem lehet eltartani, mert inkább meghal, semhogy húsevéssel vallási tilalmát megszegje; a növényevő hindú faj.

És az államok szövetsége mindannyiról gondoskodott.

Az első milleniumban is volt ilyen nagy megpróbáltatása az emberiségnek: a miről a krónikák azt jegyezték föl, hogy az emberek a földből csináltak kenyérgolyókat, s azt ették; Németországban lisztnek használták a Kieselgurt és tápszerül használták a kék márga özönvíz előtti csigarészekkel jóllakott rétegeit; míg másutt borzasztóbb tápszerekhez folyamodtak s az istenfélő Európa közepett mészárszékek voltak felállítva, emberhúsnak!

Nem! a második millenium nagy gyászesztendejében nem ette meg az ember sem az alatta levő földet, sem a mellette levő Istenképét. Az államok szövetsége gondoskodott róla, hogy a bőség éveiben összegyüjtött raktárait megnyitva, biztosítsa az egész emberiséget arról, hogy van még elég tápszer a földön az éhhaláltól megóvni az összes emberi nemet egy egész évig.

– De mi lesz egy év után! üvöltött a hamvazott fejű fanatismus, mely nem akarta a kétségbeesés szövevényeiből kibocsátani a megfogott kis lelkeket. «E ködnek vége nem lesz soha!»

– Vége lesz! mondának a tudomány apostolai. Azt is megmondák, hogy lesz vége és mikor?

Az bizonyos már, hogy ez a nagy köd nem más, mint egy vándor bolygó, mely a világ-elem legkezdetlegesebb atomjaiból áll; a föld azzal került össze s azt viszi magával. Ez a balsors többször is eljöhet rá. De mindannyiszor van rá nézve szabadulás e veszélyből; még pedig két bizonyos napon. Vagy augusztus 12-ike és 13-ika között, vagy november 12-ikén. E napokban találkozik össze a föld azon meteor rajjal, melyet futó csillagok alakjában látunk e napok éjein megjelenni az égen. Az ismét egy másik világelem, melynek szétvált darabjai már mázsányi tömegeket képeznek. Ez a másik világtestraj el fogja seperni a földről a meteorködöt, mint a felhőt a vihar. A Lőrinczéji csillaghullás ez évben csekély volt, az nem birt vele; hanem a november 12-iki csillaghullás nagyszerű lesz; mert ez azon meteorrajnak a találkozása a földdel, melynek minden 11-ik évben a legsűrűbb központján megy keresztül a föld, a mióta csak csillagászok észlelik az ég tüneményeit.

Ilyen 11-dik évforduló esik a 2000-dik évre. November tizenharmadikán reggel vége lesz a ködnek, tisztán fog sütni a nap; azután bekövetkeznek az őszi esők és áldott időjárás lesz. Azért minden szántóvető lásson az őszi mezei munkához, szántsa, törje a rögöt, a hol lehet, az aszálytól; és legyen készen, hogy novemberben kipótolja az elkésett munkát!

És úgy történt, a hogy megjósolták.

A november 12-diki meteorraj, melynek jöttét epedő kiváncsisággal várta e földön minden értelmes ember, e nap éjszakáján valódi csillagesővel borítá el az eget, s mikor éjfél után a ragyogó mennyei tűzjáték szünetet tartott: ime ott ragyogott a föld felett a szép csillagos ég.

Oh te imádatra méltó csillagos ég! Te Istennel tele mennyboltozat! Milyen jó nekünk azt tudnunk, hogy élve is hozzád tartozunk már; hogy a mi földön élünk, az is a te csillagod! Oh milyen nagy kárhozat volna az, ha ez a csillag maga el volna temetve benned s nem járhatnánk a te fenséges titkaid országában többé!

– Hosanna!

A physica nem engedi, hogy oly gyönge hang, minő az emberiség összes kiáltása volna, a ritka világætheren át elterjedjen a közel csillagokig; de «ezt az egy» hosanna kiáltást mégis meg kell engednie, hogy elhatoljon szét a tejut napkoszorujáig, a ködcsillagokig, a középponti napig. Az ember újra visszakapta az eget!

És másnap reggel visszakapta a napot.

Hogy üdvözölte a tisztán felragyogó sugárt ember, mezők és erdők állata, vad, madár! Ember sirt, örült, madár énekelt, repkedett, a barmok tánczoltak, a vizek szörnyei kijöttek a partra ugrándozni, s a viz szinén szökdeltek a halak, a kigyó fölébredt téli álmából s rétessé kunkorodva feküdt el a fűben, a légben zümmögött a felébredt bogárraj.

Egy földfordulásig örülhetett minden élő az élőnapnak.

Elismerék, hogy ő is egy része az istenségnek!

Azután beborult mindenütt az ég, sietős dolga volt: megöntözni a földet.

Az egy évig várt eső megérkezett.

S e tartós áldó esőszak alatt még egy nagy ujdonsága volt az égnek a föld számára.

A hogy Tatrangi Dávid előre megjövendölé: a hosszú ködszak alatt nagy esemény ment végbe az égen. A földnek új testvére lett. A napnak fia született. A napba hullott üstökös, Leydenfrost elmélete szerint sphæroidál alakban löketett vissza az izzó naptábla által, mely meleg kisugárzásával visszataszít magától minden érintkezést. Az új planéta a földhöz öt millió mértföldnyi közelben kezdé meg körfutását a naprendszer bolygói között a földpályán belül.

Az új planéta valódi átmérője pedig 0.780 része a föld átmérőjének, tehát 1350 mértföld: másfélszerte nagyobb a Marsnál; fénye erősen intensiv vörös; alakja benyomott teke; sűrűsége 0.645 a földéhez képest; a nap körüli pályáját, az eddigi gyorsaságából kiszámítva, mintegy 250 nap alatt futja meg; s öntengelye körül 24 óra 17 percz alatt fordul meg; polusainak belapulása 1/24-ét képezi az egyenlítői fél átmérőnek.

Az új planétának e földön ezt a nevet adták: «Pax.»

És ezzel végződött a második millenium.

(Vége.)