XXXV. FEJEZET. ÚR ÉS URABB.

X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon szerencsétlenség színhelyén lakni.

Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes volt mind élete, mind halála.

Arról az intermezzóról, a mit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött el, a rendőri közegeken kivül senki sem tudott semmit. Mindenki azt hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve falusi kastélyában. Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit. No’jszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsangjuk az újságiróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből komponálni egy mesterségét értő regényiró!

A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő. Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták megemlékezésüket. Levelek, a mik nem fekete szegélyes boritékban érkeztek, visszautasíttattak.

Az egész cselédség livréeje mély gyász volt.

Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy a grófnővel van beszéde.

Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus kinyitotta előtte a tornácz üvegajtaját s felbocsátotta a fekete pokróczczal bevont lépcsőzeten.

A lépcsőház közepén volt egy nymphaszobor, fehér márványból. Most az is fekete kreppfátyollal volt behúzva.

A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, a hol az levette kalapját.

A komornyik feszes méltósággal kérdezé a konstáblertől:

– Hivatalos minőségben tetszik jönni?

– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni ő méltóságánál.

A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, a ki «vizit»-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!

– Szabad kérnem a becses nevét?

A konstábler a mellén levő érczlemezre mutatott.

– A «116-ik szám.»

Furcsa monogramm!

Azért csak bement a jelentéssel.

Aztán rövid idő mulva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arczvonásai a kényszeredett nyájasságtól.

– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajjon nem fog-e a konstábler salutálni a porczellán szerecsennek, a ki az ajtó mellett áll, csont tálat emelve.

A konstáblernek ideje volt szétnézni a teremben.

Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú szobák nyiltak. Ajtó egyiken sem volt; nehéz persa félfüggönyök takarták félig a nyilást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata baroque stylu: jobbra abból nyilt a salon; ott már minden japáni volt. Egy átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű fekete jattegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a színes üvegtáblákon át rásütő naptól, mint egy fekete vizesés, szivárvány foltokkal.

Ez a rezgő kárpit kétfelé vált s annak a közepéből lépett elő Katalin grófnő méltóságos alakja.

A fénytelen fekete öltöny emelte arczának creol sápadtságát, göndör langos haja angolos csigafürtökben omlott két felől a keblére, fekete csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lorgnont tartott s azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha kegyesen ráismerne.

– Ah ön az? A veres keresztből.

– Igen is, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni és megköszönni méltóságodnak irántam tanusított kegyes részvétét.

– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása teljesítésében kapta veszélyes sebeit.

– Már begyógyultak. Hála a gondos ápolásnak, a miben részesültem.

– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Ő felsége kitüntetésben részesítette önt. Ez a legnagyobb elismerés.

A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az ezüst érdemkeresztjéről volna ezuttal a szó.

Aztán hogy ez arra a kegyes gratulátióra nem felelt semmit: a grófnő folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a francziás orrhanggal, a lorgnonnal segítve összehúzott szemein.

– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék embernek a sorsa iránt. Magam is választmányi tagja vagyok a veres keresztnek.

Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: «tessék helyet foglalni!» – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri salonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.

– Tehetek önnek az érdekében valamit? kérdé a grófnő.

Most meg már épen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lorgnonnal egymás fölé téve.

– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni; felelt erre a konstábler: hanem abban az ügyben, a melynek a kiderítése végett méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kisérletet tett: Reznek detektivvel együtt.

Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás! hogy elfeledte egyszerre a franczia accentust. Szemei teljes ragyogásukban nyiltak fel, s hangja visszanyerte azt a mély reszkető csengését. Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.

– Önnek bizalmas barátja Reznek úr, a detektiv?

– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva egy küldetéssel, a melyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.

– Jöjjön velem. Suttogá a grófnő s aztán folyvást kezében tartva a látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jattegyöngy kárpiton és egy szőnyegajtón: egész a boudoirjába, s ott megkínálta leüléssel, egy olyan niluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga leült vele szemközt egy balsacra.

A boudoir levegője heliotrop parfumtől volt terhes: nehéz damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.

Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon egy férfi arczképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az alcovent nehéz brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy remekművü óra számlálta a perczeket.

– Ön tudja, hogy miről van szó? Kérdezé a grófnő tompított hangon.

– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva, hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel s azután kisérjük figyelemmel, és tudjuk ki, hol tartózkodik? A közbejött hózivatar meghiusított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak Hatvanban; a hóból kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy varróleány, a ki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s a ki ugyanannak a váltóőrnek a kiséretében a több nappal azelőtt elhagyott szállására el is ment. Nehány szót váltottam is vele, mikor a perronról átment a folyosóra.

– Ön látta a leánynak az arczát?

– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arcza be volt burkolva, s a perronon már sötét volt.

– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, a ki azelőtt a váltóőrnél lakott?

– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban tartottam szállást egy mansard szobában, a melyben a mamselle birt egy kis benyiló kamrát. Egy-egy perczre találkoztam vele, mikor jövet-menet a közös konyhán keresztül mentem. Olyankor a varrónő mindig a himző ráma fölé volt hajolva s nekem nem hivatásom munkás-leányok arczába akaratuk ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem, hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, a kinek három nappal előbbi eltünését épen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel a leánynyal. Akkor láttam először az arczát. Ő magát az eltávozott varróleánynak vallotta s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután sem vettem rajta észre semmit, a mi a varróleányt meghazudtolta volna rajta. Az a leány dolgozott szorgalmasan, élt szegényesen, szobát sepert, kávéját főzte, a hogy varróleányok szoktak.

– Uram! szólt a grófnő. Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomoru családi titkunkba. – Látta ön valaha annak a varróleánynak az irását?

– Soha sem láttam s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek sem irt.

– Tekintse ön meg ezt a levelet.

Katalin grófnő átadta a leánya búcsúlevelét a konstáblernek.

Az végig olvasta azt és aztán vissza adta.

E levél elolvasása alatt kigyulladt a férfi arcza.

Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy «persona». Az egy Lohengrint alakított belőle, a ki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy Abraham a Santa Clarát, a kiben megnyilik a prédikálási véna.

Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, a míg az antik óra mély harangkongásu ütéssel végigdöngi a tizenkét órát – délben. A kisértetek órája fényes nappal.

– És a grófnő ennek a levélnek a nyomán indult el a leányát keresni?

– Ez volt a egyedüli útjelző.

– És aztán bejárta a grófnő a detektiv társaságában a fővárosnak azokat a mulató helyeit, a hol azok a leányok találhatók, a kik mindenütt otthon vannak és mégis sehol sincsenek otthon.

– Igen.

– Elment a grófnő az orpheumokba; a táncziskolákba: a «kék macska», meg a «veres macska» helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?

– Mindenütt megfordultam.

– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pinczékbe, az éjjeli kávéházakba: a csárdába, a hol a szépségek börzéjét tartják, mint egy rabszolgavásáron. Ott kereste az eltünt leányát?

– Sehol sem találtam.

– És aztán örült rajta ugy-e, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja csak a grófnő: azok a nők, a kik éjjeli világítás mellett, vakmerő öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával, tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott bukétot a keblük szögletébe tüzik: a kik trapézen lóbbálják magukat, üveg medenczékben uszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, a kik kiállnak eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretière… ezek azok a képek, a mik az ön leányához hasonlítanak?

– Nem! Nem hasonlítanak hozzá.

– Hát talán azok a leányok, a kik a pezsgős poharakat a falhoz hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak és a hajukkal a földet seprik, a kiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, a kik az asztal közepén csárdást tánczolnak, a kik kiveszik a közbaka szájából a virginiát s tovább sziják, a kik a czipőjük orrával leütik a tánczosuk fejéről a kalapot, s az őrült táncz végezte után, ott hevernek a lépcsőkön eszméletlenül… ezek a képek hasonlítanak a grófnő leányához?

– Oh nem: irtózat visszagondolni rá!

– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, a kik a lámpagyujtás hajnalára megjelennek az utczán, s végig húznak a járdákon: feltünő viseletben, csábító kacsintásokkal: a kik a hátuk mögé nézegetnek, s a szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. A kik belelépnek a sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek az alakok hasonlítanak a grófnő leányához?

– Nem. Nem! Nem azok!

– És még is azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: a kit a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni?

– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát utasítson ön jobb ösvényre.

– Lássa grófnő: az a leány, a ki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól megkésett vonaton megérkezett: attól a naptul fogva el nem hagyta a dolgozó asztalát, csak a mikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek. Én láttam őt nap-nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni kitartón. Valami főuri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi czímert száznegyvennégyszer felhimezni. És ő azt végezte zúgolódás nélkül. – Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?

– Minő czimer volt az? kérdezé a grófnő.

– Egy fekete hattyu arany mezőben.

– Szentséges Jézusom! Az én családi czimerem!

– És elhiszi a grófnő, hogy még sem látta senki a leányt könnyezni, a míg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a családi czimert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosó konyha lugtól bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Oh igen! igen! rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon folyni s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.

– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, a hogy leányt szokás szeretni, hanem a hogy egy szentet. – Üres kézzel is tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre, a hol most már megnyugszanak. – Bálványa, őriző angyala volt a szegényeknek, a kik körülvették, a kiért még az a szegény malterhordó napszámos is tüzön vizen kész volt keresztül törni, valóságos világító fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Az! az! Ő az valóban!

– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem a mikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott, a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte, kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni, feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték, és ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette: csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá, munkát szerzett neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a vonásban a leányára, grófnő asszonyom?

– Ez ő! Ez ő! szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre. Mondja ön, hol találok reá?

És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.

Paczal János felállt a karszékből s hivatalos arczot öltött.

– A bécsi utczában van egy nagy divatárus kereskedés.

– Tudom. Annál szoktam megrendeléseket tenni.

– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor aztán majd meg fog tudni – többet.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek. Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt erőltetve, s mintha helyre akarná ütni azt a hibáját, hogy ez ember előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő souplesset, délczegséget s kegyes leereszkedéssel mondá: «Én fényes díjat tüztem ki annak, a ki eltünt leányomat feltalálni segít: ön tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta a váltani».

Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a fogadtatásnak: elmehet.

Hanem ezuttal a nagy úr magánál urabbal talált összeakadni.

– Grófnő méltóságos asszony. Ma «én» ajándékoztam önnek oda olyan kincset, a mit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával «nekem» meg nem fizethet! A mit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte ajándék, konstábler vagyok.

S azzal feltette a fejére a kalapját, a hogy egy közrendőrnek a szolgálati szabályzat parancsolja.

– Isten önnel, méltóságos grófnő!…