X. FEJEZET. A HAGYMÁS, A KLARINÉTOS, MEG AZ IBOLYÁS.

A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.

A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös hátára.

– Aarmaany adta buta tót Franyója!

– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította meg nekem.

A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy állított be a Kaporné konyhájába.

– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.

– Hát talán már vége van a hagyma szezonnak?

– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon. Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas. Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott nipet fognyi.

(Valószinüleg választási előintézkedést értett alatta.)

– Hát csak hagyja itt a hagymáját, kis menyecske. Elférünk tőle.

– De aztaan meg ne egyeek a czigaanyok, mert szerbiai hagyma.

– Hisz akkor meg épen nem is tudnának vele beszélni a czigányok.

– Aujnye de treefaas kedveeben van ma a nagyasszony.

– Bizony van okom rá.

– Haat megtette-e maa a vaaros Kapor uramat kaodisnak?

– Épen abban jár most az öregem.

– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.

Ez is elment.

Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»

Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul. Azután pedig magyarul.

– Csókoljatok szépen kezet a nagyságos asszonynak, ti fekete rigók.

Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.

– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt ruhámat.

Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.

Nagy fekete szeme volt mind a kettőnek.

– No hát Zsiga, hová mentek ma muzsikálni?

(A czigányt minden ember «te»-nek szólítja).

– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.

– Tudom kalendárium nélkül is. Ma van szent Bazilius napja.

– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a háziurak pátronusa; de nem a lakóké.

– Hát össze muzsikáltátok-e a farsangon a házbért?

– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent elrontott a zikczene-zakczene nóta.

– Hogyan rontotta el?

– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki a házbért.

– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.

– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is, is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához. A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.

– Meglesz, Zsiga. Hát valami pép-félét nem kellene neki adni?

– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz. Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik, vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.

S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé.

– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!

Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.

– A nagyságos asszonyt is!

– A nagyságos kisasszonyt is. Sivított a két gyerek.

Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két reményteljes magzatot.

Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)

Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal. Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két hölgynek.

– No hát ilyen későn kellett fölébredned? zsémbelt rá Zsuzsa asszony.

– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.

– Hát nem tudsz befűteni?

– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a kávét a nagyanyámnak.

– Hát mit csinál az öreg?

– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát megczibálja a czoflimat.

– Hát hogy tud megkapni?

– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba; olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle.

– Bizonyosan rászolgálsz a verésre.

– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket? Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.

Erre a Lidi kisasszony is közbe szólt.

– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.

– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni, mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot árulni, a hogy a nagymama biztat.

A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az értelmét annak, a mit beszél.

Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy mérgesen.

– No hát miért jöttél ide? Itt a Grand Hotel?

– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval: különben megfüllednek a virágaim.

– Jól van. Meglesz.

– Aztán öntözzék meg egy kicsit a jáczintokat.

– Parancsolatodra. Van-e még valami kivánság?

– Csókolom a kezét néni.

– Nincs kezem. Látod, hogy dologban van. Lódulj.

A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána csinálta a bókocskát.

– Ezt megtanultad. Pukedlizni!

S még mikor a kis leány eltávozott, akkor is zsémbelt rá.

– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a chinaiak még okosabban cselekesznek, a mikor a fölösleges számu leány gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.