XXIII. FEJEZET. A TITKOS KÖLTŐ ÉS AZ Ő HALLGATÓSÁGA.

Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!

– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni, szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat «sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt kineveztetésem.

Azzal iparkodott is jelenlétét befejezni.

Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi kisasszony kézszorítását elfogadja.

S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion» társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.

– Van-e önnek ma este üres ideje? kérdé Lidi kisasszony.

– Nekem?

– Eljöhetne hozzám egy csésze theára?

– Én? Ide? A kisasszonyhoz?

Lidi kénytelen volt elmosolyodni a nagy fiú zavarán.

– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap beállok a divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.

– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed megengedi. Csókolom a kezeit!

Ettől a kitüntető meghivástól egészen szeleburdi lett a Szüköl Makár.

Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy pödörgette a hegyes bajuszát.

Lidi kisasszony vette azt észre.

– Hát Paczal úr nem jöhetne el szintén egy csésze theára?

A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.

– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét. Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a Przepiorka Straduariussát.

– Hogyan? hogyan? kérdé Lidi kiváncsian.

– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!

S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár csak a pók a legyet.

Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.

Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony kamrácskájának ajtaján.

Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán inggallér, tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal, volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt: az valószínüleg tévedésnek az eredménye.

Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült burgonya is lesz!

Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden fűszere elülhet e mellett!

– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve. Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki thea-estélyre meghív!

– Az bizonyosan onnan van, hogy kegyed maga nem keresi az ismeretségeket.

– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.

– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad, verseket ir.

– Hahaha! És novellákat úgy-e? De hát honnan találta ezt ki?

– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész lakik, az érzi magát feljogosítva nem törődni vele, hogy a kalapja hány helyen van behorpadva?

– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra. Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás. Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára, nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól, akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva, igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi mulatságom.

– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit felolvasni?

– Ugyan hol venném őket?

– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot, rumot saját tetszése szerint tegyen bele.

– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a theához, mert ha én egyszer felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint más ember, ha reggelig korhelykedett.

– Hát tán hozott is magával valami felolvasni valót.

– A miről még eddig csak az ég verebei tudnak.

– Az nagy megtisztelés lesz rám nézve.

– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.

Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a míg a felolvasás tart.

Makár úr helyreigazítá a manchettjeit és olvasott.

A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG.

(Mese.)

Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat kőből kifaragtassa.

Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik békében feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.

Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba. A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.

Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!

Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van, mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.

Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s veresre sírta a szemeit.

Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.

Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, mint egy ágasbogas gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.

Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs. Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.

A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés szomszédhoz.

– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.

– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából, a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar se téphet ki innen!

Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző hölgy közül az egyik:

– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd holnap megöntözi.

A numero kettős szép hölgy pedig azt gondolá magában:

– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást kapok, hogy egész éjjel nem alszom tőle. Hisz holnap majd úgy is megöntözi a numero három.

A numero hármas szép delnő pedig azt mondá magában:

– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.

A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle hallottam ezt az egész történetet.

Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is mozdulatlan tudott maradni erre az időre.

A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.

– De hisz ez igen szép volt! Mondá Lidi kisasszony.

– Van ilyen több is, mondá Makár, öntudatos arczragyogással.

– Miért nem adja ön ki?

– Kiadni? Hol?

– Valami hírlapban.

– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s innen is kidobnának, meg amonnan is.

– Hát csak úgy czél nélkül irogat ön?

– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy el ne mondja senkinek, mert ha kipattan a dolog, holt ember lesz belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.

– Ahá! Értem.

– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe lejön – a dajkájával.

– A dajkájával? Hát hány esztendős a kisasszony?

– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.

Ilyen emberek is vannak még a világon!