III. FEJEZET. A FEKETE HATTYÚ.

Isteni álom!

A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt jelenlehetővé teszed!

Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az az ő kedvencze. Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet? Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz, a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a János konstábler a vasuti pályaháztól.

Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a fejét.

– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.

– Nagyon el találtam aludni.

– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten valami fölvétel végett.

– Kérem: küldje be hozzám a Zsuzsa asszonyt.

– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag nyalkán fityegett az oldalán.

A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján minden órában benyithat egy konstábler.

Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán lassankint elmulna a föld alatt.

Még ez az álomhoz tartozik-e?

A Zsuzsa néne jött sietve a hálókamrácskába.

– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna. Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.

– Mit akar ez velem?

– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél. Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó: ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.

– Mit mondjak neki?

– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót. Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.

– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren vagyok?

– Már bizony egészen ébren van a kisasszony.

– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a föld alatt muzsikálnának.

– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban alattunk lakik a Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.

Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a mélységben?

Zsuzsa asszony kiment a mosókonyhába.

– No hát mit akar a protokollumba, konstábler úr?

– Legelőször is mi a neve a kisasszonynak?

– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam, az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»

«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a hálókamrában, «Gratulin Lidia…»

– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony. Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy a leány a varrásból él és tisztességes személy.

– Hát mért tünt el a szállásáról ezelőtt öt nappal?

– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba. Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.

(Milyen kész fantáziájuk van ezeknek a mosónéknak!)

– Akar még egyebet is megtudni a konstábler úr?

– Azt majd a kisasszonytul kérdezem meg.

A hölgy ezalatt felöltözött s kijött a hálószobából.

Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül csavarva.

A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá a Zsuzsa asszonynak:

– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna.

Nevetett ezen a mosóné, de nagyon.

– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke lesz az egyszere.

– Az már más.

Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s miért volt távol a szállásáról?

Ugy ment minden, mint a karikacsapás.

Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő a katonaköpönyege zsebéből.

– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról eltávozott?

Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó hazugságot diktálni a leánynak.

Csak az tartotta meg előkelő nyugalmát.

– Ez a kendő soha sem volt az enyim s én soha sem voltam a Margithidon.

– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a mit a fején szokott viselni, ha kiment.

– De ha én azt mondom, hogy nem az enyim.

– Hit alatt is erősítheti ezt?

– Megesküdhetem rá, hogy soha sem volt az enyim.

Tehette bátran: hiszen igazat mondott.

– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.

– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.

– Hiszen huszonnégy órára volt neki szabadság engedve.

– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig azt hajtja, hogy hátha azalatt történik valami szerencsétlenség a vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.

Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba kevertetni.

A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s eltávozott.

Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá Zsuzsa asszony.

– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed, hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.

– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.

– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után, s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije van. A mosásról én gondoskodom, hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának kell kivasalni.

A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól száradtak a ruhák.

A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét. Soha sem próbálta; de hamar beletanult.

Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak és topánkáinak a kitisztogatásához.

Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal. Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.

Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda, hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.

Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak. Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.

A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. Hanem annak az ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.

Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem motringokat.

Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás: «mach auf tu Luder!»

Ez szépen kezdi!

Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat ide benn kell kikeményíteni.

– Vigyázzon kisasszony! Itt a szarka! kiálta félijedtséggel a mosónő.

A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul kellett elővadászni, hogy visszaadja.

– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.

Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.

A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben ment.

– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg. Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen leánynak, a kinek a helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki. Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.

– Mi az a munka?

Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel, aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni. Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet nagyon rontja.

– El tudom végezni ez idő alatt, ha nem nagyon czifra a czímer.

– Oh nagyon egyszerű. Itt van a minta, a mi után kell dolgozni.

A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a selyempapirba takart czímer-mintát.

A leány kibontotta a czímert

Egy fekete hattyu volt rajta arany mezőben.

A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy megszakadjon. Szemeit elfutotta a köny.

Az a fekete hattyu arany mezőben az ő saját családi czímere volt.

Oda szorítá a kezét a szivére s kényszeríté azt csendesen dobogni.

Azután nyugodtan mondá a mosónőnek.

– El fogom végezni a munkát hat hét alatt s kifizetem az árából, a mivel a Lidi adós maradt.

A czigányok oda lenn a pinczében megint játszották a serenade-walzert.