MÁSODIK RÉSZ. (continued 3)

Halottnak hirdetni, halottúl eltemettetni magát: akkor aztán hadd örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek sziveik között állt. Eddig tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani fogják.

A czél is szent volt, az eszköz is szent volt.

Valóban megtörtént és nem költött mese ez. A kik részt vettek benne, rég Isten előtt állnak már; s a mi századaink nekik csak pillanatok: a mi földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik csak pókfonál…

Ámde a nehéz kisértet most következett el Lebée Lászlóra.

Mögötte csendesen megnyilt a kápolnaajtó, s lassú selyem suhogással bejött rajta egy hölgy-alak. Lebée László csak akkor vette őt észre, a midőn a homlokát felemelte a koporsó széléről, s ott látta őt maga mellett állni.

Anna volt az, Henning Brüniszkáld özvegye.

Gyászruhájával, halavány arczával százszor szebb, mint valaha volt; hosszú haja hullámosan omlik végig a termetén. S ez a termet oly délczeg, oly gyönyörre hivogató volt.

Lebée László szivében egyszerre kigyulladt a régi láng, s testét-lelkét egy pillanat alatt magának foglalta.

Ez imádott bálvány megjelenésére mind megelevenültek szerelmes álmainak csáb kisértetei. Szive fellázadt valamennyi nehéz fogadása ellen s ki akart törni rávert bilincséből. Feledé, hogy hol van? A templom falain levő képek tánczolni kezdettek körülötte s szédületes karéjban keringtek körül, a gyász-zsolozsma hangja tomboló kaczajjá változott; maga az előtte fekvő halottkép is azt mondá: «Szabad már! Tied már a világ! Minden örömeivel! Hisz halott vagyok már!»

Lebée László arczán egymással küzdött a daemoni vágynak őrült nevetése s a szent fogadalom tiltó iszonyata, hogy vonagló arcza arczvonásaira borzalom volt nézni.

S jaj lett volna neki, ha az a nevető öröm vesz erőt az arczán; ha csak egy üdvőzlő sóhajtással is, ha csak ennyit is suttog az élő asszonyhoz: «hozott Isten ide! nőm ravatalához!» vagy hogyha az előre taszító lángoktól odahagyja magát hozzá röpíttetni, hogy átkarolja, hogy megcsókolja, mikor már a halott nem tilthatja többé.

Jaj lett volna neki, mert akkor az egyháznagy pásztorbotjával űzte volna őt ki a templomból: «Fuss innen! és légy elkárhozott, a földön és a más világon. Ez nem a te halottad. Feleséged él még! Jaj a kétszer elesettnek!»

Megőrzé őt az elbukástól jó szelleme.

Henning Brüniszkáld özvegye, mint egy márványszobor tekinte le reá, s gyászfátyolába burkolt kezét félig felemelve, feléje terjeszté.

Ez a tiltó mozdulat térdre roskasztá Lászlót. Szive elcsendesült. Kisérő rémei visszatapadtak újra a falakhoz. Észrevette hol van? Hogy ez Isten temploma. Emez meg ravatal. Tisztesség itt lenni. – De egy ördög mégis ott maradt vele: a tettetés daemona. Az ott ült az arczán: abban a sovárgó kifejezésben, azokban a lopva felnéző pillantásokban, a mik elárulják a rosszul rejtett gerjedelmet.

Hiszen itt nem illik. Mostan még nem szabad. De már egy percz múlva, egy küszöbbel odább: tán a sirboltajtóban, a hol sötét van, nem látja senki: ott már szabad a csók!

Ezt a tekintetet elérté Anna. Ő látta azt már. Ő futott előle.

Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe; – elébb körül dongta az égő gyertyákat, a gyász-füzéreket: aztán rászállt a halottkép arczára.

Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.

Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s a mint odaborult a holt alak fölé, hogy annak az arczát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen megszurta a fulánkjával az ajkát.

Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apáczák aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a kőpillér mellé: azt hivé, a boszúálló halott tűzcsókja bünteté meg szerelmesét; azért, a mit az ő szive gondolt.

Az apátur sietteté az apáczákat, hogy vigyék le a koporsót, a holt alakkal a nyilt sirboltba.

Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.

A kik e zárda sirboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.

A bezáró sirkőre csak az név van felvésve: «Mária.»

És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.

Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta az égnek. Nem szenvedett már; nem volt kivánsága, se félelme, se reménye: meg volt halva.

Azt sem mondták meg néki soha, hogy egymásé lettek Lebée László és Anna?

Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.

Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik Isten időt, hogy az életnek örüljenek.

De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a halott csók visszasajgó emléke mindannyiszor a szivéig lövellt; jeget támasztva ott, a hol lángnak kellene gyulladni.

Idáig jegyzé fel a krónikás történet e csodálatos asszonynak a sorsát. Mesének képtelenség volna ez! ha költemény volna, nevetnénk fölötte; de azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot gondolkozhatunk utána, – mekkora világ fér el egy asszonyi szivben.

Nagy idők jöttek nem sokára, a mik sok embert meggyógyítottak örökre.

Várkastély és zárda, a Lebée család neve és czimere: boldogok és boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.

Jött a mongol!