ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon vitézt egész a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel utóhadaira, s azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket sem birták a fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket futtában elfoglaltak egy bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az általuk kiszabadított keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem álltak nekik komolyan ellent.

A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot adta mind a két fiának, a kik között roppant birodalmát felosztotta, Malek Kamelnek adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot: hogy sehol se fogadjanak el az új keresztes hadsereggel döntő ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni az országban, elolvad az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó; sokféle nemzetből áll, egymás között majd összevész; megunja a hazájától távollételt és haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről csak kisérte a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.

Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak az ő kis előcsapatjukkal szemben sem. A hol megjelennek, szedi a sátorfát s mélyebben huzódik a sivatag pusztába.

Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt találjuk, hogy a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet Endre királyunk vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga, mint búcsút járni egyik szent emléktől a másikhoz és ereklyéket gyüjtögetni. Ellenség sehol sem állt útjokban többé: a szaraczénok visszavonultak a pusztába.

A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró kalandozások alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti városokat, a mik még ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy kiterjedésükben fennálltak. – A pompás Tiberias város classicus palotáiban most már csak zsidók laknak, a kik ott őrzik a nagy bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni szerrel ünneplik a Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany kupolája»; de a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe Jézus soha be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már a zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent elvonult, elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból, miket a szépsége bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt keblébe téve viselje, mint emlékeztető ereklyét. De a közelben látszó Scythopolisban már csak Sámson rókáinak az utódait találták otthon, azt porig égette Saladin a keresztes háború alatt, s a hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra szerelmi titkát rejté, gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők szaporodtak el újra, s azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.

Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa casat», a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok szállították, az istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen a Fiume fölötti Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma is megvan és ünnepeltetik) s elkölthették a lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a megváltó feltámadása után a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes, nyugodalmas kis városka volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai időkig, négyféle nép, négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat együtt, Istentől megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy, melyben fekszik.

– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László; úgy megszerette Názáretet.

– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is idehozhatnám.

A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek. Valami égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat; mintha a belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.

Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi nekünk itten laknunk! Építsünk itt három házat».

A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három hajlék. De nem volt benne köszönet.

A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták, elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák, angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi. Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör mely a sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges vidékén végig tekint a szem, a hol minden sziklából, folyóból, tóból, minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is más rajta háromszázadonkint. A zsidók Istenlakta magányt találnak Izachar áldozatkövei körül, a miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak medenczéit, az Amphytrite szoborral. A Thábor hegyén az Olympi istenek laknak, s a dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott csarnokból.

Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a hegyoldal meneteleit, az útakat fel a hegytetőig statiók szakgatják meg; a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív fel. A barátok vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái. Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.

Azután jönnek a szaraczénok. Saladin alatt már Omár prófétának a mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a miknek ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái, fügefapagony, kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs és czitromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a cactus-sövény véd. A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török «eretnekek» – a «tüzkioltók» fertelmes orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget egy meztelen nőalak képezi.

Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott járt a keresztes hadainkkal.

A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lonkája közepén bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt magában, körüle kőhalmaz, a «Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor, csak a gyalog-tövis, a sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát, Herodes Antipas pompás szökőkútját?

Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott, akkor még a szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.

A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül; csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin kiáltásával a búcsújárókat.

A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt. Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el, itt fogják a fejét betörni.

Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király, a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a flamand, a német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.

A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az oduját a medve ostromolja.

De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odujától?

A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai sikság közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen; ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik a midőn látták, hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e hegy körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét, itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén. Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a legnemesebb hősök vérétől.

Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni, helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra. Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták, hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a palestinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem találni; hanem a míg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.

– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit tekeregjünk mink, mint a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, a merre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?

A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel, szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a hangyabolyt.

– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent szűzre, hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott a hol legmeredekebb.

– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi meg a szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert én meg fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted mint utánad.

– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem elébb, sem utóbb.

– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.

A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi vitézeket, minden kétségeskedés megszünt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén emelgették égfelé az arczaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.

A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy tartanak misét az egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás, a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi keresztfát, azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek; most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába indulóknak.

S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s mint megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a pánczélos lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók s lassú kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, a mint a keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyilvégei a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek vas emeltyükkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.

Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az ostromló keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz; hanem azt, a mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel, az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol soha ember nem járt.

Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint egyesült önkénytes vitézeik élén jó maguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs lehetetlenség. A nehéz vértezet, paizs nem gátolta őket; ha valamelyik hátrább maradt a kúszásban, a másik, a ki már fenn volt s egyik lábát megvethette, segített neki a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér biztatta társait: «ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál hatalmát!»

Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.

Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a hegymászásban akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szívalakú vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de Lebée László teknőforma paizsát elhozta a hátára vetve, s a csata hevében aztán a maga paizsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaraczénokkal, a két összelánczolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott, vasat, embercsontot, mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei ott hullottak el a két hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája volt ez!

A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte magát a Thábor hegy fensikjára.

Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.

E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden oldalon fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt alá.

A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az egész keresztyén táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, a mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász kereszteshad, mely már a falak előtt állt.

– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak be a várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig sem tudunk ostrommal bevenni.

Lebée László azt felelte neki:

– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a vitézséget. Itt pedig nincsen víz.

– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a várat, ott azután lesz mind a kettő elég.

Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:

– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.

– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz anya a hét tőrrel a szívében.

A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a tárogató kürtök.

Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harczi népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.

Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán az ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta, sorait az üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak rá s a zavarba jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt olyan kürtökre, a miknek a hangja minden más nemzet fúvó szerszámától külömbözik. A tárogatónak a fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat mértföldnyi távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a hangoknak a dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza! megállj!»

Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar királylyal együtt a tekervényútat ostromolta. Az által, hogy a merész előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaraczénok kénytelenek voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen a csinált útra, a hol ott álltak még az útfélen a keresztyének által épített stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél fedte; a lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér zászlóval, a min a szűz Mária képe volt kihimezve; mögötte nyomakodtak előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról megismerhetők.

A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik útat adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben, úgy hogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.

A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.

A királyé az elsőbbség.

Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének toronyormára a kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.

Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.

A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni lehetett őt magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s fején a koronás sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok futó hadát, kik mind a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt fel nem lehet húzni, keresztyének, mohamedánok össze vannak már keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mahomedet egyszerre kiáltják a küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van; turáni, aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a végén.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»

A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei kétfelől nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a kardot s jobbján viselte a paizst.

A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett hősi erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a pánczélos vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős aczél lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől pedig volt egy keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyilalakú kopja; a mint az aczéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly sebességgel röpíté előre, hogy keresztül tört az a legerősebb pánczélon és vérten.

Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.

A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga alá szorítá.

Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogató jel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy össze valának lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász vitézek.

A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték, hogy elesett.

Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a közelében, a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s már a király fejének mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a szaraczénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítván a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.

Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma is «Jordán»-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron völgyének», a temetőt «Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok hegyének»: a palæstinai viselt dolgok örök emlékére.

Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sürűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előre törő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalák.

A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak egymástól, s az a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség tömege sem birt által törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind meglátta a Mahomed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.

Lebée László ordítva hívta a vitézeit:

– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem sirat anyátok!

Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj, eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy átkozott pogány czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével s mikor az épen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a lovag hóna alá, a hol a pánczél vaslemezei egymástól szétnyilnak.

Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.

– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?

Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.

– Meg vagy sebesítve?

– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki a lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.

– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta székely, rajta szász!

S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A székelyek buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon, sisakokon, mintha Vulkán kalapálna valamennyi cyclops legényével remekmunkán. Ki is szabadíták a két ifju vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak körülvéve, hogy az embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut, csakhogy az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a fene onager, meg a balista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak lánczolva a hős bajtársak.

Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.

Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó oldalára eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is elesett.

Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg. Mint mikor egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva; pedig izekre téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha az oroszlán megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.

A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel másztak meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban, mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda lenn volt a hegy lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai sikon, s onnan nézte, hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú dárdahegyekre. Ide lenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az Isten, és az Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»

A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket érte ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség verte őket bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat, mikor az már a térdeik alá volt gázolva.

Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a magyarokat korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi patriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás között ne kezdjék újra a csatát, a cyprusiak, királyostól együtt vissza sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.

A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül, megverve harcz nélkül.

Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra, elmulnak ők magukban is, mint elmulik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától».

… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt számára ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele a püspök.

Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.

Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.

Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszerítette őt belé ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette azt.

Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott téged erre a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjunak a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd. Megtaláltad, a mit kerestél. Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten ti nektek diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság volt, a mi idehozott. Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a holt tengerre, a mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne miatt.

A haldokló bajtárs beszélt hozzá.

– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.

– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.

– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam. – Szegény kis madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk. Még egyek sem voltunk.

– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.

– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani alvó poromban.

– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva. Fogadá Lebée László.

– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most is rajtad? Nekem azt mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyürűm. Le akartam húzni az újjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: «ne adj át engem süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd te ő reá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az izeneteddel: ne is izenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így beszélt a gyürűm, a szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni és hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed, mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire attól a göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még majd, mikor te neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores inferni, circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad ezen a földön, együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod, Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.

Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni nem üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé kitörő végszóval:

– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és hallanak, olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója, Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt. Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a szent földre. – A poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű bűnödért. – De én az én lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd meg az utat, a merre elmenjek.

E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive annál jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen fénylő nyomok vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan végtelenségbe…