MÁSODIK RÉSZ. (continued 2)

De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy – felhő.

A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes semmiség országainak rémei után.

– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.

– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.

Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az, a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a szélvész.

Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők beszélnek egymással.

– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az apocalypticus zivatartól.

– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.

Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg, de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt égeti.

Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!

– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.

– Ne félj, maradj veszteg!

– Fussunk le oda a barlangba.

– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!

Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját testével.

Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei parittyázónak.

És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.

– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony, halálos félelmében.

– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.

Aztán elvonul a zivatar.

– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.

Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.

– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?

– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.

Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.

A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.

– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.

– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.

– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.

Ott volt a jég körülöttük halomban.

– Még az éhségünket is.

– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.

– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta. Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad itt a sziklazugban.

Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert «mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az, nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé. Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.

A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza, kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi, elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.

Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.

Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.

Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.

Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.

De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így több napig eláll az, és ehetővé lesz.

A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből, a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő, s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek előre: meg kellett állniok.

A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.

– Mi ez? kérdé Mária.

– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.

Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor! Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék nyílását.

A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest, elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni, mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat; a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.

Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.

Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva fejét.

Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől, Mária fölébredt a betörő világosságtól.

– Nézz oda alá! monda néki Horus.

Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az égnek emelve, Istenhez beszélt.

Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.

Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával, édeni ligeteivel!

Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében, miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.

Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.

Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel, ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa, jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog emberek hazája. Itt nincs koldus.

Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem pusztítá a török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A XIII. században még a hatalmasabb szultánok székhelye volt Damascus.

A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok, leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek, már otthonul fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei, a kiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»

A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak. Parancsolatjának szolgál minden ember.

Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arczának ifjú üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a tudomány, a költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy Syriában beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos kifejezéseket szőni mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül beszélhessen maga minden hatalmas úrral. «Mert e naptól kezdve én senki és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod, mit cselekedjünk.» Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más nyelven, csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A syriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.

A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a megholt csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből: chinai selyemruhákat, damascusi virágos damasztot, és igazgyöngyöket. A dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.

Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előre küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy hireszteljék el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek érintésével csodákat tesz, szemkórosokat meggyógyít.

Aztán egy csodalátó ezeret csinál.

Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá megérkezett Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az «égbőljött asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és urakkal, s a mit a gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.

Damascus főkapujánál, mely azt a félóra járásnyi hosszú széles utczát nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak» nevez, tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben, aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a virágokkal hintett utczán, a szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre hirdetett színhelyéig, a nagy «hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van, mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa, úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája omló vízsugarakra foszlik.

Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg a szökőkút kristályvizéből s azt maga elé vitette.

A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.

Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a törökök türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek rokonszenveit felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével gyógyítják, olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.8)

Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta vízből csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.

Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária a sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte aranyos palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háladatosságból. A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kiséretet, a függönyös hordszékkel, a hol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.

Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek szidalmaz, a kinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek, a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei közül az egyiket, a «menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.

Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, a kik népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hirű költőknek. És látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik, mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, a mik innen szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, a mikben a damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, a mikben az utánozhatatlan damaszk aczél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos vizek és drága balzsamok főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban hasonlíthatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a ki hajlékot kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utczának van kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.

S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás; rendet tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon ott van a vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér díjat érte.

Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utczán. Ki lármázna éjjel? itt nincs részeg ember. A damascusiak termesztik a legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy mustképen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi csak felfrissít de meg nem mámorosít.

S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg a rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent, a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.

Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyas valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő ide.

Hanem hogy a rab urát felkeresse.

Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel fogságába esett.

Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli volt is, csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a melléknevet adta neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte, mindenki szerette.

Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem lehetett. Malek Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi palotacsoportozatával maga egy város volt. Olyankor szokta ezt tenni, a midőn neki, a legmagasabb földi birónak kell itéletet hozni. Ily nehéz napokon elzárja magát az egész élő világtól, s nem tanácskozik mással, csak Istennel.

A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal lesi, mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek azok, a kik belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott; életnek, vagy halálnak fiai lesznek-e?

Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a várost, trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára nyiló kapu holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog nyittatni, jőjjenek fel minden népek meghallgatni a kalifa igazságos itéletét.

Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az köztudomásu volt, hogy a «fekete kút» piacza csak büntetések végrehajtásának szokott színhelye lenni. Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen az elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a kolonczról vaskarikák függnek alá.

– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé. Vigy magaddal a gyógyszereidből.

Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a nép, a mint megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta; a piaczon a legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset külső arkádja alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany rácsozatos erkélyre épen olyan jól láthatott, mint a fekete kútra, szegény bünösök szomorú szinpadjára.

Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos födelei is rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű ablakrácsozatok és a palankinok kárpitjai mögül kandikáltak elő.

A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a szerály érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s míg alant a rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok tódultak elő, az erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari kiséretével, emirjeivel és ulémáival, s helyet foglalt egy számára emelt mennyezetes zsellyén.

Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes fekete szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az idegent meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak bűbáját.

De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint a rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz volt, a rend teljes ornátusában; hanem sisak nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő látvány volt. Senki sem várta. A templomos rend hadviselő vitéz ellenfél. Azt leöletheti a kalifa, ha foglyul ejté (a hogy előde Szalahaddin meg is tette a tiberiasi ütközet után), de hogy birája legyen a templárius nemes lovagnak a szaraczén szultán, a ki itéletet mond fölötte, ahoz rendkivüli összetalálkozások kellenek a csillagok aspectusaiban.

Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt közepébe egy kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt látható.

Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva odakapcsolták a vas karikákhoz.

A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el volt vágva, a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.

A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének is feles számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában hitüket látták meggyalázva.

Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját sorsának előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt kegyetlen tud lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha az «igazságos» melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot, hogyan reméljen tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres nála?

A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s kibontva a pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az itéletet.

«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem minden igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes hiveinek egyaránt:

Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje, követi zászló oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám érkezének s vezérüktől nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a templomos lovagok felajánlják nekem, hogy a császárt, a keresztyének fővezérét, nekem kezemre szolgáltatják, elárulva azt a helyet, a hol fürödni szokott, hogy őt ottan elrejtett harczosaimmal elfogassam, vagy megölessem; – a mely ajánlatra én Malek Kamel szultán ezt itélem és válaszolom:

Ti, két templomos lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, a ki nekem ellenségem, de ti nektek vezéretek. Azért én titeket, a perjeltek levelével a szügyeteken, kalitkába zárva visszaküldelek a ti uratokhoz, a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg, kik vagytok? és mit tegyen veletek! – Ezt itéltem én Malek Kamel, szultán.

Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek, és az ő prófétájának az örökkévalóságig.»9)

A mint az itélet fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló trombitások, a világ négy sarka felé fordítva török sipjaikat, rázendíték a bünösök gyászindulóját; az azopardok megragadták a pelengéről levett árulókat s egy elefánt hátára csatolt vas kalitkába bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a néptömeg között utat.

Mária emelkedni érzé a szivét az egek felé. A ki ez itéletet hozta, több volt, mint igazságos: az nemes lelkü volt.

A nép zúgott, mint a tenger, s a hány fej, annyi ököl emelkedett a levegőbe, fenyegetőzve.

– Kire zúg így a nép? kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.

– Bizony nem az elitéltekre.

– Hát kire?

– A kalifára.

– Miért? Hisz ez dicső, nemeslelkű itélet volt.

– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.

– No hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!

– Mit akarsz?

– Szólni akarok a népnek.

– Szeretem a bátor asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.

Azzal parancsot adott a nagy botos kisérőknek, hogy csináljanak utat a palankin számára.

«Helyet a kék-kezű asszonynak!»

Ez a kiáltás varázserővel birt. E név alatt ismerte már minden nyomorult Damascusban Máriát. Engedték őt a fekete kútig vitetni.

A szökőkút már ekkor újra fellövelte vizsugarát, a hogy szokás az itélet végrehajtása után. Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan szennyet.

Mária felszökött a palankinból a kútmedencze párkányára, égszinkék jobb kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kiáltá a népnek arabul:

«Damascusiak. Egy Istent hivők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek. Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, a ki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.

Ő megveri az ellenségét, mikor pánczélban van, de nem rohanja meg, mikor mezitelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a fényt nem akarjátok látni. Jőjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket: mossátok meg ebben a vizben, a mit kezemmel megszentelek: a mindenható egy Isten nevében!

S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vizsugarába tartá, a míg az fehér lett, mint az alabástrom.

Damascus ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és szemfényvesztők. Hivőkre mindig akadtak.

Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, a hol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg kedélyét egyszerre megfordítá. «Szálem! szálem!» üdvkiáltás hangzott feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a csodatevő kéz által megszentelt vizben megmeríteni az arczát.

Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa fősheikjének Fakredinnak, a ki az erkély ballustrádjáról előkiáltá, hogy a szultán maga elé hivatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a fekete kútnál beszélt. – De a legközelebb állók meghallották mégis, s a parancsszó szájról-szájra elszármazott egész a fekete kútig. Ott aztán a palankint asszonyostul együtt felemelte a nép a feje fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint csónak a tengeren, ezernyi kéztől tovább hajtva, míg a szerály kapujához ért. (A dái áldoát elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szerály háremőre, az eunuchfőnök s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a lépcsőkön, (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán elfogadó termének ajtajában ki kellett szállnia s a puha szőnyegekkel takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatu terembe lépnie.

A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát, ámbár elmondani sem tudná mind azt, a mit látott; de megragadá magának a szultánnak a tekintete. Valami emberen tuli fenség volt annak az arczvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy angyal lelke szállt volna bele. Tekintete merészebb minden férfiakénál, de az olyan merészség, melynek mindenki kénytelen megadni magát, melynek súlya alatt a gyönge összeroskad, de térdre estében az a megnyugvás kiséri, hogy hiszen az, a ki előtt elbukik, bizonyosan fel fogja emelni.

Malek Kamel, a mint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja grádicsáról s oda sietett az eléje boruló nőhöz, megragadta annak a karját s felrántá őt a szőnyegről, e szót lihegve: «te vagy az?» (E hangban annyi fenyegetés volt! oly keserű szemrehányás!) Mária arcza azzal a vékony arany szövetű keleti fátyollal volt takarva, mely közelbül az arczvonásokat sejteni engedi, a nélkül, hogy egészen elárulná, távolból egészen elrejti. A kalifa heves kézmozdulattal fellebbenté ezt a fátyolt, úgy hogy a nő ijedtében elsápadt. – Hanem aztán csüggedten ejté le a karját Malek Kamel s arczán egyszerre valami méla búskomorság borongott át: «nem, nem te vagy! sóhajta fel; ámbár nagyon hasonlítasz hozzá».

Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül hagyták a nővel.

– Kérlek, ne remegj! monda a kalifa, szelid, vibráló mély hangon, – ne hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt, hogy erőszakoskodó kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást magyarázza meg az, hogy alakod hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon szerettem, s a kinek a nevét nem szabad előttem kimondani többé. – Azért kérettelek, hogy jönnél ide, mert van egy kedves gyermekem, a ki szemeire szenved, azt mondják, te csodatevő szerrel birsz; ha igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, a mit kivánsz tőlem.

E biztatásra egyszerre kipirult az arcza Máriának, s hogy ezt a kalifa is észrevehesse, egészen hátraveté arczáról a fátyolt s biztos diadaltól ragyogó tekintettel mondá:

– Én bizonynyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda hozzá.

– Vezetlek magam, monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját egész az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyujtá azt Máriának, hogy tegye rá a maga kezét.

Egy alacsony, szinaranyból vert ajtón át a szerály hárem-osztályába vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól elárasztott termekbe, miknek boltozata lazúrkővel volt kirakva, pilléreik malachitból, élő virág, virágnak szőtt selyem, s valamennyi között a föld legszebb virága, az asszony. Egy egész kert, nem! egész erdő bűbájos szépségekből, a föld minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspis fekete négertől az alabástrom arczu, aranyhaju kelta szépségekig.

A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, a mik tánczra, énekre, fürdésre voltak berendezve, a miknek falai köröskörül tükrökből álltak, a miknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, a miknek márvány medenczéibe arany oroszlánok okádták a kristálytiszta vizet, a minek bezárt pálmaligeteiben tarka madársereg repkedett; – hanem elvezette Máriát egy kis damasztfüggönyökkel elzárt benyilóba, mely felülről kapott sötétkék üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel kibélelt arany nyoszolyában egy kis fiucska, talán három éves, alig több, szép, mint egy kis Ámor, piros teli arczú; s épen úgy bekötött szemű, a hogy azt a kis istenfiút festik.

A hatalmas úr, a győzhetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy az a gyermek ottan.

A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.

És azt meglepte az egyptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte meg, a ki szintén abban szenved.

Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a szeméről, az örömrepesve szólalt meg:

– Hát visszajöttél, anyám?

Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva, szótlanul rohant ki a benyilóból s nem tért vissza a hárembe, csak este felé. Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már aludt. Mária ott ült az ágya mellett.

– Meg fog-e gyógyulni? kérdezé az apa.

– Isten segélyével minden bizonynyal. Már nyugodtan alszik. Ez az első jele a javulásnak. A míg a szemgyuladás kínozza a kórt, addig nem tud öt perczig szunnyadni a nélkül, hogy felriadjon a szúró fájdalomtól. Most már egy órája, hogy alszik.

– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a nyugodt álma? kérdé a kalifa szeliden. Most te vagy az urak urnője! Hogy tudtad őt elaltatni?

– Meséket mondtam neki. Azt kivánta tőlem. A szép mesét a «zengő almákról», a miket az anyjától hallott. Elmondtam neki, a hogy én tudtam. «Máskor ezt másként mondtad! de így is szép» jegyzé meg rá.

– Hát most én mondok neked cserébe egy mesét, szólt a kalifa. Ennek a gyermeknek az anyja volt az én kedvencz kadínám. Még ha másra néztem is, csak ő rá gondoltam, oly nagyon szerettem. Egyszer egy keresztyén lovag esett fogságomba, kinek a balsorsban is megtartott büszkesége megnyerte tetszésem. Feloldoztam lánczaiból, palotámba hoztam, barátommá tettem. Víg czimbora volt; mulatságos bajtárs, tudott dalolni, mesélni, tréfálni, velem vitatkozni, a hogy a saját emirjeim egyike sem tud. Tréfájában nem volt bohócz, merészségében nem volt paraszt, bölcselkedésében nem volt unalmas. Nagyon megszerettem. Olyan szabadon járt-kelt palotámban és palotámon kívül, mint a szaraczén sheikek bármelyike. Nem tartá őt fogva semmi, csak a becsületszó. Rá mertem volna bízni az álmomat, rá a kardomat, a kedvencz paripámat. Bizonyos voltam felőle, hogy meg nem csal, meg nem lop, meg nem öl. És ez az ember mégis megcsalt, meglopott, megölt engem, a legkegyetlenebbül. Egy éjjel elszöktette a hárememből a kedvencz nőmet. Nem futhattak messze, beduin lovasaim a pusztában utolérték őket. S azóta ennek a gyermeknek nincsen anyja.

– Te megöletted őket?

– Nem. Esküvésem tartja, hogy én miattam soha fogolynak és asszonynak vére ki ne hulljon. Az áruló, hitszegő barátot, a szökevény foglyot elküldtem az apámhoz, Malek Adel szultánhoz, a kit nem lehet megcsalni, a hűtlen asszonyt pedig a puszta egyik oázába zárattam, a hol nincs kit megcsalni. – Már most tudod, hogy miért mondta ez a gyermek, midőn átölelted: visszajöttél anyám? s miért rohantam én el innen erre a fájó kérdésre?

A gyermek fölébredt. Mária levette szeméről a köteléket, megkente a szemeit a gyógyírral s friss borítékot kötött rá. Arra ismét elaludt a kis szenvedő, s jót álmodhatott, ajkai megnyiltak, elkezdett nevetni.

A szultán odatérdelt az ágy elé s úgy nézett, gyönyörtől ragyogó arczczal a gyermek ajkaira.

– Látod? Látod? monda a nőnek. Ez a paradicsomnak a nyilása: egy gyermeknek az ajka, a ki álmában nevet.

Mária nagyot sóhajtott, ő ezt a paradicsom nyilását nem látta soha, neki nem volt gyermeke.

A kis Nurgehán szemgyulladása a szokottnál makacsabb volt, a teljes felépülés sokáig tartott. Mária ez idő alatt teljesen megismerkedett a szultán háremének rejtélyeivel.

Egészen másformának találta azt, mint a minőnek a mondák hiresztelik.

Nincsenek ottan szerencsétlen nők, eltitkolt szenvedések, könnyek árán megvásárolt gyönyör. Gondtalan, szenvedélytelen élet az ott; táncz, mulatság, mesemondás, virágok ápolása, beszélő madarakkal, tánczoló majmokkal enyelgés, bűvészmutatványok, sáskaviadal; uszás, csónakázás, azután pipere, cziczoma; egész nap nyalánkság, csemegék, sorbeth, dulcsásza, nádmézfogyasztás; csupa élvezet közt telik el az élet! s a mi a világban annyi kéjt, fájdalmat teremt, a szenvedély, az ide se egy sugárt, se egy árnyékot nem vet. A szultán háreme csak abban külömbözik egy nő-kolostortól, hogy az egyikben szomorú énekeket dalolnak, a másikban víg nótákat énekelnek. A szultán olyan közöttük, mint a gyermekek között az apa. Ha valakit remegni lát maga előtt, még a kezéhez sem nyúl hozzá. Valamennyien mind bálványozva emlegetik. Ha egy arczot szomorúnak lát a többi között, kikérdezi, hogy mi baja? Ha a szive fáj, utána jár, ki lehet az, a ki után sóhajtozik, s aztán ad neki gazdag kelengyét; férjhez adja, mint apa a leányát. Nem lehet itt boldogtalan senki.

Mária sokszor mondá azt, hogy az emberek úgy élnek itt, mint a paradicsomban. S aztán nehéz szemrehányásokat tett magának azért a gondolatért. – Hisz az épen az ördög incselkedése, hogy a poklot olyannak mutatja, mintha az volna a paradicsom. – Ez az igazi pokol itten! Nem azok, a mik gyötrelmekkel voltak tetézve, kínok változataiból felhalmozva, hanem ez, a gyönyörűség háza, ez az igazi kárhozat pitvara. Nem olyan az igazi ördög, a milyennek festik, kecskeszarvakkal, lólábakkal; hanem ilyen, mint ez; azzal a szelíd, hódító tekintettel: a ki nem ragad el hegyes karmokkal, csak elkábít igéző szemekkel, míg a lélek alá szédül a mélységbe. – Ezt a mélységet rettegd.

Hetednapra egészen meggyógyult a gyermek. Az éjt végig átaludta, a mi a felépülés jele.

Mária tudatá a kalifával, hogy ma kihozhatja a sötét szobából a világosságra a kis Nurgehánt s a köteléket végkép leveheti a szemeiről.

Azt a termet, a hol ennek végbe kellett menni, telerakták nagy virágkádakban növelt pálmákkal, babérfákkal, miknek sűrűjéből a kiváncsi asszonysereg fejei kandikáltak elő, mint megannyi szeráfocskák a felhőhasadékok közül.

Malek Kamel szultán nem várhatta, hogy a fiát előhozzák, maga sietett a kis szobába érte, s a karján hozta ki Mária elé.

Mária lebontotta a gyermek szemeiről a köteléket, s a mint azt eltávolítá, a gyermek bámulattól karikára nyilt szemein nyoma sem volt már a kórnak, olyan tiszták voltak azok, miként az ég Damascus fölött.

Az a sok asszonyfő ott a bokrok között örömében nevetett; a kalifa örömében sírt.

A gyermek pedig első tekintetével látó szemeinek Máriát kereste, s míg térdeit apja tartá átölelve, ő a kis karjaival a hölgy nyakát ölelte át, s örömkaczajtól reszkető hangon kiálta:

– Anyácskám! anyácskám! hát mégis visszajöttél! De jó, hogy visszajöttél! Azért fájt a szemem, hogy nem láthattalak.

S minden mondásnál odacsattantá az ajkát (azt a paradicsom nyílását) a félreismert nő ajkaihoz.

Mária maga is oly boldognak érezte magát e gyermeköleléstől, ez édes csókoktól, a miknek zamatját eddig nem ismerte. Egész önfeledten ölelé ő is keblére a hizelgő kis teremtést, ki őt boldog csalódásban anyjának nevezte, s pillanatokig ő maga is annak hitte magát. «Ugy-e most már itt maradsz, nem mégy el?»

Malek Kamel szultán megfogá gyöngéden Mária kezét s így szólt hozzá érzelemtelt hangon:

– Hallod, mit kérdez e gyermek? Az «én» kérdésem ez. Itt maradsz, nem mégy el? Légy ő neki anyja, s légy nekem az, a mi az anyja volt. Olyan boldoggá teendlek, a milyen nő soha e világon nem volt. Megosztom veled a trónomat, s arczképedet az enyimmel egyesítve veretem pénzeimre, a mit még kalifa felesége meg nem ért soha. Nem gondolok kivüled asszonyra, még arra sem, a kit gyűlölök; még a gyűlöletet is elhagyom éretted, a mi nehezebb. Betegség az, a mi lassan öl, megvénít, halottá teszen. Ha már a gyermekem meggyógyítád, gyógyíts meg engem is. Másnak király vagyok, neked rabod leszek. Maradj itt a gyermekem anyjának.

Mária úgy érzé, mint a ki a vizbe tekint s az eget látja benne. A mélységgé vált magasság leszédít!

Ez, ez itt a legvészesebb pokol! A mi gyönyörrel, hatalommal, bálványoztatással kinálkozik.

Nem hagyta a lelkét leszédülni.

Odaborult a szultán lábaihoz.

– Óh szultánom, te, kinek mellékneved «igazságos». Légy itélőbiró ez órában köztem és közötted. Tenger az a jóság, a mivel te engem, minden érdemem nélkül megkinálsz; tenger, csupa édességből, de a másik serpenyőjében az igazság mérlegének van egy keserű csepp. Mondd meg, nem nyomja-e le ez az egyetlen csepp azt az egész tengert. Ez a keserű csepp egy fogoly férjnek a folyton hulló könnye. E könnyet felszárítani keresztül utaztam én már száz poklokon, – keresztül megyek még a te paradicsomodon is. Te nekem jutalmat igértél, bármit kivánjak is, ha gyermeked meggyógyítom. Nekem férjem van te nálad, rablánczon, fogságban. Nem kivánok én mást, őt add nekem vissza.

A kalifa magasra emelte arczát s meghatva válaszolt:

– Igazad van. Az a keserű csepp lenyomja az édesség tengerét. A börtön fenekén szenvedő férj – több, mint a trónján ülő kalifa. – Hogy hivják férjedet?

– Lebée László lovag.

E névre, mint a nyillal talált oroszlán, ordita fel Malek Kamel, egész arcza kikelt alakjából, szemei szikráztak őrjöngés tüzétől.

– Átkozott legyen e név! ő volt az áruló, ki engem meggyalázott, ki gyermekem anyátlanná tette! A kigyó, a ki megmart!

Mária e szóra azt hivé, hogy az ég szakadt a fejére. Sápadtan, mint egy haldokló, roskadt össze a földön.

Malek Kamel lehajolt hozzá, s fejét kezébe emelte, és a nő szenvedélytől dúlt arczába nézett.

– És ezt az arczot tudta ő elfelejteni, mormogá keserű haraggal. – Te száz pokollal daczoltál miatta, hogy őt kiszabadítsd s ő megcsal téged, a mikor te kínszenvedsz érte.

– Kérlek, uram, rebegé Mária: ne szidalmazd őt előttem.

– Te még most is szereted őt?

– Nem tehetek máskép.

– Ő galádul elárul, megtagad téged.

– Elég ha én hű maradok hozzá.

– A mit mostan szenved, ő maga kereste. Úr volt, jó barát házamnál: ha hű maradt volna – nem hozzám, de tulajdon nejéhez, most itt ölelhetné, s az én áldásommal tetézve mehetnétek hazátokba vissza. Istent bántotta meg, azzal vetette magát a kínok vermébe.

– Elég azt tudnom, hogy ott van. Sietek uram! bocsáss hozzá.

– Nem! Nem bocsátlak még. Ily földöntúli hűség, minő benned lakik, nem lehet egy nyomorultnak prédája. Az a bolond tűzkőnek használja a gyémántot, a mit én koronám számára keresek. Ily csodahűség mint a tied, jobb sorsra érdemes. – Várj egy napot a válaszoddal; várj holnap reggelig. Az éj, az álom jó tanácsot ad. Gondolj reá, hogy ha te az én kezemet elfogadod, olyan kezet nyersz meg, a miből áldás hull százezereire a te hitfeleidnek. Egy szavaddal az eget és földet közelebb hozod egymáshoz: a keresztet és a félholdat kibékíted. Ha magadra nem, gondolj másokra. Holnapig gondolkozzál.

A kalifa magára hagyta Máriát. De nem magára, hanem a kis Nurgehánnal egyedül. Azzal kellett neki együtt töltenie az éjszakát.

S az éjszakának különféle tanácsadói vannak.

Először felyülkerültek a megcsalt női szív keserű vádjai. Óh mi nehéz volt azok ellen védeni magát annak a tömlöcz fenekéhez lelánczolt rab embernek! Azután előjött a nagyravágyás, a becsszomj, a dicsvágy, a bosszuállás: sasszárnyú, lepkeszárnyú, denevérszárnyú rémek. De majd odacsatlakozott hozzájuk egy angyalszárnyú rém is: a hitbuzgalom. Mennyi jót tehetne a keresztyénekkel egy társnője a damascusi trón urának! Hát még aztán mindezek fölött az az eleven kisértő: az a szárnynélkűli cherub, a ki egész éjjel átölelve tartá, kicsi kezeivel beletévedt a hajfonataiba s csókdosva suttogá: «anyám, kedves anyám». Künn a hárem illatos kertjében pedig meg-megzendült egy énekes alménak az ajkán a csábító dal, melyben Szádi, a halhatatlan költő a földi örömöket dicsőiti: oh minő széditő szavak: «melegebb a szív, mint a nap! jobb a szerelem, mint az üdv! egy boldog óra a földön több, mint az örökkévalóság!»

Óh ennél rettenetesebb éjszakája nem volt Máriának az «ördög hegyei» közt, mikor az éjszaki vihar paskolta a sziklákat a feje fölött!

Reggelre győzedelmeskedett valamennyi rémen!

Ennyi vádoló, csábító ellenében mi védelme volt a meglánczolt férjnek? – Az a láncz! – Minden büneinél, minden gonoszságánál nehezebb az a láncz. – Szenvedése kimenti: könyei tisztára mossák. Nem hagyhatja őt veszni a hitvestárs!

Reggelre kelve eljött a hárembe Malek Kamel szultán.

Mária már ébren várta őt.

– Menj be a szobádba, mondá a szultánnak. Ott találod fiadat épen, egészségben szunnyadva. Ha felébred s kérdi hol az anyja? mondjad neki, hogy csak álom volt az. Nekem pedig add meg jutalmamat, a mit megigértél. Lebée László lovag szabadon bocsátását.

Malek Adel szultán higgadt nyugalommal felelt Máriának.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ez lesz a válaszod. Asszony vagy, a ki szeret. Az nem lehet máskép. Jutalmul kéred azt tőlem, emlékezzél reá, hogy büntetésed lesz benne. Isten akarja így, a ki a sziveket vezeti. Én elkészítém előre számodra a szabadságlevelet, melylyel férjedet börtönéből előhozhatod. Ő az öreg szultán Malek Adel várában van Kerákban; a mi a holt tenger Bár-Lút szigetnyelvén fekszik. Oda kell érte menned. Béke kisérjen odáig. Köszönöm, hogy fiamnak visszaadtad a látást, bár engemet fosztottál volna meg tőle, hogy soha ne láttalak volna.

E szókkal átadá a szultán Máriát a Kadun-Kiet-Khudának, az eunuchok főnökének, a ki őt elvezeté a palankinjáig; a zsellyehordók ismét kivivék őt a palotából az oroszlánok kapuján át.

A kapu küszöbén ülve találta Mária a dái áldoátot.

Horus azóta, hogy Máriát elszakíták tőle, éjjel-nappal ott lebzselt a szultánpalota kapuja előtt.

Midőn meglátta Máriát, sietett őt üdvözölni.

Mária mutatta neki a szultán szabadonbocsátó levelét a férje számára.

Horus a melléhez és homlokához szorítá Mária kezét: «Üdv neked! Hosszú két nap volt, a míg reád vártam. Ha itt győzni tudtál, bizony győzni fogsz mindenütt. Most féltettelek nagyon! Hogy nem térsz vissza többé. Látom, hogy te vagy az asszony az asszonyok között!

– Eddig az utunknak hat hetedrészét megtettük már; – mondá Horus; de a hetedik hosszabb lesz a többi hatnál. Sok szenvedést, veszedelmet kiálltunk az eddigi utunkban; de azokat legalább ismertem: tudtam, hol várnak ránk. Most kezdődik az ismeretlen rémségek országa. Mert e szent földön minden szent: a fák, a hegyek, a csipkebokrok, a sírkövek, a halottak csontjai: csak az eleven emberek nem azok. Két szembejövő ember közül egyik sem tudja kiválasztani, melyik az ellenség, melyik a jó barát? a válaszúton senki sem tudja előre, melyiken vár rá a kelepcze? Itt most minden ember ellensége minden embernek. A keresztyéneknél a templomos lovagok hadat viselnek a János lovagokkal, meg a Domonkosokkal; a német lovagokat már kiverték innen. De valamennyien ellenségei a német császárnak s azt elvesztenék egy kanál vizben, a miért békét kötött a szaraczénokkal. A törököt nem gyülölik úgy, mint a császárt. És épen azért gyülölik a szaraczénok megint a maguk kalifáját: az imámok kiátkozták, s minden nyomon lázadás, orgyilok támad ellene. A sok féktelen, uratlan csoport aztán keresztül-kasúl száguldozza be Syriát, Palestinát, rabolva, gyilkolva kényekedve szerint. Ezek előtt nem használnak a te csodatételeid többé. Nem törődnek ezek az egyptomi szemgyuladással. A ki beleesik közülök, azt ott hagyják az útfélen, s megosztoznak az öltözetén. Még emberevőkkel is fogunk találkozni, kivált épen a végczélnál, a holt tenger mellett, a kik ott egy hozzájárulhatlan sziklába vájt faluban laknak.

– Mit fogunk tenni? sóhajtá Mária remegve.

– Azt a mit eddig még nem tettünk; beállunk egy martalócz csapatba magunk is, s úgy megyünk pusztáról-pusztára zsákmányt keresve.

Mária elszörnyedt ettől a gondolattól. Pedig a dái áldoát valót mondott. Hadsereggel sem lehetett most Palestinán végig vonulni; karavánnal meg épen nem; hanem egy csoport vakmerő beduinnal, a kinek az élete nem drága, meg lehetett az utazást kisérteni a «pávaszem-csillagától» a «Lót taváig,» a hogy az arabok Damascust és a holt tengert nevezik.

Egy ilyen vakmerő banda hamar össze volt gyüjtve a dái áldoát vezetése alatt: azok közé vegyült el Mária is, férfinak öltözve, mint a vezér öcscse.

Megint egy új változat a pokol kinszenvedései között ránézve. Nagyobb kín az igazlelkünek elkövetni az istentelenséget, mint elszenvedni azt: s Máriának mindennap részt kellett venni azokban a borzalmakban, a mikkel czimborasága az útbaeső falvakat felriasztá.

S az ilyen út nagyon hosszú; mert nem egyenes. Zegzug csapongásban, kanyargó félretérésekkel: majd kergetve, majd kergettetve; néha az üldözők sokasága elől lakatlan völgyekben, mocsarak szigetein meglapulva napok sorain át; aztán megint éjjel-nappal vágtatva avar pusztákon keresztül, ismeretlen vidékeken; a miknek sívatagából csak a csillagok járása enged tájékozást. – Félévig tartott Damascustól a Jordán zuhatagaihoz eljutni, a hol az a Holt Tengerbe szakad. A martalócz beduin csapat le is olvadt egy maroknyira a folytonos harczok alatt.

De ez a maroknyi csoport sem akarta tovább követni a dái áldoátot, a mint a Holt Tengert megpillantá.

Átkozott hely ez itten! átkozott a viz, a levegő, a föld, a mi a Bar-Luthoz tartozik.

A tenger, mely Sodomát és Gomorát takarja! Azt a fölséges völgyet, melyben Strabo tiz népes várost talált, a mik fölött most a nehéz sóittas tengertükör világit. Nagyságára nézve csak tó volna ez, nem nagyobb a Balatonnál: de a mélysége tengeré; s ez a mélység egyre nagyobbodik; mert alatta sóhegyek vannak; ezredévek előtt a tengerrel egy színvonala volt, most ezerháromszáz lábnyira szállt a tenger szinén alól, s a feneke is ezerkétszáz lábnyira sülyedt alá. Az eltemetett városok még mindig szállnak alá a poklokra. – Jordán vize folyton ömleszti a tengerbe a viztömeget, s az még sem szaporodik; pedig nincs lefolyása sehol; a rettenetes napsugár annyit elpárol belőle. A halsereg, mely a folyam vizével együtt a holt tengerbe kerül, kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni az elátkozott elemből, mely élő állatot nem tür meg magában. A hullám csendesen kisepri őket mind a partra, eltemetve a sóbuczkák közé; ott hevernek szerteszét a fák törzsei is, miket a folyam-áradat a tengerbe hordott: halottfák, a sótól elporhadatlanná, megégethetlenné téve: évezredek néma tanúi. Semmi növényzet messze területen! A felcserepesült sós iszap recseg a léptek alatt.

A muzulmán minden reggel, este megcsókolja a földet imamondás után; a Bar-Lut mellett nem lehet imádkoznia, mert ezt a földet emberajknak érinteni átok.

Rémmesékkel van megörökítve minden pontja a sziklapartnak, mely a moabita és judeai fensikok felől elzárja a tengert. Ott áll a negyven láb magas egyenes sóbálvány, melyről a Mohamedhivők is Lót feleségét rebesgetik; ott a fekete sárviz, melyben Herodes (a betlehemi gyermekgyilkoló) hasztalan keresett menekülést halálos férgei ellen, ott az Engedi völgy sziklái, a miknek barlangjaiban szent Dávid Saul király üldözése elől rejtőzködött; ott a tengerbe lefutó vastag fal romjai: hajdan Sodoma bástyája; ott fenn a fehér krétafalba fúrva egész barlangsorai az istentelen embereknek, kiktől a beduin épen úgy retteg, mint a paripája azoktól a bőgölyöktől, a mik az odukból előrajzanak; s aztán egy messze benyúló sziklanyelven emelkedik a régi zsidóvár, Mazada: a hol a zsidó nemzet szabadságának utolsó védői, a makkabeusok végső csepp vérük hullásáig védték magukat Róma légiói ellen. Most ez az öreg szultán Malek-Adel (hős nevén Szeif Eddi) menedéke. – A járt út az északi sziklapart alatt vezet hozzá. A tulsó part uttalan: azt nem tapossa soha sem ember, sem állat. Az egymás mellé guggolt hátahoporjás sóbuczkák, miket viharos napokon a sótenger torlaszt fel, olyanok, mintha egy sor teve pihenne egymás mellett; ezért az arab neve Katár Hodidoche.

A tó fölött egy madár sem repül.

A beduinok kereken kimondták, hogy a Mazada várhoz nem fogják elkisérni a dái áldoátot; pedig volt közöttük két izmaelita fedái is. Azok legjobban irtóztak ettől az úttól. Ők már egyszer megjárták a «Hegyek urának» parancsára ezt az utat. Ki voltak küldve, hogy Malek Adelt megöljék. De nem juthattak hozzá.

– Hiába is mentek oda, mondá az ifjabbik fedái Horusnak, mert ha eljuthatnátok is a kapuig: onnan vissza kellene térnetek. A szultán várába férfit csak lánczraveretten bocsátanak be, mint rabot. Egész testőrsége csupa fegyveres asszony, az udvarát pedig oroszlánok őrzik. Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy fogolylyá nem változtok.

– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.

– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi szultántól elbocsátó levelet hoz magával.

– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az elátkozott várba az öreg szultán?

– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én. Először azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a keresztyének között: ő adatta át a damascusi szultánnal Jeruzsálemet a frankok császárjának; ő nem akarja, hogy keresztyének és izlámhivők egymás ellen harczoljanak többé. Ezért halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt ő tudja jól. A ki férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az asszonyokban. Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi szemgyuladás a sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb neki a mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát magához közel: fél a méregitaltól. Csak egy vajákos asszony gyógyítja: egy indus szemfényvesztőné, a ki most szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi az a csodaszer, a mivel a szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és nevess! A Mazada szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap nekitűz ennek a meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan izzóvá lesznek, mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig foglyok vannak lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek folyvást sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak kötve a szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel gyógyítja a szultán szemfájását.

Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.

– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.

– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek azért, hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán szemvizét.

A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.

A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.

Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek Adelt, akkor senki sem.

– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott azután az ő dolga, hogy mit cselekedjék.

– De hogy jutunk el a Mazada várig?

– A tengeren keresztül!

– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram. Ezt még nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz Uzdom városát takarja.

– Mi meg fogjuk tenni!

– Kik?

– Te, meg én, és ez az asszony.

– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba menni nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.

– Ki bánt ott?

– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha alá tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az égre, ott látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt hiszed a fejed szakad szét bele.

– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő tekintetével! Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső halásztól a csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman megyünk, négyen jövünk vissza.

– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.

– Félhetsz, de engedelmeskedjél!

Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az átkozott tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.

A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött paizs csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig látható marad utána egész naphosszant.

A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja a sópára porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet, maga a sötét hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek látják egymást kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a másik a viz tükréből fel. S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő állat alakja. A halál országa van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.

Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek, a mik az evezőt feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak: víztükrön, mely maga sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.

Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az evezőt.

– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt könyökével; nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: «ne alugyál!»

S azzal hajtották a csónakot tovább.

A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába. A hőség iszonytató volt.

– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk tőle.

– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az átkozott vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze összeházasodott volna a tengerrel!

Izzadva hajtották a csónakot tovább.

A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: veres vonal a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.

– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.

– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.

– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.

A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a szomjat.

– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a várnál.

– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak lefordult az evezőpadról.

A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt tenger hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető többé.

– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal kezébe kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az evező-padra, ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.

A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és mégis úgy tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér lenne már, de még a víz felszine is. Szél nem fú, a hab mégis felfodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakitó fehér lesz; a zöld viz mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma tornyai talán: minden fehér színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az elenyészés érzete!

S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.

Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a kormánypadon.

Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér arcz a megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel bámult maga elé, valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű érczvigyorgással az orczáin.

Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.

– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár előtt.

Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és vigyorgott hozzá. Elaludt már.

Csak maga volt egyedül ébren.

– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s most már egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.

Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt városok felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő halottal! Ah, ez a vár nagyon jól meg van védve.

A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér viszfénye, mint egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren. Máriának úgy tetszett, mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész szent földön, Jeruzsálem és a holt tenger között. Ez a kolostor ott emelkedik a Kidron kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva, sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy közel az Isten.

Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.

Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az Isten. A Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt tengerbe a sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv látszik meg messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csolnakot, s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária viczkándozó halakat látott alant a vizben, a mik visszaiparkodtak menekülni a halálos elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.

Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s egyiket a másik után kidobta a csónakból.

Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók is fölébredtek.

– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vizből; ez itten édes viz.

– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig érő vizből.

És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi emberi fők buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel, a dái áldoát szakálla ismét szénfekete.

Ő maga is lehajolt a csónakból s megmosta az arczát. Egészen ujjászültnek érezte magát utána.

– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a folyam árja elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott a csónakkal kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most is ott lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, a mikor visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.

A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.

A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit, azok már fürdés után öltözködtek.

Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak ezen az úton lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.

Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet és a gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott hozzá: eszmélete elhagyta.

Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.

Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól látta magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya, a ki a többinek parancsolni látszott.

Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek gyógyszeréül a foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a damascusi szultán levelét. Ő olvasta el azt.

– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon, szigorú tekintettel. Mikor jöttél el onnan?

– Mikor a rózsák nyiltak.

– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi volt az utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?

– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok császárját el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.

– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a világban?

– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem idáig.

– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért minden kivánságodat teljesítse.

– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet kiszabadítani.

– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát meg tudod gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.

– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.

– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e orvosolni? Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?

Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai barlangban annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony állítása szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke hályogtól ered.

Mária ezt felelte:

– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan nem tudok.

– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a szultán kinzó fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását vissza add. Tudd meg az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az egész világ egyet fordult a sarkában. Akkor még virult az a béke, a mit Malek Adel szultán szerzett az izlamhivők és a messiáshivők között. A német császár és Coradin, meg Malek Kamel kalifák mély barátságban éltek; magad is tanuja voltál e barátságnak. Azóta a német császár haza ment a maga országába, más frank fejedelem jött helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a háborút keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot. Mizraim gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről semmit. Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét. Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e rossz hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a postagalambok, a mik ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a hozott leveleket elolvasom. Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt olvasom fel belőlük a szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a keresztyének vezéreivel ajándékokat vált. Már most tudod, hogy miért nem szabad neked Szeif Eddin szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz magaddal, szavamat megfogadd.

Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.

Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, ide benn mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas ellensége és szövetséges jó barátja, a ki ha összeszorította a markát, a győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a fejét sötétkék lepel takarta.

– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az indusnő, Máriát odavezetve a kalifához.

– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével Máriának, hogy jőjjön oda hozzá.

Mária odatérdepelt eléje.

A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá az újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó hangon mondá:

– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet tanujelei.

(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és arczisme.)

Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.

– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának is?

Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A legtiszteletreméltóbb patriarchafő tünt ki ez alól, a milyennek Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság, igazság és erő minden arczvonásában.

A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.

– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.

– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?

– Istennél a hatalom.

– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.

Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus nőnek, hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyuladás ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára volt téve. Most kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, a mit ő csodaképen gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?

Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely szemeit így le tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?

Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha fény érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a sötétség!»

Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang izzadta nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit. És aztán folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arczáról a boritékot.

«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt, szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a szemem világát!»

S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni Istennek, a ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt szemeinek legelső könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassankint, óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenkint rámutogatva a körüle álló alakokra. Hölgyei vették körül.

– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! a meztelen kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».10) Milyen régen láttam! Óh mi drága jó a világosság! Adjatok több világosságot!

– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek lassan kell hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős fény neked még tiltva van!

– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.

Máriának szemébe szökött a köny.

– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a sötétséget!

– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. A mennyi aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden utaidon.

Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt gyürűjét húzta az asszony újjára.

– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy Egyiptomon keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi: «mit parancsolsz?»

Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.

A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá: «mit parancsolsz?»

– Vezess az uramhoz!

Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát: «menjünk».

Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra láthassa.

Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő megállítá egy szóra.

– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kivánva volt, s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már most lásd, hogy mit tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled. Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova szállítalak, míg biztos helyre jutsz. Igy keress magadnál tanácsot, a hol eddig kerested. Kezedbe adom ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a békói lakatját, a harmadik a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját nyitja fel, a hol az aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek veled, a mit nem kértél tőlem.

Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a távol látszó rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.

Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó meleg volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve, mint a sütők műhelye.

Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe a folyosót. Máriának nem volt megmondva, hogy melyik a börtön, melyik a kincstár? választhatott találomra.

Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi örök lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz ragyogott Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.

Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt, a mibe alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak világosság.

Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a milyen a domború szikla kívülről.

Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak meggörnyedten.

Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt. Mintha halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen, koporsóba zárt halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék voltak vágva a sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva vaspántokkal a falhoz kapcsolva emberi alakok; – férfiak. Azoknak a sirása hangzott. A folytonos hőség, a mi tagjaikat az áthevült sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket arra, hogy sírjanak. A könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá üvegcsék voltak kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a mit valaha keleti satrapa mosdóvizül használt.

Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet suttogá: «Lebée László».

Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás adott. Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak nyögött lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a vaspántok zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az: egyszer aztán benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a kulcs bevált.

– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.

Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.

Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen alak omlott a lábaihoz, görcsösen belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária kénytelen volt őt kihurczolni magával az élők sírboltjából.

Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a csontvázzá aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez eltorzult vonásokban az állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok, a kik valaha hizelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és beszélt hozzá biztató szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is felelt az rá, talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett beszélni?

Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán kincstára szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle, a mennyit két ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a rácsajtót kinyissa.

Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.

A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra rémült nő felé emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s kegyetlen ordításával végig dörgé a sziklafolyosót.

Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint egy gyáva gyermek.

Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a halállal játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a felesége köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében a martyrok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a szultánhoz, a kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily csalárd utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását, hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, a mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.

Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt tovább menni. Az érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer ez a szó vált ki érthetően: «Isten!»

Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségimet kergesd el!»

A fenevad az énekszóra elhallgatott.

Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek!»

Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnankivülről egy mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:

«Tégedet én megsegítlek!»

Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá, a honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot ordítva szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással hentergett alá s fel az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent meg.

– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.

– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.

Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult alakra mutatott.

– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!

Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.

Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem üldözte többé, térdre esett.

– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!

Azzal futottak le a szédítő meredeken.

Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelébb is az elnyomorodott férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.

– Siessünk! siessünk! szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. Húzd fel a vitorlát! kiáltá a csónakban ülő fedáira. Szelünk van. Repüljünk.

S Máriát is siettetve erőteté be a csónakba.

– Itt a szél! Repüljünk.

Nem szél volt az, a mi ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül alárohanó fergeteg, a milyenben Istennel járó lélek tengerre nem bizza magát.

Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.

– Hiszen te elvégezted, a miért idehoztalak mondá neki Horus.

– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.

– És Malek Adel szultánt megölted.

Mária még jobban elbámult s a fejét rázta értetlenül.

– Szót se róla. Akárhogy ölted meg tied a dicsőség. Első dái áldoát lettél azok között, a kik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra. Látod a torony ormán azt a sárga zászlót. Ez azt hirdeti, hogy Malek Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, a melyben egy szerelmes asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj galamb, repülj!

Malek Adel, a mint elbocsátá Máriát, úgy tett, mint az elkényeztetett gyermekek szoktak tenni. A mint az orvos eltávozik, jól esik megszegni rendeleteit. Mária megtiltá neki, hogy a teljes világosságra kimenjen. Az ilyen hatalmas úr pedig nem hágy magának parancsolni. Átment a szomszéd terembe, melynek egy ablaka a tengerre nyilt Az az ablak zöld redőnynyel volt elzárva, melynek sürű rácsozata között a szabadba lehetett kitekinteni. – Ő már évszakokon keresztül nem látta a világot, a tengert, az Isten egét. Ki parancsolhatta volna meg neki, hogy akkor is behunyja a szemeit, a mikor már lát?

Az ég egyik oldala sötét volt, közelgett a vihar. Ezen a sötétkék alapon egy fehér pontot vett észre a szultán. Az a fehér pont sebesebben tudott repülni, mint a zivatar.

– Ah, ott jön az én postagalambom.

Koradin szultán minden nap küldött egy galambpostát az atyjához Kairóból.

A galambhozta levelekben mindennap meg volt irva, mennyire haladtak a keresztyének Damiette ostromával? hányszor verték vissza a rohamot a szaraczénok. Hogy jöttek hajókon úszó tornyokkal a bástyatorony ostromára? Hogy dült meg a bevehetetlen erősség?

Hanem az indusnő mindezek helyett csupa békehireket olvasott fel a vak szultán előtt. Malek Adel még folyvást azt hitte, hogy az általa megkötött béke a keresztyének és szaraczénok között most válik arany kalászszá. Pedig már akkor féléve mult, hogy a halál kaszája aratta a rendet Egyiptomban. Ő azt nem is sejté.

A postagalamb jött sebesen repülve s megszállt az ismerős ablakon.

Ezúttal Malek Adel maga vette őt a kezébe.

A levél vékony papirushártyára irottan a kormánytollainak egyikére volt göngyölve.

Malek Adel kibontá a papirust s ezt találta rá irva:

«Nem küldtél segélyt. Damiettet elfoglalták ostrommal a keresztyének. Vitéz seregem leölve. Fiad Koradin.»

Mikor ezt a levelet elolvasta Malek Adel: egyszerre mind a két kezével kapott a szivéhez, kíntorzult arczát az ég felé emelte, s azzal végig bukott a szőnyegen. Nagy szive nem birta meg ezt a csapást: megszakadt bele.11)

És így csakugyan egy galamb ölte meg. Csakugyan Máriának a keze ölte meg, a ki látását visszaadá. Csakugyan rá talált az itéletosztó gyilokkal a Hegyek vénje az elitélt kalifára még a holt tengerbe rejtett sziklavárában is!

A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a holt tenger, mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani, mint az élő tengert, ez még a zivatar korbácsa alatt is halott marad, csupán éles barázdák huzódnak rajta végig, a mik phosphorfényben világítanak fel a lomha alant járó felhők szegélyeire. A széltől megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik, egy habgerinczről a másikra, érczhangú csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan világító arczczal, dæmonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.

De jó a viharral utazni a holt tengeren keresztül. Ennek a haragja sokkal jobb, mint azé a másik fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol, összezuzással fenyeget, de röpít, nem lankaszt. A mely utat a sziklavárig egész naphosszant jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a holt tenger a sósbuczkák között, a miket ilyenkor messzire eláraszt a medréből kitolt tenger.

Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem biró Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász gunyhójában mindnyájan menedéket találtak.

Mária gondos ápolása mellett lassankint erőhöz tért ismét Lebée László. Hetekig tartott, a míg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a használatát.

Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak: hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen és maga egy szót sem mondott abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, a míg a férjét feltalálta? Ne busítsa vele!

Az alatt míg Lebée László a halászgunyhóban erőhöz jött, Horus maga is ott volt a közelében; az ifju fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó Karmelita lovagokhoz azzal az izenettel: hogy egy keresztyén lovag itt fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek érette fegyveres kiséretet.

Hetek multak bele, a míg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor Lebée László annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.

Itt azután Mária búcsut vett a dái áldoáttól.

– Én semmit sem tettem: mondá Horus; csupán csak az én uramnak, a Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom néked Lebée László, ird fel ezt magadnak a szived hártyájára; hogy mind azon szent nevek között, a kik talik irással vannak a ti almanachotokban sorba feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veled.

S azzal saját újjai hegyét megcsókolva, áhitatteljesen érinté azokat Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.

A Karmelhegyi zárdában kiheverve viszontagságait, mihelyt útra képes lett, hajóra szállt Lebée László a feleségével. – Még ez a késlekedés is javára vált; mert ha rögtön útra kel, a hazájukba visszasiető friesekkel: ő is tengerbe vész azokkal együtt, a kiknek a pápa átka fejükre zúdítá a zivatart, a mért a harczot a hitetlenek ellen a damiettei győzelem után abbahagyták. Lebée László velenczei hajóval tért vissza Spalatoba; semmi baja sem történt az úton. Onnan azután Dalmátián és a Szerémségen keresztűl szerencsésen hazavergődtek Erdélybe.

A második esztendeje volt már annak, hogy Mária útra kelt az öreg Bálint szolgájával. Sűrű nagy esztendők! Ha visszagondol rajtuk az ember, századnak is beválik egy.

Volt nagy öröm odahaza, mikor együtt hazaérkezének! A nép apraja-nagyja sietett a hazatérteket üdvözölni. Mária nem is ütközött meg rajta, hogy még az Anna öcscse is egész elragadtatással borul az ő Lászlója nyakába s nem bánik fukaron a csókjaival. Hiszen jó rokonok! Aztán neki nincsen már férje: nincs, a kit csókoljon.

Csak még a jó öreg Bálint is itt volna! Hogy megmondhatná neki: «lásd, keresztül törtem minden poklokon ő érte: vissza is szereztem! Most már itthon vagyok, a paradicsomban. Hát mit beszéltél, hogy még egy pokol vár azután reám; de hogy hol és mikor? már azt nem mondtad meg.»

Hát bizony a jó öreg Bálint, ha élne, sem mondaná azt meg.

De volt ott a háznál egy más igazmondó cseléd, a ki egyszer Máriának mondott igazságot. Az a tükör.

Régi ideje volt már, hogy tükörbe nem látott: most, midőn hosszú idő multán újra belepillantott, elrettent magától. Szépsége odavolt. Az idők viszontagságai, a homokpuszták, a sziklasivatagok, a holt tenger, a porfellegek, az éjszaki viharok, s az a sok lelki szenvedés évtizedek rontó nyomait hagyták hátra rajta.

«Nem vagyok szép!» mondá a tükörből a képmás.

S ez az egy szó már a kulcs a pokol kapujához.

Hasztalan kényszeríté magát nyájaskodásra a férj neje mellett; minden mosolygásán keresztül csak úgy sugárzott róla a hidegség.

Valjon kire gondol vissza? Ki van a szivében? Évődék magában Mária. Tán a szép szultána, a kit Malek Kamel háreméből elszöktetett s a ki miatt a forró sziklákhoz lett lánczolva?

Egy-egy észrevétlenül elrebbent sóhajtás untalan elárulá, hogy a lelke valahol másutt jár. – Ha még annak is utána tudna menni! ha még azt is ki tudná szabadítani bilincseiből. Ha azt is visszahozhatná!

Kérdezte eleget; de nem vallotta meg. Csak azt mondta mindig, hogy a kiállt sok szenvedés tette ily komorrá.

Utoljára azt a gondolatot sugallta valami Máriának, hogy az öcscsét Annát kérje fel: «beszélj te Lászlóval; tán neked megmondja: mi nyomja a szivét.»

Anna megigérte, hogy majd négy szem közé fogja s kiveszi belőle a titkát szép szerével.

Mária azonban elrejté magát egy fülkében, mikor Anna és László összejöttek s kihallgatá, hogy mit beszélnek?

– Vallja meg kegyelmed, édes László sűvem, miért oly busongó? Mi bántja a szivét?

– Megvallom, ha kérded édes ángyom, Anna; az bántja a szivem, hogy te nem lehetsz az enyim.

Anna megrettent nagyon.

– Jaj ne mondjon ki ily szót kegyelmed! hisz ez Isten ellen való vétek.

– Tudom én azt nagyon! Isten ellen és az ő szentei ellen való vétek, s valamennyi szentei közt a legimádásra méltóbb, a feleségem ellen. Bizony imádom is: el tudnék előtte naphosszant térdelni s könyeimmel áztatni kezeit. De szeretni nem tudom. Soha sem szerettem. Nincs nálánál jobb asszony a világon. Te vagy az én bűnöm, a kiért elkárhozom. Miattad már annyit vétettem a földön, hogy nincs elég purgatorium, a mi azt letisztítsa rólam. Tudd meg, hogy szegény uradat, a jó Brüniszkáldot én vittem a halálos veszedelmébe: mert azért kellett székelyeknek és szászoknak a százszor megátkozott Palestinába menni, mivel Lebée László szerelmes volt az ángyába. A te uradnak a vére az én fejemre szállt, s akárhol járok-kelek a világon, az itélet kötelét hordom a nyakamon, s a mikor utánad járok, tüzes parázsokon járok: de még sem tehetek máskép.

– Hallgasson kegyelmed! Az Isten legyen irgalmas kegyelmes mind a kettőnknek…

Máriának ezt mind hallani kellett.

Ah most már megtudta, mit értett az öreg szolga a legkínteljesebb pokol alatt: ez az!

Soha sem volt szeretve – és nem lesz szeretve soha.

Tűz, jég, vihar, földindulás, rabláncz, éhség, kínhalál, rémekkel teljes ég mind, mind gyermektréfa ehhez a nagy fájdalomhoz képest.

Mária egyik kezét a szivére, a másikat az ajkára szorítá, – vagy az egyik, vagy a másik ki ne törjön fájdalmában.

De már, akár babona, akár nem: azt hiszik sokan, hogy mikor valaki haldoklik, üveg pattan, butor roppan: – annak a rejteknek a gyertyánfa táblázata, a hol Mária hallgatózott, egyszerre nagy roppanással végig hasadt.

A szivbe visszafojtott fájdalom hasítja-e meg azt a deszkát?

A szellemek láthatlan kezének van-e az az ereje, a mi az élő testnek nincsen?

A csattanás hangjától felriadt a suttogó pár. Anna «Jézus Mária!» kiáltással taszitá el magától Lebée Lászlót és elfutott abból a szobából.

Lebée László pedig térdre rogyva csúszott-mászott ahoz a rejtekhez, a hol Mária hallgatózott.

Azon a kemény deszkán, a boldogságos szűz alakja volt festve, iromba mázolással, megfeketülve már a régiségtől.

Ez a kép hasadt végtül végig ketté.

Lebée László az égő homlokával s az összekulcsolt kezeivel veté magát oda e kép lábaihoz.

– Óh irgalmas szent szűz! Ne tégy rajtam itéletet! Könyörge hozzá, töredező szóval. Nem takarhatom el előled a szivemet; mert te keresztül látsz rajta. Látod mi ég benne? Poklok gyehennája! Nem tudok tőle megszabadulni. Bennem ég és én benne égek. Tengereken át hurczoltam magammal; azok el nem olták. Pusztákon átvittem, el nem maradtak tőlem! Irgalmazz! Segits meg!

S a ketté hasadt kép azt sugá: «Kelj fel: megsegítlek!» A mint a férj eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös könyörgését, a mit az a szent szűzhöz küldött.

Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra, hogy megcsalt feleség.

Égető vágyai, haragos gerjedelme, elnémultak, elpihentek.

Annak a szentnek a helyében érezte magát, a ki előtt imádkoztak.

Végig gondolt azon az egész során az eseményeknek, a miket két év alatt végig szenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a sorba fűzött gyöngyszemei. Az elválás keserve, – a távollét félelmei, – a visszatérő vészhir, – a nehéz elhatározás a veszedelmes útra, – az út rémei, kőszikla, sivatag, vihar, holttenger alakban, fenevad, vérivó pogány és hizelgő király élő személyében, – a csábitó paradicsom kisértetálmai: – mind átvonultak még egyszer a lelke előtt. Miért tette ezt? Miért szenvedte ezt? Egy emberért, a kit oly nagyon szeretett. És most már tudja, hogy az nem szereti őt; soha sem szerette. Másért ég: a szebbik testvérért, a kinek a hitves urát elvitte magával oda, a honnan vissza nem tért. Miért kell ennek így lenni?

Nem pörölt Istennel.

Nem kérdezte, miért kell «egy» embernek ennyit szenvedni az életben? S ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett mért kell ez elviselhetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy nem birja megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét.

Tudta már, hogy az ő koronája a túlvilágon van.

Nem magáért sirt már. Hanem azért, a kit még most is szeret. De a kitől láttatni nem akar soha többé.

Most már értette e jeges komorságot az arczán. E jéghegyen belül halálos lángok vannak elfojtva.

Bizonyosan a testvér is szereti őt.

S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a más világon.

Ki áll az utjokban?

Egyedül ő.

Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.

De az ő élete nagyon jól meg van védve.

Keresztül hordta azt egész nemzetek sirjain, a hol ezernyi hősök csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, a ki a vasembereket seregszámra gyilkolta.

S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, a ki hivogatja: a kereső elől fut.

És a milyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga előtt azt a két szenvedő arczot, a kiknek minden pillantása azt mondja neki:

«Ha te nem volnál többé!»

Talán egy rossz órában, a mikor a földalattiak hatalma elmérgesedik az emberi lelkeken: még képesek lesznek arra, hogy szenvedélyükben a legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s megölik azt, a ki kettőjük között áll.

Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!

Mária ezen a napon eltünt a várkastélyból, hogy senki sem tudta, merre távozott el?

Keresték erdőn, mezőn, kérdezősködtek fűtől-fától utána; sehol sem akadtak a nyomába.

Nénjének eltünése Annát rémületbe ejté.

Ő is azonnal elhagyta a várat s Kőhalomra menekült, a férje, Brüniszkáld várába. Lebée Lászlónak azt izente, hogy ne is kisértgesse eléje kerülni, a míg Máriára rá nem talált.

Lebée László a saját bűne által lett megverve.

Ugy járt, mint Tantalus: elfutott ajkától a hullám, mikor már benne uszott.

Minden szenvedésnek van egy enyhítő irja: az égiekhez fohászkodás; – de kihez imádkozzék ez, a ki azért szenved, hogy bűnös szenvedélyét ki nem elégítheti? Mely Istent keresse ezzel a bajával? Mit mondjon előtte?

Könnyűvérű volt egész életében. Asszonyok dolgában mindent biztosnak tartott, a mi gyönyörre vezet. Még Gertrud királyné udvarában így tanulta azt. A «Minne-biróságok» törvényei azt diktálták urnak és urnőnek. – Palaestinában még azt a kis hitét is elvesztette, a mi akarata ellen utána ment, mint az árnyék. – Könnyű az embernek elfordulni az árnyékától. – A Ptolomaisi orgiákban megtanulta az Istent gúnyolni, a damaskusi szultánpalotában az Istent megtagadni, a Bar Luti sziklatömlöczben az Istent megátkozni! Mi van még hátra? Az Istent megcsalni?

Önmagát csalta meg. Önbűne jött, hogy felfalja, mint a nagyra nevelt sárkánykölyök, mikor anyányira megnő.

Mikor a szent földre elindult: bűnbocsánatot kapott az eddig elkövetett s még elkövetendő büneiért is. A szent földön háromszor hallotta ez indulgentiát kihirdettetni. Kevélylyé lett tőle. Ha van is Isten: az az ő bűneit kitörülte az örök számadások könyvéből.

Most azután érezte, hogy már a földön is van büntetés, a mit nem engedhetnek el a főpapok, koronás fejedelmek.

Megalázta magát, hogy felkeresse a jámbor apáturt, a ki az atyái által alapitott kolostorban lakott, és meggyónjon előtte.

Évek óta nem tette azt. Szükségtelen volt.

Az egyház férfia végig hallgatta a férj töredelmes vallomásait.

– Te benned a legmakacsabb ördög lakik, édes fiam, mondá a gyónás végeztével. Bűneid a fejeden túl csapnak. – De mindezektől megszabadulhatsz, ha igaz bűnbánást cselekszel.

– Szánom, bánom.

– Nem elég szóval mondani, tenned is kell. Vesd le e hivalkodó czifra gúnyát, ölts helyébe daróczcsuhát: hagyd el fényes kastélyodat; vond el magad a dobzódás asztalaitól: keresd fel a remete barlangot a Bükkös-Boldogasszony kolostor alatt a mély rengetegben, s ott a hideg fekhelyeken tölts napokat, éjszakákat imádkozva; testedet sanyargatva. Ne élj mással, mint a mi gyümölcsöt erdők, mezők adnak, vagy irgalmas hű lelkek helyedbe hordanak s bizony megszabadulsz a te ördögödtől, a kinek neve Asmódi, a házastársak ördöge. Ha majd azután azt érzed, hogy végkép megszabadultál tőle; ha lelked előtt nem tánczolnak többé azok a kisértő alakok, a mikkel az ördög kápráztatja a halandók szemeit; ha egészen tisztának, meggyógyultnak érzed magadat, akkor jőjj fel hozzám ismét; – de elébb ne; mert ha a kisértetnek ellent nem tudsz állni, örökre visszaesel a kárhozatba: a miről tudod már, hogy ezen a földön elkezdődik, halálig el nem hagy, azontul is megtart. Most járj békével!

Lebée László felvette magára a vezeklést, a mit az apátur rászabott s negyven napig sanyargatta magát a remete barlangjában. Eleinte sűrűn ostromolták a csábító kisértetek, éjjel-nappal incselkedve rajta, hogy megejthessék; – meg tudta oltalmazni a lelkét. Válogatott kinzásokat talált ki a testének, hogy a gyönyör álmait elüzze lelkéről, s bőjtöléssel csigázta el erős életét.

E nagy vezeklésnek mindennapi tanuja volt egy öreg anyóka, a ki reggelenkint előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponkint egy olyan páros kenyérkét, milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.

Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő, felét félre tette.

Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyüjtögeti azt a sok apró félczipót, csak odább biczegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó biczegő alakjával.

A vezeklő arczczal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket hallott. Nem akart embert látni s nem akarta, hogy emberek lássák.

Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hű felesége, Mária: a ki eltünése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek zárdájában, a mit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt hires-nevezetes búcsújáró hely volt.

Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a remetebarlangból, a megfelezett kis czipókat a csuhája szárnyába kötötte s gyalog, mezitláb elvándorolt Gyulafehérvárra az apáturhoz. A főpap ott találta őt összeroskadva a templom ajtajában. Felemelte, megölelte, megcsókolá.

– Kifáradtál? kérdé tőle.

– De győztem!

– Nehéz tusád volt.

– Elvégződött.

– Szembe mersz-e szállni immár a kisértettel?

– Jöhet akármi alakban, nem rettegem.

– Hát ezek micsodák, a miket a csuhádba kötve hoztál?

– Apró czipócskák fele része, a miket alamizsnául kaptam. Felét félretettem.

– Miért tetted félre?

– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: «ime egyed az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!»

E szóra az apátur szemeit elborítá a könny.

A földön térdelő fejére tette a kezét.

– Ime látom, hogy érdemes lettél az Ur irgalmára. Isten bölcs hatalma ime kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő itéletosztó serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát. Ime tudd meg: a te hűséges hitvesed, a kinek számára falatjaid felét félre raktad: ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével táplálkozik. Isten elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, a hol a «nyomorult Lázár» ül az asztal fején, s angyalok szolgálnak a lakomázóknak.

Erre a hirre Lebée László, mint a szélütött rogyott le a templom kövezetére s nehéz zokogása forró könyeivel áztatta a küszöböt, mely a hivők lépteitől volt kikopva: keserves sirása közben csak az egy «Mária» nevet emlegetve.

– A köny az a fürdő, a miben a lélek hófehérre mosódik: szólt az apátur. Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy e már?

Azzal előhozatta az apát úr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt kötve, abba ülteté be a fáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt mellette. Egész processió kisérte őket templomi zászlókkal a Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.

Itt a kürtszóra megnyiták a kaput s bebocsáták rajta az apáturt és a remetecsuhába öltözött lovagot.

Az apátur a kápolnába vezette Lebée Lászlót, mely tele volt festve angyalok és ördögök képeivel; angyalokéval, a kik diadalmaskodnak, égbe hivogatnak, és ördögökével, a kik incselkednek, csúfolódnak s még legázolva is agyarkodnak. A belépő előtt valamennyi festett kép élni látszott, mozgott, reá nézett. – Csak egyetlen egy alak nem mozdult, nem nézett: az a halavány, kiterített alak a ravatalon.

Ráismert. Még ugyanaz az öltözet volt rajta, a melyben utóljára látta. Halottarczán halálcsendes nyugalom borongott, összetett két kezében az ezüst feszület, kis ujján a férj jegygyűrűje.

Lebée László szédülve térdelt le a ravatal lépcsőjére s elszórta annak a szőnyegén az apró kenyérkéket, azt várva, hogy talán valami csuda történik velük, tán rózsákká válnak?

A rácsozott karzat mögül, mint égből jövő szózat, zengett alá az apáczák éneke.

Lebée László borzadozva tekinte a halott arczra. Nem merte, nem akarta a holtat azzal megbántani, hogy odaboruljon rá és megcsókolja.

Talán attól félt, hogy a halott vissza találja neki adni a csókot, s soha nem bocsátja el magától többet?

Csendesen imádkozva hajtá le a fejét a koporsó szélére.

Mária pedig onnan nézte őt a karzat aranyozott rácsozata mögül.

Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból alakított képmás, hiven utánozva az ő arczvonásai benne. A ki ránézett, könnyen csalódhatott a templomi világítás félhomályában.

Mária gyönyörködött abban, hogy az, a ki őt életében nem tudta szeretni: halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.

Egyszer boldog volt hát ő is életében: – mikor halva látta magát.

Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?

De hiszen nem az volt az ő czélja e kegyes csalással, hogy az üdvösség végtelenjéből egy perczet elraboljon még e testben élve, hogy közelből lássa azt, a mit másnak csak a szomszéd csillagból szabad meglátni, az özvegy férj bánatát. Ő nem a maga örömére szerezte ezt az alakos játékot a halál szertartásával.

Érezte, hogy ő fölöslegessé vált a földön.

Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága, gyökereivel az égbe nőve: kinek korán nyilik, kinek későn; a ki nem várhat rá: maga leszakítja, a gyökerét is kitépi vele s leesik az égből.

A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság láncza valaha elszakadjon: a mig rózsaláncz, addig összetartják a nyiló bimbók; s mikor vaslánczczá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem szabad annak.

Ő tehát azt az ámitást gondolta ki.