A KÉT EZÜST KANÁL HISTÓRIÁJA.

Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.

Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arcza körül fonva, úgy hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit takarta a borzas haj.

A bizony Szaffi volt.

Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.

– Hej Szaffi, itthon van az anyád?

A göngyöleg meg sem mozdult.

Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak egyszerre felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán széttekintett s egy kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt az arczába.

– Itthon van anyád?

– Nincsen.

– Mikor jön meg?

– Soha sem.

– Hát hova ment?

– A pokolba.

– Hogyan ment oda?

– Megégették.

– Kicsoda?

– Az urak.

– De hát miért?

– Azért, mert boszorkány volt.

– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.

– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst kanalakat, te a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandurokat hozott ki: a Czafrinka czigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent, boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két ezüst kanálról még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára, borsószalmára tették, megégették.

– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?

Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s akkor egyszerre arczczal a földre vágta magát s elkezdett orditozva zokogni: «óh anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»

Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.

A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a patyolat kendőjével.

– No ne sirj, ne jajgass!

– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a vesztőhely alul a boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy vasládában elásták, hát lenyirják a hajamat s a piaczon kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja?

Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.

– Dehogy mégy te a pokolba.

– De oda akarok menni, a hol az anyám van!

– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.

A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás arczába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:

– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?

– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni. Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük egymást Szaffi!

A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal vegyült már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két kezén; tépte és harapta.

– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a czigányleányt szokták esküvőre vinni.

Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A czigány-báró viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!

A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.

– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.

– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy adj bennünket össze.

– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a dugóját.

– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod? mesd el!»

– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?

– Mind megfizetek érte.

– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüst kanalamat?

– Miféle két ezüst kanaladat?

– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.

– Ki mondja azt?

– A hugom. Ő látta.

– A hugod? Hisz az néma.

– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.

– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani patronusod fiának a nevét beszennyezni?

– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor az asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.

– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?

– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.

– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked, hová vannak rejtve?

Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét: ott volt a két ezüst kanál.

– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál», s ime tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt kerestettél; miattuk egy szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is elmondom. Én ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak más papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.

A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele esett.

– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!»

– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se biróhoz, se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal, annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit te máglyára küldöttél.

– No hát legyetek egymásé!

A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől, összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való czeremóniával: hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Úgy sem lesz annak érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.