A BÉLTEKY HÁZ

TANREGÉNY

IRTA

FÁY ANDRÁS

MÁSODIK KÖTET

GERGELY IMRE RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.

Gróf Rákosy statútiót üle Bőkúton, melyre a vidék, s közte Uzay is meghivaték. Sokáig nem határozhatá ez kimozdúlásra magát, sokáig küzde kényletes nyugalma önhasznával; mert a gróf megnyert jószágához jogot tartván Uzay, ellenmondania kelle, az adományi beiktatásnak. Azonban győztek mégis az okok, miket Bodnár, bár ha csupán megbontásaért is az örök veszteglésnek, erősen támogatott. Kivonaték tehát az agg cséza, megtisztogattaték Tamás által éves szennyeitől, kivonatának nyugalmas óljokból a pókosok, befogatának, s Uzay, Bodnár és Cili elhajtatának Bőkút felé.

Szükséges néha kikapnunk magunkat szokott körünkből az idegenbe, mondá Bodnár. A világtóli hosszas elvonódásunk, egészen önnünkbe és szűk körűlményeinkbe zsugorítja lelkünket, s rabjai leszünk megszokásainknak. Féltjük kényleteinket minden idegen tárgytól, és minden benyomások változásaitól.

Uzaynknál is csodás erőben mutatkozék ezen megszokás. Alig hagyá el faluját, már óhajtni kezdé, hogy megtért legyen, és szorongni kétes gondjaiban: miként fog lefolyni utja? mi alkalmatlanságok várják a grófnál szokott nyugalmait? Az ángol nehezen ered nagyobb aggályokkal óriási utjának Indiákra, mint Uzay ezen mértföldnyi kirándulásának erede.

Ezen fogúltság növekedett nála, a mint Bőkútra érvén, a számos gyülekezet közé belépett; melyet újnak vágya, és a ritka ünnepély, csalának a gróf udvarába.

Ily vegyes társaságokban, kiki szívesen szokta magaviselésében azon czímet hordogatni maga előtt, mely alatt tekintetni óhajt; kiki tetszetős oldalát tüntetgeti elő, s lehetőségig magas árt kiván szabatni bel- és kül-érdemének. Ezen erőlködésekben bátorság, szabad kedély, sőt némi tolakodási adag is, sikeresebb eszközök szoktak lenni, mint bevonúlt szerénység és önbizatlanság. Uzay hajlott itt mindenfelé felsőbbségeket látni maga felett. A magunkbóli kifejledezés, nagy világnak és társalgási gyakorlottságnak gyümölcse; s ezt ő teljes divatban látván itt, perczenként mindinkább bizalmatlanabb lőn maga iránt. Vagyona, nemzetsége, és kora, tekintetben tarták őt a vidék előtt; s ez vala oka, hogy a gróf Uzaynkat a dámákhoz, s nevezetesen grófnéjához közel, erőlteté ülésre. Uzayt hő veré: mert a grófné, mint szász születés, nem vala még gyakorlott nyelvünkben. Uzay pedig nem az idegenben; s így kölcsönös törései ezeknek, nem csekély zavarodására Uzaynak, akaratlanúl is mosolyt vontak olykor-olykor a dámák ajkaira.

A grófné, egy mívelt lelkű nő, Uzay szerencséjére, különös büszkeséget kerese abban, hogy magát, minél előbb honleánynak képezze ki azon országban, melybe őt sorsa hozá; s finom tapintattal magyar nyelven foná meg, s vivé a beszélgetés fonalát. Mosolygott saját nyelve botlásain, igazításokat kért ki Uzaytól, s ez gondolhatni, szívesen osztá azokat, hálálkodva szivében titkon, hogy őt nem szorítá az illedék német mulattatásra; mert még az ő korában, némi nemzeti vétségnek tartaték többet tudni ezen nyelvből, mint a mennyit a legszorosabb szükség kivána.

Érzé Uzay, hogy alig lehet egy-egy nehezebb feladat, mint ismeretlen vegyes társaságot mulattatni, s oly beszéd-anyagra találni, mely közérdeket gerjesszen annál, s fentartsa magát. Az ő beszélgetései is, miként csekély ércz-erek, hamar kifogyának, s új ér után kelle kapkodnia. Magán érezvén ennek terhét, türhetlenek valának neki azon szünetek, melyek a kifogyott és újra-font szótárgyak közt nyiladozának; ennélfogva amazok elleni erőlködéseiben, gyakorta oly beszédtárgyakra bukkant, miket azonnal bejutások után kióhajta a beszélgetésből. Így majd politikai mélységeken, majd gazdasági csekélységeken, hurczolá Uzay keresztül-kasúl jókorig a társaságot, és életének ezt érzé egyik legkínosabb szakaszának; mi miatt zsebkendője folytonos munkálatban álla kezében, letörölni nehéz izzadás-cseppjeit megerőltett homlokának. Ólom-szárnyú egy órai vesződése után, megérkezék Uzaynknak boldog felváltatása. Türey fiscalis, ki a gróf dolgait vivé, a társasághoz tért meg rendelgetéseiből, s egyszerre éledt és vidorodott emez. Most eszmélt Uzay varázstitkára a mulattatásnak. Könnyűség, ügyes fordúlatok, elménczség és apró hízelgések, valának azon tulajdonok, miket az ifjú szavaiban sejte, bátorság és önbizalom, mikkel azokat divatba tudá hozni. Apróságokat horda elő, de gyakorlott élénkséggel, miknek inkább szín és közvonzalom, mint tárgy adának fontosságot: s jártas ügyessége, közbehintegetni érté azon sima és vékony szövetű hízelgéseket, miket a szerénység átall ugyan nyilván elfogadni, de a hiúság mégis titkon helyecskét enged azoknak, s jóakaratos indúlattal hálálkozik érettök.

A fiscalis szóvezérlete alatt, lassadán magához melegüle Uzay, s ügyesebben folytatá másod szerepét, mint az elsőt birhatá. Most már olykori pihentében, alkalmat nyere szét is tekintni a társaságon. Szemei legszivesebben nyugvának meg egy fiatal lánykán, testvérén Türey fiscalisnak, ki tavaszi hajnal-virúlatban, ül vala anyja mellett. Laura szökdelő szemében munkás lélek szikrázott, mely a tagok eleven mozdúlataiban is bájolólag mutatkozott. Szava gyors, elmés s gyönge harácsolása miatt, különös kecsű a szépen hasadt ajkakon. Kerek hosszas képén, a ritka idomú arczvonások, teljes szépséget alkottak. Magaviseletében a hajadoni szemérem és szerénység, küzdeni látszottak a léleknek ki-ki törésekre vágyó hevével.

Uzay már előbb hálásan jegyzé ki a leánykát, mint fő segédét mulattatási iparjaiban. Ő vala az, ki főképen nem engedé sűlyedni a felvett beszédtárgyat, míg az tartható vala; s most bátyja után bátrabban eredvén, oly kellemesen fejledezék tündöklő elmés gondolatival, hogy a különben is szemigéző lányka, most szívet is igéze mindenfelé; s csakhamar lelkének ismerteték a társaságnak. Uzay hűledezék csodáltában; mert ily férfias lelket, szűz kebelnek lágy kedélyével egybeolvadva, és oly kedves egészet alkotva, még egy női lényben sem tapasztala.

Megérkeztek a vártak, s beállt a beiktatás ünnepélye, szokott szertartásaival. Uzay Bodnárral a sokaság közé vegyűle, s megkapá kedvelt helyzetét, mely az vala, hogy nem vizsgáltatva maga, mindent vizsgálhasson körzetében. Cilihez a szép Laura szövetkezett, egymás karján álltak, jöttek-mentek mindenütt, pár nyíló bimbó egy virágszálon; Uzay szokatlan kéjjel szemlélé, a két leányka serkedő barátságát.

Úgy látszik: szőve van az a magyarnak lelki jellemébe, hogy a különben hajthatatlant is meghajtja előző szivesség; s a gazdai nyájas megtisztelés, szívet és kezet köt nála. Felejti ilyenkor saját érdekét is, s a kedves gazdánál, átall kedvetlen követelő vendég lenni. Uzaynk is nem annyira felejte, mint átalla ellentmondást tenni a beiktatásnál; a gróf oly tisztelő szives, a grófné pedig oly nyájas becsületadó vala iránta, hogy ő sem veheté lelkére, nem viszonkötelezőnek, legalább kímélőnek lenni irántok. Homályosan restellé is álszemérmében, az ellenmondás által magára vonni a közfigyelmet, s így tulajdonképeni czélja Bőkútra-törekedésének, szépen elmarada. Az ünnepélyi szertartást, miként hazánkban rendesen a fontosabb házi, törvényes és polgári testűleti munkálatokat szokta – vendéglés követte. Laura a táblánál, Uzay és leánya közé esék. Uzay a csábos lányka mellett, maga sem tudá miért? ismét elfogúlt kezde lenni; de Laura a maga kellemes megoszlásával közte és Cili közt, édesen tudá kifejlésekre csalogatni Uzaynkat; nem különben, mint növény-csirát, nyájas mosolygása a nyiladozó tavasznak.

Asztal-bontás után, a gróf és hitvese kivezeték vendégeiket azon pástra, mely az udvar előtt terűlt el. Halkó vala itt a foglalatos rendező. Egy tisztes hárs alatt, melynek dereka pár század előtt lengett a fuvalmakkal, most pedig izmos ágakkal terepűlt be a pástba, állt két tábla terítve. Az adományos helység mindkétnemű aggott öregei ültek az egyiknél, magvatlan kalász rengett süvegeiknél, s apró unokák virág-bokrétásan szolgálták őket. A másik táblánál, a falu pozsgás menyecskéi, és virító szűzei zsibajgottak, mindegyike hites vagy választott legényétől szolgáltatva. Zöld cserág díszlett ezeknek fejeiken, s pajzán dévajkodás és vígkaczaj csengett szüntelen asztalok körűl. Szabadabbak voltak a házasok, s nyíltan vezérlették a vígságot; a nőtlen részt szemérem és tartózkodás foglyozta. A szűzek, pirúlással és szemlesütéssel tértek ki a házasok szabadabb tréfáinak; a szabadokban pedig szerény mosolylyal és olykor kaczajjal vettek részt. De egymás közt, nem egy titkos láng lobbadozott, nem egy szolgáló ifjú bátorodott a vígság közszeszében, alkalom-használásra, s nem egy fűzte apró biztosságokkal, a maga jövőjét kiválasztottjával össze.

A másik táblánál a falu pozsgás menyecskéi…

A helység legöregebbike, majd egész század havával tisztes fürtjein, felálla ültéből a mint az uraságot érkezni látá; s reszkető kézzel és hanggal köszönte üdvet az agg jobbágy, fiatal új urának és úrnéjának. Kiüríté poharát, s utána «éljenekkel» agg és fiatal, nagy és kicsiny a magáét. – A gróf leereszkedve köszöné hódolásukat; a grófné pedig ellágyúlt szívvel nyájaskodék a fehérnép között. Az uraság szíveskedése nevelé a hevűlt jobbágyság kedv-eredését; mert urának első feljelenéseiben, minden mozdulatocskájából annak, szívesen szokott jóslani saját jövőjére a szolga, s derűs napot reméleni vagy borúst remegni tőle függő sorsára.

Az alatt Halkó czélt tűze ki, bírákat rendele az öregek közől, s az ifjakat jutalmak mellett versenyekre szólítá fel. A legénység a régiek tányérjai helyett, kurta vastag botokkal dobott a czél irányában s karja erejét próbálgatta. Kinek botja legtúlabb esék, az vala nyertes. A botok zúgó reptei, valának tanúbizonyságai a velős karok erőinek.

Ezt zsákos versenyzés követé. Nyakoknál zsákba köttetének a versenyzők, s tréfás iparkodással, de mégis alig tetsző sikerrel, folytonos bukdosás közt erőlködének a czél, egy kitűzött erszény-pénz felé. Kaczaj követé s kiáltozások buzdíták a futókat, mígnem egy sajátjává tevé a kitűzött jutalmat.

Tudnék komoly osztályokból is efféle czélfutásokat nevezni hazánkban, mondá Uzaynak kaczagva Halkó. Uzay, feloszlott figyelmében ezen futásra, és leányával közel álló Laurára, alig hallá szavait.

És szerte a tág világból! felelt helyette Bodnár.

Most a szerelmet eresztem próbára, mondá Halkó, miként vívand meg a haszonvágygyal. Három páronként ereszté versenyfutásra a házasokat együtt, a nőtleneket pedig tett választások szerint, s kéz-fogva kelle futnia mindegyikének. Lobogó kendők, szalagok, párták, selymek, ruhadarabok; pályabérekűl kitűzve, ingerlék a futók törekedéseit. Győztes lett az egyaránt haladott pár, maradozott az egyenetlen gyorsaságú, s gúnyra kerűlt a közösen restes. Elégedés villogott az elsők szemében, kölcsönös szemrehányások pattogtak az utólsóknál; de az egyenetleneknél legcsípősebbek valának azok.

Nem talált képe-e ezen tréfa a valóságnak? kérdé ismét nevetve Halkó. Az együtt-boldogúlók, és közös kedvtelésüek, nem állnak-e rendszerint szelid békében egymással? míg az egyenetlen míveltségű és kedélyű házasok, örök viták közt rovogatják egymásra boldogtalanságaikat?

Úgy vélem, mondá Laura felé hajolva, talán jóakarat-vadászásból Uzay, hogy ezen olykori házassági egyenetlenségnek fő oka, többnyire nemünkben alapszik, minélfogva átall ez élességeiből valamit helyén is engedni a nő irányában, nehogy úgynevezett kalapot veszítsen a háznál.

Nemünkre nézve pedig abban, szóla nyájas viszonzással Laura, hogy gyakran sorsfeletti czélokat tűz ki magának, s azokra tör, minden kiszámítása nélkül azon eszközöknek, miket sorsa és házassági pályája nyújtni képesek.

Helyes! mondá Bodnár, akarni engedni ott a hol kell, első tulajdona legyen minden házasúlandónak.

S engedni tudni, mondá fél-enyelgve Laura, minden férjhez-menendőnek.

Hajló vagyok, édes kisasszonykám, szóla Uzay, titkon örvendve, hogy alkalmat nyere, gömbölyeg szép karjára tehetni kezét, s kötelezőt mondhatni neki; hajló vagyok előre irígyleni a szerencsést, ki ily gondolkozású leánykát nyerend nőül.

Laura, lángoló képpel hajtá meg nőtlenünknek magát, s egy pár pillanat múlva, mik alatt Uzay a kezdődő paraszt-tánczon jártatá szemeit, nem lelé Laurát többé maga mellett. Cilivel együtt siető útban látá őt a kastély felé: köntösét gyönge alkonyati szellet lebegteté, gyors léptei után szemébe.

Az úri társaság még kiskorig szemlélé a víg tánczot; s főkép a grófné szivesen gyönyörködék a természet ezen magzatinak erőtetlen vígságában. Különösen Bodnár arról magasztalá Laurát és ezen dámát, hogy számos úri rendűek szokása ellen, nem kisérgeték ezek, örök gúnyaikkal a szegény parasztság minden mozdúlatait, s nem hordogaták örökké magok előtt azon míveltségi felsőbbséget, mely felülről elhitten néz alá a természet durva fiára. Embertársát szemlélé a grófné vígadni, s ha elmosolyodék is néha az ügyetlen tréfára, vagy a durvát mellőzé is, mindkettőt kímélve tevé; épen miként az érett anya, kedvesen mosolygja ügyetlen vagy komoly dolgokat játszó magzatait.

A gróf, már előre faluja ünnepélyei tartására szánta a tisztes hárs alját. Ha terebély agg élőfát látok, így szóla, nem lehet háttérbe mellé nem gondolnom, azon számos ember-ivadékokat, kik árnyában hevertek már, és elsuhant századok ingó változásit az alatt, míg a fa izmosan és békében bírta helyét. Mintegy eszmélést és érzést tulajdonítok képzetemben neki.

Bemenőben a gróf értesíté a társaságot, hogy színjáték várja őt, s egy nagy gabna-tár felé vezeté vendégeit, mely szükségből a lehetőségig fel vala színháznak alkotva. Türey fiskális, mint tüzes barátja a játékszinnek, volt a rendező, s munkás ügyessége ízlést és értést árúlt el mindenfelől. Minthogy a gróf számos színfalt és kárpitot rendelt ki a városból, s a szükséges gépezetet is meghozatta, kész volt a játékszíni ámulatra minden, mi csak eszközölhető vala.

Uzaynak, ki különben sem vala ízléses művészbarát, hosszasak voltak a készületek, terhére a huzamos pipátlanság, s egyéb nyomási és tartós figyelmei illésnek és társalgásnak. Azonban kedves kárpótlást remélve, vágyással pillantgatott az ajtó minden egyes nyílására, Laura beléptét várván minduntalan. Csalatkozott; Cili egyedül lépett be, s atyja tudakolására, feleletűl a játék-czédulát nyújtotta által. Iffland Valberg Elizája volt ebben, kedv-töltők által adandó, jelentve, s Laurának a darabban Eliza szerepe adva. Ez kellemes estét igért Uzaynak, s szeme és lelke vonva csüggöttek az egész játékon. Türey, Eliza bátyját adá, s a gróf a herczeget, kit Uzay irígyleni hajlott szerencsés szerepeért. Általában jól sült el a darab, de a nézőség egy lélekkel megegyezék abban, hogy Türey s főkép Laura adának lelket annak. Ezen utóbbi lelkesen fogá fel a maga szerepe szellemét, az aggtalanul szerető leányka érzelmeit és szavait. Játéka mindenkit elbájolt, s Uzay szokatlan kéjben úszott. A szín varázslata, színészi köntös és tartás, történet ámulatai, s a lányka tündér szépsége, mely arczon és termeten díszlett, ismeretlen nyugtalansággal ostromlák szívét és képzeletét.

Bodnár sem állhatá meg, hogy tetszését szavakba ne fakassza. Angyal! domine spectabilis! így szóla Uzayhoz, kénytelve szippantván ezüst szelenczéjéből; ez a tiszta ártatlan kedély, mely játszásában kitündököl, előttem biztos kezesség, tiszta és ártatlan benseje felől.

Engedjen meg ön, megszólala Uzay mellől egy csinos öltözetű férfiú, ki szemfájása miatt egyik szemén tartá zsebkendőjét, ha kissé gyanús vagyok önnek kezessége iránt. Fájó szemeim nem engednek bizonyos látást; de gyanítom, hogy a lányka szép lehet, s ez az egész titok. Meg vagyunk bájaitól vesztegetve s ezért szívesen kedvezünk.

Sok esetben igaza lehet önnek, felele némi nehezteléssel Bodnár; de reám nézve mellőzni látszatik ön figyelmével azt, hogy én vén ember és vén házas vagyok.

Mit sem tesz kedves úr! mindnyájunkra nézve szivünk, kisebb vagy nagyobb mértékben bohócza érzékeinknek. Némely embert első látásra megkedvelünk, mástól egyszerre eltolódunk; mit jelent ez egyebet, mint azt, hogy szívünk korán előztetik érzékeink által? De egyébiránt is úgy vélem, színjátszásról bensőjét akarni megismerni a játszónénak, kissé merészke következtetés.

Igaz, nem csalhatatlan kedves úr! mondá Bodnár; megeshetik, hogy a helyes játszás nem egyéb művészi ismeretnél, tapintatnál és gyakorlottságnál; de vannak szerepek, például ezen mai, miket egész lélekkel szükség felfogni és érzeni. Az ilyen alkalmasint lelkét adja a szerep-vivőnek.

Nem mindig. Hivatalunk, mesterségünk és kedvtelésünk, rendesen átszoktak kölcsönözni lelkünknek és testünknek, némi gépszerűt magokból. Az ügyvéd szívesen vitatkozik, hivatalnok fontoskodik, katona büszkén zajos, professor oktató modorú, pap kegyeskedő, kalmár számoló, mindnyája procuratorián, tanácsházon, csatán, tanítói és papiszéken, s irószobán kivül is. Pedig mindegyik állapotból többeket ismerek, kik épen ellenkező kedélyüek belül. Sőt ismerek rablót, kit első látásra és beszédre, becsületes embernek hajlana ön venni. Veszélyes emberi erőnk vagy gyöngénk-e az? nem tudom, hogy szerepet játszhatunk kívül és belül, s a nő-nem, higyje meg ön, tapasztalásból szólok, alkalmasint még inkább ért ehhez, mint jó nemünk. Az idegen megszorítá e szókra Bodnár kezét s kitűne a nézők közöl.

Uzay utolsó vala a kimenésben, s már a kárpit rég leeresztve pihene, a mint Bodnár ábrándozó kegy-urát takarodásra készteté.

Uzay sietett helyreütni pipa-szüneteit, zsebjéhez nyúla pipájáért, de nem lelé azt; ugyanezt tevé ezüst szelenczéjeért Bodnár, de nem találá ezt.

A mint látom, édes papom, mondá Uzay, mindketten búsan megfizetők a bemenetel diját; az az ellenkező jó úr, alkalmasint önmaga példájával kívánt nyomatékot adni tanúságainak. De nem sajnálom, angyalt láttunk, s kéjünk megfizethetetlen. Ez Bodnárra nézve nem vala oly sikeres vigasz, mint Uzaynak tetszék; azonban sikeresb lőn az, Uzaynak azon ajánlása által, hogy otthoni aranyszelenczéjét, s egy részét spanyol burnótjának, kárpótlásúl ajándékozandja barátjának, ki egyedűl az ő kedve töltéseért vallá kárát.

Hízelgések áraszták el Laurát, a mint az ebédlőbe belépe. Uzay kötelezettnek érzé magát, benyújtani maga tömjénét a művésznőnek, s magasztalás-formát hebege, szivénél akaratosb nyelve. Laura nyájasan hajlongott mindenfelé, s tisztes Uzaynk felé majdnem nyájasabban a többi felett. A gróf, ki különös kitüntető figyelmet mutatott Laura iránt, maga karján vezeté őt üléséhez a vacsoránál.

Ennek végeztével egy concert-darabot játszék Laura a zongorán, a gróf hegedűn kiséré játszását s Halkó guitáron. Vetélykedék a három hangművész a tökélyben, erő és érzés kifejezésében; bírá mindegyike a maga hangszerét, s lelkesűlve önmagok kedvteléses játékaik által, magokkal ragadák a hallgatók sziveit is.

Végezetűl, Laura énekkel kiséré Halkó guitárját, s együtt énekle vele ez is. Tiszta teljes hangok keltek Laura szép ajkairól, miket művészi érzés és érték adának azokra, s a mint a véghang elhangzott énekében, félrevonúlni vala kénytelen a művésznő, hogy szerénységét óvhassa a társaság ostromló magasztalásitól. Maga a különben száraz kedélyű Bodnár, ki vala ragadva önmagából! Uzaynak pedig még másnapi visszaútjában is, bájosan zsibongtak a hallott hangok fülében, és a szép éneklőné bájai, fellázadt szíve körűl.

Miként rabságból menekedett madár örűl, cseveg; nem különben szoktunk, testi vagy lelki nyomatásinktól szabadúlva, szivesen ömledezni. Szabadságunk eszmélete, mely a kiállott vagy átvivott bajt követni szokta, megzavart nyugalmunkat még nyájasabban simítja hozzánk vissza, mint sajátunk vala az. Így volt Uzay is, a mint a gróf udvarából kihajtatott. Bodor füstje alatt, újjal felváltott, s tegnap kissé mellőzött pipájának, nyájas, beszédes s majdnem enyelgő leve ő. Majd vidoran hallgatá Tamást, ki a grófi udvarban tett tapasztalásait tárta ki, majd papjával, a tegnapi nap eseményeiből, ember- és világ-ismereti elveket vonogata ki. Kényelmesen tartának szemlét a társaság egyéneire nézve, s elkülönzék a tetszőket a nemtetszőktől Uzaynak a mívelt lelkű grófné vala választottja, Bodnárnak a mívelt ízlésű gróf, mely utóbbinak Uzay, legfölebb is a társalgási míveltséget vala hajlandó megadni, igen elégedett lévén azon megkülönböztetéssel, melylyel az ő személyét és rangját házánál megtisztelé.

Azonban ereszkedvén Uzaynak első hangúlata, szótlanúl vonúla magába; saját személyén és állapotán jártatá gondolatjait. Nyugtalanúl sejté, hogy Laura benyomást tőn szivébe, tegnapi elbájolásaiban lebegett ez úntalan képzete előtt, s kénytelen volt megvallani önmagának, hogy Laura, lelkének azon példány-képét is, melyet egykor ifjúi álma választott ki a szép-nemből szív-bábul magának, jóval meghaladja. De ámbár reményekkel biztaták is őt rangja s Lauráé felett kedvező körűlményei, csüggeszték még is a nemhiút, az önmagába bizatlankodót, hanyatló korára vetett pillantatjai. Homályos borzadály járta lelkét, azon korában érezvén beköszönt vendégének a szerelmet, melyben az inkább nyugalom-rablóként szokott dúlni, mint kéjhozó követként repűlni elő. Lelkét ugyan még épnek, testét eléggé fentartottnak érzé, számba sem jővén olykori, bővérűségből eredni szokott szédelgései; de azt nem titkolhatá el maga előtt, bármiként vágyék is titkolni, hogy különböző koroknak különbözők kedvteléseik is, s azon fa, mely gyümölcs után virágzik, szintúgy erőtetést szenved, mint gyönge oltvány, mely idő előtt gyümölcsözik. Miként ereszkedjék ő, a maga kényletes és nyugalmas hidegségével Laura tüze után? vagy miként vonhassa ezt érett korához le? Vagy ő maga fogna kiragadott lenni, vagy eltemetve Laura. Eddig Uzay nyugton látá napjai fölébe borúlni agg korát, s nem aggódék ezen, sőt gyakran kényleteire nézve mentségűl használá ezt; most borongva eszméle reá.

A pap számon kezdé venni Cilitől: miként mulatá magát? s Uzay figyelemre ocsúdék bús szemléleteiből. Fiatal lányka, ha gépszerű napfolyamából, oly változásba ragadtatik ki, melyben láthat és láttathatik, ritkán tér elégűletlenűl vissza. Cili is ömledezett magasztalásaiban, s ezeknek kijelölt tárgya, új barátnéja, Laura vala. Elbájoltatva annak szép tulajdonaitól, melegen dicsekvék előző szivességével, s egy kosárkát mutata elő, melyet tőle nyere ajándékban. Uzay kezébe fogá a kosárkát, melyet csinos himzés diszített, s míg a keze közt forgatá a kedves ereklyét, nyájas képekben játszék szeme előtt, hajdani szép birtokosnéja. Csak azt fájlalá, hogy érzelmeit, mik oly kedvesen zsibongtak szíve körűl, rejtve kelle annak mélyére zárnia le; bizonyos titkos szemérem tiltván szavakba keletni azokat, nehogy hanyatló korára, szerelem betegének gyaníttassék.

Nem tudá: miként esék? hogy udvarába fordúltában, most eszméle először arra, hogy kerítése fala düledékes. Így szobájinak alkalmas bútorai is, egyszerre agg lomoknak tetszének szemei előtt, s Tamás ruhája kopottnak. Házánál, rendben, szokásban, sok változtatni-valót vőn észre, elégűletlen vala most szokott csinosságaival, de mivel sem inkább, mint az öreg Sára asszonnyal. Ez a jámbor, most mit sem tehetett kedvére, előtte ügyetlen volt, s kettőztetett iparja csak arra szolgált, hogy több betudásokba zavarja magát. Nőtlenség, özvegység, édes papom, így fakada most ki Uzaynk, nyomasztóbb az öregségnél!

Csak az a jó külömbség a kettő közt, felele Bodnár, hogy ettől nem menekedhetünk, amazt pedig akkor rázhatjuk le, mikor tetszik.

A pap első volt, ki sejté Uzay érzelmeit, s nem vala ellenök. Ámbár önszemélyére nézve hihetőbb vala a vesztés, mint nyerés, ha nő hozatik a házhoz, minthogy új házi rendszer és elfoglaltatás könnyen fölöslegessé tehetnék őt; elég nemes lelkű vala mindazáltal, óhajtni a nősülést Uzayra nézve; kiről meg vala győződve, hogy az eddigi örök egyformaság, idő előtt sírba viendi őt. Bízott Uzay békés kedélyében is, mely reményt nyújta, hogy ki fog jöhetni különböző kedélylyel is. Ezért szivéből ejtette biztatásait.

Igen, felele Uzay, titkosan óhajtva, hogy megczáfoltassék; de viselt hajó nem zajos tengerre való immár!

Zajosra nem, mondá Bodnár, de simán, kedvező szelekkel elhalad a viselt is, s miért ne reméljük inkább ezeket, mint rettegjük amazt? A nős élet szép igérő virágokkal nyílik s ajánlkozik; de ezek elhúllnak idő és sors vészeiben, s csak ízes gyümölcse marad meg – a kölcsönös barátság és segély. Innen óhajtnám, hogy a házasulandó párnak legalább egyike, mindenkor érettebb korban álljon, nevezetesen a férfi, ki értse teendő lépésének fontosságát és jövendő kötelességeit. A fiatalság kora, vére, heve, sok oly tündéres érzelmeket hazudnak, melyek csak képzeletben léteznek, s későbbi kijózanodásnál elölik az elégedést; zajlik az új pár az élet tengerén, s vagy elvéti zajlásában a békés révpartot, vagy csak későn bír jutni belé. Ellenben a csillapúlt korú, egyenesen bele hajtat, s bölcsen ott kezdi, hol amaz végezni szokta.

Uzay lázzadt szivének, enyhes szavak valának ezek; hálásan sejté azokban Bodnár barátságát, ki ámbár bénája a nős életnek, oly hévvel töre azt kedvezéseiben tüntetni számára elő. Ez őt bizalommal tevé adóssá, s nem késék szabadon nyilatkozni előtte, és enyhűlten, hogy ifjúi érzelmeit, agg-korának rovására, gúnytól, melytől remege, félteni nem kénytelen. Előadá, pipa zsinórjával bibelve, nem pillantva papja felé, és akadozással, Laura iránti indúlatát és szándékát. Bodnár szives részt vett ezekben, segített meghányni vetni az ezekre szolgáló terveket, kimélve hárítgatta el az apró fennakadásokat, s Uzay előtt a tisztakeblű barát, még egyszer oly becsessé lőn, mint vala eddig.

De bármiként javallá is Bodnár Uzay nősülését, a kérői előkészűletekkel épen nem vala ő megelégedve. Uzay önbizatlanságában, mit sem tehete eléggé pompásan. Bécsből akara rendelni hintót, Mecklenburgból lovakat, cselédjének új forma-ruhát szabatni, s az agg bútorzatot újabb ízlésűvel cserélni fel. Egész udvarát, sőt magát is átforgatni készült; mert az éltes nősző, szivesen szokott kelletinél tovább menni az effélékben, általok mintegy feledést vonni óhajtván hanyatló személyére. Különben is, miként Laurát hírből ismeré Uzay, vágyott mindenkép megfelelni a leányka művészi ízlésének.

De Bodnár, ki oly vitákban, melyek a háznál eredményt nem szűlnek, rendesen kímélve szokott engedni, szilárdabbul szólalt meg most, károsnak vélvén a hallgatást.

Ifjaknál is átallom, így szóla, a csillogó kérői kikészülést; érett korúaknál pedig épen vétkellem azt. Józan fontolást kiván a teendő lépés fontossága, innen a legnyíltabb egyenességet mind két részről. Mi szükség meglepni a fiatalabbat, s a hiúságot híni fel segédűl ellene, tán hogy a tapasztalatlan korú és eszméletű ámúljon, s ámúlását majd későn sirassa meg? a gazdag kérő feledtesse a tán nem alkalmas férjet, s oly boldogságot csillogtasson szemébe, milyet nem nyújthat? Részemről óhajtnék inkább kevesebbet mutatni, s mit sem rejtni el gyöngéimből; biztos kivánván lenni abban, hogy én választattam és nem körűlményeim. Uzay vitatá a maga részét, nevezetesen abban veté meg magát, hogy fiatal lánykának, szükség nyújtni valamit, melyben kora és ízlése kedvet találnak. Nem önzés-e, úgymond, már eleve korunkhoz, s ennek unodalmas kedvteléseihez erőltetni a hajnal-korút, a csillogóban, élénkben, zajosban gyönyörködőt?

Ezt tenni kár s méltatlanság fogna lenni, mondá Bodnár; de később tölteném ezekben mátkámnak kedvét, midőn már sajátom lenne, s irántami akaratát az többé nem foglyozhatná. Ekkor szivesség, és nyájas kedvelőzés fogna lenni tőlem az, mi előbb téve, csak színes kajánkodás lehete.

Uzay engede, de nem győződésből, mert némi titkos érzelem belül ellene sugalt a pap állításának nála, mely sugallástól, ritka kérő, legyen az öreg vagy fiatal, szokott lenni ment. Álszemérem vala ez: mit mond a világ? mit a mátka, mit annak ifjúi vágyai, ha oly méltatlanúl jelennek meg előtte? Nem fogja-e sértésűl venni azon csekély figyelmet, mit személye iránt bizonyítandok? Ezt sugallá belérzete, s egy pár nap kínos határozatlanságban habozott.

Azonban győzelmet vőn ezen Bodnár, egy oly okra bukkanván, mely a kétkedést teljesen eloszlatá. Bizonyosok vagyunk-e, úgymond ő, hogy Laura meg nem tagadandja kezét, ő, a sokaktól imádott? Nagy csillogó készűletek szemet fognának nyitni mindenfelé, s kosár esetében gúnyt és mosolyt idézni elő. Most a szándékot csak ketten s az illető család fogjuk tudni.

Ezen oknak kivánt lőn a sikere. Arra, hogy a világ nyelve felibe emelkedjünk, nagy lélekerő kivántatik, mely különösen az agg kornak, ha ez a fiatalnak érzelmeibe vegyűl vissza, ritkán szokott lenni sajátja.

Uzay rendbe hozá szekerzetét, cselédjét és magát, miként azt sebtében teheté, s Bodnárral átrándúla Türére, szép reményt vagy kosarat hozni vissza.

*

Az öreg Türey, falusi nemes gazda volt, kinek szerte a hazában, számos mellék-darabjai találtatnak. Ősei nyomdokain szántogatta szűk földjeit, kevés szorgalom után, nagy reményekkel várt aratást és szüretet, s ha csalatkozott azokban, nyugtan okozta a mostoha időjárást. Neje szintúgy gond és aggodalom nélkül vitte a napi rendet, mát úgy mint tegnapot vivé, és holnapot viendi. Békés egy pár volt önfalai között, miként pár madár a fészekben, nem bolygatván elégűlését egyébb, mint gyönge óhajtás, hogy bár kissé vagyonosabbak volnának. Két gyermekökért óhajtották ezt is, kik minden reményök és kevélységök valának. Ők magok szokva voltak a szűkhöz, s önkörökbe vonúlva, nem bántotta őket a hiú terjeszkedés; de a két gyermeket örömest szánták volna valami nagyobbra, s ezen czélból a kevés jövedelemből, önfeláldozással költöttek nevelésökre sokat. Kornél kényelmesen s csaknem rangja felett tartatott iskoláiban, s az atyai ház szűköléseiből mit sem érzett. Kivánságai, olykor a kissé ferdék is, ritkán maradtak teljesűletlen. Ezek nem kevéssé viselék meg a szülék vagyonságát, naponként tágúla nálok a köz, jövedelem és kiadás között, s vagyonkájok hóként olvadozék. De most Kornél pesti ügyvédnek esküvék fel, s mint immár szárnyra-kelendő, közel hozá szüleihez, nagy reményeik teljesűltét. Egyike is vala Kornél Pest legügyesebb ügyvédeinek, nem megvetendő tudomány mellett, kitünő vala emberbánási ügyessége és simasága.

Első gondja volt Kornélnak, magáról fogalmat adni a világnak, s ezt természetesen oly kedvezőt, milyet csak adnia lehete. Szobáját válogatott bútor-darabok ékesíték. Szemet-ragadó olaj festmények fedék annak falait, s minden magas ízlésre mutata abban, hogy a megkereső felek, jó eleve tisztelő indúlatokkal lepettessenek meg. Az alatt míg az ifjú ügyvéd, jegyzeteket tőn ügyeikben, hangás óra mulattatta őket, vagy a szekrényen felhalmozott irás-nyalábok vonák magokra bámúló figyelmöket, látván, hogy a kezdő ügyészke már is oly igen meg van terhelve pörökkel. De Kornélnak főkép azokra szegellett gondja, melyek a háztóli kimenésre tartoztak. Ruháit Pestnek első szabója, az utolsó ízlés után szabá mindíg, s hiúságának kedves tápláléka vala az, ha mások mintákul vevék köntöseit; mely tisztelet, kivált ha falura mene ki, a classicus csinosságu ifjúnál épen nem vala szokatlan; mert Kornél olyan vala mindíg, mint tokból kivett nürnbergi árú-czikk.

Tartani is látszék ő erre valamit; mert leginkább nagyranguakkal szerete társalogni. Vele egyszőrüek közt szivesen dicsekvék ismerős mágnásokkal, kiket ilyenkor biztos kereszt-neveiken emlegete. Minden nagy eseményekbe, mik körűlte történtek, miként előadá, kisebb vagy nagyobb mértékben befolya, vagy legalább ő tudá leghitelesebb kútfőkből azokat. Innen úgy ismerteték az ifjú, mint ki szerepet készűl játszani a világban, örömest fogadtaték több tekintélyes házaknál és társaságoknál, miknek forgottságánál többnyire lelke tuda lenni.

Sehol sem vala azonban Kornél kívántabb, mint a szépnemnél. Ez lévén óhajtásinak s kedvteléseinek legkedvesebb tárgya a tág teremtésben, szíve, esze, és minden iparja, körűlte forgott minduntalan. Annyira is halada e részben ügyessége, hogy nem egy nő-szívet hoza immár dobogásba, s közönségesen a szépnemre veszélyesnek tartaték. Ő, a különben férfiak közt, nehogy közönségessé váljék, kevés szavú, ömledező vala a szépek közt, s mindig tuda nekik csekélységet hozni elő, mely fontosnak, bohóst mely okosnak, és hízelgőt mely igaznak véteték.

Víg enyelgő, éber tréfa-űző vala ő a szépnem körűl, azt tapasztalván, hogy tíz leány-szív megadja magát addig játszva, míg egy, komoly ostromlással. Ezen szép tulajdonokhoz járúla a szépnem iránti örök figyelme, udvarisága, s külső tetszetes formája, ámbár ezen utóbbin, mint nembaráti megjegyzék, az éldeletnek már némely dúlásai látszatának.

Ezen fő kedvtelés mellett, vala még egy másik vonzalma is Kornélnak, tudniillik a játékszín. Sokan úgy vélekedének, hogy amaz szűlé ezt is; mert Kornélnak folytonosan váltogatott ismeretségei valának a színművésznőkkel, s annyi bizonyos, hogy inkább mulaszta egyebet el, mint a színjáték óráját.

Mindezen kedvtelések, miként gondolhatni, költségbe telének; innen nem vehetni Kornélnak rossz néven, ha pénzforrásait telhető csergedezésben tartni törekvék. Ebben sem vala ő kontár, s nézetei előtt, háttérben még biztatólag álla, sok lejárt vagyonú ifjaink és férfiaink vég reménye – a gazdag nőszülés. Kissé felidegzett véleménye lévén az ifjúnak önbecse felől, nem csodálhatni, ha e részben drágán kívánta magát elalkudni, s vevőül egykor valami gazdag árva leánykát, ki után semmi részben ne kelljen várni, óhajtott magának. Azonban ezt, mint játékszín barátjához illik, bölcsen csak a kárpit leesése korára halasztotta; mi sem tiltván őt, hogy addig a közbeeső felvonásokban, más kedves szerepeit játszogassa.

Laura már gyermekkorában sokat igért. Ritka szép idom termetben és arczvonásokban, tűz és elevenség mozdúlatban, szóban és indúlatban, lángész és forró szív, valának azon tulajdoni, mikkel mindenkiben, ki őt látá, figyelmet és részvétet támaszta. Magasztalások özönlötték el, hol szüleivel megjelent, s azok közt gyakran vigyázatlanul ejtettek is. Az éber lányka mohón fogá fel ezeket, s míg a jámbor szülék lágysága kéjjel legele azokon, ez ártalmas hiúságot szíva belőlök. Csalatkozik és árt az, ki gondatlan beszédeire nézve a gyermeket gyermeknek tekinti, s ennek ártatlanságát veszi mentségűl vigyázatlanságának. A gyermek ha nem ért, bizonyosan sejteni fog, s a titok vagy rejtély homály, még ingerlendi tudni-vágyát. A kis Laura kedvezőleg tűne ki társnéi közől; e kitűnés, mihelyt azt sejteték vele, ipart szűle nála még inkább kitűnni, s ez később némi elbizakodott büszkeséget, mely lelkének alapjellemét nem mételyezé ugyan el, de hiúságát szinte veszélyes fokig emelé. Szüléi, kiknek ő szemök fénye és kevélységök vala, mit sem tagadhatván meg tőle, gondolatlan kedvezéseikkel, még több táplálékot adának ennek. Jókori szerencse vala az, hogy nagynénje magához vivé fel Laurát Pozsonyba nevelni, s miként igéré, kifejteni a lánykának magasztas tehetségeit.

Laura mintegy tízenkét éves lehetett, midőn a falubeli kántor háza egy éjjel leégett. Az éltes férfiú mindenét benvesztette s három gyermekével inségre jutott. Laura megjelent szüléivel reggel az égés helyén. A kántort egy állva maradt kormos faldarabnak dőlve találták, lantjával kezében, nyugtas csenddel pengetve és hanggal kisérve egy dalt, melyből csak e két verset tarthatá meg Laura:

A gyermekek a holt üszkök közt turkáltak széjjel a ház helyén, keresve: mit lelnének még haszonvehetőt? Pusztulás, látható insége a családnak, aggtalanságuk a gyermekeknek, de főkép magasztos nyugalma az öregnek, ritka megható jelenetek valának Laura szüleire nézve, s Laurának is gyöngéd lelkét csodásan meghaták azok.

Dallal mulatozik kántor úr? kérdé szánakozva Türey.

Szokásom, tens úr, jó és rosz érzelmimet, dalba önteni ki mellemből. Amazok nyernek hangjaimmal, mert mintegy közlöm általok örömemet a tág természettel és emberiséggel; ezek pedig fúlánkot vesztnek, mert hangokba csalatnak fel szív mélyéről, a bánat fojtó sóhajtási, s a lélek elámúl a dalra bújának kínjaitól. Hangja van embernél és oktalan állatnál, úgy örömnek mint bánatnak, s a hanga csak egy kis illést és rendet alkot abban. Gyermekségemben korán árva maradtam, testvér öcsémmel, kit még bölcsőben hagyott anyánk. Ennek ápolása és ringatása, az én gondommá vált. Az unalmas kötelességet és időt dallal csaltam, űzögettem. Ezen kis szükség s tán született kedvtelésem is, a hangok országát mindinkább kedvesebbé tevék előttem. Lantot szereztem előbb, mert ez legolcsóbb hangszer vala szegénységemnek, húrjaihoz alkalmaztattam, mint tudtam énekemet, s daljaim közt mondhatom, gyakran boldog király voltam. Kedvtelésem választatta velem állapotomat is. Orgona-húzónak szegődtem azért, hogy közel állhassak a kedvelt hangokhoz, s közelebb simúlhassak módhoz és alkalomhoz muzsikát tanúlhatni. Behízelegtem magamat a jó orgonistához, s gyarapodtam oktatása alatt. Megkisértettem későbben, mert szigorú pályám elég alkalmat nyújtott reá, hangszeremet és énekemet, miként hajdan, gyógyszerűl használni unalom ellen, gyógyszerűl használni a lélek szenvedései ellen is; néha, mert kinek nem jutott jó órája is? énekeltem öröm elkapásai ellen is – s mondhatom, mindezekben soha sem siker nélkül. A lélek ezáltal bizonyos emelkedettségre szokik földi viszontagságok felett, s egy bájos képzeti világot alkot magának, mely örök összehangzásban áll vele, és pótlékot nyújt neki, a valódi salakélet olykori disharmoniájaért.

Türeyék illetődve valának, Laura tüzes képzetét pedig bájos merengés fogá el. Szüntelen füleiben hangzának a kántor dalának megtartott versei, apródonként kitalálgatá ennek minden hangját és énekelé. Ő különben is, miként könnyű madár a zöld galy között, örökké dalokkal csengett a ház körűl, s hajlékony kellemes hangjaiban, mindenki már korán sejtheté a benne fekvő művészi hajlamot. Ez és a könyörűlet, arra birák nem igen gazdag szüléit, hogy ajánlást tegyenek a szegény kántornak. Ez pártfogók közt felosztá gyermeke kettejét, maga pedig a harmadikkal a Türey-háztól kapá élelmét és apróbb segedelmeit; miként Laurát zongorában és éneklésben oktatá. Láng volt a lányka lelke, kedélye és hajlama ezekre, s bámúlandó haladása azokban. Hangászati órái lőnek legkedvesebbjei a napokban, hangjai mellett felejtett mindent maga körűl, mi különben nyugtalan lelkének nyájas mulatozás vala. A kántor művészi kedvtelésével, együttragadá rokon érzelmű tanítványnéja lelkét is, s mintegy ifjodni látszék kebles művészete közlésében; Laura pedig ritka tehetségeivel csakhamar felibe halada tanítójának, főkép a művészet magasabb tündérvilágában. Laurának muzsikai talentuma, még ragyogóbban fejlék ki Pozsonyban nagynénjénél, a hangászat-kedvelő Szentjóbnénál.

Uzay nem vala kelletlen kérő sem Lauránál, sem szüleinél. Az elsőre nézve csaknem várt ideál vala ő, korát kivéve, melyen azonban az épen minden szerelem nélkül pihenőben állott szív könnyen túltevé magát. Laura oly férjet óhajtott, ki mellett zajlakodásoktól ment legyen, ki szabadságát lánczokba ne verje, s tisztelésért viszontiszteléssel, figyelemért viszonfigyelemmel fizessen. Mindezeket feltalálni remélé Uzayban. Szüleire nézve pedig a nemzetséges és vagyonos vő, Laura bölcsője-óta, kedvesen ápolt óhajtás vala. A két gyermeknek némi aggodalmát, egy Uzay által hitbérűl ajánlott összegecske könnyen súlyegyenbe tevé; s így mi sem állván az összekelésnek ellent, Uzay csakhamar haza vivé, boldog lakába szép nejét.

*

A haladt ősz már téli napokat váltott, s havas fergeteg szállongott a levegőben, a mint a menyasszonyi társzekér megérkezett. Gyula enyhítni kivánván bent az idő zordonságát, egy főt másolt Rembrandtól, Károly pedig átellenben példány után irogatott. Kopogtatás esik az ajtón, s egy szöszke fitos orrú szobaleány, köszön be, leteszi Gyula ágyára a kézben hozott laponyt, szós elevenséggel panaszkodik rossz út és idő ellen, s kezdi mindenkép otthonivá tenni magát a szobában. Egy pár percz alatt tudni vala kénytelen Gyula, hogy ő az új úrnénak megbízott szobaleánya, kit annak testvére, Kornél ifjú úr is megbecsűl, s a cseléd mint illik, megtisztel; mert ő nemes személy, s nem épen felejtett tárgy a másik nemnél. Miként látszék, ez utóbbinak bebizonyítására, leoldá ázott kendőjét nyakából, hogy azt a fűlt kályhánál száríthassa, s hófejér vállat tüntessen Gyula szemébe; szép szőke fürtjeit lebontá, s terűlni hagyá amazon, hogy majdan csinosabb rendbe hozhassa azokat. Gyula lepetve vala, s nem tudá: mit véljen a szokatlan jelenetről? miként kezdjen szabadúlni alkalmatlan vendégétől? A gyermekhez fordúla, s utasítgatá irásban tett hibáit; de ezeket Nina is látni kiváná; majd festésébe merűltnek akara látszani, de Nina egyik neme vala a művész-barátnéknak, s oly nyájasan hajla a festő felibe, hogy ez a zavartól nem viheté ecsetét.

Ó mily gyönyörű festmény lehete amaz! kiálta Náni egyszerre, s egy a falon függő képre mutata, kár hogy kissé magasan függ. Nem lenne-e tanító úr szíves, székről láttatni azt velem? Ily szép kérést, új leány-vendégtől megtagadni némi illetlenség fogott volna lenni; Gyula fojtott kedvetlenséggel tőn széket a lánykának. Ez felálla reá, de a képet igen megakará vizsgálni Nina, gebeszkedék közelebb férhetni ahhoz, a szék inogni kezde, Gyula, hogy veszélyt távoztasson, megragadá azt; de az egyensúly már el vala vesztve, s Náni könnyű sikoltással rogyék hátra Gyula karjai közé.

Nina egyik neme vala a művész barátnéknak…

Ajtó nyílék, s Türey Kornél épen akkor lépe be, midőn Gyula szép terhét földre leemelé. Zavarodása fő fokra hágott, mert Kornél arczán oly mosolyt sejtett, melyben lealacsonyíttatását érzette, s ezt még inkább nevelte azon hanyag figyelmű tón, melylyel Náni kifordúlta után az ifjú úr vele beszélgetett. Kornél majd minden körűlményeire a háznak szétárasztá a beszédet, csodálkozni látszék oly terjedt birtokosságán sógorának, mit összevont háztartása jelenségeiből közel sem gyaníta. Majd a két gyermek felől tudakozódék, s Károlylyali rövid hízelgése után, ki siete ismerkedni Cilivel, kit, miként mondá, csak pillanatokig láthata gróf Rákosynál. Gyula kedvetlen volt, leült festését folytatni, de ecsetje nem haladt, irásba kezdett, de tolla elállt; egy szóval: felforgatott volt belsejében. Náni újabb podgyásszal lépett be szobájába, s hely után nézeglett a szobában széjjel. Édes leányasszonyka! szóla hozzá kissé élesen Gyula, úgy látom, téved a szobában. Ez az enyém, s természetes, hogy velem szobaleány nem lakhatik.

Náni ütközött, s kissé bizonytalan képet mutatott e szókra. Én csak addig véltem, mondá fél nehezteléssel, míg helyre verekedünk. Kornél úrfi.

Szintúgy át fogja látni mint a leányasszonyka, hogy fiatal nő személy, nőtlen ifjúhoz nem hurczolkodhatik.

Náni fitos orrocskája felduzzadt erre, szótlan hevességgel kapta fel behordott tokjait, laponyait, s kirohant velek az ajtón. Gyula megkönnyűlt kimentével, de borús maradott. Új változás, ha kedvetlenséggel köszön be, jót nem hagy reményleni magáról. Gyula is az új házi asszony után, több efféléktől kezdett tartani.

Uzayt az alatt szokatlan kéj lepé körűl. Nem minden szívdobogás nélkűl hozá ő agg lakába fiatal nejét haza, s szorongva lesé ennek beléptével, tekinteteiből az első benyomásokat. Örömére azokat biztatóknak lelé. Az okos menyecske elégedett vala mindennel. Az első napokat szorgalmas kedvvel tölté csinosgatások között, s ezeket oly józanúl és izléssel tevé, hogy Uzay alig ismere önszobáira, bútoraira, s önházában meglepetett vendég vala. Laura, a mint készen vala, igéző nyájassággal hordozá meg őt a változott szobákban, eleibe adá mindegyiknek rendeltetését, s Uzay, miként gondolni lehet, igen is elégűlt vala mindennel, nem ügyelve arra, hogy ezen elrendelés által, ő maga egyedűl csak a nagy ebédlőre szoríttatott, melynek tág üregében azonban, minden apró kényleteivel együtt bőven megférhetni reményle. Jótevőleg hatott reá a mindenünnen feléje mosolygó rend és csin, s nyugosztalá az, hogy Laura nem pompában és csillogásban látszék kedvét lelni, hanem egyedűl a csinosságban, mi szenvedélye vala. Cili szívesen segíte szeretett mostohájának, s reá nézve nyájas új világ derűle fel a háznál, Türey köztök segített, tanácsolt, enyelgett, és hivalkodott; mindegyike szép jelenben élt, s még szebb jövőt remélt az új viszonyokból.

Majdnem egyedűl Gyula volt a háznál, kit ezen remény nem biztatott. Türey az út és érkezés anecdotái közt, nem mulasztá el besúgni Laurának, Náni oly rögtön tett hódítását a tanítón, a kendőtlen vállat, és az elvesztett súlyegyent. Náni a nem kevéssé hiú és bosszús is, kétértelműleg s épen nem mentve Gyulát nyilatkozék; az eseményhez, miként szokott, fejtések, tolmácslások, megjegyzések, jóslások, és vélemények járulának, miknek kivonatai és hatásai Gyulára nézve nem legkedvezőbbek valának. Laura hajlott a tanítót, testvére és Nánija után, jó eleve úgynevezett jóféle madárnak tartani, s mosolygá, miként a jobban értesített szokott, ha Cili Gyulát magasztalá, a jó leánykának könnyű csalatkozását.

Gyula már az első asztalnál sejté gyanú alatti állását s e méltatlanság őt büszke szótlanná tevé. Nem keresé az alkalmat maga mentegetésére, azt tartván, hogy a ki igen mozsdik, szennyet érez magán. Ő, a különben szíves mulattató, ki vala most sodrából véve, s elvonúlva kerűlé ki Uzay és Cili iparjaikat, bevonhatni őt beszédbe és vígságba. Az új vendégeknek, azon szíveskedés és öröm közt, melylyel a háznál fogadtattak, kedvetlen vala ezen komolykodás; Kornél kevély fontoskodásnak, Laura pedig színeskedésnek hajlott azt venni. Gyula a maga részéről, szintúgy elégületlen vala az érkeztekkel; különösen, maga sem tudá miért? átallá azt, hogy Kornél igen is foglalatos vala Cili körűl. Ily különös fonákságban telt el néhány szomorú hét; innen óhajtott volt Gyulának azon alkalom, mely őt kissé a háztól eltávolítá.

Uzay, egyik távolabbi jószágából, kedvetlen levelet kapott a tisztjétől, melyben ez közbirtokosok közt támadt s elintézni való ízetlenségeket jelentett. Egy pár ezek közül sürgetős volt, s Uzay zavarban: kire bizza ottani dolgait? minthogy házi ügyvéde betegen feküdt. Gyula kapott az alkalmon s ajánlotta magát. Másnap szekérre ült oly korán, hogy még mindenki szunnyadt a háznál, egyedűl Cili volt már fenn, gondoskodni úti szükségeiről. Siessen vissza kedves tanító úr! sipegé nyájasan a szives leányka, s jó kivánásokkal ereszté őt útjának.

Vidáman haladtak a lovak, s derűlt Gyula is, hogy kihaladt kedvetlenségeiből. Azonban egy homályos keserű érzetet nem nyomhata el keblében még is. Kornélnak rólai balitélete, kevéssé érdeklé őt, minthogy tőle mintegy eltolatni érzé magát; de annál inkább fájlalá a Lauráét, kinek szép tulajdonaitól a tiszteletet meg nem tagadhatá. Tűrhetetlen kín, félre értetnünk azoktól, kiket szívünk tisztel, s mellőztetnünk azok által, kikkel rokonságot érzünk keblünkben!

Délután megfordúlt az idő, tömött fellegek verődtek össze a láthatáron, s már alkonyat felé oly sűrűen esett, mintha természetet és utazót el készűlne az ár borítani. Gyula egy állásba hajtatott be, mely csárdájával együtt, az útfélen, erdőség tövében állott. Csakhamar megtelt amaz, menedékre siető utazókkal és fuvarosokkal. Egy úri utazó érkezék még, s beküldé inasát helyet nézni szekerének az állásban; de ez tele volt már, s kedvet nem mutatott senki összébb szorúlni az ismeretlen végett. Egyedűl Gyula nem nyughatott. Különösen világ polgárának nézett ő minden utazót, ki a világ és emberiség jóakaratjára nem csak számot tarthat, de mintegy követelheti is azt. Félig tehát nógatva, félig parancsolva, szoríttatott össze néhány kocsit és lovat, s a hely csakhamar kész volt az idegennek számára. Behajtatott ez, kiszállva szekeréből hálás szivességgel fordúlt köszönetet tenni Gyulához, ki egy mécsnek bágyadt világánál, örömfakadással ismert kedves barátjára, Vinczéjére benne.

Zajos volt a viszontlátás öröme a barátok között, öleléseik forrók és lelkesek. Karöltve mentek be a csárdába. Vendégszobája ennek el vala foglalva, ivó-szobája teli vendéggel és lármával; nem vala tehát ifjainkra nézve egyéb hátra, mint a csárdás szobájába vonúlni, ki ezt maga ajánlá az uraknak. Gyula itt tekintett először figyelmesebben barátja szemei közé, s elijedt a rajta történt változáson. Vincze halvány arczát megvoná a soványkodás, szemei beesettek valának és tüzetlenek, s egész alakján kínos epekedés látszék dúlni. Egymás ellenében fogának ülést, s Vincze előadá barátjának a maga történetét.

*

Vincze bánatát csalogatá eleinte új szolgabírói hivatala. Lelkesen töre megfelelni hivatásának, s maga eleibe czélúl tűzé ki: felfogni ennek szellemét, körét, határait és behatásait az állomány és emberiség köz dolgaiba. Csakhamar örömmel sejté, hogy bár csekély fényű is hivatala, de épen nem csekély fontosságú, s jót tehetni, ha szív óhajtja ezt, enged, s alkalmat nyújt minden kis köröcske. Jó szíve, szelid kedélye, segíték őt korán ellesni hivatalának legszebb oldalát, melyet a bírói közbejárásban és békéltetésben talála fel, vagy feltalálni véle. Közbenjárni úr és jobbágy között, békéltetni gyűlölt ellenségeket, egyeztetni károsan perlőket, értesítni tévelygőket, utasítni egyűgyüket, általában mindenütt béketűréssel oldani előbb a csomót, mint erőszakosan ketté metszeni azt, a nyomott emberiséget inkább baráti nyájassággal segítni jogaiba vissza, mint zajoskodó bíráskodással, mely gyakran még messzebb ejt a czéltól, beerőltetni őt azokba – ezek valának Vincze tisztviselői szempontjai és irányai. Ezekhez járúlván kitartó szorgalma, nem sokára áldott atyja és kedveltje lőn Vincze a maga járásának, s az érett, lelkes és józan fiatal férfiút mindenki tisztelé.

Mindezek szunnyaszták eleinte Vincze hő szerelmét; de az érzékeny szív nem hagyja egykönnyen kisiklani a maga jogait. Vinczének egyik tisztviselő barátja házasodék, s őt hivá meg vőfélynek. Az új pár kéjes boldogsága, melynek tanúja vala, felkölté keblében Klárcsi utáni epedését, mely súlyos betegség gyanánt foglalá el szívét és eszét. Merűlt lőn puszta lakában, elszórakodott a társaságokban s unatkozó hivatalában. Nem tűrheté tovább kínos állapotát, s a mint egy társaságban Klárcsinak kérőt rebesgetének, kocsira szökék azonnal, szemrehányást téve önmagának, hogy eddig kedvesével mit sem tudata maga felől, s őt mintegy feledni látszék.

Gyomay nem vala otthon, Klárcsi pedig szokása szerint beteget látogata, a mint Vincze Harsagra érkezék. Fendobogó szívnek kéje villogott a lányka szép szemeiben, a mint hazajöttével kedves ifjára ismert. Heves öröm bájosan küzdött a szűz szeméremmel nála; amaz unszolá, ez tiltá, karjai közé rohanni. Vincze szintúgy habozva merede állásába; egy bizonytalan meghajlás vala minden mozdúlata. Veronka sejtve jelenlétének alkalmatlanságát, kifordúla, s Vincze forrón szorítá kebléhez a rég nem látott, de mindig epedve óhajtott kedvest. Új nyilatkozások, új fogadások pecsétlék régi szerelmöket, feledve vala kiskorig minden gát és viszontagság, feledve az egész világ; gond, aggodalom és jövendő, elfúladának nálok a jelen bírás bájos boldogságában.

De Veronka belépett, s foszlott a szép ámulat. Aggódva adá ez eleikbe, mi csekély remény-sugár világít szerelmökre. Busongó arcza, még többet hagya háttérben sejtni, mint mit előada, s Klárcsit ez annyival inkább aggódtatá, mert bizonyos vala abban, mennyire kedvelli őt jó nénje, s mily szives, mily boldog maga is, ha öccse örömeit valamiben elősegítheti; tapasztalá, hogy egyedűl neki él ez, hogy öccsét búsítni saját kín reá nézve, s innen méré azon gyászos kénytelenséget, mely azt még is tenni őt erőlteté.

Vincze szerelmétől hevűlve előterjeszté viszont a maga reményeit, és szándékát, hogy hazamentével azonnal ostrom alá fogja rimányaival szüléit. Ő kedves sikerrel biztatá magát, lelkesedése megkapta a szelíd lánykát is; de Veronka hallgatott, nehogy kétségeivel sértse a szerelmesek kurta örömét.

Vincze haza útjában meglátogatá Kárayt s dolgában őt kéré meg közbenjáróul. Teve a jó férfiú mindent, de szólamlása épen azon időpontban esék, melyben a septemvír háza legkevésbé vala szívezve elfogadására. A septemvírné ez alatt keresztes-dáma lőn, mi is a nemzetség reményeit jóval fölebb hangozá. E mellett fiok számára kicsinált szerencse vala a Kamara-elnök egyetlen leánya, s nagy tekintetű szüléknek és nemzetiségnek ivadéka.

Káray kérelme elutasíttatott, s Vincze a kétségbeeséssel küzdött. Elméjében nem egyszer fordúlt meg azon gondolat, hogy körűlményeiről lemondjon, s magát azoktól és szüléitől függetlenné tegye, és csak önszívét kövesse, mely egyedűl Klárcsi bírásával lehet boldog. Olykor elég erősnek is vélte magát erre: de ily föltételek nem bírtak megérni lágy szivén. Engedékeny kedélye csak szenvedni tudott, nem ellenállásra keménykedni. Ily küzdésben szemlátomást hervadt a deli ifjú, arczának rózsái hulladoztak, és szemeit sinlesztő bánat fátyolozta. Szüléi látták fioknak hervadását, s a septemvír nem minden aggodalom nélkül az egyetlen fiúnak vesztését; de az asszony mulékonynak és csak átmenőnek állítá a szerelem hagymázát, s oly nagynak a fiokra mosolygó szerencsét, hogy ezért némi kis tűrés és szenvedés, épen nem lehet nagy áldozat.

Gyomay sokáig nem tudta igaz okát leánya hazaküldetésének; a septemvír nyájas levele hálás ámulatban tartá őt. De Szögváry, ki a szomszédban lakozék, meghordá új nejét, Pólit, a rokonos házaknál, meg Gyomaynál is. Itt, miként gondatlan beszéd szokása vala, kiejté szájából a titkot, s Gyomay szemölde és szíve elborúla. Elzárá ugyan szem elől megsértett büszkeségét, de keblében annál mélyebben dúla az. Átereszté elméjén az ősöket, kik nemzetségéből fénylettek a hazában, keresztűl rokonságát a septemvírnével, s a fúlánk mindig mélyebben bocsátkozék szívébe. Lássuk mivel tartozunk egymásnak! szóla borúsan. Most kétszeres iparral láta osztályos peréhez a septemvírék ellen, melynek költségei nem erőlteték őt most annyira, minthogy egyik bányája, jól kezde valahára fizetni. A pört nyertesen vivé keresztűl a királyi táblán, s minden órán a hétszemélyesnek itéletét várhatá.

Ezen körülmény nem csekély aggodalmat szüle a septemvír házánál. Az úrnál inkább, mint az asszonynál; ezen utóbbi bizakodván férje befolyó tekintetében is. Édes szivem! így szóla a septemvírné, a mint őt férje ebbeli aggodalmaira figyelmezteté, öntől magától hallám, miként hazánkban a perlés, kétes tengereni hajózás; az, hogy jó időben eveztünk ki és kedvező szelekkel vitorláztunk, korán sem biztos kezesség arra, hogy jól fogunk kikötni. Bírák kezében van a hármas szigony, mely tengerek felett parancsol. Ha a törvény útján nyerni birtunk, csak azért, mert az igazság szempontját ügyesen tudtuk biráinknál magunk felé fordítni, úgy vélem, nem gázoltunk sem törvényt, sem igazságot.

Értelek szivem, felelt a septemvír, s míg hazánkban nem betűje áll a törvénynek, hanem szabadon áll peresre, ügyvédre és bíróra nézve, szellemet tolmácsolgatni ki annak szavaiból, nincs is egészen igazságtalanságod. Kivált a bírónak itélete előtt tág térmező áll, melyben minden emberi gyarlóságaival, ütődés nélkül bolyonghat. De Gyomay pörével más a dolog. Minden oklevél mellette harczol, míg mi a magunkéival legfölebb is csak időt nyerheténk, mely csiga-mászással bár, lejára valahára még is. Én egyezkedésen kívül más menedéket részünkre nem látok; ehhez pedig, a mennyire Gyomayt ismerem, csekély a remény!

Az asszonyt kedvetlenűl hangozá ezen előadás, de még érzékenyebbül sujtá őt egy más esemény. A kamarai-elnök érdemei és szép tulajdonai, kedvezőleg jegyzettek valának az udvar előtt. Segíték őt a birodalmi városbani egybeköttetései is, s ő az elhalt cancellár helyébe, Bécsbe szólíttaték fel. Újabb fényes körűlményei, s fejedelem előtti kedvessége, divatba hozák házát, s tárgyul tevék kisasszonyát, a legragyogóbb ifjak kivánatinak. Ezeknek egyike, ki már ifjúi korban egy európai udvarnál követünk vala, megkérte kezét. A szülék elégűltek voltak a nagyreményű házassággal, s a lányka sem habozott sokáig, mint a ki előtt nem volt titok Vinczének vonakodása és Klárcsihozi szenvedő szerelme. A septemvírnét, a mint ezen összekelést hallá, előfogák vapeurjei, mely rangos nyavalya még akkoriban igen divatozott, s ezen asszonyságnál is szokott vendég volt.

A septemvírt már idő óta nyomák aggodalmai, mint egyetlen fiának állapota iránt, mely felől az orvosok nem igen nyugtatólag jóslának, s melyet Káray is érzékenyen ada szivére, mint Gyomaynak pöre iránt, mely házát szinte végromlással fenyegeté. Tudá azt is, miként Gyomaynak gróf Bedegi elleni keresete, minden órán itélet alá menendő vala, melyből ismét alapos és nem megvetendő várása lehete neki. Mindezek lehangozák eddigi idegenkedését, fiának Klárcsivali egybekelésétől. Azonban a házi végszó rég által vala engedve hitesének, s a törvényszék szabad kényű ura szorongás közt vala: miként adja elő hajlását, háza szabad kéjű úrnéjának.

Szivem! így kezdé biztalan tónnal szavait hozzá; a régiek, magokat halhatatlan isteneiket is alávetették a hatalmasb sorsnak; mennyivel inkább alatta vagyunk mi gyarló halandók! Az okos hajós vész előtt köt ki. Vinczének dolga más színt öltött magára, a mint tudod, s vég elhatározást kíván. Mit gondolsz szivem?

Azt szívem, felele a septemvírné, hogy azon atyát, ki fiának egy kis sáppadását, és azon eseményt, hogy a neki szánt személyt elkapták előle, már hajthatatlan sorsnak tekinti, legalább is gyöngének kell neveznem; minthogy azt vélni sem tudnám, hogy háza sűlyedése iránt érzéketlen tudna lenni. Részemről ugyan, fiam uramnak nem vagyok hajló megengedni azt, hogy anyai nemzetségére ily tekintetlen nősüléssel szennyet vonjon.

Úgy gondolnám szívem, hogy ezen egybekelés, a Jusztinka siklásához képest –

Kérem szívem, közbeszökék szavával a septemvírné, s arczai lángolának, tudni mit nem hall örömest az ember, s mégis azt hordogatni elő, legalább is kiméletlenség. Nekem mint szerető anyának, egy szóval ez az érzetem: inkább házam emelkedjék az új szövetség által, mint mást emeljen saját sűlyesztésével fel, s inkább fiam mondassék mátkája után szerencsésnek, mint ez fiam után. Mondja meg szívem, mit kezdjünk körzeteinkben és társaságainkban, jó pusztai szegény menyünkkel? s mi nézend utána, a septemvír és keresztes dáma egyetlen fiára?

Kár-óvás szívem, kár-óvás! Jelentnem kell, hogy Gyomay pöre egészen megront bennünket.

Itt a septemvír fejtegetni kezdé hitvesének a pörnek fontosságát; de ez, bár ütődve vala, nem bíra még is Klárcsi felé hajlani. Nehezen szokhatunk másénak tekintni azt, mi még sajátunk, s mit még kezeink közt tartunk; s e mellett a septemvírnére nézve, még mindíg idegen vala azon kellemetlen gondolat: miként mutassa be társaságainak menyét, kit a haza egyik élő nagyjával sem hozhata szövetségbe, s kinek szíves szolgálatos kedélyét dicséré ugyan, mint idegennek tulajdonát; de saját nemzetségében átallá azt, úgymint a mely épen nem szolgál a világban arra, hogy tekintetet szerezzen annak. A világ, úgymond, könnyen hiszi, hogy a ki társaságokban nem követelő, annak nincs is követelni valója.

Rokonságunkat szívem, semmi esetre meg nem tagadhatjuk, mondá a septemvír.

Ezt hitvese sem tagadhatá; de férjét a Gyomay-ház egykori fényére emlékezteté, s mostani sűlyedését állítá annak ellenébe.

A septemvír jónak látá ez úttal felhagyni a további vitatással; azonban néhány napra, egy körűlmény, Vincze részére mindent kedvezőre fordított a háznál.

Az öreg báró Regéczy, ki nem férhetvén fia gondolkozásával össze, most leányánál tartózkodék, látogatóul jöve, s a kölcsönös köszöntések után előadá, miként tőle Kisrétet Gyomay vásárlá meg azon összegen, melyet gróf Bedegi, miután ez a rokonságot ünnepélyesen elismerte volna, egyességben fizetett neki. A septemvírnének elakadt csodáltában lélekzete, a septemvírnek pedig, örvendő mosolygás deríté föl arczait.

A szép Kisrétet? kiáltá kézen ragadva barátját, s egészen felvetted az árát?

Nem; én egy fillért sem kaptam belőle, felele a báró; tudod barátom, voltak jó embereim, kik ezen fáradságtól nagylelkűleg fölmentettek.

Úgy-e? de Gyomay eleget tett a jószágért?

Az utolsó garasig, s azt bírja is immár; mindazáltal sírboltomat, mint illik, felhagyám magamnak. Lásd: sokan keveset gondolnak sírontúli birtokjokkal, csakhogy itt birhassanak; én eredeti kivántam lenni, s megfordítám a dolgot.

A szép Kisrét szívem! mondá a septemvír, Regéczy eltávoztával.

S az az átkozott pör! felele hitese, s nyert vala egyszerre Vincze dolga. A septemvírné azonnal többekre emlékezék, kik új kelésű nemesek lévén, pénzök után agg fajuak fölött tiszteltettek; mennyivel inkább, vélé, fogja emelhetni e mindenható hévér az agg Gyomay nemzetséget!

Vincze számára néhány nap alatt, szüléihez és születéséhez illő fuvarzat állíttaték össze, útjára szüléi áldás adaték, Gyomaynak csinos levél iraték, Vincze, a boldog, az égileg boldog ifjú, repíte Klárcsijaért Harsag felé.

Szállt a hintó, tajtékzottak a lovak, de Vincze óhajtási mellett ólmosan késtek még is. Csak az bírja felfogni mostani érzelmeit, ki forrón szeretett, forrón szerettetett viszont, reménytelen kínt szenvedett, mindent vesztett, s mindent feltalált ismét!

Érted jöttem! ezt súgá Vincze Klárcsijának, kit kiszálltával a folyosón lelt, s a lányka arczain hajnali láng terűlt el.

Gyomayt épen az nap kettős kedvetlenség éré, mely borongóba hozá keblét. Halomban feküdt genealogiai tábláiról, egy gonosz egér néhány ivadékot lerága, s egy szomszédban elhalt mágnásnak, kihez Gyomay rokonságot tartott, búcsuztatójából a Gyomay-nemzetség kifelejteték. Már ezen idegzetében is Gyomay komolyan fogadá az ifjat; de a levél elolvasásával épen borús leve. Vincze vére, egyszerre szívébe szorúla vissza. – Tisztelje nevemmel uram öcsém szüléit, így szóla halkkal és húzott szemőlddel Gyomay az ifjúhoz, s mondja meg, hogy leányom nem labda, melyet eldobjanak s ismét megkapjanak. Uram öcsémet becsűlöm, s azért szívesen kivánom, hogy más érdemes lánykával boldog legyen; hogy leányomat megtisztelte, köszönöm, de feleségűl nem adom!

Vincze megmarkolá a széket, mely megett álla, megtámasztni reszkető tagjait, melyek e szókra roskadni készülének. Haló pillantatot vete kedvesére, kinek arczaitól búcsut vőn minden élet. Veronka zsebkendőjét marczangolá kezében, majd ömlő könnyeit törülgeté azzal. Vinczének nem jöve enyhítő köny meredező szemébe, néma fájdalommal omlék térdre Gyomay eleibe, felemelé hozzá kúlcsolt kezeit; de kérő szó nem bíra jőni nyelvére, Klárcsi gépileg borúla mellé atyja lábaihoz, s távolabb Veronka nyújta feléje esedező karokat. Mind hiába! szirt vala Gyomay; megfordúla s kimene a szobából.

Kétségnek zajával esék a boldogtalan pár egymás karjai közé. Ég szakada reá. Bírás és vesztés, érék és dúlák azon egy pillanatban keblét. Menj most édes Vinczém, súgá haldokló hangon az ifjúnak Klárcsi; én sírig híved leszek! Most menj, időtől várjunk! Jó atyám szeret s nem fogja megengedhetni halálomat!

Vincze nem tudta miként üle szekerébe fel, nem miként vett búcsut a háztól? már jól kihaladt Harsagból, a mint merevűltségéből kínja érzésére eszmélt. Hegyként feküdt az szívére, szétmeredeztek pillantatjai a természetbe, mintegy keresve reménysugárt, mintegy kérdezve: ha van-e tág keblében boldogtalanabb teremtés nála?

Testalkata nem birá meg lelkének dúlatását. Gonosz hideg fogá el Vinczét, fogait hallólag koczogtatá össze, majd forró láng önté el tagjait. Test és lélek egyaránt szenvedtek most nála. Szüléi elréműltek, a mint hozzájok belépett. Harag és bosszú önték el a septemvírnét, a mint Vincze, kosarát s az izenetet előadá.

Lássa az ember a pór gőgöt! így kiálta fel. Igazán, hogy a pénznek ha nem legveszélyesebb, de legelsőbb nyavalyája, gőg szokott lenni!

Szívem, gondolnám, tán előbb mi valánk kevélyek, megjegyzé a septemvír. Ezen ejtése az úrnak, melyben a szívem, a tán, a gondolnám, a többes szám, mind megannyi kiszámolt kímélések valának, egyszerre lángba kapá az asszonyságot.

Ha úgy is, így szóla ez hevesen, tán csak több jogunk volt hozzá, mint egy szerencse-kórásznak, ki csak imént jutott valamihez? Bár kevélyek maradtunk volna, úgy nem fogtunk volna megaláztatni, nem fogtuk volna feloldani a világ nyelvét ellenünk! Én, reménylem, nem okoztathatom.

Távol legyen szívem, kérlelé a septemvír; kosártól azonban semmi esetre sem vala okunk rettegni, annyival kevésbé, hogy világ szokott rendje szerint, a legény egy pár fokkal fölebb remélhet nőt magához.

A mint jő édes férjem uram! felelt a septemvírné, még nem hűlve ki gerjedéséből.

Vincze, szobájába térve, oly rosszúl érzé magát, hogy számára orvosért kelle küldeni. Ez bár miként pólyázá is szavait, nem meré tagadni, hogy az ifjú nincs veszélyen kivül, s a szülék aggodalma kínos rettegéssé vált. Az orvos legfontosabbnak lelvén a lélek szenvedését, társalgási elszóródást s barátságnak enyhitéseit javaslá szerei mellé betegének. A septemvír Kárayt kéré meg fiához s ez szives készséggel siete ifjú barátjához. Az ő nyájas vigaszai, baráti kimélései, távolas remények csillogtatásai, alkalmasint többel segíték elő Vincze felépűlését, mint gyógyszerek. Káray érzé, miként nem léteznek sikeretlenebb, sőt néha alkalmatlanabb vigasztalások a sebhedt szívre nézve, mint azok a mindennapiak, azok a szokásiak, miket az udvariaskodás leginkább azért szokott elszórni a bánatos háznál, mert azokkal tartozottnak véli iránta magát. Nekem, édes Vinczém, úgymond ő, nincs szenvedő sziveknél hatalmasabb gyógyszerem, mint azon emlékeztetés, hogy az élet rövid, s nem sokára elmúlunk minden bánatinkkal együtt. Ezen eszme, ha erőre kap bennünk, nyájas egybeköttetésben tartja velünk, vesztett kedveseinket. Hajlunk úgy tekintni őket, mint csak rövid útra távoztakat, kiket nem sokára ölelni fogunk ismét. Nyájas gondolat vala ez Vinczénkre nézve is, és sikeres enyhitésű. Édesen zsibongott ugyan szivében Klárcsi hűség-fogadása; de annyira még sem lehete vak, hogy ebből és körűlményeiből ez életben jót remélhessen; ámbár mily bánatos éj borítsa is keblünket, távolas háttérben mindig szokott pislogva fenmaradni némi remény-szikrácska számára.

Felépült Vincze, de jeleivel még a sinlésnek, s lelke borongó marada. Káray munkát tanácsla, hogy a lélek mintegy kiáradozhasson önmagából. Elkiséré barátját járásába, s bevezeté őt hivatalos munkálkodásiba; maga is segíte neki, és figyelmezteté sok új oldalaira tisztségének. Nevezetesen öntapasztalásai után kífejtegeté előtte: mennyi számos akadályokat háríthat el, mennyi dugúlt forrásokat nyithat fel egy megyei tisztviselő a szegény adózónépre nézve, mik boldogúlhatásának annálfogva legsajnosabb ellenségei, mert legközelebb feküsznek sorsához. Előterjeszté: miként könnyebbűl az egyarányosan felosztott teher? miként buzdúl a serkentett ipar? mi jótevőleg hat mindenfelé a felügyelő szem, mely üdvös fékűl szolgál visszaélések és kajánkodások ellen? s efféle kitárásokkal mintegy megszentelé szivének a hivatalt. Vincze valóban, ha nem lőn is nyugodt, de enyhűle mások boldogításában, s elszóródék folytonos munkálkodásiban. Szerencse, hogy az ember akként van éltének viszontagságaival, miként fonó leány a maga fonalával; megáll ugyan kissé ennek orsója, ha fonala szakad, de megakasztja ezt, s újra pereg amaz!

Szüléi örömmel kezdtek minden jót reményleni fiokról, s a septemvírné elővenni a maga jegyzékét, hogy abból illő szerencsét szemeljen ki számára. Immár czélozgata is egyik vagy másik lánykára Vincze előtt; de ez a czélozgatásokat úgy fogadá mindig, mint körén kivül fekvőket; mert keblében szilárdul álla határozata: nem nősülni soha.

Épen az asztal felett ülének, a mint az öreg báró Regéczytől levél érkezék. A septemvir olvasás után, átnyujtá azt hitesének, s ennek csodálkozó tekintete nagy fontosságot gyaníttata arról.

Úgy-e, ez vala hát a titok? kiáltá a septemvírné, a mint a levelet átfutja, s képén különös vegyűletei játszanak az indúlatoknak. Asztal után beszólíttatik Vincze, s átadatik neki a levél. Tanúld ismerni az embereket, így szóla hozzá a septemvírné, s gyógyúlj!

A báró azt jelenté a levélben, hogy Gyomay Klári, kijelentett mátkája Rónapataky generálnak, megírá egyszersmind napját is egybekelésöknek.

Vincze halvány arcza még halványabb lőn az olvasás után. Gyönge vonaglás látszék ajka körűl lebegni, mintha szólani akarna, de nem szóla, némán nyújtá a levelet vissza.

Most már világosságban vagyunk édes Vinczém, folytatá szavait az anyja; a gazdag generál motozott Gyomay fejében, s a rangos, jó Klárcsidéban!

Szívem, mondá a septemvír, mintegy sejtve fiának érzelmeit, a jó lánykát hagyjuk ki a játékból, könnyen méltatlanok lehetnénk iránta. Neki nálunk sem vala akaratja, otthon kemény atyja mellett még kevésbé lehet. Azonban édes fiam, bízom, nem csalatkozom benned, ha elég átlátást kivánok tőled, meggyőződnöd a felől, hogy a hol közelítéshez többé remény nincs, ott mellőzés ellen legjobb fegyver a viszonmellőzés; egyszersmind ne feledd, miként az emberi sors nem oly szomorú, hogy csak egy ösvényen nyilhassék számára boldogság.

Vinczét, a mint kimene szüléitől, ezer alakú bánatok nyilazák; csak az nem köztök, mire anyja számolt vala. Az ifjúnak lágy szíve nem vala boszúra képes, nem felfogni azon gondolatot, hogy Klárcsija hozzá hűtlen tudna lenni. Átereszté gondolatján ennek egész lényét, s mindinkább hihetetlenebb lőn ez előtte. Lám atyja is menté a lánykát, de még inkább menté őt saját szive. Úgy van! szülői önkény áldozatja ő is, miként én vagyok! így kiálta fel, s a szenvedés rokonsága még inkább vonzá őt felé. Azonban bár mint nem táplála is keblében immár idő-óta reményt birhatásához: türhetetlen vala most neki még is azon gondolat, hogy más birandja sajátját. Ezen új kín új alakban marczangolá lelkét. A féltés újonnan veszteté most vele, a már képzetéhez szoktatott vesztést.

Több napokig hordozá Vincze emésztő búját, s vele tére be Kárayhoz is. Engedd meg édes Vinczém, így szóla ez hozzá, hogy némi világot süthessek bánatodra. Létezhetik-e emberben gyarlóbb önzés, mint azt kivánnunk, hogy egy jó teremtés, mivel velünk nem lehet boldog, mással se lehessen az? A képzelet világa szegényebb, mintsem hogy a gazdag és mindennapi éldelettel kínálkozó valóért, illő pótlékot birjon nyújtani. Szokj vigasztalódni édesem azon gondolattal, hogy Klárcsidat, ha teljes boldog nem leend is, békés kikötő védendi további vészek ellen. A generál, kora után hűlt érzéseivel, bizonyosan kimélő leend, és józan: láng helyett, egyedűl barátságot kivánni nejétől; s ez egy derék, s érdem-aratott férfiú boldogításában, bizonyos erőt nyerend magában arra, hogy saját szíve kivánatait levívhassa. Hidd el kedves barátom, egyik neme a nemes szív boldogságának: boldogoknak tudni a rokonlelküeket.

Vinczének hajlékony lelkét meghaták ezen szavak, és nemesb irányra hangozák azt. Klárcsihozi szerelme egyszerre égi fény-körzettel állt előtte; leszórt magáról minden földi salakot, s tisztúlt árnyként lebegett a gyarló élet felett. Legyen ő boldog, a szelid teremtés, övé öröm és kéj, enyém szenvedés és nehéz bú! ezt gondolta magában Vincze, s büszkén emelkedett e gondolatra keble, képesnek érezvén magát, Klárcsi boldogságaért minden áldozatra. Egyedűl az epeszté még, hogy lánya is bizonyosan szenved ő érette, hogy feléje hasztalan reményben eped, hogy tán hűtlenség gyanújától remeg, s gyöngéd szíve nem fogja önküzdését megbirhatni. Látnom kell őt még egyszer utóljára! ezt határozá végre magában; végbúcsut mondandok neki, tudtára adandom, hogy ha ő boldog leend, nem leszek hű emlékezetével magam is boldogtalan; hogy én eltökélett és nyugodt vagyok sorsomnak vas vesszeje alatt, csak őt is nyugodtnak tudjam a magáé alatt!

Vincze mit sem szólt föltételéről Káraynak, tartván annak ellenkezésétől. Ki birná megtagadni ez egy vég öröm-sugárt a szenvedő szívtől, mely ezentúl mindenét odaadja? ezt vélé magában, s másnap egyenesen Harsag felé hajtata. Ezen utjában akada ő éji szálláson Gyulájával össze.

Édes Vinczém, így szóla Gyula, a mint barátja a maga történetét befejezé, két felek közé, kiket álszemérem vagy körűlmények kötnek, gyakorta sikeresen lép egy harmadik idegen. Engedd meg, hogy kövesselek Harsagra. Emberi bajoknak gazdag forrása e kettő, hogy átallunk néha kinyilni azok előtt, kik segíthetnének, és hogy kishitűleg, és korán megadjuk magunkat körűlményeinknek. Az érdemes generál tán nem is sejti szövetségteket, különben hiszem, nem lenne kegyetlen azt elszakítni akarni.

Vincze főt rázott e szavakra. Felejted barátom, hogy Gyomay sértettnek érzi szüléim által magát, s nála még inkább fenakad sorsom, mint a generálnál.

Minden emberi szívnek, édes Vinczém, felele Gyula, meg van a maga kúlcsa, melylyel az kinyilik; s ha valamelyike zárva marad előttünk, egyedül annak jele, hogy nem találók meg kúlcsát. Engedj, késő nem leend vesztened soha.

Vincze elfogadá a baráti ajánlkozást, bár reményleni nem mere, nehogy újra veszteni legyen kénytelen.

*

Gyula is értesíté barátját elválások-ótai eseményeiről és mostani körűlményeiről. Azonban beszédét, az ivószoba lármája miatt, gyakran félbeszakítni vala kénytelen. Most egyszerre nagy zaj támada abban, s ifjaink kitekintének a csapláros szobája ajtaján. Egy fiatal subás, asztal-végen üle palaczk bora mellett, s bojtos komondorát palaczkja mellé tevé fel az asztalra. A vendégek orrolák, mint nevezék, ezen illetlenséget. Eb asztal alá való! kiáltának; de az ifjú hideg vérrel ivá borát, s közben megsimogatá kutyáját. Ügyeletlenűl tekinte szét a forradozó társaságon, s az elszánt alakúval nem mere abból közelről kikötni egy is. Mert fegyvere maga mellé támasztva állott, és sugdosás lett a vendégek között, hogy az ifjú egyike azon rablóknak, kik egy idő óta kártékonykodnak a vidékben. A mint otthonról kiindúltam, így szólt az ifjú, s hangjában fojtott hév reszketett, utánam simúlt a kutyám. Boszúba hozott, mert vissza kelle térnem vele, ólba zárnom, hogy szabadúlhassak tőle. Mentemben visszatekintettem: ha látni-e még falumat s az ebet újra sarkamban leltem. Haragba jöttem, mert mostani utamra őt nem vihettem, miként máskor szoktam; de szerencsémre szomszédom jött szemben velem, s neki adtam az ebet által. Már jól elhaladtam hazulról, a mint kutyám újra elböffentette mögöttem magát. Tűzbe jöttem ennyi bajlódásra, lekaptam lőcsőmet, s czélba vettem a kutyát, de tüzemben fölötte lőttem el; csupán egy srét kapta meg egyik füle hegyét. Sikoltott, de futás helyett hozzám simúlt az istenadta, s nyájas engeszteléssel nyalogatta kezemet. Eltűnt egyszerre minden mérgem, velem jössz! ezt kiáltottam, te ritka hűség! Kinek nője vagy kedvese otthon, tudom falatot vet jó bodrimnak! – Hidegen kaczagott, s megsimogatta ebét.

A csapláros fiatal neje bejött étellel vendégei közé, s kimentével mindenki egy szájjal dicsérte a csinos és fürge menyecskét. A subás ifjú kaczagott magasztalásaikra, hogy minden szem reá meredt. Nem vettétek észre, így szóla, mily örömest suhangat be az ifjú uracskákhoz már is, im ide az oldalszobába? s az ajtóban, mi előtt be menne, mindenkor talál kendőjén, kötőjén igazítni valót? Higyjétek el atyafiak, az úrias habos posztó, az átkozott habos posztó, veszélyes a paraszt fejérnépnek! Az én bodrim, mindíg morog a posztós urakra; de ha szegény subás jő: szép nyugton pihen: mindíg is becsűltem érte. Újra megsimogatta kutyáját.

Gyula figyelmes lőn az ifjúra, sejté, hogy ennek szavaiban különös borús élesség fekszik, mely szívből látszik felbuzogni. Közelebb lépe hozzá, s félenyelgve megszólítá: kend, úgy látszik, maga sem tűrheti, miként ebe, a habos posztót? – Az ifjú feltekinte s végig méré szemeivel Gyulát. Nem tűrhetem, felele, s bort tölte magának. Gyula ütközve vala, látván az ifjú arczának vonzó vonásait, úgy tetszék neki, mintha előtte ismerősök volnának azok, de reájok eszmélni nem bira. Megszólítá őt ismét s kérdé: nem látták-e valahol egymást? Az ifjú reá függeszté tekintetét s önhomlokát dörzsölé, mint ki emlékezetét erőlteti. Nekem is úgy tetszik, mondá, mintha láttam volna az urat. – Igen! az öreg bárónk neve napján a sírbolt előtt – igen! kőhordtát – hevesen pattana fel ültéből. De hiszen hibázom – ön nem közőlök való. Lecsendesedék s helyére üle ismét, megivá töltött borát s e dalt éneklé:

Köny gördűle le arczán, a mint dalát végzé. Hej azóta uram, sokat fordúlt a világ! így szóla Gyulához, s tán épen akkor kezde az fordúlni.

Most nyílt meg szemök ifjainknak, reá ismertek a subásban Pistára, a gazda fiára, a szép Erzsike jegyesére, kit megvonúlt sáppadt arczáról hirtelen föl nem ismerhetének. Magokhoz csalák be őt a csárdás szobájába, s Vincze önmagáról tudván, miként enyhűl a kiöntött bánat, reá birá az ifjat, hogy előadja történetét.

*

Szőke Pista és Tóth Erzsike, boldog egy pár voltak, nyugalmas szerelmökben; mely miként felhőtlen ég, tiszta vala. Könnyen feküdt mindegyike, könnyen kelt, s egyik örömtől a másikig számolta boldog napjait. Miként könnyű csolnak sima víz tükrén, akként lejtett életök. Bírták vagyonos szüléik javallatát, bírták egymás szívét, s meg is érdemlették egymást és a szerencsét. Mert Erzsike szép és ártatlan volt, mint egy angyal gondolatja, Pista pedig deli, jó erkölcsű, bátor és dolgos; s mindkettejök tisztesebb magaviseletén, meglátszottak a gondosabb nevelés nyomai. Egész falu úgy tekinté őket, mint egymásnak szánt párt, s az egybekelést immár csak a lánykának gyönge kora késlelteté.

Az uraság juh-akla felett – mert Erzsike atyja ismét a báró keze alá tért vissza – egy sziklás domb aljában és két agg tölgy árnyékában, hűs forrás csergedezett. A dombtetőn egy feszűlet állott, ritkás lombok alatt. Itt, vagy amott jött össze a szerelmes pár, miként kedvök tartá, vagy az idő, és nap heve engedé. Pista három-lyukú furuglyáján játszotta a falu dalait, Erzsike pedig könnyű hangjával kisérte azokat, míg ápolás alá vett beteg vagy kiválasztott egy két báránykája körűlte legelt, vagy ölébe hajtva fejét, nyugodott. Világa valának egymásnak, s a szép szerelmök boldog nyugalmához nem férkezék semmi gond és viszály aggodalma.

Másként lőn ez a báró név-ünnepe óta! Erzsike kisasszonyos felöltöztetése, s a reá özönlött magasztalások, kifejték a lányka szívében szunnyadt hiúságnak csiráit. Még ugyan egészen Pistájáé vala, szerelme hozzá forró és szíves; de képzelete már csapongni kezde, térmező nyílék fel ennek, s már lengének, bár minden métely nélkül, körűlte a hiúság bűvös képei; melyek azonban a szerelem való örömeiben, s a jelennek szép boldogságában naponként halványodának.

Az öreg báró, nyomattatván adósitól, Kálmán fiának engedte által a gazdaságot, melyben eddig is inkábbára csak pénzszedői szerepet vitt, s ezt sem a legpontosabban. Erzsike atyjának be kelle az ifjú úrhoz mennie Pestre, hogy a nyáj és épületek állapotjáról értekezzék, s a nyíretésnek napot kérjen. Voltak saját dolgai is a városban, s Erzsikének legtöbb és legnagyobb; mert ruhák valának igérve atyjától neki, s a batus zsidóság oly igen avúlt divatu szöveteket árult! Bement hát atyjával ő is, tele öröm-reményekkel látás és vásárlás iránt.

Megszállások után, első gondjok vala felkeresni a bárót, s megindulának. Egy fő utczáról dob s csengő hanga közelgett feléjök; egy katonai ezred rukkolt be a maga bandájával. Ritka jelenet vala ez a falusiaknak, sietének a kedves zaj felé, s csakhamar maga közé nyelé őket a tolongó népség. Erzsike, dobogó vágyásában látni mindent, s az új tárgyak feletti merűlésében, felede ügyelni atyjára, s mikorra reá eszméle, elsodorva látá magát tőle. Nyugtalankodva keresé őt mindenfelé, s ugyan ezt tevé atyja is. Több utczák hasíták a főt, a katonaság betére ezeknek egyikébe, s az atya vele sodortnak vélvén leányát, utána erede, mindinkább növekedő aggodalommal futva tekintve mindenfelé.

Erzsike az alatt a fő utczán maradt, bizván, hogy atyja azon legkönnyebben fog reá akadhatni. A sok kirakott csillogó árú, drága szövet, mikben gondolatjában kénye szerint válogatott, csakhamar elvonták a lányka figyelmét nyugtalanságától; nézeglett jobbra balra, s néhány boltba kiváncsin be-be tekintgetett, remegve azonban mindíg, miként fiatal őz-fiú, nehogy beszólíttassék, mert zsebében egy fillérke sem vala. Számos fiatal uracskák szeme állott meg a szép paraszt leánykán, s visszafordúlt reá az elmenőké; Erzsike ügyeletlen volt azokra, mert sok látni- és válogatni valója vala.

Egy csinos ifjú úr jött ki a boltból, s megszólította a tekintgetőt.

Hová való szép húgom? kérdé ez őt nyájasan, s a kérdés magához eszmélteté. – Kisrétre felele Erzsike.

Úgy-e? Báró Regéczy jószágába?

Megörűlt a lányka, hogy az idegen földön, faluja és ura ismertetett. Ez helyre fog igazítni, gondolá magában, s az úrfi oly szives, oly nyájas arczúnak tetszék neki, hogy ezt biztosan is várhatá tőle. Előadá röviden eltévedtét, s esdekle elutasíttatásaért.

Szívesen rózsám, felele az ifjú, én úgy is ügyvéde vagyok a bárónak. Szállásom harmadik ház ide, jöjjön, elvezettetem a báróhoz, kinél atyját bizonyosan felfogja találni.

Küldött angyal volt ez Erzsikének. Ment vele, s Türey Kornél – mert ez vala az ifjú – felvezette őt a maga szobájába. Itt Erzsike nem tudá: a szép és alkalmas bútorokat csodálja-e, vagy a nyájas gazdát dicsérje, ki mindent oly kész szivességgel mutogata meg, ki a botorka falusi leány iránt oly béketürő, oly leereszkedő vala? Több ízben emlékezék ugyan, hogy már ideje volna a báróhoz küldetnie, félvén, nehogy alkalmatlan legyen, s drága idejét lopja meg a kegyes ifjú úrnak; de ez oly szíves marasztó vala, oly ki nem fogyható szép szavakból, miket Erzsike oly örömest halla, és Erzsike oly szivesen marada, a szép szobában, a szép úrfinál, kéjes pamlagon ülve, hogy az indúlás mindíg tovább-tovább halada, s fogott volna haladni, ha magokat a fiscálisnál látogató urak nem jelentik. Kornél, megigérvén a lánykának, hogy Kálmán báróval rövid időn kimenend Kisrétre, s őt is meglátogatandja, elvezetteté Erzsikét a báró szállására, hol atyját, az ő felkerestetése módjai felett kínosan tűnődve találá.

Erzsike csak annyit ada történetéből atyjának elő, mennyit előadni jónak láta. Egy fiatal lányka, mindíg tart fenn csirázó szövetkezéséből, kis begyében valamit, s ilyenkor egészen nem hagyja átláttatni magát soha. Most még több ingere vala, szép ruha-szövetek vásárlására birhatni atyját; mert hiszen az úrfi megigéré látogatását. Úgy szintén némely kopottas vagy viselt bútorral sem vala Erzsike elégűlt otthon, s az öregnek egyúttal erszényt kelle nyitnia ezekre is; mert a csinos szobához szokott nyájas ifjú urat, nem lehete különben illően elfogadni. Az öreg juhász, kinek agyában, egy ládájában heverő agg kutya-bőr, különben is örökké azzal motozott, hogy ő hajdan nemes fajból eredett, csak az idő viszontagságai foszták meg ezen kiváltságától, nem látott túlságot leánya kivánataiban, s teljesen hitte, hogy házát több illeti meg, mint faluja többi paraszt házait. Innen, módja is lévén benne, szives volt elősegélni leánya hiúságát, alkalmat remélvén egyszersmind, új bútorai után, agg nemes-levelére is hozhatni néha falubeliei közt a beszélgetést és figyelmet.

Pista még mi változást sem sejtett leányában, kivévén, hogy ez az ő ruházatján gyakrabban lelt most kifogást, tisztának, csinosnak kivánta ifját mindíg, és nyájas kelletőnek; miket ez igen természeteseknek talált, s miként lehetett, teljesített is. Azt, hogy új bútorok érkeznek, hogy Erzsike köntöseit az udvarbeli szobaleány paraszt-izlés felett készíti, oly dolgoknak tekinté, mik neki valának nyereség és tisztesség; mert ezek szép jegyesét, még egyszer oly széppé tevék, s tekintélyt adának ipája házának.

Kornél el volt bájolva Erzsike által. Nincs ledér csapongó indúlatnak ösztönzőbb ingere, mint vele ellenetben álló ártatlan tiszta kedély, és szeplőtlen épségnek bájai. A lánykának ritka szépsége, arczán és tagjain az ifjúságnak kelleme, melyet természetnek ártatlansága leplezett, Kornélnak mint értőnek, ritka bájos jelenetek valának, s szíve gerjedelmeinek csakhamar hő vágy-tárgyai levének. Már előbb rokon kedvtelések némileg barátságba hozák őt Kálmán báróval; most mint ház fiscálisa, kinek mindíg akada dolga künn, örömmel ajánlkozék ki vele nyiretésre.

A mi két városi uracskánk, miként efféle esetekben lenni szokott, gondosan titkolá egymás előtt külön saját kinézteit.

Remélem barátom, mondá útközben a báró, a szép paraszt leányka iránti czélzásaid, nem fognak gázolni annak szerencséjén?

Kornél hajlott neheztelni a kérdést. Szeretés és szerettetés, úgymond, oly szükséges játéka a szívnek, miként testnek a mozgás, s oly nyájas, és boldogító önmagában, hogy abból minden czélzás biztosan kimaradhat. Kölcsönös becsadás, kiválasztatás a tág teremtésből, léleknek egymáson csüggése – már magokban is kedves gyönyörök! összehangzani érzetben, gondolatban, kölcsönösön példány-képűl szolgálni egymásnak – magokban is nyájas büszke érzelmek! Szabad jószág a hajadon egész az oltárig, s a velei mulatozás, nyert idő és nyert birtok mind a két részről; sőt bár kié legyen is idővel a leány, azon órák öröme az enyém, miket jelenben vele töltök. Nem nyomorúlt szűk keblű önzés-e, csak kirekesztőleg akarni gyönyörködni birtokunkban, s nem silány portékává válik-e a szerelem, ha ekként birattatik? Nyájas tűzhely a lányka szerelme, mely ha egynek lobog is, többeket melegíthet. Kálmán báró mosolygá a lelkével rokon elveket. Szabad-e nagysád tett kérdését önmagához intéznem vissza, Angelica iránt? kérdé csalfa mosolylyal Kornél.

Bizvást, felele Kálmán, én neki mindenek előtt férjet nézek ki embereim között.

Jámbor név-viselőt! kaczaga Kornél; a terv nem rossz, sőt némi színét is viseli a nagylelkűségnek; sajnálom, hogy hasonlót nem tehetek magam is. Ezért becsűlöm én a pénzt és vagyont; még lelkünknek háborgó hullámzását is, tükör-simává birja az kiegyengetni.

Uracskáink jól érték egymást. Mindketten olyannak képzelék csábos kedvtelésöket, melynek fonalát biztosan vélék tartani kezökben, s akkor szakíthatni azt meg, mikor tetszeni fog. Eredeti gondolatnak nevezgeték magok közt, az ön becses személyeik ügyelete alatt esendő nyíretést, s puszta mulatozási vágy ürügye alá rejték külön kilátásaikat. – Folyt a nyíretés, miként különben is fogott volna folyni, ha a méltóságos uraság otthon marad is; mert a két uracska hűs szobában enyelge a szép báránykával, a csinos Erzsikével, ki váltig fárasztá magát körűltei sziveskedéseivel; majd zsindiczét hoza tiszta tálban fel, a varrott szélű abroszszal terített asztalra, majd friss nyomású gomolyát tőn vendégi eleibe, majd a környéket mutogatá meg nekik, tele gonddal, ne hogy unatkozzanak, s nem sejtve, hogy kis személyével mi jól mulatják ők magokat! Tréfa és pajkosság özönlék az ifjak ajkairól; Erzsike híven viszonzá a viszonozhatókat, s igézőn pirúlva mellőzé a szabadabbakat. Szárnyon röppent el neki azon pár óra, melyet leereszkedő urasága a majorban töltött; de nehéz ólom terhelte az időt szegény Pistára nézve, ki hűs forrásnál, a két fánál, lesben ült kínos féltés között, s hegyen tengeren túl óhajtotta a nyájas uraságot, s főkép Kornélt, kivel nyájasabbaknak lelé Erzsike szemváltásait.

Készűltek az udvarban, Pólinak Szögváryvali egybekeléséhez. Kornél, a színészet barátja, megpendíté, hogy színdarabot kellene előadni, mi nem is vala a háznál szokatlan dolog. Szívesen felkapatott az eszme, s kiválasztatott a játék-darab. Kornél kiosztotta a szerepeket, mikből Szögvárynak is jutott. Személyzetbe vétettek a szobaleányok is; de egy leány-szerepre nem akadt személy. Ide czélzott Kornél, s Erzsikét javasolta erre.

Épen hűs forrásnál borongtak a szerelmesek, a mint Póli Erzsikeért küldött; borongtak, mert Pista elégűletlen volt lányának az úrfiak körűl elvesztegetett nyájasságaival, s kitört szemrehányásaival, mik nem igen szivesen vétettek. Most egészen elborúla Pista tekintete, sötét lőn arcza, megrázá subáját – s mene nem ügyelve Erzsike hivásira.

Habozott ez: menjen-e, nem-e? Tartá még élő szerelme, vonzá már csapkodó hiúsága. Nyert még is amaz, s eltökélve volt nem menni. De újabb követ jött érte, atyja illetlennek látta megvetni az uraság parancsolatját, mit eddig nem tőn; Erzsike felöltözött legdiszesbb ruhájába, s a kastély felé indúlt. Utcza-szegleten állt Pista, komor pillantattal felelt Erzsike nyájas intésére, és szembe vágott kalappal csapott be előle a közön. Erzsike, mintha súly vonná vissza lépteit, nehéz szívvel tette útját. Gyakran történik életünkben, hogy előérzetnek borongási járják lelkünket akkor, mikor baleset csügg sorsunk felett. Erzsike is szívszorongással tért be az udvarba.

De csakhamar felvidúla itten. Póli értesíté őt hivatása czéljáról, s mind ő, mind a szobaleányok oly ártatlan, oly kedves időtöltésnek, oly nemes mulatozásnak festék előtte a színi előadást, hogy Erzsike megkönnyűle érzetében, s majd neheztelni vala hajló Pistára, ki elég bohó bír lenni gyanakodhatni, ily gyermekség miatt, tiszta erkölcse és hűsége iránt. Kornél, mint rendező, azonnal leczkéi alá vevé őt; felfogatá előbb vele a darab szellemét, majd a külön szerepek jellemzéseit, eleibe adá a mimikának azon előrajzait, mik szerepébe vágtak, próbáltata vele hangot, állást, mozdúlatokat, s tanítá kiadni ezekben az indúlatokat. Erzsike a bámulásig fogékony vala, sokat adván neki az anyai-természet, s titkos kéj is munkálkodván mind tanításban, mind tanulásban. A játékszínnek regényes ingere, varázs hatalommal kapá meg a lányka éber képzeletét.

A nőnem körűl gyakorlott Kornél, kiszámolt fortélykodással használá a keresett alkalmat. Erzsike betanítása nem esheték meg apró biztosságok, tréfák és enyelgések nélkűl. Kornél csak gyöngén halada ezekben, ne hogy elriassza a félénk galambkát. Első gondja vala bizalmát nyerni meg, mintha csak nemes mulatozás volna minden czél; majd hiúságát vonni játékba, hogy emelve, becsűlve érezze magát általa. Eléré mindkettőben czélját; a lányka csakhamar bizalmas sőt hálás kezde lenni azon ifjú iránt, ki ismeretlen pályán oly biztosan, oly szíves fáradozással vezérlé őt, s nem sajnála bajlakodni vele, egyedűl azért, hogy nélküle örökre szunnyadni fogott tehetségeit kifejtegesse. Szintígy részint Kornél biztató dicséretei, részint játék-próbákon a többieknek magasztalásai, szédítve hízelgének a lányka hiú kedélyének. Becsültetve, inkább kezdé becsülni önmagát és nyájas önelégűlés dagasztni keblét. Horgon vala jó Erzsike, hiúságnak és csábításnak veszélyes horgain!

Ma vala ő először este a forrásnál boszús, Pistája és ennek szemrehányásai iránt. Neheztele, hogy őt rabúl kivánja tartni szerelmével, s elvonni a legártatlanabb kedvteléstől, sőt magától az illendőségtől is.

A próbák naponként tartatának, s mindegyikével növekedék a közelítés Erzsike és Kornél között. Szerepeik egymásba folyának, s ezeknek biztosságait, Kornél csakhamar áttudá vinni életi társalgásába is a leánykával. Epedő pillantatok, édes nevezetek, átkarolás, elkerűlhetetlenek voltak előbb a szerepben, később eltürettek azon kivül is, s végre szokottak és óhajtottak lőnek párunknál, hol szolgált az alkalom.

Eljátszatott a darab, s közelégedéssel fogadtatott az a nézők által; egyedűl Pista, ki a cselédséggel és szülőivel köztök vala, mene ki dúlottan a nézőhelyről. Egyszerre idegen lőn Erzsike neki, az új pálya, melyen föllépe, a színi képzetes köntös, kifejtett új tulajdonok, rangos test-állás, szavak, mozdúlatok, mind borúsan érezteték vele, hogy leánya felibe szökék neki és paraszti sorsának. De még inkább dúlta őt, látása a Kornél és Erzsike szerepei kölcsönös biztosságainak. Kínosan gyűrte e látásra össze, kezében tartott kalapját, s az e mellé Erzsike által tűzött virág, tépetten volt elszórva körűlte a nézőhelyen. Annál élénkebb öröm zajgott Erzsike atyja keblében. A sok magasztalás, mely leányára, a sok örvendezés, mely magára, úri rendek által halmoztatott, megszédíték a hiú öreget, s kiskorig magát az aggódó anyát is. Ezen utóbbinak az urakkali tartás nem vala inyére soha, s játékszíni szabadságok pedig, mint igen szigorú erkölcsű, s a babonáig vallásos egyszerű személynek, csaknem botrányok valának. De ő igen szokva vala, a háznál nem ügyeltetni akaratjaival.

Ágnes, az Erzsike anyja, szelid, kegyes lélek volt, ki békében élt az egész világgal, s istenéveli, lelkéveli békéjét, első boldogságnak tartotta az életben. Vallásossága némi buzgólkodással, áhitatos ábrándozással volt párítva. Sejtései valának arról, hogy a csodák kora nem múlt még el, s az égnek közvetlen munkálkodásai, nyilvánok most is a világi eseményekben, és emberi sors változásaiban. Lelkének ezen irányát nagybátyjától kapta, ki klastrom kapusa volt, és gyakori a háznál. Képzeletünk, ha bár homályosan is, rendszerint szokott az emberekhez valamit ragasztani körzeteikből, udvar fényéből az udvariakhoz, hatalomból a nagy hivatalok szolgáihoz, és kegyességből az egyháziakhoz. Így a nagybátya is, hírében állt a kegyességnek, annyival is inkább, hogy szavaiban igen szerette a földi dolgokat az égiekkel viszonyba és közvetlen érintkezésbe hozni. A klastrom képzelet-ragadó vad tájú fekvése, rejtélyes magány, szerzeti áhítatoskodás, és agg legendák olvasása, lángba kapák tüzes képzeletét, s minden tudománya csak emésztetlen olvasásból állván, nem vala lelki ereje, megtisztúltan fogni fel az eszméket. Homályban bolyonga a két élet között, és számos zavart képei közt csak ezen egy vala tiszta neki, hogy lélek-nyugalom, első kincs a földön. Mind ez, mind amazokból egy kettő, átszivárgott Ágnes lelkébe is; mert nagybátyja tiszteletben és szeretetben állott nála, s annak leendő örököse volt. Különösen, mint valószinűt fogadta el Ágnes nagybátyjának azon hiedelmét, hogy születésünk napja, legfontosabbja életünknek; mintegy csirában rejti az egész világi sorsunkat, hogy annak minden körűlménye jelentő jóslat az értőre nézve, hogy az ég keze nyilván mutatkozik születésünkkor, s csak vakságunk oka, ha nem látjuk azt. Egy-e, úgymond a nagybátya, bár mikor vetéd magodat? mily időszakaszban, mily hold-fertályban, mily helyen, mily időjárásban kelt csirába magod? Nincs-e mindezeknek befolyásuk, és sok más látatlan apró körűlményeknek elhatározó hatásuk reá? s ha avatva vagy a természet titkaiba, nem jósolhatod-e bizonyossággal meg csirád felől: mi tenyészést igérhetsz annak? Láttatlan szövődések munkálnak a természetben, miket hatalmas kéz szövöget, s véges gyarló elme csak sejteni tud. Bizonyos környezetek fogadják születésénél az embert, melyek mind befolyást és hatást gyakorolnak a zsenge testre és lélekre nézve. A nyájasan mosolygó nap vidám lélek-irányra deríti, a borongós idő elnyomja azt; az évszakok és hónapok különféle légmérsékleteikkel, égjelek, természeti tünemények, világi események – mind kisebb vagy nagyobb mértékben befolynak a gyermeknek sorsába.

A nagybátyánál ezen eszme ritkán halada puszta jóslásnál föllebb, győződve lévén a felől, hogy véges elme a természet és sorsunk titkos rugóit el nem láthatja; de Ágnesnél egy kis babona is fért ez eszméhez, s ő kiterjeszté a nagybátya eszméje alapját, az évenként előfordúló születési napokra is. Gonddal, olykor aggodalommal lesé, családja ezen ünnepletein a jeleket; s minthogy egy egész évnek hosszú folyama, örömöt, bánatot, jót és rosszat, vegyesen nyujtogat, akként vala rendszerint jóslásaival, miként az szokott lenni, ki álmainak hiszen, mikből a teljesedteket kiemeli, és mellőzi azokat, mik be nem teltek, csakhogy hiedelme ne csonkuljon. Egyébiránt kegyelő tisztelése azoknak, kik és mik a valláshoz közelebb vagy messzebb tartoznak, öröm és vágyás az egyháziak után, nyájas gyönyör, ha a lelkiekben magát rendben érzé, s pontos áhítatosság – valának Ágnes tulajdonai, s ezekben nevelé Erzsike leányát is. Kedvteléssel tette ő meg buzgóságait, örűlt az előforduló szent szokásoknak és ünnepeknek. Ezekre vidáman tette előkészületeit, tisztogatott házában és háza körűl. Mert külső belső tisztaságnak, így tanítá vala őt nagybátyja, akként kell állni a halandónál, mintha szállásra várná az égieket, s mit is tehetne egyebet érettök? Erzsike, anyja leánya volt e részben. A világért sem mulasztá vala el a lelkieket, ha Ágnes elnézte volna is a mulasztást, s a mely napon nem vala elégedett áhitatosságával – mert egyébb súly mégnem nyomá ártatlan lelkét – elégűletlen vala ő napjával és önmagával is.

Színjáték-óta mindinkább távozott a szerelem bizalmas angyala párunktól. Minél fentebb dagasztá a hiuság Erzsike keblét, minél elégedettebb vala ő önmagával, annál kevésbé vala az körűlményeivel és Pistával. Szűk lőn egyszerre neki az atyai ház és sors, képzete és kívánati vágyva lebegének mindkettő felett, unottak lőnek előtte durváknak tetsző eddigi foglalkozása és társalgása. Rangosabb viseletet, állást, járást, szokást és szavakat ölte most magára. Anyja békétlenűl csóválta fejét e változásokra, s a mint leánya, eddig leeresztve viselt haját is, fésűre kezdé feltűzni, kitört aggodalmaival. Édes leányom! így intette Erzsikét, nincs ég áldása a kastélybai járásidon! A mely sorsot elhagysz most, viszont el fog az hagyni téged, és a melybe vágysz, nem fog felfogadni soha. Falu gúnyja leszesz édes gyermekem és sírja szülőidnek! Erzsike engesztelé jó anyját; de haja fésűn marada feltűzve.

Pista kínja még sulyosabb lőn. A lányka azonfelül, hogy serkedő indulat vonzá őt Kornél felé, és naponként hűté régi szerelmét, hasonlítgatni is kezde most Kornél és Pista között, mint vélhetni, ez utóbbinak kárára. A keresett csinosságú, a tetsző alakú, a mézes ajkú, világban és szépnem körűl forgott városi uracska, és a durczás egyűgyü paraszt ifjú, kinek tiszta szivében tiszta szerelme vala minden érdeme – hatalmas ellenetek valának. A lányka csábult képzete mindinkább kifestegeté ezeket, s jó Pista mindinkább sülyede szive előtt. A most különben is durczásabb, borúsabb ifjú, parasztabbnak tetszék neki mint eddig; ízetlenebbek valának előtte jó kedvében tréfái, és türhetlenebbek borongásiban szemrehányásai. Naponként sűrűbbek lőnek köztök a zajos szóváltások, daczos meghasonlások, s sziveikből száműzve vala a békés bizalom és szerelem arany boldogsága!

A falu suttoga, mert az öreg juhász szerte dicsekvék, az udvar szobaleányi locsogának, Erzsike pedig rangosan kezdé magát hordani; és Pista sokat halla mindenfelé, s csakhamar sejté az ölyvöt galambja felett. Egy csapással kivánt keresztűl esni mindenen, s komoly szót intézett este a forrásnál Erzsikéhez. A lányka tagadott mindent, irígy rágalomnak nevezte Pista híreit s enyelgve tört megnyugtatni kedvesét; de ez borús maradt, s megkapva kezét Erzsikének, dombra vonta fel őt magával a feszűlet alá. Erzsi! így szólt hozzá halk ünnepélylyel, isten ege és szent képe alatt vagyunk itt; az itten tett fogadást nem kapják el könnyű szelek; tedd jobbodat a feszűletre, s úgy mond tisztán, ha mondhatod: szeretlek! Erzsike borzadt eleinte megtenni a fogadást; de szíve még semmivel sem vétkelte őt, a történteket, mint ártatlan játékot, vádtalanúl tüntette az neki elő, s most titkon föltette magában: nem menni tovább; s így reá tette kezét a feszűletre s lassú hangon mondta: szeretlek!

Úgy áldjon isten! kiáltá életre derűlve Pista, s karjai közé szorítá a leánykát. Most menj haza, válassz bárányt a lakodalomra, új boron haza viszlek. Faluba tért Pista vigan, haza merűlten Erzsike; mert ez utóbbi nem volt egészen tisztában saját érzeményeivel. Szerette ő Pistáját; de ily rögtön, már néhány hétre lekötni magát örökre vele, most midőn oly kedves vonzalmak zsibongtak képzeletében, és szivében az udvar felé, nem vala inyére. Szakítva legyenek-e egyszerre azon nyájasan fonódott szálacskák? paraszt háztartásba temettessenek-e örökre oly ragyogón fejledezett tehetségei? feledésnek adassék-e a szives úrfi, és tőlei becsültetés? Paraszt menyecske legyen ő is, mint a többi, s nem több mint paraszt menyecske, oly szerte magasztalt kecseivel? Tehát atyjának nemessége, vagyona, olykori igérő szavai, csak eddig terjedének-e? Ekként tünődék most Erzsike, ekként tünődék még gyakran, ha atyját hallá; de anyja szavai Pistához hajták őt mindíg, s tett fogadásához. Segíté ezen utóbbi hangulatát az is, hogy az udvar egy pár hétre elutazék; segíté áhítatossága is, mert Erzsike anyjához szegődék most, templomot jára vele naponként, mintegy erőt és segélyt nyerni megszentelt fogadásának.

A hiúság legveszélyesebb, mert legmakacsabb kerítője az ártatlanságnak. Nem kiirtva, csak elaltatva volt az Erzsikénél is. Megjött az uraság, s Póli is új férjével, hogy atyját magához szállítsa, és rendelkezéseket tegyen. Az öreg báró Regéczy tudta, hogy kedves faluját meg nem mentheti, s abba mint sajátjába nem jövend többé. De ez szokott kedvét nem csüggeszté; mulatozva kivána megválni attól és szeretett jobbágyitól. Mi szükség, úgymond, az élet közbeeső felvonásait is úgy akarni végezni, miként a végsőt vagyunk végezni kénytelenek? Sorsunk többnyire csak úgy csüggeszt, ha magunk csüggedtünk előbb; vidám szíven fúlánkja szakad!

Álló hétig űzte víg mulatozás egymást az udvarban, cseléd és jobbágy vígadott jó ura körűl, s Kornél az utolsó napra ismét színdarabhoz készűlt, a szabadban, a kert egyik kies osztályában szándékozván azt eljátszatni.

Követ mene ismét Erzsikeért. Épen anyjával vala ez, s a követ azon izenettel küldeték vissza, hogy a leányka beteg. Anyja adá az izenetet, mert Erzsike nem vala képes adhatni azt. Egyszerre felriadának lelkében vágyai, és képzetében azon jó órák, miktől a kegyetlen izenet megfosztandja őt, a víg mulatozásnak azon nyájas alkalmai, miktől, hogy anyját meg ne hazudtolja, egész héten elmaradni leend kénytelen. Bús kilátása könnyet fakaszta szemeiből, szívesen óhajtá vala visszahíni az elsietett udvari követet.

Másnap az öreg juhász komoran tekinte felváltva Erzsire és anyjára. Mi bajod leány? kiálta amannak, beteg vagy? Erzsike tagadá. Mit komáztok hát? mondá az öreg, az ifjú nagysás asszony megszólított az udvarban, s kérdé hogy mi bajod? mert rosszúl voltál midőn érted küldözött. Szemet meresztettem s mondtam: semmi bajod! csak anyád fejében motoz a betegség. Megigértelek, öltözzél, lódulj! de becsületet tégy, a mint illik! – Az anyja kifogásokat mere férje előtt. – Ej mit? dörge ez, vagy látjuk jó öreg urunkat valaha, vagy soha sem, s ilyesmit sem tennénk meg utoljára kedveért? Mi szükség tokban tartogatni a leányt? nem rágják el fülét az urak is! – Erzsike öltözött, titkon örvendve, hogy parancsoltatott az, mit szíve óhajtott, s felelet terhe nélkül tölt be titkos kivánata.

Kornél, egy felvonásu kurta darabot választott ki, hogy tanulások ne terheljék a játszókat, s gátolják rendét a mulatozásnak. Pótlékul a báró kép-gyűjteményéből szemelt ki darabokat, hogy azokat néma ábrázolatokban adhassa elő. Kálmán nem igen vala barátja ezeknek, s kihagyatá magát adattatásaikból. Annál nagyobb hévvel fogá azokat Kornél, fortélyosan használva az előforduló különbféle helyzeteket arra, hogy a szép paraszt leánykát közelébb vonhassa gerjedelme körébe. Együtt adák a főbb szerepeket, miknek gyakori biztosságaik, midőn tag tagot, lehellet lehelletet ért, mind megannyi sikos kisértetek valának Erzsikére nézve, s elárulák Kornélhoz pártoló szívét. A próbák naponként ismételtetének, s naponként inkább feledé Erzsike anyját és Pistának adott fogadását. Homályos mámor fogá el szíve érzelmeit, egyfelől hiúság s az úrfi iránti égő indúlat, kapák képzeletét lángba, másfelől bizakodás önerejéhez, de még inkább ismeretlenség az ártatlansága felett lebegő veszélylyel, tarták aggtalan ámulatban eszméletét.

Mulatságra és tánczra vala a falunak vénje és fiatalja, az úri kastélyba felszólítva. Vénje nehéz szívvel és aggódva jelent meg, mint utolsóra jó ura körűl, a fiatalság feledve víg jelenben jövendőt, víg kedvvel szökdelt elő. Sarkantyú pengett, kancsó forgott, leány pergett – egyedűl Pista sarkantyúja nem pengett, egyedűl Erzsike nem pergett! Pista az ifjak mellett állt boszúsan, Erzsike az urasággal szorongó kétkedésben: maga feleihez vegyűljön-e? vagy amazzal néző maradjon? Kálmán, Kornél, Szögváry s több uracskák, közel hozzá üzték tréfáikat, s ritkán maradt előttök nevetség nélkül valamely ügyetlen mozdúlat, vagy idomtalan szökdelés, mely a falusi parasztság tánczában oly igen természetes vala. Erzsikét büszke szégyen is tartóztatá, ily gáncsoknak tenni ki magát. Ez vala az ok, hogy keresett szín alatt kosarat ada Pistájának, a mint ez sok tünődés után arra birá magát, hogy tánczra felkérje kedvesét. Hátravonúlt Pista, s nem sokára eltűnt az udvarból. Erzsike szíve keményen dobogott, de Kornél nyájas szavakat sugdosa körűlte, javallá ízlését, hogy oly buta tolongásban magát lökdöstetni nem vágyik, s a lyánka szív-dobogása elnémúla. A többi paraszt ifjú, Pista szerencsétlensége után, úgy sem meré felkérni többé a félkisasszonyt.

Az utolsó próba tartatott. Pista nem maradhatott tovább. Egész héten nem volt Erzsike háza felé; csak otthon ablaka karikáin keresztül leste a lányka udvarbai menéseit, s mindenkor bevonúltabb szívvel fordúlt el attól. Táncz-óta dúló gondolatok és föltétek költöttek lelkében; s nem tűrhetvén tovább kínjait, subát öltött s bevágott kalappal kerűlt az udvar kertje háta mögé, hol a palánk nyilásain át leste lányának tevéseit.

Kornél felügyelése alatt, épen az elő-színnel bajlódott a cselédség. Deszka-állások rakattak, s ezekre félkörben narancs-, czitrom-, gránát-fák, és oleanderek tétettek fel az üvegházból. Mindenki segített, foglalatos volt Erzsike is, galyjat kötözött öszve, hol ritkább vala az árny, s tisztogatott az úrfiak víg enyelgéseik között. Új hozatalért ment a cselédség, egyedűl Kornél maradt a színnél és Erzsike, ki egy fácska száraz harasztjának letisztogatásával foglalkozék. Kornél nem sejtve tanúszemet, a lányka mögé simúla s gyönge öleléssel szép hó nyakára csókot nyoma. Tűré Erzsike a merést, de nem viszonzá azt, s Kornél újra arcza után hajlott, a mint őt hátul izmos kezek ragadák meg s eltaszíták a lánytól.

Úrfi, rengettét! ez az én jegyesem! így dörgött hozzá Pista villogó szemekkel, és csukott öklei borúsan fenyegetőztek felé. Hátrariadt Kornél e véletlen előtűnésre, s hol az ifjúra, hol a halvány reszkető lánykára tekintett. – Ez az én jegyesem! ismétlé Pista, s karon fogá a lányt. Ez magához ocsúdék, mert Kornél arczán gúnyos mosolyt sejte, s a cseléd is közelíte. – Még korán sem vagyunk oly messze! mondá Erzsike élesen, s Pista kezéről lerántá magát. Pista némán meredt szemével a leányra, megfordúlt, s eltűnt előle.

S ez a gulya után való, jegyesed? kérdé Kornél; sajnállak lányka, hogy így veszted el magadat; te többre születtél! Erzsike mentést dadogott, szüléire vetett, s az egybekelést bizonytalan háttérbe taszította. Kálmán jött a cselédekkel, rendezve volt minden, s Erzsike szorongó szívvel ment haza, elsietve és szemet elfordítva Pista ablakánál.

Még szorongóbb szívvel játszá másnap szerepét az előadásnál, a nézők közt vélvén Pistát, kinek zajlását rettegni kezdé. De Pista nem vala jelen; nyugtalan kínokban sinylé át otthon a játék alatti hosszú órákat, s csak szüléitől hallá a gyászos híreket; híreket, mik fenékből felforgaták lelkét.

Tóth Erzsi, annyi mint úrnő! mondá a gazdáné; teli az udvar és falu vele. Más után tekints édes fiam.

Pista szája nevetésre vonaglott, és kiomlott az ajtón.

– Ez az én jegyesem! – ismétlé Pista…

Még e történet korában, minden szerelmes szövetkezés czéljaúl, csak tisztességes házasságot remélt a falu becsületes népe; azt remélt Kornél és Erzsike közt is. Pista sem tudott mást gondolni, csak az nem fért szívébe és fejébe, miként feledheté a lányka régi szerelmét, hűségét oly hamar? miként tett fogadását a feszűlet alatt?

Élet vagy halál! így kiálta fel egyszerre; berohana szüléihez, ezektől nagybátyjához, ki kérőnek vala kijelelve, s másnap szokott szertartással kéreté meg magának Erzsit.

A lányka szerette Pistát, lelke mélyében ő ült; de képzete már idő-óta a Kornél körűlményeivel, nyájas simaságával és míveltségével festegette őt. Kornélnak nem annyira személye, mint rangja és míveltsége volt előtte kedvelt, szívét Pista birta. Azonban a kertbeni utóbbi kirohanása, homályos idegenkedést szült iránta keblében, mi után új kedvetlen oldalát ismerteté meg ebben vele, s némi okai támadtak remeghetni a jövendőtől. Szüntelen hangzottak füleibe Kornélnak szavai, hogy vesztve van, hogy többre született.

Atyja még mélyebben rántá be őt az örvénybe, mint saját szive is. Őt, leánya tekintetéből több kegyes szavakra méltatá most az uraság; így alkalmat nyere annak szájából hallani leánya dicséreteit, de egyszersmind Pólinak azon megjegyzését is Pistáról, hogy egy idő óta igen eldurvúlt, és Kornél azon sajnálkozását, melyet már Erzsike előtt tett vala. Ezekhez járúlának az udvar és falu suttogásai, saját szíve nagyravágyásai, követelt nemessége, lánya tulajdoniróli magas képzete, s mindezekből azt voná ki magának, hogy a Kornél és Erzsike közti házasság nem fogna lenni lehetetlen. Gondolatlan szókat ejte otthon, s bár az anya főt rázva azokra, sátán sugallatinak nevezgette is azokat és vétkes felfuvalkodásnak: lobbanó olaj valának azok még is, rangkóros hiúságára nézve Erzsikének.

Azonban mindezeken is diadalmas lőn, ennek Pistáhozi meggyökerezett szerelme, és vallásossága, mely szent fogadását lelkiismeretesen őrzé keblében. Övé vagyok, mondá magában, isten előtt vagyok övé; de azért martalékaul nem kötöm le magamat. Érdemeljen meg, mi előtt sajátja lennék, nyájassággal, kedv-előzéssel, miként Kornél úrfi s az uraság bán velem; tanúljon előbb engedő, simúló lenni, s ne kivánjon minden akaratot, durva paraszt férjként magához rántani; nyújtsa így idő alatt előbb kezességét nekem, hogy becsűlt nője, nem pedig heves forranásinak rabnője leendek – s kezem övé, és senkié másé a világon.

Így gondolkozék szerelmében Erzsike, vagy tán hiúságában így ámítá magát; mert bár gyöngédebb érzelmű vala is, semmint hűtlen akart volna lenni; de vágyai közt homályosan leskődék még szive fenekén egy, mely idő-nyerést óhajta; és az az emberi szívben rendszerint mételyre mutat, ha a jóban gyors elhatározás helyett, időnek és történetnek kétes hullámain rengeni vágyik.

Pista kérője nem vive ugyan rendes fonású kosarat haza; de a Tóth-háztól adott válasz, a Szőke-háznál nem véteték egyébnek. Az öreg juhász ifjalta még leányát, Erzsike időt és föltételeket kivánt, s Szőkéék a rang-kórságot átkozták. Pista pedig elmarjúlt lelkében, bizonyos jelét látni vélvén lánya hívtelenségének. Lángolva fájdalmában bolyongott szét a határban, látta a dombról udvarfelé sietni Erzsikét s viharként dúlt keblében e látás. Estére borúlva, szerelme tanyáján a forráshoz simúlt, kiszólíttatta anyjával, kit a ház-ajtóban talált, Erzsikét, s elöntötte a leányt kitörő szemrehányásival. Ez egy pár órával előbb vőn nyájas búcsut Kornél úrfitól, s annál szigorúbb ellenetben álla most lelke előtt, a szerencsétlen ifjúnak durva zajoskodása. Még élénkebb lőn szívében azon föltétele, hogy az ifjat megtörje előbb, mielőtt magát birtokába adja. Méltóságos és némi sértett büszkeséggel telt állást vőn tehát magának, s egyenesen kitárá Pistának, hogy szívét, kezét elraboltatni nem engedi; mindkettőhöz csak nyájas figyelem és sima tisztelet fog vezethetni. Kegytelenűl fordúlt meg e szavakra s betűnt a ház ajtaján.

Pista helybe meredve maradt egykorig. Világos lett lelke előtt elhatározott boldogtalansága. Erzsikét nem látá így soha. Kisasszony beszélt belőle velem, gondolta magában, és fogat csikart. E mellett a lányka fülében arany-függőt sejte meg, mint vélé, Kornél úrfi ajándékát; mit azonban Póli dugott volt búcsuzáskor, kegye emlékeűl oda.

A szenvedő szív, mely közel vala mennyéhez egykor, nem szokhatik mindaddig vesztéséhez, míg minden remény-szálacskát szakadva nem lát maga előtt. Pista megkisérté még egyszer szerencséjét, s megfárasztá még egyszer kérőjét. Ugyan azon vala a válasz; noha Erzsike szavai lágyabbak, biztatóbbak; de miket mint keveset jelentő szólásformákat, s megszokott enyhítő szereit a kosárnak, felede a kérő híven megadni a kéretőnek. Pistának lelke elbúsult, de kínja benn emésztett csak, panaszt nem hallott szájában, könnyet nem látott szemében senki, szótlanúl járt-kelt, végezte dolgát, s magok a szülék sem sejték a vulcánt, mely belül lángolt. Pista nem átkozta Erzsikét, sőt szíve gyakran hajladozott menteni őt; de forrott indúlatja, boszúja Kornél, s általában úrfiak ellen. Egy pár hétre, mely alatt Pista nem látta Erzsikét, nagybátyja a kérő hírül hozá, hogy az öreg juhász jegy-váltásra viszi be leányát Pestre. Pista ekkor tett le végképen minden reményéről, s habár Kornél iránt nem is birt enyhűlni, enyhűlt a lányka iránt, kit rang és bőség könnyen leszédíthettek egy szegény subásnak szerelméről.