← Table of contents
A Bélteky ház

A BÉLTEKY HÁZ (continued 4)

Reading edition

Annyiban helyes ezen ohajtás, közbe szóla Gyula, a mennyiben közbirtokká fognának válni ezen darabok, miként közbirtok maga a tudomány is, s így többoldaluak lehetnének a nyomozások és fölfedezések.

Magam is önző zsugoriságnak, s közjó iránti buzgalom hiánynak tartom, mondá a báró, különködni egy két oly ritkasággal, mely közintézetek nagy gyűjteményeiben közhasználatuvá lehetne, de emberi gyarlóságunk: bírni szeretni gyakran oly dolgot is, melyből semmi egyéb hasznunk, mint hogy birtokosai vagyunk annak. Nálam azonban nem vagyon-vágy, hanem szenvedély volt a gyűjtögetés; ily esetben úgy tetszik, menthető a nagy gonddal, költséggel, fáradsággal szerzett gyűjtemény megtartása. De mit mondjunk ott, hol egyesek felfedezett titkot, találmányt, vagy fortélyt birnak, mik emberiség boldogítására szolgálhatnának, s nemtelen egyedüliséget csinálnak azoknak birtokából, csupán azon aljas viszketegből, hogy tudhassanak valamit, mit más nem tud, s azzal mások felett némi felsőbbséget mutathassanak?

Az ifjú Regéczy a maga társalgási tulajdonival, ha nem szerelmet is, de jóakaratot bizonyosan fogott volna támasztani maga iránt az Uzay-háznál, ha más alakban jelen vala meg annál, nem kérőjében.

Másnap estve vacsoránál ülének, s a báró épen városi eseményekkel mulattatá a társaságot, a mint Bodnárral Porubay belépe. Elhalaványodott a beszélő s fennakadt nyelve szavában. Porubay is meredt komorsággal tekintett a báróra s eszméletlenűl fogadta el az ajánlott széket. De a báró egyszerre felugrott ültéből, s minden feltünő elfogultság nélkül, meleg kifejezésekkel üdvözlötte a professort, sajnálkozott maga ritka szerencséjén látogatásihoz, járatáról tudakozódott, s nem eszmélve, vagy ügyelve ennek nyilvános zavarára, s egy tagú feleleteire, elhalmozta őt kötelező szavakkal. A báró ügyes simasága ismét folyamatba hozta a beszélgetést; alig tünének fel valakinek többé az első kedvetlen benyomások.

Asztal után bevoná Regéczy Porubayt a maga szobájába. Mindketten nyugodtan jövének ki abból, s a báró sajnálkozva említé a társaság előtt, miként kedves barátja a professor úr, oly újságot közle vele, mely a városbai sietős bemenetelét kivánja; a minthogy másnap búcsut is vőn az Uzay-háztól. Senkinek sem vala ez oly kedves mint Cilinek. Cili oly pillantatot vetett Gyulára, melyből léleknek kéje lángola felé; mert nem lehete nem látnia, miként örvendett Gyula is a báró búcsu-vételének; s mi tehette ezt egyéb, mint szerelem aggódása?

Uzay nyavalyája naponként súlyosodék, fuldoklásai erőltetőbbek, aggódtatóbbak levének. Egy éjjel zörögtek Gyula ajtaján; a beteg, fiát kivánta magához, s Gyula bement vele. Az öreg kinyújtotta reszkető kezét, másik Cili fején nyugodt, áldani akart, de a szó nem volt többé erejében. Néhány percz alatt kikölt a lélek belőle. Gyula ellágyúlva fogta be kegy-urának, barátjának szemeit, Laura eljajdúlva rogyott férjére, gyermekei hideg kezét nyomták ajkaikhoz, s Tamás az ágy mögé térdelve csókolta volt ura lábait. Bú és jaj szó terjedt el az egész háznál és helység lakosinál, kik jámbor urokat szivökből szerették. Kiki legszebb tulajdonait, s önmagávali legszivesebb viszonyait tartotta szíve előtt, és szája vetélkedett okok felhordásában: szánnia a kimultat.

Jótevőleg munkálnak, hatnak körültünk, midőn kedveseink halnak el, a látogatók, járók-kelők, a temetési zaj, és azon bajlakodások, mikre új viszonyaink kényszerítnek bennünket. Időt adnak ezek élet-vágyunknak és erőnknek, megvívni a bánattal, s diadalt venni azon. Magány gyakorta elfogná ölni lelkünket.

Uzay halála inkább súlyosb mint véletlen csapás volt a házon. Több hetek teltek el tompa fájdalomban, végre nyugosztalódott kiki, s új viszonyai után, új élet-terven jártatta elméjét.

Laura atyja, az öreg Türey, behajtatott az udvarba, s lélektelen tört fel a lépcsőkön. Lyányom! így szólt Laurához, gyalázat fenyegeti házamat! Kornél fiam egy comédiásnét akar elvenni; ma veszem a hírt Pestről. Neked eleitől fogva nagyobb hatalmad volt rajta, mint nekem; menj be hozzá, s ha lehet óvj meg a szégyen halálától!

Az öreg majd vígasztalhatlan volt, s nem nyugodt előbb, mint Laura megigérte, hogy bemegy s értekezik bátyjával. Azonnal rendelések tétettek az út iránt. Bemenendő vala az egész háznép, egyszersmind némi szükséges változtatásul is a folytonos házi viszályok ellen.

Laura és Cili egy kocsin utaztak, Gyula Károlylyal másban. Kevés és szaggatott volt a beszélgetés mindkét kocsiban; kiki saját gondolati és érzeményei után eresztette képzetét, melyet kocsirengés és tárgyak felváltásai éber-életben tartottak. Est borúlt már a város felibe a mint bele értek.

Kornélt nem lelték a szállásán; a magyar szinházban volt, s oda ment társaságunk is. Kornélt itt sem láták; Gyula megtudá, hogy a színfalak megett mulat, miként rendszerint szokott, mióta a színész-társaság Pesten játszik. Azonban Kornél megsejté a vidékieket s lejöve közikbe. Lessing Galotti Emiliáját adák, s a társaság több tűzzel mint művészi készülettel, több érzéssel és természeti tapintattal, mint studiummal játszék. Gyula tűrhetőleg, s várása felett lőn elégült az előadással. Várjon ön, szóla hévvel Kornél, első művésznőjök még nem lépe ki. Abban fog ön kellemet, erőt, kifejezést s érzést egybeolvadva találni. – Most! kiálta Kornél, s kézen ragadá Gyulát. Egy deli fiatal, virágzó, gömbölyeg testű személy lépe fel a színpadra, s a közönség tapssal üdvözlé őt. Gyula rámereszté szemét, s halvány sáppadás űze el egyszerre minden vért arczából. Hirtelen változásról panaszkodék, s kirohana a színházból.

Gyula legelőbb is szállását tudá meg a művésznőnek. Nyugtalanul lesé hazajöttét; szorongó érzetek közt jára kapuja előtt fel s alá. Jött végre ez, mohón rohant eleibe Gyula, s látta, hogy nem csalatkozott, ő volt – Biri, a testvérhúga. Mosolyogva nyújtott ez kezet neki, s felvezette őt szobájába.

Te vagy-e Biri? vagy képzetem játszodtat-e? Te vándor színész társaságnál?

Biri vállat vonított. A mi társaságomat illeti, felelt ledéren Biri, hidd el édes bátyám, alkalmasint arányban áll az közönségünkkel. Annyit nyújtunk, mennyi kivántatik tőlünk, s mi nem vagyunk okai, hogy többet nem bir kivánni jó közönségünk; jónak mondom őt, mert elég kegyes hazafiuságból elnézni botlásainkat, s megtapsolni mindent, mi nem épen botlás. A mi pedig állapotomat illeti: sorsom így akarta édes bátyám, s előadá bátyjának a maga történetét.

Biri mindinkább mélyebben szövé biztosságait Legulival. Ez utóbbit azon homályos remény is lépezé, hogy többnyire sinlő nője halálának esetére, elkészítse magának a szerencsét; Birit pedig kedélyének gondatlansága és heverő unatkozás, e hatalmas bűn-alkalom, kerítgeték. Nem sejté a szövetséget senki, ámbár a cselédség már suttogta a két háznál.

Egy délután nyári hőségben, Matyi borködtől nyomott fejének pihenést keresett a kertjében, s a peres diófáknak, miknek Gyula elmente után ismét béke és élet engedteték, átszolgáló hűs árnyában leheveredett. Rövid szunnyadtából boszúsan ébredt fel, mert a szomszéd kertből, ugyanazon diófák alól víg nevetkezés és dévajkodás zajgott által, s elverte nyugvónknak déli álmát. Kifakadóban volt Matyi, ráismervén leánya szavára; de a tréfa-űzés csakhamar gyanús kezdett lenni előtte. Átlesett a palánk hasadékain, de azok nem engedvén tiszta látást, felmászott egyik fája derekán, s itt nem volt nyugtató a mit látott. Felgerjedt iszonnyal tapasztalta leánya biztosságát azzal, kit hálának kelle köteleznie le házához, s kit szent lánczok kötének nejéhez. Nem lehete ura borús felindúlásának: jöjj elő gyalázatja véremnek! kiálta le a fáról leányának; és te hálátlan por-csiszár! kiálta Legulinak. Menykő csapott le e szókra a mulatozó pár közé; Biri futásnak eredt fel Kriskához; Leguli pedig rövid zavarodás után, legjobbnak vélte szembeszökni a boszús apával. – Hagyd el sógor az apai boszút! kiáltott által Matyinak; a természet hatalmasabb az ész fontolgatásinál.

Ez a mentsége minden gaznak! felelt lángolva Matyi. De silány az, egy nős csábítóra és egy magyar hajadonra nézve!

Amice Matyi, a fa soha se szégyenelje gyümölcsét; mert miért nem termett jobbat? A dolgot csak hiresztelés fogja gyalázattá tenni. Az én Kriskám beteges, később minden jóvátehető leend.

Matyi annyira reszketett e szavakra boszúságában, hogy majd lehullott a fáról. Minden durvasága mellett is elég becsületes érzettel bírt ő, átlátni ezen terv és kinézés tisztátalanságát: különben bánta ő eddigi rokonúlását is Legulival, s most kétszeresen borzadozott azon gondolattól, hogy őt, kit nem becsűlt soha, hanem csak használt, egykor vejének szólítsa.

Mit sem szólva szállt le a fáról, s felsietett Lénihez! Itt mérges hevet fuvallva járt fel s alá szobájában, hányta, vetette elméjét: miként előzze házának minden órán kitörő gyalázatát? Majd idegenbe akarta küldeni leányát, majd elzárva tartani őt a háznál, majd nyakrafőre férjhez adni. Akadályokra talált mindegyik tervénél, de még is legkevesebbre az utolsónál, csak az volt a kérdés: hol vegyen hirtelenében vőlegényt?

Azon kevés tivornyázó közt, kikkel Matyi olykor unalmait űzte, járt a házhoz egy fiatal, Vártay nevű nemes, ki korán árvaságra jutván, csekély örökében lakott magányosan a szomszédban. Az ifjú jó házból való volt, kire sok jószág örök joga nézett, de mik már elei által elzálogosíttattak. Maga egy volt legközönségesebb jellemű ifjaink közől: jó vadász, agarász, paripász, örömest mulató pipa és bor közt, nem jó, nem rossz, mindkettő, miként körülmények hozták magokkal: féloskolát végzett, felével adós maradt, azon győződésből, hogy tudomány nélkül könnyen ellehetünk. Ezt leginkább tűrheték mind Matyi, mind Léni; mert az ifjú nyájas kedv-kereső s figyelmeivel magát beszinlelő vala. Ezen akada meg most Matyi gondolatja; s minél inkább kifejté ezt, annál alkalmasabbnak tetszék az ifjú neki. Nem kétkede Léni javallásában is; mert tudá, hogy Vártay jól áll beirva nála. Eleibe adá tehát ennek mai fölfedezését, s Biri férjhez-adása iránt tervét. De mint nem hűle el, midőn Léninél Vártay iránt ellenzésre talála. Ezer vala kifogása ennek, miket addig forgata Matyink előtt, hogy ez, különben sem szokva az utolsó házi szóhoz, minél előbb elálla javaslatától. Másfelé hányták, vetették tehát a dolgot, s ez Matyi második tervénél maradott, hogy tudniillik házi tilalom alatt tartassék a leány addig, míg illő pár-társ fog akadni számára.

Azonnal cseléd ment Biriért által; de ez őt nem találta. Matyi dúlt, mert lappangtatást gyanított, s fegyverre akarta szólítni cselédjeit; de Léni lecsillapítván őt, maga ment által. A leány nem volt sehol; Biri rettegve atyja haragjától, világnak indúlt; sok csavargás után Miskolczra ért, hol épen vándor színész-társaság adá mutatványait, s közéje szegődött.

S mit akarsz most Türeyvel? kérdé Gyula.

Férjül fogadom, felelé könnyedén Biri.

Ismered-e őt és magadat, hogy boldog házasságot remélhess vele?

Miért ne, édes bátyám? ő vagyonra néz, s nekem lesz valamim; én férjet keresek, ezt feltalálom benne. Indulat nem ámit bennünket felidegzett képzetekkel; tudjuk egymás körülményeit, kedélyeit. Én ismerem az ő ledér hiúságát, ő az én könnyelműségemet, s előre megegyeztünk: szabad kezet hagyni egymásnak, feledni a múltat, és szemet húnyni a jövendőre. Azt tartom: üdvösebb házasodáskor biztosan tudni előre mit várhatunk, jót-e vagy rosszat? mint csupa rózsaszín-reményekkel állni előtte, s később bánattól tépettetni az elborúlásoknál.

Biri vidor könnyű gondolatlansággal ejtette ezen szavait, s Gyula nem férhete hozzá komoly ellenvetéseivel. Még folyt beszédjök, a mint ajtó nyílt s Kornél belépett a szobába. Ütközve tekintett ez Gyulára és Birire, kik biztosan ültek egymás mellett; de Biri kaczagva fogá kézen Gyulát: a testvérbátyám édes Kornélom! így szólott.

Tehát Bélteky Gyula? kiálta csodálva Kornél.

Az vagyok, mondá Gyula, s épen most értem mi lábon áll ön hugommal. Örvendek, hogy ha egymásban föllelék kölcsönös ideáljaikat.

Tökéletesen! kiálta Kornél, s megölelé leendő sógorát.

Jegyesem Bélteky Borbála, és testvére Bélteky Gyula! ezen szókkal mutatá be Kornél Lauránál és Cilinél, még azon estve a két testvért. Laura elhalványodék. Bélteky? kérdezé vont hangon, s Bélteky Mátyás rokonság önhöz? kérdé Gyulát. – Atyám, felele ez, s Laura elkomorúlva fordúlt el Gyulától. Ennek rejtély vala a dolog; látá, hogy neve feketén áll jegyezve az Uzay-háznál.

Még bonyolódottabb lőn a rejtély előtte Várfokon, hová már Kornél és Biri, mint házasok mentek ki az Uzay-háznéppel. Másnap belépe hozzá Kornél. Sógor! így szóla ez, egy levelet nyújtván által neki, mit tudsz e levélről? Gyula átfutá azt, s csodálat fogá el őt. A név és aláirás tagadhatlanul atyjáé vala; de a levél maga, idegen ismeretlen irás, s foglalatja még idegenebb előtte. Ebben Laura hűtlen hitszegőnek festeték; ki iránt egykor maga Bélteky Mátyás is jó szándékkal vala; de megtudván kaján hitszegését, elálla korán szándékától; s nyomósan inteték Uzay, hogy aggott korára, házi nyugalmát ily bizatlan egybeköttetéssel ne veszélyeztesse. Ezen levél sógor, így szóla Kornél, miként Laura mondja, már egybekelés után érkezett, s nem egy két bús órát szűlt a háznál.

Gyula szerencsés vala megnyugtathatni Laurát az iránt, hogy az egész dolog mély titok előtte. Az aláirás ugyan atyám betűi, mondá; de a foglalat, s annak fekete szándéka, egekre mondom, nem lehet sajátja. Laura szívéről nehéz súly gördüle le; fájlalá azt, hogy ismét gyanu alá fogá azon ifjat, kihez őt hála köté, s kit egy idő óta becsűlni kezde.

Csodások valának azon érzemények, miket Gyula születésének és sorsának fölfedeztetése, a nőszemélyekben támaszta. Úgy tetszék mindkettőnek, mintha eleitől fogva sejtették volna rajta a nem közönséges származást, s meg nem foghaták, miként nem vala ez eddig is nyilvános előttök. Cili nem saját indúlatára nézve, mert ezen tekintetből Gyula előtte soha semminek híjjával nem volt, hanem a maga rokonságára nézve, örvende az új viszonynak. Szabadon ereszté most reményeit boldogságának, melynek most mi sem álla ellent, bájos képei után; s csöndes nyugalom s elégülésnek üdve szállának keblébe. Laura, már előbb hála által enyhűlve Gyula elleni keserűségeiben, örvende, hogy föllelé kulcsát számos félreértéseinek. Gyula nem vala előtte többé az elhitt, kevély, a tolakodó csábító. Figyelmes nyájassággal töre most pótlást nyújtni Gyulának, szíve és viselete sok méltatlanságaiért.

Ki Kornélt és Birit együtt látta, több éves házasoknak vélte őket. Az a zajtalan nyugalom, csekély kölcsönös figyelem, az a szabad tartaléktalanság önhibáikkal és megszokásaikkal, az a vonzalomhiány egymás irányában – különös hideg érettséget kölcsönöztek nős életöknek, s éveket előztek abban. Szembetünő volt nálok, hogy inkább körülményeik mint személyeik annak kapcsai. Azonban mindenben jól jöttek ki egymással minden összezördülés nélkül, miként két békés együttutazó, szűk szekérben.

*

Várfokon rémülésben volt helység s udvari cselédség, mely főkép Laurát újolag aggódásba ejtette. A hegyi rablók szemtelensége naponként növekedett. Még ugyan a helység határában nem tettek károkat; de a környékben új-új rablásokat, fosztásokat hordozott a hír, mik borzasztó vakmerőségre mutattak. Többen hoztak hírt az udvarba, hogy gyanús csapatokat láttak a rengetegben, s Bús rabló-kapitány neve naponként iszonyatosb lett, s szájról szájra hordoztatott. Végre sok panaszra kiküldte a megye maga pandúrjait. Össze is csaptak ezek a rablókkal, de veszteséggel. A rablók elszánt kétséggel harczoltak, egy párt elejtettek a pandúrok közől, s néhányat megsebesítettek. A megye katonaságért folyamodott, s néhány nap múlva Ongay a maga huszárjaival bevágtatott az Uzay-udvarba. Egyszerre megkönnyültek segély láttára az elfojtott szívek. Úgy tekintette Ongayt mindenki, mint őrző angyalát, s nem volt szívesség, mellyel kivánsága ne előztetett volna. Laura a legnyájasabb házi asszony vala iránta, Cili pedig testvéresen biztos hozzá, mint Gyula kedves barátjához. Egyedül azon aggódának s Gyula leginkább, hogy azon vakmerő kétségbeesett csoportokkali csatázásai, nyilvános veszéllyel leendnek összeköttetve.

Ongay csakhamar nyomokban volt kémjei által a rablóknak, s másnap korán ellenök indúlt, szorongó szívdobogásaik közt az udvariaknak. Váró remegés ült egész nap ezeknek arczain, mert délután egy pár sebes huszárt hoztak be, s a hegyekben puska-ropogás hallatszott. Kémek jöttek mentek, nem igen nyugtató hírekkel, s Gyula, estve borultával mindenesetre rendeléseket tett az udvarban, fegyvereket töltött, kaput záratott, őröket rendelt – egy szóval majdnem ostromvédő állapotba tette az udvart.

Bús rablókapitány egy legényével belépett.
Bús rablókapitány egy legényével belépett.

Bús rablókapitány egy legényével belépett.

Estve vacsoránál ültek mindnyájan, a mint az ebédlő ajtaja felpattant, s Bús rabló-kapitány egy legényével belépett. Vérszín bársony lengyelsipka volt fején, fekete tollakkal, kaczagánya körülövedzve pisztollyal és karddal, vállán keresztbe vetve lánczon csüggtek poros-tülke és töltéses zacskója, kezében karabély. Sötét tekintettel, szótlanúl Laurára meredt szemmel állt meg az asztal előtt, s ledobbantotta a padozatra agyát fegyverének. Halvány iszony fogott el mindenkit, s a hajszálak égfelé meredtek.

Laura, most szabad vagy ismét! szóla halkkal az irtózatos, mit várhatok Laura? – Laura élethagyott arczára borítá kezeit, s nem szóla.

Laura! mondá a rabló, itt az óra! s egy arany zsebórát teve ki eleibe; ezt egy hízott kényes úrtól vevém el, ki örömeit osztá fel utána; nálam az miattad csak mély bánatnak közeit mutogatá. Pokolba taszítál, de ismét menybe kaphatsz asszony! ne tedd hogy ördög legyek! Ím tíz perczet várok, határozz addig; én mindenesetre határoztam! – Ezzel félre álla a kapitány, s fegyverére támaszkodék.

Engedje addig kapitány uram, szóla rablólegénye, hadd számoljak én is uracskámmal amott. A kapitány intett, amaz lángba borúlt és bosszúban forgó szemekkel állott eleibe Kornélnak. Uracskám házas, a mint tudom, s mi legyen Erzsiből? így szólt hozzá. Ön szíveket tépett el, én hitvány életet fogok! E szavakkal rásütötte Kornélra pisztolyát, s ez leomlott székéről. Sikoltva szöktek fel a nők. Gyula elszánva magát a veszély irtózásai között, ragadta meg Laurát, s villámként ugrott be vele az oldalszobába, hol készített fegyverei állottak. Lövés lyukasztá által az ajtót, a mint azt maga után becsapá, s alig vala ideje reteszt csukni eleibe. Ízmos döfések szakíták azt be; de Gyula már ekkor készen álla vont fegyverével, s szolgálván szemének az ebédlőben égő világ, oly szerencsésen ejté az ajtó beszakadtával lövését, hogy Bús halálosan találva rogyék le. Ugyan akkor esett be hozzá is lövés, s Gyula sebet érzett jobb vállában, de nem gondolván azzal, új fegyverrel rohant ki, a mint az ebédlő ajtaján Ongay berontott, s a rabló-legényt, ki épen kitörőben volt azon, mellen ragadta s huszárjaival megnyomatta. Élet és szabadúlás zajos öröme szállt egyszerre a veszélyben szorongott keblekbe, hálásan csoportoztak többen Ongay körül, míg mások az éledző Kornél körül ápolódtak. Gyula is, harcz tüzétől hevűlten, sietett barátja ölelésére, de már hozzá nem juthatott; inogtak biztalan léptei, s tántorgó lábai lerogytak alatta.

Új zavar, bánat és iszonyodás lepte el ismét a szíveket. Ongay ágyba emelte barátját, tépte ruháit róla, s a keményen vérző sebet látván, orvosért futtatott. Addig Laura forró hála érzetével kötözte a sebet, feledve maga körül mindent, lelkét szorgalmát egyedül csak sokszoros szabadítója mentésére fordítva. Zavarban volt az egész ház. Ongay a rablók tovább-üldözéséről tett rendelést. Cili fűszeres vizekért szaladozott, Biri, ki legelőbb lépett szokott sorába vissza, férje arczait mosogatta a vértől, Laura pedig szabadítóját élesztgette, a legcsodásabb zajgású érzeményekkel keblében; mert a kötözés-közben egy kis mellképet sejtett meg Gyulának mellén, s ebben – saját magára ismert.

Az orvos megérkezett s vele vigasztalás a háznép közé. Gyula sebét nem veszélyesnek, de hosszas gyógyulásunak mondta ez; Kornélt csak az előtte állott, s szétlőtt boros palaczk üvegei sértették összve, s réműlés döntötte le. Biri szokott ledér kedvében s azon dévajsággal, melyet veszélyen túlesés szokott támasztni, évődött Kornéllal, s ily nemű büntetést óhajtott minden csábítgató s hűtlen férfira. Másnap visszautazott férjével Pestre, hol ez alkalmasabb gyógyítást remélt magának és felocsúlást kiállott ijedtéből.

Ha már azok iránt is nyájas vonzalmat érzünk keblünkben, kiket felőlünk jól vélekedni tudunk, mennyivel lelkesebb, mennyivel édesebb lehet azon érzemény, mellyel azok iránt viseltetünk, kiknek titokban ideáljai, imádott tárgyai vagyunk! Önbecsűléssel emel azon érzelem bennünket, hogy valaki tökéletesnek, szerelmére méltónak tartja személyünket, s ez annál inkább, minél becsülésre méltóbb előttünk a tisztelő szerető. Laurát ily nyájas érzemény foglalá el. Tudni, hogy azon ifjú, kit előbb fonák félreértések daczára is kénytelen vala becsülni, később pedig többszörös hálából önként tisztele, ki iránt méltatlan s hideg eltoló vala – már régóta sajátja, oly titkon, oly kimélve, oly viszonyait tisztelve sajátja, – boldogító érzelem vala szívének. Egyszerre jobbnak, szebbnek, viszonszeretetre méltóbbnak tetszék most Gyula neki, a czéltalanúl, a reménytelenül szerető ifjú. Munkás képzelettel, bájos szinekben emelte most ki szép tulajdonait ennek, s csodálta, hogy eddig nem látta a tökéletest úgy, mint most látja. Szinte erőbe került neki most a szemérmes női tartózkodás, hogy ápolásai-közben el ne árulja előtte kedvező érzeményeit, sejtve gyakran az ifjúnak epedését, magán csüggő lelkes tekinteteit, s arczán azon édes zavart, melyet közeles ápoló motozásai okoztak rajta. Egyedűl két gond aggódtatta e részben Laurát, úgymint Cili szerelme Gyulához és a rabló-kapitánnyali történet. Mit mondand a szelid lyányka, az ő barátnéja, kinek forró szerelme, úgy látszik, egyszersmind éltető eleme? Mit gondoland Gyula a rabló szavai után? fogja-e még őt becsülhetni? Ezek dúltak Laura elméjében és szívében, s korlátolták kéjes érzelmeinek kiáradozásait.

Cili hiven megosztá Laurával Gyula ápolását; azt egyedül magának tartni fenn, miként szíve óhajtá, tiltá hajadoni szemérme, mely világ szerint is kényesebb az özvegyénél. A jó lélek fáradhatlan volt Gyula körülti gondoskodásiban, leste, találgatta kívánságait, hogy azonnal betöltse azokat, s nem nyugodt azon jártatni elméjét: mi hiányzik még kedves betege körül? Egy pár veszélyesebb éjen unatlanúl virrasztott fel Ongayval, s figyelme fogyhatatlan volt. Ki sem tudta a kórjeleket s a beteg változásait jobban mint Cili, s éledett lelke a kedvező változással és borúlt a kedvetlennel. Mindig azon panaszkodott, hogy a betegnek nincs elegendő kénylete, s elégületlen volt önmagával, hogy mi szolgálatot sem tehet körülte. Kívánta felgyógyúltát, hogy ne szenvedjen, kórságát még, hogy ápolhassa.

Egy délután egymás ellenében ülének Gyula ágyánál, ki most könnyebben érzé magát s vidorabb vala, Cili és Ongay. Víg enyelgések szögdelének közöttök; Gyula szívesen legele nyájasságaikon, s tartván barátjának egyik kezét, megfogá Cilijét is, s egymásba tevé gyönge mosolygással kezeiket. Ongay gyöngédséggel csókolá meg a birtokába jutott kezet, Cilinek pedig arczát lángolás borítá el. Ürügyet kerese, mi alatt eltávozhasson.

Édes Gyulám, szóla Cili távoztával Ongay, szívesen teljesítném már Harsagon ejtett óhajtásodat. Cili jó és kedves gyermek, s vele boldog tudnék lenni; de a leányka nem akar felém hajlani. Vagy nem vagyok embere, vagy időm rövid; s azt is hiszem: mind rossz vár az, mely csekély ostromra is feladja magát. Szólj vele, s légy kérőm. Tudod, Máli bírta indúlatom deréknövését; a második hajtás gyöngébb szokott lenni, s csak idő segélheti azt erőre. Így nem aggódhatol irántam, ha kikosaraztatom is.

Gyulának súlyos vala e bizomány, de barátjaért elvállalá azt. Részint alkalmasnak is látá, ily oldalaslag eszméltetni a szerető leánykát önszívére, s nem viszonozható szerelmére. Megragadá az első alkalmat, s a lyánka szívét és kezét megkéré barátjának számára. Én a legboldogabbnak fognám érzeni magamat, ezt veté szavai után, ha szívem barátját, szívem barátnéjával egyesülve láthatnám. Az ő szép boldogságuk, szép sajátom fogna lenni magamnak is.

Cili maga eleibe meredve hallá Gyulát. S nem tehetek többet jó tanítóm számára? kérdé húzamos hallgatás után, gyönge szózattal.

Ez szívemnek legforróbb kivánsága jó tanítványnémhoz, mondá Gyula, melyet két vele rokon szív boldogságának óhajtása támaszt abban.

Egy kis időt, csak rövidet! mondá Cili biztalan hangon, hevenyen szorítá egyik kezét, Gyulának paplanon nyugvó kezére, másikat öndobogó szivére, fölkele, s kimene a szobából.

Gyula érzette a reszkető kezet, a lelkendve dolgozó mellet, a haldokló tekintetet, s elborúltak szánó érzeményei. Ó miért vagyunk gyakran kénytelenek egymás kínzói lenni! gondolta magában; miért nem lehet ez életben rokon jó lelkek között, köz nyájas birtok minden érzelem, öröm és boldogság? miért nyílnak e szép virágok mind egyes szívek számára, különszakadó ösvényeken?!

Cili maga szobájába érve, még mindig szívére nyomva tartotta kezét, mintegy óva, hogy ki ne szakadjon az melléből. Elsötétült az élet előtte, mint egy gyász-ülte végetlenség. – Nem szeret tehát! gondolta magában, másnak szánt, mert magát tán más boldogabb bírja! Mim is van, hogy megérdemelném a jelest? – De szerelmem, csak neki élt szerelmem! ó ha tudná, mint szerettem őt! Ne tudja! nem fogja azt tudni soha! Mi szükség felriasztni, kínzani gyötrelemmel boldogságát? Hamvadj el lángolásodban szegény szív, övé nem lehetsz soha!

Laura belépe, s ütköztében aggódva ragadá meg Cili kezét: tán beteg vagy édesem? kérdé.

Nem, felele Cili elhaló hangon, csak mátka.

Tán fejed hő? kérdé ismét nyugtalanúl Laura. Cili főt rázott. Laura zajló kebellel szorította karjai közé barátnéját, s mellére borúlt, szégyenlve előtte, s önmaga előtt, fejledező saját érzelmeit. Mi vígasszal álljon eleibe kedves barátnéjának, ő, ki elrablá előle mindenét s nem tagadhatta: oly elégült kéjjel rablá el?

Mit határoztál édesem? kérdé, fel nem kelve Cili melléről Laura.

Elhalni szerető szívemmel! felele amaz.

Laura ki nem állhatá saját szíve teljét; ömlenie kelle. Nem csallak meg jó lélek vétkes álkodással! mondá; tudd meg a titkot – Gyulád engem szeret!

Cili feltolá melléről barátnéját, szemébe merede neki, s maga homlokát dörzsölé, mint ki álomból kíván serkenni. Egyszerre fény villana meg lelke előtt, s egészen világos lőn előtte Gyula viselete. Úgy van, téged szeret! mondá halkkal, mintegy magához eszmélve; s én együgyü, ezt nem látni, s még mást hinni tudni! Be szép, be jó is vagy te Laura! ki ne szeretne téged? – Hevesen szorítá magához barátnéját, majd kiszakítva magát, lerohana az udvar kertjébe.

Itt Tamás dörmögve jött vele szemközt. Lássa nagysád, így szólt ez Cilihez, amott a mulató mellett, még nem csinálták be kőmíveseink a rést, csak betámasztva volt az; azon jöttek be a rablók, s úgy lepték meg vacsoránál a cselédséget. Kezem, lábam ettem, hogy nem mehettünk segélyre. Mind a fennorrú Nánika ennek az oka; minden patvarral nyalakodik. Jó vadász uram, a hitetlen eb, a rabló kapitány csapatjából való volt ám, és kémje annak; ott ül őkeme is fogva, az éléstárban a többivel.

Még fakadozott Tamás, a mint egy szórt hajú, bánatos sáppadt arczú, de vonzó szépségű paraszt leányka a résen behágott, s lelkendve felsietett. Biztalan tévelygő tekintetei, az erőszakos heveny mozdulataiban, figyelmessé tevék Cilit és Tamást.

Ez-e Várfok, és az Uzay-udvar? kérdé a leányka. Igennel felele Tamás. – Nem jöttem-e későn bátya? mondá amaz, s esdekelve fogá meg Tamás kezét; itt-e még az elfogottak?

A rablókat érted hugom? dörmöge Tamás; még nem akasztották fel őket.

A lyányka oly szívreható esenynyel pillanta Tamásra, s megragadott kezét oly forrón csókolá meg, hogy Tamás egészen megenyhüle.

No no, húgom, azt tartom, lesz köztök olyan is, kit nem akasztanak fel; ki tudniillik embert nem ölt.

Az én Pistám bizonyosan nem ölt, állítá nagy hiedelemmel Erzsike; hallom, csak a palaczkot lőtte el.

Úgy-e? mondá Tamás, az hát a kedvesed? még ezt leginkább tűrhetem, mert búsulása megbánásra mutat, míg a többi ördögnek adta lelkét.

Erzsike oly hatólag rimánykodott: eresztessék Pistájához, hogy Cili közben járást igért neki a kapitánynál, kinek híre nélkül a rablókkal szót váltni nem vala szabad. – De pihend ki magad előbb jó leányka, mondá szánakozva Cili, látván, hogy alig áll fáradt lábain, melle alig piheg s testén és lelkén nyugtalan küzdések lankadásai látszanak. – Nem, nem, mondá Erzsike, csak látni őt lesz pihenés nekem; nem vagyok fáradt. A másik éjjel iszonyú álmaim voltak felőle. Egy angyal hófejér fellegen ülve, tiszta liliom-köntösben szállt felém, pálma-ágat tartva kezében. Nyájasan mosolygott arcza, miként szép ragyogású nap; térdre buktam előtte, intettem Pistának is tenné ezt, de ő makacsul nem cselekedte. Egyszerre szemlátomást borúlt a szép hófejér felhő, gyászabb lett a liliom-köntös, lángolt a pálmaág, és lángba borított maga körül földet és eget. Majd Pistára rohant a pálmaág, mely egyszerre tüzes sárkány lőn. Anyám ébresztett fel nehéz nyögdeletemből. Ó nem fordúlt-e el tőle végképen a mennyei kegyelem, hogy kárhozat útjára tévedt?!

Ongay kapitány részint szétoszlatá, részint öszvefogatá a rablókat, s ezeket épen útnak indítá be a vármegyére, a mint Cili és Tamás a lyánkával felérkezének. Csak egy pillantat vala, mit ennek a szólásra megengedhete, mert Pista, három társával már szekeren üle.

Pista! kiálta szorongó hangon Erzsike.

Erzsi! kiálta vissza Pista, minek jöttél? elölni-e óra előtt? – Arczára borítá kezét, s mozdúltában láncza megzördüle.

Ne csörgesd lánczodat édes Pistám; szívemet járja. – Ezt mondta Erzsike, meghajlott s esdekelve tette össze kezeit. – Nem nyomja-e, a megváltóra kérlek, súlyosabb láncz lelkedet? szólj, nem öltél-e embert Pista?

Nem édes Erzsim! úgy adja isten üdvemet!

Fény ragyoglotta egyszerre Erzsike arczát körül, s szorúlt melléből fojtva tartott lélekzetek keltek ki; nyugalom terült el egész lényén. Nyájasan beszélt otthoni dolgokról, maga és Pista szüleiről, barátokról, szomszédokról, jóakarókról: nem egy szót is saját bánatiról.

Mit végeztél sorsod felől édes Pistám? ezt kérdé végre.

Katona leszek jó Erzsim, felele Pista, miként szándékoztam, mig rossz sorsom és boszú-lihegés rablók közé nem taszítottak.

Minek katona jó legény? minek mindig csak ölés vágás? Ez az állapot könnyen szívet és lelket szilajít; neked Pistám béke kell, béke önmagaddal és isteneddel. Nem előbb találnád-e ezt csendes faludban fel, melyben születtél és azon szentegyháznál, melyben keresztvízre tartottak?

Nem, jó Erzsim! gyalázatnak nem megyek haza. Néném meghozta nekem, hogy örök hajadonnak ajánlád fel magadat; mit keresnék én otthon?

Fogadást tettem Pista, mondá Erzsike, hogy alkalmat és malasztot nyerhessek leróni iszonyú bűnhödésemet. Te is kedves ifjú ne felejtkezzél el jó istenedről, kit megbántottál. Fogadd fel ezt Pista, ha megengedtél szívedből.

Pista felfogadá ezt; indúlót parancsolván a kapitány, Erzsike reszketve nyujtá át Pistának kezét, s melje kis szalagocskáját, minthogy emlékül kíváná ezt a boldogtalan. Elzördültek a szekerek. Erzsike utánok meredt homályló szemével; indúlni akart, de összerogyott atyjának karjai közé, ki utána szágúldott vala szerencsétlen leányának.

Cili ápolás alá vevé Erzsit, s minthogy a test rogyottnak látszék a lélek súlyai alatt, ágyba erőlteté őt. Résztvéve vigasztalá a nyugtalan tépelődőt; de Erzsikén csak azon egy vígasz látszék fogni, hogy Pistája nem kárhozatnak fia, s még a világ szerencséje nincs örökre elzárva előle. – Csak boldognak tudnám őt, ó csak boldognak! így esenkedék, mi könnyen tűrném saját kínomat! – Atyja aggódva tére leányával haza.

Cilire csodásan hatottak Erzsike szavai. E paraszt leányka, így szóla magában, csekély míveltségű érzeményivel is, mily nemesen függeszti fel saját boldogságát kedvese boldog állapotjától! s ím én e szirten törést szenvedjek-e önző szívemmel? Mert nem alacsony önzés-e az bennünk, midőn tárgyát szerelmünknek csak azon egy föltét alatt kivánjuk boldognak, ha velünk s általunk lehet az? Szükség-e elhalni a lélek-rokonságnak azért, mert kezünket nem szerinte csatlá sorsunk vas akaratja? A tiszta szerelem, e mennyei szép láng keblünkben, ne birna-e felülcsapkodni földi silány viszonyokon? Elzáródjék-e keblem a nyájas reggelnek élesztése, és hűs estvének enyhítése elől, csak azért, mert oly kerten kelt amaz, oly kerten nyugszik ez, mely nem enyém, mely másnak sajátja?

Egyszerre szilárd lőn nála azon föltétel, hogy elfogadja Ongay kezét. Az eleinte idegen gondolat, mindinkább megbarátkozék lelkében, s végre sajátos kecsekkel kezde mutatkozni előtte. Gyula barátja nejének lenni, szeretett barátnéját Gyula oldala mellett látni, mily nyájas, mily kecses viszonyok! Képzete lassadán kifesté minden részleteiben a kedves rajzot: mint fognak élni egymás szomszédságában, felosztva az életnek örömét és bánatát, közössé téve minden eseményt, mely egyik vagy másik háznépet érdekelni fog. A kies háttérbe Gyula és Laura gyermekeit tevé; miként fogja ezeknek valamelyikét átengedtetni magának, miként nevelni azt, miként beszőni magát és egész életét barátja és barátnéja életébe!

Gyula kéjes örömmel sejté Laurában a részére kedvező változást. Elfogúlt vala ez most gyakran, szemérmesen tartózkodó, de lelkesen nyájas; a benső szívesség ki-ki szökdele szemébe és mozdúlatjaiba. Szava és viselete ugyan kiszámoltabbak valának, de a kelő szerelem jelenségei oly mutatkozók tekintetében, sőt magában eddigi szabad társalgása korlátozásában is, hogy Gyulának nem lehete saját üdvét nem sejtenie. Varázs bájú zavar köté most mindkettőjöket, midőn Laura Gyulának sebét kötözé. Ezen foglalatosságot, mit Laurának szíve szívesen tőn, most nőiségből inkább tétette volna ugyan más által; de magára vévén azt eleinte, most már önelárulása nélkül másnak át nem adhatá.

Ongay ágyánál üle Gyulának, ki naponként közelebb vala felgyógyulásához, a két barát részint a múlton, részint a jövendőn legelteté kölcsönös érzeményeit, a mint Cili nyugodt nyájassággal belépe kötésével, Ongay mellett az üres széket elfoglalá, s részt vőn a férfiak beszélgetésében. Laura kulcsokért küldé be Nánit; a pajkos Ongay azonnal búsongó arcza végett évődék ezzel, s a vadásszal ingerlé őt. Náni boszúsan kele ki a férfiak ellen, s erősen állítá, hogy ezen álnok kétszínű nemnek nem hiend többé soha. Nem szeretném, mondá mosolyogva Ongay, a mint Náni kimene, hogy a szobaleánynak ellenünk férfiak elleni boszús hite, ragálylyá válnék asszonya és kisasszonya között. Cili kisasszony, miként tapasztalám, első fogna lenni, kire e veszélyes nyavalya elragadna.

Cili pirúlva mosolygott, s kezét nyújtotta Ongaynak. – Engem ne féltsen kapitány úr, így szólott; a többek közt oly egy pár férfit van szerencsém ismerni magam körül, kik elegendő előző szerek e ragály ellen.

Ongay nyájasan csókolá meg a nyújtott kezet, s Gyula a másikat vivén ajakához, használá az alkalmat, megújítni barátja részére kérői tisztét.

Én a kapitány úré vagyok, felele szeliden Cili; szívemnek elég kezesség az, hogy ön barátja tisztelt tanítómnak. De legyen szabad két föltételt kérnem, mik boldogságomat nyájasan fognák nevelni. A barátság ösvényünkön tartós szelid virág, s az érző szív nyájasan és illően kötözi ezt egy nyalábkába, a szerelemnek tán szinesebb, tán szagosabb, de tartatlanabb virágával öszve. Nem tagadom, örömestebb kivánnék itthon élni rokon szivek között, mint idegenben zajlakodni. Ez lenne tehát egyik kérésem kapitány úrhoz.

Ongay szívesen megigéré ezt, vége lévén úgy is a háborúi kilátásnak. Ám teljesedjék, úgymond, nálam is azon köz vád a magyar ellen, hogy katonai félpályáiból haza sóhajt; mi minden esetre legalább is bizonyít annyi jót, hogy honja földét, légét szereti. S a másik föltétel édes Cilim?

Bélteky urat illeti, mondá Cili kissé reszkető hangon. Előzzön meg bennünket egybekelésével az én jó Laurámmal.

Gyulában elálla e szókra a vér és lélekzet. Hogy jő a lyánka e gondolatra? gondolá magában. Megfuttatá szorongva gondolatját: ha nem árulá-e el magát valamikor előtte? s mindinkább megfoghatatlan lőn Cili nyilatkozása neki.

Édes Cilim, felele Gyula, megvallom, csodálat fog el, s nem tudom megfejtni magamnak: miként jöhet e kivánságra?

Cilinek köny szökött szemébe, s mélyebben borúlt kötésére. Engedjen meg tanító – Bélteky úr, ha kelletlen avatkozó lettem. Én forró szívemnél fogva, mely forró szeretettel öleli barátjait, a vele rokonokat, úgy vélekedtem, hogy a szép titok velem is köz lehet. Laura e részben szívesebb, gyöngébb volt irántam, s tőle bírom azt.

Laurától? kérdé hevennyel szökve fel ágyában Gyula; mindinkább szövöttebb lesz a rejtély előttem.

Ne keresd édes Gyulám, mondá nyájas örvendéssel Ongay, el vagy árúlva, bár magam sem tudhatom: miként? Azt véltük, hogy csak ketten bírjuk a titkot, s íme szemünkbe fercsentik azt. Különös tapintata van a szép nemnek, átlátni bennünket; s itt ez épen jól esék. Ki nem hagynám többé siklani előlem az alkalmat egy marsalbotért. Ongay e szavai alatt belépe Laura. Ongay azonnal karon fogá őt, s Gyula ágyához vezetvén, némi ünnepélylyel tevé össze kezeiket. Engedjen meg nagysád az ostromló katonának, a szerető barátnak, ha sürgetőbb, mintsem ily kényes dologban lennie illenék. Kipattana köztünk a titok, s a mi Cilink így akará ezt; vagy tán mindnyájan csalatkoztunk volna?

Gyula elhalmozá csókjaival Laura kezét: nem tudom miként árultattam el titkommal, így szóla, melyet tisztelet és kötelesség, szívfenékre zárva őrzöttek nálam. Remélhetek-e bocsánatot Laura, magamnak és szerető barátaimnak?

Laura lepetve vala mind szíve kéjes érzeményeitől, mind ezen hevenyes szép erőszaktól. Gyula még mindig tartá kezét, másikát Cili szorítá a maga dobogó kebléhez; Ongay pedig kérő esenynyel pillanta reá. Ennyi ostromnak nem állhata szíve ellent, a már régóta pártos, megszorítva Gyula kezét, zajosan veté magát Cili mellére, s forrón szorítá magához barátnéját, tudván mennyibe kerül ez áldozat ennek.

Édes Béltekym! így szólt egy idő múlva Laura, kifejlekedve Cili öleléséből, s arczán búsongó homály terült el; körültem Várfokra kerülésem óta oly különös események zajgottak el, hogy azok erkölcsöm feddetlenségét ön előtt méltán gyanuba hozhatják. Tán nem is egészen vagyok ártatlan. Tudja meg ön előbb, ha megengedhet-e egy fiatal lyánka gondolatlanságainak? Becsültetni attól, kit becsülök magam, oly édes vágy nekem, s ha nem tisztának is, de legalább nyíltszivűnek bizonyítnom magamat előtte, oly szent kötelesség szívemnek, hogy még ennek boldogságát sem átallom veszélyeztetni amazok miatt. Cili tudja éltem korábbi történetét; hallja meg ön azt előbb tőle, s úgy itéljen felőlem. – Laura kimene, s Cili előadá az ifjaknak Laura lánykori történetét.

Szentjóbné asszonyság, Laurának posonyi nagynénje, némi gyönge másolatja volt hajdani L’ Enclos Nínonnak. Szép egykor és ledérkedő, nyájas most és tetszelgő, szintúgy tudományos ismereteivel, mint nem közönséges művészi míveltségével. Hanyatló korára fő gyönyörűsége vala: maga házához gyűjteni a kitetsző lángelméket, művészi talentomokat; minélfogva ritka hét múla el, hogy nála hangászati mulatság, művészi estélyek, és társalgások ne adattak volna, miként ezeket ízlése kíváná, s szép jövedelme engedé. Mind ezen mulatságokba bejuthatni épen nem vala nehéz. Futólagos bemutatás, valamely művészi tulajdonság, vagy csak csínos öltözet is elegendők valának erre; hízelgvén az a házi asszony kedélyének, ha számosan tisztelik házát, mint szépnek, jónak gyűlhelyét. Mennyi része lett legyen Szentjóbné asszonyság ezen művészi kedvteléseiben a hiúságnak? bajos kijelölni, kik őt ifjonta mint tündér szépet és hiút ismerék, többet, mások, kiket házasszonyi nyájassága kedvezőbbekké bájolt, kevesebbet tulajdonítgattak ennek. Annyi azonban bizonyos, hogy a tisztes asszonyság a maga művészi estélyein, gyakran maga is mellé ült a zongorának, s vendégei tapsát tetsző elégüléssel szokta volt fogadni. Ezen jelenséget a nem kedvezők azon megjegyzésre használák, hogy a hiúság a szép nemnél nem marad el soha, csak korok szerint alakját változtatja.

Akár mint volt a dolog, elég az, hogy Laura saját elemében vala Szentjóbnénál, s csakhamar kedvencze lőn neki. A lányka láng lelke, lánggal foga fel minden oktatást, példaadást, s kitartó szorgalommal mindent, mi mutatkozásra vezetett, s ragyogást igért a társaságokban. Ilyenek valának a hanga és éneklés, mikben a bámulásig halada. Született hajlama s lángoló kedvtelése ezekben, gazdag élelemre találtak itt, s ragyogó kiképeztetést nyertek. A lányka hő keble szintoly sikerrel ragadá meg a jót, mint biztos ízlési tapintata a szépet; miután lelkes nagynénje is lelkiismeretesen függeszté nevelői gondját mindkettőre. Ez maga is telhetően segíté a nevelőket; a leányka növekedéséhez alkalmaztatva tárván ki előtte öntapasztalásait, a tudomány, művészet és élet világaiban. Legsikeresebbek reánk nézve azon tanácsok, miket azok osztogatnak, kik már nyertesen futották meg azt a pályát, melyre magunk törekszünk. Szentjóbné bizonyos melegséggel tudá elöntni oktatásait, mely a fizetett tanítók szokott gépi hidegségével nyájas ellenetben álla, s a hatást saját szép példáival támogatá. Mindezeknek nem lehete nem kivánt befolyásuk Laurára nézve, tiszteltetve látván nagynénjét mindenfelé.

Vala azonban egy nevelési oldal, mely kisikla ennek figyelme alól, vagy azért, hogy mindennapisága miatt csekélynek tetszék az neki, vagy hogy önmaga minden káros következés nélkül esvén túl rajta, nem tartá a dolgot veszélyes jelenségnek. Ez Laurának korával növekedő hiúsága vala, mely főnek szívnek heveivel párosúlva, más gondolkodó nevelőnében méltó aggályt fogott volna szűlni. Szentjóbné, ha a lányka szabadon zajgott társaságos estvélyein ifjakkal és vénekkel, mosolygva így szólt: hadd élje világát, fiatal korát! ha kijátszotta magát, majd megpihen; csak beteg szokott munka és fáradás előtt megülni! S ki tudhatja a lányka jövendő sorsát, mely idegen kezektől függend? s ki mondhatja meg előre: ha nem jelen szűkecske táj leend-e egyedül az, mire éltének napja nyájas sugárt ereszt? – Így Szentjóbné asszonyság, ha Laura hiúskodva tarkította saját világát, s a lánykát ezen tekintélyes javallat még inkább elszelesítette.

Laura tizenötödik évébe lépe, s gyönyör és legelés vala szemnek és szívnek mindenkinél, ki reá pillanta. A természet ritka kecseit, a folytonos társalgás simításai pedig szép elméjét, korán pompás nyiladozásokra fejték. A lányka, első szépségnek kiáltaték ki a koronás városban. Szentjóbné aggó korára, egyedül benne szögelé öszve minden örömét, hiúságát és büszkeségét. Keble kéjjel szívá be a magasztalások azon tömjéneit, mikkel növendéke rendesen a társaságokban elárasztaték; mert világ s önmaga is hajlának az ő nevelői gondjainak tulajdonítni a lányka tündöklő tehetségeinek kifejlését; s egyébiránt is elég finom vala ő átlátni azt, hogyha eddig vendéglátásaért becsültetett, kétszeresen tiszteltetik most háza azért és szép öccseért. Így nőtt Laura, szép, elmés és hiú lépezőnek fel, s a másik nem ifjúsága, olykor állapodott kora is, sohajtozott érette nyilván és titkon. A lányka zajgott velek; miként gyermek a virág körül repkedő lepkéket, felfogta s eresztgette őket; a szerények előcsalattak, a bátrabbak fölvétettek, mindkét neműek csak azért, hogy ismét elbocsáttassanak; ezen körben kerenge körülte az imádó sereg. Laura tetszett magának ezen örök éleményű hiúságokban, s Szentjóbné miként bábalakokat és játék-szereket segített kikaczagni neki a könnyű hajtogatásu férfinemet, mely teremtés urának büszkíti fel magát, s egy botor leányka lábainál eseng jó szemért, szóért. Ily tekintetek, mint gondolhatni, nem szolgálhattak arra, hogy Laura méltányos szempontból tekintse a más nemet; úgymint a mely sülyedt becsben állt előtte, s melyhez legillőbbnek tartotta: kéjszerint bábként játszadozni vele.

Éven túl tarta ezen bohóskodás, s nem egy ifjú fájlalá immár hiú játékát Laurának, a mint egy estvén, hangászati mulatságra hivaték ez Szentjóbnéval, gróf Mara fiatal özvegyhez, ki a városban, kicsapongásinak számos áldozatjai miatt, valóságos Circének tartaték. Olasz származás volt a grófné, honának szépsége bájolt arczain, éghajlatának heve lángolt ereiben, s ellenállhatlannak tartatott fortélyaiban, ha kit szemügyre vett. Sűrű volt a vendég mindkét nemből, a hanga megkezdése előtt élénk a társalgás, kisebb nagyobb csoportokban; egyedül a leány-sereg volt csendes, tűkörtől és barátnétól kért tanácsot, ruhája, hajtűzése, s több efféle iránt, és suttogott egymás között – mert szép ulán-tiszt váraték az estélyre, a legszebb férfi, kit mint ismerősi mondák, látának életökben. – Ki egyről, ki másról magasztalá őt, s ha egy-kettő büszkesége ellen kele ki, szíves ótalomba vevé őt a többi. Laura figyelmes lőn, s a mint később általánosnak hallá a tiszt magasztaltatását, figyelme nyugtalan újság-vágygyá növekedék.

Már együtt volt a meghívott vendég, egyedűl a tiszt hiányzott még, s a háziasszonyon tetsző volt a nyugtalankodás, lehető kimaradása iránt. Azonban midőn épen egyik uracs Laura körzetéből, a város újdonságait tárná ki nagy elménczkedéssel szem fül hallgatóinak és hallgatónéinak – kard-zörrenés esik a nyíló ajtóban, oda lövell minden szem, s hagyva, feledve van a beszélő uracs – mert Olmay, a büszke tiszt érkezik, s vele élet a váró társaságba, élet és vidor kedv a ház asszonyába. Olmay illően meghajtá magát a társaságnak, s különösebben a ház-asszonyának, s néhány szóval engedelmet kére késéséről, mit tiszti szolgálattal mentegete.

Kezdődék a hanga. Az első darabot Paisiellótól a játékszín musikai kara adá, másikban egy kettőst Cherubinitól pár kedvtöltő énekle, harmadikra maga üle a zongora mellé Mara, fölkérve lelkes pillanattal Olmayt a kisérésre, s ez elővevé fuvoláját. Figyelmet hódíta egy pár mesteri futattal hangszerén, s kezdődék a concert, mely alatt fojtva lélekze mindenki, nehogy veszítsen a ritka éleményű hangokban. Olmay valóban ritka művész vala a fuvolán, s már természettől látszék hangszerére alkotottnak. Ajaka, nyelve, csodás könnyüséggel segíték játékát s alig vala képes a halló eszmélni azon pillanatra, mely alatt fuvása-közben lélekzék. E felett játszása lelkes, erőteljes, s értői tökélyű vala. Elbájolva vala mindenki, s nem mere a közhódolásból kimaradni még a titkos irígy, vagy vetélytárs is, nehogy értetlennek mondassék, vagy elárulja fondorságát. Általában tetszék maga a darab is. Laura mint értő, tudni vágyék a hangszerzőt, s Mara visszafordítván az előtte fekvő kóta czímjét, rámutata az Olmay nevére.

Laura kötelezőt ejte ennek, úgy látszék, inkább azért, hogy magára vonja figyelmét, mint művészi hevületből. Olmay meghajtá magát, udvariasan ugyan, de minden jele nélkül azon öröm-melegségnek, mellyel azt, mit szerencsénknek tartunk, szoktuk.

Általában ez vala Olmay tónja az egész társaságra nézve. Úgy fogadá attól a magasztalást, mint szokottat, mit mintegy tartozás gyanánt várt, mint illető sajátot, s miért köszönettel sem tartozik. Udvarias testhajtás vala minden hálája, s más tárgyra siete, mint mindennapi dologról szoktunk áttérni. Egyedül a házi-asszony vala az, kit megkülönböztete; de csak annyiban, hogy többször és húzamosabban beszéle vele. Nyilván kitűne a társaság előtt itt is, hogy inkább Mara vevé tiszteltetésnek ezen figyelmet, mint Olmay. A szépnem közől egy sem dicsekheték bár futólagos hízelgésével is ezen tisztnek, s szép Laura minden kijeleltetés nélkül vegyítteték általa társnéival össze, bár mint töre is ez kitűnni közülök. Zsibongott ugyan körülte a sok imádó itt is, de nem Olmay közte, s amazok úgy tetszének most elforgatott kedvének, mint hitvány nap-porok, melyek annak sugáraiban kerengnek.

A büszke ulán megfordúla Laura körül is; de egy pár szót váltva vele, s széttekintve körzetén, tovább halada, s Laurának úgy tetszék pirúltában, mintha ezt szólta volna néma tekintete: ily laza néppel veszted-e idődet, erődet? Még inkább bántá őt az, hogy tőle egyenesen Marát mene mulattatni, s mint gyanítni vélé, kijelelő nyájassággal mulattatni.

Egy része a társaságnak játszó-asztalokhoz üle, s közte Olmay is, egyhez Szentjóbnéval. Itt szintúgy mesternek bizonyítá magát amaz, és szerencse kedvenczének. Egyedűl ő vala, ki nyereséggel hagyá el a játékot.

Most tért Laura először társaságból elégületlenűl haza, s néma elmerűlésben ült Szentjóbné mellett a kocsiban. Miként kevély hódoltató hadhős előtt, eltünnek minden előbbi diadalok, s csak utolsó vesztett csatáján epekedik: úgy Laura előtt is eltörpültek egyszerre minden eddigi hódításai; mert mik valának minden rabjai, a szép, a büszke, az általában ünneplett tiszthez képest? Zúzott hiúsága, eszmélete, majdnem bizalmatlanná, méltatlanná tevék őt, önbajai, önérdemei iránt.

Laura! felszólala Szentjóbné hevennyel, Olmayért meg kell vívnod, el kell őt vonnod Marától, ettől a veszélyes bűvösnétől. Örök kár fogna lenni ezért a jelesért! Meghívtam őt hétfői estélyünkre, s igérkezett. A szerint készülj! – Laura bizatlankodását jelenté, s öncsekélységét mentegeté az ezerfortélyú Mara ellen! de Szentjóbné fogyhatatlan, s majdnem heves vala bíztatásaiban. A szép díj megérdemli, úgymond, az élet-halál harczát, s megnemesíti ezt azon szempont, hogy diadaloddal lelket ragadsz ki a kárhozatból. Egyébiránt édes Laurám, folytatá szavait, megszorítva a lyánka kezét Szentjóbné, nincs fortély a természet hatalma ellen. Egy kecseit hullató egykori szépség nyíló lyánkának, s ifjúi kor bájainak ellenében, csak tompa fegyver, hidd el, bár miként támogassa is azt ármány és százalakú mesterség.

Laura szívesen győződék abban, mit szivesen óhajta, azonban nem minden aggály nélkül; s megbolygaták ezek éji nyugalmát is, az első éjét, melyet szivének gerjedelme nyugtalanított. Tetszvágy, hiúság, önbizatlanság és remény, váltogatva lengének keresztűl hányatott szivén, s lelegyezék szép szemeiről az álom nyugalmát. Hogyha Laura gondosan öltözködék máskor, hétfőre kelve nem vala vége a köntös feletti tanácskozásnak. Minden darab iránt tanácsoltaték néne és szobalány, ki kelle választni: mi áll jól? mi emel színt? mi adja ki a termet bájait? egy szóval: mi igéz? s ez nem vala a legkönyebb feladat. A mi fölvéteték, mint hiányos elvetteték ismét, hogy később újra kegyelembe fogadtassék. A forgott Szentjóbné inkábbára maga vezérlé az öltözködést, s Laura, a mindenkor igéző lányka, most mint varázs tündér kele ki kezei alól. Maga a ház fehérnépe elbájolva volt általa, mit nem lehetett hát reménylni a gyulékony más nemre nézve?! Azonban a várt estve nem felelt meg a nyájas reménynek. Olmay, a pályaág, udvarias volt ugyan mindenfelé, különösebben a ház asszonya iránt, beszélgetést font kisasszonyával is; de minden vonzalmas fordúlat nélkül, s legkisebbé sem látszott pedzeni akarni a horgot. A gyűlölt Mara legrészesebbnek látszatott ma is a büszke tiszt figyelmében. Laura kedveredéssel csillogtatta musikai talentomát, zajosan tapsolt minden vendég, különösen elragadtatva hódolt a férfi-nem, számba vévén az ügyes játszás mellett a szép játszónét is; de Olmay alig birhatá egy pár hideg javalló szóra magát, s még ezenfelül egy pár könnyű hibára is figyelmeztette Laurát, miknélfogva ő a hangszerző szellemét nem teljesen látszaték felfogni előadásában. Végzetűl, mihelyt a székek a játszó-asztalok körül megzördültek, kártyához ült Olmay, s feledve a szépnemet, elmerűlt, mint látszék, szenvedélyes mulatságába.

Hiúskodó szépek ellen legbíztosabb fegyver a büszkeség, s minél nehezebb maga megadása; a kevésbé lelkes leány rendszerint maga vetemedik ilyenkor ostromra, a helyett, hogy ostromot várna be; a lelkesebb pedig legalább előzget, s eleibe lépked a kiszámoló büszkének. Ez utóbbi volt az eset Lauránál is. Kiszámított előzgetésekkel tört minduntalan közelebbi körbe varázsolni Olmayt. Annyiban boldogúlt is, hogy ennek látogatásai mindinkább sűrüdének, mulattatásai némelykor már bizonyos jeleit viselék az irántai figyelemnek, sőt megesék, hogy gyönge csapodár szó is siklék ki néha szájából; de mindezek nem elégíték ki Laura vágyait, ki szívét kiváná birtokúl. E mellett Olmay úgy álla mindig, hogy minden órában visszaléphete, nem akara nyilatkozni, s Laura a veszélyes Marát még mindig szerencsésb vetélkedőnének vala kénytelen hallani.

Így állott e pár, a mint a caroussel napja felderült, melyet egy érkező herczeg tiszteletére a tiszti kar betanúlt. Terhelve volt ezen ünnepélyen, mindkétnemű nézővel azon deszka-állás, mely számára félkörben összeveretett. Megjelent arra Szentjóbné is Laurával, s ennek dobogó szivével; mert Olmay egyike vala a kiállott lovagoknak, s Mara fél átellenben az ő székökkel foga ülést. Elérkezék a herczeg, s kezdődék a lovagjáték. Jelesek állának ki a pályakörbe, jelesűl ejték mutatványaikat, ügyesen forgásaikat; de a szépnem szeme egyedűl Olmayt kiséré, ki oly ritka könnyűségű hajlékonysággal lebegett szerte lován, s úgy otthon volt rajta, mint madár saját levegőjében. Kéjjel követte minden szem a karcsú termetet, a deli ifjat, mint emelt lenge hajlással földről koponyát fel, biztos ügyességgel mint vágott, szúrt, lőtt, s forgásiban miként vegyült ügyesség bájoló kellemmel össze. Laura, maga körül egyedűl az ő magasztalásait hallá, s szorúlt keblében megszorúla lélekzete. Világot adott volna oda, egy érte-sohajtásaért az ünneplettnek. Mily diadal lehete birhatni a minden asszonyi kebeltől óhajtottat! S Olmay a hideg, büszke, egy futó meghajtással, melyet ültök felé tőn, éré be, szünetkor pedig Marát mulattatá, a kétszeresen kevély tekintetűt most, hogy szerte irígyeltetik. Keserű érzés nyomúla Laura szivére, lefordítá szemét a gyűlölt látványról, de ismét visszavoná azt reá féltékeny vetélye. Csoportjához tére Olmay, s Mara szétveté diadalos tekinteteit; egy huzamosb ezekből szegény Laurára esék, bizonyos mosolylyal követve, mely ennek szívét fenekig megrázkódtatá. Végével a lovagjátéknak, a herczeg eltávozta után, oszlóban vala a nép, s Laura is kele ültéből. Már indúlni akar, a mint Szentjóbné kézen rántja őt s figyelmezteti. Mara, a mint üléséből kikel, a pályakörbe ejti be zsebkendőjét, s az udvarias Olmay gyakorlott ügyességgel vágtat könnyű lován elő, futtában lehajol róla, s a felkapott kendőt meghajtással nyújtja asszonyának által. Boldog nyájassággal fogadja azt el Mara, a nép sugdos, s mint szokott, itélget jobbra balra, és Laura zúzott kebellel hagyja el a nézőhelyet.

Kelő szerelem első bánata, féltés fájdalmas tépései, és sértett hiúság boszús epekedései majd fölváltva, majd egyszerre omlának Laura szivére. Magába vonult néma vala ő és szégyenes, mintha arczán mindenki olvasná vesztett vívását. Ember közt nem fére meg bánatával, kimene a szabadra.

Kertecske nyúlt a néne udvarából ki a Kárpátok felé, s vég kerítésén ennek egy kies mulató állt, ablakkal Poson szép szőlőhegyeire. Ide vonúla Laura, s fejét kezére támaszva, búsan mereszté szemeit a hegyek ormaira. Az alkonyat véglángja ége azokon és a lányka szép arczain. Munkásan ereszté ez át lelkén a multat, kifesté azt minden egyes vonásiban, s gyötré magát epesztéseivel, tanács, föltétel, sőt remény nélkül, s annyira merűlve vala önkinzásába, hogy az érkezőnek lábkopogását sem hallá, s csak akkor riada magához, midőn Olmay, óhajtásának kétes tárgya, előtte terme; s őt nyájasan üdvözlé.

Büszkeség lövelle egyszerre Laura lelkébe. Ne lássa a kevély, gondolá magában, öndiadalát bennem! s szép szemét, arczát, közletes nyájasságra erőlteté. De Olmay nem vala a könnyen ámíthatók egyike, jól sejté ő a lányka szemében akként ülni az epedő bánatot, miként vékony ködöcskét kies vidéken, szép hajnalon.

Sajnálám, így szóla ő, hogy a lovagjátékon oly alkalmatlanul esék a kisasszony ülése. Járay ezredesné üle szomszédjában, s ezen asszonysághoz megvallom, vágyom nem esni közel.

Már e szerint Mara sokkal alkalmasabban választá helyét, felele mosolyogva Laura. Mi bizton számolhata ő azon szép eseményre róla, hogy be fog esni kendője. Már én édes Olmaym, csakugyan nem adtam volna azt vissza. Mily hasznos fogott volna az lenni egykor izzadást törőlni le a forró csatában, vagy épen halálos sebet borítni be! mint fogta volna a nyájas ereklye segítni elő a felgyógyulást! Neheztelést tán csak nem rettegett asszonyától, édes Olmaym?

Értem a fúlánkot kedves kisasszony, de rólam az lesimúl; a hála annyi figyelemért, mennyivel Marától tiszteltetem, akkor lenne vétkes, ha nem lenne forró.

Úgy van; s ezután hálát reméljen a madarász, hogy tőrke, hálója eleibe madarainak magot hinteget.

Ön éles; de mondja meg, mi kár oly szép hálóba esni?

Ó semmi! mondá elkomorúlva Laura, s felálla ültéből; Mara szép, gazdag, eszes, csábos.

Igaz édes kisasszony, s mi leginkább vonz hozzá, az, hogy ha ámít, ámul maga is. Azon indúlat nem volt elvesztegetve, mely egykorig viszonoztatott. Én úgy is csupán viszhangnak epedezni nem tudok.

Olmay epedhetett így valaha? kérdé Laura; én azt vélem, hogy azon indúlat volt elvesztegetve, mely tiszta, tartós érzemény helyett, zavaros gerjedelemmel viszonoztatott; ilyenen én egy Olmayt felűlemeltnek gondolok.

Kisasszony! mint vegyem e nyájas nyilatkozást? – Olmay megfogá Laura kezét: hátha Lauránál keresném e tiszta tartós érzelmet? – Gyönge kézszorítással felele Laura, s kinéze a hegyekre, elrejtni zúdulatait keblének és lángját arczainak.

Zajosan szorítá őt karjai közé Olmay: enyém vagy tehát lányka! kiáltá s kiereszté ismét karjai közől. De Laura! így szóla, ugyan az a szellő, mely tavasszal játszva susog a falevéllel, búsan kapja le azt ősszel. Szerelmednek megadom magamat, hiúságodnak nem. A szerencse sajátom volt eddig abban, hogy az előzgető szíveket csak elfogadnom kelle, nem keresnem. Te kapod első szerelem-vallomásomat, de egyszersmind most utóljára látogatásomat, mihelyt sokallod föltétemet. Én osztatlan szívet kívánok, olyat, kinek elege legyek, világa és mindene. Ilyet kérek, vagy semmit! Mit várhatok Laura?

Elbocsátva leend mindegyik, felele szemlesütve Laura, mihelyt Mara búcsut kapand.

És sajátom léssz örökre?

Az! sipegé Laura.

Akarsz időt leányka? fontolásra napokat? Ki áll jót: nem hiúskodás hajta-e most felém, mely ismét máshoz fordíthat tőlem? Az zárt el eddig is tőled, hogy játszani láttalak nememmel. Szólj: akarsz időt, napokat?

Nem, nem! kiáltá Laura, én egészen tied vagyok; de viszont egész szivet várok cseréül vissza.

Azt adok. E gyűrüt, ezen égő rubinnal, mint jelképét lángoló szerelemnek, Mara tolá tegnap reám; fogd azt zálogául annak, hogy köztetek érzek és tudok választást tenni. Tőled viszont e kigyó-karikát kérem, jelképét az örök-létnek, melyen át szerelmünknek élni kell.

Laura átvevé amazt, s nyújtá némán emezt.

De e kígyónak Laura, halálos leend csipése a hűtlenen! – E szókat sötét, lángoló szemekkel, s oly fojtott hangon ejté Olmay, hogy Laurát azokra lelke égi kéjének közepette is, titkos borzadály futá végig.

Azonban csakhamar elfúlada az első nyilatkozások varázs éldeleteiben minden tartózkodás. Édeni boldogságot válta mindkettő egymás szerelmében, s Laura elért óhajtások kéjével és büszke diadal örömével, tére be nagynénjéhez.

Hozzád igazítám Olmayt, így szóla ez, mit sem sejtve a nagy változásról; ámbár vesztettnek tartom idődet vele. Gyűrüt láték ujján, mely még utóbbi estvénken is Mara kezén ragyogott.

S most már az enyémen ragyog, mondá Laura, s előmutatá a gyűrüt. Egy óra sokat változtathat.

Zajos örömben áradozék Szentjóbné, csaknem gyermeki faggatásokkal vallatá Laurát s ezt a különben is hiút, még hiúbbá tevé gondolatlanságaival. Laurát, maga sem tudá mi? tartóztatá szivében valami, hogy kivalljon nagynénjének mindent; az örök hűség fogadását s mintegy felavatását elhallgatá.

A bájos szerelemnek első lángolása, miként levegő a látható világot, úgy folyja körül lelkünket, élő és nem élő körzetünket; szerelem mosolyg felénk mindenfelől, azt lehel telt keblünk mindenfelé. Laura ennek szép varázslatában kész vala minden áldozatra, s kéjt lele azokban mintegy meghaladni önmagát. Búcsu adaték a repkedő imádó-seregnek, búcsu minden új hódításnak, hiszen bírá egyben az egész férfi-érdemet, s megtelt szivében nem vala üreg többé elfogadhatni más birtokot. Boldogságban folya el így félév, oly boldogságban, milyet csak érzeni, ízelni lehet, leírni nem. Laura átigéré kezét az ifjúnak, ez elbocsáttatásért folyamodék a hadi tanácshoz; minden órán várá a kedvező határzatot, s úgy tekinté immár Laurát, mint sajátját.

De most egyszerre ködleni kezde a szerelem szép láthatára, borongni majd, s borulni végre. A fiatal báró Kéry megtére külföldi utazásaiból, születésnek, szerencsének és míveltségnek minden szép tulajdonival, mik csak egy ifjat a szépnemnél vonzóvá tehetnek. Kéry Laurára veté szemeit, reá szegzé figyelmét; a lányka tiszteltetettnek tartá magát, s tisztele viszont; de a szívbe-fogadott, Olmay marada. Ez azonban csakhamar sejtni véle, gyanítni később, s majd látni végre. Féltés marczonglá a hevest, kéré előbb kedvesét, hogy kerülje a bárót, később kiváná ezt, s végre parancsolá az áldozatot. Laura tőn eleinte mindent, mit a társalgási illedék nem tiltott; de a zajos tiszt áldozat-zsarolásai naponként sürűbbek, szilajabbak lőnek. A leány kérlele, s hol amaz túlcsaponga kivánságaiban a mértéken, okokat, ellenvetéseket tőn; esdekle: ne kivánja megsértését a ház becsületének, és illendőségnek; hol ezek sem mutatának sikert, eskükkel töre megnyugtatni hűsége felől. Mind hiában! ha boldogúla is ezekkel olykor, Olmay kinosan kivívott nyugtai, csak nagy égi borúk előtti félelmes csendek valának, miket gyakorta fontolatlan kifakadások, zajok, sőt dühös kitörések váltának fel.

Laura nyugtalan kezde lenni és borús. Az ő élénk öröm-vágya, éber kedélye, heve, csak örömet tuda várni a szerelemtől, melyet lélek nyájas éldeletének, s mosolygó élet könnyű játékának tekinte inkább, mint komoly, nehéz súlyu vesződésnek. Hiúsága ki vala immár elégítve, a büszke ifjat immár lánczaiban birá; s az öröm lihegő reményeiben megcsalatkozott szív többé nem lele táplálékot. Unott lőn neki a szerelem, mely örök marczonglásokkal zajlott körülte s dúlt élte hajnalában. Már-már forró heves természete gyakorta lángba kapá őt, tüzes szóváltások ingerelték a sziveket, s naponként messzebb tolák egymástól. Mennyi része lett legyen ezen idegenűlésben báró Kérynek? bajos elhatározni; annyi bizonyos, hogy későbben maga Laura sem meré e részben magát minden hiúságtól mentnek vallani.

Olmay Bécsbe rándult fel, sürgetni elbocsáttatását. Sietett vissza, hogy Szentjóbnénak már szétjelentett estélyén jelen lehessen. Egy pár órával tért meg előtte, s kifakadó lett felindúlásában, a mint hallotta, hogy a többi betanúlt darabok közt, Laura kettőst éneklend Kéryvel. Kinzó féltése végig futtatta képzetén a betanulásnak valószínüleg biztos óráit, előtüntette a még jöhetőket, s Laura nem volt képes lecsillapítni a zajost. Elhatározottan kivánt ez változtatást a tett rendelésekben, eltiltotta jegyesét az öszveénekléstől. Laura sértettnek érzé magát, Szentjóbné pedig háza becsűletét; keserű bánat kinzá amazt, hogy méltatlan gyanúval alacsonyíttatik, szégyen boszontá ezt, hogy háza czégérűl tétetik ki a város mondáinak. Szentjóbné töre ki előbb, s eltiltá a tisztet, ily korai és méltatlan beavatkozásoktól, háza és nemzetsége dolgaiba. Olmay büszkén felele, mondván, hogy Szentjóbné asszonysággal semmi dolga, s Laurához fordúla. – De igen is vele van dolga! kifakada hevesen Laura; nénémnek sokszoros joga van öccsétől engedelmességet kivánni, s itt ezt annál szivesebben teszem, hogy öccsét csak rabszolgaságtól óhajtja jó néném megóvni, mihez amannak magának sem igen van kedve. – Hidegen hajtá meg magát Laura, s szobájába zárkozék.

A szelid kezdésű és folyású szerelem, nem szokta elzárni az ész tanácsát, de midőn az előbb forradozott, vagy lángokba csapkodott indúlat oda jut, hogy hideg fontolásokra enged idő-közöket, immár hűlőben, haldoklóban van az! Laura már egy idő óta kezdé hányni-vetni elméjét azon: mire fog vezetni Olmayval szerelme? s minél inkább kezdé ezt kiismerni, annál inkább meggyőződék a felől, hogy boldogságra nem fog az vezethetni, hogy szíve nem leend egyéb martaléknál, s várt örömei nem egyebek tünő álmodozásoknál. Mire nem viheti még a zajost vakon féltő indúlatja? hol vegye a büszke kevély, nyugalmas képzetét, nyugalmát a csendes házi boldogságnak? Szentjóbné hiven megosztá vele a bús kilátásokat, s még nevelé azokat figyelmeztetésével, Olmaynak több izben kitűnt szenvedélyére a játék-asztal iránt. A lányka örülni kezdett szivében a felbomlásnak, s elhatárzá magában, hogy jó móddal szakítni fog Olmayval.

Ez azonban nem esék oly könnyen mint reménylé. A kevélyt, ha viszon-szerelmet veszt, nem annyira bántja dúlt boldogsága, mint kínozza sértett hiúsága, önzése, s azon neki kiállhatatlan érzelem, hogy mellőztetik. Olmaynak is tűrhetetlen vala az a gondolat, hogy ő eresztetik el, s más tétetik mint vélé, eleibe. Ez őt azonban csak eleinte gyötré; azon akadályok mikkel küzde, mindinkább több-több erőt és lángolást adának szíve szerelmének, mely különben kevélynél nem szokott lenni egyéb mint hiú önzés. Néhány napi büszke kimaradása után, kezdé ismét aggatni fonalát Szentjóbné házához, s bátor mindig rátartva magát, még is udvarisággal feledtetni a történteket. De Szentjóbné hideg udvarias vala iránta, és Laura kikerűlő. Ez utóbbi gondosan ovakodék négyszem közé jutni vele, mi kedvetlen nyilatkozásokra fogott volna nyújtni alkalmat. Ezen vont helyezet csakhamar kifárasztá a tiszt béketűrését; borús kezde lenni, vagy szótlan, vagy kitörő czélzásokkal sértegető. Végre kimarada egészen, s Laura szabadabban lélekzett. – Egy estve, játékszínbe igérkezék Szentjóbné Laurával, s báró Kéry ajánlkozék kisérőjöknek. Elhaladt már az idő, Kéry nem jött, s a nők nyugtalansággal ültek kocsijokba fel. Tolúltan állott a nép a színház előtt, a mint leszálltak. Laura széttekinte a bárót keresve szemével, s a mint befordúla Szentjóbné után, a sötétben egy ember zsurlódék hozzá, megkapá kezét, s egy égő lámpa felé rántván őt, egy gyűrüt csillogtata szemébe, s berohana a nép közé.

Laura rémülten szökék előre Szentjóbné mellé; mert a mint a lámpa sugarát az ismeretlenre veté, Olmayt látá ebben, dúlt arczczal és borús szemekkel. Tetétől talpig járá a borzadás ereit, s nem tudá miként juta szin-erkélyébe.

Ki egykor szivünkhöz tartozott, csak nagy erőszakkal szakadhatik az el attól, de ha elszakadt egyszer, rendszerint kétszeres erővel áll irántai gyülölségünk, volt vonzalmunk helyébe elő. Laura fel vala forgatva szivében, most érzé már: miként vesztegeté el magát, egy dühössel kötve gondolatlan szövetséget! Most rettege lelkében attól, kiért egykor lángola. Mit sem láta, halla a játék-darabból, s hideg borzongásokról panaszkodék. Korán haza sietének, s Laurának ágyba kelle dőlnie. Még ezen estve hozzájok juta a hír, hogy Kéry megvívott Olmayval, s a báró ettől halálos sebet kapott. Laura éje borzasztó vala.

Másnap levelet vőn Olmaytól, melyben ez kinyert elbocsáttatását, futólag a báróval történt összezajdulását jelenti, s utóljára felkéri Laura kezét, melyért annyi áldozatokat tőn. A levél erőltetett nyugalommal irottnak látszék, melyen azonban itt-ott borús villámok nyilaztak keresztűl. Laura nem volt képes felelni, helyette Szentjóbné válaszolt.

A szegény lányka dúlatva volt, s egészsége és vidám kedélye veszőben. Ellenes lett néki a posoni lakás, s már előbb óhajtatván szüléitől haza, sietett karjaik közé. Itt ezeknek lágy szerelmök s gyöngéd ápolások alatt, mit sem hallván többé a posoni eseményekről, csakhamar visszanyerte Laura önmagát, s kedvetlen viszontagságai már csak mint volt nehéz álmok, tűnedeztek néha borús óráiban lelke eleibe. Ismét a régi vidám, tüzes és hiú lányka lőn ő; azonban vigyázóbb s öntapasztalás után fontolóbb. Nem vala ugyan még szíve zajlásainak mindenkori gyakorlott úrnéja; de bukdosásoktól még is ment, s láng elméje biztosan fogván fel az életet és saját körülményeit, czélt tűze ki magának, melyet szemei elől nem szalaszta ki többé. Olmayval küzdött zajoskodása, mely éltét örök borúkkal fenyegeté, kies óhajtásul, s mintegy békes révpartúl alkotá lelkének a nős élet szelid nyugalmát egy oly férjjel, ki arany szabadságát lánczokra nem verendi, s tisztelésért viszontiszteléssel, figyelemért viszonfigyelemmel fizetend; kit szelid Uzayban fel is talál vala.

Olmay azzal a vad lánggal szereté Laurát, mely keblének oly sajátja vala. Ennek posonbóli távozta után, düh és kétség foglalák el lelkét, borús lőn az egész emberiség ellen, melyből magát mintegy kitaszítottnak érzé. Dúlva vala szíve, dúlva életpályája; mert ezredétől már kikapta volt eleresztetését, szűk vagyona pedig már előbb atyja játékszenvedélye és saját tékozlásai által tönkre ment vala. Azon fonalat, melyet a nevelés fon éltünk számára, csak a sors vas karja tépheti meg; de viszont legkisebb kedvező körülmény is visszaakasztja pályánkhoz azt. Olmayt a kétség kártyaasztalhoz hajtá. Darabig változó szerencsével folytatá az új pályát, míg nem az is ellenűl fordúla feléje. Borúi közt föléledének lelkében ifjuságának üdvtelen álmai. Tudniillik atyja keveset figyelvén fia tevésire, ez azon korban, mely csupa láng fontolás nélkül, regény-olvasáshoz szokék. Idejét veszté közőlök az izetlenekkel, s képzeletét mételyezé azokkal, miket emberiség rossz nemtői sugallatiból, mételyes képzeletek szűlnek. Abaellino, Rinaldó s a t. lőnek neki legkedvesebb olvasmányai, s rablók lelkének ideál-hősei.

Úgy látszik: léteznek bizonyos előkészítései a születésnek bennünk, s mintegy lerakva nyugosznak vérünkben, ideg-rendszerünkben, testalkotásunkban, jövendő elhatároztatásunknak gyúanyagjai, mikbe majdan nevelés és körülmények pattantják be a gyújtó-szikrát, s ezek csak ritkán képesek más anyagokat cserélni helyökbe. Olmaynál rokon véralkat, ifjúi tűz, heves képzelet felfogák a rabló hősöket, s elhanyagolt neveltetése mellett, már korán méltó példányokul képezé ki azokat nála a beteg képzelet.

Most mint nyájas menedéket karolá fel lelke ezeket; vad sorsa által kimentettnek vélé elhatározását, remények szirénkedének távolbúl feléje, s csakhamar egy rabló-csoportnak vezére lőn Bakony rengetegeiben. Bús nevet vett fel, mert csak addig volt szándéka a nemtelen pályán haladnia, míg sorsát javítandja. A statutio ünnepélye Bőkutra csalta őt is egyik czinkosával, mely utóbbi használta is Uzaynál és papjánál az alkalmat. Itt Olmay a színjáték közönsége közé vegyűlvén, tanúja volt Laura igézéseinek, hamvadozott szerelme új lángba csapott ismét, s szándékot érlelt nála, hogy ha igaz úton nem teheté őt sajátjává, mostani álútján tegye azzá. A várfoki romnak egyik földalatti boltját fogta ő most tanyájaul, s árnyként kerűlgette ezentúl Laura minden lépteit. Fogat csikart a mint férjhez-mentét megtudta; boszú és szerelem dulakodtak keblében. Egyik legényével, vadász-köntösben kémleltette az Uzay-házat, s szilaj örömmel dobogott szíve, a mint a háznép várromhozi készületeit megértette. Már ekkor használni fogta volna az alkalmat Laura elrablására, ha embereit épen valami gazdag zsákmányú fogásra, melyről azok a napra vissza nem érkezének, ki nem küldé vala. Ő volt az ügyelő, ki Laurát elrémítette. A mint t. i. sejté a társaságnak Náni tréfáira szögzett figyelmét, akként intézé Lauráhozi közeledtét, hogy háttal essék a társaság felé; a gyűrüt, melyet egykor Laurától nyere, hirtelen szemébe ötleté ennek, s egyszersmind lekapá arczáról a selyem-foltot, mely őt ismeretlenné tevé, s Laura ráismere a félelmes Olmayra. – Ennél most a szerelem dühös kétséggé vála; nem így képzelé ő Laurát új egyenetlen házasságában, nem ily kecsesnek, nem ily elégültnek. Emészté az, hogy végkép elfeledtetett, s oly csekély szikráját birhatja mind szerelmének, mind a hozzájuthatási reménynek. Vadabbak lőnek ezentúl dúlásai a vidékben, s emberei féktelenebbek. Magát elszánva tevé fel magában: vég kísérletet tenni Lauránál, s ez okból bár elvonhatá vala magát és embereit a hegyek menedékeibe, nem tágula Várfoktól, míg nem őt vad kétsége önvesztébe buktatá.

*

Egy vétketlen ifjúi csalatkozás, szóla Laurához Gyula, egy méltatlanra esett indúlatunk, lehetnének-e méltók a kárhoztatásra? Kajánság, romlott szív, s nem tévedés gyalázzák a gyarló embert. Kétkedhetett-e Laura feloldásom felől?

Nem édes Béltekym; ön jobb, kegyesebb irántam, mint én magam lenni birhatok. Hiúság mételye vala eleitől fogva nyavalyám, s íme mi gyászosok voltak következményei! Szintoly bőforrású rossz ez nőnemünél, mint nagyravágyás a férfiúi kebelben. Gyakran fogja az még boldog óráimat megzavarni, s csak az enyhít, hogy érzem: használt a keserű gyógyszer.

Mi ismét nemes és csak tévedett szívnek jelensége, mondá Gyula. Szomorú fogna lenni sorsunk, ha önmagunk s embertársaink előtt, botlásainkra nézve, szíves megbánásaink nem menthetnének. Én részemről bízvást igazságosabbnak igérhetem magamat.

Ongay és Cili, mint vélhetni, Gyulával tartának, s Laura engede az édes ostromnak. Bájos zavarodással igéré át magát a szerető ifjúnak.

Boldog jelen s jövőnek nyájas reményei között telt el néhány nap a két párnál. Legédesb varázslattal boldogítnak bennünket azon szép órái életünknek, mikben, kedveseinkhez kötött szíveink nyájasan kezeskednek előttünk, s kölcsönösen biztosítnak boldog jövendőnk felől; de még nem bírjuk azt, s így a birás, kielégítésével nem gyöngíti, nem öli el vágyainkat. Az élet nyájasabban és szorosabban simúl szivünkhöz, körülményeink bájlólag mosolygnak felénk, szép külön világ szakad ki számunkra, melyből száműzve van minden fanyarság, minden szigor. – Cili mindinkább megbarátkozott sorsával. Nyájasan oszlott fel barátság és szerelem között; amannak karján mindinkább valószínű lett neki az, hogy emez is egykor boldogítandja életét. Ongay a maga nyílt nyájasságával, egyenes szívével, szép deliségével, nem tagadhatá, egyike volt a legszeretetre méltóbb ifjaknak, kivel csak mételyes szív birhatna nem lenni boldog.

Ongay azon igérettel vőn búcsut, hogy nem sokára végkép itthon leend, s az egész háznép oly nyájasan vala immár szokva hozzá, hogy vesztését csak ez vigasztalhatá. Gyula naponként jobbúlt, a szívnek elégűlt kéjei is segélvén az ifjúi erőt. Azonban egy levél, melyet Vinczétől kapott, lelkére búsan hatott.

«Édes Gyulám! ezt írá Vincze, sajnos dolog azokat kedvetlenűl sújtanunk, kiknek számára csak örömet szántunk. Engedj meg, hogy ezt tenni kénytelen vagyok; atyád kivánságából írom e sorokat. Klárcsimmal megjártam látogatóul a rokonokat, s érted különösen vonzott szívem atyádhoz. Őt szélütésben találtuk, majd minden gond és ápolás nélkül; mert mostohád – bár ne vennéd nagyon szívedre – valami Vártay nevű ifjúval, ki járatos volt a házhoz, szövetkezék öszve, s végette mellőzi szegény atyádat. Ő szeretettel fogadott bennünket, s mutatta volna irántunk szíves vendéglátását; de ez nem látszott a háznál hatalmában lenni; mostohádnak pedig nem valánk óhajtott vendégei. Atyád sóhajtva esenkedett gyermekei után, vádlotta önmagát, hogy idegenbe űzte őket, s aggódott miattok. Én nyugtattam őt, s mint nem örvendett, hogy rólad és állapotodról jót mondhaték. Ajánlkozám, hogy írok neked, megigérém, hogy sietve nála termesz; mert szívemről itélve, biztosan megigérhetém ezt nevedben, ki úgy érzesz mindenben mint én; csak hogy szebben, jobban, erősebben. Siess hozzá édesem, reád nagy a szükség itthon.

«Boldogság öléből irom e soraimat. Jövet térj Harsag felé, hogy részvevő tanúja lehess annak, menet nem kivánom, nehogy sinlődő atyád tovább legyen kénytelen várni esdeklett fia után. – Klárcsim csókol, s komaság felől súgott fülembe.»

Gyula már előbb epekedett atyján, mert a rablóvezérnél, Olmaynál, amannak kedves Lazarino-fegyvere találtatott meg, melyet Gyula, a reá vésett neven kívül, egyéb külsejéről is jól ismert, s mást nem tudott vélni, mint azt, hogy a rablók, atyja házánál is gonoszkodtak. Mihelyt fellábbadozott, azonnal útnak indúlt Béltek felé. Atyját az utolsókban lelte, ki alig bírt immár fiára ismerni. Azonban ennek látása élesztve hatott reá. Atya és fiú gyöngéd kimélettel simúltak most össze eltért szíveikkel, szó sem esett köztök a multakról, s minden tetteik, pillantataik szíves megbocsátást, kibékülést tolmácsoltak. Szíves panaszokkal nyilatkozott Matyi fia előtt: miként méltatlankodik rajta nője, mily tűrelmetlen és boszúálló beteges felindúlásai ellen, mint hagyja őt minden kényelem nélkül, miként gyötri őt sváb-étkekkel, s míg Vártay issza legjobb borát pinczéjének, az ő számára mily hitvány lőre hozatik fel. Gyula borongott az öregnek szavaira; neki, ki csak iménti betegeskedésében, a legnyájasb ápolás közt vala, tűrhetetlen bűn volt a beteg iránti lelketlenség. A beteg, így gondolkozott ő, búcsuzó vendége a világnak, s ki tagadhatná meg attól az utolsó gazdai szivességet?

Matyit csodálás fogta el, a mint bágyadt szemeit Gyula úti lomára vetette, s közte saját Lazarino-fegyverére ismert. Mennyire ereje engedte, így adta elő Matyi e rejtélynek kúlcsát:

Matyi utolsó éveiben lelkestűl testestűl vadász leve. Soha sem lélekze szabadabban, soha sem vala ő inkább elemében, mint midőn szabad ég alatt egy két czimborájával s hű kopóival űzheté az erdő és mező vadjait. Vadász-tanyák lőnek egyedűles szenvedélyei, most inkább mint valaha; jótevőleg érezvén magát általok elvonatni házi körülményeitől, mikkel nem vala elégedett, s társaságoktól, mik vele nem valának elégűltek. Továbbá a vadászatot mindenkor eldődi vitéz-gyakorlatnak, s igaz magyar kedv-töltésnek hallá tartatni. Most szinte kedvetlen vala neki az éj borúlása, mely szüneteket tola vadász-foglalkozásai közé. Szenvedélye, gyakran több napi távolságú jó vadász-helyekre is elcsalá őt, minthogy vidéke immár nem győzé őt vaddal, s így megesett, hogy hetek veték haza. Gyakran éji nyugalma álmaiban is folytatá szenvedélye kéjeit. Ritkán jára egyeben gondolatja, mint vadászaton, s ehhez tartozandókon; s vadásztörténetecskéket hallgatni, vagy elregélni fogyhatatlan vala tűrelmében.

Most őt egy különös vadász-gondolat üté. Egy magyar herczeg, ki évenként csak egyszer szokott bejőni külföldről a hazába, hogy gazdag jövedelmét felvegye, itteni mulatását Matyival szomszéd uradalmában, nagy hajtó-vadászatokkal szokta megünnepelni. A meghivatni szokott számos vendég, víg zajgás és mulatozás közt, szokta azokon próbáit adni vadászi ügyességének. Matyi azon különös gondolatra, és határozatra jöve, hogy a következő év hajtó-vadászatán, oly ruházatban jelenjen meg, mely az utolsóig csupán saját lövésű vadak bőreiből kerűljön ki; s ezen eredeti terv kivitelével, köz csodálat közt nyerje el a nimródi pályalombot. Szándékában szépen is halada immár. Vadkecske adá sarúit, szarvas lábbelijét, róka ujjas öltönyét és sipkáját, kócsag e mellé a tollat, farkas nyújtá bundáját, s gödény a dohány-zacskóját. E szerint öltözetével készen vala egész a borztáskáig; de borzra nem vala szerencsés akadhatni széles vadászataiban, bár miként töre is leseivel utána. Táplálá őt azonban a remény, hogy ez utolsó czikk sem fog hiányzani vadászi készületéből; minthogy híres vadászatra vala egyik barátja által meghíva Bakony erdejébe, melynek töméntelen vadjai között, nem kétkede az akaratos borzra is akadhatni.

Nagy volt a gyülekezet a bakonyi vadászaton. Matyi legjobb fegyverével, melynek híres jóságú olasz csőjén neve is vésve vala, jelent meg azon, hogy netalán adandó ritka szerencséjét annál inkább el ne szalaszsza. Folyt napokon át, hegyen völgyön keresztűl a vadászat, vendéglések követték újulás végett a fáradásokat, s új fáradások emésztés végett amazokat. Matyi hiven részt vőn mindkét nemű foglalkozásokban. Rakásra lövé a vadat, üresre hajtogatá a poharat, s délutánként gyakorta csodálkozék, hogy egyszerre csak egy vadat ejte el lövésével, holott ő, miként villogó szemei bizonyíták, kettőre süté fegyverét.

Negyedik napján a vadászatnak, szinte ily kettőztető délutánja vala Matyinak; a jó badacsoni ürmös vidor varázslattal zsibonga ereiben, s súlyegyent nehezen tartó fejét épen egy kis álmocskával akará megkinálni a tanyán, a mint egy vadász borzot kiált a túlsó partban, melyet egy elkóválygott öreg vizsla fogott maga eleibe. Kilőtt nyílnál sebesebben pattan Matyi ezen kedves hírre ültéből fel, és borz után ered; mohó ihleltében felejt maga körül mindent; kerengő borz hegyre csalja fel, völgybe csalja le, Matyi verdeső szívvel csörtet utána, szeme csak előre mereng az óhajtott vad után, nem eszmélve: mint és mennyire hagyja a tanyát? Most a kutya fürgébben járja a cserét, Matyi vont reménynyel és fegyverrel áll annak szélén, a borz kivillan, de távol Matyitól, ki azonban fegyverében biztában, s türelme szakadtában utána ereszti lövését, s a borz, leirhatatlan örömére Matyinak, felfordúl. Majdnem kétkedve nyert kincsében, emelé fel prédáját Matyi, mi után oly igen esenge; a mint vállát egy valaki hátul megveregetvén: láttam a lövést, így szólítá meg őt, jó fegyvere van önnek; nem cserélné meg az enyémmel? s egy kopott csőt mutata elő.

Semmi kedvem hozzá! felele félmosollyal Matyi.

De annál nagyobb nekem! dörgé az idegen.

Matyi megdöbbenve pillant reá s borzadás futja végig; mert az idegennek képe sötétebb vala Bakony erdejénél, s nem hagyá kétkedni, hogy rabló áll előtte. Kilőtt fegyverrel mit tehete? azonban kedve sem igen vala tenni valamit.

Ha kedvét tehetem önnek vele, mondá Matyi savanyú udvarisággal; átnyujtá kedves fegyverét s nyájas meghajtással viszont magáét az idegen.

Toldásul azonban még egy szivességre kérem önt, mondá ez.

Toldásul? kérdé fojtott nehezteléssel Matyi; gondolnám.

Igen is kedves Bélteky úr! kaczaga az idegen; mert hiszen reménylem, hogy hálásan fogja ön méltánylani nagylelküségemet, midőn oly becses élet-váltság fejében, mint öné, ily hitvány cserével beérem.

S mi lenne a kivánt toldás? rebegé Matyi.

Én csak úri nevét kivánom önnek egy pillanatra; mely kölcsönzés azonban becsületemre fogadom, mit sem fog ártani önnek.

Matyi előtt ugyan nem a legszilárdabb kezességnek tetszék az ajánlott becsület-fogadás; azonban legtanácsosabbnak látszék neki: szivességet mutatni a szükséghez. – Csak módját tudnám ezen név-kölcsönzésnek, mondá Matyi; a mennyire emlékezem, ez csak az irói világnál van divatban.

Ne búsuljon ön, mondá az idegen, s megrázá Matyi kezét, mi ketten a mint vélem, a könyvnyomó sajtókat nem igen nyikorogtatjuk. E szerint tehát tisztában vagyunk. – Erre az idegen egyet füttyente, hogy Matyi füle szinte megcsendüle belé, s négy jó tagbaszakadt legény ugrék elő. Matyinak összeszorúla szilaj alakjok látására szíve.

Ez az úr, parancsolá az idegen, oly szíves volt, hogy szegény házamhoz ajánlotta rövid látogatásra magát; vezessétek el, mint illik.

A négy legény azonnal beköté Matyi szemeit, s a remegőt körbe vévén elvezeté. Az ő állapota, érzeménye és szorongása, nem sokban különbözék, a vesztőhely felé vezetett rabétól. Nem tudá: mit várhat magára? Az idegen, kit rablóvezérnek gyaníta, oly csodásan egyesíte magában míveltséget és szilaj elszántságot, hogy kétkedni vala kénytelen: amabban bízzék-e, vagy ettől remegjen? Hideg kezdé rázni tagjait, és koczogtatni fogait. Egyszerre sejté hogy sűrüségbe értek; mert kezével kelle takarnia arczát, hogy az akadékos bokrok ágai meg ne tépjék azt. Egy idő múlva valami szorosságon kelle bebúvniok; s a hűsebb, állottabb kitolakodó levegő azonnal meggyőzé Matyit a felől, hogy barlangba jutottak. Huzamosan mentek így, a mint egyszerre lerántatott szeméről a kötelék, s az idegen szivesen üdvezlé lakában őt.

Matyi széttekintett maga körül: látta hogy csakugyan barlangban van; de a melynek, miként kiveheté, számos osztályai voltak. Borzasztotta őt minden, mit maga körül látott. A barlangot egyetlen lámpa világította, melynek bágyadt fényinél, mint megannyi ijesztő rémeknek tetszettek neki a benne mozgó emberi alakok. Rablott portékák, egyháziak, katonaiak, polgáriak, békésen feküdtek halomba egymásra hányva; ládák, szekrények hevertek mindenfelé, fegyverek csüggtek a falakon. De a mik főképen rémítették Matyit, bizonyos apró mintái voltak akasztófáknak, törő kerekeknek, pallósos hóhéroknak, fából ügyesen kifaragva, s egy polczra rendesen felállítgatva. Megállott útjában Matyinak lélekzete.

Örülök szerencsémnek! mondá az alvilági vezér; hogy soká ne tartóztassam önt, ime itt a tenta, penna. Tegye meg ön azt a barátságot, irja emlékűl ezen levél alá becses úri nevét, lakát, s évünk mai nevezetes napját, melyben íly szerencse érte házamat. – A vezér eleibe raka mindent, de a levelet akként tolá Matyi tolla alá, hogy abból egy betűt sem olvashata. Kötelezvény lesz! gondolá magában; érné bár be azzal a gonosz! A toll vagy kihulla kezéből, vagy reszketve inoga az abban; mert Matyi remege, hogy míg irand, az alatt fog adatni jel kivégeztetésére.

A vezér gyanítá Matyi rettegését, s ujra fentebbi biztosságu becsület-szavát adá, hogy nála ugyan ily becses vendégének semmi bántása nem leend. Matyi bátorodék, s megirá a kivánt betűket.

Köszönöm önnek e baráti figyelmét irántam, mondá a vezér; tartson meg ezentúl is hű emlékezetében; nevezetesen azon oldalról, hogy én szerfelett szeretem a titok-tartást, s e részben oly hatalmas vagyok mint akármely törvényszék; minthogy a hallgatni nem tudókat oly csöndes állapotba birom helyheztetni, melyben még a szót is örökre feledik. Lőtt borza önnek ím itt van; vegye kezéhez ön, utolsó emlékjeleül volt fegyverének.

Kedves vezér úr, mondá Matyi felvidúlva szivében, hogy oly olcsón szabadúlhat; ha meg nem sértném kiváncsiságommal, óhajtnám tudni; mit jelentnek itt e nem legnyájasabb butorkák, miket itt legkevésbbé fogtam volna keresni?

Szivesség, kedves Bélteky úr, felelt a vezér, viszonszivességre kötelez. Ezen alkotmánykák, miket egyik emberem, ki molnár volt egykor, s mindig osztályos atyafi őrletőivel, faragott, hasznos memento morik nálunk. Az én embereim catechismusa, mint gondolhatja ön, egy kissé szakadozott, s megmaradt lapjain is jó formán megkoptak a betűk; de ezen kis alkatkák egészen felfrissítik azokat. Arra, hogy az igazság kimondására kényszerűljünk, elég nálunk ezen gépecskékre függesztett szemekkel, s általok jelenítő képzelettel mondanunk: ám száradjak akasztófán, törjenek kerékben, jussak hóhér pallosa alá, ha igazat nem szólok s a t: így becsület szavunkra annyit adhat ön, mint akármelyik hernhuter szavára.

Matyi némi tiszteléssel vált meg ezen alvilági társaságtól. Az előbbeni négy legény beköté ismét szemeit, borzát hátára kötözé, s kivezeté a szabadra, hol egy völgy szekér-utján, szerencse-kivánással ereszté őt útjára.

Bolyongott Matyi Bakony rengetegében, úton kalauz, bérczeken út nélkül. Megfáradt, minthogy az ijedés is sok erejébe került, s Bakony vaczkorán derekasan meghízott borz is gonoszúl megvonta vállát. Az est immár borúlóban áll, mereng Matyi szeme mindenfelé, hová szíve vágyik, embertanya után; de hasztalan! s majd nem is merenghet már, mert innettova a szomszéd fát sem látja, s az éj ráköszön rémes borzasztásival. Tanyát választ szorongó Matyi egy terepély tölgy alatt, minden esetre megtőlti fegyverét; de döbben, mert csak most veszi észre, hogy cserefegyvere diójában a sárkány nem áll meg egyik vágáson is. Átkozza magában a vezért, s keblesen óhajtja, hogy legelső becsületszava, melyet a látott három mintára mondand, sikeresen fogja meg őt, s jusson ezeknek eredeti gépeikre; leveti hízott borzát a fa aljába, hisz úgy is megtalálja azt reggel; maga pedig remegtében felmászik a tölgyfára.

Matyi, kinek különben sem sok oka vala panaszkodni álomtalanság ellen, gyanakodék, hogy a mai tetemes fáradás után, nyomósabban fogna elaludni, mi is a magasságban üdvtelenül üthetne ki. Ennélfogva, megakasztá fegyverét egy galyon, ennek szíjjával pedig magát övedzé körül a fa egyik vastagabb ágához, s csakhamar álomnak erede. Baj nélkül folya le éjje, kivévén, hogy mintegy derekán előálmának, valami robajra, mely a fa körül történt, fölriada, s erőszakos mozdúlatával akasztott fegyverét leüté; de a fáradás erőt vévén félelme gáncsoskodásain, újra elszunnyada. Szürkület felé megeredt az eső, mely Matyit csakhamar facsaró vízzé áztatta. Az idő már ősz felé hajlott, s Matyi didergett mint a kocsonya. Lemászott tanya-fájáról tovább folytatni útját, borza után nézett, hogy felkösse azt; de vadját a fától néhány lépésnyire megszaggatva találta. Hihető a kövér csemege farkast idézett elő, s azt csak a lezuhant fegyver riasztotta el kedves prédájától. Ez volt legsajnosabb vesztése Matyinak; kedves terve csüggött volt borza bőrén, s ez vigasztalta őt némiképen tegnapi szenvedésiért. Mennyit fáradt érte egyszer-másszor, s most tépve találta kincsét! Új boszú és átok kelt keblében a rabló-vezér ellen, kinek tulajdonította minden viszontagságait; megfordult homályosan azon boszú gondolatja is fejében, hogy felfedezze a rabló-tanyát, de az örök elhallgattatás fenyegetése visszaborzogatta őt e gondolattól.

Sok bolyongás után majd délfelé ért Matyi falut, ázottan, éhesen, fáradtan s komoly kedvvel, milyennel csak installátiói szerencsétlenségei után vala életében. Mindig szenvedett azóta egészsége, melyet újabb vadászati törődések még jobban megrongáltak. Saját lövésű borzzal csakugyan nem bírta kiegészíteni vadász-öltözetét.

… csakhamar álomnak merede…
… csakhamar álomnak merede…

… csakhamar álomnak merede…

Gyula előtt, atyja elbeszélésére nyilvános lőn azonnal, hogy a rabló-vezér Olmay vala, ki atyjának nevét használá arra, hogy levelével az Uzay házasságát meggátolja; de a levél már későn érkezék. Innen vala Laurának, kivel Uzay jó órájában a levelet közlé, borzadása a Bélteky-névtől.

Gyula föltevé magában, azonnal haza-érkeztével, magára venni át a házi úr szerepét, s elhatározólag parancsolni; mert csak ez vala az egyetlen mód, nyugtot és kényelmet szerezhetni atyjának. A minthogy tapasztalá is, hogy az erős megállásu szilárd akaraton és egyenességen, lesiklik minden pulya álkodás, minden alacsony epéskedés. Határozottan osztá Gyula a maga parancsait, s kénye szerint rendelgete; s megtörténék minden, miként parancsolá, rendelé. Léni bár belül neheztelő boszús, de kívül engedékeny és szolgálatos vala iránta, s a cseléd erőt és akaratot érezvén maga felett, már előre mint jövendő urának engedelmeskedék. Gyulának legalább meglőn azon gyönge vígasztalása, hogy atyjának néhány végnapjait megédesítheté; mert Matyit egy újabb szélütés másvilágba költözteté.

Gyula igaz fiui illetődéssel vevé atyja halálát, szíve örömest kimenté annak minden gyöngéit, miket fonák nevelés rovására róva, s mik mellett jó szív doboga az elhúnytnak keblében. Híven megőrzé minden végrendelését, miket inkábbára eltakaríttatása iránt tőn. Ennélfogva jó anyja mellé téteté őt, első vőlegényi köntösébe öltöztetve fel, jobbágyait megvendégelé torában, vidék koldusainak alamisnálkodék, s a cselédséget egész évre kifizeté. Gyula maga is javallá atyjának ezen rendelményeit; mert mi lehet édesebb és nyugtatóbb mint tudnunk: hogy jó emlékezetet hagyandunk magunk után?

Kornél és Biri már temetés után érkeztek meg, minthogy Biri gyászruha nélkül nem akart kiindúlni a városból, s időbe telt, míg ez teljesen testhez alkottatott. Megjött Leguli is, ki már nem lakott a faluban, úgy látszott pártfogásaul Léni-rokonának.

Csakhamar megpendűlt az osztály hangja, s utóbb megzúdult annak zajja. A két ügyész, Leguli és Kornél egymás ellenében zajogtak. Viták, alkuvások, összezörrenések napirenden voltak most s Gyula egy székre vonúlva, néma közlöttséggel hallgatta a csatázást. Leguli az özvegyi jogokat vitatta, felcsigázta azokat a lehetőségig, s gyakran azon felül is; mert elve és szokása vala: sokat kérni, hogy legyen miből engedhetnie. Kornél az egyenes örökösök jogai mellett vitézkedett, az özvegy és özvegy közt, Léni nem mindenkori kimélésével, különböztetéseket állítgatott fel. Segélyűl vétettek mindkét részről, hazánk minden élő és nem élő törvényei, s törvény-tolmácslatai, Szent István óta szinte az utólsó dicisióig, s miként két ügyes küzdő, kergetőztek embereink az igazság széles sorompói között a nélkül, hogy a diadal egyik vagy másik részre látszanék hajolni.

Gyulát egy ideig mulattatá a dolog; csodálá az emberi gyarlóságot az enyém és tiéd kisértéseiben; de végre hosszadalmas lőn neki a vita, mely olykor többre is siklék ki, mint óhajtá.

Egyet mondok uraim, így szóla végre hideg elhatározással; a mostohának egész napot engedek. Hordjon az alatt el a háztól annyi bútort és eleséget, a mennyi neki tetszik; ezen kívül özvegyi joga fejében fizetek neki tizezer forintot – s vége minden további követelésnek. Ha nem tetszik a föltétel, mostohán fogok bánni a mostoha nővel, és még mostohább anyával!

Gyula jól tudta mit mível; mert besúgva vala neki, hogy Léni új menyekzése, csak az osztályi alkutól van felfüggesztve. Gyula hideg tónja s a nagylelkű ajánlás, fenakaszta minden szót Legulinál és Léninél, mely utóbbi, több tekintetből rettegé Gyula elszánt jellemét. De Kornél tudni, s meghatároztatni kiváná: hány emberrel, szekérrel kíván pakoltatni a mostoha? mert úgymond, egész falut is bérelhet ki erre. A két ügyész ismét egymás ellenébe szökelle itt; de egy pár órai harcz után, mely elől Gyula a kerbe vonúla le, csakugyan megegyezének, s írásba tevék fel az egyességet, melyben mód és határóra vala kiszabva.

Másnapra volt halasztva az elhurczolás. A felhúzott óra zár alá tétetett, nehogy a felek vagy siettessék, vagy késleltessék annak járását; Gyula a folyosóra ült ki s mosolygotta a rabló munkásságot. Mint sietett, mint erőlködött a Léni pártja, hogy több időt nyerjen több vitelhez! A pohos Leguliról szakadt az izzadság, biztatásban és emelésben, s a déli evés órája, most volt tán neki először éltében kedvetlen és hosszas. Kornél sajnosan pillantgatott sok bútor-darab után, szorosan ügyelt az egyezés pontjaira, figyelt az órajárásra, s a mint az ebben kiszabott estvéli óra elérkezett, szünetet koppantott az asztalra. Új vita vala itt ismét kezdőben; mert a kimozgatott és félútban lévő portékát, még Léni sajátjának követelé Leguli, Kornél pedig ellenzé; de Gyula Léninek itélte azt által, s véget vetett a versengésnek. Megállapodott a kiszállító nép, s Léni kimerűlt fáradással dőlt egy karszékbe. Leguli pedig vacsora helyett ágyba kivánkozott.

Kaczagva lépett be Gyula kirablott szobáiba. Ellenség, melynek szabad prédája alá bocsáttatik a város, nem fogott volna abban dúlni különben. Másnap végkép kielégíttetett Léni, s búcsut vett azon háztól, melybe szegényűl lépett be, s melyet most vagyonosan hagyott el. Elmenetele után morgott Kornél, de Gyula: hagyd el sógor! így szólt, nagy lelki bajtóli menekűlést, vagyonunk egy részével vehetni meg, mindenkor olcsó vásárlás!

Most hát már Gyula, szabad ura volt személyének, vagyonának, tettének, munkálkodásának. A szivében terjengő jólét érzeményét csak az foghatja fel, ki mindig, miként ő, rabja volt sorsának és körülményeinek. A szabadság, kétségen kívül első föltéte boldogságunknak, hogyha az nem a boldogság maga. Mindenfelőli nyájas kilátások, szerelem szép boldogítása, barátság, s miután az öreg báró Regéczy, a maga bélteki jószágát, utolsó falatját volt szép birtokának, Legulitól kiváltá, kedves szomszédság is, mind meg annyi kezességek valának lelkén, boldog jövendője felől.

Kéjjel tölt szívvel ment le kertjébe, hol hajdani alkotásai most már mindenütt vidoran diszlettek. Mily változás azóta! mily különbség hajdani és mostani sorsa közt! Igazán, ha az ember átláthatna jövendőjén, így szóla magában, pirúlni fogna olykori kishitűségeért! Mint remeg, mint csügged gyakran csekélységek felett, miket egy kedvező percz képes javára váltani!

Isten hozott öcsém! kiálta egy ismeretes szózat a kerítésen által hozzá. Az öreg báróé vala ez, kit Gyula, minthogy amaz a temetésen nem vala jelen, csak most láta Bélteken először. – Temettél édes öcsém és osztoztál, mondá a báró: s ily alkalmakkal bús és zavart arczok jőnek napirendre, miktől iszonyodva futok. Mosolygó arczok az én barátim! Ha festész volnék Gyulám, minden bölcset mosolygó arczczal festnék; mert csak úgy tehetem fel felőle, hogy megbirá fejteni az élet feladatát: hogyha nem sírdombon ülve tanít meghalni, hanem rózsáktól övedzve oktat élni. S aztán temetés! bús tűkör-tartás előnkbe! Azt szeretném inkább, hogy minden ember Illés próféta példájával bíztatgatna, ki elevenen ragadtatott az égbe, hogy szivem némi reményt kapna, kikerülhetni egykor a halált, s még tán második Illés is lehetni. – Szánakoznám édes öcsém előtted, atyádnak halálán, de bizony nem tudok én hozzá, s okot sem igen látok reá; de nem is üdvözöllek, mert fiú vagy. Hanem hidd el, hogy szomszédságodnak szivemből örűlök. Egy jó szomszéd legalább is két atyafi, s a rosszából több is. Némelyike ezeknek sokat szeret követelni a rokonság jogánál fogva, bár maga mézes szavaknál nem igen terjedez is tovább. Úton útfélen osztozik veled, bojtorványkodik apáid, anyáid százados osztályleveleibe, pört akaszt nyakadba ha magvat sejt reá, és még is komolyan követeli, hogy forradozzál érte míg élsz, és reá halj, ha megszünsz élni, mert rokona vagy! Már nekem jó barát, jó szomszéd az emberem, s rokonom is csak úgy, ha egyszersmind ama kettő a jámbor!

Nyájasan szövetkeztek az új szomszédok, s Gyula kipattanván titkával, hogy mihelyt az illés fogja engedni, nőt hozand a házhoz, derűlten fakadozott örömében az öreg báró. Azt kikérem öcsém, hogy itthon én legyek az öröm-atya, s a mennyekzői ebéd azon diófák tüzénél főjjön meg, mik végett Valkayval és Legulival annyit pörlöttetek, s miknek még ma fejszét vettetek, hogy száradhassanak, s mennyekződön rossz jóslásu füstöt ne adjanak.

Gyula szivét nyájasan illeté az öregnek szives ömlengése, csodálá erős lelkét annak, mit annyi viszály sem tuda elcsüggeszteni.

Ej mit édes öcsém! jó kedvemet csakugyan nem eresztém vagyonom közt csőd alá. Kissé rossz számoló voltam az igaz, s ennek leginkább nevelőim voltak okai. Soha fel nem tudták velem fogatni az algebra hasznait, s innen jött, hogy az a + b = ab-t, tudós gyermekeskedésnek s hasztalan betű-játéknak vélvén, sem hozzá, sem vele a számolás mesterségéhez, kedvem hajlani nem birt soha. Édes öcsém, ha még valaha az ég egy pár millió urává tenne – mert kivánásban miért legyek fösvény? – hidd el! azonnal intézetet alkotnék hazánkban, melyben az iskolákból kikerülteknek, a világ folyását, élet philosophiáját, a józan háztartást, s pénzköltés hasznos mesterségeit taníttatnám. Ó mi sok forrását dugnám be intézetemmel a világi élet boldogtalanságainak! – Gyula javallást inte a bárónak. – Bizony megtenném öcsém, folytatá ez szavait; ámbár a még csak óhajtás alatt álló kincsből rendesen nagyobblelkűek szoktunk lenni, mint a már birtokunkba jutottból. Most már akként vagyok, miként az egyszeri fösvény köpenyege, melyből kabát, később mellény, s végre sipka lőn. De öcsém – itt szivére tette kezét – a posztó hidd el jó szövetű, és nem durva!

Gyula gyermekeiről emlékezék. – Kegytelen tapasztalásom az a világban, mondá a báró, hogy az ápolás és gondoskodás kegyelete, nem akar akként terjedni fölfelé, mint lefelé önkénytesen hajol. Nem ritkák ugyan az oly fiak és leányok, miként ezt az emberiség becsűleteért hajló vagyok hinni, kik örömest visszaápolják szülőiket, s készek áldozatokra is irántok; de rendesen nem találják el azt a kimélő gyöngédséget, melyet érzékeny szülék ápolása kiván. Ez a viszony igen kényes, s mindkét részről finom tapintat kell hozzá. Az öreg komolyan másba szakítá át a beszédet.

Gyula sietett rendbeszedni bélteki dolgait s Harsag felé vevé visszaútját, hogy Vinczéjét láthassa, ki még csak a jövő tavasz végével készűlt átköltözni Kisrétre. Az öreg Gyomay számolgatott, Vincze olvasott, Klárcsi pedig a várandó kis polgár számára szabogatott. A boldog háznépre nézve ünnep volt Gyula érkezése.

Délután tiszteletére mentek a generálnak. Épen jókor! kiáltott ez Gyula eleibe, vőfélyre van szükségem, s másnapra mennyekzőre hívta meg vendégeit. Senki sem tudta a párt, s a generál titkolódzott azzal. Sátorok vonattak az udvaron, s a generál foglalatos volt rendezgetéseiben. Nekem, így szólt az ifjakhoz, szebb rész jutott öregségemre, mint reménylhettem saját örömeim feldúlatások után, t. i. részt vennem azok boldogításában, kiket szív vagy sors kötött hozzám. Kár hogy ezen szép örömeket rendesen vagy csak gyöngén, vagy csak akkor keressük, midőn már saját örömeinkből kiszorúltunk.

Másnap gyűlve volt már az úri násznép ott fent, s a parasztok ott lent, a pap hivatalos öltözetben állott a szőnyegen, de még a nászpár nem volt jelen. A generál kinyitotta oldal-szobáját s a bámuló Gyulának átadta a menyasszonyt, hogy az esküvőre vezesse. Angelica volt ez, a festészleányka, s a vőlegény – Porubay, esküdt jegyző a generál egyik falujában. Egy tisztes asszonyság lépett ki velök a szobából, ki iránt nagy tiszteletet mutatott a generál, s kiben Gyula azonnal azon nőre ismert, kinek egykor Budán a hegyek közt vesztett jegyzőkönyvét visszaadta volt, s utána Erzsike.

Nyájas komolyság ült az esküvő pár arczán, s csak az asszonyságon és Erzsikén látszottak búnak és szenvedésnek jelenségei. Gyula az egész szertartás alatt nem eszmélhetett fel bámultából, meg nem foghatván a pár összekerűlését mindaddig, mígnek későbben Porubay e történet előadásával világosította fel a titkot.

*

Létay altábornagynak, a hadi tanács tagjának, vürtembergi születésű hitvesétől, egyik cs. k. herczegné udvari dámájától, ki korán elhala, három leánya maradt. Két öregbike, kiket később báró Regéczy s a septemvír vittek haza, úgy látszék öröklé atyjának nagyralátó, büszke és borús természetét. Ezek el nem téveszték szemök elől soha annak szoros latolgatását: mi illik, mi nem illik rangjokhoz? Székhelyi szokás és udvari illedék valának nekik törvény, erkölcsben és viseletben. A lánykák magában Bécsben is, hol állandóul lakozott Létay, kevélyeknek tartattak. Majdnem egészen ellenetben állt velök a szép Jusztinka, a harmadik testvér. Ez utált minden feszességet, magában vonúlt volt nagy társaságokban; de annál nyilatkozóbb és bíztosabb kisebb biztosokban, s gyakran a fontolatlanságig egyenes. Ilyenkor atyja mord szem-nyillal, testvérei pedig kiméletlen gúnyokkal bünteték őt. Ezeknek nem vala ínyökre Jusztinnak, mint nevezék, azon aljaskodása is, hogy megfeledkezve magáról, mindenkivel hamar szóba eredt, cselédtől kérte inkább mint parancsolta a szolgálatot, s nem bírta tulajdonává tenni a magasabb tónt s illető rangtartást.

Ebben nem ismerek saját véremre, mondogatá gyakran borús felindúlással Létay, ha Jusztinka ellen újabb panaszt hordának eleibe testvérei. Ezen szavakban, miket gyermekei csak harag kifakadásának vettek, több fekvék ennél. Létay sokat kínzá vala életében nejét azon gyanújával, hogy Jusztinka nem saját gyermeke; ámbár ismerősi a boldogúlt nőt mint erényest emlegeték, s innen szembetűnőleg mellőző vala többi két leánya mellett iránta. Ezek híven osztozának atyjok hidegségében öccsökhöz, s ez egészen kiszakított személy vala a család között.

Ezen mellőztetése azoktól, kik oly közel állottak szívéhez, a lánykának különben is szilárd akaratát elmakacsíták, s ellennyomásokra ingerlék. Minthogy testvérei a musikát szenvedéllyel űzék, őt nem lehete annak tanúlására bírni; fel kelle vele hagyatni az órákat. Ellenben a festés nem vala barátja nénjeinek, s így annál nagyobb Jusztinkának. E szenvedély egyszersmind óhajtott elvonódás vala neki testvéreinek örök gáncsai elől. Ezek nem kedvellék, miként nevezék, a fejcsüggesztő olvasást; annál inkább kedvellé azt Jusztinka, s főkép az akkoron eláradozott érzelgő regények, úgy magány-keresésének, mint érzékeny szívének, kedvelt tápláléki lőnek. Korán túlságokra kapák ezek a lánykának képzeletét, mind élet mind világ folyása felől.

A testvéri ellenkezés mindinkább nyilvábban mutatkozott. Ha közhelyre vagy társaságba készűlt Jusztinka nénjeivel, kedve telt ezek ellenére a legegyszerűebben öltözni; otthon a méltatlan bánással sértett cseléd iránt még egyszer oly nyájas és leereszkedő volt ő. De az efféléknél nagyobb gáncs volt, mind atyja, mind nénjei előtt, Jusztinkának nyers egyenessége a társaságokban. Azok irányában, kiktől szívét eltolatottnak érzé, minden parancsolás daczára is nem bírt palástoló lenni; s így nem jöhettek úgy társaságból haza, hogy Jusztinka egy vagy más botlásért feddést ne érdemlett volna atyjától és nénjeitől, kik ritkán is voltak ellenei vádtól üresek. Mindezen vádolások nem annyira testvéri gyülölségnek, mind azon kevély eszméletnek voltak jelenségei, hogy Jusztinka sem akar sem tud becsületet tenni a Létay-háznak, ámbár gyanítható vala, hogy homályos irígykedés is játszá szerepét nálok; mert a szép nyájas Jusztinka, akaratlanúl is hódított a társaságokban, homályt vetett büszke nénjeire, s az atyai házon kívül mindenünnen jóakarat mosolygott felé.

Létay mind rangjánál, mind talentománál, mind a felség iránt többször bizonyított hűségenél fogva nagy tekintetű és befolyású úr volt az udvarnál. Ez arra kényszerítette őt, mire saját kedélyénél fogva is hajló vala, hogy úgy nevezett nagy lábon éljen. Ő jó birtokú volt ugyan, de nem gazdag, s így a felidegzett költekezés jó formán megrongálta házát. Innen egészségbeli ürűgy alatt egy időre engedélyt eszközlött ki az udvartól, falusi jószágára vonúlhatni. Az egész háznép kiment, Jusztinka örvendve szívében, nénjei aggódással a falusi unalom iránt. Nem is ok nélkül; a zajhoz, nagy társaságokhoz szokott leánykák, sehogy sem lelheték fel magokat a falusi csendben. Sokáig öröm vala nekik az est-borúlás, mely egy-egy unalmas napot zárt be, s aggódás a reggelnek-nyilása, főkép a felől: mit kezdjenek e napon a mászó idő ellen? De Jusztinka elemében volt künn, szabadabban járt kelt a szabadban, festett, olvasott, s egy órácskáját sem engedé vala éldeletlenűl által a múlásnak.

Vala egy rokona a Létay-háznak, Judith, már éltes özvegy, ki részint nyavalygása, részint aggkora, részint szegénysége miatt, nem tarta többé számot újabb férjülésre. Ez saját betegeskedésein alkalmat és kedvet nyere házi orvoslásokhoz, miként ez azon időben még szokásban vala, melyben rendes orvosok szűkét irgalmaskodó nőnép pótolgatá a hazában. Különös tudománya és ügyessége vala Judithnak a fűszeres vizek eresztésében, gyomor-cseppek, szemvizek, zsírok, kenőcsök készítéseiben, s évenként újabb sor erőslevendula-, kapor-, zsálya-, rózsa-vizek, svéd cseppek, keserű italok, csodatévő flastromok s a t. állíttattak hosszú henger-üvegekben, tégelyekben és laponyokban, fel a falszekrényben. Ezeket tűrhető jártassággal használá Judith a nyavalygó emberiség számára, s ha tévede is olykor, szent és kegyes vala a szándék, s azon közbízodalomban, melyet magának kituda vívni betegeinél, áldás vala ő a köznépnek. Mert enyhítő vígasztalás a betegre nézve, tudnia, hogy nincs végkép elhagyatva, s a halál előtt még bíztatva áll reménye a segélynek. Judith mindenkor kész vala szekrénye bőségéből orvos-szereket nyújtani; de ezeknél gyakrabban használa leereszkedő nyájassága és részvevő szive, mikkel a beteget ápolá.

Judithot részint társaságul, részint kimélésűl, elhozatá lyányaihoz Létay, s gondjaira bízá a háztartást. Jusztinka csakhamar összeszövetkezék a szelid lelkűvel, kinél megpihenhete indúlataival és kedvteléseivel, s kinél viszonvonzalmat talált. Segédűl adá magát hozzá a gazdasszonykodásban, de főkép abban lele elégűlést, ha egyűgyü gyógyszerei készítésében, gyógyításaiban, s betegei ápolásaiban, mikre nézve a természeti hajlam ügyességre fejlett ki benne, segítheté Judith szorgalmait. Ismerni tanúlá a fűveket, átirogatá magának Judith jegyzeteit, figyelmes lőn több orvos-szerek iránt a vidékben, mindenfelől összegyűjtögeté a hasznos orvosi tapasztalásokat, s szenvedélylyel űzé ezen tudományt, mely kedélyével annyira rokon vala, hogy maga is csodálni kezdé: mint nem nyilatkozék ez nála eddig is?

Létay agg ősi épületében, a nagy terem festése megromladozott, s ő a régi helyébe új fresco-festést határozott. Megérkezett a festész, ki művészi utazással járta meg az olaszhon jelesb városait, s azokból valamint tudományt és ügyességet, úgy maga külsejére nézve is, finom simúlást hozott hazánkba vissza. A fresco-festés ritkaság volt még a magyar földön; Berky ezt a mesterséget, különös szorgalommal nyomozá vala Rapháel, Bounarotti, Volterra, Mengs, és Maron remekeiből, s tört ellesni titkaikat. Egy pár mágnási palotában szép jeleit adta immár ebbeni ritka tökélyének, s Létay örűlt a fiatal művésznek. Csakhamar suttogni kezdtek a szobaleányok a szép festészről, s annak kedveltető módjáról, s udvariasságáról; magok a kisasszonyok is figyelők lettek reá, s Jusztinka nénjei sem tagadhatták meg tőle a méltánylást; ámbár benne inkább az utazottat és a külföldi mívelésű, mint a szép ifjat, és kitűnő művészt látszottak becsülni. Jusztinka is újságvágyó lőn, voná őt festői kedvtelése is, s megtekinté Berky dolgozását. Ez épen festékeit vegyíté ekkor tégelyeibe, árnyéklatokat készíte különféle színekből, s Jusztinka tudakolásira kész szívességgel tolmácsolgatott. Előadá a fehér festék készítése módját, a testszínnek, korok és testek különbségeihez képesti különbféleségeit; előmutatá cartonait, mik után rajzai a falra jövendenek; és sejtvén a lányka festészi értését, művészi hév folyá el előadásait. Jusztinka vágyat nyilatkoztata az iránt, hogy némi kisérletet tegyen a fresco-festésben. A szíves ifjú kész vala erre, s megtekintvén Jusztinkának némely dolgozásait, hogy erejét becsülhesse azokból, egyikét könnyebb cartonainak átengedé neki, s friss meszeléssel bevonván egy darab falat, nem annyira szembetűnő részén a teremnek, maga utasításai után festeni hagyá a leánykát. A festés nem rosszúl üte ki, de száradván a mész, több helyen más lőn a festék kiadása, mint Jusztinka reménylé. Mosolygva igazított utána Berky, s figyelmeztette őt: miként keljen előre kiszámolni a festékek munkálatait? Az épület rondeljében, hol hamvas festést kivánt az öreg Létay, szerencsésebb próbát tett Jusztinka, s Berky tüzet kapott oly szívesen lenni tanítója, mint ez tanítványnéja vala. Festészi oktatások, ezeknek biztosságaik, magány és kedvtelés rokonsága, aprónként nyájas ismeretséget szövének a két fiatal között. Jusztinka megcsalá magát, művészi vonzalomnak és rokonságnak tekintvén azt, mi immár kelő érzelem vala. Azt vélé ő, hogy egyedűl festői kedvtelés vonja őt Berky dolgozásaihoz, holott immár a szép s mívelt társalgásu és lelkű ifjú üle szivében.

Jusztinka szép recze-mustrákat kapott kölcsön. Máskor könnyen maga másolta le maga számára azokat; de most valami édest sejtett abban, hogy Berky dolgozásából bírjon valamit. Egy szócska elegendő volt ennek arra, hogy szíves esenynyel fogjon a munkához, s nappal elfoglalván őt fresco-festése, éjjel pótolja szorgalmát. Jusztinka bámult, a mint harmad-napra Berky a kész mustrákkal megjelent. Szemérmesen nyúlt tűpénzéhez a lányka, s fizetést akart nyújtani a festésznek, nagyobbat, mint munka ért; de Berky oly szerényen esdeklett a kisasszonynak, hagyná őt szolgálhatni csekély fáradságával, hogy Jusztinka nem meré, nehogy az ifjú finom eszméletét sértse, a további kinálást megkisérteni.

Jusztinkának névnapja következett. Estve lekéretett az uraság a kertbe, hol csinos világosítás lepte meg azt, mely egy jelentő ábrázolatot jelesen tüntetett elő. Egy fiatal lyánkát szives nyájassággal öleltek a grácziák, s háttérben a művészség istennője, a maga symbolai kiséretében, hozta feléje a koszorút. Tetszett az uraságnak ezen sziveskedés, ámbár mind Létay, mind a két öregbik leány, sokalva mosolygották a hizelgést. De Jusztinkát, a figyelmes művész iránti hálás jóakarat és szivesség foglalák el, s bájos képekkel lopák meg éjjeli nyugalmát. Szép álmai körülte lebegének, s ezentúl vonzani kezdé őt minden, mi a fiatal festészt érdeklé. Berky azon cartonában, mit Jusztinka másola, a boldogságot festé vala. Egy fiatal lányka, ártatlan örömmel szedegete hímes réten virágot; markában kevés vala a tépett, de siető léptei és mohó tekintetei előtt, ingerlő bőségben viríta a tépni-való. Jusztinka érzé most, miként a festésznek igaza volt; mert kis jelenben és nagy reményekben, ő is mi boldog vala most!

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings