A BÉLTEKY HÁZ (continued 5)

Napok teltek el úgy, hogy a szivek kölcsönösen égtek egymásért, de szóra ajakra nem adták érzeményeiket. Jusztinka minden regényes hangulatú képzete mellett is, nem hajlott épen semminek venni a rang korlátait és születés javait; innen lelke előtt még semmi komoly és elhatározott czél, a festészszel kezdett szívjátékban meg nem jelent. Festésnek szine alatt forgott ő Berky körül, kivel mindig vala kérdeni vagy közleni-valója. Az ifjú nem fogyott ki sziveskedéseiből; szem, tekintet, figyelem naponként biztosabbak lettek; de naponként némább a száj; főkép az ifjú búsongó néha, és Jusztinka elfogúlt gyakran. Egy ünnep estéjén Berky mandolint vert a kertben, Jusztinka benne sétált fel s alá, s bár miként ovakodott is, mindig közel estek hozzá fordúlatjai. Most egy szép vadrózsát kivánt a leányka leszakasztani, az ángol osztályban álló bokor-tetőből, nem messze Berky ültétől; de a rózsa magasan ülvén, Jusztinka föl nem érte azt. Berky látván a sikeretlen ipart, előpattana, lehajtá a gallyat, leszakítá az óhajtott virágot, s szerény szivességgel nyújtá azt a lánykának által. Lelkes nyájassággal fogadá ez el a rózsát, s észrevévén, hogy Berky kezét megvérzette a tövis, kirántá zsebkendőjét, s beköté azzal a sebet. Berky pirúlva vonakodott, csekélylette a sérelmet, de hagyta még is a maga körüli édes gondoskodást, megcsókolta a jóakaratos kezet, s forrón szorította azt szívéhez; majd mintegy megrettenve nagy merésén, hátra állt, s zavarodva sütötte le szemét. Jusztinka maga is kínos zavarodásban vala, hol a rózsát szaglalá eszméletlenűl, hol szavakon tünődék, mikkel közös megzavarodásukat elfordíthassa; de nem akadván ilyekre, megfordúla végre, s nyugtalan szívvel mene szobájába be. Itt szerelme szabad lángolásában forrón szorítá szívéhez kedves ereklyéjét, a rózsát. Utánereszté szívét és képzeletét, boldogsága nyájas képeinek. Édes szorongás nyomá szívét, de oly boldogító, melytől a világért sem kivánt volna megválni.

Berky egészen más érzelemmel volt. Jusztinka szótlan elfordúlása tőle, lezúzta az ifjúnak lelkét. Megneheztelt! így tépelődött magában; vakmerő valék, s így elriasztám őt zajos tolakodásommal! Esztelen én, alacsony sorsommal oly magasra merengni! – Dúlt e tünődés szívében, s bús és hátravonúló lett a lányka iránt; minden tekintetében és szavában ennek, vakmerőségét büntető szigorúságra vélt találni; mert Jusztinka, miként szemérmes indúlat szokott, ha már eszmélkedni kezd magára, maga részéről szintúgy elfogúltabb lőn.

Ismét néhány nap telt el, s a szív erőszakja mindig nyomasztóbb lett mindkét részről, s nehezen tűrő immár a titkolást. Jusztinnak önküzdései is a sorsok különbözéseivel, mindinkább gyöngűltek. Egy napon Jusztinka fenakadt egyik festésével; s hosszas belső tusa után tanácsért folyamodott Berkyhez. Ez már bevégezte az először határozott munkát, s Létay nagyon elégűlt lévén azzal, még épülete egy szárnyát bízta kifestése alá. Épen e czélra dolgozott cartonokat a maga szobájában, a mint Jusztinka belépett. Első, mi itten szemébe tűnt, saját mellképe volt a rózsával, a megszólalásig találva. Pirúlva állt meg arczképe előtt a lyánka, rámeredve szemével, s oldalt a meglepett ifjú állott, lesve a lányka arczán derűt vagy borút. – Mi jó Berky úr! hogy annyi időt veszteget körültem. Azt tartom, találva vagyok, de egy kis hizelgéssel.

Ó én nem vagyok elégedett dolgozásommal, mondá forrón ömledezve az ifjú. Hol van itt az a nemes homlok, azok a lelkes vonások, bélyegei a szép léleknek? hol van az a nyájas nyomatja a szelid ártatlan kedélynek? az a varázs tekintet, mely haldokló ifjat is képes fogna lenni életre derítni? az a kéjjel telt pillantat, mely egykor üdvöt, boldogságot fog derítni arra, kit az ég szerelmével áldand meg? Ezen pillantattal törtem én festeni nagyságodat; de munkám, érzem, kontárdolgozás!

Boldognak véli ön, kit szeretni fognék? mondá Jusztinka, mindjárt kisuhanásokkal megbánva szavait, s nem merve pillantni az ifjúra.

Vég nélkül boldognak, felelt az ifjú. Kegygyel telt pillantat lett jutalma a lányka részéről. Berky nem bírva többé érzeményivel, térdre omlott Jusztinka eleibe, s forrón szorította ajkához megragadott kezét. – Bocsánat a vakmerőnek, ezt rebegte, ki homályából azon fényre feltekint, mely őt jótevő napként éleszti. Vagy tán vétettem nagysád áldozó érzetimmel? – kezére borúlva várta itéletét.

Melyik lányka dúlt valaha azért, hogy bájai mindenhatók valának? s épen Jusztinka tehetné ezt, az előbb szerető, a titkon epedő lányka? Érzé ugyan, hogy messze halad az ifjúval, s nem vala teljesen elégűlt, sem önmaga, sem az ifjú megfeledkezésével; de szánat, pártos szíve, s azon zavar, melybe őt az ifjú szavai és helyzete hozák, újabb fontolatlanságba ránták őt. Másik szabad kezével megsimogatá a kétkedő ifjú arczait, felkelni parancsolá őt, s zavart érzelmei között fontolatlan szavakkal biztatá annak reményeit. Berky lelkesedve szökék fel, bátorodott hévvel szorítá a lánykát magához, s ez feledve mindent, szenvedé, majd viszonzá kéjelgéseit és édes nevezeteit. A szeretők tudák s tudaták most, hogy egymáséi, mit már régóta sejtének, érezének. – Jusztinkánál a szerelem lángoló boldogsága feledtete minden gáncsokat, miket elméje vagy büszkesége az ellen tehetének.

Mindinkább szorosabb, s foglalkozóbb lőn most szövetségök, s végre gyanús a háznép előtt; mert boldog szerelem, gondatlan a maga áradozásaiban. Jusztinka megbízott szobalyányánál elfogaték egy levelkéje a festésznek, s Létayt dühösség fogá el. Csak hirtelen szökés mentheté meg az ifjat, szörnyűt esküdt boszúja elől. Jusztinka testvérei ájuldozának a ház mocska felett. Nem létezett kín, mi szánva nem volt számára, s mi rajta el nem követtetett. Méltatlanságok, alacsony boszúk űzték egymást rajta, s végre tudtára adta az atyja, hogy vagy azonnal férjhez-menésre határozza el magát, vagy örökös inségre szánja el Berkyt. Jusztinka reszketett, ismerte mind hatalmát, mind szilárd természetét atyjának, s tudta hogy az ifjú vesztve van, mihelyt ő akarni fogja. Azonnal kész lett határozásával.

Testvérei már jegyben álltak jövendő férjeikkel, s ő körülte is számos tisztelő epedett. Ezek közt eleitől fogva kedvezőleg jelölte ő ki becsülésével Rónapataky őrnagyot, atyjának ezredéből. Ennek nemeslelkűségébe veté most a lányka minden bizodalmát, s tudtára adá atyjának tett választását. Létay örömében megenyhűle leánya iránt, az őrnagy kivánt vő vala neki, s értesíté ezt szerencséje felől. Rónapataky szívből tisztelé s szereté Jusztinkát, s boldog érzelemmel fogadá kiválasztatását. Jusztinkának azonban nem vala komoly szándéka másé lenni, mint Berkyé. A szenvedés és szerelme viszályai, még inkább lánczolák hozzá szívét, s egy különös fölfedezése épen örökre sajátjává tevé őt. Szerelme zálogát szíve alatt hordozá; nem vala tehát más menedék előtte, mint ámítni rokonit férjhez-készülésével, s az alatt időt nyerni Berky számára, hogy félre állhasson a boszú elől. Biztos emberét küldé levelével utána, ő maga feltevé magában, hogy mindenki iránt titkot tartson; de nemeslelkű Rónapataky előtt nyilatkozzék, s őt titkába vonja, s ha lehet, maga segélyére bírja. Szíve annál nyájasabb bizalomra nyílt iránta, mivel csak ő volt egyedűl s a jó Judith, kik szánó kimélettel bántak vele. Atyja, s kivált testvérei, hidegségökkel és gúnyaikkal, makacs hidegséget szültek vala szivében; utálni kezdte nemzetsége viszonyait, melyek szabadság és szerelem helyett, erőszakkal és gyülölséggel kínozták őt.

Rónapatakynak elborula szive, a mint Jusztinka neki titkát s egész állapotját fölfedé. Ő a lánykát szívből szereté, de a saját becsületét még inkább, mire egész a gáncsoskodásig kényes vala. Jusztinka többé nője nem lehetett, de szivéből megszáná ennek ügyefogyott sorsát, s a mint a lányka kúlcsolt kezekkel rimánkodék előtte: ne hagyná el árva sorsában őt, kiben egyedűli reménye és bizalma él a földön, nemes tökélet szálla lelkébe. Föltevé magában, hogy a boldogtalan lánykát kimenti inségéből. Elrendele titkon mindent, s az alatt folytatván a háznál kérői szerepét, s ezzel elszunnyasztván a Létay-ház figyelmét, kiszökteté a lánykát az atyai udvarból. Az őrnagy ezredében szolgált volt egy Gárday nevű öreg seborvos, ki lábai romlása miatt elhagyta szolgálatát, s egy kis városkába vonúlván, csekély nyugpénzéből s orvoslásaiból éldegélt. Rónapataky úgy ismerte őt, mint talpig emberséges férfit, kinek úgy erényességében, mint szívnemességében bízni lehet. Ezt bízta ő meg Jusztinka állapotával, s hozzá vitte ki a szerencsétlent. Gárday mindent fogadott, mit szív igérhet, s meg is tartotta fogadását. Jusztinka már néhány nap alatt saját leányaként vala házánál. Az öregnek szótlan komolysága, egyenes, de gyöngéd kedélye, jótevőleg egyeztek Jusztinka mostani hangulatával.

Most már Jusztinka minden nyomozási szorgalmát Berky után vetette. Az őrnagy sem nyugodott ebbeli munkálkodásiban; de a hír, melyet felőle vihetett, majdnem kétségbeeséssel zúzta meg a lyánka szivét, Létay elfogató parancsot eszközle ki Berky ellen. Sokáig nem lelték ezt, ámbár a szerencsétlen ifjú nem bírhatá magát arra, hogy Jusztinkát messze hagyja. Darabig, miként kivert méh volt kasa körül, csak a Létay faluja vidékében bolyongott, egy párszor betért a faluba is bizonyost hallani, s beszélt Jusztinka biztosabbjaival. Megfordúlt szivében a vér, s minden érzemény, hallván, hogy Jusztinka az őrnagy jegyese. Ugyan ezt hallotta ennek legényétől is, s nem kétkedhete tovább. Majd eszétől válva futott a világba, s így kerűlt a Létay hatalmába. Számos méltatlanság érte az ifjat, mely párosúlva mély bánatával, oly súlyos betegségbe buktatta őt, hogy abból csak ifjúi ereje segíthette ki. A tömlöcztartó leánya szives gondját viselé a szép bús ifjúnak, s ha nem indúlatot is, de hálát és jóakaratot víva ki magának nála. Berkynek tudtára adaték, hogy csak nősülés oldhatja őt fel további üldözés alól. Neki már az élet csekély kecsű, s örömtelen jövendőjű vala; Jusztinkát, kinek állapotát nem sejté, más sajátjának tudá; mi vala hát többé nyerni-, mi veszteni valója?

Mintegy eszméletlenűl határozá el magát, hogy a tömlöcztartó leányával egybekeljen. A lányka szivéből ragaszkodék hozzá, s így gondolá, boldogíthat, ha maga örökre boldogtalan marad is. A hír, ha rosszat visz, űzetett madárnál sebesebben repűl. Jusztinka korán megtudta kedvesének sorsát. Az ő érzelmeit ennyi viszály, sorsának ennyi méltatlansága, borús fásulásba ejtették. Volt nyájas és nyílt kedélye élet-unalommá változott most, s minden lágyabb érzelem, elzárkózó szivébe vonúlt vissza. Volt örömei és kedvtelései elhagyák őt, csak az egyetlen orvosi maradt még fenn, melyet bánat-űzésből is kettőztetett szorgalommal gyakorolt most, naponkénti alkalma lévén ebben, az agg seborvos betegei körül. Aprónként enyhűlt, s csendes szenvedésbe ment által bánatja, s mindinkább több-több kedvvel űzte orvoslásait. Az öreg seborvos, sejtvén e részben a természeti hajlamot, nyílt elmét és némi ismereteket a lánykában, örömmel oktatgatta ezt az orvosi tudományban, s közlötte vele hosszas gyakorlataiban szedett tapasztalásait. Jusztinka orvosi ismeretei szemlátomást növekedtek, biztosúltak, s gyógyításai naponként szerencsésebbek lőnek. Utoljára majdnem eleme lett neki az orvoslás; minthogy tépett lelkének csak a boldogtalan, csak a szenvedő emberiség volt képes írt nyújtani; míg a boldog, kínos visszaemlékeztetéssel gyötrötte lelkét.

Jusztinka kín és bánat közt szűlte el fiát. Minthogy inkább kivánunk attól szabadúlni, mi szivünknek alkalmatlan, mintsem remegünk bizonytalan vagy távolas veszélytől; Jusztinka mihelyt felépült, tudván atyjának még most is tartó nyomozásait maga ellen, de különben is kietlen lévén immár előtte saját szülő-földje, hol annyit szenvedett, útnak indúlt Vürtemberg felé, egyik nagybátyjához, kit leveleiből kedvezőleg ismert. A seborvos épen faluján kívül volt egyik betegénél; levelet hagyott ehhez, melyben fiát atyai indúlattal szívére kötötte.

Idő-múlva levele érkezék a nagybátyának Vürtembergből, hogy Jusztinka bújában elhala, s holtnak tartá őt minden rokona, ismerőse, holtnak az öreg seborvos is. Ez telhető gonddal nevelte a kis Uzoryt – e nevet adá vala neki az őrnagy, később generál, hogy üldöztetéstől megmentse – s benne telt fő gyönyörűsége. A gyermek úgy szerette az orvost, mint édes atyját, s nem is vélte őt másnak. Azonban a nőtlen öreget, vénségére játszottatta még a szerelem. Elvett egy fiatal személyt, kit szívből szeretett ugyan, de kinek élességeitől sokat vala kénytelen szenvedni. Békes indúlatja könnyen tűrte ezeket mindaddig, mignem nejének lánya született tőle; de azontúl nem volt többé mellette nyugalma. Naponként felfrissűltek az a feletti pörlések és szemrehányások, hogy a seborvos inkább szereti az idegen fiút, mint saját gyermekét, hogy ennek mellőzésével kedvez amannak. Hova-tovább borúsabbak lőnek e viták következései. Az asszony félve, hogy a csekély örökségben is részeltetni fog Uzory, méltatlanul kemény vala a fiú iránt; ellenben a seborvos, nejének ezen fanyarságait lelkiismeretesen kivánván kiegyenlítni, megkettőzteté irántai gyöngéd figyelmeit, s így a ház felett örök terhes fellegek csüggének.

A fiú, ki már hatodik évében jára, csakhamar megsejté, hogy ő a háznál a folytonos viszályok tárgya. Ellesé hogy ő nem saját gyermeke a seborvosnak, s elbúslakodék magában. Különben is csöndes ábránd vala sajátja szelíd kedélyének; most elvonakodó bús szerény lőn. Mit sem kért többé, kéztől várt a háznál mindent, nem játszott többé a seborvos lánykája játékaival, s minden tettében kitetszett, hogy tudja saját árvasorsát. Fájt ez a seborvosnak, a lelkes férfiúnak; nem tűrhette tovább a dolgot, felpakolta Uzoryt, s elvitte őt kis vagyonkájával a generálnak.

Ez nemes gonddal és költséggel neveltette ki orvosnak a gyermeket, s ebben tisztelet, hála és szeretet nőtt és égett jótevője iránt. Kedvét találni mindenben, s magát feláldozni házáért, volt minden gondolatja, nemes iparja a fiúnak.

Jusztinka maga koholá vala nagybátyja levelében a maga holt hírét, hogy nyugtassa rokonit, s nyugodjék valahára mind maga, mind gyermeke. Nagybátyja szívesen fogadá őt, annyival is inkább, hogy Jusztinka angyalként jelene meg házánál. Tizennyolcz éves, jeles indulatú és készületű fia, már hónapok-óta nem látott volt szemeire, s az orvosok kifáradtak gyógyításából. Ki belső hályognak, ki szél-zsibbadásnak, ki köszvénynek vette a bajt; különbféle utakon indúltak el orvoslásaikban, mindnyájan siker nélkül. A bús atya inkább azon tekintetből, hogy maga nyugtatására semmit kedves fiánál kisérletlenűl ne hagyjon, mint reményből, Jusztinka keze alá engedte az ifjat. Lassú és igen halkas volt a siker; de a nagybátyja kimondhatlan örömére még is szembetűnő. Edvárd előbb fátyolos homályban, majd mindig tisztábban veheté ki a tárgyakat, végre nem vala szükség vezetőre, s már csak idő és erősödés hiányzék szemeinek. Ki bírná leírni örömét a háznak, s forró háláját az ifjúnak? A szíves nagybátya esdekle rokonának, mutatna alkalmat és utat hálájának; Jusztinka csak nyugtot, békes lakhatást kére házánál; többre mint mondá, szüksége a világban nincsen.

De nyugta, békes lakása nem lehetett Jusztinkának itt is. Az ő még virító szépsége, mely a szelid szenvedés által még vonzalmasabb lőn és szives ápolásai, mély benyomást tettek Edvárd szivébe. A forró hála, szép orvosnéja iránti forró szerelemmé változott nála. Atyja nyájasan látszott javallni a fiú gerjedelmét, s üdvözölni az alkalmat, mely a hálát kivívott lánykát, még közelebb fogná kötni házához. Edvárd, a fiatal szemérmes, nem birt egyenesen nyilatkozni szivével és tisztelő szerelmével; levélbe zárta égő indúlatát és ohajtását birhatni Jusztinka szivét és kezét. Maga Edvárd útra indúlt volt, mi alatt levele Jusztinka kezébe adatott. Felriadt a sorok olvasására kurta békéje ennek. Mit feleljen az ifjúnak? titkolja-e előtte körülményeit és anyaságát? megcsalja tépett szivével őt? mely érzi, nem birhat többé nyílni örömre, szerelemre, boldogságra? alacsony önzéssel használja-e maga részéről a háznép háláját? Űz sorsom! így kiálta fel bánatosan, el van végezve, hogy csak síromban leljem fel nyugtomat! – Tollat foga, nyájasan, de határozottan irá meg a kedves ifjúnak, hogy vas végzete nem engedi vele élni boldogságát, s őt csak akkor fogja láthatni maga körül, ha előbb szerencsésebb nőt hozott házához. – Feleségben tán kivánatosabb erény, édes Eduárdom, ezt írá neki, kedvessé tudni tenni férjének az életet, mint csupán szeretni őt. Nő, ki tördeli, és nem simán hajtogatja az életet, nem fog boldogíthatni soha! – Biztos kézhez adá Jusztinka a levelet, maga pedig észrevétlenűl indúla ki ismét azon háztól, hol szép, de csak rövid nyugalom mosolygott felé. Oly szerencse reményétől válni, melynek sugára már biztatólag játszott szemünkbe, nem kisebb vesztés gyakran, magánál bírt örömünk enyészténél. Nem bús játéka-e az sorsomnak, gondolá magában Jusztinka, hogy az atyai háztól gyülőlség hajt el és szerelem az idegentől?

Hónapokat, éveket töltött bizonytalan bújdoklásban; mindenütt áldásként jelent meg és mulatott. Orvoslásai hírt és vagyont szereznek vala neki, ha amazt húzamos maradással bevárja, s ezt keresi vagy csak elfogadja is. De Jusztinka csak kikerűlhetetlen szükségeire szorítkozott, s csak annyit fogadott el betegektől, mennyivel ezeket pótolhatá.

Honvágy, melynek édes fonala szivünkben meg nem szakad soha, s anyai érzelem, visszavonták Jusztinkát végre a magyar földre. Dobogó szívvel tért azon városkába, hol fiát hagyta volt. Idegeneket talált a házban, a seborvost sírhant fedte már, s háznépe tartózkodásáról nem tudott bizonyost mondani senki, csak annyit hallott, hogy a seborvosnak egy lánykájánál több gyermeke nem maradt. – Földben nyugszol tehát szerencsétlen gyermek te is! kiáltott áradozó könnyekkel; boldog, hogy nem öröklöd anyád sorsát és könnyeit!

Épen a generálhoz készült végsőt és bizonyost hallani fiának sorsáról, a mint a budai hegyek közt, hol jegyzőkönyvét elveszté vala, Berky festésznével és Angelicával megismerkedék. Varázsolva lőn egyszerre a kedves lányka szomszédságába. Szembeszökő volt arczvonásiban az attyávali hasonlatosság, s láttára Jusztinka szivében, bús, de édes visszaemlékezés keledezett. Egy vagy más ürügy alatt többször megfordúlt Anglica szállásán; a beteges Berkyné csakhamar bizalmat érzett iránta, s orvoslása alá adta magát. De nyavalyája ennek nem volt többé gyógyítható. Angelica árván maradt, oly világban és életben, miket nem ismert.

Jusztinka lett most egyedűli istápja, s volt is reá szüksége Angelicának. Báró Regéczy Kálmán naponként közelebb fonta csábos szövedékivel a tapasztalatlant körül. Angelica teljes lélekkel csüggött a báró szerelmén, nem aggódva a rang korlátin, miket nem ismert, s egyedűl csak az ifjúért dobogó szivére ügyelve. Nem óhajtott, nem kivánt ő egyebet, mint visszonszerelmét bírhatni ennek, minden egyéb czél és vágy szunnyadt lelkében; ez egyben szögellett össze nála az életnek minden boldogsága. Jusztinka látá a lánykának fedetlen szivét s remege érte. Kálmánnak tisztátlan czéljait sejté, s bár e részben nem vala is oka féltni az angyal-kedélyű lánykát, rettege még is azon csapástól, mely szeme nyiltával annak szívét sújtani fogja. Porubay, ki akkoron épen a báró szolgálatában álla mint irnok, s mindennapi vala Angelicánál, mindig kétségesebbeket horda elő Kálmán jelleme felől, s gyanakodva adá intéseit Jusztinkának; minthogy Angelica ártatlan bizalmait felriasztni átallá. Jusztinka föltevé végre magában, komoly szót váltni a báróval, s bátor ostrommal vetni véget a fenyegető veszélynek.

Egy eset, alkalmasan segítette elő Jusztinka czélját. Egy kies nyári estvén kisétált ő Angelicával a város egyik népes mulató-helyére. Sürű volt a nép, s a mulatónak főhelye előtt, padokon, székeken települt le a számos uraság. Közte Kálmán épen rangos társaságot mulattatott, a mint Angelica ráismert a kedvesre, szokott bizalmával szökött mögé, s nem sejtve a világi tón illéseit, biztosan megveregette vállát, hogy édesen lepje meg őt ittlétével. Leirhatlan volt a báró zavarodása, a szegény s túlságos öltözetű lányka biztosságaira. A társaság gúnyosan mosolygott s örvendve mosolygott Jusztinka is. De Angelica vélve, hogy nem ismert reá a báró; Kálmán! így kiáltott, még sem ismert meg?

Engedjen meg a leányasszony, mondá zavarja legfőbb polczán a báró, – nincs szerencsém ismerni – tán tévedés.

Kár megtagadni ily szép ismeretséget édes báróm! közbeszökék kaczagva egy uracska a társaságból.

Az asszonyságok kaczagának; Angelica arczain láng és holt sáppadás váltogatták egymást. Jusztinka majdnem eszmélet nélkül voná el őt. Az ártatlan lelkű, a tapasztalatlan, nem tudá megfogni a dolgot. Betegnek kell neki lenni, gondolá magában; mert hisszen látá színe változásait, s különben miként nem fogott volna ismerni ő reá, kivel naponként mulat?

Jusztinka legjobb alkalomnak látá most törni meg a lányka ütközött szívét, nehogy többszörös zúzatás több veszélyt hozzon arra. Angelica bámészan merede Jusztinka szemébe, a mint előtte Kálmán viseletének okait fejtegetni kezdé. Hiedelmetlenségre mutatott egész lénye. Tiszta szíve nem vala képes oly silány lelket tenni fel Kálmánjában. Az az igazi ártatlanság, mely még csak mérszerrel sem bír felfoghatni képzetét a gonosznak. Szerelmét szégyenlené-e a nagy asszonyságok előtt? így szóla; mi köze ranggal a szerelemnek? kivántam-e én valaha egyebet mint szívét? volt-e ő kénytelen megcsalni engem? és miért tenné ezt? – Jusztinka nem boldogúlt, szép lelke hite ellen Angelicának. Majd meglátjuk édes leányom, mondá Jusztinka végre, kitudom én: van-e komoly tiszta szándéka irántad? ha nincs, futnod kell a csábítót, a fúlánkos kígyót!

Angelicának ismét rejtély valának e szavak, s azon tolmácslatok, miket Jusztinka utánok ragaszta. Nem boldogúlhatott ez a természet gyermekével; mert miként költse fel vétek gyanúival ártatlanságát ennek? Föltevé magában, e kedély tisztasága után intézni megszabadítását.

Kálmán néhány nap kimarada, s Jusztinka örvendni, Angelica pedig komoly-bús kezde lenni, és naponként nyugtalanabb. Egy délután belépe Kálmán a szobába; Angelicának öröm lángja szökék arczaiba. Nem mondtam anyám? e szókkal fordúla diadallal Jusztinkához, hogy Kálmánom beteg volt? – Kálmán kész elfogadója vala az ohajtott mentségnek. Nyájas lőn a pár mulatozása, s Kálmán elfogúlatlannak mutatá magát, s szinte az ámításig kedv-előző vala.

Egy szóra kedves báró úr! szóla komoly hanggal Jusztinka Kálmánhoz, a mint ez menni készült. Kálmán kétkedve tevé le fölvett kalapját. Angelica Jusztinkának intésére kifordúla a szobából.

Édes báró úr, így szóla Jusztinka, s erős nézést szegze Kálmán szemébe, mondja meg nekem, mi czélja van Angelicával?

Édes asszonyom, felele Kálmán s parancsos állást és tónt erőltete magának, mi előtt vallatnám, tudni szeretném: mi joga van asszonyságodnak e kérdéshez?

Emberiség és fogadott anya jogai, édes báróm, mondá Jusztinka szilárdúl; mely mindkettő nem engedi, hogy egy ártatlan teremtést borzasztó mélység szélén aggtalanul szunnyadozni hagyjak.

Szabad tudnom: szőve van-e Angelica e csínos fortélyba?

Angelica lelke ártatlanabb, mintsem fortélyról, ha úgy tetszik aggodalmamat nevezni, álmodhatnék; s ily ártatlanság, mely gyanakodni sem képes, gondtalan bíztosságában legkönnyebben bukik. Báró úr magaviselete minap a mulatóban, neki csak bánat vala, de nekem botrány; ámbár ahhoz, hogy komoly czéljai legyenek önnek a lányka iránt, már előbb is csekély reményem vala. Vagy tán csalatkoztam, s a lányka valóban bárónénak volna szánva?

Az nem, mondá mosollyal Kálmán; de Angelica számára fedett hirű s könnyű kényletes életet, annak számára pedig, ki barátném leend Angelicánál, nem megvetendő hálát ajánlhatok. – Álnok szemvágással szorítá meg Kálmán Jusztinka kezét.

Csábító! kiálta felindúltában magáról megfeledkezve Jusztinka, oly hangon, melytől ütközve hátrála az ifjú vissza.

Asszonyom! mondá ez élesen, ne tegye, hogy magam is megfeledkezzem arról, mivel tartozom neme gyöngeségének.

Ezt nagynénéd mondá, s mondja még egyszer: hitetlen csábító! lásd a leveleket! – Egy nyalábot ada Kálmánnak által. Angelica, folytatá Jusztinka nyugalmasabban szavait, miután Kálmán átfutá az irományokat, azon férfiúnak leánya, ki férjem fogott volna lenni, ha rokonim erőszakoskodásai őt el nem szakítják tőlem. A lányka árva s gondolhatod öcsém, hogy őt védni fogom.

S mit kiván tőlem asszonyom néném? kérdé bizonytalan hangon Kálmán, kire nézve a jelenet több tekintetből szorongató kezde lenni.

Ne gondold öcsém, hogy jogaimat követelni keltem fel vélt halottamból. Én Angelikával elhagyandom Pestet, s őt alkalmasint most látod utoljára. Egyedűl arra kérlek: gyógyítsd meg azt a szívet, melyet gonoszabbúl sebhetél, mint vélnéd. Íme itt az író-eszköz, írj egy levélkét Angelikának, miként én azt tolladba szólom. Kálmán kész udvarisággal fogá a tollat, s ezeket írá:

Édes Angelikám! Gyakori eset az életünkben, hogy ámulva magunk, másokat ámítunk. Ez esetben valék én is. Szerelemnek gondolám szivemben azt az Angelicám iránti nyájas indúlatot, mi nem vala egyéb szíves barátságnál, s szép tulajdonai iránti tiszteletnél. Az idő felkölté szunnyadó szívemet gróf Vértesi kisasszony iránti lángoló szerelemmel, kivel épen jegyben járok. Kötelességemnek érzem megtenni e nyilatkozást, bocsánatot kérve szép Angelikámtól, hogy levél s jó fogadott anyja által teszem azt, mihez magamnak erőm s bátorságom nincs. Éljen szerencsésen, s tartsa tisztelő barátjának

B. Regéczy Kálmánt.

Udvarias meghajtással Jusztinka és Angelika felé, de minden szó nélkül vőn búcsut Kálmán a háztól.

Jusztinka Angelikának utóbbi dolgozását nézeglé, egy olasz tájfestést, mely félmunkában álla a festő-álláson. Édes Angelikám, így szóla a lánykához, ez szép darab leend; milyen eget fogsz adni a nyájas táj felibe?

Tisztát, felele Angelika, derült olasz léget, felhőtlent.

A művészetnek szép alkotási jogai közé tartozik, mondá Jusztinka, oly nyájas világot, oly derűlt eget alkotni művei felibe, mint milyen a művész lelkében dereng, és szabadon lebeghetni a valóság felett. Nem volna-e képes az emberi erő ugyan ezt tehetni az élettel, s világi körülményekkel is? Minden szívnek bizonyos szempontja, bizonyos kisebb vagy nagyobb árnyéklatú színvegyűlete van, melyből és melyekkel az életet s ennek változásait tekinti, s nagy részben amazoktól függ: borongásban-e vagy derengésben tekintse emezeket? Azt tartom: a bennünk szunnyadó lelki erőknek felszólítása és használása sokat enyhíthet világi kedvetlen viszontagságainkon.

Angelica sejtve a czélzást nem felelt.

Édes leányom, folytatá szavait Jusztinka, én ezt a lelki erőt óhajtnám felszólítni nálad. Sajnos ugyan felriadni kedves ámulásunkból, de üdvös, hogyha későn nem esik boldogságunkra. Kálmán e levelkét írja neked.

Angelica mohón átfutá a levelet, minden szónál halványabb lőn arcza, s reszketőbb kezében a papír, s kiskori merevűlése után dőlni hanyatlék. Ápolva, bíztatva fogá fel őt Jusztin. Elhangzék a lányka füle és szíve mellett minden vígasztalás. Szótlan meredezés és lelki elmarjúlás vala iszonyú állapotja. Vádolni nem tudá Kálmánt, mert hiszen ámult ő is; s tapasztalatlan szíve nem bíra rosszat tenni fel arról, kiért az ége. Csak azt érzé, hogy végnélkül boldogtalan, s Kálmán szerelme nélkül nem élhet!

Jusztinka pakolt, s Angelika eszméletlenül nézte készületeit, mint kit nem illetnek azok. Porubay belépett, s megrémlett látván az úti készületet; de megértvén a bajt, minthogy iránta bizalommal volt a ház, vidoran segítette a rakoskodást. Szíves szóssággal tárogatott, szebb jövendőt az idegenben Angelica eleibe; s végre magát is ajánlotta útitársul, s megigérte, hogy utánok indúland. Quo fata trahunt, retrahuntque sequamur! ezt mondá ünnepélyes lelkesüléssel. A nőség nem értvén szavait, csak szeme lángolásából sejté nemes tökéletét; Jusztinka köszönettel fogadá el ajánlkozását, Angelica pedig némán nyújtá kezét a szíves barátnak, ki azt tisztelve nyomá szívéhez.

Báró Regéczy Kálmán, mind szó, mind ismerkedés után úgy vélé, hogy Porubayban emberére talála. Kálmán ugyan nem hanyagolá el egykor iskoláit; de azokat különös tűz és szorgalom nélkűl végzé vala. Most bizonyos czéljára szükségessé lőn neki a római és görög história, s nummismaticai nyomozások, mikben Porubay kivánt mestere lehete, ki különben oldala mellett, mint írnok is hasznos szolgálatokat tehete. Vala ezek mellett más mellékes czélja is vele, mi különösen Angelicát érdeklé. Szolgálatába vevé tehát őt, s Porubay nem igen kedvező körülményeiben, elfogadá a meghívást. Kálmán küldésekben, apró megbízásokban, gyakran használá Angelica körül írnokát: s a lelkes, minden feszesség nélküli, nyájas ártatlanságú lányka, csakhamar szelid vonzalmat, majd indúlatot támaszta a derék férfiú keblében. A lánykának művészi tüze, lelke, s Porubaynak ismeretsége a művészet hajdani bölcsőjével, nyájasan egyezének. Porubay római és görög lelkes történeteket, jelenéseket hordogata elő az ó historiából, Angelica képzeletét, ízlését formálá azokból, vagy feldolgozá azokat. Elbeszélő Porubay, mindig szívesebb, oktatóbb vala, mindig lelkesebb és vonzóbb előadásaiban; a hallgatóné pedig mindig figyelőbb, hálásabb, s a férfiú barátságát, mit nem tekinte egyébnek, hajlóbb viszonbarátsággal és vonzalommal jutalmazni. Mint Jusztin, mind Angelica úgy tekinték Porubayt, mint ház barátját, ki előtt nem vala nála titok. Idővel avatva lőn ő főbb körülményeibe a családnak, melynek az ő egyenességébe és tiszta erkölcsébe határtalan vala bizodalma.

Porubay tudta Angelikának Kálmánhozi szerelmét, s az több tekintetekből nyugtalanította őt. Inkább barátnak és jószívnek féltése volt ez, mint szerelemnek. Ő ismerte saját ügyefogyottságát, s így Angelica iránti indúlatja tiszta, czéltalan jó akarat volt, inkább, mint bírásnak vágya, mihez nem vala semmi reménye. Azonban Kálmán hova-tovább kevésbé tetszett neki; azon homály, azon titok fátyla, mely minden tetteit, munkálatait fedé, s minek bár háznál lakott, soha nyomába nem igazodhatott, gyanúsok lettek előtte. Némely számolások, melyek kezén mentek keresztűl, még inkább megerősítették őt gyanújában. Angelica nyílt ártatlan szívét átallá és szükségtelennek is látá felriasztni gyanakodásival; de annál lelkesebben nyilatkozék azokkal Jusztinkánál, s ez a derék férfiút naponként inkább tisztelé. Drága gyémánt ő, ezt szokta mondogatni Angelica előtt, mely úgy miként természet kezéből jő, minden hozzá járúlta nélkül is a pallérozó kéznek, bírja a maga belső becsét. A pallérozó kéz nevelni szokta ugyan ragyoglását a kőnek, de csökkentni is nagyságát annak.

Kálmán báró most már szíveskedései s apró jótéteményei után, megértnek gondolta Porubayt arra, hogy előtte nyilatkozzék. Őt egyébiránt is könnyen használható eszköznek vélte; sokat várván ügyefogyottságától is, s azon szép igéretektől, miket neki már egyszer másszor tett vala. Néhány nap különösen nyájas volt most a báró iránta.

Kedves Porubay úr! így szóla egy délután hozzá, ön engemet többféle szolgálataival lekötelezett, s illő hogy hálám ne csak úri legyen, ne csak bérfizetésből álljon, hanem barát nyújtsa azt barátjának. Én azt a józan prózai érettséget tulajdonítom ön gondolkozásának, melynél fogva hiszem, hogy ön az életet és embereket, nem fogja költői varázs színekben tekinteni, hanem úgy miként vannak, saját gyöngéikben és bohóságaikban; s vétkellés helyett okosnak fogja vallani azt, ki ezeket használni tudja. Ott hol a bölcs gyöngének érzi magát arra, hogy kijózaníthassa a világot, legtanácsosabb, ha mosolygja annak bohóságát, s vagy annak malmán őröl együtt a többivel, vagy vizét okosan a maga malmára igyekszik hajtani. Én, miként sejtheté ön, kereskedési társulatban állok, s mint láthatja, nem siker nélkül. Önt kész részes tagjául elfogadni a társulat, befizetés helyett csak szolgálatot kivánván öntől. Most lássa ön előbb munkálkodásunkat, s úgy adja elhatározását. De minden esetre adja ön előbb becsület-szavát, hogy a mit látni fog, örök titok maradand nála, s nyelvre nem adandja azt soha. Porubay vonakodék előbb, de végre több ellenvetései, s ezek iránti megnyugtatásai után elfogadá a titoktartást. Kálmán báró inte egyik szolgájának, ki ügyelői tisztet látszék vinni a társulatnál, s ez elvezeté Porubayt.

Most látá ez először csodálva, az épűlet és udvar számos rejtekeit, földalatti osztályait, lyukait, pinczéit, kamaráit, istállóit, s azoknak különféle tárgyu használtatásait. Az ügyelő legelőbb is egy tág kamarába vezeté Porubayt, mely tele állott kádokkal, üstökkel, lombikokkal és borházi szerekkel. Belőle ajtó nyílt le a pinczébe. Ez borlaboratoriumunk, mondá az ügyelő; itt ellesve a természet titkait, egy pontba gyűjtjük össze áldásait, miket az egész világon éghajlat- vagy földnem számra felosztogatott. Nem létezik világrészi bor, melyet mi itt magyar borainkból ne készítenénk. Gyakran az ámulásig boldogúlunk, s jó lélekkel fizettetjük meg magunkat; mert a vevő szép hiedelemmel iszik, s mi kára benne, hogy csalatkozott? Különben pedig arra, kedves úr, lelkiismeretesen vigyázunk, hogy az egészségnek ne ártsunk, s csak az erszényt vegyük követelés alá. Fő erőnk az, hogy az idei borokból, finom ó borokat készítünk, s azon évre kereszteljük azokat, mely kegyes vala jó bort szűrni a hazának.

Ezen második osztályban, miként látja ön, különféle művészek munkálódnak. Egyik agg pipákat farag új tajtékból, s otromba metszéssel és betűkkel idézi elő az ó korból Bocskayak, Bethlenek, Apafyak s több híres hősök pipáit, s ingerlik azokkal a vevő kedvtelését, a becshez óság tisztelését is ragasztván. Ez itt római, görög, s néha egypti régiségeket, antik-intagliákat, cameákat vés, farag, elefánt-csontból, márványból, magyar hegyek köveiből s a t. Amaz régi kardokat, buzogányokat, másik mellette régi bogláros szerszámokat, s túl rajta harmadik régi alaku s felirásu kelyheket készítget, különféle századok bélyegeivel. De a mi legfőbb ágát teszi kereskedésünknek, azt imitt az alsó osztályban fogja láthatni ön. Itt készülnek minden kornak, századnak, minden nemzetnek régi nummismái, alkalmi pénzei, az anyagot kivéve oly híven követve, hogy majdnem magunk is tévedünk az eredetiek és másoltak között. Minthogy számos már ma az ily nemű gyűjtögető, s mi nem vagyunk épen drágások, nem csekélységet hajt be e buvárkodásunk a társulatnak.

Uram, így szólala meg Porubay, hogy szorúlt mellének némi tágulását nyisson, a mint sejtem, önök ereje abban áll, hogy újból ót, s fiatalból vénet csináljanak, ezer szerencse, hogy nőnemünk nem jár az urak körül.

Ó ezt a túlsó oldalba vinnők, felele kaczagva az ügyelő, hol megfordítva dolgozunk; s átvezeté a bámuló Porubayt. Íme itt ezen kamarában állanak ífjító szereink. Porubay csodálattal szemlélé a mindenféle szerszámokat, fogókat, ráspolyokat, ollókat, késeket, ecseteket, kádakban különféle festékeket, felaggatott lófarkakat, s a t. – Lássa ön, mondá az ügyelő, s kinyitá a ló-istálló ajtaját; itt állnak öreg candidátusaink, még koraik minden hibáival, s várják dicső ifjúdásaikat. Ím itt ezen ólban már virító díszben állanak az öreg chimérák; mi szépen hazudják ők azon kort, mely nem sajátjok!

Porubay csak akkor vőn szabadon lélekzetet, midőn a szabadra felére. – No mit határozott ön? kérdé Kálmán tőle, miként van megelégedve intézeteinkkel?

Szépek, nagyságos uram! felele Porubay; de engedelemmel szólván, görbék. Én inkább vagyok hajló szánni az embereket tévedéseikben, mint megerősítni ezekben őket, vagy czéljaimra görbe úton használni azokat. Az élet minden emberre nézve más más út. Soha sem voltam barátjok azon világi köröknek, mik az emberiséget vagy rosszabbnak vagy butábbnak tekintik, mint azt annak becse s önfelebarátiságunk megengedhetné. Én eleresztetésemért esedezem.

Ön komor oldaláról fogja fel a dolgot, mondá némi ütközéssel a báró. Mondja meg nekem legtöbb örömeinket nem inkább hit nyújtja-e nekünk, mint való? mi pedig csak hitet árulgatunk. Használ-e nőinknek legvalódibb hűsége is nekünk, ha mi ellenkezőt hiszünk és megfordítva? Elégedésünknek is nem egyedüli kútfeje-e a magunk és körülményeink felőli hit? Mit árt az, ha a vevő egy egypti ereklyét bír tőlünk, s csak mi tudjuk, hogy az nem Théba omladékinál ásatott? neki soha sem leend módja feleszmélnie csalódásából. Nem marad-e nála és maradékinál örök kincs az ereklye, melyhez kedves hit áll kötve? S mondja meg ön nekem: ily magunk forma segélyek nélkül is, nem fog-e soha az effélékben csalódni az emberiség? Én azt hiszem, hogy azok, kik szép ámulásokat, hiteket árulgatnak, az emberi nemnek nem utolsó jótevői. Boldogúl csalódni, sorsa sőt ohajtása ennek. Gyermekek maradunk mindig, s csak ártatlanságunkat nőjjük ki.

Ha ezt megengedném is korosító intézeteiről nagysádnak, mondá Porubay, de a ló-ifjító működés.

Épen nem eshetik gáncs alá, mondá nevetve a báró. Úgy látszik, titkos egyezmény az az egész világon, hogy leányt hibájával adunk férjhez, lovat hibájával adunk el. Tán azért, hogy mindkettőben igen ritka a hibátlan.

Porubay előtt, ki mindenkor nemesen tisztelé a szép nemet, kedvetlen vala ezen összeállítás. Személy és portéka, nagyságos uram.

Mindegy, kedves Porubaym, azon egy különbséggel, hogy amaz egész éltünk boldogságába, ez csak néhány forintunkba kerül. Nyíltszívűségnek kellene uralkodni mindkettő között, de ez örökre elérhetetlen tökélyéhez fog tartozni a világnak. Addig hajló vagyok a lovat úgy venni én is, miként közönségesen vétetik; jár az kézről kézre minden hibáival, miként nyomata elkopásaig a pénz, s csak az utolsó kéznél megy veszébe; mely kellemetlen csapás miként láthatni, csak keveset s ritkán érhet.

Kálmán az elhatározásra még néhány napot engede Porubaynak, mik alatt, a még hátra lévő számolásokat kelle bevégeznie. Emez erősen elvala tökélve magában, hogy a bárótól szabadúljon; mert lelke többé nem lehete nyugodt. Azt vélé bűn felett ül, s a mint Jusztinka és Angelica elkészűlését megérté, mi sem tartóztathatá őt többé. Nyilalásról panaszkodék az ügyelő előtt, mit a sok ülésben kapott, lovat kért maga alá, hogy megrázassa magát, s felkerekedvén reá, útnak indúlt asszonyai után. Ezen útban találta volt őt Gyula a fogadóban, a tisztújításról jött vendégekkel.

Porubay egy városkában utólérte asszonyait, kikkel már akkor együtt volt báró Felsen Edvárd is, vürtembergi rokona Jusztinkának, s egykori szem-betege. A hálás ifjú, most férfiú, folytonos szemrehányásokkal gyötrötte magát, hogy szerelmével világba űzte jótevőnéjét. Nősülése után azonnal Jusztinka fölkereséséhez fogott; de őt, ki nemzetségi nevét nem használta, föl nem lelhette, magyar földön létét pedig nem is gyaníthatta, több ízben hallván elhatározását, hogy arra lépni nem fog többé. Gyanakodott azonban, miután a német tartományokban tett nyomozásai sikeretlenek valának, hogy a honvágy, mit nála több alkalommal sejtett, őt a magyar honba voná, s kiindúlt ide: látni egyúttal rokonit, Jusztinkát pedig kényletes életre hozni be vürtembergi birtokába. Az ember akként van életével, miként kertalkotásával. Únás követi ezt, mihelyt a tulajdonos minden szakasszal készen van, s többé nincs reménye újhoz, és várás öröme nem izgatja őt. Csupa fentartás igen is nyugalmas, s már lankadozó éldelet. Így volt Edvárd is elérte házi boldogsága körében. A hála szivessége, új nyájas jövendőt igért neki Jusztinka sorsának könnyebbítéséből, s lelkes nője előre szerette a barátnét ismeretlen rokonában, és szeretett férje orvosnéjában, s kies napokat reménylt magának az új háztag ohajtott társaságában. Leirása, de főkép gyógyításai után, csakhamar nyomába akadt Edvárd Jusztinkának. Lelkes kifakadó volt öröme, mely kiskorig magának Jusztinkának is olvasztott le szíve jegéből valamit.

Azon fogadóba, melyben Edvárd az asszonyokkal és Porubayval szállva volt, érkezett egy ángol utazó is, ki a magyar föld számos ritkaságai közt, a magyar bányákat látni jött, s ezeknek beutazása után most legközelebb az aggtelki baradlát készűlt meglátogatni. Erről annyi jelest olvasott ő fel Edvárd előtt, Porubay pedig hírek után annyi csodást horda fel a barlang felől, hogy végre Edvárdot is elfogá a kivánság: látni ezen játékát a természetnek; s asszonyait is rábirá látogatására. Fölkerekedék az egész társaság, az ángol társul csatlá magát hozzá, s minthogy csak félnapi járóra valának Aggtelektől, másnap délre behajtatának ennek csárdájába.

A csárdás, a barlang egyedűli rendes vezetője, nem vala otthon; borokért jára Eger tájára. Helyébe egy más vezető ajánlkozék, ki őszintén megvallá ugyan, hogy a barlang belsejében még járatlan, de addig, meddig azt ismeri, kész és biztos vezető leend. Többen a helybeliek közől, szósak valának a barlang különösségei felől, s miként lenni szokott, hogy becset adjanak a táj nevezetességének, nagyíták annak csodáit és veszedelmeit; több borzasztó eseményeket, s a barlang szétszőtt rejtékei közötti eltévedéseket hordogatván elő a bámuló vendégeknek. A báróné borzadozék a bemeneteltől, s csak alig vala birható erre; de a férfiak, s magok a többi nők is megnyugtaták őt biztatásaikkal. Jusztinka érdektelen közönyösséggel indúla a barlang felé, Angelica pedig hallván a hely veszélyeit, mintegy örvendő ohajtozással. Az ő roncsolt szivével most minden bús tárgy, minden borzasztó vidék különösen egyezni látszék. Neki, ki gyermeksége óta csak holt világot bírt, kinek csak Kálmán, s irántai szerelem volt élő világa, s ez oly kietlenűl halt el szívének – végetlen, elbírhatlan súly vala az élet, s vágyakodva csüggének a merre utazék, temetőkerteken bús tekintetei.

A vezető elkészíté hárs-fáklyáit, tűz-eszközét, s beindúlván a barlangba, maga után kéré vendégeit. Titkos borzalmakkal lépdelének azok be a szoros nyiláson utána, de tágula keblök, a mint bent az üregek is tágúltak. Csodálat és a természet ura iránti tisztelet lepék meg az egész társaságot, a barlang ritka tüneményei szemléltére. A földalatti magas menyezetek csillogó fényeikkel, hűs enyhítéseikkel, csergedező vizeikkel, a különféle csodás alakú kőcsepegések, mik között, zúgó denevérek szállongtak, különös alakokat öltött osztályai ezen kis alvilágnak, mikből kis erővel szabad kénye szerint teremthette míveit a képzelet, – mind bájos tündérlettel hatának a sejtő lélekre.

Az én jártasságom csak eddig hat, nagysás uraim, asszonyaim! mondá a vezető, a mint egy üregbe jutának, hol két nyílás még további nyúlására mutatott a barlangnak; de a melynek szövényeit rettegé a vezető.

De a barlang tart tovább is? kérdé Edvárd.

Annak még egy halandó sem ért végére, felelé a vezető. A csárdás ugyan még ezentúl is jó mélyen tudja a járást benne; de ő sem meri állítni, hogy egészen kitanúlta volna a barlangot. Ezentúl már veszélyesebb a járás a sok elágazó nyílások miatt, mik közt hamar eltéved a jártas is, vélvén hogy kifelé halad, beljebb bolyong, s éhségnek halála lesz gyász sorsa.

A vezető, hogy még inkább megérdemelje áldomását, kifogyhatlan vala történetecskékben, mikbe oly mélyen merűle, hogy feledvén tisztítni fáklyáját, ez elaludt, s tüzet ütnie kelle. Újra lobogott a fáklya, s vissza-indúlóban volt immár a társaság, a mint Jusztinka borzadással veszi észre, hogy Angelica hiányzik. Halvány rémület lepe el mindenkit; a vezető semmi igérettel nem vala birható arra, hogy járatlan s neki ismeretlen úton keresésének eredjen. Kiáltozzák nevét Angelicának, de csak saját szavok hangzik vissza. Borzasztó a jelenet, iszonyú szívszorongása a társaságnak! Ekkor Porubay eltökélve kap néhány fáklyát kezébe, s meggyújtván azokból egyet, azon a nyiláson, mely felől állottnak tudá Angelicát, elindúl keresni azt, erősen elhatározva magában vagy vele térni vissza, vagy vele osztani meg a halált.

Angelicában már az úton szokatlanúl borongott az élet-unalom, a vezető elbeszéléseire pedig, egyszerre átvillant lelkén azon határozat, hogy itt tévessze el magát a társaságtól; így egyszerre szabadúland, gondolá magában, tépő kínaitól, s azoktól is kik még szívének kedvesek, egyszerre szakadni fog, a halkas megválás gyötrelme nélkül. A fáklya kialvását használta volt tökéletére, s besuhant a legközelebbi nyíláson. Ez egy kis üregre nyílt, melyből csakhamar nagyobba ért, s innen egy tágas boltozat alá lépett. Ide már nem hatott a fáklya világa, éj sötéte vette a lánykát körül, tapogatódzott kezével a nedves falakon, de nyílásra nem akadt sehol. Egyszerre borzadállyal futotta őt végig azon gondolat, hogy már halál leánya. Az élet szeretete hatalmas kapcsaival kapott szivébe, bánta hevenyés tettét, tért volna, de hasztalan kereste a nyílást, melyen bejött: lázadt képzetében felfordúlt a világ s fekvése a barlangnak. Felzajlott kétség és szorúlás fogták el szívét, téboly zavarban kerengett kiskorig az üregben, s eliszonyodtában magán kívül rogyott össze. Így találta őt Porubay ájúltan a nedves földön. A társaság húzamosan hasztalanúl várva a pár megtérését, kisietett a barlangból, hogy jutalmakkal szólítsa fel a falu embereit a keresésre. Elhalt minden hang a barlangban, s Porubay mi reményt sem látott maga előtt, nem más sorsot, mint azzal megosztott kínos halált, kit oly kedvesen ohajtott visszaadni az életnek.

Angelikát hamar felocsúdtatta ő a barlang vizével. Heves lángba csapott ki az élet-vágy a lányka szemébe, a mint Porubayt megpillantotta, kiskorig szabadulását vélve. De borzasztóbb lett kétsége a mint megértette, hogy ő utána indúlt, s őt is, a hű lelkűt, magával együtt bizonyos halálba rántotta. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! kiálta kezeit tördelve, és Porubayra borula. A bús lelkű férfiú egyik kezével átkarolá a lánykát, másikát búsan emelé fölfelé: oramus, így könyörgött szive mélyéből, parce pio generi et propius res aspice nostras! – Nyájas nyugalommal, s emelkedett szívvel vigasztalá kedvesét, gondosan csöpögteté roncsolt lelkére az ég bizalmát, s a vallás szép malasztjait. Majd égő fáklyával keresé a nyilást visszafelé, de kétkedve akada fenn, mert az üregből három nyilás ágazott szét. Egymás után tőn kisérletet Porubay mindnyájával. Hogy tovább ne tévedjen szétforgácsolá fáklyáját, s az elhintett forgácsokkal biztosítá a visszautat magának. Két sikeretlen próba után, végre a harmadik nyiláson indulának, hol az Angelica elejtett zsebkendője, azonnal lelket öntve nyugtatá őket, hogy jó úton járnak; s így visszajutának oda, hol a vezető elbeszéléseit tartá. Ha szinte nem találák is ott többé a társaságot, de bizván fölkerestetéseikben, a remény nyájas sugára élesztve köszönt be lelkeikbe. Úgy tetszik jó Angelica, mondá Porubay, a gondviselés ismét emberi segély alá vezérlett bennünket. Innen ne távozzunk, hogy ne tévedjünk. – Leülének egymás mellé, egy csepegvényoszlop-darabra; Angelica lehajtá fejét barátja ölébe, a bágyadás álmot lengete szemhéjjaira, s darabig szunnyada.

Én gyilkos, én kétszeres bűnös! – kiálta, kezeit tördelve és Porubayra borula…

Porubayt különösen hatá meg ezen fájdalmas boldogsága. Ölében bírni földi mennyét és még is oly távul esni tőle! karjai közt tartani az élet szép boldogságát, s borzasztó halállal állni szemközt! mily kínos ellenetek!

Angelica fölébredt, s mély sötétségtől látta körülövedzve magát. A fáklyák mind elégtek immár, s új nyugtalanság, új szorongás környezte szívét. Jő e segítség édes Porubaym? szólt lassudon, vagy iszonyú halál marad sorsunk? Engedjen meg jó barátom, hogy bűnhödésemmel önt gyász végzetembe vonám!

Kedves Angelica! felele enyhítve Porubay, nekem kevéssel van több veszteni-valóm az élettel, mint megszokása annak. Kor és bíztató remények nem kötnek oly erősen hozzá, mint téged jó lányka; de bízzunk – mieink mindent elkövetendnek érettünk. – Ismét szerencsés vala szelid nyugalmat lopni be a lányka szivébe, mi nélkül maga is szükölködék. Sejté, hogy Angelica diderg a nyirkos hidegben; levoná magáról saját köntösét s belé pólyázá a reszketőt. Biztosan simúla a lányka jótevő barátjához, ki most egyedűl álla az élő világból körűlte s oly lelkes, oly áldozó jó akarattal álla körűlte! Csupa hálává olvada Angelica szive iránta. – Ó ha még életet, s azt hosszút adnának az egek nekem, kiálta, hogy leróhatnám ha csak egy részét is Porubaym iránti nagy tartozásomnak! – Lelke hevével borúla jótevőjének mellére.

Porubay sejté, hogy a figyelemnek elfordítása legalkalmasabb ír most Angelica lelkének; ellenben csend és hallgatás, a halál rémítő képeit riasztják fel lázadt képzeletében. Ennélfogva előhordá a régiségekből azon hősöket, hősnéket, kik nagy lélekkel mentek a halállal szembe, s gondosan foglalatoskodtatá a lányka elméjét, hogy önmagától és sorsától elvonja azt. Ilyekkel, s főkép egy jobb élet bíztató reményével kivánta edzeni a lányka lelkét. S nekünk a régi bölcseknél egy fegyverünkkel többünk van a halál rettegése ellen, így szóla, nekünk, kik azt hisszük, hogy nem húnyunk el örökre, hogy éltünknek csak első felvonását zártuk be, s hátra vannak a szebb kifejtés scénái. Azon nyájas sejtemények, azon epedő vágy, azon édes szüksége lényünknek, miket egy jobb, egy szebb élet nyájas gondolatja, s bíztató reménye költnek keblünkben, csak azért adattak volna-e belénk, hogy kínozzanak? s teljesűletlenűl hamvadjanak el gyarló testünkkel? e számos isteni lángok, égi tehetségek bennünk, csak e földi salak életre nyújtattak volna-e örök szomjúl számunkra? A jó természet, mely bölcs gazdálkodással, csak annyi eszközt használ fel czéljaira, mennyit ezek kivánnak, egyedül bennünk vétette, csalva vétette volna-e el nagy rendjét? Nem Angelica! Saját magunkban hordozzuk annak kezességét, hogy élni fogunk, hogy szebb létben fogunk élni! Igy miért remegnénk megtapodni azon ösvényt, mely tisztább örömökre elköltözött kedveseinkhez vezet bennünket, s hátramaradottjainkat utánunk hozandja egykor?

Bágyadozó szemei immár az éjet jelenték. Porubay bíztatások közt altatá el Angelikáját, s később magát is elnyomá a jótevő álom. Erősödve ébredének fel; de most a lányka éhségről kezde panaszkodni. Növekedék nyugtalanságok, s az éhség halála előtűne lelkeiknek, minden borzasztásaival. Kétségök a szerint hága, miként a várt segély késék. Csüggedés és éhség gyötrék lelki és testi erejöket, s enyhítésül csak víz, és sikeretlen vigaszok valának hatalmukban. Az idő borzasztón hosszú vala szenvedéseiknek, a nap egybe olvadva az éjjel körűltök, s a halál óránként közelebb lépdele feléjök.

Az éhség kinzó kezdett lenni párunknál, s a testi erő fogytával fogyatkozni annak lelki ereje is. Angelica aléltan feküdt, s érzékenyen búcsuját nyögte barátjának. Porubay magáról feledkezve, ápolta a lányka roskadó erejét; de sűlyedni készültek saját reményei is. Egyszerre csengés s majd emberi hang ütött füleibe. Fölélesztette hírével Angelikát – zajosan dobogtak szíveik elfogott lélekzeteik alatt, míg hallgatóztak. Nem csalódtak – emberi zaj volt – az ő keresőik zajai!

A társaság leírhatlan réműléssel, s kínos nyugtalansággal szólított fel minden segélyt az eltévedt pár felkeresésére. Nagy összeget tett fel Edvárd és az ángol az ajánlkozónak. Nem akadt senki. A barlang évek óta mintegy saját országa s pénzbányája volt a csárdásnak, s ez csak harmadnapra váratott haza; nem volt hát más mód, mint lovasokat küldeni eleibe, s friss lovak megrendeltével hazajöttét siettetni. Mihelyt megérkezett a csárdás, kizajlott vele a társaság, s nagy része a helységnek, részvétből inkább, mint puszta újságvágyból; mert egyik szép tulajdona az az emberiségnek, hogy a szerencsétlent szivesen fogadja részvétével rokonának.

Halál-remegésből egyszerre élet örömére derűlni, halál gyötrő rémei helyett egyszerre szívrokonokat ölelni – súlyosabb változás, nyomasztóbb özöne a kéjnek, mintsem azt gyarló emberi szív és test elviselhetné. Angelikát mint nem eszmélőt vivék ki az örvendést zajgó nép közé, s átadák az orvosnak; Porubay pedig miként lábbadozó beteg vánszorga utána. Az élet, mint vesztett, de küzdéssel visszanyert vagyon, nyájasabban mosolyga most feléjök, s a feléledt Angelica kézszorítással sepegé barátjának: csak még is szép a világ, s az élet benne!

Szép, mondá Jusztinka, neheztelő gyöngédséggel, még az igazán szerencsétlenre nézve is! Szerencse, hogy gyöngék vagyunk elgázolhatni a természet örök törvényeit, mert bizony elég bohók volnánk ezt akarni néha!

Porubay önfeláldozása, még egyszer oly forró tisztelést szűle neki a társaságnál, mint milyet előbb bira; Angelica pedig nem lelé mértékét hálájának. Majdnem elszoktatá a sanyarú férfiút figyelmeivel, kényeztető gondoskodásival, s hálás szivének zajos ömledezésivel. Jusztinka, ki rég sejté vala Porubay érzeményeit, fülébe súga Angelicának. Fény derűl egyszerre Angelica arcza körül, örvendve, hogy saját éltének becset adhat boldogításával annak, kit oly forrón tisztel, kinek annyival tartozik; nemes tökélet villan meg azonnal lelkében. Feledve van saját szivének forró szerelme, úgy tekinti saját életét, mint Porubay tulajdonát, s győződve van, hogy a nemes lelkűvel boldogtalan nem lehet. Szerelem ugyan nem voná őt felé, de igen tisztelet és forró hála; s mi közeles a lépés ezektől amahhoz!

Porubay keblét soha nem érzett kéj dagasztá, a mint Jusztinka őt Angelica elhatározása felől tudósítá. Kiskorig utánereszté érzelmeit boldogságának, de majd eszmélvén lelkében: nem asszonyom, így szóla, s megfogá Jusztinka kezét, fogassa meg, esedezem, az angyali lánykával azt, hogy nekem áldozattal nem tartozik. A szívnek saját jogai vannak, mik kényeink alá nem esnek. Addig míg hivatalom akad, lesz módja a jó léleknek kiismerni saját szivét, s nekem sok gyöngéimet; s ha még mindezek mellett is eltökéli boldogságomat – akkor dicsőültek örömével ragadom meg ezt, mit most szívem elfogadni mind átall, mind nem mer!

Jusztinka becsülte a szerény férfiú nemes eszméletét. Többé mi czélzás sem került elő közte és Angelica között; de Angelica hova-tovább megerősödék föltétében, naponként új-új jeleit látván Porubay tiszta jellemének; valamint Porubayt is mindinkább forróbb vonzalom hajlította a kedves lányka felé.

Jusztinka ügyelése alatt, Angelikának egész lényében tetemes változások történtek. Az eddig csupán művésznő, kezdte magát házi nőnek képezni ki, előre úgy tekintvén sorsát, mint szegény módú Porubay nőjeét. Azok a szokatlan, csak lassudan jövő házi ügyességek, valamint egy részről új kecseket kölcsönöztek a deli lánykának, úgy más részről annak szíve nyugtatásait is igen elősegítették; mert simítnak, kötnek, szorítnak bennünket az élethez, ennek apró gondjai és foglalkozásai.

Edvárd nem bírhatá arra Jusztinkát, hogy vele együtt rokonit meglátogassa: mit keressen úgymond, boldogok között a boldogtalan? Bár mi alakban jelenjen is ez meg, mindenesetre háborít, s megvallom édes Edvárdom, elfordúlt szívem, nem fog a boldogokhoz simúlhatni soha; egyedűl a szerencsétlen szenvedő lehet annak barátja, enyhítő írja. Hagyj te édes Edvárdom engemet magamra!

Edvárd szép öszveget erőltetett Jusztinkára; maga elindúlt nejével, részint rokonit, részint a magyar hon több nevezetességeit látni; értekezvén előbb Jusztinkával: hol fogná őt ismét találni, hogy magával vigye Vürtembergbe. Jusztinka meg is igérkezék oda, de csak oly föltétel alatt, hogy őt továbbra is könnyű kényletek nélkül hagyja élnie a nyavalygó emberiség számára; mert csak ez az illő helyzet, örök borongásban álló szivéhez.

Jusztinkát immár mi sem érdeklé annyira a magyar földön, mint az, hogy bizonyost hallhasson fiáról, s ezt leginkább a generáltól reménylé. Azonban álszeméremből átalla egyenesen hozzáfolyamodni, habár a generál gondolkozása felől a legtisztelőbb képzete vala is. Fínom eszmélet s becsűletnek szerénysége gondolá magában, az, mi pecsét a levelen; gyönge őrzet, de még is bíztos. Jutok-e még eszébe? kárhoztat-e ő is? nem fogja-e folyamodásomat rejtett segély-koldulásnak venni? vagy ügyefogyottságom nem fogja e nemes szívét átallásom ellenére is, segélyre erőltetni? Ezek valának nyugtalan szívének gáncskodó kérdései, mik iránt előbb tisztában lenni kívánt.

Egy mívesnek házát a generál egyik falujában kibérlették Angelikával, s kisded elrendezésökhöz fogtak. Porubaynak hátul egy kamarát ürítettek a háznál, s nem sokára kész volt a kis gazdaság. A falubeli nép józan elégűltsége, csinossága, a mindenben kitündöklő jólét, a földes uraság köz dicsérete, nyájas kezességek voltak Jusztinka előtt kedves lakhatás felől, egy oly férfiú keze alatt, ki közönségesen tiszteltetett, s kihez őt édes emlékezések és hála kötötték. De a gyarló ember csak akar és remél; a teljesedés főbb hatalom dolga! Alig helyezte be magát a kis háznép, Jusztinka megbetegedett, s ágyát nyomni volt kénytelen. Minthogy ő azon összegecskét, melyet Edvárd hagyott volt számára, Porubaynak és Angelicának gazdasági zsengéjökre szánta, csakhamar aggódni kezdett ezen pár, a ház szüksége és Jusztinka ápolása felől. Angelica előkereste minden festményeit, miket szakaszonként eladásra szánt; de ki által, s hol váltsa pénzzé azokat? Porubay azonnal ajánlkozott a festmények árulására. Holt tudásaimmal, kedves Angelica, úgy sem tehetek most semmit, mondá búsan; mert csak az a tudomány ér, mely használ. De van ép kezem, lábam, s jóakaratom, ezt tevé hozzá vidorodva, s átvevé a festményeket.

Első útját is a generálhoz intézé. Ez ugyan sem értője, sem kedvelője nem vala ezeknek; de egy pár ejtett szava Porubaynak, sejteté a jelessel, hogy a megvásárlás könyörűlet leendene, az áruló kínos zavarja pedig, minthogy a zsebbe tett festményeket gondatlanúl megnyomta volt, még inkább megindítá érzékeny szívét, s általában megvásárlá azokat. Porubay egyszerre megnyeré a generál jóakaratját; tudománya, egyenessége, nyájas jelenetek valának előtte; némileg megismerkedvén körülményeivel, igéretet tőn neki, hogy állapotáról első alkalommal gondoskodni fog.

Igazán boldogabb érzelmek közt mint egy Persa király, tért Porubay pénzével, s kapott reményével haza. A mint a faluba ért, sok népet látott összegyűlve egy ház előtt. Búsongás űlt minden arczon és szánakozás. Szegény ifjú! boldogtalan szenvedő! sohajtottak a nőszemélyek, s aggódtak: mi tevők legyenek? Porubay előre fúrta magát a sokaság között, s egy ifjat látott betegen, iszonyú forróságban fekünni, egy alája vetett ponyván; körülte elszórt mezei virágok hevertek. Virágos vala ez, a szegény tébolyodott ifjú. Nem volt szív és szem a helységben, mely ne szánta, ne könnyezte volna a szeliden szenvedőt. A nők tejjel s más frissítőkkel, a gyermekek pedig szokott virágaikkal szíveskedtek körülte; de az ifjú eszméletlen volt fájdalmában mindenre, s fejét rázta a szíves kinálásokra. Vigyük nagyságához, jótevőjéhez, kiálta egyik, s felfogá saraglyára a beteget. Ne oda atyafiak! mondá Porubay; ennek gyógyítás, nem csupán ápolás kell. Hozzátok utánam! Beviteté a beteget a maga kamrájába, s a már lábbadozó Jusztinka gondja alá adá. Csodásan lepé, illeté meg Jusztinkát az ifjú vonzalmas arcza, csendes szenvedése; oly látottnak és ismeretesnek látszék ez neki, mint esemény, melyet megálmodánk egykor. Lelánczoltnak érzé szívét hozzá, s gondja, orvoslási szorgalma, és körűltei ápolása, fáradhatlanok valának. Telhetően igyekvék több-több kényletet alkotni számára; s végre Angelica kénytelen vala figyelmeztetni őt, hogy magát hagyandja kényletek nélkül, miktől aprónként, kedves betege számára lopogatá meg magát. Az ifjú forró lázban látszék szenvedni, s feje és agyveleje mintegy lángolni az iszonyú hőségben.

Virágos nyavalyája néhány nap alatt szűnt annyiban, hogy nyugodtabb lett, hagymáz-tépelődései csendesedtek, s virági után ismét esenkedni látszék. Fel-fel sietett volna fektéből: majd elkésem, úgymond; már várni fog reám és virágira! – Angelica nyugtatta őt, helyette maga fonogatta koszorúit s ajánlotta, hogy maga viendi azokat a kedves leánykának meg. Az ifjú nyájasan mosolyodott el Angelicára, s különösen hajlott szívével hozzá. Szaggatott panaszait gyakorta ő hozzá intézte, s érzékenyen bizonyította szívére tett kézzel előtte, hogy ő szerencsétlen, de nem rossz. Majd szokatlan bágyadások vették őt elő, s éjjeli álmatlanságok, mik Jusztinkát iránta mindinkább kezdék aggódtatni.

Porubay akkor vive másodszor festményeket a generálhoz, midőn Gyula és Vincze nála tartózkodának; s minthogy most a szükség több s nyomasztóbb kezde lenni, nem elégedék meg a lelkes tudós csak járásával segélni elő a keresetet. Emésztni segítsem-e a háznépet? így szóla magában, én ép erős férfi gyönge kezek szorgalmait? Csüggedve álljon-e ki a vándor azért, hogy lépett ösvényéből kifogyott, vagy gyáván térjen-e vissza? Nem; törjön új ösvényt! – Különféle ürűgy alatt kijárt korán napszámra kertekbe, szőlőkbe, s bevásárlásokkal tért este haza, olyakkal, mik a ház körül hiányzottak. Elsőbb estvéken roncsolt volt minden tagjaiban; de az áldott szokás és szilárd lélek, naponként könnyebbé és nyájasabbá tették durva szorgalmát neki.

Virágos nyavalyája súlyos fordúlatot vett, s Jusztinka a közel város gyógyszertárába sietett küldeni újabb gyógyszerekért. Hozzá nyúlt most Edvárd ajándékához, s Angelica azt vélve, hogy utólsó megsugorgatott pénze kél szárnyra, átadá Porubaynak minden festményeit, mik még birtokában valának. Vigye édes Porubaym a szép hűtlent is, atyám kedves darabját; de drágán adja a lelkes dolgozatot! – Porubay siete festményeivel a generálhoz. Most különös remeket hozok, nagyságos uram! mondá beléptével, s kitárá hozásait.

Boldog egek! mi ez? felkiáltott egyszerre a generál, s szemei lángoltak; zajosan kapta meg a professzor karját. Honnan jő ez a kép? s a szép hűtlenre mutatott. Az én Jusztinkám, a szerencsétlen Jusztinka! kiáltozott mintegy ábrándozva, s szemei könnyekkel teltek meg. Porubay nyilatkozott azzal, mit a festmény és háznépe történetéből tudott. A generál égő nyugtalansággal fogatni parancsolt, s egy óra mulva Porubayval Jusztinka szállásán termett. Ez épen betege kőrül ápolódék, s álomba nyugtatá azt, mi nélkül különösen szűkölködék. Lelkendve öröm és bánat között lépe be a generál, felváltva tekinte egyik és másik nőszemélyre, s alig eszméle az éltesebb és rogyottabb Jusztinkára, kit oly fiatalnak ismert volt egykor, mint most a virító Angelica vala.

Jusztinka! így szólt, tisztelve vivén ajkához kezét, ily későn kell e hálálnom a végzésnek, hogy láthatom ismét? – Szíves és tiszta volt mindkettőjöknél a baráti érzelem kéje, és viszonlátás éldelete. A generál alig hajolhatott bocsánatra Jusztinka iránt, hogy magát tőle oly idegen távolban tartotta.

Angelica az alatt Virágos koszorúit fonogatá, hogy a beteg ifjúnak ébredéskor örömet tegyen azokkal. A generál tudakozódék Jusztinkától a lányka felől: mit jelentnek körűlte a mezei virágok? Jusztinka betegére mutatott. Sejtő döbbenéssel lép ágyához ennek a generál, s reá ismervén, összecsapja feje felett kezét. – Boldogtalan anya! felkiált fájdalmában, így kell-e feltalálnod fiadat?

Reszkető sejtéssel meredt a generál szemébe Jusztinka. Halvány arczairól annak olvasta le a boldogtalan titkot, s némán szegzette szerencsétlen magzatjára szemét. – Hallgasson meg kedves Jusztinkám, mondá lassudan a generál, hallja történetét fiának. De Jusztinka csak némán intett, s mit sem akart hallani. Aprónként csak szaggatott feleletekben tudta meg a borzasztó esetet.

Uzory szíve titkon lángola vala a generál Málijáért. A lányka zajoskodó vígsága kedves ellenet vala saját kedélyéhez, mellyel ki-ki rántá az ifjat búsongó csendéből és szunnyasztó egyformaságából. Máli értett ingerkedni, folytonos haragban, békülésben, alkuban lenni vele, a nélkül, hogy őt sértené, untatná; s ha gondolatlan talált lenni iránta, kettőztetett iparu nyájassággal vonta őt ismét hálójába vissza. Az élet mely mindenütt másutt borongott Uzory sorsa felett, derengett neki Málika körül. Ennek különös kedve telt a virág-tenyésztésben. Uzory kéjes szorgalommal segített neki ültetni, öntözgetni, ápolni ezeket. Nem létezett immár jeles virág-faj a vidékben, melyből Uzory szétjártában betegeihez, töves példányt ne hozott volna Máli számára. Gyakran több mértföldeken keresztűl, a legkedvesebb vesződséggel hozta ő meg azt, ölében tartogatva a kényes virág-cserepeket. Máli világ-tábláinak szomszédságában alkotta saját orvosi kertecskéjét, hogy könnyebb ügyelettel lehessen amazokra is; rendesen ő vitt legelsőbben hírt, mutatványt Málikának, új nyílású virág-töveiről és hagymáiról, s hízelgve kedvtelésének, ritkán jelent meg virág nélkűl előtte.

Uzoryt remény nem ámítá. Elég józan vala ő átlátni a nagy hézagot, a lányka csillogó körülményei és saját árva sorsa között; de még is gyönge legyőzhetni akaratos szívét. Szeretnem szabad, gondolá magában, nem kel ki a titok szenvedő keblemből soha, s így nem sérthet hálát azon háznál, mely mindenemet adá. – Nem sejté indúlatát senki; maga Máli is csak későre gyanítá azt. A zárt ifjúnak titkos szenvedelme jóakaratra melegíté iránta keblét, de minden viszonindulat nélkül. Rejtekben, hosszú napokon, s még hosszabb éjeken át küzde szerelme kínaival a szegény ifjú; gyakorta meglepé őt ezek közt anyjának s magának sorsa és születése, nagy és fényes rokonságnak közepette saját elhagyatott állapota; mert a generál megérve vélvén az ifjat a titokhoz, fölfedezé vala neki születését. Ez utóbbi bánat még inkább gyötré őt, mióta Kisréten anyja szóba jöve, s a septemvirék oly kiméletlen rokonoknak bizonyíták iránta magokat. Titkos szerelme pedig kettős bánattal csapkodá azóta szívét, mióta Ongay elválasztott jegyese lőn kedvesének. Nem csalatott remény vala ez, mi őt kínzá, hanem egy kedves tárgy elvesztése, melyet naponként látnia, hallania, melylyel apró házi foglalatosságokban szövetkeznie, szegény szívének egyedűli élemény vala.

Uzory kedves volt a generálnál. Ennek háza iránti éber figyelme, betegek körüli csöndes szorgalma, kedvelt tulajdonok voltak előtte. Rendesen általa tétette adakozásait, mert e részben különös ügyessége volt Uzorynak. Kimélő lévén ő a szűkölködő iránt, nem fért közel soha gyöngéd eszméletéhez ennek. Nem javallotta azonban a generál Uzory orvosi gyakorlataiban azt, hogy szerfelett együttérzett betegeivel. Megkivánom ugyan minden orvosban az emberi részvevő szívet, mondá a generál; s borzadok a hideg rendszeres részvétlentől, ki nem bír beteg-ágynál nemesen melegűlni, s emberiség hevével örvendni, ha orvoslása sikerűl, ki hidegen fordúl más beteghez, ha az első keze alatt végsőt húnyt, s csak gépként volt keze alatt a beteg, miként elállott óra az órás kezében, hogy jártassa azt ismét; de a viasz lágyságú szív az orvosban, mely olvadozik minden emberi ínségre, mi közt naponként forog, czél-ellenes, s a sorsnak legboldogtalanabb osztály-része. Szintúgy nem vala elégűlt a generál, csüggedő komolyságával is Uzorynak, mely ellen főkép a titok felfedezése előtt, gyakoriak valának czélzásai. Míg az ifjú, úgymond, nagy dolgokat tenni, munkálkodásának nagy pályát, széles kört nyitni ohajt, zajlik és zsarolva követel az élettől, jele: hogy önerőben duzzadozik, s bízik ebben; de métely lappang vagy testében vagy szívében, ha már korán kis körbe lappangni siet, s még estve sincs, már elül. Azon keménység, melyre e részben őt atyai aggodalma fakasztá, első és utolsó vala nála az ifjú iránt.

Azonban Uzory gyöngédségét föllázíták a generál ezen szemrehányásai; ezekhez járulának később saját iszonyú tépetései, melyek dúló féregként gyötrék lelkét. Málika halálát egyedűl magának tulajdonítá ő; nem vala nyugta kínzó képzeletének éjjel és nappal, szűk lőn a világ neki, nem maradhata szobájában, nem az udvarban. Egy háznak, mely jótétivel őt elhalmozá, sőt mely sorsát alkotá, mely iránt csupa hálává vala átolvadva, saját mindenét, egy öröm-lihegő lyánkát, virúló korban, mosolygó szerencsében, kiért saját szíve forró szerelemben ége, kiért ön életét szívesen fogta volna adni – sírba taszítni, legiszonyúbb játéka egy halandó sorsának! Tépő bánat, önkínzás s mindig meredezőbb magába-vonulás volt most szomorú állapota Uzorynak. A mint a harangok Máli temetésére megzúdultak, kiriadva futott Uzory, mint fúriáktól űzetett, a közel dombra; onnan látta a temető felé mozgó sokaságot, látta a kedves lányra hányt utolsó rögöket, s elmarjúlt szíve, esze, fájdalmában. A nép eltakarodtával alkony felé sietett az új sírhoz. Itt még egyszer kínozva dúlt szívén keresztűl azon gondolat, hogy a jó teremtésnek ő a gyilkosa. Magán kívül borúlt a sír rögeire, s nem kelt fel arról ép elmével többé. Csendes tébolyodással tépett virágokat a temető hantjairól, s azon képzettel, hogy csak szunnyad kedvese, s tán homályos eszmélettel is annak végszavaira, sírdombjára hintegette azokat.

Nem volt neme a gyógyításnak, nem az ápolásnak, miket a generál el nem követett a szerencsétlen körül. Sikeretlenűl használtatott minden, s mit leginkább fájlalt jótevője, az volt, hogy nagy részben kényelmeiről sem gondoskodhatott. Nem volt tudniillik az ifjúnak nyugta egy helyen, szüntelen mennie kellett faluról falura, s virágait hintenie, temetőről temetőre. A generál kisérletei, mikkel egy helybe erőszakoltatá őt, mind búsan ütének ki. A legtépőbb kín s nyugtalanság gyötrék ekkor látszatólag Uzoryt, s könyörűlő szív nem tűrheté gyötrődését, mik szabad vándorlásaiban nyilván enyhűlének. Nem vala tehát más rése a generál jó szívének a boldogtalan iránt, mint hogy számára több falukban, mikben leginkább szerete előtűnni, rendeléseket tegyen ruházatáról s lehető ápolásáról. A generál lakhelyén és Málika sírján nem jelene meg Uzory többé; mert ezektől különös borzadály tiltá el őt; de messze sem hagyhatá azokat; a szomszéd ismeretes vidék falúi és temetői valának bús vándorlásainak tanyái.

Csodás vegyülete volt az az érzeményeknek, mely most Jusztinka szivét marczonglotta. Megtalálta fiát, ó de mily állapotban! Csak kínra ébredt fel az anyai érzelem, egy fájdalmas perczbe olvadt össze feltalálás és vesztés! Most orvosi gondhoz az anyai is járulván, egyétett Jusztinka napot és éjet, hogy fiát megmenthesse. Angelica, testvérét találván fel az ifjúban, vetélkedett ápolásában, s kedves nyájasságával különösen megnyerte ennek bizodalmát. Mosolygott a beteg, ha őt látta, nyugodtabb lett mellette kínaiban, s tőle örömestebb szedte az orvos-szereket, s fogadta el étkeit, mint anyjától, ki nem bírt szívével úgy ömleni előtte, miként Angelica. Tán visszaemlékezés is vonzotta ehhez, s némi ámulat; mert gyakori tévedéssel szólította őt Málikának. Az ifjú több hetek után lábbadozott, de csak csekély jeleivel elméje jobbúlásának. Előbbeni eszméletlen gondtalansága helyett most bús borongás fogta el lelkét és szótlan meredezés, olykori józanodásnak rövid perczeivel, és saját sorsának homályos sejtéseivel.

A generál mindennapi volt Jusztinkánál. Virágos eleinte nyugtalan rámeredéssel szemlélte jótevőjét, mintha emlékezni igyekeznék reá; aprónként nyugodtabban tűrhette jelenlétét. Rónapataky mindent elkövetett, hogy Jusztinkát és a háznépet maga körül megtarthassa. Ám legyen édes Jusztinkám úgy, miként önmaga kívánja, mondá; mi kényletet se fogadjon el tőlem, csak az elkerülhetlenről hagyjon gondoskodnom, ám rendelje állapotát úgy, miként saját lelke óhajtja; csak ne hagyja önt újra elvesztenem! Nyájas írjai vannak sebhedt szívek számára a barátságnak, s szelid ápolásával hány szívet nem gyógyított az meg már, kit zajos szerelem megzúzott vala? – Jusztinka nem hajlott: mit keressen száraz galy úgymond, kert zöldellő lombjai között, hogy szemet sértsen, vagy maga után száraszsza testvéreit is?

A generál siete kúlcsárságra tenni át az öreg jegyzőt, s Porubayt helyébe igtatni. A nagy lélek nem törpül el, édes barátom, így szóla a generál hozzá, a sors leszállításival. Én nem önnek, hanem inkább magamnak örvendek ezen nyerésemmel; mert bizonyos vagyok, hogy ily férfiú fogja értni, nemesítni a különben csekély állapotot. Egyébiránt a generál szép rést engede a maga nagylelkűségének, Porubay házi elrendelései körül. A jegyzői ház kicsinosíttaték, kertje és földjei tágulának, s a szűk élés-kamrácska megtölteték. Mosolyga a generál, a mint a tudós exprofessor, bírái előtt, fontos rátartással s hivatalos arczczal belépe a generál tiszteletére, s fél római, fél magyar nyelven, beköszöntő beszédét tartá. De ő maga boldog elégűléssel mosolyga kedves Angelicájára, a mint ezt, mint már nőjét, a szépen bútorozott notariális házba, s megtömött kamarába bevezeté. Csak az érezheti igazán a vagyon kényelmeit, ki egykor szűkölt, s küzdött a szegénységnek nyomasztásaival.

Uzoryn, vagy a mint őt a köznép nevezé, Virágoson, mindinkább szembetűnők valának a kínos nyugtalanság, és szívbeli szorongatások jelei, minél közelébb halada anyjával a generál lakához. Mintegy gyanakodva őgyelgének tekintetei az ismeretes vidékben; úgy látszék, emlékezete visszahoza némelyeket a hajdani képekből. A mint a faluba behajtottak, nyilvános lett, hogy jól tudja hol jár, szenvedései főpolczra hágtak ekkor. Vonaglóan kúlcsódtak össze kezei, lélekzeteit kapkodta, s homlokára hideg izzadás cseppjei ültek ki. A mint az udvarba fordúltak, egyszerre megeredtek könnyei, és zokogással sírt. Jusztinka jó változást várt ezen erőszakos jelenségek után, s hagyta kiömleni a rejtekben dúlt bánatot. Az ifjú mindjárt leszálltával, volt szobája felé indúlt. Kinyittatta ezt a generál, s őrt rendelt vigyázatára. De ő alkonyban meglopta őrjét; másnap reggel halva lelték a kiszenvedett ifjat, Málika sírja felett. Kezében hervadozott, arra szánt virágkoszorúja!

Jusztinkának, a tépett anyának, nem vala többé könnye számára. Vesztéshez szokott szíve, mintegy elfásultan vevé új vesztését. Magyar földön semmi dolgom többé! szóla Angelicához, én keresni megyek új rokonokat szenvedő szívemnek, hasonló szenvedőket; ti boldogok, maradjatok! – Kimene Edvárddal Vürtembergbe, s egy szenvedő lélek adá magát úti társúl melléje. Erzsike vala ez, az önmagával ki nem békűlhető juhászlányka.

Erzsike szívének nyugalma végképen veszve vala. Vallásossága azt hiteté el vele, hogy az ég malasztját, megszegett fogadásával hitetlenűl eljátszotta. Anyja gyöngédsége még inkább megerősítette őt ebben, ki aggodalmas buzgólkodással intette leányát, hogy bánó töredelmességgel és jóságos tettekkel törjön leróni vétkét. Magával hordozta őt templomokba, alkalmakat nyújtott ájtatosságának, s mintegy orvoslás alá fogta hányatott lelkét. Legkedvesebb helye Erzsike ájtatosságának azon feszűlet vala, mely a házfeletti dombon álla, s mely alatt megszegett esküjét tevé. Ide járdala reggel és este, töredelmes szívvel könyörögni bűne bocsánatáért. Egy borzasztó vészben, épen Erzsike születése éjjelén, a szent feszűletet az ég tüze által szétforgácsolva lelé. Elmarjúla gyöngéd szíve a lánykának, s elborzada az aggodalmas anya. Kiestél az ég kegyelméből boldogtalan! mondá ez Erzsikének, s ennek keblét ezentúl futotta minden öröm és nyugalom. Ugyan ekkor ért falujába a Pista elfogattatásának híre is. Új réműlés, új lélek-gáncs a szegény lánykára nézve! Azt is én űztem bűnbe! kiáltott; ki tudja: mennyi fekszik már szívén, s általa az enyémen? Nem lehete tartóztatni a fölriadtat; azt sem várhatta be, míg atyja befog; gyalog eredt útnak Pistához.

Azontúl nyugodtabb vala Erzsike; de nem mintha vidúlt volna szíve, hanem hogy erős föltétele megnyugtatá őt. Több illő szerencsék jelentgeték magokat a szép és vagyonos lányka körül; atyja többször hajlott – nem Erzsike, sem anyja. Az legyen ezentúl egyedüli szerelme szívemnek, ki iránt oly gonoszúl tudék bűnhödni, mondá a lányka, s szinte aggódék, miként tehetne még több töredelmes áldozatat? Több hónapot tölte Budán a gyógyító apáczáknál, s a legalsóbb szolgálatokat tevé a betegek körül; de még ezen állapot is kényletes, s még nem elég szigorú vala neki. Ezután történt az, hogy új földes úrnéja Klárcsi, az öreg juhász kérésére, keze alá vette a lánykát, enyhűlést és gyógyúlást reménylve számára, idő, szorgalom és szivesség gyógyításaiból. Eszközöltek is ezek annyit, hogy a lélek nyugtalan zajoskodása csillapúlt; de ki nem gyógyúlt egészen. Jusztinkának híre, de még inkább szigorúsága, kedves vonzalmak voltak a sebhedt szívű lánykának, s eltökélte vándorságát vele; remélvén, hogy szolgálati sanyarúságban, nyavalygók ápolásában, s mintegy hazájátóli s rokonitóli száműzettetéseiben, írt és bűn-bocsánatos nyugtot fog kivívhatni, hányatott lelkének. Jusztinka megkedvelte a rokon szenvedésűt.

Vincze és Klárcsi elkísérték Gyulát Várfokra, hol őt szerelem és barátság karjai fogadák. Nem elég-e három szerető pár, mondá ölelése közt Gyula, boldogsággal fűszerezhetni az életet, s külön szép világot alkotni egymásnak? Különben is nem lelkeinknek néhány rokoni teszik-e a tágvilágból kiszakított saját kis világunkat? s nem önnünknek közlései rokon lelkűekkel, képezik-e földi mennyünket? De édesim! folytatá Gyula hágó lelkesedéssel szavait, s boldog jövendőjének ihletése, mely gyermeksége óta feküdt lelkében, elterűlt most szaván, arczán, tekintetén; három lelkes jóakaratos pár, sok jót is áraszthat el a hazában. A csekély látja a fogyatkozásokat, de úszik a folyam mentében; a kebletlen beéri hideg tanácsokat és terveket osztogatni, de a szó tett nélkül röppen el nála miként pelyva, melyet drága magok nem terhelnek. Csupán a lelkes hő kebel nyújt munkás kezet, s kisebb s nagyobb sikerrel erőlködik ragadó ár ellenébe. Emlékezel-e még kötésünkre jó Vinczém, melyet utazásunk előtt tevénk?

Hű vagyok s leszek hozzá, édes Gyulám, felele Vincze; követőd leszek, a merre vezetendesz. Addig is a fényűzést fogom ostromlani hazánkban, a hol csak találkozom vele.

Lernai hydrát vevél elődbe édes Vinczém; mondá Gyula; de ha csak egy fejét vághatod is le a százfejű csodának, gyöngébb leend ártalma.

Hát én kimaradjak-e szövetségtekből? kérdé Ongay. Elmaradtam ugyan kedvesim, zajló pályámon tőletek; de hiszem, csak főben, szívben nem.

Jut neked is munka, édes Józsim, mondá Gyula; hidd el, a hazának nem kevésbé van szívre szüksége, mint főre, így saját boldogságunk, mely meg nem fér a szűk kebelben, szívesen fog kiáradozni magából, hasonló boldogokat ohajtva magunk körül; csak ne csüggedjünk, keveset tenni azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk!

A nők lelkes mosollyal néztek a szövetkező férfiakra, némán fogták meg egymás kezét, mintegy segélyekűl szövetkezve magok is, a szép czélra férjeik mellé.

Náni már főkötőben mutatá be magát Gyulának. Az ács, a mint a mulató tetejét föltevé, szalagocskát kére Nánitól, hogy azt áldomás-jelűl lobogtathassa a tető-élen. Nánika, a bőkezű, egyúttal szívecskéjét is átnyújtá az ifjú ácsnak a szalaggal; s már néhány nap óta férj és feleség valának. Mit tegyen az ember nagyságos uram! mondá a ledér nő nevetve, férfijának kell lenni a nőszemélynek, nehogy igen jó dolga találjon lenni a világban, s ki se vágyjék belőle. Gyötrenünk kell és gyötrettetnünk; úgy igazi az élet!

A férfiak mosollyal intének nejeiknek, s ezek vissza; azon biztos győződés élvén sziveikben, hogy nekik hatoknak lelkeikben, nyájasabb képe él a boldog nős életnek.