A BÉLTEKY HÁZ (continued 2)

Bizonyos akart lenni még is: igazat tartott-e a hír? s megkémlelte a juhász-házat. Les-bokra mellől látta, miként ül fel szekerére a juhász, s mellé kissé megsápadt leánya. Ég és föld szakadt Pistának szívére, a mint a kocsi elzörrent. Dúlva, vesztve volt neki e pillanat óta minden, rém-árnykényt járt a faluban, irígylett minden öreget, ki nem soká viendi már a hosszú életet, irígylett minden halottat, ki nem kénytelen szenvedni többé! Ily bánatában, nem vala ereje bevárhatni visszatértét az úrfi menyasszonyának, fogá fegyverét, s szeme után útnak erede. Szüléinek nem vala ez szokatlan; mert fiok az uraság vadászával, vagy csőszeivel gyakran vadászott; de Pista nem tért estvére haza, nem következő napokon is! Pista nem tűrhető bújában a katonaság közé sietett, ellenség és halál eleibe.

Gyulának nyugtalan vala éje, s szemére álom nem ereszkedék. Kornéltól, eddig is titkos valami tolá el őt mindíg, de érzete iránt bizalmatlan vala; mert úgymond, hajlunk azokban, kik bennünket világi ügyességgel meghaladnak, hiányokat találni, hogy mintegy kiegyenlíthessük önmagunkkal őket. Most Pista szavai után, kénytelen vala tudni, hogy Cili kedves növendéke körűl veszély forog; aggódva hánytatá elméjében Kornél figyelmét a lányka iránt, s félté tőle annak nyugalmát, boldogságát. Eltökélé magában, hogy figyelmeztesse őt a veszély iránt, s reggelre kelve el is küldé Vincze a maga legényét, Gyula levélkéjével Várfokra, melyben ez általánosan, nem érdekelve Pista történetét, inti növendékét, hogy Kornéltól, szíve érzelmeivel ovakodjék. A legénynek parancs adaték, hogy a levélkét titkon egyedűl Cilinek nyújtsa által.

Gyula előbb Uzay dolgait hozá rendbe, mi végett Vincze is elkiséré őt, még távol esvén Klárcsi egybekelésének határ-ideje. Gyula reménysége felett boldogúlt a közbirtokosokkal. Zajoskodáshoz voltak elkészűlve eleinte mindnyájan, minthogy előttök heves ügyvédek vezérkedtek; de Gyula halkkal és simán lépett fel köztök, s hasztalan jogvitatások és törvény-dörögtetések helyett, békesen tört egyesítni a kölcsönös érdekeket. Engedett, hogy követelhessen, s így apró szivességekért fontos nyeréseket cserélt küldője számára. Itt közelebbről volt alkalma meggyőzni Vinczéjét a felől: miként minden emberi szív rejtekének van nyitó kúlcsa.

Harsagon Vincze a fogadóba akart beszállni. Nem barátom, mondá Gyula, a mely fát levágni akarunk, tövéhez kell annak állnunk, s a generálhoz hajtata be.

*

A generál egy volt azon kevés férfiak közől, kiknek minden tapasztalásaik és tudásaik kifolyók és tettbe menők.

«Használni ismereteinket, magunk s embertársaink javára» ez vala jelszava, s azokat, kik csak azért tanúltak, hogy tudjanak, régi fegyvertáraknak nevezgeté, melyekben a puskák, kardok, szerszámmal, plengével bírnak ugyan, de sem lövésre, sem vágásra nem használtatnak, s csak rozsda emésztéseinek hagyattak. Nagy tudományú ugyan nem vala ő, de nyílt fő. Elméjének legfőbb ereje abban álla, hogy a hallottat, látottat, olvasottat, könnyen feltudá fogni, és fontolgatásával sajátjává emészteni és alakítni. Előitéletektől ment lelke, kész volt elfogadni minden jót és hasznost, melyet az élet bár mi ágában is tapasztalt; munkássága pedig és szép jövedelme többnyire azonnal létre segélték azt. A külföld hasznos intézeteire, szokásira, találmányaira nézve, józanúl kibírta számolni: mi sikerűlhet hazánkban, éghajlatához, népéhez, s ennek míveltsége fokához képest? Czéljainak és terveinek kivitelében, gyors, fontoló, kitartó és óvatos vala. Ezen tulajdonok, nemes becsület-vágygyal párítva okozák, hogy Rónapatakynál a maga korában, a fejedelemnek nem vala használhatóbb generálja. Szép csatákat nyere nehányszor számára, és katonai megbizásokban sikeres hasznokat. Ennélfogva tisztelt vala ő udvarnál és seregnél, s a király, számos érdemeit egy kis uradalommal jutalmazá meg, mely a Kamara alatt ugyan nem sokat hajta be, de új birtokosának szorgalma után évenkint jövedelmezőbb lőn. Egy golyó megzúzá vala a generál balczombját, a mint a csatamezőt czirkálá, ez őt nyugalomra készteté; melyet nyert jószágán leányának éle, s a közjónak és jobbágyainak szentele.

Szerény volt a generál, és mások iránt becsűlő. Nincs oly csekély ember, ezt szokta mondogatni, kinek legalább is egy oly tulajdonsága ne volna, mit óhajtnék sajátommá tenni. Forró, de józan honszeretet vala egyik polgári erénye; az, mely nem fúlad el sikeretlen cosmopolitismusban, s minden embertársért hevűl ugyan, de hazafiaiért különösebben lángol. Virágzani látni hazáját, s benne a közjót, édes kivánatja vala lelkének, s ezt maga részéről is telhetően segélni elő, munkás rugója igyekezetének. Nem tűrheté azon káros önzést, melynél fogva személy, osztály, vagy törvényhatóság az állományban, nem mint tagot, hanem mint külön egészt hajlik tekintni magát, s már a seregnél tüzesen ostromlá azon tiszteket, kik ezen önzésből, éllel állának a polgári rendek ellenében. És különösen az önzést, bár mi alakban találá azt, mindenütt mint ellenséget üldözé, azon hitben lévén felőle, hogy minden közjónak ez szokott lenni közeles, vagy távolas akadálya. Bújkált is az előtte, mert a különben nyájas és emberszerető férfiú, katonai egyenességgel kelt ki a nem egyenességek ellen, s az álarczokat nem igen szerette meghagyni azokon. Ekként rázogatta meg azokat, kik eléggé alacsonykodók lehetének gúnykodni, vagy gyávák panaszkodni hazájok fogyatkozásai ellen, a nélkül, hogy részükre érte valamit tennének; ekként azokat, kik köz erőre utaltak mindíg, hogy saját restségökre és hanyagságukra mentést vonhassanak; ekként azokat, kik felölték a hazafiúság palástját, vele haza emberei, alatta pedig magokéi valának. Ez utóbbiakat útczai koldusoknak nevezgeté, kik szüntelen imádkoznak, de nem kegyes indúlatból, hanem alamizsnáért.

Katonaságbóli hazatértével, meglátogatá a megye gyűléseit, s első gondja volt jelentni a fő- és alispánoknál, hogy kiküldetésekben használtatni kiván. Még nem érzem, úgymond, lerovottnak hon iránti tartozásomat. Kardomat ugyan már nem forgathatom érte, de számára egy olaj-ágat még az én karom is elbír, s jó gondolat érhet minden józan, minden használni kívánó férfiút. Mennyi ember nem lopja meg önmagában idejét és hazáját! – Hogy őt is érte jó gondolat, megmutatta a következés. Rabok dolgozó-háza, fegyházak czélszerűbb rendezése, megye oltványos és epres kertjei, pontos rendet tartó árvaszék, útra, töltésre, hidakra szánt tőke-pénz, s több effélék, mind az ő kivitelei valának a megyében; mert Rónapataky, javaslatai és tanácsai mellett, nem voná meg sem munkásságát, sem erszényét, hol hasznost kezdeni vagy kivinni kelle. Hogy őt ezekben tekintélye is segíté, könnyen vélhetni. Nagy polczú férfiúnak szájában, szintúgy tekintélye után óriásodik a szó, miként eltörpűl az a tekintetlen csekély ajkán. Gyakran azzal a csinos fortélylyal éle a generál, hogy másokkal, kiket előre megnyerhete, adatá az első szót, valamely hasznos javaslat iránt. Mert, úgymond magában, a köztanácskozásokban ritkán bírjuk különszakítni önszemélyünket a közjótól, s azt, hogy legelőbb is miénk vala a jó gondolat, legalább is becsűljük annyira, mint azt, hogy használtunk.

A generál kevés beszédű volt, s fecsegésnek esküdt ellensége. Sok szó, kevés tett! ezt szokta mondogatni, s ellen-példányul Spártát hozogatni fel. Azt az embert, ki ha mindíg jól is, de tettek nélkül szónokol, nem becsűlhetem annyira, mint azt, kinek pályája tettekkel teljes, bár ha olykor botlik is közhelyeken nyilatkozataiban. Mindíg könnyebb itélgetni, vagy tett után mondani meg: miként kelle vala cselekednünk. Gyakran egy hadnagyocska is megbírná vesztett csata után mondani: miként kellett volna azt megnyerni. Nemesb és hasznosabb mesterségnek tartá ő, kevés szóban sokat, mint sok szóban keveset mondani; ha bár úgymond, okos embernek ez utóbbi alkalmasint szintoly erőbe telhetik is, mint csekély embernek amaz. Innen a szónoki erőt és fortélyt, miként azt venni és használni szoktuk, nem sokra becsűlte; s e részben már az iskolákban külön vált kedvtelése a septemvírétől, kit különben igen tűrhetett. Az ő mondatai, chryái, szónoklatai mindig legkurtábban estek ki, s háta borzadozott, ha a tanító ezt kiáltotta neki: szélesítsd fiam! dilatáld! vagy ha synonymokkal, és nyomtalan szószaporításokkal állott eleibe. Otthoni nyugalmában, és polgári pályáján még inkább kifejlett most idegenkedése az áradozó beszédektől. Gyakran kikelt gyűlésben vagy azon kivül is, a sujtásos szónoklatok, jóakarat-kapkodások, hízelgések, már mondottak ismétlései és haszontalan, tárgyra nem tartozó szó-terjengések ellen. Különösen egykor, midőn egy fontos közgyűlés alkalmával, az első űlés csupa szónoklatokkal, megköszöntésekkel, elfogadásokkal s a t. tölt el, türelmetlenűl fakadott ki a generál, a főispán asztalánál. Nekem csak azon szónoklat becses, így szólt, mely szerényen maga előtt ereszti a gondolatot, s magát szolgaként amaz után szabja, csak addig terjedez, a meddig amaz, annyit ad elő mennyi elég elegendő köntöst adni a gondolatra, hogy ez illően jelenhessék meg, a nélkül, hogy hasztalan piperével kivenné azt egyszerű formájából. A nyugtalan emberi elme, mihelyt valamiben az alkalmasságot elérte, azonnal, túl szeret sietni, fényűzésre rajta. Ezt teszi már ma gondolatai kifejezésében is. Fényt űz a szavakban, s nem gyér az eset, hogy a gondolat szolgaként sántít amazoknak pompás nyargalásaik után, vagy néha tőlök végképen is elmaradni kényteleníttetik. Magyar nemzetem, mint ázsiai faj s barátja a pompának és szertartásnak, úgy sejtem, nem szeret utólmaradni ebben is. Szerencse, hogy a magyart a szónoklatokban csak a szó-pompa viszi, s hogy különben a sok szó épen nem tulajdona; mi lenne, ha még francz bőbeszédűség is fogott volna lenni nemzeti bélyege? Kétségen kivül szóözön, melyben a gondolatok apró halacskákként uszkálnának! Én megvallom, óhajtnám a szónoklati mesterkélést kiküszöbölni a főbb tudományok sorából; a valódi szónoklatnak pedig a logica megett nyújtnék helyecskét, honnan ezt szólatnám vele: tartsd lelked előtt tisztán a gondolatot, s megtalálandod az illő szavakat hozzá; ha nem találtad ezeket, nem birtad tisztán a gondolatot, lelkedben és nem ajkadban volt a hiba, s ily esetben én csak üres csengésű szavakat kölcsönözhetek neked, ámításaúl a nemgondolkozó hallónak, bosszantásaul a gondolatot és okot-várónak.

Egy tisztviselő, ki mint erős szónok, birá e részben a megye közvéleményét, megbotránkozék e szavakban. Nem örömest hagyjuk meg másokat kis véleményekben a felől, miben magunkat nagyoknak véljük. Ellenveté a generálnak, hogy a valódi szónoklat nem hagyja el a gondolatot soha, hanem azt varázs-vesszejével, főn kivül a szívhez is viszi, hogy így mintegy beavassa azt hallgatóinál; előhozá: mily becsben tartaték ez a régi görögöknél és rómaiaknál, s tartatik ma is Angliában.

Megengedem, válaszolt a generál, hogy a dolgot annak meghatározása dönti el: mit akarunk érteni a szónoklat nevezete alatt? Mihelyt ez csak annyit tanít: miként kelljen a gondolatot és okot kurtán, de még is tisztán és kimerítőleg adni elő, s szájat és fület ezen felűl nem fáraszt, mi szavam sincs ellene. De annál több, ha a szónok, oknak alakjába öltözteti a nemokot, győződés helyett indít és ostrommal veszi meg fontolás előtt az elhatározást. A rómaiakban, kikben minden nagyságuk mellett is nem mindent csodálok, soha sem hagyám azt helybe, hogy nálok ítéleteket, szónoki vádlások és védések után hozott a nép. A szónok, miként tiszt-úrnak tetszett mondani, főn kívül szívhez is intézheti a gondolatot és okot; ki áll azért jót, hogy nem a lágy szívhez vitte előbb ezeket, mint a fontoló főhöz, s amaz, mely heves indúlatoknál fogva, hatalmasb bennünk, mint a hideg fő, korábban lepetett meg, semmint ez szükséges szemléjét megtarthatá? Így mi könnyen határozhat győződés helyett fellázadt indúlat, ok helyett rábeszélés, igazság helyett szónoki erő és ügyesség! Cicero, Demosthenes ellenében mi könnyű vala vesznie a legigazságosabb ügynek is! Mi az ángolokat illeti: sokat óhajtnék átlopni hazám számára tőlök; de a több órai tág szónoklatok, szintúgy mint csaknem seperhetetlen szűk kéményeik, és megszámíthatlan szegényeik is, bizony nem ezek közé tartoznának.

A főispán, s utána többen azt jegyzék meg, hogy több esetek vannak, mint milyenek a nemzeti és megyei ünnepélyek, mikben az úgy nevezett ékes-szólásra szükség van a hazában. A magyar, úgymond, sokat köszönhet fényes szertartásainak, s ez azokhoz tartozik. Ezt a generál is megengedé. Én a szó-pompázást, így szóla, oly formán tekintem, mint a parádés katonai gyakorlatokat. Az a sok ezer fegyver egyszerrei csattanása a le- és felkapásokban, egyszerrei lábdobbanás a léptekben, kedves és mulattató ugyan ünnepélyek alkalmaival; de csatákban nem használjuk azokat. Gála-ruhákhoz gála-szavak illenek, s igen megelégszem: ha valaha szerencsések lehetünk, csupán köz tanácskozásainkból hagyhatni ki ezeket. A drága idő-nyerésen kivül, hiszem, nyerni fognánk abban is, hogy józanabbak lennének határozataink. Ez egyszersmind nyakát fogná szegni egy köztünk károsan divatozó nemének, vagy az önzésnek, vagy az álszeméremnek, minélfogva sokan átallnak szólni közhelyeken csak azért, hogy nyelvök nem óhajtott folyó, vagy előadásuk nem az ékesszólásé, hogy így a közügy veszítsen inkább, mint személy. A közjó iránt, úgy vélem, legalább is tartozunk annyi érdekkel és kegyelettel, ha nem éppen buzgalommal is, hogy irántai véleményeinket egyáltalában nyilvánítsuk. A ki szólni bír, szóljon, s a néma intsen. Önkárhoztatásunkra hallgatunk ott, hol jót elősegélni, vagy rosszat gátlani szavunk lenne.

Efféle kikeléseknek kivánt sikere lett a megye gyűléseiben. A generál közönségesen tiszteltetett, s ha valamelyikét a szólóknak, időn és helyen kivül szónoki áradozások kisértették, elegendő volt a generálnak nyugtalanúl mozogni székén, vagy csákóját ide s tova rakosgatni az asztalon, arra, hogy a túlcsapongó eszméljen, és előadását siettesse.

Több ilyforma nézetei a generálnak, azért tőnek üdvös behatásokat, minthogy ő türelmetlen hév helyett, kimélő nyájassággal adá elő azokat. Bevárá ő szeliden az időt, melylyel dőlnie kelle az ó rossznak és épülnie az új jónak; éretlen tüzeskedéssel nem fojtá el a kelő csirákat. A magyar alkotmány, úgymond, terebély százados tölgy, vén derék új sarjadékokkal; ám forogjon fejszéd dísztelen, csonka, és akadékos ágai közt, de tisztes vén derekát ne bántsd! Egyedűl ott lepé meg őt a türelmetlenség, hol önző fondorkodást sejte. Szavai honszeretettől lángoló kebelből keltek mindig. Semmi mozdúlat nála nem utasított rangra, vagy tekintély-követelésre; innen elhatározottan bírta a generál megyéjében a tiszta hazafiúság közvéleményét; mely a közjóért égő szándékait mindenben híven segélte elő.

Otthon, Máli kedves leányának nevelése és boldogítása foglalák el gondjait, és atyai lágy érzelmeit. Ez vala szeme fénye, s lelkének kéjes nyugpontja. Irántai lágyságát, engedékenységét, szíve nem vala képes korlátolni, vagy csak rejtegetni is; bár miként óhajtá is ezt leánya javáért, bár miként kárhoztatá is magában, a gyermekre nézve ritkán nem ártalmas szülei engedékenységet. Máli azt teheté, mit tenni kedve tartá, szabad úrnéja lévén magának és kedvteléseinek; s ha bár jó szíve ritkán is élt ezekkel vissza, de majdnem a szelességig eleven indúlatja, megkapá őt gyakran, s nem egy gondolatlan tettre ragadá. A szerető atya időtől remélte orvoslását ennek, s elégedve azzal, hogy kedves leányának szíve tiszta és jó, nyugalommal hitte, hogy a heves vér majdan kijátssza magát, és kizajlik, mihelyt azt a komoly élet gondjai fogják csillapítni; s e jó reményben nyájas estét várt maga élte hanyatló napjára.

Máli Kisrétről két nyájas képet hozott lelkében haza. Egyik Ongayé, a szép huszár tiszté vala, másik Póli lovagló ruháját s a lovaglást tüntette óhajtása eleibe. A testhez delin álló köntösben a deli tiszttel lovagolhatni, nyájas kéjű gondolat vala Málinál. Azonnal kérelmek alá véteték a jó atya, s nem nyughata ez, míg győződése ellenére is, ólban nem álla Máli paripája, és testen párja Póli csinos köntösének. A generál nem javallá azt, ha a két nem egymással felváltogatja sajátos kedvteléseit, s rendesen fonák lelkek bélyegeinek tartá ezt; de nyugtatá őt azon gondolat, hogy akkoriban divatban állt a dámák lovaglása, s így a divatnak leple alá rejtheté atyai kedvezését.

Máli telhetetlen vala új kedvtelésében. Naponként kilovagla atyja és Uzory között, s mint óhajtása szerint egykori katonáné, hősködék abban, hogy az időjárásban ne válogasson. A ló szelid volt, s Máli a naponkénti gyakorlás által annyira gyarapodék a lovaglásban, hogy a generál már nem kétkede őt olykor egyedűl is kiereszteni Uzoryval.

Így lelé a lánykát Ongay, ki ezredjétől néhány napra meglátogatá vala a generál házát; s most derűle még víg élet Harsagra. Mulatság ért mulatságot, s a lovaglások, mikben most naponként ügyesebb, s a kedves társaságban bátrabb lőn Máli, látogatásokra is kiterjesztettek a szomszédságokban. Uzory, ki terhelve vala dologgal, gyakran elmarada ilyenkor, s általában kevés részt vőn a mulattatásokban; mi azonban szokott elvonódásai miatt figyelmet a háznál nem támaszta.

Ongay és Máli naponként közelebb simúlának, egymásért dobogó szíveikkel, s az engedelem múlta felé, amaz szót ejte a lányka végett a generálnál. Ez korán sejté a dolgot, és nyugtalan vala, mert nem egészen javallá azt; azonban gátolni sem tudá. Édes öcsém uram, ekként felele Ongaynak; én a katonát szeretem, mert közte éltem le koromnak legszebb részét; de nem vőmnek. A leány ezen állapot csillogásától nem lát végig mind azon számos áldozatokon, mikre őt a katonávali férjülés felszólítja. Nem hordom elő azt, hogy neki, míg férje szolgál, bizonyos és állandó laka nincs, hogy az örök marsokban maga és gyermekei részéről, az élet legtöbb kényelmeiről le kell mondania; nem említem azt, hogy ha ideig óráig folytonos lakást nyert, s örömek közt megszőtte kedves fonalait a társalgási életnek, rokonságnak, barátságnak, ezeket egy parancs érkeztére új meg új szívvérzéssel kell ismét elszaggatnia; nem hozom azt is elő, mert csak magamat illet, hogy szüleitől őt többnyire országok választják el; csak azt állítom öcsém uram szíve eleibe: mit érezhet akkor a szerelmes nő, midőn férjét csatába, halál ellenébe menni tudja? miként remeghet szíve minden ágyúdurranásra, melyet távolról hall férjére lövetni! Ezt én tudom, bús tapasztalásból tudom édes öcsém uram, mert boldogúlt szegény nőmet az effélék ragadák el oly korán! – Sötétült itt a generál szeme, és megállott szavában.

Megvallom öcsém uramnak, folytatá újra szavait a generál, hogy a katonát nőtlennek óhajtom. Mihelyt szív-kötelek kötik őt az élethez, azonnal hág ez becsben előtte, s nem barátkozhatik oly biztosan a halállal, melynek szemköztét mindenkor legalább is borzalom nélkül szükség tűrhetni.

A belépő Máli már elhallá ezen utolsó szavakat. Tudta miről van szó, mert Ongaynak ő adott volt engedelmet a szólásra. Édes atyám! ekként esdeklett, megcsókolva a generál kezét, mi készteti Ongayt arra, hogy katona maradjon?

A becsület, édes leányom, felele szilárd hangon a generál. Épen ez az, mit én magyar ifjainkban nem kedvellek. Pár szilvafás szűk telek, vagy egy lány-kötő is, képesek haza csalni őket a dícsőség útjáról, gyakran akkor, mikor már elroncsolt testöknek és fáradalmaiknak jutalma várná őket azon. A generál kikele itten kissé szigorú igazságaival; Máli lopva jelt ada Ongaynak, megértve vala ez, s a további szó elhalasztva máskorra.

A pajzán leány tudta: miként és mennyire bírja atyjának szívét és akaratjait. Alkalmas perczben ismét kezet csókolt nála, kérő szép szemeit félbúsan vetette fel reá, s édes jó atyám! így esdeklett hozzá oly hangon, melynek a generál nem vala szokva megtagadni valamit, édes egyetlen jó atyám, nem élek meg Józsim nélkül!

A generál, ki már előbb lágyúla, s kinek Ongay minden egyébb tekintetben, katonáskodását kivéve, kivánt vő vala, homlokon csókolá a kis csintalant. Ám legyen fiam! így szóla; kinek gyermeke van, nem mindig lehet az öntanácsú; de várnod kell Máli! ezt veté komolyan hozzá. Háborút rebesget a hír, ilyenkor a becsület nem engedi, hogy tiszt szabadúljon.

Máli elégedett volt, Ongay pedig kéj-örömben. A két gyermeknek szép boldogsága, bizonyosan oda fogta volna tántorítni az engedékeny atyát, hogy azonnal kieszközölje Józsi kieresztetését, hanemha a becsület érzete, mire mindig igen sokat tartott, tartóztatta volna őt ezen lépéstől vissza. Elfojtódott szívvel ereszté el Ongayt ezredéhez, annál is inkább, hogy kedves leányát az ifjú távozta után, szokása ellen majdnem vigasztalhatlannak látá. Napjában órákig állt Máli azon ablakban, mely Józsi útjára szolgált, homályos sejtő sóhajtással fordúlt el mindig attól, s a szellő-játszású könnyű leányka, majdnem feledni kezdte víg szökdeléseit.

De a természet nem tagadja meg magát; úgy bánat, mint öröm hamar elhamvadnak körűltünk, ha azok a kedélyben víszhangra nem találnak. Miként kis folyamnak habjait, megtöri ugyan kissé, gátló szirt-darab vagy fa-gyökér, de túlhaladva rajta, azonnal ismét békésen folydogálnak azok; akként vala Máli is kis bánatával. Könnyű kedélye, boldogságának nyájas érzete, csakhamar leenyhíték azt; belőle nem marada a szívben egyébb, mint azon óhajtó remény, hogy bár ki ne ütne a háború, vagy bár végezve volna az már.

Újra folytak a szokott lovaglások, s Máli mint már bizonyos katonáné, ezt most több más gyakorlatokkal, több test sanyarásokkal kötötte össze. Aggodalmas atyjának gyakran munkájába kerűlt leszólni a hevest ezen gyakorlatokról, oly időkben is, melyekben azok, valódi egészség-rongálások valának. Máli ilyekben gyakran még inkább fejeskedék, szorosabban érezvén magát, ezen tűrésre-szoktatások által köttetettnek, mind Józsijához, mind jövendő kedves állapotához. Azok mintegy nyájas titkos fonalai valának szerelmének, mik őt a távolban jegyeséhez köték.

A generál rögtös fordúltában a lépcsőkön, veszélyesen megrándítá egykori sebes lábát, s iszonyú fájdalmakat szenvede reá. Kötések, zsúrolások és kenőcsök, mik hajdan oly hasznos szolgálatot tevének neki, nem akarának használni most. Uzory siker nélkül meríté ki minden szereit körülte, s a generál szegző kínai annyira növekedének, hogy éjeken át nem juthata nyugtató álomhoz miattok, s gyógyszernek kellett álmot kimunkálni számára. Máli, atyja kedveért, kihagyá ennek betegsége alatt kilovaglásait, annyival is inkább, hogy tavaszi olvasztó szelek is dühösködtek. De később annyira enyhültnek látván atyjának baját, hogy felülhete, állhata, sőt lépteket is tehete a szobában, egy enyhe fényű napon, nem lehete megtartóztatni többé a nyugtalan leányt. A generál szokás szerint Uzoryt bízá meg, hogy lovagoljon ki Málival, most sem hagyván el, szokás szerint utánragasztni emlékeztetését, hogy a szeles leányra vigyázzon. Most leányom fejében a katonáné motoz, mondá a generál neki, ismerem a nőnemet; gyakran, hogy égő kunyhót olthasson el, kész özönvizet idézni elő. – Egyébiránt nyugodt volt a generál; mert Uzorynak érett józanságát, és leánya iránti gondos figyelmét jól ismerte.

Málinak kedves sétahelye volt a malom tája, mely kies völgyben, agg nyárfák alatt, festőileg feküdt. Itt rendesen egy pár szót váltott az öreg molnárral, és visszafordúlt. Arra tartott kedve most is, ámbár Uzory a csinált töltést javaslá, tartván amott a malom-patak áradásaitól, és a hegyekből lezuhogó vizektől. Engednie kelle Uzorynak, s lovasaink nyugtalan ballagának a hegy alatt elnyúlt, egykevéssé alkalmatlan úton, melyet agyagos sár és vízmosások nehezítettek el. Máli vidám kedvvel enyelge; a bajoskodások, sok kikerűlések, sár- és víz-gázlások, de főkép Uzorynak, mint vélé, kishitű aggodalmai, csintalan kedvre idegzék őt. Pajzánkodott, gúnykodott komoly kisérőjével, ennek gyakori rémültére, apró át-át szöktetésekkel is ingerkedett. Most egy gonosz helyhez jutottak, hol két hegy szoros völgyéről, sebes áradat zajlott le s az utat kétfelé szakította. Nagy volt a szakadék, s Uzory visszatérést javaslott, mert kikerűlést hegy és malom-patak nem engedének. Máli nem volt bírható erre, gúnyolta Uzory félénkségét: mi ez a háború veszélyéhez képest? mondá Ongayra gondolva, s minden, mi tőle kinyerhető vala, abból állott, hogy megvárandja, míg Uzory alkalmas átmenést keres. Uzory átmenetelt vizsgálva, lelovaglott a szakadék mentében egész a malom patakáig; Máli az alatt lovával az úton maradt, mely társa után nyugtalan kezdett lenni és kapálni a sarat. Egyszerre azon pajzán gondolat villant meg Máli eszében, hogy különben is nehezen tartható lovát áteressze a szakadék erén, s réműlő Uzoryt meglepje vakmerőségével, melyben azonban veszélyt nem látott, minthogy csekélynek tudá a szakadék árkát. Meggondolni a merést és kivinni azt, egy vala a könnyelmű lánykánál. Neki fordítja lovát a szakadéknak, de a zúgó és tajtékzó habok visszahöktetik ezt, Máli erőlteti, lova újra hökken és hortyogni kezd. Többszöri sikeretlen kisérletek után megvadul a ló s a mint újra makacsúl erőltettetik, felágaskodva megfordúl, s szöktében ülőnéjét leveti. Kár nélkül fogott volna a lánykán keresztül menni a baleset; de a ló, szilajodtában hátra rúgott, s az omló szerencsétlen lánykát gyomorba találta. Élet nélkül feküdt Máli a földön; elfagyott vérrel, arczczal, és eldermedt lélekkel omlott elő Uzory; mely utóbbinak elállott esze, pillantása, s alig tudott annyira eszmélnie, hogy tehesse, mit a leány felocsúdtatására tennie lehetett. Sokára veté fel bágyadt pillantatjait Máli; de szólni nem bíra, és szemeit el-elhunyá ismét. Kétségbeesés kínjai közt lelé Uzoryt a szerencsétlen atya, ki a haza-futamlott paripákról, réműlten gyanítá a veszedelmet, s önbaját feledve lelketlenűl hajta elő. Az ő állapotát toll le nem írhatja. A szelid, szidalmakra fakadott Uzory ellen is, ki merevűltében nem vala képes menteni magát azok ellen.

Karja közt ápolta a generál a kocsiban hazáig leányát; kínjában, milyet nem érzett soha, elsötétűlt az élet körűlte. Azonnal küldte egy nevezetes orvosért szekerét, addig Uzory nyujtott Máli körűl segélyt, miként azt bódúlt érzelmei közt teheté.

Az orvost nem lelék honn, s a mint a kocsi üresen tére meg, a generál bősz kétséggel nyomá homlokára két kezét. Nem mintha nem biznék Uzory tudományában és ügyességében, kit e részben több esetekben becsült, hanem minthogy most gerjedve vala ellene, mint vélt oka ellen lánya bal-esetének, s e mellett mintegy elállottnak látá bódúlt elméjét ennek, más orvost óhajta. Újra elbocsátá tehát más orvosért kocsiját, s míg ez a távolból elérkeznék, lelkére köté leánya gondját Uzorynak. Nem vala erre szükség; Uzory éjet napot az ágynál töltött. Lesett minden változáskát betege körűl, s úgy gyógyítására, mint enyhűleteire fordított gondjának nem volt mértéke, határa. A generál maga is enyhűlni kezde iránta, sajnálva, hogy kifakadásaival élesíté az ifjú keblében azon fájdalmat, melyet miként vélé, önlelke vádolásai már fölösleg is özönlének reá.

Másik, kit Máli ágyától el nem lehete vonni, Klárcsi vala. Ha kedvellé egymást a két lányka gyermeki korban, szenvedélyesen tapada most egymáshoz, mióta Klárcsi visszatére az atyai házhoz. Úgy látszik, két különböző vérmérsékletek, szorosabban kötődnek egymással össze, mint egyezők; amazok egymást egyenlítgetik és pótolgatják, míg ezek untalan hasonnemű érdekekbe ütköznek. Máli elevensége ki-kikapkodá Klárcsit szelid csendéből; ellenben Klárcsi lágysága enyhítgeté Málinak szelességét. Klárcsi vidámabbnak s öröm-vágyóbbnak érzé Máli körűl magát, s ez részint jobbnak és engedékenyebbnek magát Klárcsi társaságában. Nélkülözhetetlen lévén a két lányka egymásnak, nap sem tele el, hogy egymást ne látták volna. Most Máli balesete mélyen zúzá meg a barátnét; ápolása végett elhagyá ez az atyai házat, s betegéhez költözködék által.

Málit iszonyú gyomor-fájdalmak gyötrötték, s untalan csak gyomra szájára mutogatott. Uzory nem lévén tanúja a veszélyes rúgásnak, legtöbbet rótt a lyánka bajából az ijedésre. Gyanított ugyan sérelmet, de nem veszélyest, a vizsgálást pedig, mit másoknál legelőbb fogott volna megtenni, Málinál, ki nem tolmácsolható szeméremből elhalogatta. Eleinte házi szerekkel orvosolta a bajt, s időtől és kinyugvástól reménylett legtöbbet. Lement fűszeres növényekért a kertbe, hogy kötést készítsen a lányka fájdalmas gyomrára, s egy úttal nyaláb-virágot is hozzon fel az üveg-házból, miben Máli mindenkor kedvteléses örömét találta, s ágyához vitte azt a betegnek. Hintse édes Uzorym, majd sírom hantjaira! szólt alig érthető bágyadt hangon Máli, s könny rezgett szemében. – Búsan tevé virágait Uzory a kehelybe s búsan távozék ki a szobából.

Máli nem javúlt, betegsége óránként súlyosodott; más nap szava elállott, s immár csak kevés jelével feküdt az életnek. Uzory gyógyszertári szerekért küldött, de azt a határozatlanságot eszében és kishitűséget lelkében, mik őt most gyötrék, még nem érzette soha!

Éjfél felé volt az idő, Uzory épen a generál körűl bajlódék, kinek lábfájdalmai a balesetre megújulának, a mint a küldött legény a patikai szerekkel megérkezék, s azokat a generál több szerei mellé, egy ablak-asztalra leraká. Málika igen rosszúl volt. Gyúladó hőségben feküdt, mint látszék, előbb nagy kínok között, későbbre az azokra következett elbágyadásban majdnem elállt lélekzettel. A generál kétségbeeséssel arczában és pillanatában, állott kedves leánya felett, Uzory pedig kapkodó bódulásban forgott körűltei ápolásaiban. Most ez az orvosság-üveget tartá kezében, nem eszmélve, hogy kanala sincs a beadásra. Klárcsi hozá azt kezébe, s az első adagot maga adá be Uzory betegének. A bevétel után nyugtabban vala ez; álom fogá el nem sokára, s ápolói mély csendben ülének mellette, vagy vonúlának el ágyától, nehogy bolygassák nyugalmát, melytől mindenki jó sikert remélt.

Másnap délfelé járt az idő, a mint a megrendelt orvos elérkezett, s a beteg ágyához járúlt, ki még mindíg mély álomba merűlve nyugodott. Egyszerre gyanúsnak tetszék mind az orvosnak mind Uzorynak, a lányka arczán ülő hideg veríték, s rövid vizsgálás után csakhamar meggyőződének, hogy Málika – örök álmát alussza. A virító lányka nem vala többé!

Uzory kétségbe meredt pillantattal tekint Málika ágy-asztalkájára, s felragadja a gyógyszeres üveget, mely mellett még a kanál nyugvék: hatalmas egek! elordúl bőszült fájdalmában, s élet nélkül omlék össze. Most lövell fény a generál iszonyodó lelkébe; midőn bontatlanúl látja a gyógyszertárból hozott friss üveget, s helyette a hason nagyságú és színű mákonyost találja Uzory kezében. Vért fagyaszt e borzasztó tévedés a háznál minden érben; de a generálnak egész férfiúságára vala szüksége, hogy vesztését, ily vesztését megbírhassa!

A felocsúdtatott Uzory, kivánszorgott, miként sír rémje a szobából, s nem volt látható többé!

Emberi sors: elhalnunk egykor, s ha aggodt öregek, vagy lelkünknek idegenek halnak el körűltünk, megnyugszunk, hogy ezen emberi sorsunk, maga adóját fizeté le bennünk; de ha azok dőlnek is mellőlünk, kikért és kikben éltünk, virító korban, mosolygó örömnek közepette, s mintegy emberi sorsot előzve és kijátszodva dőlnek ki, – elborúl utánok az élet nekünk, elkietlenűl a világ lelkünknek!

A generál, súlyos bújában, szívszorúlásokat kapott, melyek az orvost aggódtatni kezdték. Ez részint azzal kivánta enyhíttetni a bajt, hogy a szegény atya egyedűl ne hagyassék bánatával, s a generál Klárcsit kéré ki atyjától; mert a lányka még egyszer oly becses lőn előtte, Máli körűl tett gyöngéd ápolásaiért; annyira, hogy gyakori futó ámulásaiban önvesztett leányát képzelé benne. Klárcsi, a másért mindenkor kész önszivességével és áldozataival, örömest marada, beszálla Máli volt szobájába, átvevé a generál háza gondját, s csakhamar mintegy leánya lőn ezen családnak.

Addig vagyunk mély bánatunkban legszerencsétlenebbek, míg az idő fordítását reményleni sem merjük, s öröknek véljük fájdalmunkat. Azonban az idő, e biztos szelid orvosa a szenvedőnek, nem marad el tőlünk, s nem mulasztja el a jótevő feledés fátylát halkkal fellopni sebünkre. A generál nagy vesztesége, újságát veszté előbb, majd edző mérgét, s végre a kínzó bú, bánatos emlékezésekre enyhűle le. Klárcsi szíves figyelmei sokban segélék elő ezen kedvező változásokat keblében.

Az öreg Gyomay, féltvén leánya hírét, már az első hetek teltével visszakövetelé Klárcsiját; de a generál mindíg talála még elintézni valót számára, s úgy tuda érte esdekleni atyjánál, hogy ez mindíg engedni, s új határnapot szabni vala kénytelen. Hónapok telének el így, s Gyomay eszméltetve Szögvárynak némely gondolatlan szavai által, nem hagyá leányát tovább a generálnál. Most kezdé ez először sejteni a maga érzelmeit, mik szívébe észrevétlenül simúlának be. Szivesen fészkel keblünkben jó akarat azok iránt, kik kedvelték azokat, kiket mi kedveltünk. Ezen jóakarathoz hála is szövetkezett a generálnál Klárcsi iránt, ki oly szíves önfeláldozással ápolá kedves leányát. A lánykának, a bánatos atya iránti kimélő figyelme, mint tiszta tükör tiszta lelke, ártatlan kedélye, csendes szorgalma, bájoló szépsége, s a mindennapi látás alkalma, nyájas összeszokássá előbb, majd szerelmes vonzalommá nevelték ezen érzelmet nála. Jövendője Klárcsi nélkül, elborúlt tekintete előtt.

A generál hajlandósága nem szűkült meg táplálékban; bánatja, elvont magánossága, menték gyakori látogatásait Gyomaynál, miket ez leányostól együtt majdnem naponként visszonza. Különben is, főkép ha vendég érkezék a generálhoz, meghívá ez a Gyomay-házat, hogy így Klárcsiban rendezgető gazdasszonyt nyerhessen; ez, a szives, kettőzteté szorgalmait, hogy a hízelgő bizalomnak megfeleljen, nem sejtve, hogy a hálás figyelem borékja alatt, a nyájas szerelem növényét élesztgeti. A generál Klárcsi iránti érzete, inkább forró barátság, érett győződés, hogy boldogíthat és boldogíttathatik, s vágyás örökre oly kedves lélekkel lenni egybeköttetésben, mint heves láng és gondolatlan indúlat vala. A nélkül, hogy büszke becset tulajdonítna körűlményeinek, érzé: miként rangja, vagyona, köz tiszteltetése, nem megvetendő eszközei a világi boldogságnak, s mindezek jó, tiszta, feddetlen szívével párítva, mire már büszkébb vala, nem fiatal kora mellett is olyanok, melyek egy léha hiúság felett álló lánykát szépen boldogíthatnak. Ezen győződés bátorítá a lányka iránti szerelmét; de más részről háttérben remegteté őt azon ál-szemérem, hogy mit fog szövetségére mondani a világ? Ő ugyan nem vala azon szűkkeblüek és kishitüek közül való, kik minden jó szándékról lelankadnak, mihelyt a közvélemény előitéletét ennek ellenében tudják, sőt gyakran vitézül és győzelmesen harczolt meg ő azzal; de mindekkor bizonyos volt szándéka, czélja, tette tisztaságában, s mindezek nem annyira személyét, mint a közjót érdeklék. Ily esetekben lelki gyávaságnak vélé engedni, s hajló vala az engedőben csak félakaratot, félerőt, félembert gyanítani. Most azonban az álszemérem másként festé finom eszméletének a dolgot. A lányka szép és fiatal, s nem leend-e valószinű a világnak azon gyanúja, hogy éretlen lobbanás gyújtá a korost, a törődöttet felé? A generál eleitől fogva oly kényes volt becsületére, mint városi hiú leányka a maga finom bőrére, vagy is inkább mint szűz hajadon a maga tiszta erkölcsére, s meg is tudta azt gondosan óvni lelkének egyenes tisztasága által.

Gyomay sejté a generál hangúlatát, s terve és reményei, büszke keblében nagyszerűbbek levének. Azonban kevélysége átallá az első szót adni, vagy elárúlni azt, hogy gyanítgat. Így tele el ismét néhány hónap; melyek alatt a generál küzdelmei naponként gyengűlének, s szíve naponként lágyabb érzelemmel hajolt Klárcsi felé. Irántai figyelme szembetűnőleg kötelezőbb lőn, s Klárcsi meg nem tagadhatá tőle, s nem is akará megtagadni a viszon-figyelmet, a tisztelő jóakaratot. Minden új rendezés és alkotás előtt megkérdeztetett Klárcsi a maga izlése iránt, s rendesen ez ment vagy egészen, vagy csekély változtatással eszközlésbe. A különben ís tiszta öltözködésű férfiú, most naponként csinosabb és gondosabb lőn öltözetében, leventásan paripán tevé látogatásait Klárcsinál, vagy ennek ablaka alatt tánczoltatá el büszke lovát. Apró ajándékokat, miket üvegház, kert, s gazdaság nyújtogattak, mert árosabbakkal félt közelférni Gyomay büszkeségéhez, külde naponként a lánykának, vagy a ház egyébb tagjainak; így kölcsönös tervek és kölcsönös figyelmek, a legszebb egybeköttetésben tarták a két szomszéd úri házat.

Külső befolyások, szóra hozták a generál titkát, mely Klárcsit kivéve, nem vala titok többé a környéken. A septemvírné aggódott azon, hogy túladjon Klárcsin, s így véget vetvén fia epekedéseinek, azt más terv felé fordíthassa. Szét nézett az ifjak között, s tekintélye, ajánlásai, és befolyásai, csakhamar feltaláltatták vele a keresteket. Néhány kérő jelent meg egymás után a Gyomay háznál, s köztök olyan is, kitől ez kedvezőbb kilátás hiányában, bizonyosan nem fogta volna megtagadni leányát. Gyomay ennek halasztó választ ada, s miként régóta közleni szokta dolgait a generállal, közlé vele ezt is; most tanács helyett inkább nyilatkozást óhajta. Megtörténék ez; a generál szemérmes zavarral jelenté ki a boldog atyának, leányához viseltető indúlatját, s katonai egyenességgel kéré meg tőle kezét. Gyomay, lepetten a generál egyenessége által, nem halasztá a szerencsét, azonnal megajánlá leányát; noha titkon illendőbbnek tartotta volna, rangos házak szokása szerint, szertartásosan kéretni meg, s adni ki a leányt.

Mindjárt haza mentével, tudtára adá Klárcsinak szerencséjét, s azon örömkéjben, melyben saját szíve, betölt óhajtási közt úszék, nem látá, vagy látni nem akará, hogy leánya halotti sáppadással fogadá a szerencsét. Most tűne fel tiszta fényben minden, ennek lelke előtt. Most érté által a generál figyelmeit, atyjának és nénjének homályos czélzásait, s egyszerre borzasztón elhagyatottnak érzé magát. Atyja menthető vala előtte, de sokszorosan fájlalá azt, hogy Veronka, kit oly forrón szeret, kitől oly forrón szerettetik, s ki az ő Vinczéjeért lángoló szívét ismeré, ellene esküvék boldogságának. Vincze, ki csak ez előtt néhány nappal tévé látogatásait Harsagon, annál becsesebb lőn most szívének, minél közelebb vala ahhoz, hogy örökre elveszítse őt. Remege látni atyját és testvérét, kik boldogtalan ámúlatból boldogságát dulják; rettegett találkozni a generállal, kinek nem tudá: miként számoljon tisztelése mellett, érzéseiről szívének?

A generál nem sejtve a lányka szerelmét, s még szabadnak vélvén annak szívét, nyájas reménnyel jelent meg másnap a Gyomay-háznál. Gála-ruhát ölte, s már tűzve valának erre a vitéz rendek czím-jelei, a mint elpirúlva hiúságra eszméle azokban, s leraká ismét, nehogy viszont hiúságot kisértni láttassék azokkal. Szorúlt szívvel lépett be Gyomaynál, mint olyan, ki úgy követi saját szívét, hogy némi homályos eszmélete van ellene. Szivesen, ámbár némi feszességgel fogadtatott, miként ez ilyes új viszonyban lenni szokott, mit azonban a generál egyenessége hamar felolvasztott. Beszólíttatott Klárcsi, s a generál ütközni fogott volna a lányka halvány arczán, ha Veronka már előbb nem előzi őt azon ujsággal, hogy testvére pár nap óta főfájásról panaszkodik. Szelid, csendes vala Klárcsi, miként áldozatnak báránya, s haló hangja, és bágyadt szemei mutaták a generál előtt, hogy valósággal rosszúl van. Míveltségnek tapintata azt határoztatá ezzel, hogy kimélje a lánykát, s ez úttal mit se szóljon előtte szándékáról. Más tárgyú beszélgetés közt tőlte pár órát a háznál, s tisztelő nyájassággal emlékeztetvén Klárcsit, hogy vigyázzon drága egészségére, búcsut vőn.

Másnapra esék a Vincze megkérése és kikosaraztatása. Ezen történet különösen hangozá a ház két leányát. Klárcsi szerelme, Vincze küzdelmei, és szenvedései által, miknek annyi tanúságait adá, új élelmet nyervén, övé lőn a lánykának minden érzete, csak őt gondolá, óhajtá egész lénye, minden csepp vér érte buzga erében, őt czélozá szívének minden ütése, elméjének minden gondolatja. Érzé, miként most még inkább mint valaha, egészen övé s viszon-birásában fekszik üdve; s az egész lányka szerelemmé olvada Vinczéje iránt. Hévvel újítá meg hűsége felől Vinczének tett fogadását, s lelke lángolásában még arra is erőt érze magában, hogy a generál előtt fel fedje szerelme titkát, s Vinczén kivül másé ne legyen soha.

Veronkának, a gyöngéd lelkűnek, nem fekvék szívén egyébb, mint testvére boldogsága. Ezt eddig a generállali szövetségben vélte elérhetőnek inkább, mint Vincze szerelmében, melyet hajlott oly gyermeki múlékony hajlandóságnak venni, mely játékközben szövődött, s játék közben enyészik el. Klárcsi évekig távol élt Vinczétől, azon hír-szálacskák, melyek őt kötésben tarták vele, oly csekélyek valának, ellenben azon hihetőség, hogy ellenkező szüléi kedvökért, lemondhatott régi szerelméről, oly nagy volt, hogy ellene, bár Vinczéjében nem tudott kétkedni soha, remélleni sem mert jót szerelme számára. Innen már régóta csak szívébe zárt epedés volt szerelme, mely szavakba soha, s csak boldogabb pillanataiban, nyájas ábrándozásokban olvadt fel. Ez volt az, miben Veronka ámult. Nem vélte, hogy még él, s oly erőben él a Klárcsi indúlatja, melyet némaságáról már rég kihaltnak képzelt. De ha nem ámúl vala is ebben, az öregeknek egyezése az ifjú pár egybekelése iránt, mint tudá, igen kevéssé vala remélhető. Ellenben igéző nyájassággal állt lelke előtt azon gondolat, hogy szeretett testvére tőle néhány lépésnyire fog lakni, csillogó körűlményekben, bőség ölében, ragyogó kastélyban lakni. Ehhez járúlt atyjának ezen utóbbi szövetségbeni kéjes megnyugvása; s mi kelle több egy oly szelid jó lelket megnyerhetni, mint Veronkáé vala? Maga a szerelem vészei közt nem hányattatván soha, nem sejté nyomorát ennek hajója törésének.

Azonban szemet és szívet nyita nála Vincze kérői megjelente. Most látá igazi alakjában az ifjú pár szerelmét, az egymást birhatásában határozott boldogságot, az egymást-vesztés kínjait, a szaggatott szíveket; s kevesebb is elég fogott volna lenni, szerelmök felé pártoltatni lágy szívét. Egyszerre Klárcsihoz és szerelméhez szegődék, s mintegy jóvá tenni törvén, mit eddig a generálért rontott, nem létezett mód és eszköz, miket meg nem kisértett volna, hogy atyjának akaratját és szívét meghajthassa. Sikeretlen volt iparja, nem enyhűlt a megsértetett, s most szebb reménnyel tőlt atya; és Veronka habzó gyötrelmében, nem tudta ismét: melyik részhez csatolja magát? a Klárcsi pártjához-e, nem remélni semmit? vagy atyjáéhoz, szaggatni segítni testvére szívét? Kínjai a jónak, a gyöngéd szeretőnek, valóban súlyosak valának!

Emberi szokásunk: azon mély érzelmeket, mik más szomszéd szíveket dúlnak vagy kéjnek mámorával teltnek el, múlékonyoknak venni, s szintoly mértékben bízni ezekre nézve az idő enyhítéseihez, mint saját jelen érzelmeinket örökkétartóknak véljük, miket idő sem orvosolhat. Gyomay nem hegedhetőnek tartá azon saját sebét, melyet a septemvírék az ő büszkeségén ejtettek; de igen is gyógyúlhatónak azt, mely leánya szerelmes szívén zúzatott. A finnyogás elhangzik rövid időn! így szóla Veronkához; a boldogság pedig marad, melyhez szívesen hozzá törődünk. Mi szükség tisztességes szerencsét kieresztnünk markunkból azért, hogy kisebbet kolduljunk helyette magunknak.

Ily szavak, s kihunyása Vincze remény-csillagának, visszahajták Veronkát újra az atyja és generál pártjára. Rettege attól, hogy szeretett Klárcsija e habzás mindkét szerencséjétől eleshetik. Az ő javáért, atyja után szívesen elhívé azt, mit öntapasztalásából nem tuda, hogy idő, és kéjes jólét a generál oldalánál majdan megfogják nyugtatni Klárcsi szívét, s ezen kilátás őt arra birá, hogy ez ellen atyjához szegődjék.

Klárcsi eleinte enyhűlést lele abban, hogy kedves nénje az ő pártján áll; ennek vigasztalása, annak érzete, hogy nincs végkép elhagyatva, s létezik kebel, melyen panaszát kiöntheti, ír valának szíve sebére. Annál kínosabb lőn neki újra elvesztenie Veronkát. Saját lelkébe vonúla vissza a lányka, s már csak a generál nagylelke vala végreménye. Eltökélé magában, hogy első alkalommal nyilatkozzék előtte. Veronka ellesé Klárcsi szándékét és remege. Mi leend, gondolá aggodalmában, ha a generál megtudva a lányka szíve állapotát, eláll, atyja pedig Vinczéről nem fog hallani akarni? Veronka jól ismeré atyja sziklai keménységét, ki ostrom alatt kidőlhet ugyan egészen, de magából engedni nem tud. Szóla tehát jó alkalommal atyjával, s eleibe adá a lehető esetet. Gyomay elhatározottan parancsolá, tudtára adatni Klárcsinak, miként Vincze semmi esetre veje nem fog lenni soha!

Most tehát Veronka testvéri szent kötelességének ismeré, Klárcsi állhatatosságát venni ostrom alá. Vinczéhezi szerelme nem vala levívható, a lánykának élte, lelke csüggött ezen, s a gyöngéd érzelmű Veronka, kimélve is tisztelé ezt, s ovakodék nyúlni ehhez, miként kedves betegünknek fájó sebe körűl vigyázva motozunk. Ismeré ő Klárcsi lelkét, azon lágy kedélyt, mely csak áldozatokban él, mely csak boldogításban leli fel önboldogságát, s ezen oldal vala az, melyről a lánykát ostromlá. Naponként adá eleibe, azon ható szivességgel, melylyel a leggyöngédebb testvéri indúlat szólhat, miként mi remény sincs Vinczéjét bírhatni valaha, miként tartja sikeretlen hűsége által függőben mind maga, mind Vinczéje boldogtalan sorsát; ellenben áldozó engedése miként fogna borítni két nemes házat örömbe, üdvös kéjbe; mily nemes, és szívéhez mily közel álló lelkeket fogna tenni egy szavával boldogokká; míg saját szíve, ha boldog nem is, de boldogtalan sem fogna lenni ez által; mert mások boldogságának fűző láncz-szemének lenni, egyik szép neme saját boldogságunknak. Végre: hogy a csendes nyugalmas élet, s kötelességünk teljesítésében lelt önelégedésünk, szintúgy nyájas örömökkel kínálgatnak bennünket, habár oly mámorral nem zajlanak is, miként szerelem indúlatai. Mindezekkel addig simúla Veronka mindig közelebb Klárcsi szívéhez, addig festegeté nyájas képekben előtte a jövendőt, mígnem a festmény naponként színesedék, naponként elevenedék a jó lányka lelke előtt.

Ehhez járult a generál tisztelő figyelme, mely viszontisztelést szült nála: de főkép atyjának kitetsző elégedése és derűlt nyugalma, valahányszor leányára tekintett, azon büszkeséggel teljes boldogság, melylyel Klárcsiját melléhez szorítgatta, azon lánya érzelmei iránti bizalom, mely kétkedni sem látszott abban: hogy ez tudni fogja mi tevő legyen? De legtöbbet tett mind ezek közt a lánykának lágy lelke, mely szokva volt számba sem venni saját örömét és boldogságát, hogyha a másét eszközölhette.

Igy naponként enyhűle Klárcsi, lelkét azon örömökhez szoktatva, miket alkotandó vala, és háttérbe tolván saját szép óhajtását. A teendő áldozat naponként veszte szigorúságából előtte. Érezte, hogy szíve szerelme mindíg Vinczéjeé maradand, s csak szíves tiszteletnek érzete jutand a generálnak. Új élet nyílik meg előttem! így vigasztalá magát, mi tilthat el attól, hogy régi életem szép álmát át ne vigyem belé? szívemet úgy sem fogja az kötelességeiben gátolni soha. A generál ne tudja meg szerelmemet, nehogy a tudás nyugalmát bolygassa; én pedig kettőztetett figyelemmel, hálával és szorgalommal fogom eszközleni boldogságát, mit ő oly igen érdemel tőlem!

Klárcsinak ily elhatározása után, az egybekelésnek nem állott többé egyéb ellent, mint az, hogy a generál egy német birodalombeli herczeget kivánt előbb elfogadni, ki királyunk seregénél állván szolgálatban, most mint hazánk főhadi kormányzója, katonai utazását vala teendő a vidék felé. A herczeg rokonság volt uralkodó házunkhoz, jó ember és jeles katona, egyenes szavában és viseletében, minden kevélység és követelések nélkül, s bírta szívében az emberi érdemnek mérszerét, mi már magában is érdem. Mint egykorú a generállal s haditársa egykor a szolgálatban, némi barátságos lábon állt azzal. Egyébiránt a herczeg hajló volt a jó élésre, barátja a víg óráknak, s kerűlője, ha ejtheté, minden feszességnek. A generál, valamint tisztelé rangját, úgy becsűlé benne az embert, s igérkező levelét vévén, örömmel tőn rendelkezéseket illő elfogadásához.

*

A generál, mindjárt katonaságbóli hazajöttével, fő iparúl tevé magának rendbehozását jószágának, és jobbágyainak boldogítását. Vagyona rendbehozására nézve, az elszórt fekvésű szántóföldeket tagosítá, a pusztított erdőket rendes vágásokra osztá, réteket külföldi szokás szerint javítá és termékenyíté, földjeit kövéríté, s váltott vetésekre alkalmatosakká tevé; az önkényes utakat határok közé fogá, legelőt czélosan felosztá, s rövid időn azt eszközlé, hogy határaiban hasznot nem hajtó föld egy tenyérnyi sem marada fenn. Hogy ezen elrendelésben, a jobbágyság megnyugtatására nézve, mely a közelvesztés miatt, a távolabb eső nyerést nem mindenkor képes átlátni, áldozatoktól sem vala a generál idegen, könnyű elgondolni. Ki birtokában rendet nyert, ezt szokta mondogatni, új birtokot nyert az, és békés nyugalmat; rossz számolás tehát fillérezni ekkor.

Jobbágyai boldogításában, azon győződésből indúlt ki, hogy körűlte fő czél gyanánt szükség kitűzni a szorgalom és ipar felbuzdítását. Szükséget űz ez, s kényelmet és jólétet szűl, így gondolkodék ő, s egyszersmind elöli az erkölcstelenséget, melynek henyeség a szűlőanyja. Csak szorgalom köthet valódilag a hazához bennünket, mely pályája annak, s csak szorgalom eszközölheti azt, hogy legyen is miért szeretni hazánkat.

A generál négy faluinak majd közepette feküdt a fűvesi állodalmi, egy pár ezer holdat tevő pusztácska. Kies egy falat föld a maga pár nyájas dombjával, búja füvével és szerencsés vegyületű föld-anyagával. Ezt jelölé ki a generál terve kezdő oskolájául. E végre mindjárt hazakerűlte első évében, széttekinte egy alkalmas férfiú után, kit maga czéljára használhatna. Föllelé azt azon ifjúban, kit későbben elhalt öreg tisztje helyébe igtata be. Gonda, jeles készűletekkel kerűle ki oskoláiból; tudomány, józan ész és bizonyos vele született éber ügyesség, valának azon tulajdonai, mikbe a generál reményét veté. Az első évben megutaztatá őt a haza különféle vidékeiben, hogy ezeknek rendszeresebb gazdaságaikat megszemlélhesse, s később józan számolással elhatározni tudhassa azon arányt, melyben különféle részei az országnak, mind külön, mind általánosan, viszonyban állanak egymással, s még sikeresebben állhatnának gazdasági és kereskedelmi tekintetekben. Ez után egy évig maga oldala mellett tartá az ifjat, hogy czéljaiba közelebbről beavathassa. Megismerteté vele a vidék sajátságait, földnépének lelki, testi és szorgalmi tulajdonait, irányt ada ismereteinek, józanságot ifjúi heveinek, és kitűrésre oktatá őt azon számos előitéletek ellenében, mikkel rendszerint minden új kezdetnek, megvívnia kell. Szívébe nemes büszkeséget olta, előtüntetvén lelkének azon szép czélt és irányt, mely embert boldogítván, egykor háláva jutalmazandja szorgalmait.

Ekként elkészítvén emberét, tizenkét próbált erkölcsű ifjat válogata ki uradalmacskája parasztjaiból; úgy vélekedvén, hogy kelő ivadékot könnyebb nevelni, mint előitéletes korosbat, s a nevelés bár lassúbb, de legbiztosabb eszköze minden javításnak, mely csak előitéletek levívásával jöhet divatba. Kiházasítá saját költségén ezekből a még nőtleneket, s Fűvesre szállítá által mindnyáját. Segélyt nyújta nekik, az ő állapotjokhoz képest tetemest, úri erszényhez képest csekélyt, oly föltétel alatt, hogy gazdaságaikat egyedűl az uraság czélja s Gonda oktatásai után intézendik. Tőn az első években több apró engedményeket is, s atyák és fiak nem ellenkezének, látván uroknak jóakaratját, s ez, már előbb megnyervén számos jótétivel bizalmokat. Nem hiányzott azonban, miként szokott, egy kettő itt is az öregek közől, kik főt ráztak az újításokra, s aggódtak, nem lappang-e urasági érdek és haszonvágy a szándék alatt? Ezeket azzal nyugtatta meg a generál, hogy szomszédban leendenek fiaik, s idővel is az idegenkedő akkor fog térhetni atyja házához vissza, mikor neki tetszik.

Nem tért vissza egy is. Gonda s maga a generál halk kiméléssel, miként józan orvos szokott a lelki beteg körűl, léptek fel közöttök; tanácsló, oktató, példaadó barátaik voltak nekik inkább, mint uraik. Csakhamar nyílni kezde eszök, tágúlni ismereteik, tisztúlni fogalmaik; kedvbe jött ezzel nálok a szorgalom, s közikbe szállott az ezekkel járó vagyonodás. Lakházaik hollándiai csinnal álltak festői díszben, gyümölcs-fáknak árnyékában; kertjök fáit egyfelől drága gyümölcs vonta le, másfelől aprók növekedtek termés alá, rakodt méh dongott gazdag rétjeiken, hajlott kalász rengett zsíros földeiken, vakart marha és velős ló játszadozott szép legelőiken. Úri tanácslóik aprónként tovább haladának. Új s még eddig a vidékben ismeretlen forrásait fedezgeték fel ők az iparnak előttök, s mint gondolhatni, oly czikkeken kezdék ezekett, miknek jutalmaik legközelébb fekvének a rájok fordított munkához. Fűvestől egy kis postányira, látogatott érczes víz állott szép ferdőjével, melynek emésztése a nyári hónapokban, némely kis városéval vetélkedett. A generál gonddal vala erre. Ritka nyári gyümölcsöket óltata kis gyarmatával, és nemesb növényeket hagya termesztetni kertjeiben. Asszonyait finom sütésekre tanítgatá; maga pedig gondoskodék, hogy alkalmas út vezessen a ferdőhöz.

Gonda legtöbbet panaszkodék arról, hogy folytonos ipart nem bír állandósítni telepénél. Arra ugyan reá mentem immár, így szóla, hogy az eddig önkínzással járó nyári munkákat, némi enyhítéssel, maga könnyítésével s józan felosztással tegye; de arra nem, hogy a mezei munka végeztével: késő ősz után egyebet munkáljon, mint marhája etetését. Felosztani magát az év minden szakai közt, nem szokhatik.

Gyanítnom kell, felele a generál, hogy itt magyar nemzetünknek lelki bélyege áll leginkább ellent. Köz vádjok az ellene az idegeneknek, mit históriánk is igazolni látszatik, hogy a magyar, nem borzad ugyan az óriási tettektől, nagyszerű munkáktól, csakhogy azok tartósak és hosszas kitűrésüek ne legyenek. Első láng, első lobbanás határoz nála, úgy csatáiban, mint polgári kezdeményeiben, és mindennemű vállalataiban; ekkor ritka erőteljt fejt ki, de azután pihenni siet. Tartósan idegeztetve lenni nem szeret. Tagadni nem merem, hogy lappang bennünk magyarokban bizonyos ázsiai nyugalom-vágy, mely korántsem lomhaság vagy túnya lelki henyeség, hanem önmagunkkali könnyű elégűlés, mely csak akkor ösztönöz tettekre bennünket, ha hír- és dícs-vágy, lelkünknek ezen kitűnő jellemei, csiklándnak, vagy a hatalmas szükség bolygatja fel nyugalmunkat.

Azonban a generál gyógyszerét találá ennek is. Kiválasztá gyarmatából a legszemesebbet, s kosárfonásra taníttatá ezt, mire elég anyagot nyújta egyik falujának rekettyése. A könnyű haszon hamar ingert ada a többinek, s nem sokára az egész gyarmat mívessé lőn a kosárfonásban, s később másban is, a tél unalmai között. Asszonyai fontak, szőttek, oktatás után mindíg nagyobb tökélylyel, s így a kis telep, néhány év múlva valódi példánya lőn a paraszt szorgalomnak, vídám jólétnek és tehetősségnek.

Gondja volt a generálnak arra, hogy a gyarmat példája ne legyen rejtve tartott fáklya, hanem jótevőleg szerte világítson az. E végre legjobb eszközöknek vélte az ünnepleteket. Bús ház az, úgymond ő, mert teherként vonszolja az életet, melynek ünnepletei nincsenek. Ily helység és nemzet is az! E végett azt rendelte, előbb saját költségén, majd később néhány évi tized-engedésből tőkét alapítván reá, hogy a mezei munkák végeztével, a gyarmatnak baráti és rokoni, mind a négy faluból összegyűljenek egy napon Fűvesen vendégségre.

Felváltó vígságok, apró jutalom-osztások, mulatozás, de főkép megvendéglés, vala ekkor a napirend. Ezen utóbbira, árért, mindegyik lakosa a telepnek, vételkedve, legszebb, legritkább termését adá fel az asztalra. A férfiak mezei termesztményekben, borban, húsban, a nők kerti zöldségben, virágban, asztal fehérneműiben, és sütésekben büszkélkedtek, s a diadal kéjes lőn nekik, látva, hallva, a rokon vendégek csodálkozásaikat. Ilyenkor természetes lett az, hogy egy részről tudakolások, másról utasítások tétettek a szorgalom minden ágaira nézve; s egy fűvesi ünnepély sem múlt el a nélkül, hogy a rokon vendég hasznos ismeretet ne vitt volna gyarmati rokonától haza. Büszkeség ennél, és követés amannál, majdnem csodákat tőnek néhány év alatt, a generál kis uradalmában.

Ezen kívül e lelkes emberbarát, köz éléstárakat építtetett a szükség ellen, s kórházat a nyavalygó szegénység számára. Mindent csekély kezdeteken alkotott eleinte, s miként szükség kívánta, terjedezett azokkal. Így lőn, hogy néhány év alatt helységeiben nyájas udvarok fonódtak alkalmas házak körűl, s ablakról nem sértette szemét, s nem búsította szívét a generálnak, sűlyedt tekintetű és rongyosan kullogó jobbágy.

Ezen szorgalomnak híre ment a hazában, fel egész a trónig. Ha szomszédok, vidékiek látogaták a generál intézeteit, nyájasan hízelgett ugyan ezen figyelem a lelkes férfiú öneszméletének; de a mi édes reményű örömmel töltötte őt, az volt, hogy terjednek köz üdvű eszméi, s a példa, miként szokott, sikeresebben fog szerte hatni, mind ezer szemlődési oktatások. Ez volt egyik kilátása, mely őt a herczeg érkeztében is örvendezteté; úgy hitte tudniillik, hogy a nagyok ügyelő szeme jótékony nap a kelő növényre, a serkedő szorgalomra nézve, s vídám tenyészést önt el azon.

Klárcsinak és Veronkának bő rész jutott a készűletekből, egész napokon át volt dolguk a generál kastélyában. Ez jótevőleg vonta el Klárcsi figyelmét saját szívének érzelmeitől; valamint a cselédnek és jobbágyságnak örvendő figyelme és szíveskedései is, mikkel már előzve tisztelék jövendő úrnéjokat, nyájasan hízelegtek a lányka lágy eszméletének. Érzeni vala kénytelen, hogy itt is mosolygó remények csüggnek elhatározásán, hogy hozandó áldozatja itt is boldogítni fog.

Ez vala azon időszakasz, melyben ifjaink a generálhoz behajtatának. Halkót nála találák, ki most a fejérnépnek, a sütemények alá czifra papírt metszegetett. Klárcsi épen a herczeg leendő szállását rendezgeté, a mint szekerök bezördűle. Megállott a lányka szívverése, a mint a vendégekre ismert, majd ismét sebes ütésekkel zúdult meg az, sejtve, hogy itt a kisértés kínos végórája.

Gyomay borús vala és hideg, szótlan az ifjak iránt, annyira, hogy a generál is, ki rokonságukat tudá, megütközék benne. Veronka, féltő szorongattatási között, tapodtnyira sem hagyá szeme elől testvérét, hogy minden nyilatkozásoknak eleit vehesse; maga fogadá el és szolgáltatá az ifjakat, mikre Klárcsi jelen hangulatában nem is fogott volna lenni képes. Az ő szíve újra küzdé most a vesztés csatáját, újra vérzének annak felszaggatott sebei. Lelkére tódulának egyszerre a múltnak boldogsága, s a jelennek kínjai.

Annál nyájasabb vala vendégei iránt a gazda. A magyar szíves vendéglátás, különben is egyik jelleme vala a generál szívének, mit ifjaink iránt annál vonzóbban gyakorla, hogy a lelkes, s utazás által több oldalúlag kimívelt ifjakkal nem lehete nem kedves a társalkodás. A generál meghordá gazdaságában őket, megmutogatá nekik kezdő, vagy már folyamatba jött vállalatait, s örvende azon, hogy bennek több részben oly értőkre talála, kik tudják: mit miért kell becsűlni? s úgy jót, mint rosszat különválasztva feltudnak szinte forrásokig kisérni. A lelkesre nézve nyájasabb érzelem, értők által apróságokban gáncsoltatni, mint nemértőktől általában csodáltatni; amazok gyalázva emelnek, s magasztalva nyomnak ezek.

Gyula lelke kényben úszott, miként Columbé úszhatott, midőn a sejtett újvilágra kihágott. Felköltve, s teljes ragyogásban látta itt maga előtt állani a lelkében szunnyadt szép ideált, teljesedve szép álmait, létrehozva nyájas sejtéseit. Keble büszkén dagadozott a generál új alkotásira. Érzetei kiemelkedve a jelennek szűk köréből, századokon keresztűl terjedeztek előtte. Csupán egy homályos lappangott köztök, mely fanyarúl ülte szívét: az, hogy nem ő vala az első, hogy megelőzteték szép tervei kivitelében; nem ő lehete a szerencsés alkotó, s számára már csak a követés ösvénye álla nyilva. Gyönge nesze az irígységnek fészkelődék mellében; de nem sokáig boronga ez lelke körűl, jobb eszmélete csakhamar megadá lelkének józanságát.

Ó hogy az ember, legnemesebb szándékában, érzelmében is gyarló bír lenni, s el nem felejtkezhetik ön kis személyéről soha? Nem gyáva jelensége-e az önzésünknek, ha honunk javát csak azon föltétel alatt óhajtjuk, hogy általunk történjék az, s mi ragyoghassunk mellette? Oly szűk-e az ösvény jó hazám boldogításához, hogy mással meg ne férhessek azon? vagy csak egyetlen viszen-e hozzá, hogy nekem ne jutott legyen már több tapodni való? A generál egy fáklyát gyújtott meg a maga vidékének, gyújtok én róla mást a magaménak, s többeket szerte a hazának! – Nyugodt lőn keble, kéjjel telt el a látott javításokra, és tisztelettel a generál iránt.

Vinczének leginkább az tetszett a generál házánál, hogy minden inkább rendre és alkalmasságra volt intézve annál, mint fényűzésre, melynek a generál épen nem látszék barátja lenni. Magok a herczeg elfogadására tett készűletei is, csak annyit vőnek fel a fényűzés czikkelyeiből, mennyit a szoros illedék elkerűlhetlenné teve. Fényűzés, úgymond a generál, oly országban, melynek még nemzeti gazdasága nincsen, vagy ennek forrásai még dugúltan állanak, nem vihet egyébre, mint szegénységre és erkölcs-romlásra. Én azt épen olyannak tekintem hazámfiainál, mint betegnél az orvos által kiszabott életrendszerek általhágásait. Valamint azon egész gyógyszertárak sem segíthetnek, míg hibás és káros életrendszerét nem változtatja, vagy legalább korlátolja, úgy szegény országot sem fognak gazdagúlásra segíthetni más eszközök, mielőtt veszélyes fényűzését korlátolja.

Csalatkoznám, megjegyzé Vincze, ha nem a lábra kapott fényűzés tenné azt nálunk, hogy kevesebbre érünk, telünk a közjó körűl.

Helyes, mondá Halkó, s tán miatta nincs már ma annyi barátságos vígalom, annyi mulató tanya, mint hajdan. Ezeknek költsége, gondja, már ma terheli a gazdát, mik miatt inkább szenvedőleg van mulatságaiban, mint résztvevőleg. Hajdan jókedv volt első tál étek a mulatozásokban, ma már pompa állt helyébe, utolsónak jő amaz, ha egészen ki nem marad belőlök! – Vincze azonban nem nyílhatott meg egészen a generál intézményeinek. Lelke Klárcsinál lebegett, és saját bús körűlményei körűl. Homályos csüggedés borongott benne, óránként inkább meggyőződvén a felől, hogy a generál minden tekintetben, kivévén kort és szerelmi jogot, méltóbb nála Klárcsi birtokára. Ezen gondolat több ízben arra birta elhatározását, hogy végkép lemondjon róla; de ily kétségbeesett elhatározásban maradhat-e remény fentartás nélkül az esengő szerelem?

*

A herczeg érkeztének napja felderűlt, s a generál pompa-ruhában lovaglott fényes kisérettel eleibe, egyik faluja határaig, melyen keresztűl jönnie kellett. Két sorban állott ki a nép ünnepi köntösében, zöld galyakkal kezében, mozsarak szegeztettek ki a határszélre, s mindkétnemű urasággal tőlt hintók várták a nagy vendéget, hogy bemenetét pompás kisérettel fényesítsék. Szónok volt rendelve a győzelmi kapu mellé, melyen zászlók, dobok, fegyverek, mint hadnak czímjei, álltak felrakva. Készen vala minden, s már csak maga a nagy vendég hiányzék, ki, nem tudni mi okból? remény felett késni látszék.

Végre egy a kiküldött lovas kémek közől, előnyargalt, jelentni a generálnak, hogy érkezik a herczeg. Helyére rándúl mindenki, s az érkező kocsiknak tétetnek a tisztelkedések, és elfogadás szertartásai. Hangzik az «éljen», lengnek a levegőben a zöld ágak, durrognak az ágyúk, a szónok siet a herczegi hintóhoz, mondja a betanúlt beszédét, s nyájas választ nyer reá; de a generált csodálat fogja el. Nincs herczeg! helyette a segédje, s más főrangú tisztek ülnek a hintóban.

Ismered barátom herczegünket, így szól ki egy régi bajtársa az ülésből. Megtudta, hogy pompával készülsz fogadni őt; azonnal kedve jött, mint szokott, egy kis tréfát csinálni belőle magának. Nekem kelle felvenni rangját, ő pedig korán más uton indúlt meg egy csézán Harsag felé. Ezóta alkalmasint házadnál vár bennünket.

Úgy is lett. A herczeg behajtatott kopott kabátjában és agg csézájában, a generál kapuján, hol őt összetódúlt nép várta, s kaczagta, hogy minden ügyelés nélkül besimúlhatott. Klárcsit és Veronkát tele munkával találta az asztal rendezgetése körűl, s mint orvosa a herczegnek, űzte tréfáit velök. Veronka szivessége csakhamar megnyílt előtte; kipanaszlotta ez neki melbeli szenvedéseit, s testvére merűltségét futólag főfájással mentegette. A herczeg gyógyszereket hordott elő, melyek illő köszönettel fogadtattak; de Klárcsinak nem akart egyebet rendelni, mint egy fiatal szép kapitányt a herczeg kiséretéből, kiről sok jót, szépet tudott mondani. Klárcsi búsan mosolygotta meg a tréfát, s hogy megszakítsa azt, a herczeg ételbeli ízléséről tudakozódott. Az orvos oly csodás étkeket horda elő, hogy a gazdasszonyok homlokait veríték kezdé verni, látván, hogy a herczeg különös ízlését, már kész ebédjökkel épen nem találák.

Zajlás esék és robaj, hogy jő a herczeg, s látván az orvos az ablakról, hogy érkeznek hintaji, két felől karjára ölté a házi lánykákat, s leindúla velök a lépcsőn, eleibe a népnek és ház urának. Tréfásan tolakodtak fel ezek, tréfás komolyságú beszéddel fogadta őket gazdaként a herczeg. Derűlten takarodott be vendég és gazda, s a víg tréfa oly kedvet alkotott mindkét részről, milyet fényes szertartások nehezen fogtak volna derítni.

Engedjen meg tréfámnak, édes Rónapatakym, így szóla bent a teremben a herczeg. Ismeri szokásom, én a régi vagyok most is. Feszes szertartások élét veszik úgy örömnek, mint fájdalomnak; azért gondolatom szerint csak ez utóbbira kellene azokat használni, s amarra nem soha. Egyébiránt ne búsúljanak édes szépeim, ily szókkal fordúla kaczagva a zavartan álló lánykákhoz; a herczeg, emberségemre mondom, minden jó étket szeret, mi csak a természet két országából kikerűlhet; a harmadikból pedig, úgy hiszem, a són kívül egyébbel nem fogják őt vendégelni.

Az alatt Gyulát és Vinczét is szép öröm érte, mely nyomott szíveiknek nyájas enyhűlet vala. Az álorvos szép kapitányában, Ongay Józsira ismertek, ki fojtott szívvel kisérte herczegét Harsag felé, hol egykor Máliban mennyét, üdvét bírta. Felszakadozott sebekkel ölelé meg egymást, az első fogadásnál a volt atya és vő, s idő kelle reá és erő, hogy urai lehessenek ki-ki törő bánatjoknak. Ennélfogva Józsinak is nyájas ír vala a baráti viszontlátás öröme. Lelkesen váltogaták az ifjak öleléseiket.

Azonnal külön vonódék a három barát, hogy tanútlan nyilatkozhassanak. Kölcsönös biztatások, remény-adások, ezen jótékony ömlengései a barátságnak, és öröm iránti szíves fogékonyság, ezen kedves tulajdona az ifjúi kornak, hamar felderíték ifjainkat, felűl bús körűlményeiken.

Két felől karjára ölté a házi lánykákat…

Az ebéd víg volt; mert a herczeg jovialitása száműzött minden feszességet. Kiki mintegy felfüggesztni látszott kiskorig azon saját érzelmeit, melyek vígságot gátolnak, s utánomlani a herczeg és gazda szép kedvének. Gyula eleintén ütközék, a mint az ebédlő terembe lépe, mert Szögváryt pillantá meg Pólival a vendégek között; de Szögváry minden elfogúltság nélkül, megfogá neje kezét, és az asztalnál Gyula mellé erőlteté őt. A féltés, úgymond súgva, csak előhetes házasok közé való; nálam az igen restelt indúlat. Gyulának, maga sem tudá miért? nem tetszék e nyilatkozás, s eleinte mind ez, mint Póli elfogúltsága, mi rajta szembeötlő vala, kedvetlenűl feszíté szabadságát. Azonban aprónként oszlott idegensége, eleinte szaggatott, később vonzalmasabb beszélgetést font szomszédnéjával, régi szebb érzelmeinek olykori gyönge viszhangjaival is vegyűltet. Enyhűlt Póli is, ámbár az ebéd vége felé, mindinkább nyugtalanabb pillantatokat vete férjére, kinek tréfaűzései és czélzásai perczenként szabadabbak levének.

Gyula kimélve kérdést fona be szavai közé: miként van elégedve női sorsával? mert régi kedvesének megvonakodott arczáról, és vesztett vidámságáról, nem sok jót vala hajló remélni. Póli nem panaszkodék: én úgymond, hajló vagyok azt hinni, hogy azon feleség, ki legkisebb alkalommal is, kész panaszokkal állni elő férje és házassága ellen, nem érdemes jó sorsra és házi boldogságra. Ily panaszok ellen legbiztosabb gyógyszernek tartom azt, hogy a nő szorossan kapcsolja lelkét a jelenhez, és ahhoz a mi van, és ne epedjen kínzó képzeletében az után, mi tán lehetett volna. Jó atyámnak bizony nem épen foganatlan vigasztalása az, balesetekben, hogy még rosszabbúl is járhattunk volna; mert mire nincs példa az életben? Engemet körűlményeim és nem szívem – gyönge pirúlással szólá ezt Póli – adtak férjhez, nagy reményekkel nem váltam el az atyai háztól; s így már előre birtam azt a szükséges tökéletet, melyet számos nő csak küzdés után vív ki szívének. Férjem a jobb emberek közől való, s ha egy kissé több finom tapintatot óhajtnék társalgásainak, másokért óhajtnám azt, nem magamért, kivel telhető figyelemmel bánik.

Pólinak ezen kimélő szavaira, nem a legnyájasabb tolmácslat vala azon szembetűnő aggodalom, azon gyakori pirúlat, melyet Szögvárynak növekedő gondatlanságai vonának arczaira. Azzal menté férjét, mert mentenie szükségessé lőn, hogy a barátság, otthoni szokásai ellenére, könnyen megszokta őt ily vígságokban feledtetni, s egy pohárral megtoldni szokott italát. Gyula látá, miként nem szállhat nyomasztóbb érzés keblünkre, mint az, ha hozzánk tartozóinkat, azok előtt, kiket tisztelünk, szégyenelni vagyunk kénytelenek. Ilyforma érzés látszék borongni Pólinak lelke körűl.

Terjedt a beszélgetés; mert Veronka közel ülvén Pólihoz, a szó csakhamar gazdasszonyi tárgyakra fordúlt, s Gyulának alkalmat nyújtott, ezekben különös jártasságot sejtni Póliban.

Nagysád a mint látom, kedvteléses gazdasszony?

Az vagyok, felelé Póli. Ohajtnám, hogy minden nő, ki a nagyvilágban nem lelé fel szíve vágyait, külön kis világot alkotna magának háza körűl, mely apró gondjaival, csalja, szórja és altassa ezeket. Foganatosb szer ez a panasznál, s némi becsültetést is von maga után, minthogy egyik rendeltetésünket tölteti be velünk. A naponkénti foglalatosságok rendje, ha jól végeztük azt, nyájas örömet nyújtogat, ha nem zajost is, csakhogy némi óvakodást kiván, nehogy a gazdasszonyi gond aggodalommá váljék, és apró rendetlenségek, mik minden háztartással járni szoktak, nyugtalan indúlatoskodást okozzanak.

Én úgy vélem, mondá Gyula, hogy a gazdasszonykodás ott is hasznos kis világ lehet, hol a nő szíve vágyai a nagyvilágban teljesedést nyertek; előző szerűl az ellen, hogy újabb vágyak után ne csapongjon lelke, és a feltaláltakat közelebb és nyájasabban simíthassa élethez és köréhez.

Úgy van, viszonzá Póli, igazán kedves szer leend ez mindenkor. A való jelene igazi tulajdona a nőnek; ebben élni, kelni, munkálni, ezt nyájasan simítni a fölcsapongó férfi-kebelhez, szép sajátú köre neki, mely előbb-utóbb egyik nemét nyújtja a nyugalomnak és elégűlésnek. Én legalább részemről azt tartom, hogy csak a gazdasszony mondhatja a házánál azt, hogy otthon van; mert csak ő vele állhat nyájas viszonyban, háztája, tagjai, bútorai és háztartási rendje, melyben kicsinyben alkot és fentart.

Ezen napot arra fordíták a generál nagy vendégei, hogy intézményeit meglátogassák. A herczeg szakértő megjegyzéseket tőn gyakran ezekre; de általában meg vala elégedve mindnyájával. Leginkább azt szeretem birtokában, édes Rónapatakym, így szóla mosolygva, hogy számos hízásnak eredt parasztot látok benne; mi alkalmasint biztos jele annak, hogy nem rosszúl áll dolguk.

Másnap a fűvesi paraszt ünneplet tartatott, fényesebb szertartással most, mint máskor szokott. A herczegnek különös kedve telt ebben; éber gyönyörrel szemlélte a parasztság egyűgyű mulatozását, tánczát, és játékát. Szép csapatja az emberi nemnek a magyarság! így szóla a generálhoz. Nyájas vegyűlete tetszik minden mozdúlatában az ázsiai komolyságnak és európai könnyűségnek; mi nem válhatik belőle, ha egykor álfény és utánzás helyett, valódi fény és míveltség, s több közszellem szálland közibe! Én a magyart úgy nézem, mint idei jó termésű bort, jó hordóban, jó pinczében; csak évek zamatja hiányzik neki, hogy felséges itallá legyen. A generál nemes hazafiúi hévvel hagyá közel remélni e boldog időpontot.

Estvére a generál, kastélyában tánczot rendele, hogy a vidék ifjúsága óhajtozásinak is eleget tegyen. A herczeg szintúgy barátja a nyugalomnak, mint jó kedvnek, nem hagyá helyben a bál rendeleteit. Azt tartá, hogy az egészség fő jó az életben, s mi szükség azt ok nélkül ostromolni? Tegyünk a nappalból éjt, ne pedig az utóbbit rongáljuk, mondá; berakatá a terem ablakait, gyertyákat gyújtata, s ekként előzve az estét, megkezdeté a bált. Csakhamar teljes lőn az ámulat, renge a padozat a tánczosok alatt, s így mitsem mulasztva az éj nyugalmából, s még is eléggé kifáradva, korán nyugalomra siete mindenki, mert a herczeg korán reggel indulni készűlt.

De a generál nem nyugodott; mély gondok hánykódtaták lelkét. Egy esemény a nap folyamában, dúlva riasztotta fel szép nyugalmát. Fűvesen különös kéjjel mulatott a herczeg; e pusztácska a maga kiességeivel, leginkább vonta magára tetszését. Mi szépek, mi jótékonyak intézményei, édes barátom! így szóla az egész társaság előtt a generálhoz; de ha mindezek idegen kezekre jutnak, ki felel arról, hogy az új birtokost is hasonló nemes tűz fogja hevítni? Fiú, fiú kellene ezekhez, ki a szép birtokkal együtt, örökölné lelkét is az atyának?

S mi múlt el abból, mit óhajtni méltóztatik a kegyelmes herczeg? szóla a generál egykori bajtársa, ki valamit sejte a ház körűlményeiből; nem koros az ember, míg fiatal a szív.

Ej mit! felele a herczeg, korán sem vélve, hogy fúlánkkal szúr, nem korunkba valók immár az efféle szív-botlások. Ott állunk már mi, úgy-e édes Rónapatakym? hogy a lánykák már nyilván is megmernek csókolni bennünket. Édes titokban esett az valaha hadnagy-korunkban!

A herczeg játszó szavait, úgy vette nagyobb része a társaságnak, miként azok adattak, víg nevetkezéssel tréfának; csupán az illetőkre hatottak azok különböző érdekléssel. A generál búsan ütközött meg lelkében rajtok. Egyszerre kifejtve állott előtte azon homályos nemjavallás, melyet nősülése iránt, magában titkon sejte; kifejtve idegen nemjavallás által, melyet tisztelt szájból, tisztelt társaság által, minden ellenvetés nélkül elfogadtatni hallott. Ehhez járúlt Szögvárynak is egy gondolatlan szava. Külön simúlt ez a társaság közől a generálhoz, s tudakozta a csodálkozótól: ha menyasszonyaért jött-e Harsagra Vincze? A generál nem érté a kérdést, s felvilágosítást kére. – S nem tudta volna még nagysád, mondá Szögváry, hogy Vincze és Klárcsi régi szerelmesek, sőt miként hallám, féljegyesek?

A generálnak hályog esék le szeméről. Egyszerre tisztában láta mindent, mi eddig homályban vala előtte. Megtudá egyszerre fejteni magának Klárcsi változásait, meg Veronka aggodalmas felvigyázásait, a két leány szembeötlő szorongatásit, midőn az ifjak megérkeztek, Gyomaynak Vincze iránti hidegségét, és más sok körűlményeket, mik eddig rejtély valának neki. Mindezek sajnosan csapák meg a generál lelkét. Szíve nyájas fonalakkal kezdé vala ismét magához szőni az életet, s e fonalak újra szakadának! bájokkal kezd vala az élet mosolygni eleibe, s ez újra beborúlt előtte! Ismét borzasztó magányba érzé tolatva létét, s ez érzés fájdalommal tölté meg keblét. De a nemes férfiú megemberlé magát; még szürkület előtt kész vala elhatározásával: visszalépni s összekötni a szerető szíveket. Majd később átallotta, hogy oly barátságtalanúl lépett közikbe, borzadozott azon gondolattól: mily közel vala ahhoz, hogy a másét rabolja el, s miként magát vádjaival kínzani szereté, az ifjúi kor jogait agg korához bilincselje! Elhatározása azonban, bár fájdalmas is volt az, egészen megkönnyítette szívét. Másnap korán indúlt a herczeg. Nyájasan vett búcsut a generáltól: egy pár hétre, ha megengedi édes Rónapatakym, így szólt, visszajövet újra itt termek. A szíves gazda mellett, igen vonnak vissza a Harsag feletti szép bérczek is; szeretnék vadjaikkal egy kis háborút.

A generál szívesen elfogadá a szerencsét, s a herczeg a maga követőivel, számos hintók és lovagok kisérése mellett, tovább utazott.

Ugy szokott lenni, hogy jobban megnyomúl szívünk, ha az, eltüntével azon közbeszökött körűlménynek, mely őt bújától kissé elcsalá, ismét egyedűl marad bánatával. Elszóró robaj után mindig nyomasztóbb, visszavonúló csendje a szenvedésnek. Ilyenek valának most a generál, Vincze, és Klárcsi érzelmeik. Mindnyájan szorongva tekintének a közelgető kifejlés eleibe.

A generál, mint rögtönös kivitelekhez szokott férfiú, érzé itt is, hogy a cselekvés őt illeti. Ösztönzé őt erre gyöngéd belérzete is, melynélfogva szemrehányásokat tőn magának, hogy az ártatlan ifjú pár miatta szenved; azonban bizonyos homályos szemérem tiltá őt, magával Vinczével ereszkedni nyilatkozásokba. Ismeré a két ifjú szoros barátságát, s innen arra határozá magát, hogy Gyulától nyerjen a dologban bizonyosságot. Gyula a barátság hevével adá ezt; lángoló színekkel festé a generál előtt Vincze és Klárcsi egymáshozi szerelmöket, Vinczének sikeretlen kisérleteit, múlt és jelen kínjait; előhorda mindent, mit barátja javára foganatosnak reméle; s a szívből jött szavak szívhez szólának. A generál határozása szilárd lőn, miként lelke vala.

Teendő első lépésnek látá itt: tudatni a lányka atyjával azt, hogy egyáltalában visszalép, s mátkájáról, ki másé, lemond; hogy így fonalát messe nála minden reménynek, mely Vincze szerencséjét gátolhatná. De ezt kimélve kiváná tenni, nem lévén ismeretlen előtte Gyomay büszkesége.

Drága uram bátyám! így szólítá meg az öreg Gyomayt, oly órában, melyben csak ketten valának együtt; oly érdemes atyához szólok, ki mint tudom, szívén hordozza gyermeke boldogságát. Igen hálásan köszönöm azon hízelgő bizalmat, hogy nálam vélé azt feltalálni szeretett leánya számára. Nem is volt szívemnek forróbb óhajtása, mint az, hogy Klárcsika boldognak érezze magát velem, s nyájasan is játszodtatott egykorig a szép remény; de ámulásom gyönge pára volt szép hajnalon; eltűnt az, s utána búsan kellett látnom, hogy azon kincs, mely után kezemet kinyújtám, már előbb másé vala, még pedig a legszentebb jogon másé, a kölcsönös szép szerelem jogán. Kedves uram bátyám! mint lelkes magyar, szintúgy érezni fogja, miként én éreztem: mi ezen felfedezés után a kötelességem? Az, hogy tisztelt Klárcsimról fájdalommal ugyan, de szilárd elhatározással végkép lemondjak, szerető édes atyjától pedig, atyafiságos barátsággal esdekeljem, hogy tovább jó gyermeke boldogságát ne halassza, ne gátolja, s a szerető pártól atyai áldását ne vonja meg.

Véletlen vala ez ostrom Gyomaynak; merőn szegzé szemét maga eleibe, néma szoborként álla kissé helyzetében, majd hevesen megkapván belépő Klárcsinak kezét: méltóságos uram öcsém, így szóla a generálhoz, szívesen köszönöm leányom iránti jóakaratját. Ez most, a botor, sokat veszt; de atyai gondom leend, hogy többé ne veszítsen, atyai gondom: megvédi őt további szemtelenségek ellen. Utóbbi szavait nyilazó szemmel ejté Klárcsi felé, s elragadá ezt magával. A generál feltevé magában, hogy délután maga megyen által, még egyszer szólni az öreggel.

Gyomay haza ért leányával, ki zúzott érzelmei közt, mikép kés alá vonszolt bárány követte őt. Ismered leány, kinek képe ez? így szólt s egy élet-nagyságban festett kép eleibe vonszolta Klárcsit. Szép Gyomay Ilona volt ez, ki egy pár századdal ez előtt, számos kérők közt pártában maradt, kikosarazván jegyesét is, a kiért lángolt, csak azért, hogy ez egy társaságban tézni merte őt a menyekző előtt. Ily nemes büszkeség lakta hajdan a magyar szűzek kebleit; ne feledd te is leány, hogy téged kilöktek, miként gazon szedett gyermeket szoktak; mert ha te feledni tudnád is, nem feledem én! Klárcsi nem tudott gondolni mást, mint mély búját, nem óhajtni mást, mint nyitott sírt, hogy belefeküdjék lenyomó fájdalmával!

Délután átment a generál, megkisértni mindent, mit egy gyöngéd szív sugalhat, mely jóakaratja mellett nemesen vádolja magát. Emberismerő kiméléssel rakta Gyomay eleibe: mivel tartozik ő gyermekének, ki lágy lelkével, kedélyével boldog lenni, s boldogítni született; mivel nemzetségének, melynek Klárcsi utolsó csemetéje? Előadta Vincze jeles tulajdonait, azt, mi méltatlanúl lakol ő szülei hibájaért. Kifejtegette azon szép reményeket, hasznokat, miket ezen egybekelés igér; s midőn mindezek nem akarának szívet hatni Gyomaynál, egy levelet ránta ki melle mellől: magam állok, így szóla, nekem rokonom nincsen, csak azok e világban enyéimek, kiket szeretek, s kik engem szeretnek; engedje meg drága uram bátyám, hogy azok iránt, kikhez majdnem igazságtalan levék, helyrehozhassam azt, mi helyrehozható. A generál átnyújtá ajándék-levelét, melyben keresett vagyonának egy részét Klárcsinak és Vinczének köti le menyekzői ajándékul.

Méltóságos uram öcsém! felele Gyomay, neheztelnék, ha nem ismerném és tudnám, hogy jó szíve játszodtatja. Kincs- és birtok-vágy nem vala gyöngém soha; még akkor sem, midőn több is elkelt volna házamnál. Most azt az egy hitvány lánykát – mert magamnak és Veronkámnak marok napjainkat már nem is számolom – úgy vélem, már bátor fedél alá hoztam. Gazdagság nélkül ellehet a magyar nemes ház, de nem becsűlet nélkül. Azt akarom, leányom, utolsó csemetéje a Gyomay agg nemzetségnek, azon háznál, melyhez egykor vitetni fog, ne csak tűrettessék, hanem illően becsültessék is. Magyar nemes hajadonnak szerencséji lehetnek a házasságban, de nyújtott kegyelmei nem; hacsak uralkodó házakba nem emeltetik. A septemvír háza, kegyelmet akar osztogatni házamnak; köszönöm, de el nem fogadom. Tisztes párta nem nyom annyira, mint gyalázatos főkötő. Leányom marad, míg illőt nem mutat számára a gondviselés!

A generál nem tágított ostromaival; de az önfejű öreg sziklai keménységéről, sikert vesztve pattogott minden ostrom vissza. Búsan tért a nemes lelkű férfiú az ifjakhoz vissza, kik vele együtt végkép vesztettnek tartottak mindent.

Hiszed-e már barátom, mondá Vincze bágyadtan hajtva Gyula mellére fejét, hogy van szív, melyhez nyitó kulcs nem találtatik? Ez a hajthatatlanság Klárcsi atyjában –

Ritka tünet, felele Gyula; de hiszem, hogy van kulcsa ennek is, csakhogy ráakadni nem tudunk. Büszkeség van sértve Gyomaynál; míg ezen sebnek ír nem nyújtatik, sikert veszt minden megkisértés, vagy hagyjunk időt, míg beheged az.

Vagy míg én és Klárcsi, sírba epesztjük magunkat! mondá Vincze.

A generál figyelmessé lett Gyula szavaira, s egyszerre egy gondolat villant keresztűl lelkén. Azonnal vidorodni kezdett, s az ifjak nem tudták: mit véljenek a nyájasabb változásról? Miként nem örömest hagyjuk szenvedő szíveinket remény-sugárka nélkül: úgy ők is szívesen hagytak fenn egy gyöngét a magokéi számára.

Kedves közbeszövet vala most Halkó a generálra nézve, ki a zajtalan vígságot kedvelte, s úgy vélekedett, hogy csak mételyes szív zárkózik a víg órák elől. Elszóró enyhűlettel telt el egy pár nap ezen vígság-művésznek társaságában. Előhordá ez, jártában keltében felszedett újdonságait, miknek ő egész tárháza vala. Felolvasá, vagy mondá a különféle alkalmakra írott verseket, szónoklatokat, epigrammokat, mikkel és kótákkal úti-iszákja rendesen tömve vala; ömledezék víg anekdotákban, szójátékokban; közbe-közbe nyájas dalokra pendíté hangszerét. Egy szóval, oly nyájasan foglalatoskodtata minden főket és szíveket, hogy ezek, gondra, búra körében nem érkezének.

*

Egy hosszú termet lépett be a generálhoz, s Gyula azonnal reá ismert Porubayra, kivel a fogadóban jött vala össze.

Isten hozta professor urat! kiáltott a generál, s megrázta vendége kezét; hogy mint van?

Szokom fejérnépem közt az újabb világhoz, domine illustrissime! felelt Porubay, s papir-nyalábokat rakott elő.

Festményeket hozott professor úr? most tán csak nem érte veszély őket?

Ez úttal nem; kis művészném is szorgalmatosabb volt most. Sok szépet hoztam; s kitárogatta a begömbölygetett festményeket. Szembeötlő ügyetlenséggel tette ezt; a művészet csinos darabjai, mintegy kikivánkoztak durvás törődött kezei közül. Gyula ugyanazon kopott, most még kopottabb köntösre ismert rajta, melyben őt első találkozáskor látta; s egész lényén a szűkölésnek és inségnek nyomait látván, nem nyomhatta el irántai szánakozását. Azonban a férfi vidor lelkessége, különös ellentétben állott ruhája bús jelenségeivel. Királyi elégedéssel állott a maga festményei felett.

Itt, úgymond tolmácsolva Porubay, Nagy Sándor részeg fővel Clytusát öli meg, kihez őt sokféle hála kötötte. Clytus vérében fetreng; a hadverő királyt késő bánat dúlja. Ille humi prostraverat corpus, gemitu ejulatuque miserabili, to ta personante regia. Laniare deinde os ungvibus, et circumstantes rogare, ne se tanto dedecori, superstitem esse paterentur.

Ím itt a kegyeletes Aeneás, öreg atyját ragadja ki, égő Trója lángjai közől.

Itt Horatius, az atya, esdekel, a Curiatiusokon vett győzelem dicsőségével megtért, de vad hevében húg-gyilkolásba esett fia életéért, kit immár megkötözött a poroszló. Megöleli fenmaradt egyetlen magzatát, felmutatja a népnek a három Curiatiustól elszedett zsákmányt: hunccine, ajebat, quem modo decoratum, ovantemque, victoria incedentem vidistis, Quirites, eum sub furca vinctum, inter verbera et cruciatus videre potestis?

Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merüle a professor, a régi classicusok szavait oly lelkesedéssel hordá fel, hogy azok saját belső ámulatára, mely a történet korába és helyébe varázslá lelkét, mutatának inkább, mint tudományos utasításokra. Ifjaink, kik előbb mosolygának, de főkép a generál, perczenként komolyodának, majd megragadtatva a lelkes antiquár tolmácslatai által, történetről történetre kisérék annak lelke lángolásit. A generál csendes hallgatással, ovakodva, hogy a papir se robogjon, rakogatá félre a már tolmácsoltakat; s áthaladván mindnyáján, kifizeté azokat.

Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merült a professzor…

A generál megtartóztatá ebédjére Porubayt, s itt Gyula újra megerősödék gyanújában; mert a professor majd ki nem elégíthető étvágygyal evett, s úgy látszék a ritka szerencséjű jó borból, tetsző elégedéssel ivott. – Ez egyben óhajtnék hasonlítni e dicső italhoz, domine illustrissime! mondá, felemelvén kezében poharát, hogy az évek számával javúlnék és lelkesedném magam is; de mi emberek, kifogyunk önmagunkból, vagy hitvány must-korunkra jutunk vissza!

A generál emlékezteté őt, hogy a mennyire tudja, néhány évvel fiatalabb nála.

Igaz, méltóságos uram, felele Porubay; de könnyű átlengés az esztendőkön, más mint csatázás azokkal. Azonban egy idő-óta sum beatior Craeso, s mondhatom academicus koromi erőt érzek ereimben.

Gyulát igen vonzá ezen férfiú életrajza s azt Halkó, ki őt jól ismeré, elmenetele után így adá:

Porubay egy kis város iskolájában neveltetett, melynek tanulói a míveltebb társalgástól és nemesb mulatságoktól elzárva lévén, inkábbára csak egymásban s a holt tudományokban keresték, és találták fel ezeket. A tanítók, a gyermeknek remeteszerű hajlamát kedvező jelenségnek tekintvén, azt benne inkább nevelni, mint oszlatni iparkodtak. Nem volt botrány nekik, hogy a kis Porubay, játék idejében, e helyett könyv felett komolykodék, sem hogy ügyetlen vala illően megállni, vagy szólni tisztes férfiak előtt, mert – iskolájában első vala ő, és nagy reményű, társai közt. Ő, mint szegény szüléktől származott gyermek, szükséggeli küzdés közt végezte iskoláit, mikben vasszorgalma, s akkoriban nagy becsben állott jártassága a régi classica literatúrában, oly kedvezőn jelelték ki őt, hogy az oskola fejei által, mint jövendő professora a görög és római literatúrának, külső académiákra is kiküldeték. Az ifjú szép czélt látván maga előtt, s bizalmat és reményt maga iránt, kettőzteté a külföldön szorgalmát, s úgy tére a hazába vissza, mint elkészült philológ, lánggal és ismerettel classicusai iránt. Azonban alig birta egy pár évig a philológiai tanítószéket, mathesisre szoríttatott, majd utóbb históriára s mindezekben úgy saját készületére, mint tanítására nézve, új pályát kellett nyitnia. Tüzesen kelt ki mindenkor efféle változtatások ellen, saját győződéséből vitatván az oskola fejei előtt azt, hogy ugyan azon egyén nem lehet mindenben nagy, vagy jeles, hogy az ész adományi, a hajlamok és kedvtelések, különbféleképen állnak elosztva az emberek között, hogy annyi készületre az emberi szűk élet nem elegendő, s a szigorú belérzetűt az örök erőtetés sikeretlenűl fogja elemészteni; de az iskolai előljárók más nézettel valának. A tudományok folyama, úgymond, ugyanazon egy forrásból ered, csak elágazásai különböznek; innen jól végzett férfinál a különböző készületek csak csekély erőltetésüek lehetnek. Porubaynak engednie kellett, s kitűrő szorgalma és lelkiismeretessége, lehetővé tevék a lehetetlent is. Azonban erőtetett pályán nem folyunk oly vidámon, mint azon, melyet kedvtelésünk ápol. Porubay nem vala többé, sem közönség, sem tanítványai előtt a régi kedvelt; hamar kezdte ő sejtni mindkét részről az elégületlenséget, s nyugtalankodott rajta. Önmagában kereste a gyöngéd lelkű ennek okát, s megkettőztette iparát. Ezen folytonos erőszak lelkén és testén, kifejtni kezdé benne azon nyavalya magvait, miket, miként maga gyakran panaszlá, iskolai neveltetése hinte vala el. Ő egykor az iskola szűk falai közt, miként jobbjai az iskolának, minden külső világtól elvonva, egyedül nappali és éji tanulásnak és tudományos nyomozásoknak élt. A szokás csakhamar szenvedélylyé vált nála, s így azon örömeket, miket az iskola szigorú törvényei úgy is eléggé korlátoltak, úgymint a külvilág társalgásinak és vígságinak örömeit, mint ismeretleneket nem is ohajtotta. Így korán kifejlett nála azon tudós nyavalya, melynek székét orvosaink, véknyaink alatt keresik.

Ez és egészsége iránti örök aggodalma, sok ártatlan, de egyszersmind szokatlan különösségekre vivék Porubayt. Ilyen vala az, hogy hacsak zord idő nem készteté őt, falak közt nem taníta, hanem kihordá tanítványit a szabadba, s vagy peripathice, vagy valamely szomszéd hegy tetejében körülülve tanítványítól, praelegála. Csupán friss levegő kedveért mászá a hegyeket és búvá az erdőket. Naponként lovagla, s ezt mint gyönge és szokatlan lovas, vén sovány görcsön tevé, melynek ha akaratja volna is, tehetsége ne legyen ülőjét lehányni. Görcs ló és tudós lovag, oly tréfás alakot tőnek együtt, mit egy néző sem hagya mosoly nélkül. Ily módon hoza professorunk mindent viszonyba egészségével, és zsebjei kész patikák valának. Társalgásában is valóságos különcz leve. De minél járatlanabb vala ő a közélet folyásában, annál otthonibb classicusaiban. Ezek mintegy ruhatár valának neki, melyből kész köntöst ránta elő, minden előforduló eseményre és történetecskére.

Egy orvos barátja feleséget tanácsla neki, ki őt képzeményi világából, a valódiba kapja ki. Porubaynak tetszék ezen gyógyszer, s épen húsvéti ünnepekre, háztüzet mene látni egyik tanítványa testvérénél, kinek anyja egy becsületes bérlő özvegye vala. Jó kedvében, gyakran elbeszélé nekünk Porubay, így szóla Halkó, ezen leventai kirándulását. Rendszerint úgy szokott megesni, hogy mikor leginkább igyekszünk tetszeni, akkor vagyunk legszerencsétlenebbek igyekezetünk sikerében; minthogy ilyenkor szándékunk igen is kitűn, s szerfelett eszmélünk önmagunkra. Juczika tüzes falusi gazdasszony volt, s közvélemény vala az róla, hogy vele a szegény legény jéghátán is elél. Épen új kelésű apró pulykáit éteté az udvaron, a mint Porubay leszállván kocsijáról, üdvözlésére siete. A leányka hevenyében leraká kötőjéből apró majorságát, hogy illő vendég-fogadásában ne gátoltassék. Porubay jelesen ejté szavait, mikbe díszesen befona egy pár hajdani jó gazdasszonyokat, kiknek sorába számítá Juczikát is; de szavait udvarias meghajtásokkal kivánván befejezni, s csak előre nagy tárgyára ügyelvén, oly szerencsétlenül ejté egyik hátraléptét, hogy egy pár a gyönge pókafiak közől, izmos lábai alá esék, s rögtös halált nyere alattok. Juczika nyájasan menté, és kicsinlé a kárt; de professorunkat a malum omen igen aggódtatá. Azonban szives vígság közt hamar feledve lőn ez.

Asztal felett Porubay, Caelius Apicius szakácskönyvéből tanítgatá főzni a mosolygó Juczikát, s tudós- körülményesen fejtegeté előtte álló részeit, és sütése módját azon híres süteménynek, melynek ezen ritka nyalánk római feltalálója vala. Izmos kappan volt a sült. Széttekint Porubay az asztalnál, számítgatva, kire néz ennek felbontása? s réműlve látja, hogy nők és gyermekek ülik körül az asztalt, s így ezen tisztelet egyenesen őt illeti. Otthon szokásban vala nála, ujjak erejével esni által azon, mit a mesterség kés alá adni nem bír, innen Porubay ismerve saját ügyetlenségét a bontás szép művészetében, örömest átfogta volna engedni a tiszteletet másnak; de most leánynézői szerepe, kötelességet is ragasztván a tisztelet mellé, nem minden aggodalom nélkül, maga eleibe fogá a tálat, s perczenként növekedő kimelegüléssel, s majd izzadás csepjei közt, tagolni kezdé a kappant. Türhetőleg, bár nem épen marczangolások nélkül folyt a munka, s a szíves Juczika szomszédnéja Porubaynak, villára fogta a levágott darabokat, s más tálba illesztgette azokat; de most Porubay a hátcsonthoz ért, s minthogy ehhez több erő kellett, izmosan szúrta villáját belé. Az akaratos csont nem fogadta azt be, megsiklott a villa rajta, meg a sült is az erő után, ezután pedig a tál, mely utóbbi, erőszakos bicczenésében, úgy lökte fel a maga foglalatját, hogy a tisztes fehérbe öltözött Juczikának fodrai és arcza, egy pillanatban befecskendve lettek általa. Nevetkezett mindenki, mig Juczika törőlközött, mosolygott ő is, s azon nyugasztalással ment ki ruhát váltani, hogy a bajon könnyen fog majd egy darab szappan segíthetni. De Porubay égett kívül és belül, átkozván a bontás mesterségét, melyről a régiek, mint hivé, keveset adtak át nekünk; mert a caput, alas, pedes – mit bontása alatt mindig maga előtt tartott – mint gondolá, nyilván nem classicus locus.

A bérlőnének nagyobb fia, kedveltje, s majd aggkorának egyetlen reménye, ez előtt néhány nappal lépe be gazdasági tisztségbe, s mene hivatala helyére. Bús vala még az anya, s aggódó kedves magzatja sorsa és szerencséje iránt. Porubay minden hatalmában állt vigaszokkal biztatá őt; de amaz nem bírt vídulni, mert összevetvén fia lelki sajátságait és hivatala körülményeit, nem hajlott szerencsét jóslani számára. Ezenfelül a múlt éjjel oly álmot látott felőle, mely anyai szívét nyugtalanította. A gyöngéd szerelem aggodalmai, táplálékul rántnak magokhoz, úgy valót, mint képzeményi rémeket.

Én álomlátásokra keveset adok, mondá Porubay; mert azokba rendszerint elhatározott befolyásuk van, úgy egyéniségeknek, mint körülményeknek. Ugyanazon személy, vastag vacsora és beteges idegzet után, vagy csak ferde fekvés mellett is, szorongatóbb álomképeket fog látni, mint midőn könnyű gyomorral, vigan kereng nála a híg vér, az alkalmas fekvésű tagokban és erekben. Úgy látom, hogy magok a régi rómaiak is, kik számos nagy vállalataik előtt, szívesen megkaptak minden legkisebb jóslatot, keveset tartottak álomlátásra, s azt alárendelték a fontosabb madár-jóslatnak.

Itt megnyilván az alkalom az ósági-tisztelő Porubaynak, tudós hévvel fejtegeté ki a nők előtt a rómaiaknál szokásban volt madár jóslást; lángba kapá ezeket elbeszélése tüzével, s vágyat gerjeszte főkép a bérlőnében, kedves fia sorsa iránt jóslásul fogni a madarak repteit. A szíves, és classicus nemzetei iránt lelkes előszeretetű Porubay, azonnal ajánlkozék augurnak, s a jövő éjfélutáni harmadik órát rendelé jóslat-időül. Ekkor még az egész természet mély szunnyadtában, a bérlőné és Juczika társaságában, kik közül az utóbbi égő gyertyát hoza kezében, kilépe augur Porubay az udvarra a maga lituussával – melyet szükségben a fazékszedő pálczából, és egy ráillesztett szarvasszarv-darabból alkota össze – s az udvarközépen állott eperfához közel, ülést foga. Újság és jóslatvágyó asszonyai, közel hozzá telepedének le, mind a hárman egy épületre szánt vaskos fenyőre. Porubay derült kedvben vala, s jó reményeket sugdosa a bérlőnének, mert úgymond, teljes szélcsend uralkodik a kedvező természetben, s még a gyertyaláng sem lobog. Ekkor eloltaték a világ, Porubay elmormolá római nyelven auguri rejtélyes szavait, megkanyarítá horgas botjával az égen a jóslati templomot, befedé köpenyével, mely most auguri palást vala neki, a maga fejét; ünneplő csendben gondosan lesé a madár-repteket, s azokból a bérlőné fia szerencséjét. Tisztelő és váró figyelemben ülének a nők, s bátran lélekzeni sem merének mellette. Óráig tarta e vont várás; az átkos madarak, mintha összeesküdtek volna professorunk ellen, megtagadták jóslásaikat tőle – nem jöve egy is! Végre iszonyú rémültére augurunknak, egy szerencsétlen varjú kárrantá el messziről magát; de ezer szerencsére nem jöve még is a jóslati templomhoz közel. Új lelket kapa, és súga tehát ismét a nőknek, s kettőztetett figyelemmel lesé új szárnyas vendégeit. Nem jöve ismét egy is, s az asszonyok nyugtalanúl kezdének fészkelődni ültökben, s a bérlőné köhentni a híves hajnali levegőben. Erre egyszerre robaj esik az eperfán, s a rajta éji ülést fogott kakas, éles lármával robban le, egyenesen a jóslásra figyelő Porubay borított fejének eredve. Megdöbben ez a véletlen rohamra, s a kezében könnyedén állt súlyoska lituust kiejti abból a szomszéd bérlőné fejére, melyből, a nem legkegyesebb kocczantás, egyszerre kiüt minden figyelmet Porubay jóslatai iránt. Sikoltva szökik fel az asszony ültéből, s be a szobába; Juczika utána siet, az augur pedig, római szitkok között kullog be kettejök után.

Porubay nem nyughaték szégyenében; ez csak baleset vala, úgymond, nem baljóslat, s a derék rómaiaknál, nem csak egynemű olvasása létezett a sors titkos betűinek. Szemen szedett tiszta búzát kére magának Juczikától, s mint pullárius elhinté azt a Juczika tyúkjainak. Minden jót reméljen nemzetes asszonyom! így kiálta vidoran Porubay, nem látja-e mily mohón kapkodják fel a tyúkok a szórt szemeket? s mondja meg édes leányasszonykám, kérdé Juczikától, hagytak-e fenn csak egy szemecskét is ízékül? – Juczika főt csóvált, hiedelmetlenül mosolyogván: én nem is tudtam volna várni egyebet, mondá ő; tyúkjaim eddig hitvány ocsút ettek, mi csoda tehát, ha a szemen szedett búzát kapós csemege gyanánt vették? A bérlőné is savanyúan vakará fejét; a lituus kocczantása helyét-e, vagy csalatkozott várását? nem tudhatni.

Mindennapi szokások megszegései, apró társalgási vétségek, alkalmat és mintegy jogot szoktak adni kislelkeknek arra, hogy ezen szegők és vétők felett, némi felsőbbséget követeljenek magoknak, s amazoknak rovására dévajkodjanak. Így volt a dolog Porubayval is. Minden vígkedvű tudott egy pár történetecskét különösségeiről, s ezek, főkép a szépnemnél, mely szivesen óhajt férje után becsültetni, sokat leróttak tekintetéből. A különben fenn nem látó Juczika, remegett azon pillanattól, melyben őt Porubay netalán meg fogja kérni. De Porubay nem kérte meg őt; leánynézői baleseményei, meggyőzték őt lelkében a felől, hogy a tudományos világ az ő világa, s különben is Juczika, inkább diaetetikai rendelet, mint szívbeli vonzalom vala neki.

Még egy pár évig vivé hajlandósága ellen tanítói hivatalát; azután mind teste, mint lelke arra sürgeték őt, hogy búcsuzzék, mit meg is tőn. Sirunkig oly pályát nyomkodni az életben, úgymond, melyre sem hivattunk, sem születtünk, mely eszméletünkkel harczol, megtöri mind lelkünket mind életerőnket. Az ember, hajlami rendeltetéséből kikapva, rosszúl akasztott festmény; nem veheted ki teljesen annak érdemét, a reá fonákul szolgáló világosság miatt! – De mi őt leginkább bírta lemondásra, az lelkiismeretessége vala. Nem látott ő sikert tanítványainál, kelletlen tanításaiban, s így átalt fizetést vonni, átalta más netán használatosb egyénnek fogni el helyét. Különben is mindig harczolt azon elaggott közszolgák ellen, kik már csak terhek lévén a közönségen, gyötrik ennek türelmét kelletlen szolgálatjaikkal. Ő magát, mint gyönge egészségű és unott pályájú, ezek közé számította; s nem ügyelve saját nyomasztó körülményeire, leszállott tanítói székéről. Siettette lemondását szokott egyenessége is, melylyel az iskola előjáróit maga ellen lázította. Ellene volt annak, hogy a római nyelv oly elnehezítve, s oly hosszú pályával taníttassék. Önmagán érezvén az elhibázott nevelés káros befolyásait, a nagyobb tanulóktól, kiknek gondjára kisebb tanítványok valának bízandók, előterjesztést, sőt vallástételt kivánt nevelői ismeretök és tervök iránt. Irígy vetélkedés helyébe, Veronius Flaccus példája után, jutalmakat kivánt osztatni a tanulók között, s szebb irányú ipart, s nemesb dícsvágyat óhajtván serkentni nálok, a jelesbeknek, római szokás szerint, évenként diadalszekéren leendő meghordoztatásukat javaslotta; az iskolai életet, a mennyire lehet, közelebb kivánta hozni a világihoz, nehogy idővel a nagy köz ezekben, elakassza kilépő tanítványait. Arra tört, hogy ezekbe nemesb ízlést csepegtessen, a szép tudományok és mesterségek által; mert úgymond, így legbiztosabban vonódnak le fejről szívre, a komolyabb tudományok is, s erkölcsöt nemesítnek; mik különben, könnyen kétélű fegyverek maradnak a főben. Tanítványainak mulatságaira és gymnasticumaira szintoly gondos ügyeletet kivánt, mint tanulásaikra. Egy szóval: a régi szabásu oskolai alkotmányt közelebb kivánta hozatni az élethez és folyó század simulásaihoz. Mindezek újítás nyugtalan szelleméül vétettek az előljárók által; kivált egyik tekintélyesbje, veszélyes botránynak tekinté ezt, azon erős győződésben, hogy minden újítás útvesztés, s a felvilágosodás szükségtelen, minthogy szánkat sötétben is megtaláljuk. Ezeknek szembetünő idegenségök, sietteté Porubay leköszönését.

Azonban most kelle borzadva látnia, hogy egész éltében nem tanúlt egyebet, mint tudni, hogy világa holt világ, hogy az élőt nem ismeri, hogy benne mozdulni nem tud, s az élet bölcsességében majdnem gyermeki járatlanságú. Csakhamar inség fogá őt mindenünnen körül, s a sorsnak labdája lőn. Tudósoknak, hol kényelem, hol önérzet-szülte tulajdonuk: bevárni inkább a szerencsét, mint felkeresni azt; ennek pedig kedélyes szokása: inkább a keresőnek repülni ölébe, mint váróhoz tévedni be. Innen hasztalan várakozék Porubaynk is utána. Akada ugyan egy pár apróbb hivatása; de ki valaha tanítói székben ült, még a jobb is könnyen megszok bizonyos tanítói modort, melyet külső társalgás közt is gyakorol, szóban, vitákban, állásban és viseletben, szívesen követel súlyt és tekintélyi hitelt szavainak; hajlik tanítványoknak tekintni az embereket, s professori széknek a világot. Ez vala némileg gyöngéje Porubainak is; továbbá mindenütt vagy szabadsága, vagy eszmélete jöve ütközésbe, s így odább-odább emelé vándorbotját. Azonban, miként Porubayt ismerem, ama tekintélyesség ő benne inkább szokás vala, mint úgy nevezett tudós kevélység. Több ízben hallám szájából, a valódi és áltudós közötti különböztetést: hogy tudniillik amannak szélesebb, tisztább és biztosabb ellátása van abban: mi sok tudnivalója volna az embernek, s mi keveset tehetett abból tulajdonává! ellenben ez, nem ismerve, nem látva el a tudás tág tengerén, könnyen ámul, hogy maga csekély adagával kimerítette azt!

Halkó ennyit tudott Porubay életrajzából. A generál azt említette róla, hogy ez előtt néhány hónappal érkezett meg egyik falujába, hol külön ugyan, de tisztelő egyetértésben lakik két nőszeméllyel; kik közől egyik fest, másik betegeket gyógyít. Ezen nőket ugyan még nem láttam, mondá a generál, minthogy elvonulva élnek, s mint sejtem, rejtőzni is kivánnak; de azon tisztelet, mellyel Porubay rólok szól, kedvezőleg bizonyítnak mellettök. A professor ez előtt néhány héttel volt nálam festményekkel; de úgy sejtem, hogy szintoly szerencsétlen képárus, mint leánynéző. A mint őt házamnál leültetém, felejté a kabátja zsebében lévő festményeket, s rájok ültében megnyomá azokat. Én ugyan nem nagy barátja vagyok a festményeknek, minthogy csak értőnek nyújthatnak azok tartós lelki élelmet, nemavatottra nézve pedig, drága felületes gyönyörűségek azok; de itt másnak vala szüksége vásárlásomra, s nagy részét megvevém azoknak.

Gyula szerénységnek vevé a generál ez utóbbi nyilatkozatát.

Korán sem, mondá a generál; én úgy vagyok a festészet műveivel, miként többnyire a nemavatottak lenni szoktak. Ha a művész nevét tudom s ez hírben áll, azonnal keresem műveiben a tökélyt, mely hírének megfelelhet, s találom azt; de a művészt műve után találni fel, nem tulajdonom; pedig úgy hiszem, ez volna az igazi értőnek bélyege és gyönyöre. Innen hazánkban, hol még csekély alkalmunk van jeles képgyűjtemények után tanúlnunk, ezenfelül az olajképek ritkán birják meghatározott neveiket művészeiknek, biztosabb útnak látom az avatottsághoz készülőre nézve, jó nyomású rézmetszések után tanúlni. Egy ilyek gyűjteménye, nagy részben kiadja a nagy művészek sajátságait, bélyegeit, az erőt és hiányt dolgozásaikban; s ezen nyomozásoknak későbbi átvitele az olajfestmények studiumára, könnyebben megfogná adni azt, mi még hiányzik s mit rézmetszések nem adhatnak.

Gyula egy értelemben volt e részben a generállal; mert úgymond rajz, alkotási szerkezet, szintazon kiadásuak mind olaj- mind rézképekben, ezeket tehát jó réznyomatokból biztosan nyomozhatjuk. A lát-arányzást (perspectiv) és világ-felosztást pedig, valamint színvegyítést is, úgymind melyek felől ezek csak gyönge képzetet adhatnak, utánnyomozhatjuk később olajfestményekből. Minden esetre jeles nyomatok után nyomozni a festészi művészetet, czélszerűbbnek tartom, mint középszerű olajművek után.

Gyula elégült vala Porubay képeivel; sok hasonlatosságot sejte azokban Angelica ecset-vonásival; szintazon bátor ecset, szintazon lélek látszék munkálni azokat.

Porubay életrajza után, kedvét jelenté a generál, tudni magának Halkónak is eddigi életrajzát.

Örülök, mondá Halkó, hogy parancsoltatom azt tenni, mit tenni szívesen óhajtok; mert azonkívül, hogy így hiúság gyanúja alól is feloldva vagyok, megvallom: szintoly szerencsétlenségnek tartom önbiográphia, mint végrendelet nélkül halni el hazánkban; mindkét esetben idegenek gazdálkodnak, s olykor nem legüdvösebben elhúnytunk után körültünk. Születésem, mondhatnám, magas és fényes vala; mert anyám, egy becsületes harangozónak hites nője, épen akkor szüle el fent a toronyban, sűrü villámok fényinél, midőn atyámnak künn a mezőn létében, egy hirtelen összeverődött ború eleibe siete megvonni a harangot. Anyám nem sok jót hajlott reménylni ezen baljóslatra felőlem; sőt minthogy az elválasztó perczben, a harangkötél épen kezében vala, oly formán is aggódott, mintha az egykor még nyakravalóm is fogna lehetni. De atyám papot várt belőlem, papi-muzsikának tartván a harangszót; s hogy közelebb juttasson elhatároztatásomhoz, testvéréhez adott be egy püspöki városba, hol ez a káptalannál karhangász vala. Gyermektelen nagybátyám, gyermeke gyanánt fogadott, s hogy többet nem tett értem, mint tett, csak az volt az oka, hogy maga is alig tengődött. Szűk fizetése mellett, gondatlanabb volt az ég madaránál. Úgy éltünk együtt miként angyalok, kik falatozás, ezen földi salakos foglalkozás helyett, hangicsálással töltik idejöket. Csupán nagyobb ünnepek és templomi szertartások valának azon ritka napjaink, mikben érintett gyarló emberi foglalkozásunkat, illő kiterjedésben gyakorolhatók. Gyomraink gyakori emlékeztetéseikre, némi kárpótlásul és békéltetésül, annál sűrübben pengetők húrjainkat, s így hangszerem jókorán barátom, mindenem lőn. Jó bátyám vezetése alatt, már gyermekségemben annyira haladtam a guitarrban, hogy játszásomat örömest hallák. De mit az ő jótétei közé hála-teljesen a legfentebb számolok be, azon vidor aggtalanság az, melyet kifejte bennem; kifejte mondom, mert a mint hiszem, eredetileg örökségem vala apámról, ki a legvidorabban keringő vérű harangozó volt a két hazában, vagy apámról, kit helységében nyugtalan torkúnak neveztek, mert ha nem ivott, vagy fecsegett, vagy dalolt; sőt szép apámról is, kit miként bátyámtól hallám, temetési szertartásokra meg sem merének hívni; mert szökdelő vére még a holtakban is tréfás élő oldalokat kutatván fel, nem egyszer rántá vala kaczajra a tisztes szomorú feleket. Nagybátyám, a karhangász, méltólag csatlakozék e vidor nemzetség sorához, s gyakran fűszerűl, vagy utóétkül jó kedvét tevé fel a szűk asztalra; mely vérembe szőtt áldást, magam is sieték sajátommá tenni. Ebben boldogulék is; de nem leheték ily szerencsés, szűk kosztja megszokásában. Bizonyos kényelmi hajlam bennem, mit apám újra elhatároztatásomra czélzó jó jelnek tolmácsola, akaratoskodék ellene. Jól szerettem enni, s csak annyit dolgozni, mennyi emésztésre elég. Hangászi talentomom, de főkép a mulattatási, mely éveimmel mindig növekedett, s aggtalan kedélyem, ajtót nyitottak számomra, egy pár kanonoki udvarban, s asztalt is teríttettek számomra. Ismerkedésem naponként terjede, s innettova csak hálásra vala szerencséje nagybátyámnak becses személyemhez; a midőn én lakottan, ő pedig üres gyomorral kaczagók a nap lefolyt dolgait. Az atyám elhalt, s pár év múlva utána nagybátyám is. Most búsulnom kelle vala, mert bizony okom volt reá elég; de vérem nem hagyott búsuláshoz jutnom. Azonban a mennyire emlékezem, ez volt életemben első komoly foglalatosságom, s reménylem utolsó is ez lesz. Egy hegyoldalba heveredtem le, mely a városka felibe emelkedett, s jobbomba támasztván most szokatlan gondú fejemet, beőgyelegtek szemeim az előttem terjedt láthatárba, melyet távol hegyek kék homályai zártak el. Ez mind nem enyém a mit látok, gondolám magamban, sőt egy talpalatnyi sem, száraz és vizes planétánkból; de hát a madárnak, mely felettem cseveg, van-e saját ága? s a gyéknek, mely mellettem elsuhan, van-e saját bokra? Nem! kiáltám a tökélet erős hangjával, nem hal el az ügyefogyottan, kinek ereje s igaz szándéka van élni! Mi hiányzik nekem arra, hogy herczeg legyek, egyéb mint születés? s nem jobb-e, hogy inkább csak ez hiányozzék, minthogy csak ez legyen meg? Világ bír bennünket, az igaz; de bírjuk mi is a világot, ha tudunk hozzá. Gyáva tulajdonos az, ki egy falat birtokon, néhány göröngyön sovárog, s azt hiszi hogy nagy úr. Nem! nekem az egész világ legyen sajátom, sajátom embereivel együtt! Azt, ki bajainkon segít, gyarlók vagyunk hálátlanul feledni, mihelyt bajunk tágúlt; de azt ki örömet hoz, vagy nevel, nem feledjük; kedves-szükségessé válik ez nekünk, mert öröm után lihegünk untalan. Kik kivántabbak, mint azok, kik szüntelen rózsaszinbe öltöztetik másoknak az életet? Úgy van, költöző fecskeként fogom magammal hordozni a tavaszt, elderítni fogom azt mások körül, s benne élni magam is. Sokan fonák idegzetökben, úgy feküsznek az életen, mint kemény kő párnán, mások hosszú terveikben lidérczeket kergetnek; én könnyű lepkeként, víg méhként fogok repkedni az életben virágról virágra, mézet szíva számomra, mézet gyűjtve mások számára. A magyar szívesség és magyar haza, melyen úgy eláradt a bőségszarva, hogy szinte kifogyottnak látszik kigazdagításában a fogyhatatlan természet, tehernek bírnák-e érezni kis személyemet?

Ez vala, méltóságos uram, nagyjából, komoly elmélkedésem kivonatja, a hegy oldalában. Mindjárt másnap guitarrommal a hazának eredék. Nyilt előttem ajtó és szív, mindenütt hol megfordúltam; kedves vendég voltam, mert két előmbe vett alapelvem: «nem vegyűlni házak titkaiba soha és nem követelni semmit» megóvtak a megúnatástól. Öröm és vígság volt az érintkezési pont köztem s az emberek között. Enyém volt minden örömke, mit elfogni bírtam, miként madarászé a világ madara; de híven is megosztottam azt mindenkivel, ki ízelheté azt. Nem volt okom azóta is megbánni talukönnyűségű pályámat, s ingó bingóságomat el nem adnám a világért. Semmim sincs, ó be könnyű vagyok, szabad vagyok, óh be boldog! s mi után éltemben nem esenkedtem, ha meghalok, nem kétlem hogy földbirtokhoz is jutok, s Dion és Timoleonként, ha nem ingyen, bizonyosan közköltségen el fognak temetni; hogy ha tudniillik be nem balzsamoznak.

Egy pár nap múlva a generál kilovagolt ifjaival az erdőbe, vadász-tanyát rendelni meg a herczeg számára. Útjok a szomszéd falun vitt keresztűl, melynek végén nyájas szőlők emelkedtek. Egy szőlő aljában magára vonta figyelmöket egy kapáló ember, ki urias öltözetben, nyakát és fejét zöld falombokkal övedzé körül, hogy a rekkenő melegben hűs árnyék alatt dolgozhassék. Mind ez, mind ügyetlen fogásai, elárúlák, a paraszt munkáhozi szokatlanságát, zöld gallyai pedig tréfás tekintetet adának hajlongásinak. A munka robajjában, nem sejté ő az érkezőket, csak a közel lódobogásra eszmélvén fel, akkor fordúla meg, mikor már a lovasok irányában valának. Az ifjak azonnal reá ismerének Porubayra, s a generállal együtt megállíták lovaikat.

Mit csinál clarissime? kérdé csodálkozva a generál?

Szútyongatom, domine illustrissime! közanyánkat a földet, mondá Porubay kapájára dőlve, és szakadó izzadását törőlgetve, hogy rólam mostoha fiáról se felejtkezzék el. Úgy hiszem, az emberi test és lélek aljasúl, mihelyt hever; miként parlag föld, csak gyomot terem.