HARMADIK RÉSZ.

I.

Werbőczi István a Turgovicscsal folytatott beszéd és kivált a királyi teremből távozása óta új hivatását tartá a vezeklés legerősebb nemének, s mint lelkiismeretes férfiú és buzgó katholikus nem mulasztá el az önkínzás e próbáját egészen kimeríteni.

Turgovics után a második alkalmas egyén, kit a magyar magánjog megmentésére a használható jogtudósok nagy hiánya mellett megnyerni szükségesnek tartott, a vízivárosban lakó János diák volt.

Sietett tehát őt személyesen fölkeresni.

Soha oly magas helyzetű uraság még nem lépett abba a kis szobába, melynek csak egy utczára néző ablaka volt, s néhány festett faszékből, egy szerény nyoszolyából, egy széles és a körülmények szerint ágyat is helyettesítő lóczából, egy falfogasból, hol a nemesi kard és néhány ruhadarab függött, s az oklevél- és könyvtárnak alkalmazott alacsony és füstös padlásgerendákból állott minden ékessége.

János diák, a külváros legbelátóbb politikusa, nagyravágyása legbüszkébb perczeiben sem mert volna számítani ekkora megtiszteltetésre.

S midőn Werbőczi a lóczán helyet foglalt, elveszté minden keserűségét azon emlék, mely eddig János diákot nyugodni nem engedte, s mely a partis primae titulus nonusának az ő hátulsó részére alkalmazott égrekiáltó megsértésére vonatkozott.

Most már belátta, hogy vannak kivételes helyzetek, melyek benyomásait nem szükség zokon venni.

S mihelyt a nagy Werbőczi közölte terveit vele, nemcsak hálásan fogadta el a tett ajánlatot, de lelkét egészen megszállotta a kiengesztelődés szelleme is.

Elgondolá magában, hogy ha Buda városa keresztyén és zsidó népességét a magyar magán és büntető törvények kötelezik, akkor az osztó igazság szerint a város új polgárait, a törököket, szintén saját törvényeik szerint kell elitélni. Megtörténhetnék azonban, hogy midőn a magyar és a török közt verekedés támadna s ebből panasz, akkor az osztó igazság szerint vegyes bíróságnak vagy bizottságnak kellene a vizsgálatot megtenni, és a tényállást tisztába hozni. Miből viszont önként foly, hogy ha az óriás szerecsen, ki őt a janicsár aga sátora előtt megrugta, budai lakos találna lenni, s e rugdosási szenvedélyét valamely magyar polgáron gyakorolná, akkor alkalmasint János diák is a vizsgáló vegyes bizottság tagja volna. Kérdés tehát, – gondolá magában – vajon János diákot a kiállott szenvedés és szégyen eltántorítaná-e arra, hogy új polgártársa, a goromba szerecsen ellen, részrehajlással és bosszuvágygyal hajtsa végre a vizsgálatot? A felelet az volt: nem. S ezen eredmény meggyőzte őt, hogy Werbőczi István nála sem igazságosabb, sem szakértőbb birót nem választhatott volna.

Az önelégültség teljes mértéke a különben sem szótalan házigazdát őszintévé, beszédessé tette. Elmesélte tehát Elemér és Barnabás kalandját, még pedig a részrehajlatlan történetíró egész hűségével. Csak azon részletet tartá némi homályban, hogy a lábrugás az ő testének minő pontjára volt irányozva, mely egyébiránt sem bírt döntő fontossággal, legalább az előadásnál nem.

Werbőczinek könnyű volt meggyőződni, hogy a török fogságba hurczoltak egyike az általa kiváltott ifju. Mélyen felingerült az elkövetett erőszakoskodás miatt, de vigasztalá az, hogy a janicsárok néhány órával előbb ejtették rabul Elemért, mintsem ő, Werbőczi, a hódoltság főbirájává neveztetett volna ki, s ennélfogva a fenforgó eset a nemzetközi jogok goromba megsértése, sőt valódi rablás; azonban végtére is Izabella királynén, kitől egész tartomány raboltatott el, nem pedig rajta ejtett személyes bántalom.

Miből ismét lehetetlen volt azt nem következtetnie, hogy Elemér megmentésére nem a tiltakozás vezet, hanem a pénz.

De épen a pénzhiány volt Werbőczi háztartásának gyönge oldala. Jövedelmeivel annyira nem tudott gazdálkodni, hogy szerencsésebb körülményei közt is úgyszólván egy napról a másikra élt.

Azonban nem kételkedett, hogy ha Elemért visszakövetelni nem sikerülhet, akkor keresztyéni kötelességből is okvetetlenül ki kell váltania.

E kötelességet sürgető s minden áldozatokkal daczoló teendővé varázsolta át azon gondolat, hogy miután a törökkel neki folytonos viszonyt kell fentartani, okvetlenül oly titkárra van szüksége, ki az erre szükséges tulajdonok mellett még a török nyelvet is jól érti.

Minden mást hátratéve haza sietett tehát előintézkedések végett.

Midőn bérlakának, melyet még el nem hagyhatott, küszöbéhez ért, egy pórruhába öltözött agg férfiura talált, kinek ismeretes vonásai régi boldog időkre emlékeztették.

Mennyire nem hasonlítának e vén ember vonásai azon irsai délczeg fiatal nemeshez, ki a Rákos mezején tábort ütött, s a helyett, hogy, mint született törvényhozóhoz illik, tanácskoznék, Werbőczit kortestársaival együtt vállra emelte, s meghordozván a lealázott főurak előtt, nádorrá kiáltatá ki, s mindaddig tiltakozott a zsarnokság ellen, míg Báthori a közakaratnak engedni volt kénytelen, s hivataláról lemondott.

Werbőczi addig kereste a ragyogó mult egyik tényezője és a pórruhás közt a hasonlatosságot, míg ez megszólítá: Személyesen akartam átadni nagyságodnak Deák István és Dániel uraimék egy levelét, mely kézről-kézre vándorolván, tegnap érkezett hozzám, s hogy a kutya törökök föl ne tartóztassanak, paraszt subába kellett öltöznöm. S nem ismer-e rám, nagyságod?

Werbőczi egészen földerült arczczal nevezte meg őt. A vén kortes könnyei folytak, midőn a volt nádor szegényes bérszobájában egy ócska, de kényelmes karszékbe ült.

Sokat beszélgettek a tudós államférfiu és az együgyü nemes a régi jó időkről, mely már hátok mögött volt, s a jövendőről, mely sem Budán, sem Irsán nem látszik többé jót igérni.

A kortes elpanaszlá birtokai elzálogosításának történetét, s az államférfiu az ország zálog vagy örökvásár útján idegen kézbe szállásának eseteit. Az irsai történetből Werbőczi azt a tanuságot vonta, hogy az ő kortesvezére nem a leghelyesebben gazdálkodott. De hogy mit vont ki az országos történetekből az irsai nemes, az nem jött szóba. Azonban a hasonlatosság nem volt oly elütő, mint a mennyire Werbőczi óhajtaná, s nem lehetetlen, hogy a nagy férfiu vendége saját tönkrejutásának történetét vélte másodszor elbeszéltnek, s Buda helyett állandóan Irsára gondolt.

De bármint lett legyen, Werbőczi érzékenyen búcsúzott el a kortestől, sokáig olvasá és újra olvasta erdélyi rokonainak levelét, s midőn a levelet szekrényébe zárta, hideg borzadás futott át gerinczén, azon sejtelemtől gerjesztett félelem, hogy talán most zárult be a «holt városnak» utolsó egybeköttetése a világgal, s már ezentúl a nagy czinteremben neki egyedül kell lakni, sírkövek és azokra tűzött gyászlobogók közt.

*

A királyné az országtanács végső ülése után, félbeszakítva az utrakészülődést, órákig volt bezárkózva.

Senkit sem bocsátott magához, még a janicsár agát sem, ki a költözést különböző ürügyek alatt folyvást sürgetvén, most azt a hírt volt közlendő, hogy másnap a szultán Budára akar jönni, s a királyi palotába fog beszállani.

Miért volt Izabellának szüksége a magányra? ez iránt udvari személyzete két pártra oszlott.

A renegát neje, ki mióta férje budai főbasává emeltetett, az udvarmesternőnél is magasabb rangú és befolyású egyéniségnek tartatott, határozottan állítá, hogy ő felsége a sok virrasztás és feszített munka után pihen, mi nem is csoda, mert megfoghatatlan volt a rendkívüli élénkség és kitartás, melyet a költözködésre felügyelésnél napok óta tanusított.

Ellenben az udvarmesternő közbenjött kedvetlenségnek tulajdonítá a zárkózást.

Egyik fél fölhozta, hogy a királyné kimerültsége arczán még tegnap volt látható; a másik mély bánat nyomait vélte ez arczon borongani, kivált a mai értekezlet óta.

Voltak semleges palotahölgyek, kik sem a renegát nejét, sem az udvarmesternőt nem hitték czélszerűnek határozottan pártolni.

Ezek nem tagadták el a kimerültség jeleit Izabellánál, de a mély fájdalomét is megengedték, s ezt természetesnek állíták a fővárosból távozás s annyi hű tanácsostól vett búcsú miatt, míg amazt szintén önként érthetőnek tartották csak azon körülményből is, mert ők magok alig birnak lábokon állani, holott a királyné mind a virrasztásban, mind a foglalkozásban rajtok túltett.

A renegát neje saját nézetei mellett még fölhozta, hogy a legmélyebb csend van a királyné szobájában, de az udvarmesternő többször vélt oly hangokat hallani, melyek zokogáshoz hasonlítottak.

Mind a két értesítés egyezett a pártállást nem foglalt hölgyek nézetével, de azért nem szünt meg a renegát neje és az udvarmesternő felekezete közti versengés.

Látszik, hogy vannak nők, kik a fölkelő, s vannak, kik a lemenő napnak hódolnak. Egyik fejébe vette a válság közelségét, mely a renegát nejét emeli az udvar élére; a másik fél még biztosnak hitte a Madridban, Bécsben és Nápolyban szerepelt vén asszony helyzetét.

Midőn a királyné legalább négy órai visszavonulás után ismét látható lett, sápadt arczán sem kimerültség, sem bánat nem volt észrevehető, de vonásai élesebbek voltak, tekintete parancsolóbb, s a behatóbb szeműek ijedve vették észre, mintha egy kevéssé vénült, és virító szépsége közé a hervadás lehe tévedt volna be… egy őszi csipős szellő a tavasz rózsa- és liliomágyába.

– Kamarásunk adja tudtul az agának, hogy holnap reggel nyolcz órakor el fogunk indulni. Erről értesíttessenek tanácsosaink és többi kiséretünk is.

A királyné e rendelete volt az utolsó Mátyás király palotájában.

Martinuzzi, ki eddig mindig csekélységben rendező szerepet vitt, fontos dolgok miatt akart volna Izabellával értekezni, de nem fogadtatott el.

Petrovics szintén mellőzhetetlennek tartá ő felségével, a rokonnal, találkozni, azonban lehetetlen volt.

Minden kéz, minden fő, minden láb igénybe vétetett a költözködésnél, s Izabella figyelme a legcsekélyebbekre is kiterjedt.

Nem annyira munkának, mint önkínzásnak látszott az egész.

A budai polgárok szeretett uralkodónőjüktől óhajtottak volna búcsút venni; a magistratus küldöttség által meg is jelenhetett, s Turgovics családi fájdalma miatt – mert neje már a halállal küzd – Bornemisza szónokolt, a nagy megindulás következtében eléggé érthetetlenül és zavartan, de magát a polgárságot illetőleg, a budai basa gáncsoskodó modora lehetetlenné tett minden részvétnyilvánítást.

Most száguldoztak legelőbb az utczán török lovasok, még pedig kivont szablyával; most jelentek meg török rendőrök ostorral kezökben.

Minden ácsorgó számíthatott vagy ostorra, vagy kardlapra.

Kiki még szigorúbban zárkózott szobájába, s a kapukat is becsukta. Legfölebb a felső emeletekről merészelt egy-egy fő kitekinteni részvétből vagy ujságvágyból, de aztán hamar visszahuzódott, félvén a rakonczátlan spahiktól.

Korán reggel pedig az egész török várőrség föl volt állítva a Szent-György térre, a vízikapuhoz vezető kanyarulatra, s a külvárosnak a révhez vivő utczájára. Ez, mint a janicsár aga mondá, a hatalmas szultán szövetségesének, János Zsigmond királynak és a fölséges özvegynek tiszteletére történik.

Több basa jött be a táborból fényes ruhában, s a dísz és pompa nem hiányzott.

Ágyúdörejek jelezték az elindulás perczét. Egész hajóraj lepte el a Dunát.

A királyné számára kijelölt hajó egy kioszk minden kigondolható ékítményével tündökölt, s bár a szultáné volt, a friss reggeli szélben büszkén lengeté a magyar lobogót.

A matrózoknak utasításul volt adva bizonyos nagy távolság, a hová kikötni kelletett, s hogy ez a királynénak alkalmatlanságot ne okozzon, a hajó nemcsak bársony pamlagokkal, de süteményekkel, frissítőkkel s a legritkább gyümölcsökkel is el volt látva.

E díszes járműben az uralkodó családon kívül csak az udvarmesternek, a szolgálattevő kamarásnak, Petrovicsnak és a palotahölgyeknek volt hely rendelve.

A hajóraj pedig a tanácsosokat, a kiséretet, a pogyászokat, az udvari fogatokat vette föl, míg ötven magyar lovas, mely a fedezetet alkotá, a kijelölt első állomásra küldetett, hogy a gyors tovább utazhatásra minden szükségest rendezzen.

Midőn a királyné a neki mélyen tisztelgő török sorok közt a Duna révéhez érkezett, oly hideg és nyugodt kifejezésü volt, mintha a művész márványból véste volna ki; míg a palotahölgyek arczán a leeresztett fátyol az idegenek figyelme elől csak kisírt és síró szemeket takart el.

A hintóból leszálló magas úrnőt és fiát, a királyt, megint hizelgő kifejezésekkel fogadták a basák, kik közt a szultán tapintatos és gyöngéd intézkedésénél fogva nem volt jelen a budai főbasa.

Válaszolni kellett a török urak czifra és mézes szavaira, s ezt Izabella kimért és illedelmes modorban tevé, a nélkül, hogy a megindulás legcsekélyebb jelét is adta volna.

A basák távozása után még néhány percz kellett, míg a palotahölgyek fogataikról leszállva, a díszhajóba bemehetének.

S a renegát neje, ki a királyné rendeletéből őt legelől követte a hajóba, midőn a partról a padlóra lépett, halk sikoltást tett, mintha megbotlott volna. A királyné visszatekint.

– A férjem; – e suttogó szót hallá.

Szemei a renegát neje szemeinek irányát követték, s egy közönséges magyar ruhába öltözött, karcsú termetű, hosszúdad és ideges arczú férfiúra tévedtek, kinek göndör fekete szakálla már szürkülni kezd, s ki rendkívül kicsiny és finom kezében fegyver helyett vékony nádpálczát tartott.

Ez emberen látszott bizonyos határozatlanság és önmagával küzdés; látszott nagy fekete szemének összpontosított tüzében valami fenyegetés, vagy talán csak feszűlt figyelem.

A renegát neje most valósággal elbotlott a padlón, s alig bírt súlyegyenhez jutni.

Ellenben a királyné tekintete hidegen pihent régi, bár személyesen eddig nem ismert ellenségének, az anatoli s most budai basának és a magyar királyi palota új tulajdonosának küzdő vonásain.

Ez pedig kezét fövegéhez emelé, mélyen köszönt, s azzal megfordult és hátrahúzódott.

– Ne higyje felséged, hogy féltem, csak határtalan szemtelensége zavart meg. Még kész lett volna felséged útját föltartóztatni, – súgá a renegátné nyugtalan hangon.

– Nem látszott oly szándékkal lenni.

– A ki annyi feleséget tart, az nem fél sem az isteni, sem az emberi törvényektől, – válaszolta már most sírásra hajló arczczal a renegát neje, s minthogy a nagy gyász közt csekély küzdelmekre senki sem figyelt, fölemelte fátyolát s lopvást arra tekintgetett, hol egykori férje a Dunaparton fölfelé haladt, egyedül lassan, álruhában, s vékony pálczájával az utczaköveket ütögetve. Midőn pedig már a gyűlölt, a bűnös, a félelmet okozó alak eltünt, nagy könyekkel teltek el a renegátné szemei, s aztán nevetni akart, víg volt, s az udvarmesternőnek kellett figyelmeztetnie, hogy ily gyászos napon a királyné kiséretében senkinek sem szabad könnyelműnek lenni, s vihogni, mintha bálba készülődnének.

A hajó végre megindult, s midőn az evezőrudak csapdosni kezdték a hullámokat, Izabella hallá, hogy a szegény öreg Werbőczi szeretett volna a janicsárok során áttörni, de nem sikerült, s csak fövegét forgatta a levegőben, míg végtére a kamarás azt észrevevé s búcsuüdvözletét kendője lobogtatásával viszonzá.

A pesti parton sokáig lehetett egy alakot szemlélni, ki a hajó menetét követi, de a távolság miatt nehéz volt a ráismerés.

Egyik hölgy Kanisait gondolta, a másik Révait, bár nem foghatták meg, hogyan vetődhettek ide? Volt olyan is, ki az ifju vegliai és modrusi grófnak képzelte.

Izabella végpillantást vetett Buda kékellő hegyormaira s visszavonult a födélzetről.

II.

– Megérkeztünk egy állomásra, mely sem arra nem való, hogy benne kipihenjünk, sem arra, hogy egyenes utat mutasson oda, a hová meg kell érkeznünk. Sőt tulajdonkép hová törekszünk mi? Történtek-e előintézkedések ekkora kiséret eltartására? Harambasák rajlanak az ország alsóbb vidékein. Az utasok megtámadtatnak, kifosztatnak, még a kulcsos városok kapui előtt is. S felséged költözködésének híre hamar szét fog terjedni, és a vagyonszomjasoknak csalóka kilátást nyit már csak az a látvány is, hogy hetven vagy nyolczvan szekér húzódik felséged hintója után. Hát még ha tudnák: költözésünknél mennyire uralkodó szempont volt a finom arany- és ezüstművek, csodatevő ereklyék, becses emlékek és irígyelt műkincsek megmentése! Felségedet oly nagy mértékben tartá elfoglalva a rakosgatás, hogy nem méltóztatott kegyes engedélyt adni nekem az út iránti intézkedésekre. Most tehát van egy halmaz vinni valónk; de nem tudjuk, hogy hová vigyük. Van útban háromszáz száj, mely a beszélgetésre szükséges anyagokkal jól el van látva, de hogy étvágyát szintén ki fogja-e elégíteni, az homályos és az én csekély fölfogásommal át nem hatható talány. A mozaikművek és olajfestvények a szellemi ízlésnek adhatnak bő táplálékot; de még csak az én gyomromat sem elégítik ki, pedig szegény és asketa barát vagyok.

E zsémbes szavakba tört ki György fráter, midőn a hajók terhöket a partra rakták, s kevés szünet után tovább kelle utazni.

– A püspök uram, – szólt Izabella, – a zsiványok megtámadásától tart. Holnap már ki lehetünk erre téve. De hoztunk magunkkal fegyvereket. A veszély egyébiránt alig hasonlítható ahhoz, melyet Buda ostroma alatt kiállottunk, s ha kegyelmed akkor kardot kötött és vezérelt, reméllem most sem fog hittani vagy politikai elmélkedésekbe merülni, midőn magunkat védeni kell. Mondja püspök úr, hogy nem lesz enni valónk. Igaz, nem hozhatunk varázsvesszőt, mely a légben megforgatva, terített asztalokat állítson elő; de részemről inkább szeretek egy ízetlen étket, melyet a püspök úr által gúnyolt kellemes társalgás fűszerez, mint a finom lakomát, melyben mindent a szakácsmesterségnek köszönhetünk és semmit magunknak. Hogy hová megyünk? kérdi tőlem a püspök úr, mintha elfeledte volna a szultán óhajtását, mely Lippát jelölte ki.

– Nem hittem, felséges asszonyom, hogy Buda elfoglalójának óhajtása iránt akkora kegyelettel viseltessék.

– Miután tanácsosaim elémozdították Szolimán azon nagy és hő óhajtását, hogy Budára beülhessen, nem látom át, hogy egy csekély kívánságát miért tagadjam meg.

– S residentiáját, felséged, Lippára fogja áttenni?

– Egy gyarló asszonytól, ki a politikai tekintetekre nem emelkedhetik föl, ez a szándék is elég volna. Azonban Erdélybe fogok költözni.

Izabella a végszavakra oly súlyt helyezett, hogy Martinuzzi megdöbbenéssel kérdé: – Tehát az ország egy részét, a legtermékenyebb magyar megyéket föláldozzuk?

– Alkalmasint. De van eset, midőn a hajóból drága kincseket vetnek ki, az egész megmentéseért. Úgy hiszem, Erdély egy nagy védmű, melyet a természet azért alkotott, hogy tulajdonosa egyenetlen erő ellenében is sikerrel védelmezhesse magát. A történelem még csak ezentúl fogja e hitemet a legfényesebb tanuságaival megerősíteni.

– S a töröktől akarja felséged magát védelmezni?

– Nem. A váradi békétől.

– Ez egészen a vegliai és a modrusi gróf javaslata szerint hangzik, – szólt alig elfojtható dühvel Martinuzzi.

– Téved a püspök úr. Én kegyelmed politikájára tértem át.

– Felséged talán megfeledkezni méltóztatott arról, hogy Majláth egész Erdélyt Ferdinánd részére vonta, s a pártfőnök elfogatása még nem oltotta ki a pártszenvedélyeket.

– A lázadást vagy kegyelmünkkel fegyverezzük le, vagy győzedelmeinkkel. Rokonom Petrovics és püspök uram derék vezérek.

– Csak azt nem tudom bizonyosan, hogy negyvenkilenc vagy ötven emberből áll-e seregünk létszáma, – szólt gúnyosan Martinuzzi.

– Kiséretünk épen ötven lovasból áll, – válaszolá komolyan Izabella.

– Alkalmasint mind czentaurok, kiknek alakjok már páni félelmet okoz.

– Kettő közülök beteges, három, mint gyanítom, rosszul üli a lovat. A többi legfölebb kevés csatában forgott.

– Mind megannyi kecsegtető tulajdonok, – jegyzé meg Martinuzzi.

– Parancsomra a várak, a szászokén kívül, kinyitják kapuikat, s vannak a magyar megyéken számos hazafiak és lovagias jellemü bajnokok, kik egy szerencsétlen nőt védnének akkor is, ha az a nemzeti uralkodást nem képviselné. A székelyeket eszélyes bánásmóddal egészen részünkre lehet hajlítani, s ha elhagyatva volnék is, állapotom az Endre királyéhoz volna hasonló, ki egy vesszővel ment a lázadók táborába és győzött, épen az erő hiánya és a jog érzete által.

Oly határozott volt Izabella minden szava, hogy Martinuzzi az ámulás miatt alig tudott magához jönni.

– Felséged eddig unatkozott a trónon, – szólt.

– Most unatkoznám a trón nélkül, – válaszolá a királyné, erős hangnyomattal.

– S honnan e változás?

– És kegyelmed nem tapasztal magában semmi változást?

Martinuzzi a roppant változást, melyen átment, annyira érzé, hogy e téren nem merte a királynéval tovább folytatni a vitát. Egyszerűen tehát csak azt kérdé: – Miután felséged saját belátása szerint mindenről gondoskodott, nem volna-e kegyes nekem fölfedezni azon fontos titkot, hogy melyik várost jelölte ki az udvartartás helyéül?

– Gyulafehérvárt.

György barát belátta, hogy Izabella saját terveihez képest jobb választást nem tehetett volna. – Ez a nő démoni elmével bír! S nekem ma azt kell azt legelőbb észrevenni?

Benső gondolatát a fölindult püspök szemöldei összevonásával és ajkai mozgatásával követte, egészen öntudatlanul.

– Nem hallám, mit hozott föl ellenem kegyelmed, – szólt Izabella.

– Boldog Isten! hát felséged olykor puszta gondolataimat is meghallhatná? Én csak azt gondoltam, hogy Gyulafehérvár rongált kőfészek, mely némi védelemmel még szolgálhat ugyan, de a kényelmet hírből sem ismeri. Ha felséged Erdélyben lehetett volna, midőn boldogult emlékű férje haldoklott, most nem jutna eszébe Gyulafehérvárt Buda vagy Krakkó kisebb kiadásának képzelni.

– Erdély központjául elég alkalmas és jól megerősíthető.

– Ott lakása sem lesz felségednek.

– A püspöki residentia használható épület.

– Honnan gondolja azt felséged?

– Egyik apródommal, ki elevenen emlékezett rá, lerajzoltattam.

– S talán az tanácsolta is?

– Nem lehetetlen. Mert mióta a bölcsesség csak régi csalódásokat cserél föl újakkal, kezdem tisztelni az együgyűséget. Például fodrásznőm semmit sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni, hogy ha a szultán Ó-Budára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly közel fekszik? Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait. Mindig csóválta rá a fejét s a mellett maradt, hogy a szultán, ha Stambulból Ó-Budára fáradott, csak megnézi Budát is.

– S az a jósoló sybilla, felséges asszonyom! talán a gyulafehérvári püspöki lakot is czélszerű királyi palotának tartja?

– Nem lehetetlen. Mert úgy vélekedik, hogy kincstárnokunk, kinek, mint halljuk, a számadásai Buda ostroma alatt megégtek, lelkiismeretesen kezeli a közjövedelmeket s kötelességének fogja tartani, eszélyes megtakarítások által elég pénzforrásról gondoskodni, oly építkezések gyors létesítése végett, melyek a szegényes püspöki lakot magas állásunknak megfelelő palotává varázsolják át.

– S nem nevezte meg, felséged fodrásznője a megtakarítások eddig igénybe nem vett valamelyik módját?

– Miért ne tehette volna? Például mondhatá, hogy azon kétértelmű s álnok politika, mely titkon Ferdinánddal alkudozott, s ugyanakkor legerősebb hűségi esküket küldött Stambulba, igen költséges volt, még pedig nemcsak a hadviseletekért, melyekben akármelyik fél győzött, okvetlenül mi voltunk a vesztesek, hanem főleg azért, mert a basáktól kezdve a szultán kutyapeczérjéig mindenik befolyásos török úr, árulkodó szolga és koldus renegát száját aranynyal kellett bedugni. Már ezentúl a botor és veszélyes kiadások el fognak maradni. S csak magok azon drága prémek, biborok s arany himzések, melyekkel Stambulban kétszinűségünket takartuk be, elégségesek lettek volna világi élvezeteink számára egy fényes királyi palota mellé babyloniai függő kerteket építeni, s poraink őrzése végett az Arthemisia művével vetélkedő mausoleumot emelni. S most elbocsátom kegyelmedet, kincstárnok úr, hogy a pénzkimélés általam említett rovata felől gondolkozzék.

Világosabban nem lehetett volna körvonalazni az új politikát, melyet Martinuzzinak, ha vagy visszavonulni vagy Izabella ellen fellépni nem akar, mint látszik, okvetlenül végre kell hajtani.

«Most elbocsátom kegyelmedet», e büszke szó nyomta leginkább az alázatos György fráter szívét.

Hisz alig két hónapja, hogy ő a miniszter, mondá a királynénak: ha felséged titkon Ferdinánddal czimborál, kénytelenek leszünk a haza érdekében őrizet alá vettetni. S mit tett akkor Izabella? Könnyezett, bár nem a trón elveszthetése, de a kíméletlen kifejezések miatt.

S most tulajdonkép mi e gőgös királyné? fontolgatá Martinuzzi. Lealázó hasonlatosságokat gondolt a bujdosó hölgy állapotának jellemzésére, s ha akkor, midőn ő élt, a sátoros czigányokon kívül még mások is barangolnak az országban, akkor vándor szinésztársaság igazgatónőjének mondta volna, ki midőn a szerepet eljátszotta s arczáról a festéket lemosni és válláról a czifra palástot le kelle vetni, hiúságból nem akar újra öltözködni, s a királyné jelmezében vezeti kiséretét egy helységből a másikba.

Valóban Izabella helyzete nyomorúságos volt.

De bármely hasonlításokon törte fejét a püspök, lehetetlen nem éreznie, hogy a nő van fölényben s nem ő, a hatalmas államférfiú.

Mert Martinuzzi Budán népszerű politika és magát életre-halálra védni akaró hadsereg élén állott; ellenben a királyné a váradi béke végrehajtását sürgetve, a közérzületet támadta meg, s a fővárost, az ország szemefényét veszélyeztetni látszott.

Most Martinuzzi és az egész belső tanács politikája silányul megbukott, s nemcsak a féltett Budát, hanem az ország legszebb részét juttatta idegen hódító kezébe, még pedig úgy, hogy a korlátolt eszűség vádját veté a fő tekintélyekre, kik álokokkal lelkesíték a népet oly törekvések iránt, melyek józan felfogás szerint mással nem végződhettek, mint kiáltó kudarczczal.

Az eredményből ítélve Izabella szeszélye magasabb bölcseség volt, mint az őt környezett államférfiak ravasz s minden körülményt hasznosító tervei.

S a főpap, bármint mérgelődött, kénytelen volt elismerni, hogy a külszin a királyné mellett van, s hogy ez, a nőket is odaértve, most csak háromszáz személy felett parancsol, de a parányi tömegből ő – a hatalmas miniszter – egyetlen védelmezőre, sőt, ha lábbal tapostatnék is, egyetlen sajnálkozóra sem talál.

S vajon más hangulatban van-e az ország?

Budának és a Duna mellékének elvesztése, akár szándékból, akár együgyűségből történt, alkalmas arra, hogy a szerepvivőket a nép széttépje; de arra nem, hogy vállra emelje és megkoszorúzza.

Ha tehát őt Izabella nyilvánosan vádolná, megsemmisülése alá van írva. Ellenben, ha ő mondaná a királynét bűnösnek, mert Budát Ferdinánd kezére vala játszandó, legfellebb azt válaszolnák rá: – Ő felsége a két rossz közül bölcsen választotta a kisebbiket.

– De én, gondolá magában Martinuzzi, Magyarország területi épségét akartam visszaszerezni, még pedig egy magyar uralkodóház alatt. Most, midőn tervem az eddigi úton lehetetlenné vált, s a viszonyok kényszerűsége tőlem áldozatot kíván, inkább dobom el a Zápolya-ház koronáját, hogy kivívhassam az ép és egész Magyarországot. Nem az én politikám-e a valódi hazafias, az igazán magyar? Mi becscsel birhat előttem az a czél, hogy a szétdarabolt és a szomszéd hatalmak közt felosztott országból egy hulladék tizenöt vagy húsz megyéből összeférczeltessék magyar születésű herczeg számára, s hogy kegyelemből tengjen addig, míg valamelyik szomszéd a kezét rátenni veszélytelennek nem tartja! Hozzám szegődhetik a siker, legalább oly bizonyosan, mint a másik félhez; s ha nem, akkor legalább részemre áll az igazságos utókor… Ellenben, mit akar ez a királyné? Midőn talán a török segély nélkül is védhettük volna Budát, a szepesi herczegségért, s holmi silány kamara-jövedelmekért le akart a koronáról mondani. S most, midőn ha előbbi terve mellett marad, európai keresztes háborút szervezhetnénk a török ellen, a keserűség minden magyart Ferdinánd zászlóihoz csődíthetne; most, midőn eddigi gyöngesége, a legmagasztosabb önfeláldozás dicssugarában ragyoghatna,… most hirtelen megváltoztatja politikáját, s többé nem kell neki a szepesi herczegség mint hűbér, nem kell a váradi béke… neki a török védhatalom kell… a korona kell… s miért? Mert a nőnek oly szükséges a szeszély, mint a tüdőnek a lélekzés. S miért? Mert Frangepán odadobott egy eszmét, melyet ellenem táplált gyűlöletének kielégítésére használhat. És én tűrjem-e ezt?

Martinuzzi gondolatban sem mert ily kérdésre felelni; mert szenvedélyes szíve mellett is elég esze volt, hogy belássa, miként most csak a királynéhoz csatlakozás, a királyné kivánságainak betöltése mentheti meg a bukástól.

Bizonyos vala az iránt, hogy ha a királynénál említésbe hozza tervét, ez szédelgésnek fogja nyilatkoztatni, s válaszát azon mesére hivatkozás fejezné ki, melyben a róka a hollónak tanácsolta, hogy ejtse ki a sajtot a vízből visszatükröző hold karimájáért.

De ha a királyné ellenére kisértené meg tervét?

Martinuzzi belátta, hogy ez a törvényes térről lelépésnek volna mondható.

S nincs-e erős pártra szüksége a lázítónak, hogy a vérpadot kikerülje?

És ő a gyám, a püspök, a mindenható miniszter odajutott-e, hol a vakmerőség e neme és veszélye felmerülhet?

– Heves, követelő s kiállhatatlan gőgű volt Török Bálint, s én nem segítém őt ki a hálóból, melybe könnyelműleg bonyolódott, – mormogá Martinuzzi. – Ez hiba volt tőlem. Ő a csekélységekben hegykén szegült ellenem; de a nagy kérdésekben többnyire pártolt, a királyné szeszélyei ellenében is. Most Izabella több mint szeszélyes; mert kész tervei vannak, s a magas belátás adományát a legveszélyesebb mértékig megszerezte, s Isten tudná hogyan? Aztán kárhoztassa valaki egyházunkat az ördögűzésért! Nem szállotta-e meg őt a kisértő lélek? Lehet-e ekkora átalakulás a sátánon kívül másnak műve? Némuljanak el a természetbuvárok és lélekismerők! Ők a tévedések hitét terjesztik! A rendkivülit csak rendkívüli hatás magyarázhatja ki.

György fráter olvasójáról fölemelte ujjait és keresztet vetett.

– Ez az asszony félelmes! kiáltá, s aztán körültekinte a magános paraszt gunyhóban, hová egyedül vonult be, az úti készületek miatt zajgó, sürgő világ elől. – S kinek kerülhet életébe az elkerülhetetlen küzdés? e gondolat, e talány, e bősz sejdítés, e nevetséges ötlet – s mit tudná ő, melyik? – villanyként hatott agyidegein át, megrezzentve annak minden szállait… Most hogy állunk? tudakolá magától. A királynén és magamon kívül Petrovics bír befolyással. S kinek részére nyilatkoznék e korlátolt eszű katona? Rokonát és a külső törvényességet pártolná. Török Bálintért nagy politikai bűn nyomja lelkiismeretemet. A ballépésekből támad a megtorlás. A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás. Mit tegyek? Meg kell nyernem a királyné bizodalmát, – míg erőhez jutok.

A kocsik és hátaslovak készen állottak; a karaván útnak indult.

*

Szolimán császár, a királyné elindulásáról értesítve, elég udvarias volt egy török csapatot fedezetül utána küldeni, hallván, hogy az Alföldön erős harambandák fosztogatnak és eléggé merészek mezővárosokat megtámadni, sőt palánkákra is sarczot vetni.

Természetes volt azonban, hogy a roppant kincs és pogyász gyulasztó hatást gyakorolt minden útonálló képzelődésére, és a roppant rónaság számos kalandorait és rabló csapatait egyesíté egy nagy merénynek közerővel végrehajtására.

Szalonta körül történt a megtámadás. A küzdés a résztvevők jelentékeny száma miatt valódi harczczá vált, mely hosszú csatázás után a támadók teljes megveretésével végződött, noha, fájdalom! a társzekerek nevezetes része még kezdetben elszakittatott a kisérettől és veszendőbe ment.

Nem tudjuk, hogy az ifjú vegliai s modrusi gróf mint theatinai szerzetes mily gonddal járt el a betegek ápolásában; de Izabella királyné a sebesültek körül annyi figyelemmel és áldozatkészséggel sürgött, mintha a «szürke nénék» még akkor ismeretlen társaságába tartoznék. Pár veszélyesen megsebesültet kénytelen volt Szalontán hagyni ápolás végett, de annyi pénzzel ellátva, hogy mind gyógyíttatásokról gondoskodhattak, mind pedig későbbi pályájokról.

A többieket saját kezével kötözé, s udvari orvosával együtt folyvást intézkedett minden kényelmökről.

Palotahölgyei látván e kitartást, e nagy szorgalmat, magok is eszményképül tűzték ki a női erények közül főleg a könyörületet; minden koldusnak alamizsnát adtak, a kiséret egészsége után rendszeresen leskelődtek, a kinek csak a foga fájdult is meg, már tíz orvosra és ápolóra akadt, s még a vén udvarmesternő sem mulasztá el a megbántott hiúság egész szenvedélyével kelni ki az álnok és alattomos renegátné ellen, ki addig ólálkodott egy kamarás körül, míg az váltólázat kapott, s ekkor megragadva az alkalmat, ápolás alá vevé, s így az egyetlen valódi beteget, ki még rendelkezés alatt állott, monopolizálta a többiek jogának világos sérelmével.

Izabellát a szenvedők feletti őrködése a karavánnál oly népszerűvé tevé, hogy ha Erdélyt is, melynek határához már közel voltak, úgy le fogja igézhetni, akkor a váradi püspök tökéletesen megbukva kolostorba vonulhat.

De az előjelek rosszak voltak, s az utasok, kik Erdélyből jöttek, egyértelműleg ingerültnek festék a hangulatot. Egész vidékek fosztatnak ki, egész falvak égettettek hamuvá. A Zápolya-család hívei is a török gazdálkodás miatt megbosszankodva, Ferdinánd részére kezdettek hajlani, s az elkeseredés és bosszú alig elfojtott lángját könnyen szíthatja nagy gyuladássá azon hír, hogy Budát a török véglegesen megszállotta.

A királyné e híreket hallva, rögtön visszaküldé a török kiséretet, bár a haramják új megtámadásától még tartani lehetett volna.

Kincstárnokát pedig figyelmeztette, hogy sem az ékesszólásban, sem az igéretekben fösvény ne legyen, miután úgyis nehéz leend az erdélyi közvéleményt rábirni, hogy a haza nagy gyászát ne neki tulajdonítsák.

A végszavakat erős hangnyomattal ejté ki Izabella.

– Látszik, gondolá Martinuzzi magában, hogy ez a démon, ha az erdélyiek vonakodnának őt befogadni, a kiegyezkedésért engem nézett ki áldozatul. Csalhatatlanul ellenem tanuskodik az eredmény, s arra felesleges számítanom, hogy a sátánka elég szépséggel, elég ékesszólással és bátorsággal nem bír az esélyeket sikeresen felhasználni. Részére fogok állani, s talán nézeteimhez, melyek eredetileg az övéi voltak, lassanként visszatéríthetem, s ha csalódni fognék, ha czélt nem érek, ám! akkor küzdjünk meg életre-halálra.

Ily eszmék nem rajzoltak kellemes kinyomatot, a tettetéshez különben értő György fráter vonásaira.

– Mindig szemmel kell tartanom őt! gondolá Izabella a barátra tekintve. Figyelnem kell rá, mert nincs percz, melyben valami gonoszságot nem forralhat ellenem. Ha fiam koronáját el akarná rabolni, akkor küzdjünk meg életre-halálra. Szegény Izabella, mennyiről kelletett lemondanod, hogy a koronát egyetlen kincsnek tekinthesd! Régen többet ért volna egy virágfüzér, melyet kedves kezek nyujtanak át. Régen fiamat is inkább szerettem boldognak, mint hatalmasnak képzelni. Az idők megváltoztak. Szívem eladta jogait a hideg és gyűlölt értelemnek, az önző uzsorásnak, ki oly érzéketlen, mint a tárgyak magok, melyekkel üzletet folytat. Küzdjünk tehát, verjük le az akadályokat.

Erdély határszélén a karaván fegyveres csapatokkal találkozott, melyek a keskeny bejáratot elállották, s kijelenték, hogy a királynét nem engedik az országba lépni.

Izabella az alattvalói hűségről beszélt. Martinuzzi élénk színekkel rajzolta a veszélyeket, melyek e vakmerő lépés miatt Erdélyre háramlanak. Ferdinánd ereje semmivé van téve, és Szolimán megszámlálhatatlan hadait tüstént Erdély ellen fogja zúdítni: ezt állítá György barát, s erősíté, hogy ily eshetőségre már Budán a szükséges szabályok rendezve voltak, s a mongolok berontása IV. Béla alatt gyerekjáték volt ahhoz képest, mi az erdélyiek párthuzása miatt be fog következni.

A szónoklatot magánértekezletek váltották fel egyes főnökökkel, melyek más húrokat pengettek, s a félelemhez a reményt, s a pusztítások rémképeihez az önzésnek kedvező kilátásokat csatoltak.

Rövid idő mulva ki volt egyenlítve az egész kérdés és az ellenséges indulatú csapatok tisztelgő küldöttségekké alakultak, melyek ünnepi pompával s tömeget lelkesítő ovatiók közt vezették a királynét Gyulafehérvárra, hol az üres püspöki residentiát tüstént elfoglalá, s kincstárnokának legsürgetőbb foglalatossága volt a pénzt szüntelen ontani, mígnem a nagy igényű épületet tág s aránylag eléggé kényelmes királyi palotává varázsolhatta.

III.

A Duna felsőbb vidékeire indított «dúlók és perzselők» hatalmasan folytaták a pusztítás művét. Esztergom vidéke lángbaborúlt, Nyitramegye lakosai tömegestől hagyva el falvaikat, a hegyek közt kerestek menedéket. – Szolimán főtáborhelyére, Ó-Budára már érkezett egy falka rab, s midőn a janicsárok Elemért és Barnabás diákot egy fogházzá alakított magtárba zárták, már ott egész társaság volt a polgári helyzet különböző fokaiból összehozva. Nemsokára új szállítmány érkezett, miáltal az árverezésre szánt tárgyak száma úgy megszaporodott, hogy új helyiségek jelöltettek ki, és előállott az értékesebb árúk osztályozásának szüksége.

Elemér, ki a török szokásokat jól ismerte, és szerencsés természeténél fogva elszánással tudott ott tűrni, hol a bajon nem segíthet, mosolyogva súgta Barnabás diáknak: – Úgylátszik, hamar elválik, hogy a török ízlése szerint drága vagy olcsó portékák vagyunk-e?

Barnabás diák szemei valamivel kijebb tolódtak üregeikből, mintha eszét akarnák segíteni azon gondolat megragadásában, mely utitársa víg kedvének magyarázatát adhatná. – Talán, ha a törökök drága portékának fognak minket tartani, akkor könnyebben emelkedhetünk? – kérdé halk és szaggatott hangon.

– Díjunk csalhatatlanul emelkedni fog, csakhogy akadjon aztán, a ki kifizeti.

– Úgy hát jobb lesz, ha lim-lomnak tartanak.

– Annak szintén megvan a rossz oldala.

– Hogyan?

– Hát csak úgy, mihelyt kevésre becsülnek, vagy a szárazon hegyi ágyú-, vagy a tengeren gályavonásra alkalmaznak.

– De legalább hamar kiválthat Werbőczi.

– Feltéve, hogy a gálya, melyhez minket fűznek, nem küldetik Tunisba, s a hegyes vidék, melyre ágyúkat kell vonni, nincs az Araráthoz közel, – jegyzé meg Elemér.

Barnabás oly csodálatosan vigyorgott, mint a szelindek, midőn fogának mind a két sorát mutatja. – Állapotunkat Deák uraiméknak köszönjük – szólt száját helyre- és homlokát összevonva. – Ha ők lóra nem ültetnek, akkor nem volnánk török rabok. Barátom! a míg mi éhgyomorral a gályát vonjuk, addig a falánk vendégek Dora kisasszony lakodalmán torkig öltöznek.

– Hagyjuk ezt a kérdést érintetlenül, ha együtt akarunk maradni.

– Vajjon Werbőczi tudja-e szerencsétlenségünket? – kérdé Barnabás az intésnek engedve.

– Attól függ, jut-e valakinek eszébe annyi nagy csapás közt a mi csekély szenvedéseinkre emlékezni?

– A borbély szeret beszélni, s ha a fontosabb hírekből kifogy, okvetlenül kifecsegi a mi történetünket is.

– De a sor akkor kerülhet ránk, midőn már a szultán fölszedette a sátorfákat. Egyébiránt – folytatá Elemér biztatólag – az embernek minden eshetőségre kell gondolni, s csak azért említém a rosszabb kilátásokat, hogy azok se találjanak készületlenül.

– Csakhogy együtt maradunk, annyi a bizonyos – szólt Barnabás nála szokatlan higgadtsággal. – Minden egyéb, mi velünk történhetik vagy mit nekünk meg kell tenni, oly kétséges, mint egy jóslat a jövő heti eső vagy verőfény felől.

– Szeretem az ilyen hangulatot, – mondá Elemér, kezét nyujtva Barnabásnak.

A volt magtár árúi csakugyan gondos kiválasztás alá vétettek s Elemér minden tétova nélkül soroztatott a gazdagabb vagy külsőleg kitünőbb osztályba, mely vagy a rabbal kereskedők zsebét fogja megtömni, vagy a renegátok számát szaporítani.

Barnabás az ő nagy ingerültségére vita tárgyává lett, de midőn Elemér látta, hogy alkalmasint a magtárban hagyják, török nyelven említé, mikép ha kiváltásról lehet szó, akkor ugyanazon ember fogja mindkettőjüket szabadokká tenni.

E nyilatkozat tüstént eldönté a kérdést, de fájdalom, túlságosan kedvező irányban.

Elemér oly tisztelettel kisértetett egy még üres terembe, mintha zászlós úr vagy legalább valamely végvár elfogott főparancsnoka volna. Érette Barnabás is hasonló figyelem tárgyává lőn.

Egészen megborzadva a kitüntetésen, melynek vége, a roppant díj miatt, hosszabb rabság lehete, Elemér nem mulasztá el megjegyezni: hogy védurok, ha sajnálkoznék is szerencsétlenségökön, nem határozhatná el magát szertelen váltságra.

– Annál jobb, – felelte a janicsár aga, ki épen akkor lépett be.

– De mi hasznunkat veszik nagyságtok, ha minket árvereznek? Ki adna érettünk közönséges díjnál többet?

– Árverezésről szó sem lehet, – szólt az aga – mert a budai főbasaság felállítása óta a zászlós uraknál is keresetebb tárgy az oly ember, ki magyarul és törökül jól beszél.

Barnabás tudakolá Elemért, hogy a török főúr mit mondott.

– Béketűrésre intett, s reméli állapotunk jobbra fordulását.

– Csak ezt mondta?

– Sok szóval csak ezt, – erősíté Elemér, nem mervén oly dolgot közleni, mely a diák gyanakodó jellemére ingerlőleg hatna.

A «dúlók és perzselők» újabb szállítmánya pár főrangú fiatallal szaporítá fogházukat. Ezek nővéreiket siratták, kik szintén rabságba estek, s hihetőleg a háremeket a ritkaságuknál fogva is keresett magyar odaliszkokkal gazdagítják.

Még a kemény szívű Barnabás is komorrá lőn. Dora jutott eszébe. Ezt képzelte rabvásáron, a mint szemtelen kezek érintik mellét, derekát, s a mint vén és gazdag törökök vetnek buja vágyaktól szikrázó tekintetet azon bájos termetre, mely most egész szépségével lebegett a szerencsétlen diák szeme előtt, s azon elleplezett idomokra, melyeknek arányát ő még a zárdában egy térdszalag után tudományos pontossággal határozta meg.

Az erős és kiválóan érzékies képzelődés játékának eredménye volt, hogy Barnabás összeszorítá ujjait, fenyegető állást vett a léggel szemben, s öklelődzni kezdett, mintha látatlan egyénekre intézne kemény csapásokat, s közülök némelyik már földre is bukott volna, s heverő helyzetében a lábrúgásokra kedvező pontokat szolgáltatna.

Midőn Barnabás, börtöntársainak nagy meglepetésére, a harczot erélyesen folytatá, s azon vén törököket, kiket Dora felett alkuvásban képzelt, döntögetvén, arczvonásain a düh teljes kinyomata ült, Elemér megragadta karját. – Mit csinálsz? súgá fülébe élesen, s csaknem sivítva.

E figyelmeztetésre Barnabás első mozzanatban metsző tekintetét és öklét ellene fordítá, de a másodikban már szégyenpirral arczán s lesütött szemekkel húzódék hátra, s egy falócza szélére ülvén, meghunyászkodva guggolt, mintha oly csínyen kapták volna, melyet titkolni és szégyelleni kell.

– Nagyon ingerel e fogság, szólt később emeltebb hangon, mintha az idegen lakók előtt akarná magát menteni.

Igen megfogható vala a diák mentsége azok előtt, kik szintén dühben voltak: de Elemér attól tarta, hogy ismét egyike kerül elő ama jeleneteknek, melyek Barnabást őrjöngés felé sodorják, s vad képzelődését badar és iszonyú alakokkal terhelik meg.

Beszédbe elegyedett vele, hogy kiragadja bősz álmai közül. De Barnabás szégyenkedő zavarral húzódott távolabb tőle, s esetlen, ravasz mozdulatai hasonlítottak azon idomított házi ebéhez, ki csínyen kapatván, fogait mutatja a nyájasság, harag és átallás sajátságos vegyületével.

E közben a többi fogoly egymásnak beszélé el családja kiraboltatásának történetét, s minthogy a véres küzdésben, melynek martalékává lettek, egyes mozzanatok Elemért saját szerencsétlenségére emlékeztették, figyelme egészen arra vonult, s észre sem vette, midőn Barnabás ülőhelyét odahagyva, mohó tudvágygyal fogott fel minden szót, s a behatások szerint arczának színe és kinyomata lázas gyorsasággal változott.

– Szegény nővérem! – sóhajtja az egyik fogoly, ki társánál több balesetnek volt kitéve.

– Úgy hallom, a múlt héten váltott jegyet Devecserivel.

– Szüret után lett volna menyegzője, s most a török rabja, s ha rabdíja ma vagy holnap nem érkezik meg, el fog adatni.

E megrázó hír befejezte a panaszok sorát.

Kiki hallgatott, tudván, hogy minden vigasztalás csak sérthet.

– Úgy hallom, az erdélyi vajda mint fogoly hurczoltatott a szultán táborába, – mondá utóbb Barnabás Elemérhez fordulva.

– Nekem is beszélték, – válaszolta ez röviden.

– A vajdák hatalmasok, s egész tartomány ereje rendelkezésök alatt van.

– Kétségkívül.

– Tehát a szultán nem küldhetett két vagy három embert ellene, mintha engem vagy téged akarna elfogatni.

– Alkalmasint nem, – jegyzé meg Elemér.

– S mik azok a «perzselők és dúlók»?

– Oly csapatok, melyek, míg a rendes sereg csatázik, égetnek és fosztogatnak.

– Hm! – dörmögé Barnabás sötét tekíntettel. – S a zsákmányt és foglyokat magok közt osztják-e ki?

– Úgy járnak el, mint most velünk a janicsárok. A díj egy része a pénztárba megy, a más része pedig nekik marad.

– Hát minden hadjárathoz vannak «perzselők és dúlók» csatolva?

– Természetesen.

Barnabás szava megtört és reszketeg volt, midőn tudakolá: – Hiszed-e, hogy a «dúlók és perzselők» nem tévedtek be Dobokamegyébe?

Elemér arcza halálsápadt lett.

– Csak a refectoriumban levő ősképekért kérdem, – mentegetőzék Barnabás lesütött szemekkel.

Elemér meg volt semmisülve. Ő, ki a szép Dorát szerette, s mint hive, a viszonzott szerelem édes kínjainak martalékja; ő, ki a vén Dorka ajánlatát a Deák-család iránti tekintetek mellett sem fogadta volna el, ha szívét nem feszíti hősies tettek után törekvésre az a hit, hogy a dicsőség fénye, az emelkedés kilátásai, a nyert babérok hamar áthidalhatják a távolságot, mely közte és a régi, bár vagyonban megfogyatkozott Deák-család közt, a világ fogalma szerint, választófalként létezik; ő, ki életét, a lemondás külszíne mellett is, a Doráéval oldhatatlan összeköttetésben képzelé, a Majláth fogságáról értesülve, még arra sem gondolt, hogy keblének bálványa veszélynek lehetett kitéve: míg a félőrült, a kitaszított, a Deákék által feláldozott Barnabás oly aggódó, oly eleven képzelődéssel függ Dorán, kitől megvettetik, s oly lázas érzésekkel rajzolja lelke elébe a veszélyeket, melyeknek ki lehet téve az, ki rája vagy sohasem, vagy csak undorral gondol: oh! ez a párhuzam mélyen sértette Elemért, mert megalázá, s mert saját maga előtt a könnyelműségvádjával terhelé.

E kedvetlen benyomás közt még jól esett neki, – mert keserű eszméktől szabadítá föl, – hogy a börtön ajtaja megnyilt, s néhány tekintélyes török lépett be.

– Ezek minket akarnak megvásárolni! – gondolá, s e gondolat most vigasztaló volt, mert legalább a többieket elűzte.

Barnabás a turbán drágaköveire veté szemét, onnan pedig a czifra hüvelyű kardra vezette le, s midőn a vendégek magas helyzetéről meggyőződött, azon kérdést veté föl: vajjon ezeket a nagy urakat, kik kényök s kedvök szerint emelkedtek, s hatalmasoknak tartatnak, nem volna-e képes tönkre verni? Miután e tételt határozott igennel oldotta meg, mosolyogni akart, s nagy, sárga fogainak egész sorát kitünteté, olyformán, mint a ketreczbe zárt vadállat, ha pénzért mutogatják, és rossz kedvében szeretné a kiváncsi közönséget oly közelben látni, a meddig talpának körmei kiérnek.

Néhány tekintélyes török lépett be.

A belépett törökök a legjobb szándékkal telve jöttek a börtönbe, s tolmácsaik által biztaták a foglyokat, hogy ne búsuljanak, mert ha hazulról ma vagy holnap a gazdag váltság megérkeznék, akkor okvetlenűl szabadon fognak bocsáttatni.

Ez a czélzott jó hatást nem idézte elő, minthogy különös hangsúly volt a gazdag díjra és a rövid időre helyezve.

A jámbor törökök látván, hogy a vigasztalás e neme nem ütött ki egészen kedvezően, kérdezék: Melyik tud a foglyok közül törökül?

Erre senkisem válaszolt.

A tolmács megmagyarázta a kérdést.

A foglyok azonban ismét hallgattak.

Most a tolmács Elemérre mutatva, a főurakhoz törökül intézte e szavakat:

– A szőke ifjú amott hallgat, pedig a budai polgárokat fegyverfogásra akarta ellenünk lázítani. Két megtért gyaur volt álöltözetben jelen, s dalait dícséri. Az egyik táborunkban is beszélt vele törökül, s állítja, hogy dalát törökül is elénekelhetné, oly jól beszéli nyelvünket.

– Igaz-e, a mit a tolmács mond, – kérdé a legtekintélyesb főúr.

– Fájdalom, volt alkalmam törökül tanulni.

– A min te búsulsz, szerencsédet állapíthatja meg, – szólt a főúr.

– Szabadon bocsáttatásomon kívül nem ismerek más szerencsét, – válaszolta Elemér.

– Tudod-e, ki vagyok?

– Azt tudom, hogy magasságodra a szultán kegyelme egész teljében kiáradt, mert rangja a nagyvezéréhez hasonlónak látszik.

– Én Szolimán budai főbasa vagyok, s egy kis magyar vár parancsnoka voltam. A mit védenem kellett, szarkafészeknél alig volt nagyobb, s miután vagyonom hihetőleg kevesebb vala, mint a tiéd, és a váltság nem érkezett meg, a szultán palástjához kapaszkodtam, s az a porból fölemelt, még pedig eléggé magasra. Nem mondom, hogy példámat kövesd; de most a törökül tudó magyarnak akkora becse van, hogy annak hosszú erszénynyel kell bírni, ki, ha nyelvünket érti, gyaur akar maradni.

– Magasságodnak e nyilatkozata száz halállal ölt meg; mert az örökös rabságot mérte rám.

– Az embernek nem az első ötlete szokott mindig a legjobb lenni. Gondolkozásra még van időd. S most a többi raboknak te magyarázd meg azt, mit hallani fogsz, mert az idegen tolmács szava szívökbe annyi bejáratot nem nyit.

Ekkor Szolimán basa tolmácsát magával vive távozott.

A főméltóságuak közül pedig egy nagyfejű, nagy szemöldű és öntelt férfiú lépett elő, s karján húzogatva kaftánját, mintha türkőzni készülne, és ajkait mozgatva, mintha a bölcseség igéinek hangoztatására akarná szoktatni, tetőtől talpig megvizsgálta Elemért, s aztán mondá:

– Allah nagy és az ő prófétája Mohamed! S tudod-e te, hogy én ki vagyok?

– Külsődről itélve, uram! te muderri vagy, ki a koránt álmodban is elmondod, s annyi arab verset tudsz, hogy idézéseiddel Stambultól Damaskusig minden szökőkút és fürdő falait be lehetne írni, – a mecseteket nem is említve.

– Az mind nem elég, vagy legalább rád nézve nem fontos – szólt, ismét méregetve Elemért. – Tehát kérdem, hogy ki vagyok én?

– Alkalmasint szent, kinek látásai vannak, s csillagjós, ki oly pontosan megmondja, mikor jön hozzánk a szerencsétlenség és a halálangyal, mintha maga küldené.

– A balgatagság igéit vetted ajkaidra, gyaur! Halld meg tehát, hogy én Zulkifar, a budai főkadi vagyok. Ne szökjenek ki elmédből szavaim, mert akkor az megbomlik, mint a ház, melyet a patkányok odahagynak. S tudod-e, mi hozzám képest Werbőczi, az a gőgös és üresfejű férfiú, ki Stambulban aranyos hintóban járt, ki ha a tengeren bársonynyal bevont csolnakra ült, a franczia követ hajójáról ágyúlövéssel üdvözöltetett?

– Uram! oly kérdéseket intézsz szolgádhoz, melyekre együgyűsége felelni képtelen.

– Tudd meg tehát, hogy Zulkifar, az igazhitűek budai főbirája egy sánczokkal, bástyákkal, kőfalakkal megerősített kulcsos város, melynek minden épülete erős kövekből van rakva, ablakai rostélyosok, s ajtói vaspántokkal bezárhatók. Ellenben Werbőczi, a gyaurok kis kadija, egy hitvány falu, melynek palánkkerítése sincs, viskói pedig szalmával vannak fedve, s az egészet egyetlen szikra hamuvá égetni képes. Fölfogtad-e?

– Tökéletesen, uram! – válaszolá Elemér, derült arczczal, mert a muderri beszédéből gyanítá, hogy védura már lépéseket tőn megszabadítására.

– Tudod-e, hogy a pékeket mivel szoktam büntetni? – kérdé a budai főbiró még felfúttabb arczczal.

– Ha a pékek zizikes kenyeret sütnek, vagy hamis fontot használnak, akkor, uram! a te bölcseséged tüstént az ajtóhoz szegezteti a pékek fülét.

– Most hallgasd meg, a mit mondok és tolmácsold. A gyaurok, kik magokat keresztyéneknek nevezik, kivétel nélkül büntetni való pékek, mert a lelki kenyeret a búza helyett konkolyból sütik és hamis fonttal árulják. A mennyiben pedig az örök életre szánt táplálék drágább a mulandó világ számára készítettnél, ennélfogva Allah és az ő prófétája Mohamed a gyaurokat, a hamis kenyérért, nem szegeztetheti csak fülöknél fogva a pokol kapujához, hanem örökké égő kemenczébe vetteti, hogy ott süljenek. Ezenkívül Allah megparancsolta a kalifáknak: minden gyaurt a föld színéről karddal kiírtani. S hatalmas szultánunk, mint a kalifák utódja, teljesíti a kötelességét. Én, Zulkifar, a budai kadi, mondom néktek, hogy tíz év alatt egy gyaur sem lesz a föld területén; mert a szultán haragja úgy elfújja őket, mint én tenyeremről e pihét.

Most a kadi elfútta tenyeréről a pihét, mely egyébiránt nem volt ott, s aztán félig húnyt szemekkel várt, míg Elemér a mondottakat megmagyarázta.

A fogoly úrfiak számba sem vették az egész komédiát. Gondjok, aggodalmaik a nőkre vonatkozának, kiket egy perczig sem képzeltek a rabság iszonyú esetlegeitől biztosítva.

Ellenben Barnabás diák sötét tekintetet vetve Elemérre, mondá: – Oly török szót hallottam, mely nagyon hasonlít a mi védurunk nevéhez. Mit jelent az a szó?

– A muderri, – válaszolá Elemér, – csakugyan említette a mi védurunkat, s mivel ő is budai főbíró, becsmérlé saját tiszttársát.

– De vajjon csak azért tevé-e? S vajjon nincs-e okunk félni, hogy védurunk hamar megfeledkezik a szerencsétlenekről?

– Mindig keresed az emberben az árnyoldalokat, – szólt neheztelően Elemér.

– Talán a számból folyó nagy igazságokat meri czáfolni e gyaur? – kérdé Zulkifar, hüvelykével Barnabásra mutatva.

– Ékesszólásodat dicséri, uram! – válaszolta Elemér, ki jól ismerte a társalgási módot a törökökkel.

– Halljátok most, gyaurok! kik a zsidóknál hátrább vagytok sorozva, s kik annyi könyörületet sem érdemeltek, mint a kalifáktól megsemmisített tűzimádók, halljátok, mit kíván a Korán, s mit igér érte jutalmul!

Ekkor a muderri egy dagályos hitterjesztő szónoklatot tartott, egészen eltérve a török szokástól, mely missionariusok helyett katonákra bízza a megtérítést és az ige helyett a fegyvert használja.

Midőn pedig elvégezte prédikáczióját, különös súlylyal emelé ki azon főméltóságú urakat, kik renegátokból lettek admirálokká, tábornokokká, sőt nagyvezérré is. Nem feledte el azon rabságnak, melyre az át nem tértek kárhoztatva lesznek, rémítő szenvedéseit élénk szinekkel a szem elé tüntetni.

Elemérnek mindezt ízenként kelle tolmácsolni.

A portyázók foglyai, a váltságdíjba bízván, könnyedén vevék az egész dolgot, de nem ily hangulatban vala Barnabás.

Elemér látta, hogy a gondolataival küzdő diák homlokán permetez a veríték; hallá, hogy ajkai egész sorát ismétlik a nagy rangú renegátoknak, s megdöbbent a szokottnál sápadtabb arczon, s a rászegzett szemek majdnem lángoló világán.

– Elérkeztünk a keresztösvényhez, hol a kétfelé futó nyomok soha összetalálkozni nem fognak. Elemér! én hiszek szavaidnak, megtagadtam a lelkeket, kik téged kárhoztatnak, s maradok igéretem mellett.

– Ezt vártam tőled – szólt Elemér, s értesíté a muderrit az eredményről.

Zulkifar, a fő-kadi, megvető tekintettel mérte végig a foglyokat, kiket kutyáknak és disznóknak czímzett, s azután Elemérhez fordulva mondá: – Velem fogsz jönni!

– Hogyan, te távozol? – kiáltá Barnabás.

– Vissza fogok jönni. Ne kételkedjél.

Reggel tíz órakor történt ez, s délután három óra vala, midőn a fogház megint befogadta Elemért, ki nem csekély meglepetéssel látta, hogy Barnabás csak egyedül maradt.

– Sokat szenvedtem azóta, – sohajtá a diák. – Az én képzelődésem igen beteg!

– Hol vannak a többi foglyok?

– Távozásod után félórával szabadokká lettek.

– Mi reánk, – szólt Elemér könnyező szemekkel, – alkalmasint későn fog felvirradni a menekülés örömnapja. Szolimán, budai basa, hitem elhagyására azon igérettel szólított föl, hogy agai ranggal titkárává nevez ki és a magyar ügyeket általam szándékszik kezeltetni. Visszautasítottam ajánlatát, mire ő mosolyogva jegyzé meg, miként ez esetben is nála fogok maradni, mint rabszolga. Mert miután nemcsak a török nyelvet, de a török viszonyokat is ismerem, veszélyes fegyverül szolgálhatnék ellenségei kezében. Tudja ő, mondá, hogy a janicsárok foglya vagyok, kiknek joguk van engemet árverésre bocsátani: de nem hiszi pénztárát oly rossz állapotban, mely neki lehetetlenné tegye többet nem igérni érettem, mint a mennyire akár a magyarok, akár törökök magokat elszánhatnák.

– S mit fogsz tenni ez esetben?

– Arra gondoltam, hogy a fogoly is fegyverhez juthat.

– És ha fegyvert szerezhetnél?

– Akkor megfontolnám, magam ellen fordítsam-e azt, vagy ellene?

– S hát velem mi történik?

– Kérni fogom véduramat, hogy helyettem téged váltson ki, s az könnyűvé lesz, miután díjad a számomra szántnak talán feléből is kitelnék.

– Köszönöm, Elemér! nagylelkűségedet, de én veled akarok maradni. Barnabás nem szegi meg igéretét.

Ekkora átalakulást Elemér nem várt.

– Feloldlak igéretedtől – szólt, hévvel szorítva meg fogolytársa kezét.

– Ahhoz nincs jogod. Érzem, hogy keblemben bűnös indulatok tombolnak, s hogy ahhoz, a mit Dorka néném s a kolostor, melyben kezdőbetűket rajzoltam, bűnbánatnak nevez, tökéletesen hiányzik bennem a kedv és erő. De mikor vén néném a vércse-visításnál élesebb hangon kiáltá is füleimbe bűneim sorát, soha sem hallottam, hogy szószegéssel vádolt volna. Természetesen igéreteimben a betűhez tartom magamat, s nem az én hibám, ha például Deák uram szerződése nem eléggé világos. Atyám szellemével is volt kötésem; de te kétségbe vontad, hogy az árny, mely kísért, sírból jött-e hozzám, vagy képzelődésemben él. Engedtem rábeszélésednek és kételkedni kezdtem hitemben. Az üresnek, a tartalmatlannak, az álomnak miért volna joga adott szavamhoz? Ezért vagyok hozzád kötve igéretemnél fogva, mely oldhatatlanul érvényes mindaddig, míg nincs okom hinni, hogy a bosszuló árnyak csakugyan nem a hő képzelődésből fölemelkedett párák, de valóban léteznek, s kisértő ujjaikkal a végzet útjára mutatnak, melyen nekem járni kell magam és mások romlására.

Elemér a megdöbbenés és elégültség sajátszerű vegyületével kérdé: – Hátha, a mi kétségtelennek látszik, török rab fogok maradni?

– Akkor én is az maradok.

– De ha téged nem vesz magához Szolimán basa?

– Keresek számomra oly törököt, ki Budán fog lakni.

– Rettenetes gondolat, – sóhajtá Elemér.

– Nem annyira, mint véled. Nekem Werbőczi csak annyit ér, mint bárki más. A konty vagy süveg alig jön tekintet alá.

– De hát az emelkedés?

– A bosszúra volt számítva. De azon kívül csak egy esetben volna szükséges.

– S mikor?

– Ha te emelkednél… mint magyar.

Elemér elnémult, s csak magában sóhajtá: – Megint Dora! Mily fékezhetetlen, mily korlátlan Barnabás szenvedélye. A tengernek vannak határai, de az ő szívének sötét hullámait nem köti határokhoz sem az értelem, sem az önbecsülés, sem a törvény, sem az erkölcs!

IV.

Néhány percz mulva ismét török társasággal telt meg a börtön.

Egyik szerb nyelven mondá, hogy a királyné holnap korán fogja Budát odahagyni.

A másik kérdé: hogy a budai főbasa a palotába fog-e költözni?

– Rusztán basa ellenzi, – lőn rá a válasz.

– Nagyságos uraim, – szólt most Barnabás diák, nem mondhatnák-e meg, hogy mikor fognak minket árverezni?

– Hitvány gyaur! hogyan merészelsz beszélgetésünkbe vágni – szitkozódott az egyik.

A másik pedig nyájasan mondá: – A portyázókat a hatalmas padisah visszaparancsolta a táborba, s mihelyt azok rabjaikkal megérkeznek, elkezdődik a dobraverés. Örvendek egyébiránt, hogy anyanyelvemet tudó emberre akadtam. Én kaminiczi lakos voltam, s most agává emeltek. S tudsz-e barátom, magyarul?

– Származásomra nézve úgy hiszem magyar vagyok – említé Barnabás.

– S foglalatosságod?

– Diákias. Egy kolostorban czifra betűket rajzoltam, s most, mint látja nagyságod, vértem és sisakom van.

– Barátom! a te díjad legalább kétszáz tallérral emelkedett.

– Köszönöm szépen a megtiszteltetést – mondá durczásan Barnabás.

– Ez Szolimán főbasa cselédségében használható volna – említé törökül a nyájas aga.

A gorombább aga pedig felelé: – Ha talpára ötvent üttetnének, bizonyosan lemondana gyaur hitéről, s akkor besoroztathatnám «dúló és perzselő» csapatom közé.

E megjegyzést Elemér érté.

Csakhamar a törökök ujságvágya ki volt elégítve, s miután egy aggastyán Elemér megvásárlása iránt hajlamot mutatott, s egyedül azt sajnálta, hogy kevés lévén a foglyok száma, alkalmasint drágán kelnek el, rendre a látogatók eltávoztak. De közülök egy fiatal egyén, ki a csauzok közé látszott tartozni, az ajtónál ürügyet talált a visszatérésre, s Elemérnek kezébe nagy ügyességgel csempészve valamit, pár közönyös szó után gyorsan csatlakozott a többi törökökhöz.

Barnabás épen közleni akarta vele folytatott társalgás tartalmát, midőn látja, hogy Elemér levelet tör fel.

– Tán Werbőczi küldi?

– Ő, – szólt Elemér örömtől sugárzó arczczal tekintve az aláírásra.

Barnabás nagy lélekzetet vett, hasonlón ahhoz, ki a víz mélyéből merül föl, és szorult tüdőjét teli akarja tölteni az éltető elemmel.

– Már kiszabadulunk. Csak bár ne drágítottam volna meg magamat kétszáz tallérral! De te, Elemér, nyugtalan vagy?

Elemér olvasott és nem felelt.

– Talán rossz hírt vettél?

– Nem – mondá Elemér bizonyos ingerültséggel.

– Arczod sötétedik.

Elemér hallgat.

– Alkalmasint az öregnek nincs pénze.

Elemér alig nógatta fejét, s e kétséges főmozgás épen semmiről sem világosította fel Barnabást.

– Lélekzeted gyors, arczod kipirult – jegyzé meg Barnabás sápadozva.

Elemér szépen összefogta a levelet és zsebébe dugta, s midőn rövid tétova után szemét Barnabásra veté, megütközéssel látta ennek vonásain a gyanu és neheztelés árnyait.

Werbőczi rövid levele ez volt:

«Kedves öcsém! A mennyire utána járhattam, gondatlanul viseléd magadat a Hétvezérben. Ezért ugyan a városnak téged letartóztatni, s a janicsároknak rabbá tenni joguk nem volt; de a visszakövetelés útja hosszas, az idő pedig rövid. Váltságod iránt tehát alkuba ereszkedtem a janicsár agával. Előbb ő kétezer tallért kért, a mi a mai világban temérdek pénz, de utóbb négyezerre emelte követelését, állítván, hogy nyelvöket úgy beszéled, mintha született török volnál. Egy várparancsnok díja sem lehet nagyobb, mondám én; de arra ő azt válaszolta, hogy most rendkívül keresettek épen azon tulajdonok, melyekkel történetesen te birsz. Mert vannak ugyan magyar renegátjaik, de azok vagy már nagy urak, vagy műveletlenek, kiket az új török hódoltságban nem lehet használni. Megdöbbentem e veszélyes czélzat miatt, s a négyezer tallért kölcsön kért pénzzel is kiegészítvén elküldém hozzá; ő azonban visszautasított azon válaszszal, hogy már négy annyi összegért sem engedhet át, mert a budai főbasa rád tevé kezét. Erre én a szultán ő felsége vejének, Rusztán basának írtam, kijelentvén, hogy ha szabadon nem bocsátják védenczemet, kit Dzsemil agától nagy áron váltottam meg, kit a janicsárok elraboltak, s kiért én négyezer tallért a hadi kincstár számára ajándékul ezennel az ő kezébe teszek le; ha, mondám, e védenczemet tüstént szabadon nem bocsátják, azt a budai basa ellenem intézett megtámadásának fognám tekinteni, s a szultán előtt leborulva, a hivatalt, melyet elvállaltam, ő felsége kegyelmes lábainál hagynám, és holnap elköltözném azon helyről, hol megaláztatásnál és üldöztetésnél egyéb jutalomra kilátásom úgy sem lehetne. Rusztán ő magassága kegyelmesen válaszolá, hogy még ma vissza foglak kapni. Midőn ezt az örömhírt veled tudatom, kérlek, szabadságod megnyerésével még ma haladék és késedelem nélkül jőjj vissza. S nemcsak azért, mert kimaradásod esetében holnap reggel a szultánhoz kellene mennem, mi rám nézve a legkedvetlenebb találkozás volna; de azért is, mert minden pillanatban szükségem van rád. Itt nálunk török gazdálkodás foly. A rakonczátlanság úgy viseli magát, mintha a rend volna, a zsarnokkény uralkodni akar a hódítás ürügye alatt. Mindenki el látszik feledni, mikép Szolimán császár diplomával biztosítá Izabella királynét, hogy Budát csak hadi czélokért tartja ideiglenesen elfoglalva és a teljes kort ért Zsigmond királynak tüstént vissza fogja szolgáltatni. Ha basánk eljárását szemügyre veszem, majdnem azt kell hinnem, hogy a szultán nem is akar Bécs ellen indulni, hanem hadviseletének tárgya és végpontja Buda volt, az ő tulajdon szövetségesének székvárosa. Ily hitetlenségre csábítják tanácsosai ezt a hatalmas, mély belátású és mostanig a becsületszóra sokat tartó uralkodót. Nem kétlem, Szolimán basa e bűnös politika egyik fő képviselője. Rövidlátó és gyűlöletes törekvései felől kész vagyok szemébe is megmondani véleményemet. Nekem ily viszonyok közt nemcsak a magyar törvényeket kell e szerencsétlen tartományban oltalmazni és föntartani, hanem kötelességem hazám és a szultán érdekében is a budai basa túlterjeszkedéseit gátolni, s ellenőrizni őt, ki bár magyar földön született, pusztulásunkat inkább óhajtja, mint azon törökök, kiket semmi kapocs nem köt hozzánk. Okvetetlenül szükségem van tehát rád, kit nyelvismereted alkalmassá tesz mind arra, hogy ellenségünk szándékairól pontosabban értesülhess, mind pedig arra, hogy Rusztán basával a szultán színe elébe juttatandó előterjesztéseimet lefordíthasd. Eddig volt Stambulban hű tolmácsunk, kiben bízhatnánk, de most nélküled kihez forduljak? Hogy bízzam titkaimat akár Ferdinánd, akár Izabella királyné ügynökeire? Én csak a magyar törvénykezés fentartásáért vagyok itt; de néhány nap óta meggyőződtem, hogy a magyar törvénynyel együtt okvetetlenül meg fogok bukni, mihelyt a budai főbasa politikai befolyását ellensúlyozni nem tudom, s mihelyt ő elhiszi, hogy képtelen vagyok a szultántól az ő nyaka számára egy selyem zsinór küldését kieszközölni. Láthatod, mennyire fontos az állomásod, de jutalmad s lekötelezettségem irántad azzal megfelelő leend. Minden percz drága. S ha a katonát a golyókra kitett pont tüzeli, a helyett, hogy gyáva szökésre birná: szintúgy vannak a polgári bátorságnak is kötelezettségei, melyek alól menekülni csak az hiszi lehetségesnek, ki keveset tart vagy saját becsületéről, vagy a hazaszeretetről. A mely perczben tehát kinyitják börtönöd ajtaját, rögtön jőjj hozzám. Még a szultán ittléte alatt akarok állapotaink felől előterjesztést benyújtani.

János diák uram mondá, hogy veled együtt fogatott el egy vértes, ki szolgámnak és foglalatosságára nézve diáknak állítja magát. Úgy hallom, bárdolatlan és verekedő egyén, s leginkább indulatossága miatt kevert téged is bajba. Nekem öklözőre, sőt katonára sincs szükségem; de ismerem az igaz keresztyén kötelességét, s csak az is, hogy veled együtt jött Erdélyből, s hogy bár ismeretlenül bennem bizott, elég ok szabadságának kieszközlésére. Mihelyt tehát egy kevés pénzt megzsugorgathatok, tüstént kiváltom őt. Díja, tulajdonaiból itélve, úgy sem lehet tetemes.

Rokonaimtól, az erdélyi Deákoktól épen most vettem levelet, melyben panaszolják elszökésedet, s kérnek, járjak utána, hogy hol vagy, s mihelyt kézre kerültél, küldjelek vissza. Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok Dora is naponként veszti kedvét a lantpengetéstől, melyben oktatásod mellett szépen előhaladott.

Válaszoltam már, ne számítsanak rád, mert benned jobb kezemet veszteném el, s mert neked itt nagy kötelességed és hivatásod van. Zárjel közt említék katonájokat, kit a sarmasági táborba küldtek, de még nem került vissza. Hosszasan leírják lovát; de róla magáról más ismertetőjelt nem hoznak föl, mint azt, hogy durva nagy termettel bír, indulatos és czifrán rajzolja a betűket. Kérnek, ha ráakadok, tartsam magamnál, a míg terhemre nem lesz: akkor ám küldjem vissza, de útra adjak neki annyi jó tanácsot, hogy ha sokat el is ejt belőle, maradjon még valami otthonra is. Szerencsétlen helyzetemben valódi örömemre szolgált e becsületes rokonaimnak eredeti észjárással és tintafolttal teljes levelök, s ha valahogy katonájok a János diák által említett személylyel ugyanaz, akkor e tény új ösztönül szolgál e váltságdíj előteremtésére.

Levelemet semmisítsd meg, és siess őszinte pártfogódhoz, a pártfogásodra szintén számító s elhagyatott, száműzött Werbőczi Istvánhoz.»

– Nos! már gondolkoztál-e eleget arról, hogy mit és hogy közölj titkodból? – kérdé Barnabás diák, gúnyos mosolyra vonva el ajkait.

Elemér belátta, hogy az annyi fáradsággal szerzett bizodalmat koczkáztatja, ha nem nyilatkozik.

– Werbőczi, – szólt, – szabadságunkat okvetlenül kieszközli, de pénzviszonyai miatt egy nappal később teheti rád, mint rám nézve.

– S mit fogsz neki válaszolni?

– Helyemben mit válaszolnál te? – kérdé Elemér.

– Említném törhetlen fogadásomat, s kinyilatkoztatnám, hogy azt a huszonnégy órát fogolytársammal akarom tölteni.

– De ha ő téged halasztást nem tűrhető okokból kivánna rögtön magához?

– Szavam szent, mondanám neki.

Elemér érzé, mily fonák helyzetbe jutott.

– De mit írnál, tudakolá, ha meggyőződnél, hogy a rövid halasztás is egyfelől a hazára hozhat veszélyt: másfelől pedig Werbőczit annyira elkedvteleníthetné, hogy tán felhagyna magával a kiváltással is?

– Tudatnám vele társam szerencsétlen természetét, mely az emberek iránti hitét akkor vesztette el, midőn a beszédet érteni kezdé, s midőn gyermek képzelődése az iszonyú történetek hallása által a világot ördögökkel népesíté be. Tudatnám vele, hogy e boldogtalan egyénnek férfi korában sem volt oka az emberekről más véleményt alkotni, és hogy csak egyetlen egy igéret szentsége ébresztené föl lelkében az első kételyt világutálatának jogtalansága iránt. Ezt értetném meg Werbőczivel, s ha ily tekintetek nem hatnának rá, tudatnám vele, hogy török rab fogok maradni.

– De gondold meg, hogy engem Szolimán budai basa erővel magánál akar tartani, mert a török nyelvben jártasságomat Werbőczi és hazám ellen kívánná fordítani. Aztán vedd a magad sorsát is szívedre. Én nem értettem meg veled az aga beszédét, de azt állíthatom, hogy a budai basa cselédjei közé akar sorozni, s társa a talpadat ajánlá veretni mindaddig, míg a mohamedán hitre át nem térsz. És akkor ha vallásodat megtagadtad, a rablók és gyujtogatók csapatjába szándékoznak igtatni, hogy a sírokat kikaparó és emberhúst evő hienánál iszonyúabb állattá lealjasítsanak. Ha én rögtön nem távozom, időt nyer Szolimán basa Rusztán basának tervét megsemmisíteni, és én veszve vagyok, s bukásom téged menthetlenül semmivé tesz.

Barnabás meghökkent, s látszott arczán egy árnya a tétovázásnak; de csakhamar oly küzdő érzések kinyomatai válták azt föl, melyek igen bonyolultak s ellentétesek voltak arra, hogy Elemérre határozott benyomást tehessenek.

– Jól van, – szólt végtére, szemeit fürkészőn vetve Elemérre. – Elhiszem a veszélyeket, melyekkel fenyegetsz, de tudnom kell a kilátások alaposságát is, melyekkel biztatsz. Lehet, sőt tán természetes, hogy Werbőczi mellékesnek tartja azt, a mi velem fog történni, csak téged birhasson. Lehet, hogy te jó szándékokkal indulsz el innen, de miután véduradnak, mint mondod, most nincs pénze, vársz, megint vársz, s azalatt halad az idő, s midőn már a török fölkerekedett és magával visz, e kedvetlen történetért még tán azzal is megvigasztalod magad, hogy fontos helyzeted jövedelmező és befolyásos lévén, a rangkülönbséget elenyészteti, s egy ünnepélyes napon, például a menyegzőén, alkalmat nyújthat neked keresztyénné, nagylelkűvé lenni, s több kiváltott foglyok közt engem is hazahozatni.

– Mikor fogsz már gyanúiddal megszűnni?

– Tehetem rögtön. Add át Werbőczi levelét.

Elemér érzé, hogy Barnabásnak igaza van, de hogyan közölhessen vele oly iratot, mely épen a most említett gyanút erősíthetné meg, mind Werbőczire, mind saját helyzetére nézve?

– Eladom Pesten lovamat, a te lovadat, s fegyvereimet, s csak akkor megyek Werbőczihez, és első kérésem lesz: pótolja ki a hiányzó összeget, s tüstént szabadítson ki; mert különben nekem is a rabságba vissza kell térni.

– Visszatérésed nem vigasztal, miután a török sem nyitja ki számodra a börtönt csak azért, mert ott akarsz ülni.

Elemér érezé, hogy nevetséges igéretet tett.

– Add ide Werbőczi levelét, s azzal megnyugtattál.

– Nem adhatom.

– S miért? – tudakolá Barnabás éles, a kitöréshez határos hangon.

– Mert a levél titkos, s közlése tiltva van.

– És te esküdet szeged meg, hogy egy kikötést, mely iránt nem kötelezted magadat, teljesíthess? Engem a legiszonyúbb lelki kínok közé taszítsz, csak azért, mert becsületesebb akarsz lenni egy nagy úr, mint a szegény és elhagyott Barnabás iránt. Ime a ti erényetek! Az álnokság, hazugság és képmutatás valóban igen hasonlít azon fogásokhoz, melyekkel ti mint fényes tulajdonokkal büszkélkedtek. S ha már egyszer kétkednem kell szavadban, ugyan hol álljak meg, és melyik fokon alul ne szálljak? Csak azt ne higyem-e, hogy Werbőczi ki akar váltani, vagy tán azt is ámításnak gondoljam, hogy téged Deák uram elhajtott a házából, mint engem, s bújdosol, mint én szétzúzott szívvel és Dorát… ej! de minek szóljunk erről. Add ide a levelet.

Elemér sápadt lőn s érzé a határozó perczet, s fájdalom! érzé, helyzete fonákságán kívül, Barnabásnak, e hóbortos embernek felsőségét is.

Gépileg nyult zsebébe, kivonta a levelet és – egy gyors eltökéléssel szétszaggatá.

Barnabás nehéz testével rája akart rohanni, hogy földhöz döntse; de – villámgyorsan megváltoztatva szándékát, a levél darabjai után kapott, s az első papirszeletkéről fönhangon e szavakat olvasá ki: Úgy hallom, bárdolatlan és verekedő egyén. Lám! lám! ez én vagyok, szólt, s aztán megfordítá a szeletkét, s ott történetesen épen a következő csonka mondatra akadt: Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok is Dora naponként…

Lám! lám! Deákék rosszul töltik idejöket, az én Elemérem nélkül, s Dora naponként… fogy, eped, sír, mit tudom én?… Eredj, igazmondó barátom, vigasztald őt, siess, míg más nem akad, kinek még mézesebb szavai és könnyebb lelkiismerete lesz.

– Esküszöm, hogy Budán fogok maradni.

– Hozasd hát oda Dorát, s lakodalmán majd én is jelen leszek.

– Esküszöm, még ma kiváltalak.

– Ha! ha! ha! nevetett Barnabás s úgy, hogy egész megrázkódott és szeméből kicsordultak a könnyek.

Elemér elmondott, a mit lehetett a levélből, s igéreteit új meg új fogadkozásokkal erősíté; de Barnabás egy falóczára ült, s oly mozdulatlanul, oly mereven, oly élettelenül, mintha szobrát faragták volna kőből oda. Az ékesen szólás, az indokok érve, a rajzolt kilátások, a biztatás, az igéret, az eskü, mind hasztalanok voltak a jegedt vonásokra csak egy mozzanatot is idézni, s végre Elemér még arról sem lehetett meggyőződve: hallja-e Barnabás az ő szavait, vagy pedig azon magánkívüli állapotba sülyedt, melyben az érzékfölötti világgal lép viszonyba, s a sátán hatalmába esik értelme és érzése.

Ő, ki Barnabás léleklátásait eddig csak a féktelen képzelődés játékának tartá, most szorongani kezdett, mintha a rossz szellemek közelségét sejtené, s mintha láthatatlan alakok alkuján volna jelen, kik martalékjokkal a szövetséget kötik meg ellene.

Oh! az a néhány percz, melyeket így töltött, iszonyú volt!

– Még egyszer találkozunk! – mondá a lócza kőbálványa, Barnabás, halk, elmosódott hangon.

– S kikkel? a lelkekkel-e vagy velem? s miért egyszer? miért csak egyszer? e kérdésen töprenkedett az izgatott Elemér, midőn a zárt ajtó megnyilt, s a betódult szabad léggel együtt az a török, ki a Werbőczi levelét becsempészte volt, és az őr bejövének.

Az első szabadságát hozta, s a másiknak pedig ő mondá törökül, hogy gondja legyen a benn maradt rabra, kiért még ma vagy legfölebb holnap reggel a díj ki fog fizettetni.

Elemér nagy zavarában állhatatosan hivé, hogy Barnabás, ha csakugyan öntudattal bír, kétségkívül értette a török őrhez intézett figyelmeztetést, s így távozó barátjától ismét azon biztosítást nyerte, melyet ennek a kitört és sértő viszongás után a becsülettel megegyezőleg már csak közvetve lehetett adnia.

– Még egyszer találkozunk! harsogott ki a börtönből, mint a végítélet trombitahangja.

A táborzaj, a visszanyert szabadság kéjérzete, s a gyors gyaloglás hamar helyreállíták Elemér hangulatának súlyegyenét.

Eszébe jutott, hogy igérete szerint előbb Pestre kell mennie, s hamar talált átvivő naszádra.

Fölkeresé a városbírót lovai végett, ki igen élelmes lócsiszár is volt. Jutányos áron vette meg tehát Elemér és Barnabás diák lovát, s barátsága jeléül a baromorvos követeléseit a város pénztárára utasíttatá.

Azon tudat, hogy Barnabás díjából egyharmad már keze közt van, csillapítá Elemér nyugtalanságát.

Szándéka volt kardját s puskáját még estig a városi hatóságtól visszaszerezni, s a legelső fegyverkovácsnak eladni.

Tehát a fizetendő pénz felét naplemente előtt kezében képzelé. Csak azt átallá, hogy a többit védurának kell előteremteni, s csak attól rettegett, miként ez rögtön tán nem történhetnék meg, és Barnabásnak órái, sőt egész napjai maradhatnak a gyűlöletre, kétkedésre.

A komp, mely Buda és Pest közt rendes közlekedést tartott fön, épen indulóban volt, s Werbőczi, ki csaknem atyai szeretettel fogadta Elemért, annyira örvendett megérkezésén, hogy saját szükségeiről feledkezve, utosó aranyát is föláldozta Barnabás kiszabadítására, s korán reggel megbízott embere már alkudozás végett a török táborba indult.

Azonban, midőn Elemér becsületét koczkán kívül állónak hitte, akkor támadának új és nagy aggodalmai. Érezé, hogy barát helyett ellenség fog vele egy fedél alatt lakni, s hogy a Deákék felől nyert tudósítás és Barnabás fölébredt gyanúja után, kötelességében áll nyiltan bevallani, mikép ő jóltevője várából nem más, mint Dorka ösztönzésére távozott el. És e vallomás nem nyújtana-e szerencsétlen vetélytársa bősz féltékenységének táplálására sok, igen sok anyagot. Elemér érzé, hogy az Erdélyből vett hír Dora iránti szerelmét új lángolásra szította, s hogy azon fontos állomás, melyre őt a viszonyok által teremtett szükség emelte, még lehetővé teheti a szeretett lány kezének elnyerhetését. E remény nem foglal-e magában Barnabással igen veszélyes összeütközéseket? S hogy lakjék ő egy fedél alatt azzal, ki valószinűleg halálos ellenségévé fog válni, s ki, mint Werbőczi szolgája alant áll, s az emelkedésre semmi kilátással nem bírhat; míg ellenben ő a török nyelv tudása és a török viszonyok ismerete által mind ama magasabb politikai titkoknak egyedüli avatottja leend, melyektől egy szerencsétlen tartomány állapotjának jobbra fordulása vagy végsülyedése függ?

– Arra kell törekednem, gondolá magában, hogy Barnabást kedvező feltételek közt idegen házba helyezzem el, s ha lehet, Budától távol. De sikerülhet-e, s nincs-e ő a sorstól mintegy a galléromhoz varrva?

E gondolat cseppenként ejté az ürmöt Elemér örömpoharába.

És midőn hivatalának fontosságát belátta, nem kerülheté el figyelmét annak veszélyessége is.

A budai basa az ő személye fölötti vitában szenvedett megaláztatást.

S ha ő nincs Werbőczinél, akkor ez képtelen a közvetlen és árulók által meg nem zavart összeköttetést Stambullal és a hatalmas padisah vejével föntartani. S nem következik-e ebből, hogy Szolimán főbasának érdekében áll ily közeg megsemmisítésével oltalmazni magát egy igen alkalmatlan és veszélyessé válható ellenőrködéstől?

Elemér világos és a viszonyokat mélyen átható elmével birván, nem kétkedett, hogy a hadviseletekben nehéz volna oly álláspontra mutatni, mely az előőrset bizonyosabb lövésre tehesse ki, mint a hogy ő van a bukásra, sőt életveszélyre kijelölve azon befolyásos szerep miatt, melylyel Werbőczitől, a békés indulatú vén embertől, megtiszteltetett.

– S az én véduram kétségkívül mindezt nem is sejti, gondolá Elemér, ki éles figyelő tehetséggel birván, hamar fölfogta a híres államférfiú és jogtudós jellemét.

– Az én véduram török fordításaimat írói műnél egyébnek aligha fogja tekinteni, s legfelebb sajnálja, hogy stilistikai ügyességemet nem bírálhatja meg. És nem kétlem, csodálkozni fog, ha kedvelt fordítója egy szép napon búcsú nélkül utazott el a héttoronyba, vagy tán egyenesen az Orcusba. Úgy látom, nem volt bolondság tőlem, hogy a Hét vezérben saját sírkövemre adakoztam; csak bár az a kópé lantos a kegyes czélra gyűjtött ajándékot ne fordítaná más czélra. Egyébiránt kár az ördögöt falra festeni, s midőn a szép Dorára gondolhatok, az élet rövidségéről elmélkedni.

Reggeli munkáját végezve, víg kedvvel, derülten lépett az utczára, hogy a halott városban, a romok és gyász közt, az ő mosolygó tekintete képviselje a reményt; de alig ért a vizikapuhoz, midőn Werbőczi küldöttjével találkozott, ki Barnabás kiváltását vállalta el.

– Nos! nem történt semmi akadály? – kérdé.

– A szultán minden basáival együtt jön a várba.

– De hát Barnabás diák hol van?

– Azt csak az Isten tudja. Fogháza üres, s díját visszahoztam.

– Az Istenért, hát miért nem tudakozódott felőle? – kiáltá Elemér színéből kikelve.

– Tudakozódtam én, uram, de azt mondák, kotródjam, mert különben talpamra verik a kiváncsiságot.

– Adja ide azt a pénzt, – szólt Elemér, nem gondolva semmi akadálylyal, semmi veszélylyel.

A küldött átadá a díjt, s fejét csóválva nézett a török táborba siető ifjú után.

Midőn az előőrsökhöz ért, föltartóztatták, s hasztalan hivatkozott Werbőczire s emlegetett fontos küldetést; mert lelövéssel fenyegették, ha tüstént vissza nem fordul.

A dob pörgött, a réztányérok csattogtak; de Elemér az iszonyú zaj közt hallani vélte e végzetes szavakat: Még egyszer találkozunk!

A török császár roppant pompával érkezett Budavárába.

Werbőczi szerencsétlen helyzeténél fogva az első tisztelgők közé tartozik; de a nagyúr helyett csak Rusztán basa fogadja.

A hatalmas padisahnak sok dolga és kevés ideje volt; mert a hódítások történetében nevezetes ünnepet ült meg.

Kihirdetteté, hogy Buda a török birodalom egyik különösb kegyelemben részesített városa, melynek többé Magyarországhoz semmi köze. Levéteté a toronyról a harangot, s a Boldogságos Szűz német egyházáról a keresztet is. S miután onnan kidobatta az oltárt, az oltárképeket, a szent edényeket, papi öltözékeket, a falakba helyezett síremlékeket, a faragványos régi padokat és a szószéket: leküldé janicsárait a kriptába, hogy rabolják ki a koporsókat és szórják szét a hamvakat. A czinterem sírkövei hasonló eljárásban részesültek.

A nép elrejtezett. Senki sem mert még az ablak felé is közelíteni. S mindamellett a gyász, a megaláztatás, s az Istengúnyolás minden részletei szétterjedtek a városon.

Werbőczi a kétségbeeséssel küzdött, és Elemérnek, ki szintén levert volt, kelle vigasztalni. S mit mondhasson bátorításul neki, ha az élet rövidségére és a megváltó halálra nem emlékezteti? Végre talált egy reményre, mely az öreg embert tán fölemelheti.

– Nagyságos uram! – szólt rábeszélő hangon, – még eddig nincs minden elvesztve. A szélbe szórt hamvakat nem lehet ugyan többé összegyűjteni, s a főegyház mecsetté, Buda török várossá vált. De még nem tudjuk, hogy a templom a keresztyénségnek és a székhely a nemzetnek nem adatik-e vissza? A szultán intézkedéseire még nincs rá nyomva a változhatlanság bélyege.

Werbőczi konnyadt fejét egy kevéssé fölebb emelvén, bágyadt hangon kérdé: – S minő bélyeg ez?

– Ha a jelvényeitől és ékességeitől megfosztott keresztyén főegyház kellő közepébe lépcsőzetes trónt emelnek, s arra maga a szultán ül le és saját vezetése alatt hajtja végre a beszentelést; akkor a templomot és a várost a Korán megsértése nélkül soha kezéből ki nem bocsáthatja, s tartozik azt a próféta zászlójának lobogtatásával és utolsó vércseppig védeni.

– Úgy meg vagyok nyugtatva. A szultán soha sem aljasulhat közönséges hitszegővé. Hisz alig egy hete, hogy saját kéziratával és pecsétjével ellátott oklevél által biztosította Izabellát Buda visszaszolgáltatásáról, Zsigmond teljeskorúsága napján.

Elemér föltétlen hitelt még a szentesített okleveleknek sem adott ugyan; de gyöngédtelenség lett volna a régi iskola államférfiának nézetét kétségbe vonni.

Azonban Werbőczi néhány percz mulva pálczáját kezébe vette, s mondá: – Szükségem van szabad légre. Hídd össze kíséretemet és kövessetek sétámon.

– Talán befogatok.

– Nem, öcsém! gyalog akarok menni, s te baloldalom mellett maradj kivont karddal, s miután az őrség tudja, hogy a keresztyének közül csak az én udvaromnak van joga fegyverhordozásra, semmi alkalmatlanságnak nem leszek kitéve.

Úgy is történt.

Werbőczi szabadon járt, kelt, s egyszerre a Mária-templom ajtója előtt vannak.

A bejárat természetesen el volt foglalva, de a janicsárok, kiket épen pár órával előbb intett a szultán szelídségre és fegyelemre, addig férkeztek, míg vékony rés nyilt a templom hajójába.

Werbőczi félénk kiváncsisággal tekintett be, s arcza vászonfehérré vált.

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér suttogva egy janicsár tiszttől.

– A trónon ül! – válaszolá ez.

Werbőczi megfordult, s térdei reszkettek. – Elfáradtam, mondá fojtott hangon. Menjünk Turgovicshoz. Ő közel lakik. Ott kipihenek.

Turgovics vendégei rossz perczben érkeztek.

A szerencsétlen ember, fájdalmában magán kívül ragadtatva, nyöszörge: – Ne közelítsetek e hajlékhoz, senki se lépjen a küszöbre, mert tüstént átok fogja meg. Oh nagyságos uram! az Isten nehéz keze van rajtam. Szegény feleségem épen azon perczben halt meg, midőn a templom tornyáról a keresztet ledöntötték. Ő lesz az első, kit harang és szertartás nélkül temetnek el. Koporsóját lopva vitetem ki… s hová? A zsidó temetőbe.

Werbőczi gerinczvelőig fázott át.

– Hozzátok hamar a kocsimat!

*

A Turgovicsnál töltött óranegyed hallgataggá, búskomorrá tevé Werbőczit.

Pár nap telt el anélkül, hogy Elemérre szüksége lett volna, s ez szabad idejét Barnabás utáni kutatásokra fordította, de minden eredmény nélkül.

Midőn reményeivel fölhagyva késő este haza tért, védura hivatá.

Most már Werbőczi élénk, majdnem vidám volt.

S örömmel említé, hogy Ferdinánd követeit, kik békét kértek, Szolimán visszautasította. Esztergom, Tata s Visegrád átadását és évi adót kíván, mire Ferdinándnak lehetetlen ráállani. A szultán tehát kénytelen Bécs ellen indulni.

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér egy janicsár tiszttől.

– De mit segítene a Boldogságos Szűz templomán az, ha szent István székesegyházába is bevinnék a trónt és a kereszt helyére a félholdat tűznék! – sóhajtá Elemér.

– Öcsém! más oldala is van a kérdésnek. Hátha megverik Szolimánt, s akkor Buda fölszabadíttatik.

Elemér csodálkozott, hogy Werbőczi politikai nézetei mekkora változáson mentek át.

– Kegyelmes uram! én a török táborban valami olyast hallottam, hogy fegyverszünet forogna kérdésben, de talán mese lesz az egész.

– Én még bízom az isteni gondviselésben, – válaszolá Werbőczi.

– S épen azért hiszem, hogy a fegyverszünetről szállongó hír puszta koholmány – mondá Elemér, védurának kedvét nem akarván elrontani.

– Koholmány! – ismételte Werbőczi.

Szeptember 22-én Szolimán fölszedte táborát, és elindult… Stambulba.

– Most már vége minden reménynek! – sohajták Werbőczi és Elemér.

V.

Deák uraimék gazdagokká lettek, s bár roppant kincseiket megbecsülni nem tudták, mégis közbecsülésben állottak, és senki szemökre nem veté pazarlásaikat.

Emelkedésök, s fájdalom! hamar rá következett hanyatlásuk történetét röviden említjük.

Majláth István, a vajda, nagy tervet készíte a török megbuktatására, s Erdélynek Ferdinánd koronája alá vetésére. Összeköttetései Morvaországba, Ausztriába kiterjedtek, s V-ik Károly udvarának belső terméig is behatának. A baj csak az volt, hogy a mit sokan ismertek, többen el is árulhatának.

Így történt aztán, hogy Szolimán császár értesült a pártütési készületekről. Péter, moldovai hospodárra bízta tehát, hogy Majláthot, ha lehet, kelepczébe ejtse, ha pedig a csel nem sikerül, akkor verje meg.

Míg Péter, a ravasz, diplomatizált, Balibeg a nikápolyi vitéz basa Erdélyben dúlni és prédálni kezd. Harambandái szanaszét pusztítottak, s míg egyik csapatot a felkelők megverték, a másik kénye-kedve szerint perzselt föl egész vidékeket.

A bajt még az is tetézte, hogy a nemesség fele része Majláthtal, a másik fele Izabellával tartott, s mindenik eljöttnek vélte az időt, hogy ellenségével végkép leszámoljon.

E számolás leginkább gyújtogatásból, sarczból, csatározásokból és párbajokból állott.

A Deákék kastélya, mint olvasóim emlékezhetnek, egy keskeny erdővölgy bejárásától nem messze feküdt. Az alatta elterjedő rónácskán túl, az első szomszéd volt a minoriták kolostora, melylyel csaknem összefüggésben állott a szalmafedeles falu, a szőkefalvi Deák-család fő birtoka. A minoriták a kegyes patronustól különváló politikát nem akartak követni, s így ezen oldalon meglehetősen fedve volt a vár pinczéstül, csűröstül s refectoriumostul együtt.

De bezzeg másként állott a kérdés a keskeny erdővölgy oldalánál. Ezen részen tudniillik a vitézlő uraimék szomszédja Óvárinak vörös cserépfedelü, s felvonó híddal ellátott várkastélya volt, mely a kapu mellett kerékkel és pallossal, a bírói hatalom jelvényeivel díszelgett.

Óvári hizelgés és uzsora útján fölvergődött új család alapítója volt.

Deák uraimék épen e tulajdonok miatt iránta nagy rokonszenvvel nem viseltettek, s idegenkedésöket növelte az is, hogy, hir szerint, a gazdag szomszéd vendégeket nagy örömest fogad és sátoros ünnepen is erdei friss vizet iszik, mi romlott természetének kétségtelen bizonyítványa.

Később kisült az is, hogy Óvári ő kegyelme Majláth hirnökeivel beszélgetett és Ferdinánd királylyal czimborál, mi a Werbőczi család ellen szőtt fondorkodásainak nyilvános bizonyítéka volt.

Ily szomszéd gyanú tárgyává, s utóbb veszélyessé is lett, mert az országba betört Balibeg és Péter moldovai hospodár ellen csapatot kezdett gyüjteni, s a kurta nemességet nagy igéretekkel lázította Izabella királyné ellen.

– Volna csak itt az a szegény Elemér, – mondá Dani bácsi, majd elküldeném, hogy jól mossa meg Óvári ő kegyelme pártütő fejét.

– Meg is mosná az, öcsém uram! még pedig csipős lúggal.

Míg Deákék Óvári ellen így zsémbelnek, addig ez gyakorlatibb térre vitte át a neheztelését. Megizené, hogy három nap alatt nyilatkozzanak Deákék határozottan Ferdinánd mellé, mert különben magoknak tulajdonítsák, ha kastélyuk földúlatik.

Ezen izenetre tüstént hadi tanács tartatott, a két Deák, Flórián frater és a vén várnagy vévén benne részt, s három szóval egy ellen – s az egy szó a várnagyé volt – elhatároztatott, hogy Óvári nyilatkozzék három nap alatt Izabella királyné mellé; mert különben meg fog támadtatni, s vára, birtoka és neve veszendőbe megy. Az igazságnak hódolva, meg kell ugyan vallanunk, hogy tisztelendő Flórián uram csak lelki fegyverekkel ígérkezett az új hitre hajló Óvári ellen föllépni s különösen czélszerűnek tartott egy prédikácziót az eretnekek és pártütők visszadöbbentésére, melynek erkölcsi hatását rendkívülinek állítá, de különösen Pista bácsi a fegyvert, bárminő legyen, csak fegyvernek tartván, a minorita véleménye a háború melletti voksnak nyilváníttatott, s Flórián, mint köpczös erős férfiú, tüstént a mezei had vezérévé neveztetett, mi a guardiánnak azon ígérettel adatott tudtul, hogy a Deák-család a kolostor birtokainak épségét biztosítja, s minden szenvedett kárt teljes érték szerint fog visszapótolni.

A guardián kénytelen volt beleegyezni Flórián új hivatalába. Csak írásban nem akart nyilatkozni, mi egyébiránt Deákék előtt fontossággal nem bírt, miután ők minden halandó közt talán legelső embernek tartották ugyan a nagy Werbőczit, de a betűre magára általában keveset adtak.

A várnagy, ki nem félénkségből, hanem a viszonyok ismeretéből az erélyesebb szabályok ellensége volt, ajánlkozott ugyan némi erődítési művek végrehajtására, de aggkora miatt sürgeté, hogy melléje nálánál fiatalabb karokkal, lábakkal, s ha lehet észszel is biró segéd adassék.

Hasztalan mondották, hogy hisz erre legjobb Elemér, s megérkezését minden órára várják, mert a várnagy, mint állítá, többre becsül ma egy veréb-, mint holnap egy túzoktojást.

S ilyen verébtojásnak tartá a nagy bajuszú, vékony és egyenes termetű hírnököt, ki már kétszer volt hivatalos ügyben Deákéknál, s most kenyér és állomás nélkül Gorbón mulat.

Flórián páter, mint jeles szónoki tehetség, hatalmaztatott föl a szerződtetésre, s miután a hírnök Deákék és különösen refectoriumok iránt kiváló előszeretettel viseltetett, az alkut minden nehézség nélkül megkötötték.

Míg a vezényletre szükséges intézkedések foganatba vétettek, a közkatonaság is szerveztetett. A jobbágyok tudniillik már mindent betakarítottak, s a szüretelés ideje még távol volt. Könnyű volt tehát a fiatalságot lábon tartani. Kisült ugyan, hogy az erdőkerülőkön kívül a többiek a családi fegyvertárnak kevés hasznát vehetik, de a kaszával bánni és a csépet forgatni mindenik tudta.

A várnagy, ki Hunyadi János hadviseleteinek roppant bámulója volt, s a fortélyt és strategiát a győzelem fő tényezőinek tartá, hosszas vitatkozás után rábeszélte Deákékat, hogy ámbár Óvári a küldött válaszból megtámadtatásra számít, e fenyegetést eszélyes cselnél másnak nem szükség tekinteni, s csak a védelmi háborúra kell szorítkozniok.

A terv helyeslést nyervén, a háziurak szerepe is kiosztatott.

Dani bácsi lábai jók, de kezei bogosak lévén, egészségi állapotjánál fogva arra volt alkalmas, hogy az erődítési munkákat végrehajtassa, s megtámadtatás esetében a vezényletet Flóriánra bízva, a refectoriumba vonuljon vissza.

Ellenben Pista bácsi lábai köszvényesek, azonban kezei teljes erejűek lévén, a természettől lett arra hivatva, hogy a háztűzhelyet védelmezze. Az ő szélső positiója tehát a tornácz volt, hová a semmit nem sejtő Dora és Dorka csodálkozására, puskáit, pisztolyait és mordályait rögtön ki is tette.

A hadi terv megállapíttatván, a parasztság a keskeny hegyi völgynek, mely Óváriékhoz vezetett, a torkát úgy elárkolta nagy kődarabokkal, hogy a közlekedés igen nehézzé, sőt koczkáztatóvá lett, kivált miután az uradalom csőszei czélszerűen választott leshelyekből lődöztek volna az ellenségre, míg a többi nép kaszákkal és fütykösökkel ellátva fogadná és nyomná vissza a rohamot, még azon esetben is, ha a mezei hadak vezére, Flórián páter, s körüle hat vagy hét összeszedett zsoldos nincsenek az új hadtan fegyvereivel – kivévén az ágyúkat – bőven ellátva.

A barátságos refectoriumot a vendégek a zimankós politikai időjárás miatt hetek óta már gyérebben látogatták; a hírnök tehát, ki a várnagyi kötelességet vette át, a hidat többnyire leeresztve tartá, s csak öreg főnöke, a valódi várnagy ült reggeltől estig az ablak előtt, hogy Elemér és a többi véletlen, de beszámított segély megérkezését várja.

Óvári nagyszámú zsoldosaival valódi Xerxes volt ezen új spártai hősök ellen.

De a csata határideje minden támadás nélkül folyt le.

Másnap azonban a falut a szomszéd helységekkel együtt prédálni kezdték Majláth párthivei, s vegyest borultak lángba takarmányok s házak. A dúlás és égetés hamar fölbontá a katonai fegyelmet, kivált miután Pista bácsi, kinek főhadiszállása a refectoriumban volt, elfeledé a hadi törvényszék szervezéséről a maga idejében gondoskodni. Dani bácsinak pedig a szivében több viasz- mint vastartalom lévén, a falu égő üszkei miatt annyira meglágyult, hogy nem tudta büntetni azokat, kik állomásaikról elszökve, kaszástul, bunkóstul és csépestül saját házaik megvédésére siettek.

Flórián fráternek már csak a torlaszkövekből, s a fák közé rejtett néhány zsoldosból és csőszből állott egész ereje; míg Pista bácsi és a hírnök csak az udvari cselédségnek parancsoltak.

Válságos pillanat volt ez, s tán egyedül a véghagyomány megírására és lepecsételésére való.

De, ime! a kolostor nem borult lángba, a faluból kivonultak a martalóczok, s Óvári nem támadta meg a völgyszorost. Pedig a nap már elszunnyadott, sőt a pihenés óráit pontosan megtartva, mosolygó, nevető arczczal ismét megjelent a láthatár szegélyén, mintha a Deák-testvéreknek értésül akarná adni, hogy valami titokszerű történt, mely a csapást elfordítá, s a fenyegető veszélynek más irányt adott.

Az áhitatos guardián a minorita-kolostor csodás megszabadulását nem örömest magyarázta volna ki természetes okokból, s valóban az isteni gondviselés rendkívüli kegyelmének lehetett tulajdonítani a végveszély torkából menekülést; de, hogy a kegyelem mily eszközök által munkált, annak szorosan utána járni a hírnök feladata volt, ki néhány órai kémlés és fürkészet után a legérdekesebb adatokkal terhelten érkezett vissza.

Péter, a ravasz moldvai vajda, hazug igéretekkel és színlett barátsággal kicsalta a fogarasi várból Majláthtot, s őrizet alatt Nádorfehérvárra küldte a szultánhoz. E hírről hamar értesült az Izabellához hű alvajda, s hogy lágymeleg eljárását, mely nem árulásból, hanem kényes helyzetének természetéből folyt, jóvá tegye, a főbb czinkosok megfenyítésére csapatokat küldött, még pedig oly gyorsasággal, hogy Óvári, erről semmit sem sejtve, már Deákék ellen útban volt, midőn egy kanyarodó fokához érvén, visszatekintett, és leírhatatlan rémülettel látja saját csűrét és asztagait lángba borulni.

Tehát az a lenézett és rokkant két Deák lehetett oly furfangos, hogy a völgy másik nyílásán, a tatárdúlta várrom mellett csúszott volna be, hogy a hatalmas Óvárit álnok strategemával kijátszhassa? E gondolat dühbe hozta az új és büszke zászlós urat.

Csapatjával tüstént visszafordult, de mekkora volt ijedelme, észrevevén, hogy vára tetejét egy csoport ember hangyaszorgalommal bontja, a melléképületeket pedig, hogy könnyebben hajtassék végre a dúlás műve, égetni kezdi.

– Hisz ez székely modorú executió, mely a pártütők ellen küldetett, hogy lakásaikat a földdel egyenlővé tegye? kiáltá ő és katonái vele együtt.

Tehát Majláth lépett volna föl ő ellene, ki a megyékben legtekintélyesebb párthíve volt s ki alvajdasággal volt kecsegtetve; valóban oly badar eszme volt, mely képtelenebbnek látszott, mint az, hogy a víz alulról folyjon fölfelé.

S mégis nem kékruhás mezei zsoldosok-e, a kik épen most döntik le a kereket és pallost, a vérbírói hatalom jelvényeit s nem a vajda vörös pandurai közé tartozik-e az, a ki a kapu homlokáról a családczímert töri le?

Óvári csapatjával most oly ponthoz ért, mely már a dúlók szemének ki van téve, de kevés erővel is jól védhető; feltéve, hogy hátulról, azaz Deák uraimék felől meg nem támadtatik. De nem lehet-e épen ettől tartani?

Óvári a válságos helyen felállítá csapatait, látván, hogy a dúlók közt nagy mozgás támad.

Épen hírnököt akart küldeni, midőn látja az ellenfél részéről fehér kendővel elindított megyetisztet.

Az Óvárihoz érkező hivatalnok fölvilágosítása igen rövid és szabatos volt.

Előadá, hogy Majláth elfogatott és a moldovai vajda Fogaras várát őrizettel rakta meg.

Óvári halálsápadttá lett, de rögtön összeszedvén magát, daczczal mondá: – Mi közöm nekem ahhoz? kegyelmetek miért rombolják birtokaimat? És kinek parancsolatából teszik?

A tisztviselő ismét egyszerűen és határozottan felelt: – A mezei katonaságot az alvajda küldötte kegyelmednek, mint pártütőnek, elfogatására, s én a főispán távollétében főbírói tisztemnél fogva vagyok itt.

Óvári tagadta pártütését.

Erre a főbíró értesíté, hogy Majláthnál Óváritól oly levelek találtattak, melyek ennek nemcsak a lázadókkal, hanem a morva és a sziléziai összeesküvőkkel is világos egybeköttetését tüntetik föl.

– Aztán nagyságod a királyné párthíveit fegyverrel támadta meg.

Óvári állítá, hogy a szóban forgó levelek költöttek is lehetnek, s hogy mint nemest és főurat őt csak törvényes úton szabad elítélni, gyanúra pedig még befogatni sem lehet, s annál kevésbbé birtokában feldúlatni.

Mire a tisztviselő megjegyzi, hogy ők csupán csak a személyes letartóztatásért jöttek ide, s ha ez törvénytelen is lett volna, a dolog az által változott meg, mert Óvári, mint pártütő, fegyveres erővel nyomulván Deákék ellen, folytonos üldözés alatt van.

– De én csak legfeljebb nagyobb hatalmaskodást akartam szomszédom ellen elkövetni, hadd pereljen be tehát ő.

– Nagyságod tette azért sem lehet nagyobb hatalmaskodás, mert Deákék ellen a környék pártütő nemességét szintén fegyverre szólította, s azok más oldalról szándékoznak ellenök támadást intézni.

– De ezt is be kell előbb bizonyítani.

– A bizonyítás könnyű lesz, – válaszolta a tiszt, miután Beglerbég egy külön álló csapatja fog a támadók háta mögé kerülni, s épen azt teendi azok lakával is, a mit mi a nagyságod várával.

Óvári látta, hogy nem szabadulhat. Tiltakozva tehát a rajta, mint mondá, elkövetett erőszak ellen, letette a fegyvert azon kikötés mellett, hogy nem fog a törököknek átadatni, mit a főbiró meg is igért.

A vár dúlása félbeszakíttatott, s a büszke lak nem nézett ugyan ki oly siváron, mint az erdővölgy többi romjai; de soha helyre nem állíttatott, vagy azért, mert Óvári elitéltetett, vagy pedig azért, mert ha megszabadult is, vagyonra és politikai jelentőségre nem emelkedett. Legalább a krónikákban többé nevére nem találunk.

*

Széles vidéken nem volt már több gazdag csűr, csak a Deákoké.

Mert a tatárok a Ferdinánddal tartó szomszédok vagyonát irgalmatlanul pusztíták. S az egész járásnak csaknem minden földbirtokosa, mint ellenséghez szító, részint gyanú, részint vád alatt lévén, a marha és termés tönkre tétetett, s nagyítás nélkül el lehet mondani, hogy a megye harmadában az egyetlen éléskamarának kulcsa a Deákék kezében volt.

Most már a régi virágzó állapotba egyszerre vissza lehet térni, gondolá a várnagy, s czélzatokat is ejtett azon értelemben, hogy a cséplésnek emberül utána állani, s az eladott gabna árából adósságokat kell törleszteni és tőkét gyűjteni.

A csépléshez nagy sietséggel hozzá is fogtak ugyan, de Dani bácsi előbb az Óvári czimborái által károsított falu népének, Pista bácsi egyszersmind a tatároktól kiprédált nemeseknek is akart elég gabnát szolgáltatni, még pedig a szegényeknek ingyen, a jó birtokosoknak a jövő aratásig kölcsön. És e nagy kérdés felett változó szerencsével oly hosszas vita folyt, hogy midőn Dani bácsi nézetei, mint gyakorlatiabbak felülkerekedtek, már akkor a várnagy bizonyos volt az iránt, hogy a véletlen által gazdaggá tett Deákéknak a legpénztelenebb esztendőjük épen a mostani leend, s minden szerzeményök csak a köztiszteltetés növekvésében áll.

Meg kell vallani, e köztiszteltetéssel eléggé el is valának látva.

A Ferdinánd pártjának legszenvedélyesebb hívei bevallák, hogy vétkesebb tény alig lehetett volna, mint Deákék birtokának Óvári által tervelt feldúlása.

Kiki dicsérte a nemeslelküséget, melyet a két öreg saját érdekeinek feláldozásával folyvást gyakorolt.

De mit használt mindez nekik?

Vendégeket szerettek volna maguk körül látni, s épen az vala elérhetetlen.

Épületöknek a völgyre tekintő ablakai késő éjig ki voltak világítva, de a kik az ő bőkezüségéből lettek képesekké pár marhát vásárolni, vagy a vetésre szükséges búzához jutni, nem sok ingert éreztek a tomboló vigalmakra, s a kik vagyonaikat meg is tudták ótalmazni, az ország válságos helyzetében nem könnyen hagyták oda tűzhelyeiket, hogy a martalóczok megtámadásaira ki legyenek téve.

Később Balibeg visszavonta ugyan prédáló csapatait, s a moldovai vajdával Erdélyből kiköltözött, de távozásukkal a pártszakadás megint élénkebbé lőn, s a Budáról érkezett hirek szerint hullámzott, kiáradt, s ismét visszatért medrébe, hogy a kedvező alkalommal megint özönvizként borítsa el az egész szép, de érdekeiben meghasonlott tartományt.

Mindenik párt ámítva és ámíttatva, a maga részére zsákmányolta ki a híreket.

S Deákék az egymást czáfoló mendemondák közt tapasztalni voltak kénytelenek, hogy még Dora szépsége sem csábíthatja a vendégeket a barátságos kastélyba, s hogy az órák lomhák, a nap igen hosszúvá nyúlt, a bornak nincs zamatja, az ételeknek kellő íze, s a mi még legboszantóbb, Elemér nem érkezik meg és leányuknak van igaza, ki mikor a lantost ebédre vagy vacsorára várták, az ételt mindig a maga idejében hozatta föl, nem hajtva azon kecsegtető szavakra, melyek hol Dani atyus, hol pedig Pista bácsi szájából jóslatként hangzának, s többnyire így végződtek: – Meg fogod látni, kis selma, hogy mielőtt a sültet lenyelnők, itt lesz Elemér.

Midőn azonban a sült elfogyott, a két testvér komolyabbá lőn, s hogy a sötét eszmék a refectoriumban tanyát ne verjenek, valamelyikök a serlegből nagyobb kortyot nyelve ismét jósolt, ily formán: – Kegyelmed bátyám (vagy illetőleg öcsém), meg fogja látni, hogy a mi jó szolgánk Elemér holnap reggel egy szép dallal köszönt be.

A «jó szolgánk» tőrszurásként nyilallott meg Dora szívében, mert sokkal messzebbre helyezé tőle Elemért, mint a mértföldek száma és az égaljak távolsága tudta volna.

A másik testvér ily jóslat után többnyire haragra lobbant, s a kiürített serleget asztalhoz ütögetvén, ekként válaszolt: – Tudnám csak meg, hogy ki adott útra való pénzt Elemérnek, s ki kerített számára smaragd és jáspis boglárokkal ékes kardot, hogy háborúba mehessen,… puhatolhatnám csak ki azt az átkozott teremtést, ki a mi derék lantosunkat elszöktette, majd befizetnék én neki e rosszlelküségeért!

Ily nyilatkozat aztán Dorka egész testét úgy átjárta, mintha szék helyett jégtáblán ülne, s minden ize, tagja csaknem koczogva reszketett, s a nemeslelkü Dora kénytelen volt ismét a sok aranyról beszélni, melyekkel annyira tömve vala Elemér erszénye, hogy az egész országot beutazhatja saját pénzével. Ez ártatlan hazugság védpajzsával fedve sikerült neki Dorka nénit, a még mindig remegő nőt, úgy vezetni ki a refectoriumból, hogy atyja és nagybátyja szivében gyanú nem támadhatott.

Midőn pedig a némberek eltávoztak, még jó darabig folyt a testvérpár közt a vita.

Pista bácsi állítá, hogy ha már soká késik Elemér, akkor a németek elfogták.

– Nem engedi az magát elfogatni. Hanem én egyebet hiszek.

– Mit? kedves öcsém? szólt nyájasan az idősebb testvér.

– Bizonyosan a mi nagy rokonunkhoz írt levél tévedt el.

– No, no! s te nem sokat tartasz az én jó barátomról, Domahidi Gergelyről? kérdé egy kissé élesen István úr.

– Csak azt állítom, jobb lett volna a levelet nem küldeni Szinérváraljára.

– Én meg kegyelmednek azt felelem, hogy ha tanácsa szerint Nagy-Kállóra küldtük volna, akkor a levél még a Werbőczi unokájának sem kerülne kezébe.

– Engedje meg urambátyám, de Kállay Laczi, az én barátom, nem érdemel ily gyanúsítást. Ő személyesen ment volna Budára.

– Mintha bizony csak úgy lehetne a német ágyúk közt sétálni, mint te szoktál a káposztás kertben. Ha valaki egy ellenséges csapaton átvergődhetnék csellel vagy vitézséggel, azt Eleméren kívül csak Domahidi Gergely tehetné.

– Én meg állhatatosan hiszem, hogy csak Elemér és Kállay Laczi volna képes ily hőstettre.

Az egyenes termetű és hosszú vékony bajuszú hírnök, mióta helyettes várnagygyá lőn, nem mulasztá el esténként a refectoriumban principálisainál tisztelegni. A minek aztán következménye az lett, hogy a szolgából, bár mindig csak esetről-esetre, vendéggé léptetett elő, s oly figyelemben részesült, minővel a háziúr azok iránt tartozik viseltetni, kik őt meglátogatják.

Most is a vita tanúja levén, szükségesnek tartá a közvetítő szerepet eljátszani.

– Nekem, szólt ülőhelyéről fölemelkedve, szerencsém volt a lovagok virágját, Elemér úrfit egyszer Sarmaságon láthatni, s büszke is vagyok rá, s ifjú leventénknek arcza, mint a gyémántkőbe metszett korona, oly kitörülhetetlenül fog emlékezetemben megmaradni. S kész vagyok a trombitával kezemben a dézsi vagy kolozsvári piaczon három vasárnapon egymásután kihirdetni, hogy földönfutó sehonnai az, a ki kétségbe vonja, hogy Elemér úrfi Budavárba betörni ne tudna, akár erővel, akár csellel.

– Miért ne engednők meg a vélemény szabadságát! szólt közbe Pista bácsi, de látszott, hogy a hírnök lelkesedése inyére van.

– Én azzal tartok, hogy senkit túlságosan bálványozni nem kell, jegyzé meg Dani úr is, azonban derült arczának minden vonásából kitünt, mennyire kielégíti őt az Elemérre szórt dicséret.

– A vélemény szabadsága sem terjedhet végetlenre, minthogy tudjuk, hogy a tengernek is van partja. A mi pedig a túlságos bálványzást illeti, annak vádja engem kétségkívül akkor terhelhetne, ha azt állítottam volna, hogy Elemér úrfi a német táboron áttörve, beronthatna a szultán táborába is, s megjelenésének emlékeül egy ollóval lenyírhatná a világgyőző Szolimán szakállát. De mondottam-e én azt?

Deákék elismerték, hogy a szónok ilyesmit nem mondott, s hírnökünk, óvatosságának ez ünnepélyes bizonyítéka után, háborítatlanúl folytatá beszédét: – Eleméren kívül, én még két egyént ismerek, kik Roggendorf táborán át Budavárba könnyen beférkőzhettek volna, csakhogy a nap más-más részében. Domahidi Gergely éhomra kísérthette volna meg, mert délután már az erélye csökkenőben, ellenben Kállay Laczi ozsonnya után, mert lelékeny és furfangos elméjének a hamar következő szürkület kedvezne. Így tehát kegyelmetek nemzetes és vitézlő uraimék azon ritka helyzetben vannak, hogy mindketten egyenlő hévvel magasztalhatják egymás barátjait.

A hírnök e nyilatkozatában a Deák testvérek örömmel megnyugodtak, s István bácsi Kállay Lacziért, a Dani barátjáért, Dani bácsi pedig Domahidi Gergelyért, az István barátjáért ürített poharat, s a refectoriumban a szokottnál is hosszasabb ideig folyt a társalgás.

*

Ah, az alvó-szobában másként volt!

A Dorától kisért Dorka asszony, a Deákék fenyegetése miatt, a folyosón már kifogyott erejéből s összerogyott.

Dora és komornája felemelvén az ájultat, ágyába vivék. Sokáig kellett halántékait, kezeit, homlokát dörzsölni, s orra alá éles szeszt tartani, míg ismét magához jött.

Midőn bágyadt szemeit fölnyitá, a komorna kisasszonyának intésére eltávozott.

– Dorka néni engedje meg, hogy régi szobájába vitessem vissza.

A vén asszonynak sűrűn omlottak könnyei.

– Néném azért távozott mellőlem, mert mint mondá, éjjeli sikoltásaival álmomból költ fel. Hisz! én nem kivánok sok álmot, s hígyje el, hogy a mióta elköltözött, még többször vagyok ébren.

– Oh Dora, minden percz az általad átvirrasztott éjből kínszenvedés, égető lélekvád rám nézve. Megszégyenít jóságod,… s ah! ha szíved kevésbbé volna könyörületes, akkor hidegséged gyötrene. Ohajtanám, hogy sülyedne el a föld, s nyelje be bűnös testemet. Hálát adnék az Istennek, ha valaki, mint egy utálatos férget, lábával eltaposna.

A vén asszony panaszát fuldoklásai szakíták félbe.

– Egy ereklyém volt, férjem jegygyűrűje. Szegény és öreg vagyok most, s a sátoros czigányné, ki jóslatból teng, és redős, fonyadt arczával több félelmet okoz, mint a mennyi szerencsét hazug szájával igér, a vén banya, ki életének felét börtönben, felét féktelenség közt töltötte, nem cserélne velem, annyira megviseltek a szenvedések. De, Dorám, volt idő, midőn hízelgőim nem állítottak rútnak, s férjem, kit a halál hamar ragadott el, oly hőn szeretett, mintha jó és szép is lettem volna. Hihető, hogy tovább élve, a szív tőlem elfordult volna, mert szeretetem még mindenkit szerencsétlenné tett. Végzetem az, hogy elhagyjanak s meggyűlöljenek azok, kik közelről ismertek. Nem reád czélzok, kedves gyermekem, csak azt akartam mondani, hogy ha nem képzelek nagy veszélyt Elemér ittlétében, nem zálogosítottam volna el jegygyűrűmet Óvárinál, hisz az ereklyét szívünk alatt hordjuk, s nem visszük könnyelmüen vásárra.

– Miért említenők többé e kérdést, Dorka néni? Te meggyőztél arról, hogy Elemér ragaszkodással viseltetik irántam, s megmentettél attól, hogy atyám és nagybátyám által tépessék szét szívem.

– Oh, volna ez bár így, kedves egyetlenem! De lásd, ha a hóbortos vén asszony nem elegyedik oly dologba, mihez semmi köze, akkor minden jól üthetett volna ki. Lehet, hogy Elemér nem mer vágyaival hozzád emelkedni s lehet, hogy tartózkodását te közönynek tekinted, és a mit én zivatarnak tartottam, csak egy csendes nyári permeteggé vált volna.