HARMADIK RÉSZ. (continued 2)

– Ki vagyok békülve helyzetemmel, – állítá Dora, míg szemében könny csillogott.

Dorka még szilajabban folytatá az önvádakat:

– Mily szemtelenség volt egy cselédtől, kinek az uraságok ügybajaihoz semmi köze, oly kérdésbe ártani magát, a mihez nem ért! Hogy mertem én a fejembe venni, hogy nagyuraimék családi büszkeségből ellenezni fognák a házasságot Elemérrel? S micsoda kezességem volt, hogy nem csalódom?

– Légy megnyugodva, Dorka! Édes apám és Pista atyus szeretik Elemért, de csak szolgának tartják, – szólt Dora letörölve könnyét, visszafojtva fájdalmát, sápadt, hideg és kifáradt arczczal.

– Nyugodt legyek? – válaszolá a vén asszony zokogva. – Hát nem üldöz, nem büntet-e az Isten, a mióta téged megkeserítettelek?

– Én nem átkozlak, Dorka!

– De az átok rajtam van. A mely reggel Elemér távozott, eltünt Barnabás is. Nem Isten újja-e ez? nem a büntetés kezdete-e?

– Bizonyosan megunta zárdáját, s másba költözött.

– De volt-e neki pénze, a mivel kimozduljon?

– A szerzet, melynél tartózkodott, megszokta az alamizsnából élést, s egyik megyéből a másikig utazik, mint a madár, nem aggódva a holnapon.

– De ő nem örömest távozott volna innen.

Dora kérdő tekintetet vetett a vén asszonyra, ki szemeit lesütve folytatá:

– Honnan van az, hogy már kilencz hete telt el, s még nyomába nem akadtam?

– Mert mindig csak a szomszéd helységekben kerested.

– S nem átok-e, hogy egy bűvös körben járok, melynek határait át nem léphetem? Midőn hosszú útra indulok, visszavon a látatlan kéz, s hozzád vezet. Midőn melletted vagyok, a titkos erő megint kiragad, ösztönöz, visszataszít… oh! csak egy… napig. Ha útban elfáradva, lehajtom fejemet, az első álom rémképekkel ijeszt, s parancsolja térjek rögtön vissza, mert veszélyt hoztam fejedre, s őrültségem jóltevőimnek házát gyujtotta meg. Ha fáradva, lihegve haza érkeztem, akkor szívem minden erősebb dobbanásával egy éles hang kiált rám, mondván: nyomozzam Barnabást, mert ha vissza nem hozom, iszonyú történetek fognak vaslábaikkal a reszkető földre taposni, s vér és könny serked nyomdokaikon.

– Forró képzelődésed játéka ez, Dorka. Barnabás különcz, rendetlen természetü ember! de mit tudna ő oly rémítőt tenni, mitől méltó volna rettegned?

– Nem ismered őt, gyöngyöm! Szemem édes világa! a te kebled annyira ártatlan, hogy a bűnnek csak nevét tudja, s műveiről nincs képzete.

– De ha te félted Barnabást a világtól, melybe betévedt, miért nem bizod fölkeresését, miután beteges és gyönge nő vagy, egy férfiúra, ki gondosan tud mindennek utána járni, s tartózkodása helyéről hamar hozhatna hírt?

– Ugyan kire bízzam, kedvesem?

– Flórián pater gyakran barangol át három megyét is. Ő legkönnyebben akadhatna Barnabás nyomára.

– Ne szólj Flórián paterről, ő kemény szívű. Előbb megütközött Barnabás eltünésén, és segítségemre volt a keresésben, de jámbor heve csak két napig tartott. Akkor mentegetődzött, hogy neki tollkéssel apró szenteket kell faragni, s nincs ideje a kezdő betűk miatt, melyek a szokásból úgy is kimennek, sokat fáradni. Ő Barnabásban csak a kezdőbetű rajzolóját vette tekintetbe, s érzéketlensége annyira ment, hogy engem is mindig ösztönzött kutatásaim felhagyására.

– Bízd hát a dolgot a hirnökre, úgy is nálunk már bevégezte szolgálatát.

– A hírnök azzal gúnyol, hogy Barnabás katonának állott be.

– De hát az nem lehetne igaz? – kérdé Dora.

– Isten őrizzen attól! Barnabást úgy neveltem, hogy azt sem tudja, jobb-e vagy bal oldalra kell a kardot kötni. Oltalmaztam őt és felebarátait attól, hogy valaha puskát fogjon kezébe. S ki adott volna neki lovat, fegyvert és pénzt?

– De miért fosztottad meg őt, néném, mind azon eszközöktől, melyek által a férfi kitünővé válhatik, szabad és független életet szerezhet magának?

– Ne nyomozd, kedvesem, azon iszonyú titkot, – szólt Dorka a zokogás miatt fuladozva… Eredj lánykám aludni! Késő éj van már. A hold beteg arczczal néz reánk, s halvány tekintete mintha új szerencsétlenségekről akarna jelt adni… Csak ne zálogosítottam volna el a mátkagyűrűt! Óváritól elrabolták a dúló csapatok. Félek, hogy síromból mindig föl fogok járni, míg a jegygyűrűt poraimhoz nem teszik… Oh Istenem! mily kegyetlenül fenyegetőztek ma is nagyuraimék. Mi lesz belőlem, ha megtudják, hogy én távoztattam el Elemért! Dorám, úgy-e te megbocsátottál nekem? Nem hallod, mintha vércse vijjogott volna?… Közel lehet már az éjfél. Látod-e a falon azt a kezében halálfőt tartó szerzetes képét? Rámája közül néha fenyegetőbb arczczal néz rám, mint szokása. Tegnap éjjel ki akarta ejteni kezéből a halálfőt s féltem, hogy a lábam elébe gördül.

– Lázad van, néném! holnap jer vissza régi szállásodra, ápolásom mellett, remélem, hamar helyreáll egészséged.

– Te igen nagylelkű vagy, Dorám!… Szeretődtől fosztottalak meg, pedig hátha beleegyeztek volna szülőid!

– Nem mondják-e, hogy ő csak szolga? – szólt Dora, mélyen sóhajtván.

– De hát mért agyarkodnak egész dühvel az ellen, ki őt távozásra bírta?

– Mert a szolgát is lehet szeretni.

– Dorám, mintha zörögnének ablakom alatt az ágak! Talán halálmadár ült a hársra, s kerek szemeivel ránk néz. Több mécset gyujtok, hogy a világosság miatt ne láthassam. Eredj, kedvesem, aludni!… Az csak nem történhetett, hogy az őrültnek égő kanóczot, a dühösnek fegyvert adjanak kezébe és a bosszúállást konok czéljaira gazdag eszközökkel lássák el? Ugy-e, hazudik a hirnök, midőn Barnabásról, mint katonáról, mesél?

– Legalább valószinűtlent mond. De csendesedjél el, kedves néném.

– S vajon nem találkozhatott-e Elemérrel? – kérdé az öreg asszony fejét a könyökére támasztva és sárga arczával félelmesen tekintve Dorára.

– Jó éjt néném! Ha sokáig itt maradok, még ingerültebb lészsz.

Midőn a távozó Dora betette az ajtót, a vén asszony erős zokogását a folyosón is meghallá.

– Magam mellé költöztetem vissza, ápolni fogom, s Isten legyen tanúm, hogy elfeledem, a mit ellenem vétett.

E szándékkal, az önlegyőzés e fényes jelével a szegény Dora még szerencsétlenebbnek érzé magát, mint akkor volt, midőn hivé, hogy Elemérért joga van Dorkára haragudni.

– Örökre elveszett ő számomra! S mivel is érdemelhettem volna meg oly ragyogó jelenséget, mint Elemér! Ha a születés valódi előny volna, akkor az Isten nem engedte volna őt, ki minden más tökélyt bír, ezen egyetlen tulajdon hiányával a világba lépni. Hisz! szükség van arra, hogy legyen szemünk előtt oly példánykép is, melyet a gáncs le nem vonhat, s a magasztalás fölebb nem emel. Elég boldogság az is, ha remény nélkül szerethetem, s elég vakmerőség, ha hiszem, hogy talán néha rám gondol.

E szerény követeléssel lépett szobájába Dora, s midőn lefekvék, s a mécset eloltá, csak még arra gondolt, mily kegyes volt iránta az ég, midőn megtanítá szeretni, könnyezni, s az örömből és fájdalomból azon különös vegyületet érezni leginkább, melyet a lemondás nyújt, ha nem eredt csalatkozásból és ennél fogva nem is vezethet új szenvedély és új küzdelem felé.

– Csak egyet óhajtanék, – sóhajtá, – míg szemei félig becsukódtak, csak egyet szeretnék még megálmodni, hogy tudniillik azon három elszáradt ibolya, melyet távozáskor a könyvben, hol emlékül őrzé, nem találtam meg, vajon nála van-e, vagy talán elfeledte magával vinni? És csak azt szeretném tudni, ha a dalokat, melyekre engem tanított, inkább kedveli-e, mint az újakat, melyeket azóta költhetett. Aztán megvallom, egy kevéssé kiváncsi vagyok arról is hallani, hogy midőn nevezetes és emlékezetre méltó történt vele, eszébe jut-e a szegény falusi leány, ki figyelemmel hallgatta őt, midőn hősökről és félistenekről regélt? Istenem: mily sok és merész óhajtásom volna! S vajon, valamelyiket teljesíti-e az álom? Ha jóslani tud, mint sokan állítják, miért ne tudna elbeszélni is?

Dora úgy hitte, hogy már alszik, s az ablaka előtt az orgonafán egy csalogány dalol; később meg azt gondolta, hogy ébren van s a kertből lantpengést hall. De ez végre is csak álom lehet!… Álom, édes álom, a szivnek mily fájdalmas húrját rezgeted szellemujjaiddal s vajjon nem pattannak el épen azon idegek, melyeken a legbúsabb accordokat pengeted!

Dora még ily világosan nem álmodott soha… Vagy talán nem támasztja könyökére fejét, nem függnek-e szemei az ablakon? nem látja-e a sápadt holdvilágítás mellett is az orgonafa kétes körvonalait? s a lassú, a távoli hang nem olyan-e, melyet bár hallani lehet, de elmosódott részeiben a képzelődésnek után kell pótolni? És csakugyan álom volna-e?

S néhány accord után nem hangzik-e megint, azonban már még halkabban, még kétségesebben?

Dora fölemelkedett ágyából, s míg könnyei megeredtek, hallgatott, figyelt, s néha úgy vélé, hogy csakugyan a füleivel hall egész szavakat; míg ismét kételkedni kezdett saját érzékeiben, s idegei izgatottságának tulajdonítá az éj határozatlan zsivajából szőtt dallamot.

Mit jelenthet e csalóka játék, mely a való és álom közt ringatja a képzelődést, s mely a szivet egészen betölti sejtelmekkel és fájdalommal?

Elemér érkezett volna meg? Oh, ez oly vakmerő gondolat volt, hogy Dora nem is merte folytatni. Vagy ha a kétes hangok nem emberi ajakról támadtak, s csak a lég és képzelődés teremtményei, birhatnak-e azon tartóssággal, hogy nemcsak egyes rímek, hanem egész versek dallamát és szavait láttassanak utánozni?

Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.

S most már csakugyan hallá a lantpengést, mely a bevégzett balladát még kisérte, de mind elhalóbban.

Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.

A kerten kívül kellett tehát valakinek azon verseket énekelni, melyeknek kezdő sorai alkalmasint észrevétlenül vezették Dorát az álomból ébredésre.

De ki lehet e dalnok?

Dora tudta, hogy a vers szerzője Elemér, s meg volt győződve, miként a környékben épen senki sem énekli.

Ennélfogva idegennek kellett ide vetődni.

S nem valószinű-e, hogy ez idegen ismeri Elemért, és vagy róla mondhat hírt, vagy épen tőle hozhatott izenetet?

És hátha Werbőczitől érkezett Pista atyushoz a küldött levélre válasz, s épen azalatt, míg Dorka panaszolá el félelmeit és szenvedéseit: ez az eszme is megfordult a még mindig merengő és az ablakon kitekintő leány elméjében.

– Csakugyan valami tudósításnak kellett jönni Elemérről – mondá magában Dora, s egyszerre azon iszonyú sejtelem támadt föl benne, hogy hátha a ballada által, melyben a vándormadarak a kérdező leánynak a vőlegény halálát adják hírül, el volt beszélve a hír, melyet a vendég nem mert világos szavakkal előadni.

Dora egészségesebb természetü, mint szoktak lenni az érzelgés martalékai, s keble mélyebb volt, hogysem minden babona, előjel és sejtelem fenekestől fölforgathatta volna. De nem vala-e megdöbbentő, hogy épen azon verseket hallá, melyeket ő Elemér távozása óta elénekelni nem mert, mert sötét tartalmukkal át- meg átjárják szivét, s mert a keserv pillanataiban hagytak magok után valami olyan benyomást, mintha egy előérzethez, egy jóslathoz hasonlítnának.

Sokáig volt ébren Dora, s erős lelki küzdelmei úgy visszahatottak testére, hogy midőn szemeit kinyitá, rendkívüli megdöbbenéssel vevé észre, hogy ágy helyett a tárt ablaknál alszik, s hogy a nap már fölemelkedett, számos munkás van a kertben, s atyja az orgonafához közel összefogott kézzel áll és bámulva tekint leányára, ki az ablak közét választá vánkosul, s bár eléggé födött, de mégis csak hálóruhában, oly csendes lelkiismerettel alszik, mintha ágyban feküdnék.

– Mit álmodtál, kis selma! he? mióta szokásod a szabad légen aludni?

Dora pirulva és halk sikoltással szaladt el az ablaktól, kezét nyakleplén tartva, mely egyébiránt nem volt kibontva, s nem vezethette volna senkinek kiváncsi szemét oly kellemek ellesésére, melyeket inkább csak sejtetni, mint megmutatni illik.

– Öltözz hamar fel, mert kilovagolunk – mondá az atya.

– Elszoktam attól, kedves atyám!

– Elég szégyen, hogy ábrándozással töltöd idődet. A magyar hölgyek még az én ifjú koromban is csak úgy eregették lóhátról a sólymot, mint mi ifjak, s legfelebb abban különböztek a vadászatra nézve tőlünk, hogy a bölényt nem űzték.

– S édes atyám vadászni akar?

– Most csak vendégeket. Megfordult, selmám! a világ. Eddig, ha a háziúr barátságos volt, tódultak hozzá a víg czimborák. Most már hajtóvadászatot kell tartanunk azokra, kik serlegünkből bort, s tálunkról őz- vagy szarvasczombot akarnak enni. A mióta magyar magyar ellen küzd, tönkre jutott az igazi barátság, s napjainkban csak talpas kupákat kell használnunk, hogy ki-ki külön ihassék, mert a gömbölyü aljúak, melyeknek körbe kell járni, míg kiüríttetnek, azon veszélyre tesznek ki minket, hogy ellenségünkkel egy edényből lelkesítsük föl magunkat egymás ellen, s így ki-ki saját vesztét mozdítsa elő.

– De ha kedves atyus vendégeket megy vadászni, mi leszek én e mulatságnál? Hajtó-e, a ki a fát zörgeti, hogy a maczkó a harasztból kiczammogjon? vagy a sólyomeresztő, kinek kötelessége jól betanított madarával a nemes szarvast megfosztani szeme világától, hogy üldözőitől ne menekülhessen? Mert azt mégsem hihetem, hogy atyus engem csak siposnak akarna használni, ki a füttyös madarak hangját utánozván, a kiszemelt áldozatokat lépvesszőre kerítse.

Dora vidám, nevető hangon tevé e megjegyzéseket, s az atya, kinek büszkesége nem volt a lélekbuvárok közé számíttatás, nem is sejté, hogy szép magzatának keblében az éj phantastikus benyomásai miatt mily ellentétes érzések küzdenek, s mennyi bánat és félelem vegyül össze határozatlan reményekkel.

– Már tubiczám! – szólt Dani úr, – akármint tiltakozol, te a füttyös fogsz lenni, ki a czifra tollú madarakat lépre csalod. Nagy ünnep lesz nálunk, tánczolni kell, s a tánczért fiatalságra van szükségünk.

Míg az apa ezt mondá, az ágakat elhárítva egészen az ablakhoz jött, hogy szavait a kertben lévők ne érthessék.

– A tánczra érdemes fiatalság, kedves atyus, fegyverben van már, s nincs ideje mulatni.

– Mesebeszéd kincsem. Igaz, hogy Elemér, a mi derék szolgánk, kinél szebben senki sem tánczol, Buda alá ment harczolni: de maradtak itthon is oly ifjak, kik lábukkal jobban tudnak bánni, mint karukkal, s arra legalább használhatók, hogy holnapután nálunk egy családi ünnepet mulatságossá tegyenek.

– De hát nálunk családi ünnep lesz?

– Félig-meddig családi.

– S én arról semmit sem tudok, atyus!

– Az attól van, mert szemedet darab idő óta nem akarod eléggé használni. A szobában ülsz. Nappal, mint sejtem, álmodozol; éjjel, mint látom, ébren vagy, s ha nem tudnám, hogy vidékünk úrfiai pimaszok, kik Majláthtal czimborálván, a másik párt virágos kertjében a legszebb rózsát is pipacsnak képzelik, még azt hinném, hogy valamelyik ifjú elrabolta szívedet.

Dora arczán oly zavar tünt föl és enyészett el, mely sokkal mulékonyabb és finomabb volt, mintsem Dániel úr észrevehette volna.

– De ha úrfiaink épen semmi elismeréssel nincsenek atyus virágos kertje iránt, akkor sétalovaglásunk, a mennyiben rám is vonatkozik, tökéletesen felesleges.

– Te nem is vagy az én gyermekem. Egészen Pista bátyád vitatkozó természetét örökölted. Örvendsz, ha kiforgathatsz okaimból, melyekkel védelmezem magamat. Tudd meg tehát, hogy én ugyan vendégeket keresek; de téged most egyéb czélból viszlek magammal. Tőled, gyermekem, mint okos lánytól, az egész Deák-család sokat vár. S én hozzád nemcsak mint apa szólok, de Pista bátyám fölhatalmazásából, mint követ, mint teljes jogú képviselő is.

– Ha atyus ily fontos és hivatalos küldetésben járó személy, akkor megengedi, hogy először felöltözzem, mert kötelességem szerint illő tisztelettel akarom fogadni.

Dora hangja reszketeg volt, s látszott, hogy a tréfás mosoly mellett is időhaladékot akar kérni, míg lélekerejét minden kérdés és nyilatkozat irányában összeszedhetné. Azonban Dani bácsi nem lévén akkora diplomata, mint nagy rokona Werbőczi, beleegyezett a szőnyegre hozandó tárgy elhalasztásába, s István bácsit arról értesítette, hogy minden rendben van és Dora alkalmasint nyélbe fogja azt ütni, mit ők ketten elrontottak.

*

– Vetted-e észre, leányom, hogy majorunkban egy új ház épült – mert reperaturának nem mondhatom, miután sok adag tiszta buza ára fogyott el érette – s ezt a csinos kis lakot a kőmüvesek holnap vagy holnapután meg is koszorúzhatják? S láttad-e, hogy a konyhán s kamarán kívül, három csinos szobája van, nem is említve azt a zúgo a szögletben, mely egy czellához hasonlít és külön bejárattal bir?

E szavakat Dani bácsi akkor intézé Dorához, midőn a falu és a minoriták kolostora felé vezető út emelkedetté lett, s a két lovas lépésben kezd haladni.

– Ah, atyus már belátta, hogy a szüléknek nem szabad titkolózóknak lenni, s hibáját most helyre akarja hozni.

– Hüm! hisz a gyerekekről szól ez a szabály, s nem megfordítva. Szintén rólok áll, hogy nem szép, ha kiváncsiak, mint az én rossz leányom, ki már többször incselkedett nekem és nagybátyjának, hogy titkunkat eláruljuk.

– S hát még a várnagynak, kit atyusék százszor jobban betanítottak a titkolózásra, mint én a komornámat.

– Mit, hát a komornád is ért ezen mesterséghez?

– Még csak annyira haladt, kedves atyus! mint a tudományokban az a gyerek, a ki a betüket kezdi ismerni. De talán igen eltérünk a tárgytól, mely mint sejtem, a majorházra vonatkozik. Tehát atyus be akarja vallani, hogy ez a csinos kis épület Dorka számára készült.

Dani bácsi hüledezve tekintett leányára.

– Hát ki sugta meg neked titkunkat? he!

– Bevalljam-e?

– Atyai hatalmamnál fogva parancsolom ezt, Dora. Mi ismerni akarjuk a hebehurgyát, ki ily fontos s ily óvatosan őrzött titkokat elárul.

– Az a vétkes áruló a szivem volt, mely mindig arról fecsegett, hogy az én atyusaim gyöngéd és nemes indulatú férfiak, kik a szerencsétlen vén Dorkát, ki házunkat oly hűn szolgálta, meg szándékoznak lepni azon örömhírrel, hogy neki is van a széles világban egy kis menhelye, hol az árnyékos fák, az illatos virágok, a veteményes ágyak, a nyári nap jótékony hevétől érlelt nemes gyümölcsök sajátjai, s a hol rá oly hajlék vár, melynek ajtaját előle senki sem csukhatja el, melynek nyoszolyája, hol fáradt teste pihen, az övé, s melynek kis ablakaiból azon nagy almafát láthatja, hol a kereszt alatt egykor háboríthatatlanul fog nyugodni, s a forduló évekkel sirhelyét a tavasz hulló virágai és a késő ősz fonnyadt levelei fogják betakarni. Atyus! ezt a dicséretet mondta rólatok az én sejtő szivem. Oh: csak az a szegény Barnabás ne tünt volna el! Mint örülne holnapután Dorka!… Ah, de talán neki szemrehányásai is lennének.

Dora megijedt a gondatlanul kiejtett végszavakon, s fürkésző tekintetet vetett atyjára, kinek elérzékenyülése leírhatatlan zavarral volt vegyülve.

Dani bácsi a hegyre kezdé fölsarkantyúzni lovát, melyet eddig lépésben engedett menni.

– Óh, ő talán sejt valamit! – gondolá Dora lehangoltan.

Midőn az oromra értek, s a kolostorhoz le kellett lejteniök, az atya félénk kiváncsisággal kérdé:

– Úgy-e Dorka gyakori távozása alatt tulajdonkép Barnabást keresi?

– Őt, és nyomára nem tud akadni.

– De nem gyanít-e valamit?

– Hogy mit gyanít, nem tudom! De tartok a téltől.

– Miért kedves lányom?

– A bú miatt aligha túl fogja élni a Szilveszter-éjt.

– De hisz! addig rég visszajön Barnabás.

– S gondolja atyus?

Dani bácsi nem látszott e kérdésnek örülni, azonban tartózkodásán erőt véve mondá:

– Ha katonának talált volna menni, akkor hamar megtér, hisz’ a háború már véget ért.

– Oh, hogyan mehetett katonának, midőn semmije sem volt hozzá?

– Valaki zsoldosnak szegődtethette be.

– De ki lehetett volna oly szívtelen ember?

– Mit szívtelen? – pattant föl az apa, azonban rögtön megjuhászkodva mondá: – A hazáért harczra küldeni a fegyverfogható férfiakat teljességgel nem szívtelen tett, sőt inkább oly kötelesség, mely dicséretet érdemel.

– Igen, de Barnabás soha lóra nem ült, soha puskát nem sütött el, soha kardot nem fogott a kezébe, s ily fogyatkozások mellett a zsoldos inkább mészárszékre, mint csatába küldetnék.

– Hm, hát ő ennyire járatlan volna a hadakozás mesterségében?

Dániel úr a zsebkendőjével törölgeté homlokát, melyről sűrűbben permetezett a veríték.

– Megérkeztünk a zárdához – mondá, kapva azon, hogy más tárgyról is beszélhet. – Pater guardian! – kiáltott be a zárda tornáczán álló tisztes agghoz, – Isten kegyelméből egy hajlékkal szaporodott uradalmunk. A jövő csütörtökön felszenteljük, s miután már sem Óvári uram, sem Balibég nem fenyegetheti tisztelendőségedet sarczczal és pusztítással, kérjük és reméljük, hogy a kolostor minden tagjával szerencséltetni fogja a szegény Deák Istvánt és Dánielt azon kitüntetésben, hogy kenyeréből egy darabot szelni fognak.

– Domine spectabilis, nagyérdemü pátronusunk! mindig szokásban volt, hogy a leviták nemcsak a kenyérből, de a kövér pecsenyéből is kifogták a magok részét.

– Az sem fog hiányozni, páter! s miután ha jól emlékszem még Bálámnak is, ki pogány pap volt, a szőlőkerítésnél jelent meg az angyal, s ugyanott szólalt meg az ő szamara, s még pedig kitünő bölcsességgel; ebből én azt következtetem, hogy a bornak sem szabad a nevezetesebb alkalmakkor kimaradni: részint azért, mert az ő közelségében angyalokat látunk; részint pedig azért, mert szájunk oly szép gondolatokat fejezhet ki, melyeknek még megértésére sem volnánk természetes állapotunkban képesek. Így lévén a dolog, reméllem, sőt bizton számítok arra, hogy tisztelendőségtek nem vetik meg a mi egyszerű falusi mulatságunkat.

– Miután kegyelmed, tisztelt patronusunk, ha nem adta is elé egész pontossággal a szőlőkerítés mellett történt csodát, de legalább azt bebizonyítá, hogy világi létére sem szokott az egyházról elfeledkezni, mikor örvend; míg mások leginkább csak szorongatott állapotukban folyamodnak hozzánk, ennélfogva nem találom a szerzet kötelességeivel és fogadásaival ellenkezőnek, ha teljes számban megjelenünk kegyelmed refectoriumában, feltéve, hogy ott a hét fő bűn egyikét, a torkosságot kikerülnünk sikerülhet.

A guardián, midőn Dani bácsinak ily ügyesen válaszolt, hatalmasan kezdett nevetni, míg nem sötétpirossá lett arcza a köhögés miatt, mely jó kedvének kitörésével együtt szokott járni.

– De nem sziveskednék-e domine spectabilis, tisztelt kisasszonyával együtt egy perczre szerény hajlékunkba lépni?

– Nagy örömmel, tisztelendő uram! Azonban még előbb néhány látogatást teszünk a szomszéd falvakba, hogy késedelmezésünk által el ne szalaszszuk leendő vendégeinket… S mit mível a marchallus campestris Florian pater?

– Kötelessége szerint apró szenteket farag. S épen ez juttatja eszembe, jelenteni kegyelmednek, hogy a szökevény Barnabás diák helyett akadtunk már oly egyéniségre, ki a kezdőbetűket tűrhetőleg bírja rajzolni, sőt mondhatnám, a versenyt elődjével kiállhatná, ha agg kora miatt keze egy kevéssé nem reszketne. Zárdánkba jövetele valódi nyereség azért is, mert ámbár hangja a hosszas használat miatt elgyengült, énektanítónak rendkivül alkalmatos.

– Hallod-e Dora? – szólt Dániel leányához fordulva, kinek arczán a meglepetés és nyugtalanság jelei az apánál figyelmesebb egyénnek szemébe ötlöttek volna. – Hozza el tisztelendőséged a betűkészítőt is a lakomára: – szövé közbe s aztán megint ezt mondá: – Hallod-e Dora! vajon Elemér visszaérkezéséig nem kérhetnők-e meg a kolostor új vendégét, hogy az énekben és lantban oktasson?

Dora csaknem reszketeg hangon válaszolá:

– Majd, ha előbb vele megismerkedünk, atyám!

Dániel úr a faluban kihirdeté, hogy a házszenteléskor a földesuraság egy ökröt fog nyárson megsüttetni és egy hordót üttet csapra; a kinek tehát pecsenyéhez s borhoz kedve van, jelenjék meg a kitűzött időben jó étvágygyal, szomjjal és füles korsókkal is, melyekbe befér egy pár pint bor.

A szomszéd helység majdnem félórára feküdt, s Dora saját eszméivel lévén elfoglalva, észre sem vette, hogy az a tárgy, melyről atyja vele értekezni akart, minden folytatás nélkül félbe szakadt.

– Mily kár – szólt Dániel úr hosszas hallgatás után – mily nagy szerencsétlenség, hogy már a falu közepén vagyunk, s nincs még hova betérjünk. Mert itt egymással szemben két földesúr kastélyát láthatod ugyan; de e becsületes emberek kölcsönösen tették semmivé derék épületöket. Ilyen leányom, a polgárháború. Ha én a jobboldali rom tulajdonosát hivom meg, a másik rom lakosa érzékenyen sértve érzi magát, ha pedig mind a kettőt rávehetnők a látogatásra, akkor még legjobban úgy éreznék magokat, ha a kupát egymás fejéhez vagdalhatnák.

– Leányaik – szólt Dora – testvérként szerették egymást.

– S fiaik, mint hallám, egymás karjától veszélyes sebben feküsznek – jegyzé meg Dániel úr. De néhány percz alatt békésebb faluba érkezünk, hol barátnőd Zsombori Éva, s az én kenyeres pajtásom, az Éva nagybátyja lakik. Ezeket okvetlenül megkaphatjuk.

– Atyus! nem volna-e jobb a bort, s az ökröt a lakoma többi kellékeivel együtt Dorkának ajándékozni?

– Házszentelés dáridóval jár, még a szász atyafiak közt is. A ki a régi magyar szokásokat tiszteletben nem tartja, annak, ha saját leányom volna is, azt tanácsolnám, keressen magának férjet a Ferdinánd pártjából.

– Köszönöm atyus e figyelmeztetést, s hasznomra fogom fordítani – válaszolá Dora kötekedőn.

E közben a Dániel úrtól magasztalt békés faluba érkeztek, melyen a nagy országút vonult át, s ez előnyénél fogva a politikai világgal szorosabb egybeköttetésben állott.

Itt a falu szélén pengett a szorgalmas fegyverkovácsok pörölye, az utczán kardos és puskás emberek sürögtek.

Az a kenyerespajtás, a kit Dániel úr meg akart látogatni, s kinek ő annyi gabnát szolgált, hogy a török martalóczoktól okozott kárát kinyögheté, most tetőtől talpig harczra készen állott az utczán s féltuczat paraszt fölött tarta mustrát.

– Komám! mit nyomorgatod azokat a parasztokat olyan mesterséges mozdulatokkal.

– Háborúba vezetem, bátyám!

– Hát ismét háború van?

– Úgy vehetjük, mintha az volna.

– Talán megint Ferdinandus mellett ragadtatok fegyvert?

– Azon oldalról már egyszer megégette a kása a számat, mi most csak a békét akarjuk biztosítani. Nem akarjuk Izabella királynét az országba bocsátani. A határszélen már átjött, de mi elébe menvén mondani fogjuk: térjen vissza felséged s tegye bárhová trónját, csak ne a mi földünkre.

– Hisz ez lázadás!

– Csak önvédelem, urambátyám, mert Izabella sarkában lesz a német s ha a német hozzánk érkezik, akkor vele megküzdeni a török is eljön és a nagy verekedés árát mi fizetjük meg; pedig nincs miből. Tanultunk már a Majláth esetéből. Semlegesek akarunk maradni, urambátyám!

– De hát miért jön ide Izabella?

– Mert új fővárosra van szüksége. Budát valami basa foglalta el.

– Szent Istenem! hát így állunk?

– Ezentúl mindig Erdélyben fognak az uralkodásért küzdeni, ha most elejét nem veszszük. Menjen a királynénk Kassára vagy Nagyváradra! – szólt Zsombori.

– Szép hazafiak vagytok, öcsém! Levetkezitek a hűséget s nincs könyör szívetekben a szerencsétlenség iránt! Menjünk vissza, leányom! A mit főzetünk, együk meg magunk s borunk hadd heverjen a pinczében, míg e sok szeleverdi kiforr s az idő és keserű tapasztalások által megtisztúl.

Hallgatva, kedvetlenül érkeztek vissza a kolostorhoz. A guardian hasztalan marasztá, mert Dániel úr röviden említvén a szomorú híreket, haza sietett.

Midőn azonban a tornáczlépcsőről épen a kengyelbe illeszté lábát, Flórián pater megjelent egy kisded, de fürge vén embert hozván magával.

– Bátor vagyok – szólt alázattal – bátor vagyok a mi nemzetes és vitézlő pártfogónknak bemutatni szerzetünk betűrajzolóját, ki Barnabás diákot váltá föl e szép mesterség gyakorlatában.

– Azonban reménylem, hogy csak ideiglenesen.

– Ha a hír, melyet Zsombori uramtól hallani méltóztatott, valósulna, akkor fájdalom! új művészünk a királyné ő felsége udvarába fogna vándorolni, hogy mint lantos ott keresse szerencséjét. Megvallom, különösen rám nézve ez elválás igen szomorú, miután gyermekkori mesteremet vesztem el ismét, ki az egri iskolában zsoltárokra és egyházi énekekre tanított.

– De mielőtt elutaznék, úgy hiszem, szíves lesz minket meglátogatni – szólt Dora szemérmes zavarral.

– Egész életemet – mondá az öreg lantos nagy pathoszszal – egyházam és hazám szolgálatán kívül azon czélnak áldoztam föl, hogy egy korán elhunyt költőtársammal dalait a feledéstől megoltalmazzam s hogy a közrészvét útján módot szerezzek hamvai porait díszes emlékkővel jelölni ki az utókor számára.

– Ily kegyes szándék – válaszolá Dániel úr – megérdemli az elősegítést s a Deákok nem szoktak utolsók lenni ott, hol hazafikötelességet teljesíthetnek.

Korán elhunyt költő, hamvadó por s az éjjeli dal oly csodálatos, oly rémítő összhangzásban állottak egymással, hogy Dora hangja alig volt a belső megindulás miatt hallható, midőn így szólt:

– S régen múlt ki az a költő, a kire kegyelmed czéloz?

– Ha fájdalmamat kérdem, mely semmit sem vesztett ádáz erejéből, akkor a feledhetetlen ifjú csak most halhatott meg; de ha azoktól várok feleletet, kik a napok telését és az év fordulását számlálják, akkor a válasz egészen máskép üt ki.

Dora megkönnyült e nyilatkozattal, de az egész úton azon tünődék, hogy a vén lantos – ha csakugyan ő volt az éjjeli meglepetés okozója – miért énekelte holt barátjának versei helyett épen azt, melyet Elemér készített.

István bácsi a dobogónál várta öcscsét. Levelek érkeztek, nagyfontosságú levelek, melyeket leányunk, Dora el fog olvasni.

– S honnan érkeztek azok?

– Az egyik megyénk főbírájától jött, a másik pedig az én kedves barátomtól, Kállay Menyhérttől.

– Előbb megengedik atyusék, hogy öltözékemet változtassam, azután föl fogom olvasni a levelet – szólt Dora és távozott.

István úr most idejét látta, száját öcscsének füléhez közelebb hozva, egész óvatossággal kérdeni: – Elintézte-e kegyelmed, a mit magára vállalt?

Dani bácsi úgy visszahökkent, mintha lábára léptek volna. – S mit kellett volna elintéznem? – kérdé savanyú arczczal.

– Lám! lám! már kiejtette eszéből ezt a fontos dolgot. Nem igérte-e meg, hogy a lovaglás alatt…

– Tyüh! drága barátom! – csodálkozott Dániel úr, bogos ujjával füle tövét vakarva.

– Ej öcsém! hát nem kötelezted-e magadat arra, hogy a házfölszentelés előtt megsúgatod Dora által Dorka asszonynak…

– Hm! hm! – óbégatott Dániel úr.

– Igen, megsúgatod – erősíté István – hogy tulajdonkép… és voltaképen… mi voltunk – no nem emlékszel rá?

– Mi voltunk azok – folytatá Dani bácsi – kik véletlenül és minden rossz szándék nélkül…

– Úgy van! – nógatott fejével István.

– Eltaláltuk küldeni Barnabás diákot, de lóval és fegyverrel ellátva…

– S az ő megegyezésével – egészíté ki az idősb testvér.

– Az ő írásban foglalt megegyezésével a táborba katonáskodni – végzé be, arczáról a verítéket letörölve Dani bácsi.

– Egészen ekként van, öcsém! De hát elbeszélted-e ezt Dorának s mit válaszolt rá?

– Körülmények jöttek közbe, urambátyám! melyek akadályoztak. Nem jó, ha az apa felett leánya pálczát tör s te szintén atyja vagy Dorának s nem szeretnéd, ha szívtelennek, vagy lelkiismeretnélkülinek mondana.

– Nem is tanácslom azt neki, koma.

– De ő, mielőtt tudta volna, hogy rólunk van szó, már ilyforma kifejezéseket használt az ellen, ki egy sem lóra ülni, sem fegyverrel bánni nem tudó embert harczba küld, hogy mészárszékre küldje.

– Ilyesmit beszélt az a háládatlan leány?

– Csak azért mondta, mert nem tudá, hogy minket sérthet vele.

– Ha így van a dolog, csak jobb lesz, ha Dorkát behivatjuk és te magad beszéled el a történteket.

– Neked kell fölvilágosítni őt, mert idősebb lévén, a szó téged illet.

– Kövesse meg magát, öcsém uram! Kegyelmed a ház tulajdonosa s azért az első szó jogával bír.

– Tagadom ezt, mert kegyelmed midőn a házról számomra lemondott, nem kötötte ki, hogy a korossági jogról is lemond.

– De hát ki tudna minden csekélységről contractust készíteni?

– Nem csekélység az, hogy kit átkoz meg Dorka.

– S ha átkoz is, nem a kegyelmed leánya-e, a kibe belebolondult Barnabás és ezzel az eltávolításra okot adott?

– De mióta csak az én leányom Dora? Ha ő most itt volna és meghallaná e kegyetlen szavakat!

– Talán csak nem hallja meg – szólt István úr, félénken tekintve az ajtóra.

– A falnak is füle van, bátyám!

– Azután én nem mondtam, hogy megtagadom segítségemet tőled, ha Dorkával beszélsz.

– Én sem állítottam, hogy az első szót nem én indítom meg, ha te szorgalmasan gyámolítasz.

– Hivassuk tehát Dorkát – mondá István úr.

– Hallgasd meg előbb híreimet, mert azok nagyon könnyítik helyzetünket.

Ekkor Dániel úr értesíté bátyját, hogy Izabella Erdélybe jön s már az ország határait átlépte, miből czáfolhatatlan okoskodással következteté, miként a nagy Werbőczi is vele van s ebből önként érthetőleg vonta ki azon végeredményt, hogy Werbőczivel kell lenni Elemérnek, sőt Barnabás diáknak is, miután levelökben rá is czélzottak s tisztelt rokonuk nemeslelkűségétől mást várni sem lehet, minthogy őt is szolgálatjába fogadá.

– Hollah! tehát visszakerült Barnabás. Nagy kő esett le a szívemről! Már most könnyen beszélünk Dorka asszonynyal.

István úrral örömében nyulat lehetett volna fogatni.

– De mossuk meg jól a betűrajzoló fejét, ha többé leányunkra mer kacsintani, – tanácsolta Dániel.

– Okvetlenül, öcsém! Hanem az a Dora nem jön. Tudod mit, öcsém? Baktassunk mi saját szemünkkel végig a leveleken, hátha azokban is van valami nagy rokonunkról s azután Elemérről és Barnabásról.

Közerővel fogtak az olvasáshoz.

A főbíró csak az Izabella bejövetele ellen intézett mozgalmakról értesíté őket s fölszólítá, hogy szedjék össze erejöket az ily lázadók fékezésére.

– Megint ide hozatjuk Flórián patert.

– S fölfegyverezzük jobbágyainkat.

– De már lássuk a másik levelet – mondá Dániel úr.

Pista bácsi feltette a szemüveget s öcscsének közremunkálásával elolvasták Kállay Menyhért következő sorait:

«Nagy tiszteletre méltó jó uram!

Drága barátom!

Tetszett az isteni gondviselésnek…

– Jaj, bátyám! ilyen kezdete csak a halotti czéduláknak van; rosszat sejtek – szólt Dániel úr.

– Ne háborgass ily komoly foglalkozásban – rivallgott István bácsi, szorosabban nyomván orrához szemüvegét s aztán ekként olvasá: – Tetszett az isteni gondviselésnek annyi esztendők óta kegyelmednek, jó uram! a figyelmét ismét reám, régi barátjára visszatéríteni s annak tulajdoníthatom azt a szerencsét, hogy alkalmam nyílt kegyelmed becses levelét egy expressus által Kállóból Böszörménybe szállíttatni, honnan szerencsésen megérkezett Hevesig s onnan minden baj és periclitatio nélkül elvitték Nagykátára.»

– Szent Isten! mennyit utazott a mi levelünk! – közbeszólt Dániel.

– Uramöcsém! ne turbáljon az olvasásba. Hiszen, ha galambpostán nem küldhettük, így kellett történnie s a míg a világ világ lesz, nem fog másként lenni.

Dániel belátta, hogy a levél máskép soha sem is haladhat rendeltetése felé s ennélfogva megfogta száját s fülelt, míg István úr így folytatá az olvasást: «Nagykátán akadt egy jámbor felperes, ki Irsán lakó alperesével bizonyos követeléseket barátságosan óhajtott complanálni s épen lovát nyergelte föl, hogy Irsára utazzék, midőn kegyelmed levele hozzá érkezett. Tüstént magával vitte azt s átada a pörös félnek, ki volt nádorunknak, Werbőczi Istvánnak, obligatusa volt, juramentum mellett obstringálá magát arra, hogy azt, ha életébe is kerül, a nagy hazafi kezébe fogja szolgáltatni.»

– Ritka példája a becsületes embernek! – jegyzé meg Dániel.

István úr pedig az ily nyomatéktalan észrevételt válaszra sem méltatván, folytatá: «Az irsai atyafi sokáig kerülgette Buda tájékát s midőn végre föltárt kapukat szemlélt, fiastul, kit magával tapasztalás-szerzés végett vitt, be is mene a városba s ime! épen akkor egy aranyos kocsi mellett gyalogolt ki Werbőczi István, a volt nádor, a szultán táborába.»

– No! ezt még sem tettem volna, ha akkora úr vagyok, mint ő – mondá Dani bácsi.

– Valami czeremonialis szokás lehet – válaszolta István úr s folytatá az olvasást: «Az irsai atyafi várt, várt s hát a ki nem jött vissza, az Werbőczi István volt, meg a többi nagy urak. A szultán fogságba ejté őket.»

– Ez rettenetes! – kiáltott föl István bácsi.

– Ily rossz májúnak még sem hihetem a szultánt.

– Nézd meg, hátha hibásan olvastam. Ekkor a levelet átadta Dánielnek.

– No! hát közel van az antikrisztus uralkodása! – mondá az öcs.

Ez oly megjegyzés volt, melyet István úr megtámadni nem mert.

«Később – így hangzott a tudósítás – Budavárából kiűzetett minden vitézlő rend. Az én szomszédom, ki zsoldos kapitány volt, hogy a portyázó törököktől kardra ne hányassék, Palotára menekült, több napi mulatás után végre hazaérkezett s azt a hírt beszéli nekünk, hogy a szultán a királynét kikergette a tanácsosokkal együtt a várból, Budát török fővárossá és a mi volt nádorunkat – horrendum dictu! – zsidóbíróvá tette. Lehet-e ekkora változandósága a szerencsének? Reszket a kezem, midőn leírom, hogy a temérdek Werbőczi István most már csak zsidóbíró. Áron óta nem volt ugyan nekik ilyen híres bírájok; de nekünk az mégis nagy opprobriumunkra szolgál. Íme! hogy’ lesz minden emberi dicsőségnek és hatalomnak vége! stb.»

A két testvér alig tudott hinni szemeinek s alig tudott erőt venni fájdalmán.

Deákék a politikai cselszövényekhez nem értvén, honnan gyaníthatták volna, hogy Werbőczit a Ferdinánddal tartók gúnyból nevezik zsidóbírónak s az öreg Kállay Menyhértet e párt értesíté a történtekről.

– Úgy látszik öcsém! – szólt Pista bácsi szomorúan, bizony úgy látszik, hogy hadi készületekre és a kipusztított nép fölsegélyezésére botorul elvesztegettük azt a szép pénzt, melyet ha nagy rokonunknak fölküldöttünk volna, az a zsidóbíróság alól talán kiválthatná magát.

– Hát a refectorium mennyit nem emésztett meg!

– Úgy van, öcsém! mi vén gyerekek vagyunk.

– Igaz bátyám! nekünk lábunkba szállt az eszünk.

– A tied talán nem egészen.

– Ellenkezőleg, bátyám! a te eszedből maradt még meg valami.

– Tagadom, öcsém! nálad az észből szép capitalis van még együtt.

– Tévedsz, kedves bátyám! te csak az apró pénzt költötted el eszedből, a nagy nehéz aranyrudak még megvannak ott.

– Ne tréfálj, öcsém! én tudom, hogy ha még koldusok nem vagyunk, azt egyedül a te mérséklő tanácsaidnak lehet köszönni.

– Ellenkezőleg áll. De miért könnyezel?

– Ne fogd reám, öcsém azt, hisz a te szemedben van a könny.

– No, no! ha az én szemembe látod, miért fut le az a könny a te bajuszodra?

– S hát csakugyan oda futott volna! Nem képzelhetem, öcsém!

Deákék addig vitatkoztak arról, hogy melyik érzékenyült el, míg egymás karjába borúlva hangosan zokogának.

Midőn pedig fölindulásukon erőt vettek, a teendőkről kezdtek tanácskozni.

Belátták, mily szép és illendő volna nagy rokonukat ekkora szerencsétlenségében meglátogatni és vigasztalni; de a drága gabona és bor egy kevés tivornya s végetlen jószívűségök miatt elfogyott. Honnan szerezhetnének pénzt?

– Csak úgy vagyunk öcsém, mint a tört szárnyú gólya, mely érzi, hogy okvetetlenül más vidékre kell repülnie, de mit használ heves ösztöne, ha szárnyát egy araszra sem emelheti föl a földről!

– Takarítsuk meg – mondá Dániel – Dorka háza fölszentelésének költségét, hisz abból is telik ki valami.

Ez István bácsit visszavezette a Barnabás diák miatt támadt lélekvádakra.

– Öcsém! a szomorú hírek, melyeket Kállay Menyhért barátom leveléből olvastunk, fölnyitották a mi szívünket s megoldák nyelvünket. Használjuk föl a kínálkozó alkalmat és valljuk be Dorkának a titkot, hogy azzal egy kő a lelkünkről lehulljon.

– Nem bánom, bátyám! de oly feltétel mellett, hogy Dora meg ne tudja; mert rossz, ha a leány az atyjáról s különösen a nagybátyjáról kárhoztató itéletet mond, vagy pedig hallgatva keblébe zár.

– Úgy van s különösen téged kimélnünk kell s miután leányunk eddig átöltözködhetett és minden perczben meglephet, vonuljunk csendesen a fegyvertárba s hivassuk oda Dorkát.

– Tanácsodat helyeslem.

VI.

Dorka a tegnap esti találkozás óta rettegett Dora szemébe nézni.

– Mily nagylelkű volt irántam ő, kit kötelességből és családja iránti tiszteletből talán örökre szerencsétlenné tettem; mint szánakozott boldogtalanságomon, holott szívébe az apai házhoz tartozó tisztelet miatt tőrt döftem! Oh Istenem! mily kínokat kell kiállanom! Meg vagyok győződve, hogy Dora éjei álmatlanok s hogy szétdúlt szerelmének emlékei az átvirrasztott órákat a gyötrelmek vad tombolásaival töltik be. S mégis ez az angyali teremtés, midőn engem szenvedni látott, maga mellé akart visszavinni, hogy ápoljon, hogy vigasztaljon s hogy kórágyam mellett őrködhessék. Gyűlölnie kellene engemet, s ime! megbocsát és szeret. Nemes lény, választottja a szeretetnek s áldozati készségnek, nem fogok visszaélni jóságoddal! Dorka, az elátkozott vén asszony, keblébe zárja, mint szent ereklyét, nevedet s midőn az Istenre gondol, egyszersmind rólad fog emlékezni, hogy az emberi nem gonoszságaiért az éggel szembe ne szálljon s vándorbotot veend kezébe, házról-házra jár koldulva s keresve Barnabást, a nyomorult és gyámoltalan rokont s föltalálja őt, vagy a mit szintúgy óhajt, a halált… Isten veled, ég angyala, kedves és megbántott Dorám! ne lássuk többé egymást!

Ily kínzó, ily önvádló benyomások közt szedte össze holmiját a vén asszony s várta az alkonyt, hogy a várból kisuhanjon.

Hogy pedig Dorát elámíthassa, épen hozzája készült elbeszélni, mily örömmel költözik át régi szállására; de roncsolt testű lévén, miután tudja, mennyire nem képes a szállás megváltoztatásakor az első éjen aludni, kéri őt, hogy csak holnap reggel történjék az átköltözés, mert a mult éjt álmatlanul töltvén, szeretne előbb kipihenni.

Mikor Dorka a kendőt ősz hajára tette, hogy Dorát meglátogassa, a legény akkor lépett be hozzá Deák uraimék azon rendeletével, hogy tüstént siessen hozzájok.

– Tudom, nagy lakomára készülnek és ezért hivatnak – szólt.

– Dániel uram ő kegyelme nem rég jött vissza a vendégkeresésből – válaszolta a legény.

Dorka sóhajtott, elgondolván, mennyi zavar fog eredni az ő távozása miatt, de szándéka szilárd volt.

Midőn a refectorium helyett a fegyvertárba utasíttatott, hová hetekig sem szokott senki tévedni, a félénk nőt már az is meglepte.

Mihelyt pedig belépett, István bácsi a szemüveget, melyet orrán felede, lekapta, hosszú gyér haját hátra simítá s hogy a bátorság s lélekjelenlét tökéletes kifejezését megadja, görbedt derekát kiegyenesíté s oly mereven állt, mintha épen most soroztatott volna be ujoncznak.

Ellenben Dani bácsi fürgén került a vénasszony háta megé s a csikorgó reteszt előtolá.

– Menybeli atyám! hisz ezek már tudják, hogy szökni akarok, – gondolá Dorka elképedve.

– Asszonyom! – szólt István úr köhögve és szemével öcscse felé vágott.

Az öcs azonban nem látszott észrevenni a jelt, hanem a helyett megvizsgálta, hogy csakugyan elő van-e tolva a retesz?

Dorka tűhegyen állott.

– Asszonyom, – folytatá István keményebben hunyorítva Dani felé – kegyelmed vén s valamint az életben sok jót, szintúgy sok rosszat tapasztalt, s talán tett is. Miért ne mondanám, hogy tett, holott emberi természetünkben fekszik, hogy cselekednünk kell jobbra, balra.

– Most már véged neked Dorka – gondolá a vénasszony.

– A religio, – elmélkedett István úr, haragosan tekintve a még mindig piszmogó öcsre, – azt tanítja, hogy a bűn kétféle, eredendő és cselekedeti, és a bűn első neme miatt kikerülhetetlen a második is. Ennélfogva megbántás nélkül állíthatom, hogy valamint nekem és a most szólani akaró Dániel öcsémnek vannak cselekedeti bűnei, szintúgy kegyelmed is, asszonyom, el van látva efféle cselekedeti bűnökkel. Vallja meg csak, hogy igazam van, s aztán következtessünk belőle.

Dani bácsi a csillogó reteszt előretolá.

– Könyörüljenek rajtam, nagy uraim! – rebegé Dorka.

Dániel egy széket tolt a vénasszony alá, látván, hogy erejében fogyatkozik s erre nekibátorodva bátyjától átvette a szólást és szaporább nyelvvel s hangnyomatok nélkül kezdett beszélni.

– A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik. Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk földjével, de ezt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég vándorolt be.

– Igen soká laterizálsz öcsém! – közbeszólt István úr, – én jobb előszóval nyitottam meg a tárgyalást.

Dorka csak azt látta, hogy megtámadtatik, de már többé nem tudá, hogy mily oldalról.

Dániel úr visszautasító tekintetet vetve Pista bácsira, folytatá: A hazaszeretetből foly, asszonyom! a haza oltalmazása. De minden időben vannak öregek, kik haladott éveik miatt személyesen nem alkalmasak a megtámadók ellen szülőföldjüket védeni. Valljuk meg nénémasszony, hogy mi hárman, fájdalom, ily állapothoz nagyon közel állunk. Hármat mondottam, mert miért ne képzelhetném, ha korára nem gondolok, asszonyomat is katonának, holott Semiramis országokat hódított meg s Rozgonyi Czeczilia férjével minden táborozásban részt vett.

Dorka félni kezdett a Dániel által kivonandó következtetésektől s hogy katonának nem igen alkalmas, azzal bizonyítá be, mert álla már reszket és fogai összekoczognak, még mielőtt a csata megnyílt.

A kérlelhetlen logikájú Dani bácsi pedig folytatá beszédét, mondván:

– A ki rokkant és bármi okból harczolni képtelen, nem jöhet-e arra a gondolatra, hogy zsoldost küldjön a táborba? S ha kegyelmed asszonyom! a kellő pénzzel el volna látva s ha oly ficzkóra akadna, kire a háznál nem sok szükség van, már akkor nem nagyon ütközném meg azon, ha Budavárra zsoldost fogadott volna. Vallja be, hogy az ily tett kegyelmedtől is kitelnék?

– Siess, öcsém! siess a tárgyra, mert ily hosszas függőben tartás egy külön neme a torturának.

Dorka szepegve mondá:

– Kigyelmetek mindent tudnak s nincs miért titkolnom, a történteket. Bevallom tehát.

– S még ő akarja bevallani! – szólt bámulva Dániel.

– Még ő nem titkolja tőlünk! – mond ugyanakkor István.

– Tapossanak szét, nem titkolom, bevallom – zokogá Dorka, hogy én küldtem Elemért a táborba.

– Mit mond ez a vén bolond?

– Talán csak félrebeszél, bátyám! hisz láthatja, hogy megzavarodott – csillapítá Dániel Pista bácsit… Dorka! szólt most az asszonyhoz fordulva, ugy-e csak azért említé kegyelmed Elemért, mert értésünkre akarja adni, mennyire fájhat valakinek, ha kedvelt emberét, kihez rendkívül ragaszkodik, egy idegen elszökteti és katonának állítja be? Elemér tud a maga lábán járni, tud saját eszével okoskodni. Ő hálátlanul idehagyott ugyan s meg is fogjuk érte jól mosni a fejét, csak térjen vissza; de, ha kegyelmed minket akar megszégyeníteni ballépésünkért: akkor elismerjük, hogy jussa van rá; azonban, higyje el, magunk is eléggé bánkódunk rajta.

– Én nem említettem volna Elemért, ha nagyuraimék nem hozzák föl: – szólt könyekbe lábadt szemekkel a vénasszony.

– Öcsém! ez az asszony mégis ellenünk működött… Dorka itt e fegyvertárban, hol a halál annyi eszköze néz fenyegetve rád, kérlek és kényszerítlek: – valld be, hogy tudtad Elemér elszökési szándékát s még sem jelentetted be nekünk.

– Én küldtem el őt, nagyuram!

– Ne higy neki. Hadd, hogy én beszéljek vele… Dorka asszony mondja hát meg: mivel küldte el? honnan volt rá pénze?

– Volt néhány régi arany és ezüst darabom s mátkagyűrűmet vetettem zálogba Óváriéknál – szólt sírva-zokogva Dorka.

– Hallatlan! iszonyú, rettenetes! – kiálták Deákék. Mit vétett Elemér, hogy ily bűnre szántad el magadat s épen a sír szélén? – mondá Dániel. S mit vétettünk mi ellened, hogy nekünk ekkora bosszúságot okoztál – kérdé István úr… No! bátyám! talán ezt az oldalát a kérdésnek ne bizgassuk – súgta Dániel, ki miután az ügy bonyolódni kezdett, nagyobb diplomatának látszott, mint idősb testvére.

Dorkát a heves támadások nyilatkozatra kényszerítették.

– Koldus és földönfutó voltam, midőn kegyelmetek, nagyuraimék, hajlékukat számomra megnyitották s az erőtlen vén asszonynak, bár hasznát alig vehették, ételt, nyoszolyát, ruhát és barátságos szavakat nyujtottak: nem tartozom-e én ezért hálával? Elemér, kit kegyelmetek érdemén felül becsülnek, kit most is a vakságig szeretnek, semmi más, mint vakmerész kalandor s háládatlan szívét azon fekete bűnnel bemocskolni nem iszonyodott, hogy feledve származását és helyzetét, ő a szolga, ki kegyelemkenyeren élt, a mi Doránkra merte vetni szemét. Ezért küldtem el. Tartsanak hát felettem ítéletet, ha tetszik, de hogy jegygyűrűmet feláldoztam, azért férjem árnyéka meg fog bocsátani.

Dorka, midőn titkától menekült, hideg nyugalommal várta a történendőket.

– Hallod-e, Elemér szemet vetett unokahúgodra?

– Igen, ő szemet vetett a te leányodra.

– Az csakugyan merészség volt.

– Nem állítom az ellenkezőjét – jegyzé meg Pista bácsi.

– Nekünk várunk van.

– Van kettőnknek egy.

– Családunk régi.

– Régi s meg is apadtunk a miatt.

– Rokonunk a nagy Werbőczi.

– Még pedig jó rokonunk.

– Nádor is volt.

– De hát most mi?

– Igaz bátyám, a szerencse kereke forog.

– A föld golyóbisa is forog, öcsém.

– Hol a lábunk van fenn, hol a fejünk.

– Nem öcsém, a fejünk mindig fenn van és ez nagy hasznunkra szolgál.

Úgy látszott, most erősebb diplomata István lőn s ezen előnyt felhasználva, kérdé Dorkától:

– Hát a mi Doránk milyen indulatot mutatott Elemér iránt?

– A gyermekleányoknál egy csinos és mézes beszédű fiatalember szerelme könnyen találhat viszonzásra, – mondá Dorka kikerülőleg.

– S Elemér csakugyan mézes beszédű – erősíté Dániel.

– És Dora tizenhét éves sincs, – jegyzé meg István úr, még pedig Dorka iszonyú csodálkozására, oly nyugodt hangon, mintha közönyös tárgyról beszélnének.

– Ha boldog emlékezetű kedves feleségem élne, talán idősb lantossal taníttatta volna Doránkat énekre.

– Egy szóval sem állítom, öcsém, az ellenkezőjét.

– Az apák nehezen pótolják ki, főleg a leánygyerekeknél, az anya helyét.

– A nagybátyák sem sokkal többek e részben.

– Azonban Elemérről vakság volna állítani, hogy magában véve nem eléggé tisztességes ifjú.

– Sőt nagyreményű is.

– Szent Istenem! hisz én, a mint látom, rendkívüli vétket követtem el.

– Mit lát maga, vénasszony! tud is maga látni! Elemér szolgánk, s hibázott, hogy a házikisasszonyra merte vetni a szemét. Egyébiránt ha a háború ily hamar be nem végződik, még híres vezérré vált volna, mint Magyar Balázs, ki parasztból emeltetett mágnássá. S béke alatt is, midőn észre és okos tanácsra van szükség, miért ne nevezhetnék ki belső tanácsossá, mint Athinai Simont, ki jobbágytól származott?

– De miért czélzasz öcsém mindig parasztokra, midőn Elemérről beszélsz. Igaz, hogy ő szegény; de a Komjáthy-család a jobb nemesek közül való – jegyzé meg István bácsi rendreutasítólag.

– Ne vitassuk ezt bátyám, mert a vénasszony még azt képzelhetné, hogy a mi kedves és szép leányunk azon eladó szűzek közé tartozik, kiket a szüléknek kell árulgatni, mert a magok erején konty alá sem jutnának. Köszönje meg Erdély legkitünőbb leventéje is, ha oly takaros menyecskét vihet haza, mint a minő a mi Doránk. De, hogy szavunkat ne feledjük, tudja-e Dorka néne, hogy még más is mert szemet vetni a mi leányunkra?

– Tudja-e – közbeszólt István bácsi – hogy mi ezért azt tettük vele, mit az asszony tett Elemérrel?

Dorka sikoltva esett vissza székére.

Dániel és István úr aggódva tipegtek körüle, dörzsölék homlokát, mondák: hisz! visszaérkezik Barnabás is, beszéltek a házról, melyet Dorka számára építtettek, de a vénasszony, mihelyt eszméletét visszanyerte, jajgatva kiáltá:

– Oh, hogy tört volna el lábam, midőn e küszöböt átlépte! oh, hogy fuladtam volna meg az első falat kenyértől, melyet tőletek elfogadtam, s oh, hogy folyt volna ki szemem, midőn körültekintett és megnyugvék azon, mit rajtatok és házatokon látott.

– Öcsém, ő minket tegez.

– Erős indulatokba jött, ne vegyük számba.

– Kegyetlenek, miért nem ütöttétek főbe Barnabást! miért nem döftetek tőrt szívébe, miért nem lőttétek le egy golyóval, mint a veszett ebet, a helyett, hogy gyilkoló fegyverekkel ellátva kiküldöttétek a széles világba, hogy őrjöngését, bosszúállását s az emberi fogalmakat felülhaladó bűneit az élőkor rettegve beszélje el az utódoknak. Oh! uraim! ti könnyelműségtekkel többet ártottatok, mintha a sátánnak tudva adjátok el magatokat s a pokol bélyegét, letörölhetlen jegyül, homlokotokra süttetitek.

– Lassabban, asszonyom, mi a nyelveskedést tűrni nem szoktuk – szólt Dániel.

– Aztán a kutya is úr a házában, – jegyezte meg István bácsi fenyegető és méltóságteljes állást foglalva.

– És mi menten azt mondjuk neked, Dorka, künn tágas, benn szoros.

– Igen, a várnagy szűredet tüstént kiteszi a kapun.

– A nélkül is elmegyek, csak előbb beszéljem ki magamat, – szólt Dorka sűrűn omló könnyekkel.

– Nem épen azt mondtuk, hogy menj el; de rágd meg jól, a mit mondasz, – említé Dániel úr engedékenyebb hangulattal.

– Aztán te elküldötted Elemért, mi elküldöttük Barnabást, s ugyanazon okból. Kinek s mit lehet tehát egymás szemére hányni? – szólt Pista bácsi.

– Nagyuram! nem úgy áll a dolog. Én vétkeztem, midőn a Deák-család iránti tiszteletből, idegen ügybe avatkozni elég balga valék. De Elemér a nagy világ által csak nyerhet. Vitézségét, elméjét kitüntetheti. Tetteit talán versekben fogják megénekelni, vagy pecsétes oklevelekkel, czímekkel, uradalmakkal jutalmazzák. Azonban tudják-e kegyelmetek, hogy ki Barnabás, s mire fogja használni azt a fegyvert, melyet kezébe adtak, és azt a szabadságot, melytől annyi gonddal, annyi aggodalommal oltalmaztam? Tigris volt ő, kalitkába zárva, elfárasztva, kiéheztetve, megtörve, kegyelmetek titkon fölnyiták a reteszt, s mondák: eredj a szabadba, s keresd a martalékot, melyet széttéphess. Őrült volt ő, ki a kór rohamai közt mindig az égő parázst kereste, hogy a kazalba vesse be, s a terjedő lángokban gyönyörködhessék; s kegyelmetek a lobogó kanóczot kezébe adták, mondván: siess a nagy világba s gyújtsd föl a kunyhót, de a büszke épületeket is. Oh, hogy ezt nekem kell mondani, ki rokona vagyok, oh, hogy ezért magam fejére kell átkot szórni, mert a végzeten kívül én voltam az, ki őt a boszúra nevelte! Mit használ a bűnbánat, ha jóvá nem teheti az elkövetett gonoszságot! De ki gondolkozott, ki érzett volna helyzetemben másként, s ki keresett volna az égben Istent akkor, midőn a földön mindenütt csak a sátán kezét látja? S nem igyekeztem-e később jóvá tenni vétkemet? Ime! midőn a czélhoz már közel valék, kegyelmetek megsemmisítik a hosszú évek fáradságos művét… És tudjátok-e, ki vagyok én, s ki Barnabás?

– Az asszony a mi kulcsárnénk, ki rossz humorban van, s míg haragja tart, mindent sötét színben lát, – szólt Dani bácsi.

– Barnabás pedig, – egészíti ki István úr – nem dicséretre méltó magaviseletü férfiú ugyan, de azért a világot aligha fölforgatja, mert vannak törvényeink és biráink, s a bűn hamar megleli illő bérét.

Dorka éles s őrjöngő nevetésben tört ki.

– Törvény és bíró! ha! ha! ha!… Hadd beszéljek tehát nektek a törvényről; hadd szóljak a birák felől! Én Devecsery Dorothea vagyok, s anyám a híres Mihal bég családjából származott, ki Szerb- és Bosnyákország leghatalmasabb herczege vala, férjem Csapi András a Miczbánok utódja volt. Atyám vára, hol férjem is, míg élt, lakozott, a Duna balpartján feküdt, Péterváradhoz közel, s testvérem férjének a vára, Szendrővel, hol Mihal bég unokája, a mahomed hitre tért Ali parancsolt, egészen átellenben. Kinizsi Pál, ki évek óta esküdt ellenségünk volt, a mély béke idején a fekete seregből háromezer emberrel átkelt a befagyott Dunán, s tudván, hogy a dúsgazdag Ali Szendrőből eltávozott, véletlenül meglepte a híres várat, s mielőtt a török őrség fegyvert ragadhatott volna, elfoglalta. A fekete sereg minden férfit legyilkolt, a roppant kincset és drágaságokat elharácsolá. Kinizsi csak azon bosszankodott, hogy Ali bég nőit, kik egy titkos ajtón menekültek, nem ejtheté rabul. Másnap Ali visszaérkezvén, nyolczezer katonával Kinizsi után indult; de midőn a Dunához ért, látta, hogy már megengedt az idő, s a jég zajlani, szakadozni kezd. Kinizsi üldöztetés nélkül vonult Pancsovába, melynek parancsnoka az én nővérem férje s Barnabás atyja volt. Ott a város lakói, kik várnagyukra a szigorú fegyelem miatt nehezteltek, tudja Isten mit súgtak a fülébe, s rég takart gyűlöletét a nyomorult árulkodás fölszította.

– Isten legyen irgalmas az ő lelkének! – kiáltá nagy felindulással István úr. Most már emlékszem a rémítő történetre. Apród koromban hallottam elbeszéltetni. A kegyetlen férfiú azzal vádolá néném asszony sógorát, hogy rokonával Ali béggel titkon czimborál, s kezére akarja játszani Pancsovát, s hogy ő azért volt kénytelen Szendrőt, a béke idején, megtámadni.

– Ne legyen poraim számára az anyaföldben egy arasznyi hely is; beszentelés nélkül, temetetlen heverjen testem a vad állatok hullájaként, s lelkem ne találja meg a pokol és ég közt az utat, sőt a vihar közé vegyülve nyögjön, verje fel az alvókat édes álmaikból, jelenjen meg kísértetként ott, hol a halálmadár az ablakon besivít, s a megijedt beteg a rossz jóslatra veszíteni kezdi reményét, és essék vissza minden átok, mit életemben Kinizsire szórtam, az én ősz fejemre, ha csak egy szó is igaz volt a sógorom ellen szórt vádból! – szólt Dorka a fájdalom és düh túlragadtatásával.

Dani bácsi félénken tudakolá: – S mit követett el Kinizsi a Barnabás diák atyján?

– Kiszemelt csapattal vendégként szált hozzá, s midőn előintézkedéseit megtevé, levetette az álarczot, a várurat elfogatá, megsütteté, mint a kost. Azokat pedig, kiket a honárulási bűnben részeseknek tartott, kényszeríté, hogy husából egyenek – mondá István úr.

– Talán ez csak mese.

– Öcsém, oly igaz, hogy a krónikába is feljegyezik.

– Zuzmarás Szilveszter-alkony volt, – szólt Dorka, mintha most is a hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, hogy Ali bég török hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. – Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni, midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki, fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna, szerencsétlen és kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt össszerogyott.

Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a lélekzetet.

– Kedves nénémasszony, ki volt Anna? – kérdé Dániel.

– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, – szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.

– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.

– Úgy kellett tennie, néném asszony! iszólt Dániel úr.

– Másként nem is történhetett volna. A mi nagy rokonunk Werbőczi a Hármas törvénykönyvben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.

– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre. Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.

– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István bácsi.

– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.

– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott, nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a várat és uradalmat.

– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony tisztelt atyjaura – mondá a daliás jellemü István bácsi.

– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés – jegyzé meg Dániel úr.

– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!

– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté Dániel.

– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg bűnrészesnek tartassék.

– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta, hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit. Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját állatok hullájával, liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá. Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott, távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul. Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más, csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna beteg vagy! – A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.

– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar birája – szólt Dani bácsi.

– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró még nem az igazságszolgáltatás.

– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag, s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni, s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra képes leend.

Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt ismét szóhoz jutni: – Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.

– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.

– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve, alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom. Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre, árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán nem értheté szavamat, hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg, kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a kandalló előtt ültünk.

– Csodálatosak a gondviselés útjai! – sohajtá a két Deák egyszerre.

– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett. Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem, akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend. Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam elpusztult birtokaim átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.

– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.

Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni kezdettek a megzavart csend miatt, s vijjongva röpkedtek a légben. Senki sem tartá méltónak az elhagyott épületben lakni, egy rablóbandán kívül, mely az üldözés elől a dögvészes gőzű pinczeboltokban rejtezkedett, s csak néhány hete került a hajduk kezébe. A kandalló, hol husz évvel előbb nyugalmas életünk történetét bevégeztük, s honnan az ádáz sors új pályára ragadott… a kandalló oly ép volt, mint midőn elhagytuk. Egyedül ez nem szenvedett a közrombolás alatt. S engem annyi fájdalmas emlék vont hozzá, hogy a várt düledezni hagytam, s csak a kandalló termét egy kis mellékszobával tekintettem lakásomnak. És nagyuraim! ebből eredt minden későbbi szerencsétlenségem.

– Tán a kandalló alá volt aknázva, mint a fortificatióknál gyakran megtörténik? – tudakolá István úr.

– Bár úgy lett volna! – sohajta Dorka. Bár az a tűz, melyet esténként fölszítottam, a légbe röpített volna! De a száraz fahasábok kedélyesen pattogtak, s oly vonzó és melegítő világítást terjesztettek körülem, hogy lehetetlen volt tőlük megválni, s már régtől kezdve folyvást vágytam azon pillanatra, ha beéjjeledik, s Anna csecsemőjét elaltatva, a gyertyákat kiolthatom, és a kandalló mellé ülvén, hajnalszürkületig merenghetek, szememet a lángokra függesztve, a hamuvá égetett multon, a vesztett boldogságon. Ime, nagyuraim! végre a pattogó hasábok beszédbe eredtek velem és én megértettem meséiket s tanácsaikat. Elmondák az ifjú házaspár boldogságát, midőn a vadászat, a lovaglás, a táncz és más zajos mulatságok után, csak magokra ültek a kandalló mellett, és a szív a szívhez, ajk az ajkhoz oly közel jutva, esküvének, hogy nincs az életnek valódi öröme a viszonzott szerelmen kívül. Oh! és e szerelemnek nem volt záloga, s a menyasszonyi ágy mellett nem ringott a bölcső! A férj fiatal korában halt meg, s az özvegy – mint a lobogó bükkhasábok szemére vetették – most oly ridegnek, oly barátságtalannak tartotta a kandallót, hogy ritkán közeledik hozzá. S csoda-e, ha ekkor a mellőzött pest tüze sustorékolt, mintha nyers fából gerjedne, s oly csípős füstöt támaszta, hogy a férjetlen nő szeme könnyezett, mintha csakugyan sírt volna. Négy év kelle ahhoz, míg a kandalló régi becsét újra visszanyerte, s vidám lángokkal világított a nevető arczokra. S ez épen Szilveszter-éjen volt, midőn Anna magával hozta a szerencsétlenséget, s a gyalázat hírét. – Nagyuraimék! ezeket mondá nekem s napról-napra a kandalló és a tűz suttogó nyelve a késő éj óráiban tudakozni látszott tőlem: mit tettem azóta? S én elbeszéltem az éjnek, míg künn a szél süvöltött s verdeste a hópillékkel ablakaimat, és elbeszéltem a bátorító melegnek, mely a kandallóból sütött rám: hogy azóta Anna koporsójánál esküvel fogadtam föl, hogy minden vagyonomat családunk becsületének helyreállítására fogom áldozni, hogy azóta atyámat vesztettem el épen Szilveszter-estéjén… Talán nem teljesítéd esküdet? kérdezék erre a lármás hasábok, s megint lódíták a füstöt szemem felé. Fölkeltem, de valami titkos erő, egy sajátszerű neme a bűvöletnek vont hozzájok, felelnem, válaszolnom, sírnom kellett egész virradatig. Másnap a kis szobába zárkóztam, hogy ellentálljak a kísértetnek, de nem tudtam aludni, s minden idegemben tombolni éreztem a lázat. Mért daczoljak a végzetes erővel, gondolám, s a következő alkonyon a szokottnál korábban fektetve le Barnabást, ismét üldözőmnek, a kandallónak elébe ültem. Hosszas és rettenetes lehetett társalgásunk, de én arra már nem emlékszem, s csak azt tudom, hogy reggel cselédeim a földről emeltek föl és ágyba vittek. – Micsoda nap van ma? kérdezém. Uj év, nagyságos asszonyom! tegnap volt Szilveszter éje, válaszolták. Sokáig sírtam, zokogtam, de íme! aztán egyszerre megkönnyültem, mintha látatlan kéz vette volna le rólam a kór súlyát. Igaz, hogy újra szentül felfogadám: utolsó filléremmel visszaszerezni családom becsületét és ellenségeink gyűlöletére oktatni Barnabást. Emlékeztetésül Szilveszter-éj előtt mindig meglátogat betegségem, s az új évvel búcsút vesz tőlem, hogy midőn órája üt, visszatérjen.

– Talán az orvosok, ha nénémasszony rosszúllétének okát megtudnák, segíthetnének rajta – szólt Dániel úr.

– Én mint régi ember, ki őseim hitéhez és szokásaihoz ragaszkodom, azt sem tartanám megvetendőnek, ha kegyelmed valamely csodatevő kép búcsúhelyére vándorolna, s a szükséges imát és penitentiát pontosan és töredékeny szívvel leróná – mondá István bácsi mélyen elmerült arczczal.

– Magam is sokat remélek a búcsújárástól; de előbb Barnabást kell megtalálnom – sóhajtá Dorka s azzal folytatá elbeszélését. – Képzelhetik, nagyuraimék! hogy a legnagyobb szigorral teljesítém eskümet. Minden jövedelmemet az ügyvédeknek adtam, elzálogosított ékszereim árát a hatalmas birákhoz hordottam; s minthogy atyám elfeledé a rejtett kincs helyét nekem megmondani, az egész várt és kertjét fölástam; de hasztalanul. Lakásom csupa kútakból, kőfejtésekből és földhányásokból látszott állani. Mind hiában! Csak azt értem el vele, hogy a gazdaság folytatására nem maradt napszám és pénz. Ekkor mondák, hogy sok oklevelet és vallomást szerezzek össze s nemcsak Kinizsi Pál különféle kegyetlenségeiről és a vagyonbitorlónak, ki adományozást nyert, számos bűneiről; hanem Anna férjének teljes ártatlanságáról is. Tanácsolák, bizonyítsam be, hogy Barnabás a nyársra húzott embernek valóságos fia; nem pedig felvett gyerek, a mint nagybátyja állítja. Én részint egyenként adtam el földeimet; részint birtokomat adósságokkal terhelém. De az óriás pör nem akart helyéből kimozdulni, vagy oly fordulatokat vett, hogy megint oda kanyarodott vissza, hol eredetileg volt. Az urak pedig, ha az utczán láttak engemet, nevetve mutattak rám s mondák: Ime! ez a kicsiny asszony akarja a nagy Kinizsit megbuktatni! Voltak olyanok is, kik mosolyogva súgták egymásnak: – Ez a szerencsétlen Csapi Andrásné maholnap tönkre jut egy rögeszme miatt; pedig szép vagyona volt, s arcza is még elég csinos arra, hogy közülünk egy férjre tegyen szert, és azon töltse ki pörlekedési vágyát, mi ily módon kevesebbe kerülne; mert csak szóbeli eljárás volna, s ügyvédek nélkül találna remediumokra, sőt ha szükség, akárhányszor novizáltathatnék… Nagyuraim! lassanként méreggel telt el szívem a világ iránt, mely az igazságtalanságot nem orvoslá, s a panaszt, hogy elnémíthassa, kigúnyolta. Én midőn szegénynyé lettem, azt vevém észre, miként ellenségeim helyett általában az embereket kezdem gyűlölni. Csak az volt egyedüli vigasztalásom, hogy a boszuló Isten egy szörnyű betegség által akkor tette Kinizsit némává, midőn a pénz hiánya miatt őt többé nem vádolhattam, s akkor került váram romja idegen kézbe, midőn Barnabás nagybátyjának várait a törökök úgy földúlták, hogy kő kövön nem maradt. Ez a kettős istenitélet megrendíté keblemet, s megint fogékonynyá tette a szelidebb benyomásokra; de már ekkor, fájdalom, a Barnabás jellemén nehéz volt változtatni. Fájdalom! ő tőlem dajkamesék helyett csak atyja meggyilkoltatásának és anyja szenvedéseinek történetét hallotta, elbeszélve, eldalolva. Ha nem tudott aludni, rémek helyett, kik a rossz gyermekeket elviszik, Kinizsivel, a nagybátyjával, a rabló főurakkal s az igazságtalan birákkal ijesztgettem. Ha neve- és születésnapjára ajándékot vettem neki, azok a meggyaláztatást és ármányt iszonyú kegyetlenséggel visszatorló képek voltak. Ha oktatni akartam, a bosszúállást, ha az emberekkel bánásra szoktatni igyekeztem, a megvetést és lenézést oltottam szívébe.

– Ez iszonyú túlzás volt nénémasszony! – szólt Dániel.

– S merem állítani roppant bűn – toldá hozzá István.

– Meg is lakoltam érette, nagyuraim! mert a mihez nyúltam, semmi sem sikerült, kivévén Barnabás elrontását; s mert végtére is az embereknek, kiket gyűlöltem, alamizsnájára szorultam. De Isten bizonyságom! hogy undok vétkeim a szeretetből eredtek, s hogy Barnabásért, midőn lelkét veszítém el, meghalni, darabokra szakíttatni és széttapostatni kész lettem volna. Hogy ő észbeteg anyjától a születéssel együtt az őrjöngésből is részt kapott, s hogy hóbortos képzelődése különben is a féktelenség és sivár tervek felé ragadta: ezt én csak később vettem észre; de ha előbb tudom is meg, érzem, hogy még sem változtattam volna nevelésén. Midőn mint gyerek a gyerekekkel játszott, és a sertés-tort adták elő, kis szolgáját szalmával betakarta s valósággal rágyujtá azt; midőn háborút indítottak két kis csapatra oszolva, az ellentábor minden tagját azután is ellenségének tekinté, s nyiltan és alattomban üldözte. Azonban a mit ő vétett, azt tanulótársai busásan visszatorolták. Midőn tudniillik vagyonom nagy része már föl volt áldozva s egyik kis városból a másikba vonultam, hogy a költséget kimélve takaríthassak meg valami táplálékot óriás és kielégíthetlen gyomrú perem számára: családom történetének híre mindig velem együtt vonult be a jámbor polgárok közé, s néhány napig részvétet gerjesztett irántunk. Csak a gyerekek voltak állandó ellentégeink, s a mely iskolában Barnabás megjelent, a legszelidebb tanuló is megannyi kis ördöggé változott át. – Ennek az apját sütötték meg nyárson! kiabálták nevetve, kötekedve az utczán, az ablakokból ki, sőt az iskolamester előtt is. S mentül szigorúabban valának büntetve, annál inkább összetartottak Barnabás ellen, s ha meg nem verhették, kövekkel dobálták, ruháját besározták, és kénytelen voltam az iskolából kivenni őt, s hogy neveltethessem, más városba vonulni. Pöröm felhagyásával megszünt árnyékként követni családunk szerencsétlenségének története. De mit használt ez? Barnabás már elég erős, elég izmos volt arra, hogy számos magánál gyöngébbre találjon, s azokon töltse mindenre kiterjedő boszúját. Midőn, fegyverrel bánni nem tudván, nyers ereje czélhoz nem vezetett volna, cselt gondolt ki, alattomossággal pótola fogyatkozásait, s a számtól és ruházatomtól is el kelle mindent vonnom, hogy az általa okozott kárt és szenvedéseket megtéríthessem, vagy őt a fogságból kiszabadíthassam. Mily boldog valék, midőn egészen koldussá lettem; mert védetlen helyzetben, s az elhagyatásban szövetségesekre találtam, hogy a mit Barnabás jellemében évek óta rontottam, legalább egy részben helyrehozhassam! Lassú, nehéz, sok visszaesésekkel járó és soha be nem fejezhető munka volt ez, melyben a legnagyobb hálával nagyuraimékon kívül a minoritáknak tartozom, kik, a mit oktatással nem érhettek el, elősegéllék fegyelemmel, foglalkoztatással, kevés eledellel, sok imádkoztatással és főként azzal, hogy a világgal majd minden érintkezéstől elszigetelték. Oh! bár ne kivántam volna, hogy néha meglátogasson! Oh! bár teljesíthettem vala azt, mit fölfogadtam, hogy tudniillik halottnak tekintem őt, s könnyezek, imádkozom érette, a nélkül, hogy vele beszéllenék.

– Arra, nénémasszony, ércz szív kellett volna – mond Dániel.

– Azt kigondolni rajongás, végrehajtani kegyetlenség lett volna, – toldá meg öcscse szavait Pista bácsi.

– De legalább kikerültem volna, hogy Dorát lássa, és Elemért gyűlölje.

– S mit? Ő csakugyan gyűlölte Elemért? – kérdé István úr.

– Gyűlölte, midőn először látta, s minden találkozással sokat sülyedt vissza a régi természetébe – válaszolá Dorka, csüggedten eresztve fejét melléig.

– Már pedig ez nagy baj, nagy kellemetlenség.

– Több mint kellemetlenség, öcsém! valódi veszély.

– Az igaz, bátyám, ők egybekoczczanhatnak.

– De öcsém! még kardot is vonhatnak egymásra.

– Talán csak Elemérnek lesz esze.

– S ha elkapatná is magát a haragtól, Barnabás meg fogja gondolni, hogy Elemér híres vívó, míg ő a fegyverforgatáshoz nem ért.

– A szent Isten szerelméért! – kiáltá Dorka, talán csak mégsem történhetik meg, hogy unokaöcsém Elemérrel találkozzék. Hisz oly széles a világ, annyi út visz Budára, annyi ezer ember él a táborban, annyi zászló alá vannak osztva, annyi különböző ponton küzdenek, hogy a sátán különös cselszövénye nélkül Barnabás és Elemér egymás mellé nem kerülhetnek. Oh, e találkozás borzasztó volna.

– Ne féljen, nénémasszony! Elemér nagylelkü, – csitítá Dániel a rívó Dorkát.

– Ő nem fogja kardját Barnabás mellébe szúrni – erősítette István.

– De Barnabás engesztelhetetlen. Megölheti Elemért, midőn imádkozik, midőn alszik, midőn beteg, vagy, midőn őt védelmezve, siklott el. Ha oly helyen találkoznék vele, hol az élet olcsó, s az egyes sorsa a közveszély miatt majd senkit sem érdekel: oh, akkor a nap mindent látó szeme, vagy a hold sápadt és reszkető arcza rémítő bűn titkába avattatnék be. Térdeim reszketnek, nagyuraimék! fejem szédül… De úgy-e, kegyelmetek csak tréfát űznek a szegény vén asszonynyal, midőn nem hazudtolják meg azon lehetséget, hogy Elemér Barnabással együtt van?

István és Dániel, míg Dorka beszélt, nyugtalanul topogtak a szobában, s képök változásából belküzdelmeik egész története olvasható volt. Azonban Dorka nem akart hinni az arczvonások néma nyilatkozatának, s választ sürgetett, elkékült ajakkal és lázas mohósággal.

– Mi tagadás, a hírnök alkalmasint őt látta Elemérrel a szilágycsehi vendéglőben – szólt Dániel magán erőt véve.

– Alkalmasint Barnabás volt, kit a hírnök jelenlétében Elemér tollal kínált, hogy levelet írjon, de nem akart, – mondá ugyanekkor István úr, kibontakozva elfogultságából.

– Mennybeli szent atyám, könyörülj rajtunk! – imádkozott most Dorka összekulcsolt kezekkel.

Valaki zörgetett az ajtón.

A vén asszony hangja elakadt, csak nyelve és ajkai mozogtak.

– Atyusék itt vannak?

Mély csend.

– Nyissák ki az ajtót, kérem! valami fontosat akarok mondani.

– Várj, leányom, egy kevéssé! – szólt az apa.

– Szedje össze magát nénémasszony, – nógatta Dorkát István úr.

– Nagy szerencsétlenség történt, bocsássanak be – sürgeté Dora.

– Nyitom kedvesem! Mit nem kell még hallanunk? Nyitom! – mondá az apa a reteszt hátra huzogatva.

– Mutasson, nénémasszony, férfias jellemet, s ne áruljon el minket – sugdosott Dorka fülébe Pista bácsi.

Ekkor sebten belép Dora, de midőn Dorkát meglátja, visszahökken, s márványszoborként áll mozdulatlanul, némán.

– Mi történt gyermekem?

– Szólj angyalom!

A leány némi küzdelem után eltökélve lőn s nyugodtan, majdnem hidegen mondá: – A vén lantos, kivel Flórián atyánál találkoztunk, meglátogatott, és ezért késtem, nem pedig az átköltözködés miatt. Ő a királyné udvarába akar utazni.

– És segélyezésre van szüksége, úgy-e? Adunk szivesen, a mennyire csak szegénységünktől kitelik – szólt az atya könnyebbülten.

– Nem szükség. Adtam én már neki. De ő épen akkor szökött meg Budáról, midőn a várost a janicsárok elfoglalták és látta, hogy török fogságba vittek két katonát s a mint termetöket s arcokat nekem leírta, úgy hiszem az egyik… Elemér volt, és a másik… Barnabás.

Akkora lélekerejével bírt Dora, hogy csak a Barnabás nevének említésekor tört ki zokogásba.

– Bravo!

– Ezt már szeretjük.

Ily kiáltások közt tomboltak az öreg urak előre hátra, s aztán az egyik Dorkát, a másik Dorát csókolta meg, és akkor megfordították a sort, s kiki azt csókolá meg, a kinek a szilaj öröm közt nem ad vala elsőséget.

A leány borzadozni kezdett, félvén, nehogy az atyusék elméjében valami bomlás történt legyen.

– A derék janicsárok! a vitéz janicsárok! De jól tették, hogy elfogták őket. Legalább gondosan őrzendik martalékukat s mi készpénzen kiválthatjuk! Holla! ma e botor szökevényeknek egészségeért iszunk, s azután kiváltjuk, ha várunk odavesz is. Nénémasszony más kolostorba viszi Barnabást, s minden jól üt ki. A nagy Werbőczi iránt szintén lefizethetjük tiszteletbeli tartozásunkat. Csak képzeld, Dorám! a roppant férfiu, a mi rokonunk, zsidóbiróvá lett. Lába helyett feje lágyán jár ezentúl a világ, de ne említsünk kellemetlen dolgokat. Éljenek a becsületes janicsárok, kik helyreütik hibáinkat, mert a kiket kábán a világba szétszórtunk, azokat letartóztatták, hogy nekünk pontosan visszaszolgáltathassák.

Dora sajátságosnak találta az atyusék beszédét, de szive mégis könnyebbűlni kezdett.

Remélt, azonban öröm nélkül, s kedélye oly ellentétes volt, mint a láthatár, midőn sugárzik a nap és permetez az eső.

*

E jelenet után Dora megfejthetetlen dolgokat szemlélt, s naponként kirívóbb alakban.

Dorka nénét, minden tiltakozásai mellet az asztal fejére ültették, egy hatalmas karszékbe.

A várnagy, mint kivételes esetekben szokás volt, szintén részt vesz az úri ebédeken, s az asztal végén állandó helyet nyer.

A házszentelés ünnepe pohárürítések nélkül, s falusi egyszerűséggel folyt le.

Aztán hosszas és titkos tanácskozások tartattak a refectoriumban a várnagy, Dorka és Flórián atya jelenlétében.

Csakhamar a fegyvertár szekerekre rakatott s Deésre és Kolozsvárra vándorolt. Az ökrök, tehenek és lovak fölött szigorú mustra tartatott, s a Dani bácsi díszparipáján kezdve a czímeres ökörig majd minden barom fogyakozással teljesnek találtatván, arra itéltetett, hogy más gazda jászlánál egye a drága kosztot. Némely rokonnal és szomszéddal, a ki nem eresztett zálog és határosztály miatt régi pör folyt. Ez urak rendre megjelentek Deákéknál, s kivánságuk szerint sikerült egyezkedést kötni. Az uradalomhoz tartozó erdőségekből nagy darab kebeleztetett ki, hogy ne kelljen többé egy kézügyben nem eső birtokkal kinlódni.

Dani és István bácsi elővették a nyugalmazott és megvedlett régi bőrszekrényeket, s jól kitömve záros helyekre rakosgatták.

Ennyi fáradság után beállott a szombatnap, melyben Isten jóvoltából megpihenhettek, még pedig a refectoriumban és telt kancsóknál.

De az asztalra hordott száraz sütemények nem voltak igazi korcsolyái a bornak. A kupák lassan ürültek, s előbb István bácsi szeméből gördült le egy nagy könnycsepp, azután Dani bácsi kezdi törülgetni szemét, s Dorka szégyelvén gyengeségét, fölkelt és kibiczegett a refectoriumból.

– Nem állom ki, öcsémuram! nem állom ki! – sóhajtá István, de, hogy mit nem áll ki, arról mélyen hallgatott.

– Nyugodjék meg, urambátyám! az Isten akaratján és saját választásán – szólt Dániel, szaporán hullatva könnyeit.

– Könnyű neked, öcsém!

– Csak oly könnyű urambátyám, mint a kinek hátára malomkövet raktak – ümmegetett Dániel.

– Miért mondod Dorát malomkőnek? – pattant fel Pista bácsi.

– Nem ő a malomkő… hisz! kegyelmed tudja, mit értek én.

Rejtelmes hallgatás következett.

A várnagy idején látta csillapító szavakkal lépni föl. Ő nagysága, ki nádorispán is volt, zsidóbirává neveztetett ki s még sem halt bele. Ime, egy nagy példa. Szőkefalvi Deák Boldizsár uramat, ezelőtt két századdal Miklós szentszéki követ átok alá fogta a Venczeslaushoz szításért s még sem halt meg e miatt. Ime, a másik nagy példa. Szőkefalvi Deák László, a jeruzsálemi András korában, földönfutóvá lévén, vezeklés végett gyalog ment Jeruzsálembe, s még sem halt meg. Ime, a harmadik példa. S hogy magamra térjek, kegyelmed István nagyuram, tőlem a hetvenkét éves aggastyántól elveszi a vár kulcsát, hogy a kaput maga nyitogassa. De én azért még sem fogok meghalni. Ime, a negyedik, bár nem nagy példa. Merítsen tehát kegyelmed is erőt, s ha már fogadása tartja, álljuk ki a sarat.

Ez ékes beszédre nem István, hanem Dániel úr kezdett zokogni. – Cseréljük meg bátyám! a helyzetet – szólt áldozatkészséggel. – Legyen az enyim a kulcs; tied az út.

– Megbántasz ily ajánlgatásokkal. Bizony lelkemet sérted vele – válaszolta István szigorú hangon. Ekkor Dorához fordulva mondá: – Eredj leányom! még ma rakd össze ruháidat, a többi szükségesekkel együtt, hogy minden percz az útra készen találjon.

– S hová kell mennem? – kérdé.

– Az nem a te dolgod, kis selma! de ne félj a töröktől. A maga helyén és idejében atyád majd hozat a nagy Werbőczitől salvus conductust. Igaz, hogy ő most csak zsidóbiró; de ennyit mégis kieszközölhet.

*

Másod napon Dániel úr, Dora, Dorka és főfő cselédi minőségben a hírnök, utra indultak; míg ellenben Flórián atya előljárójától engedélyt nyert a várba költözésre.

A bucsú fájdalmas perczeit nem írjuk le.

Midőn a kis karaván azon ponthoz érkezett, hol az út balra fordul és a vár a szem elől eltünik, Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a kocsiból és visszatekintett.

Dora, ki elől ült, látta, hogy a dobogót fölvonják és a kapu becsukatik.

– Vége István bátyámnak, – zokogá Dániel, leereszkedve az ülésbe. Szegény, fogadást tett, hogy míg vissza nem térünk, egyetlen vendégnek sem nyit kaput.

– S miért nem akadályoztatta meg, atyus? – tudakolá Dora ijedten.

– Lehetetlen volt kedvesem! de ez még nem is a fő baj. Csak az ő részére eső bort is ne igérte volna Flórián paternek!

VII.

Turgovics sötét nézeteit, melyekkel Werbőczit folyvást kedvetleníté, vas következetességgel igazolták a tények. Minden nap új bizonyítékokkal czáfolta meg azon reményt, hogy a török hódoltságban a magyar magánjog, a magyar büntetőtörvény és pörfolyam föntartható lehessen.

Dániel nagy erőlködéssel fölemelkedett a kocsiból és visszatekintett.

A szultán rendeleténél fogva Werbőczi az egész tartomány főbirája volt, és Zulkifar, a tudós mudderi, csak a budai mohamedán őrség közt támadt pörpatvart intézte volna el.

De a gyakorlati élet megfordítá a helyzetet, s tettleg Zulkifar lett a tartomány főbirájává és Werbőczinek oly szerep jutott, melyet a falujegyző és a járásbiró is elvihetett volna.

Buda városában az igen egyszerű örökösödési ügyek, a boltnyitási szabadalom, a korcsmák és mészárszékek miatt támadt viták valának azon tárgyak, melyeket a nagy magyar jogtudós körülbelül szabadon intézhetett el.

Már a többiekben éles összeütközései voltak Zulkifarral, ki, mint Werbőczi, szintén a királyi udvarban szolgáltatott igazságot. Ha egy török a keresztyén ellen csínt követett el, vagy ha a keresztyén bántotta meg a törököt: menten előlépett Zulkifar, s hivatkozván a kánunokból (török törvényekből) vagy a divánira (a hatósági rendeletekre), vagy a serire (a Korán parancsaira), körmei közé ragadta a bűnöst, s onnan, bármint is tiltakozott Werbőczi, soha ki nem bocsátotta. Ha a pék rossz kenyeret sütött, vagy a szatócs és hentes hamis mértéket használt, akkor Zulkifar magához hurczoltatá a vádolt egyént, s akár keresztyén volt, akár nem, a Hármas könyvvel össze nem hangzó módon a talpára verette az ütlegeket, azt állítván, hogy az ily fajtájú kihágások az őrizet és a városi hatóság közös kérdései, miután a gyaur polgár s az igazhítű katonaság egyformán szenved általok. Ha a keresztyén férj többé a nejével ki nem jöhetett, jelenté Werbőczinél, hogy válópört akat indítani; ekkor a lelkiismeretes magyar jogtudós a kanonokból magyarázta meg, hogy a papiszéken és mily módon indítsa meg keresetét; vagy ha az eset nem volt válópör tárgya, akkor béketűrésre és a nővel kiegyezkedésre inté őt. A férj azonban pörleni a papi törvényszékhez nem mehetett, mert az más tartományban itélt, és az út a sok költségen kívül, még több életveszélylyel volt összekötve; a feleségét azonban nem akarta a házánál tartani, tudván, hogy ezért feleletre nem vonathatik, minthogy a városban a nagy zavar miatt még a plébánus sem vala található. Zulkifar értesülvén a dologról, a kanonok helyett a kanunokból megmagyarázta, hogy bocsássa szárnyára feleségét, s vásároljon helyette jobbat. Werbőczi az új nőt gyalázatos személynek tartotta, ki tilos viszonyt folytat; de Zulkifar a seriből ellenkezőt bizonyított be és a magyar jogtudósnak hátrálni kellett azon politikai tekintetből, ne hogy szigora által a bűnöst a keresztyén hitről áttérésre kényszerítse.

Zulkifar gőgös és a török természet ellenére vitatkozó egyén volt; Werbőczi pedig önérző és heves vérmérsékű, s a két főbiró egymást kiválólag tudatlannak és nyeglének hitte. Meg kellett vallani, hogy saját szempontuk szerint volt is némileg igazok. Mert Werbőczi szintoly keveset értett Zulkifar jogrendszeréhez, mint Zulkifar a Pandectához, a Nagy Károly capitulárejához, a magyar királyok decretumaihoz, a Hármas törvénykönyvhöz, s mind azon forrásokhoz, melyekből Werbőczi gazdag ismereteit meríté. Ingerültségöket növelé az a körülmény, hogy hosszasan szerettek nyilatkozni, s egyik a másik nyelvét nem tudván, várakozniok kellett, míg a budai főbasa csauza Werbőczinek a Zulkifar, és Elemér Zulkifarnak a Werbőczi érveit megmagyarázza. Mind a két főbiró pedig részint a lenéző modor, részint pedig az egymásra szórt mérges tekintetek miatt, többnyire sokkal sértőbbnek képzelte versenytársa ellenvetéseit, mint a hogy az a tolmácsolás után ütött ki. A budai főbasa, ki mint renegát Werbőczivel szemben némi átallást érze, örvendett e czivódásokon; mert félszegnek tekinté Szolimán császár intézkedéseit, s tényekkel akará bebizonyítani, mennyire tarthatatlan Werbőczi helyzete, s mennyire gátolja az új tartomány czélszerű átalakítását. A főbasa éles elméje azon gondolattal is sokat foglalkozott, hogy Lufti és Rustan basa tulajdonkép az ő buktatására tervezték a hires államférfiu Budán marasztalását, s hogy a szultán előtt még mindig nagy tekintélyben álló Werbőczi, a törökül tökéletesen értő Elemér segítségével igen veszélyes ellenséggé válhatik, ki ha hamar nem viseltetik el, még rajtok mindnyájokon felül fog kerekedni. A mily buzgón csökkentette tehát Budán Zulkifar Werbőczi biráskodási jogkörét, szintoly mértékben hatott a főbasa politikai intézkedések által arra, hogy a vidékből mentül kevesebb pör kerülhessen a magyar főbiró törvényszéke elébe. Az új török tartományban maradt csekély számú nagy földbirtokosokat üldözé és kiköltözködésre kényszeríté. Védelmi czélokból és azon elvből, hogy a hódított tartomány a hódítóé, a földesurak jobbágyát s megürült vagy elfoglalt majorság-birtokait kilidzsekké, azaz kardhűbérekké alakította át, melyekért a török tulajdonosok határozott számú lovas katonák kiállítására voltak kötelezve. Ezek ősi szokás szerint magok hajtották fel saját magok számára az adót, abból fizették a kiállítandó katonákat, a földmíveléssel nem törődtek, a jobbágyok panaszait belátásuk szerint intézték el, s a főbb bűnösöket összefogdosván, falkánként küldözték Werbőczi helyett Zulkifarhoz, a ki a sok munka miatt birái számát folyvást szaporítá; míg Werbőczi Turgovicsnak s János diáknak sem tudott volna elég dolgot adni. Ehhez járult még, hogy a budai főbasa a városokat és nagyobb helységeket rendre császári birtokká emelte, hogy teljes önállósággal intézzék belügyeiket; kivévén azon eseteket, midőn a kerületi parancsnok – a szandzsákbég – a közügyre vagy saját zsebére nézve hasznosnak tartotta a közbe vegyülést. Werbőczi hathatósan tiltakozott jogkörének ily megnyirbálásai ellen; de a síma modorú főbasa azzal mentegetődzött, hogy ez az új szervezésből foly s tőle, ki a szultán kegyelméből egy hódított tartomány igazgatójává neveztetett, nem lehet követelni, hogy más formák szerint rendezze a kormányzatot, mint a minő a többi hódított tartományoké.

– Nagyságod túlmegy jogkörén, s azon nemzet iránti gyűlöletből, melynek egykor tagja volt, a szultán intézkedéseit kijátszsza vagy fölforgatja – szólt indulatosan Werbőczi.

– Jól tudom, hogy nagyságod e szempontból készít ellenem fölterjesztést – válaszolá a főbasa gúnyosan mosolyogva.

Werbőczi megdöbbent, hallván, hogy ellensége ügyes kémjei által erről is értesítve van; de polgári bátorsága, mely a katonai vitézséggel tökéletesen egyenlő volt erélyben és határozottságban, hamar győzedelmeskedett elfogultságán.

– Igaz, nagyságos uram! én egy fölterjesztésen dolgozom. Azonban az nincs egyének ellen intézve; mert még mostani helyzetemben is nem könnyen szállhatnék le odáig, hol a dolog helyett személyeket kellene följelentenem. Az ily foglalatosságot csekélyebb rangúak szokták űzni, még nagyságod udvarában is.

– Megvallom, nálam oly tekintélyes urak űzik ezt, mint a minő nagysádnál például Komjáthi Elemér, a még fiatal, de nagy befolyású titkár – jegyzé meg a főbasa.

– Reméllem, nagysád nem fogja tűrni, hogy stambuli levelezői hazafiságomat kétségbe vonják, s a török főméltóságokat úgy értesítsék, mintha én is a mostani jogtalan és tarthatatlan helyzetet pártolni tudnám.

– Alig hihetem, szólt a főbasa, hogy udvaromban oly tapasztalatlan egyének létezhessenek, kik nagyságod eljárásait e szempontból foghatnák föl. Ellenben attól tartok, nehogy közülök többen úgy vélekedjenek, mintha a helyzet nehézségeinek egyedüli oka Werbőczi István volna.

– Kegyelmességed, kormányzó úr! csakugyan tartana ettől? – kérdé Werbőczi különös hangnyomatot ejtve a végszavakra.

– Szándékosan használtam épen e kifejezést; mert ha csakugyan nagyságod volna czéljaink egyedüli gátja, akkor féltenem kellene a felelősség roppant súlyától. De az igazságnak tartozom annak bevallásával, hogy intézkedéseinknek valódi nehézsége épen az, a melyet még az aldunai és görög tartományokban sem küzdhettünk le egészen. Bár mily erőtlen tudniillik egy nemzet önállósága föntartására, még sem szeret meghódítottnak tekintetni, s bizonyos szívósággal bír az ellenszegülésben.

– Kivált midőn meg sem hódították – mondá Werbőczi.

– Azonban, – folytatá a basa, mellőzve a közbeszőtt észrevételt, – a kormányzásomra bízott tartományban kevesebb makacsságot tapasztalok, mint eleve képzeltem.

– Kiváncsian hallgatom az adatokat. Kegyeskedjék nagyságod néhányat azokból említeni.

– Miért ne? ha nagyságodnak vele kellemetlenséget nem okozok. A városok és nagyobb községek meg vannak elégedve, mert császári birtokká emeltem, s ennélfogva oly széles önkormányzással ruháztattak föl, mintha megannyi kis államok volnának. Még a pallosjogot is gyakorolhatják, néhány eset kivételével.

– Vagy a föntartott esetek számosabbak, mint nagyságod be akarja vallani, vagy kormányzása alatt a bűnök mennyisége szaporodott; mert falkánként látom a Zulkifar uram törvénytelen itélőszéke elébe tereltetni még a tisztes polgárokat is.

– Ezek többnyire magok fölebbezik a hozott itéletet, s mi csak könyörgéseiket teljesítjük.

– Ne gyanusítsa nagyságod oly kiméletlenül azt a nemzetet, melyhez egykor tartozott.

A főbasa arcza idegesb kifejezést nyert, de az eddigi gúnyoros nyájassággal folytatá beszédét: – Hallotta-e kegyelmességed Hamzsa bégnek hírét?

– A ki nőket és hajadon leányokat rabol?

– Kérem, alku szerint viszi el az apáktól, a mostohaanyáktól, a közelébbi rokonoktól, vagy magától a férjtől. A mi hitünk nem tiltja a soknejűséget – válaszolá a basa.

– A ki házakat borít lángba, csordákat és méneseket hajtat el.

– Csak a pártütőktől; mert nem tagadom, hogy az általam kormányzott hódoltságban helyenként békétlenkedők is laknak, kik az új viszonyokhoz még nem akarnak simulni.

– A ki hazánk egyik főnemesének uradalmát elfoglalta – folytatá Werbőczi Hamzsa bég elleni kikeléseit.

– Ellenkezőleg, Hamzsa bég az uradalmat a győzhetetlen padisahtól katonai hűbérként nyerte, s így annak élte fogytáig egyedül ő a jogos ura. Halála után más érdemes mozlim fog e sokat adózó birtokkal megjutalmaztatni. Mert nálunk a hűbér nem száll maradékra, mint nagyságotoknál. Mi nem a családot, de az érdemet jutalmazzuk. Tehát ez a Hamzsa bég – folytatá a basa – magyarból lett renegát.

– Átok legyen új és régi nevén! – kiáltá Werbőczi.

– Az átkot nálunk Allah osztja, s nem hiszem, hogy e fontos ügyben különös figyelemmel lenne a keresztyének óhajtásaira. Egyébiránt ne vitatkozzunk hiteszmei ügyekről. Én csak azért említém Hamzsa béget, hogy az ő legközelebbi hivatalos jelentéséből arról győzzem meg nagyságodat, hogy a meghódított tartományban nemcsak a községek, hanem a kisnemesség egy része is alkalmazkodni kezd az új rendszerhez. Hamzsa bég az ő kerületéből már ötven egytelkes nemest jelentett be, kik előjogos helyzetökről lemondva, hogy nyugalmasan élhessenek közöttünk, a parasztadó fizetésére, s a kadi hatósága alá tartozásra önként és minden erőltetés nélkül kötelezték magokat.

– Az lehetetlen – erősíté Werbőczi.

A főbasa kikereste a magyarul írt levelet, s megmutatá neki.

– Ha ez a neme az aljaskodásnak nem volna csak kivételes eset, akkor kérném az Istent, szólítson el még ma e nyomorult világból – sóhajtá Werbőczi elérzékenyülve.

– Nem óhajtanék nagyságodtól ily rögtön megválni – mondá Szoliman kétes mosolylyal. Noha, tevé hozzá, mint hallom, már messze haladt azon érdekes emlékiratban, melyet nem tudom, mily uton a hatalmas padisah lába elébe szándékozik letétetni, s mely által az új állapot jogtalanságát és tarthatatlanságát akarja bebizonyítani.

– Át vagyok hatva ily meggyőződéstől, jó uram! és csak ez tartja még fönn bennem az életet.

– E szerint tehát én minden törekvésemmel a nagyságod drága életét fenyegetem, – mondá a basa hangosan nevetve.

Midőn pedig a távozó Werbőczi a lépcsőkön lehaladva, díszhintójához közeledett, melyet nyolcz világosszürke és ezüstös szerszámú paripa vont, a basa az ablakon kitekintett, s aztán visszafordulva, egyik biztos emberének mondá: – A magyar főbiró úgy-e most megint szaporította kiséretét?

– A mult héten még csak titkárja, a törvényszéki ülnökök, Turgovics az alelnök, a városi hatóság némely tagjai és tizenkét fiatalember járdaltak a hintó előtt; utána pedig négy fegyveres hajdú lovagolt. Most már a henyébb polgárok és a pörlekedő felek is a menethez sorakoznak.

– Azt akarja észrevétetni, hogy Budán csak két úr van: én és ő. Izend meg Hamzsa bégnek, hogy kétszáz szpáhit küldjön hozzám kiséretül, egy alaj-bég (alkapitány) vezérlete alatt. Ha jobbnak látja, maga is eljöhet. Szemre kell venni a titkárt, Komjáthi Elemért.

– Minden lépését lesik kémjeim, s közülök többen vele barátságot kötöttek, mintha nem volna gyaur – szólt a basa hű embere.

– Ha irományokat akar küldeni Izabellához, Ferdinándhoz vagy Stambulba, szép móddal kerítsétek kézbe.

– Azon leszünk, nagyságos uram! De a titkár szemes és fortélyos fiatalember. A szíve tüzes, az esze hideg, nyelve kétélű, mint a kígyó és jobbra-balra jár.

– Azt érted, hogy több esze van mint nektek?

– Allah adománya az elme is, s úgy gondolom, hogy a titkár, ámbár hitére nézve kutya, többet talált az adományból kapni, mint egyenként a nagyságod hű rabjai.

– Ha tehát szép módon nem tudjátok, akkor vegyétek el tőle erővel az irományokat.

– S megölhetjük-e, mihelyt védelmezi magát?

– Annyit fecsegsz, mintha nem moslim, hanem gyaur volnál. Izend meg Hamzsa bégnek, hogy okvetlenül személyesen jőjjön el.

*

Turgovics, mint szokása volt, a palotából haza kisérvén Werbőczit, bement hozzá, a teendőkről beszélni.

– Istennek hála, – szólt sötét arczczal és vontatott hangon – ma két óráig elhúzhatjuk az űlést, de a jövő hét igen meddő fog lenni.

– Fog akadni addig tárgy, melyről itélhessünk – biztatá Werbőczi.

– Nem reméllem, ha a zsidók ki nem segítenek; azonban ezek is félvén a törökök neheztelésétől, a rabbi közbenjárásával egyezkednek ki.

– Kegyelmed, Turgovics uram! roppant pessimista; mindent sötét szemüveggel néz. Van még a hódoltsági megyékben elég bátor szívű nemes, ki a magyar törvényt védelmezi, s daczára a fenyegetéseknek, igazságszolgáltatás végett hozzánk fog folyamodni.

– De, nagyságos uram! Hamzsa bég útjokat állja, s vagy lovas katonáival haza terelteti őket, vagy még ki is fosztja.

– Megkötöm én a koszorúját annak a pórlázító Sertoriusnak – fenyegetődzék Werbőczi.

– Ha nagyságod Hamzsa béget megbuktatja is, a mi elhagyatott állapotunk magából az új rendszerből foly, s lényegesen nem javulhat. Fiatal koromból emlékszem, hogy egy híres tudós, vagy mint sokan hivék, egy híres varázsló, azt állította, hogy a levegőt ki tudja húzni és a zárt edényben csak az üres tér marad. Állítása bizonyításául nagy üvegpalaczkokba madarakat tett be, s azok előbb vígan röpdestek, de rendre fogyni kezde lélekzetök, fuladoztak s eszmélet nélkül buktak el. Most nekem mindig eszembe jut e varázslat, s úgy képzelem, hogy mi Budavárában ily palaczkba fojtott madarak vagyunk, kik már is nehezen tudunk lélegzeni, s néhány hét alatt aligha ki nem fogyunk minden levegőből.

– Kegyelmed elvesztette a hitét a gondviselésben, – szólt Werbőczi benső sajnálkozással. – Én nem azzal fárasztom eszemet, hogy mentől több okot találjon a kétségbeesésre. Szívem remélleni akar, s könnyekbe lábadt szemeim a bánat sűrű fátyolán át is a távolból mindig csillámlani vélik elszórt sugarait a szebb jövendőnek. Hinni szeretem, hogy Emlékiratom magát a szultánt is meg fogja győzni helyzetünknek jogtalanságáról és veszélyei felől.

– S kész-e már a nagyságod emlékirata?

– A jövő hét végével befejezem.

– És hosszú-e?

– Középvastagságú könyvet tenne.

– Hiszi-e nagyságod, hogy a szultán, ki örökké háborúzik, nyugodtan végigolvassa azt?

– Hogyne, midőn egyike kelet legtudósabb férfiainak.

– S ha el fogja olvasni, vajjon lemond-e a hódítás jogáról? Megtagadja-e Budán azt, a mit három földrészen vaskövetkezetességgel űz?

– Hát kegyelmed, Turgovics uram! hódítási jogról beszél? – szólt neheztetőleg Werbőczi.

– Nem én, nagyságos úr! de a budai basa.

– Épen abban áll ez a hazaáruló Catilinának, e rabló Clodiusnak, e közpénzeket sikkasztó Verresnek a legnagyobb bűne. A hódításra legyőzött ellenség kell. Mi a szultán szövetségesei voltunk s vele együtt küzdöttünk a közös ellenséggel. Hogy lehet itt csak gondolni hódításra? Ezt belátta maga a szultán s ünnepélyesen aláírt diploma által biztosította Izabella királynét, hogy Budát és országunk egy részét csak azért szállatja meg katonasággal, mert így könnyebben tudja oltalmazni Ferdinánd ellen. Vagy talán nem ekként hangzott a pecsétes oklevél? s nem kötötte-e le általa a szultán magát, hogy az ideiglenesen megszállott részeket csorbítatlanul vissza fogja bocsátani, mihelyt Zsigmond ő felsége a teljes kort eléri?