HARMADIK RÉSZ. (continued 3)

– Tagadhatatlanul ez áll, nagyságos uram, a diplomában; de a budai basa az ünnepélyes tényre hivatkozik, midőn a szultán a Boldogasszony német templomának közepére trónt építtet, s arra leülvén, e templomot az izlam babonájára fölszentelé.

– Mi közünk a templomszenteléshez, vagy igazán szólva a megszentségtelenítéshez, a visszakövetelésen kívül?

– De a basa azt mondja, hogyha egy tartomány fővárosában a székesegyház közepére a szultán trónt építtet s arra leül, ez ünnepélyes ténynyel a fővárost és egész tartományt nemcsak hódítottnak nyilatkoztatja ki: hanem egyszersmind azt át is engedi Ozman utódjainak, mint kalifáknak és az izlam hitnek, még pedig oly esküvel és kikötéssel, hogy ezen átengedést soha meg nem másíthatja, sőt a próféta zászlajának hordozásával, s az utolsó vércseppig védelmezni és föntartani köteles. A basa szerint a templomszenteléssel kihirdetett hódítás ellen még elévülési jog sincs.

– Kegyelmed, mint tudós, talán csak feléri eszével, hogy a mi nem a szultáné, azt a szultán el nem ajándékozhatja.

– Jól értem én azt, nagyságos uram! de, fájdalom! soha egy török basa sem fogja érteni, s mindenik jogczímként hivatkozni fog szeptember hónak azon ránk nézve örökre gyászos emlékű napjára, melyben a szultán a Boldogasszony templomának közepén a trónra leült.

– Ne hígye. Csak buktathassam meg a mi Catilinánkat, utódja nem fog többé oly veszélyes utra lépni, melyen egyik már a nyakát törte.

– S talán nagyságod emlékiratának egy része a főbasát vádolja?

– Két harmada tisztán gravaminalis természetű, s csak az eleje tárgyalja magát a hódítás kérdését.

– S nagyságod, mint nyilt szivű magyar főur, úgy-e meg is mondta a basának, hogy a szultánnál be fogja vádolni? – kérdé Turgovics.

Werbőczi méltóságteljes hangon válaszolt: – Midőn a nemzetnek a rossz rendszer és a hatalommal visszaélő hivatalnokok által okozott sérelmeit terjesztem elő, akkor szigorúan csak kötelességemet teljesítem.

– Kétségkívül. De vajjon a főbasa nem fogja-e útját állani ily fölterjesztéseknek?

– Nem meri elfogni a szultánhoz indítandó futárjaimat. Én vele egyenlő rangú vagyok.

– A főbasa e részben is ellenkező nézetben van. És innen magyarázható az a hír, hogy neheztel nagyságod számos kísérete miatt.

– Még többel fogom magam körülvenni. Megválik, melyikünk lesz kénytelen engedni.

– Nagyságodnak csak egy embere van, ki törökül tud, s ki által a szultánnal megértetheti a nemzet sérelmeit.

– Igaz, de az egész irodánál többet ér, – válaszolá Werbőczi.

– De hát ha e kitünő ifjú véletlenül meghalna.

– Hisz, talán csak nem hiszi, hogy a basa titkáromat orozva gyilkoltassa meg?

– Nagyságos uram! én még azt sem tartom lehetetlennek, hogy mindnyájunkat kardra hányjanak.

– Hagyjon föl már valahára kegyelmed e sötét világnézettel, mely minden erélyt elöl s végre még bennem is megtántorítaná a hitet.

– Oltalmazza az Isten nagyságot optimismusát, – szólt Turgovics – hogy legyen ki a levett harangok, a széttört keresztek, a feldult koporsók és összerombolt síremlékek városában oly igéket hirdessen, melyektől fülünk rég elszokott.

– Ha a szultán emlékiratomra kedvező választ nem ad, a rám ruházott méltóságot tüstént le fogom tenni, s hazámból kibujdosom.

Volt valami szokatlan és bánatos a Werbőczi hangjában, mely ha nem is csüggedést, legalább kételyt és aggodalmakat árult el, de Turgovics keserű mosolyából kitünt, hogy még ezt is optimismusnak tartja.

Azonban szó nélkül távozott.

Werbőczi pedig kiizent Elemérnek, hogy ma már szabad ideje van, mert csak holnap fogják az emlékiratot folytatni.

Kedvesebb meglepetés alig érhette volna Elemért.

Tüstént nyergeltetett, és a csinos és keleti eredetű paripán, melyet védnökétől nyert ajándékba, kardosan és forgós süveggel kilovagolt.

Szerette bizonyos negéddel viselni magát a törökök ellenében, kik minden magyar fegyverét elkobozták; azonban Werbőczi magas helyzete miatt Elemér daczát tűrni voltak kénytelenek.

A holt városban egyedül ő képviselte a pezsgő, a hivatását érző és jogait követelő életet.

A mint keselyszürkéjét a bécsi kapu alatt tomboltatta, török ismerőseivel találkozott, kik a barátság örve alatt leskelődtek utána.

Tudta, hányadán van velök, s bizonyos pajkos kéjt érzett, ha tévútra vezette őket, vagy tréfáival bosszantá.

A belvárosban kellemesb arczok vártak rá. A visszavonultság divattá vált szabályait megtörve, igen csinos szőke és fekete fürtű alakok jelentek meg az ablakok előtt. Egyik történetesen a virágait öntözé, a másik a függönyökön talált igazítani valót, a harmadik, homályosnak vélvén a szobát, hímző keretét épen oda helyezé, honnan lehetetlen volt a deli lovagot észre nem venni, s bókját egy bátorító vagy szemérmes mosolylyal nem viszonzani.

Elemér a gyászoló városban egyetlen lovag, s ha daliás idők volnának is, még a legkitünőbb körben sem lévén könnyen legyőzhető, akár férfiasságban, akár szépségben; természetes volt, hogy a fiatal budai nők és leánykák nevezetes részének valódi eszményképévé dicsőült át, s megjelenése mindig nagy hatást gerjesztett.

Tagadhatatlanul hízelgett hiúságának e kitüntetés, s bár Dora még gyakran jutott eszébe, nem vala érzéketlen a budai szépségek hódító kecsei iránt.

S most is lehangolt volt, ha a szokott ablakoknál nem látta a szokott kedves arczokat, s mosolya egy pár alkalmi bókkal el nem maradt azon deli alakok üdvözlésekor, kik az őszi virágokat pontosan ápolták, s bár az ebéd ideje közelgett, még néhány perczet az ablak előtt himzésnek, hurkolásnak s más női munkáknak szenteltek.

Midőn a Szent-György-téren áthaladva a Turgovics házához ért, szemét az ablakra veté, bár bizonyos volt, hogy ott senkit sem üdvözölhet, s aztán lovát gyorsabb ügetésre buzdítván, így okoskodott: – Mily kár, hogy e szerencsétlen városban annyi szép szem és arcz fog a soha el nem ért, vagy hamar elvesztett boldogság után epedni! A török hárem, vagy az észre nem vétetés: ez a két sark, mely körül forog sorsuk. Csak a homályos helyzet vagy a szégyen közt választhatnak. Pedig mennyi deli, mennyi igézetes lény lakik e komor és zárt épületekben. Közöttök végre is legszebb a Turgovics leánya. De az nem megy az ablakhoz semmi női munkával. Mit is tudna a kis tündér ott dolgozni, ha drága könnyeit nem fűzheti gyöngysorokba, hogy a legfényesebb királyi ékességgé varázsolja át. Ha Buda ronda török fészek helyett még most is magyar főváros volna, akkor a béke idején, mint Mátyás király alatt, vitézi gyakorlatok és harczjátékok tartatnának. Én is részt vennék bennök lándzsával vagy magán viadalban karddal. De előbb óvatosan bevárnám, hogy valamely lovag a Turgovics leányának színét tűzze mellére; akkor kihirdettetném, hogy azzal én lándsát fogok törni, ki nem Deák Dorát tartja az ország legszebb hajadonának. Nem kétlem, a Turgovics kisasszony választottja fogná a keztyűt ellenem fölvenni, s minek tagadnám, e kis tündér a maga nemében talán egy kevéssé szebb is Doránál; de nekem végtére is Dora tetszik leginkább. Hasztalan ábránd! sóhajtja Elemér, mintegy saját magát akarva rendre utasítani. Balga fiatal ember, hogy tudnál te a török városban akkora hírre-névre szert tenni, mely a Deákék család büszkeségét kielégítse? Dora férjhez megy valamelyik szomszéd úrfihoz, s a Turgovics leánya, miután Budára egy-egy lovag csak rabul hurczoltatik be, jobb kérők nem létében singes kereskedőnek, fegyverkovácsnak, vagy városi irnoknak adja kezét, ki a török kiváncsiság elől udvarszobába zárja, és szeretet helyett kulcscsal és lakattal őrzi. Jámbor barátom! ne álmodozzál tehát tornákról, dicsőségről és a delnők szalagjainak melledre tűzéséről! Irkálj, mulass és feledj.

Elemér ily épen nem lélekemelő elmélkedések közt haladt el János diák laka előtt. Betérnék hozzá, gondálá, de ismét azt fogja tudakolni, hogy a szultánhoz küldendő sérelmek közé beigtattuk-e azt a lábrugást, mely mellett a janicsárok a börtönből szabadon bocsátották. A mióta törvényszéki ülnök lett, ismét sajgani kezd hátulja a nemesi oklevelen ejtett sértés miatt. Jobb lesz tehát a tárgyalást kikerülni.

Ezzel Elemér a Dunaparton lefelé kezdett lovagolni, s kedélye, a mint a végső ház is hátra maradt, visszanyerte egész derültségét.

A bő esőzések miatt megáradt Dunán csolnakok és nehéz kompok eveztek. A hullámok fölött halászmadarak keringtek, s közéjök néhány kócsag tévedt, a Csepel-sziget felé huzódva. Elemér a Gellért ormairól az átelleni partokra vivén tekintetét, az ama félhomályba burkolt fokon pihent meg, hol Podmaniczky naszádját elfoglalva, Barnabással együtt eveztek a még akkor szabad Buda városába.

Mily idő, s mennyi keserű és kiábrándító tapasztalással megterhelve.

– Sehogy sem tudok Barnabás nyomára akadni, pedig már elég váltságdíj van kezemben – sóhajtá Elemér. Nem kellett volna őt a börtönben s bősz álmai közt hagynom. Ragaszkodott hozzám, s úgy fordultak a dolgok, hogy kevesebb embergyűlölet mellett is csalónak s álbarátnak kénytelen tartani. S ment vagyok-e az önvádtól? Nem fátyolozta-e be elmémet a Dora neve, és nem tett-e igazságtalanná az a félelem, hogy ha Barnabás Deákékhoz visszaküldetik, nevetséges szenvedélyével Dorának sok keserűséget okozhat. Nem kellett volna nélküle és adott szavam ellenére a börtönt elhagynom; úgy is hamar kiváltott volna mindkettőnket Werbőczi, annyira rám volt szorulva. Isten látja, hogy magammal is kicserélném a töröktől Barnabást, csakhogy ne hígyen csalónak. Életem legsötétebb oldala a könnyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem csábított.

Midőn Elemér e kedvetlen behatásoknak alá volt vetve, egy csolnakot vett észre, mely megfordítva irányát, hirtelen lefelé kezdett evezni.

Ezt kendőlobogtatás követé.

Elemér a hat evezős járműben egy urat látott ülni, ki feléje integetett, s kiben végtére a pesti városbiróra ismert.

– Épen az ifjú urat akartam meglátogatni.

– S minek köszönhessem e szerencsét?

– A szerencsétlenségnek, melyet egyébiránt még más névvel is lehetne nevezni. Tetszik emlékezni, hogy aklomban tartattam két lovat, egyik csak tizenöt markos almásszürke volt, de jóvérű tüzes állat; a másik a tizenhat markot is meghaladta, de megvagdalt hátulsó lábait sok költséggel kellett gyógyíttatni.

– S a költség nem térült meg?

– Nem arról van szó, uram! Hanem a két ló kegyelmed által árúba bocsáttatott.

– S talán igen drágán vásároltatott meg?

– Nem arról van szó, uram!

– Miről tehát?

– Csak arról, hogy a nagyobbik lovat tulajdonkép az üllői kapu mellett egy kovács vette meg, s most tőlem követeli árát, noha az a kegyelmed zsebébe ment.

– Természetesen, miután a biró úrnál csak gyógyítás végett volt.

– De, kérem alássan, épen az a kérdés, hogy ki fizeti már vissza a ló árát?

– Hát miért kell visszafizetni?

– S ha csak visszafizetni kellene? De hát még a többi bajt és veszedelmet ki fogja magára venni?

– Beszéljen az úr világosabban.

– Semmi sem könnyebb, mint világosan beszélnem, ha azzal minden el van intézve. A kovács nemcsak lovakat patkolt, de mint ügyes kezű és értelmes mesterember fegyvereket is készített, melyek a lovagok számára elég csinosak nem voltak ugyan, de a közkatonák bizvást használhatták. Most török világ lévén, a spáhik számára kellett eladni minden készletét; pénzt azonban nem kapott, csak igéretet. Végre megúnta a várakozást, s fölszerelve a tizenhat markost, Hamzsa bég ő nagyságához utazott a pénz fölhajtása végett. Ő nagysága gorombán fogadá s mondá, hogy a talpát megvereti a drága és rossz kardok miatt. Mi jámbor polgárok nem szoktunk a bothoz, s testünknek egy pontját se tartjuk oly csekély fontosságúnak, hogy az ütlegekre minden aggodalom nélkül átengedhessük. Ennélfogva a szegény kovács készítményeiért fele árral megelégült, s nyakra-főre sietett, hogy a tizenhat markosra ülhessen. De midőn már a kengyelben volt a lába, a poroszlók üstökön ragadták, s bevonszolák Hamzsa bég ő nagyságához, ki mérgesen kérdé: – Honnan loptad ezt a lovat? A boldogtalan kovács végre neki bátorodva válaszolá: – Én nem vagyok tolvaj, nagyságos uram! s engem ily undok bűnnel még senki sem vádolt. A lovat a városbiró aklából vásároltam kész pénzen. Ekkor Hamzsa bég ő nagysága így szólt: – Tehát városbirátok tolvaj, s mihelyt Pestre rándulok, okvetlenül föl fogom akasztani. – A szegény kovács menteni kezdett engem, a minek következése az volt, hogy a pandurok a nyerget minden szerszámostul hátára kötötték, a lovat pedig Hamzsa bég aklába hajtották, s még azonkívül egy spahi utána kiáltá, hogy ha a lóhoz tartozó igazi nyerget vissza nem küldi, akkor egész műhelyét harács alá vetik. Már most ifjú úr! – folytatá a városbiró, – ki fizeti meg a ló árát? ki vállalja el az ellenem intézett fenyegetést, nem is szólva a nyeregről, mely történetesen még a kovácsnál van, s csak az ára nincs?

– A ló egy ismerősömé volt, ki török fogságba esett – válaszolá Elemér. Saját lovamat is az övével együtt eladtam, hogy váltságdíját előállíthassam. Pártfogóm, Werbőczi István ő kegyelmessége saját pénzével toldá meg a hihetőleg még hiányzó öszletet, s az egész pénz készen áll, csak a fogolynak nem akadtunk még nyomába. Én ezennel visszafizetem a biró uramnak a ló és nyereg árát, s reméllem, hogy a hópénzemből kipótolhatom az ez által okozott hiányt; csak azt sajnálnám, ha az egyén, kiért véduram és én tetemes áldozatot hozunk, az a spahi volna, ki a nyerget a kovács hátára köttette. A mi Hamzsa béget illeti, tessék őt csak egyenesen hozzám utasítani, megmondván, hogy ha nem közönséges zsivány és gyáva ember, akkor oly helyen, hol magánosan leszünk, megpróbálhatjuk akár kardunkat, akár lánzsánkat.

A városbiró megköszönte a kezébe számlált pénzt, de nem igéré, hogy a rettenetes Hamzsa bégnek szó szerént el tudja mondani az ifjú úr izenetét.

– Majd találok én hát kegyelmednél jobb emlékezetű férfiúra – szólt Elemér megsarkantyúzva lovát.

S vajjon az ügető, a száguldó ló, míg patkója szikrákat csalt a kövekből, a míg zablájáról foszlott a tajték, gyorsasága által megmenthette-e a rajta ülőt csak egytől is azon gondok és vádak közül, melyek körül fogták és üldözék!

– Szenny, szenny esett nevemre, vád, keserű vád égeti, szorítja össze belsőmet! – gondolá Elemér saját magától megborzadva. Könnyelmű lépésem, mely szószegéssel párosult, bősz embergyűlöletébe visszasülyeszté Barnabást, s ő boszútól elragadtatva levetkezé hitét, mint közönséges spahi gyujtogat, foszt, őrjöngéseire tárgyakat keres, melyeket lerombolhasson. És még mi által nem nyerhet ösztönt, hogy az aljasságra törjön? Ha a beteg vagy haldokló nő feje alól kiragadja a vánkost, ha az arának lemetszi ujját, hogy a jegygyűrűt könnyebben vonhassa le, s ha templomaink szent képeit izzó tűzre dobja, hogy egy szemernyi aranyat vagy ezüstöt olvaszthasson ki belőlök: nem fogja-e kéjittasan kiabálni: miért cselekedném máskép! hisz a ki az erkölcsi szempontokat akarta velem megértetni, azzal magyarázta meg a becsületességet, hogy ellopta lovamat. S hiába válaszolnám, hogy váltságdíjának kiegészítésére adtam el, mert nem tiltakozott-e börtönében épen az ellen? S mit használ neki minden válság, ha Mahomed hitére térvén, többé ki nem váltható, s mint lovas közkatona addig fog gyujtogatni és gyilkolni, míg meg nem öletik? Ez a sorsa; ez a mit nagy részben az én megfontolatlan eljárásomnak köszönhet.

Elemér megsarkantyúzta lovát.

Valóban bősz és csüggesztő eszmékkel volt terhelve a lég, melyet Elemér beszívott, s minden tárgy, melyre szemét veté.

E ködön végre átcsillant egy sugára a reménynek.

De hátha a spahi utoljára sem Barnabás; ily kecsegtető ötlet lobbant át Elemér agyán, de hamar eloltá azt a szigorú logika.

A lóra nem ismerhetett rá más, csak Barnabás: ez tény. Következőleg vagy a spahinak kell Barnabásnak lenni, vagy magának Hamzsa bégnek. Ámde még csak alajbég – százados – sem lehet az, ki a háborúban levágott több ellenség fejét vagy nyelvét nem mutathatja föl vitézségének bizonyítványául. Egy kerület kormányzójának, s pedig Hamzsa ily ranggal biró bég, még a személyes vitézség próbáin kívül vezéri tehetséggel is kell bírnia vagy rendkívüli érdem által fedni be katonai érdemeinek hiányát. Ámde Barnabás egy ellenséget sem vághatott le, minthogy fogsága után nem volt háború. Tehát okvetlenül ő a spahi.

Elemér soha szerencsétlenebbül nem érzé magát, mint azon perczben, midőn ily megállapodáshoz jutott, s midőn száguldó lova Werbőczi épületéhez kanyarult be.

Még holnap Hamzsa béghez megyek, ha soha onnan élve visszatérni sem fognék is. Eléhivatom a spahit, átadom neki a váltságára szánt pénzt, elbeszélem mentségemet és azután… ah! azután, hadd történjék bármi!

Ily kalandori, ily veszélyes, de nemes szándékkal pattant le lováról, s midőn a lépcsőhöz ért, Werbőczivel találkozott, ki a főterem ajtóját épen akkor nyitá föl, és szokatlanul élénken szólt vissza:

– Tálaljatok hamar! Öcsém Elemér – mond most Werbőczi a titkárja felé fordulva, – mihelyt étvágyad kielégíted, nem is várva be az asztal végét, készülj hosszasabb útra. Mezőtúrra kell indulnod, még pedig…

Elemér, ki épen Barnabás ügyében merész tervektől volt áthatva, szokása ellenére félbeszakítván védurának beszédét, a külső alázat, de egyszersmind az eltökélt szándék vegyületével szólt:

– Én nagyságodtól szintén egy rövid kirándulásra lettem volna bátor engedélyért esdekleni.

– Majd ha visszatérsz, öcsém! s ha az Emlékiratot bevégeztük – válaszolá Werbőczi. Mezőtúsra kell sietned, hogy Deák Dániel rokonomat családostul és a vele utazó Csapi Andrásné nagy asszonyomat biztos őrizet mellett hozzám kísérd.

Elemérre nézve e hír oly véletlen volt, mintha egy meteorkő hullott volna lába elébe, s oly bűvölésig kedves volt, mintha a hetedik égbe emelve az égi testek zenéjét hallaná, s el nem palástolható zavar közt mondá, hogy készen áll a parancsot teljesíteni.

Werbőczi e zavart balra magyarázta, s rendeletének indoklásához kezdett: – Hiszem, öcsém, hogy te fontos magánügyben akartál távozási engedélyt kérni, de az, hogy rokonaim általad kisértessenek Budavárra, a közdolgokkal áll szoros összeköttetésben. Tudod, a mióta a törökök, minket rászedve, a Tiszáig országunk szerencsétlen részének tettleges uraivá lettek, e helyeken a közlekedés teljességgel nem biztos. Portyázók s harambasák fosztogatnak szanaszét, s ennélfogva tisztelt rokonomnak, Deák Dániel uramnak bölcs belátását tanusítja az, hogy Mezőtúrról levelet küldött, melyben odaérkezését jelentve, megkért, hogy miután látogatásomra jött, eszközölnék a főbasától számára pecsétes útlevelet és illő kísértet. De zászlósúri hivatalom nem engedi annak elismerését, hogy udvaromban fegyveres népet ne tarthassak és azt fedezetül ne küldözhessem akárhová. Aztán, miután a főbasával személyes viszonyom épen nem kielégítő, alkalmatlan és lealázó volna rám nézve, bármi szívességet kérni tőle. Ennélfogva fiam, vedd magadhoz fegyveres népemet, kikhez a várostól is néhány hajdu csatlakozik, a díszhintómban hozd hozzám nagyra becsült rokonaimat. Kellemes késő őszünk van, s ha ma korán indulsz és a szép éj egy részét nem hagyod használatlanul, harmad napon Budán lehettek. Áldásom kísérjen, s ha a szükség úgy hozza, forgasd vitézül kardodat. Most pedig üljünk asztalhoz.

Elemér kétségbe volt esve a hosszú ebéd miatt, de egyszersmind elragadtatott azon fényes és szemkápráztató reménytől, hogy talán még életét is koczkáztathatja Doráért.

Ki álmodhatott volna ekkora szerencséről!

Mihelyt az első étel-fogáson túlestek, fölkelt s gyorsan végzé az úti készületeket. Még csak a városhajduk késtek, de már azok is eljöttek. Még csak a lomha díszkocsin van rendezni való, de már a kocsis és fulejtár a nyeregben ülnek; még csak az ebédjét végzett Werbőczi ad némi utasításokat, de már az is kezével búcsút int; még csak János diák kiván a kapunál szerencsés utat, s még csak a történetesen az utczára tévedt borbély forgatja a levegőben kalapját; még csak az előre megrendelt hajó úszik lassú méltósággal és henye időpazarlással a Dunán, de már az is kiveti kötelét a partra, s végre valahára szabadon és kellő gyorsasággal lehet haladni Mezőtúr, azon nevezetes helység felé, mely már Izabella királyné birtokához tartozik, a szabad Magyarország meg nem hódított része, s azzal alapította meg hírét, ha nem is a krónikákban, de Elemér képzelődésében, hogy utczaporait a Turgovics lányánál is most százszor szebb Dora picziny papucsa tapodja.

A papucs hasonlíthatatlan, s hordozója isteni lény; ámde, milyen lesz az óhajtott rettegett találkozás! oly mélységes talány ez, mely Elemér figyelmét a kültárgyaktól elvonja, s ő köszön, szóval, kézintéssel, s csinos hajlongással azon utasoknak, kik kalapot emeltek; de arról már nem mindig tudna számot adni, hogy ismerősei-e, vagy csak udvarias egyének? Láthatott kontyos komoly törököket, s fürge spahikat is; de mi köze hozzájok, míg ellenséges szándékot nem mutatnak? Gondolatai csak akkor szakadnak félbe, midőn szükséges intézkedéseket kell tenni. A miről ő álmodott, a mit éles elmével taglalt, a mibe merész képzelődéssel, mint sodró örvénybe belé merült, azok ránk nézve igen útszéli, de reá nézve ritka és fontos kérdések voltak, melyeket a szerelem kétkedő és hivő dialectikája, jobbra döntött el. A féltékenység, mely a szerelemnek mindig hű árnyéka, s még a délponton sem enyészik el egy perczig is, megbotránkozott Csapi Andrásné nagyasszonyom nevén. Ki lehet ez az úrnő, s vajjon nem czímezi-e Deák Dániel napam asszonynak? Közeli viszonyban kell a családdal lennie, hogy együtt utazik. Kétségkívül Dora nem maradhat örökre hajadon s a leányok érzése, mint a hold változó, és nem indul-e már ötödikszer fogyásnak a hold azon éj óta, midőn Dorka néne távozásra buzdító szavaiból az tűnt ki, hogy Dora szíve nem idegen érzelmeim viszonzásától? S vajjon ily hosszas idő óta, nem változott-e meg a szép tündér hajlama, melyet addig sem árult el semmi biztató jel, s annál kevésbbé bármi kitörő érzés? Ily okoskodásokkal gyötré Elemért a féltékenység, s utoljára is kétségtelen tényként tűnt föl, hogy Csapi Andrásné idegen neve nem jó előjel, sőt a legkomolyabb aggodalmakra nyit széles tért… Ah! mit is töröm fejemet is találgatásokkal: nem voltam-e török fogoly, ki a váltságdíjban szolgáltam Deákékat is, és nem büszkék ők családjokra? Mit használ nekem, hogy Werbőczi most Turgovicsnál, sőt az egész törvényszéknél fontosabb egyénnek tart; ha végtére is íródiák vagyok s hírem egy kivételes, de magában nem fontos tulajdonon épül, hogy törökre fordítani jól tudok, s egy barbar nyelvet sajátommá tettem? Ezért bizony nincs miért a családgőgből lealkudni! Dora várkisasszony; én lantos és íródiák. Minek űzni tovább e kérdést!

E tanácsokat adta Elemérnek a józan okosság. Ellenben szíve, mely kalandokra vágyott, nem zárta ki még azt a reményt, hogy Mezőtúrtól Budáig sok alkalom nyilhatik vagy bámulatra ragadó vitézséggel megmenteni Dorát, vagy sebekkel halmozva érette és lába előtt halni meg.

Minthogy pedig a veszély és dicsőség még csak az álmok országában él; a találkozás ellenben kétségtelen és közeli: ennélfogva Elemér pontosan kiszámította, mily tisztelettel és mily visszatartózkodással fogja magát viselni egyfelél Deák uram és Csapi Andrásné nagyasszonyom, másfelől Dora kisasszony irányában.

E fontos tárgy két egész napját foglalta el, s midőn Mezőtúrra ért, látta, hogy kútba esett egész terve. Mert Dani bácsi, ki Elemért a török fogságból megmenteni jött, most midőn véletlenül meglátta, könnyek közt nyakába borult, föllármázta az egész házat, hogy csődüljenek össze, mert itt van a lantos; Dora, az érzésein uralkodni szokott leány, pirossá lőn s szemérmes szemeit a földre süté, s midőn kezét Elemérnek nyújtá, a túlboldog ifú még azt is észrevenni vélte, hogy a kedves kis kéz talán reszket. Végre előtipegett az úttól megroncsolt Csapi Andrásné, s abban a lantos Dorka nénire ismert, csakhogy a mi érzéseit illeti, kicserélt és megjavított alakban. Dorka sírt és megölelé azon ifjút, kit a háztól az idegenbe, a széles világba küldött.

Elemér már nem is hitte, hogy a földön van. Azonban kevés idő mulva alkalma volt a derült ég magasságából valamivel ködösebb helyre szállani le; mert Dorka félrevonta őt, Barnabásról kezdett tudakozni. Elemér, hogy a vén asszonyt szerencsétlenné ne tegye, elbeszélé, miként Barnabással együtt jött Budára és szerencsés volt ennek, sok viszontagság után, a ragaszkodását is megnyerni. Dorka csóválta fejét, s nem birta e csodát elhinni. Midőn hallá, hogy együtt jutottak fogságba, de nem együtt tértek haza: aggodalma iszonyú arányban növekedett, s csak akkor csillapult, midőn Elemér szavát köté le, hogy mihelyt a tisztelt családot Werbőcziékhez vezeti, tüstént Hamzsa béghez megy a váltságdíjjal és haza hozza Barnabást.

– Miért mondjam neki, hogy oroszlán barlangjába megyek, honnan kevés nyom vezet vissza, s hogy unokaöcscse spahivá lett, kit ha a zászló alól el is szöktethetek, duggatni és biztos helyre vinni a legkoczkáztatóbb feladat lenne! Meg fogom kisérteni, ha ezer halált kellene is szenvednem.

Ez eltökélés fölmagasztalá, s a kedélyhangulatok természetes ellentéteinél fogva oly szilajjá, víggá és mulattatóvá tevé, hogy Deák Dániel uram sem akart még éjfélkor is aludni menni s hajnalig elhallgatta volna Elemér utikalandjait, a miken átesett és azon szomorú vagy nevetséges viszonyok rajzát, melyek közt Budára érkezésével be fog vezettetni. Midőn a királyné és a haza sorsán könnyei ősz bajuszára csordultak, midőn a legfeszültebb részvéttel kisérte Elemért a török fogságba, midőn Zulkifar modorának humoristikus előadása által a nevetéstől alig menekült, midőn Turgovics sorsa a velőig megrázta: végre is azon vigasztalással ment aludni, hogy nagy rokona még sem zsidóbiró, mint a rágalmazó nyelv terjesztgeti.

Dora határtalanul boldog volt s egy egész élet szenvedéséért sem hitte volna drága áron vásároltnak azon néhány órát, melynek kibeszélhetlen édje keblét feszítette, s nem szűnt meg a késő éji szenderbe is a tündérvilág legbűvösebb képeit szőni.

*

Midőn reggel útra keltek, velök együtt indult a Tisza felé néhány spahi. Elemér egészen el lévén magával foglalva, csak a hidasnál jutott eszébe, hogy mit kereshet a török lovasság Izabella királyné országában?

Kérdést intéze tehát hozzájok, s nagy csodálkozására arról értesült, mikép a budai főbasától küldött kiséretet alkotják, s bár tiszteletteljes távolságban, folyvást követték a magyar főkadi díszhintaját, s az illető hatóságtól is engedélyt nyertek arra, hogy Izabella királyné birtokaiba beléphessenek. Mert, mint mondák, haramiákkal tömve a vidék s nekik szigoruan meg volt parancsolva a főkadi rokonait szemök fényeként oltalmazni.

Nagy előzékenység lehetett a basa részéről, de megdöbbentő mindentudóságot árult el. Elemér ezt mélyen érzé, s hogy a lehangoló eszméktől meneküljön, Dorához tért vissza. Néhány szó a kedves ajakról szellemét a ködös, nyomasztó légkörből s a kéj és abránd verőfényes égaljába ragadta.

Utazás közben, kivált ha az napokig tart, a fiatal szívek hamar jöhetnek tisztába magokkal és egymás iránt. S nem vagyunk túlmerészek, ha fölteszszük, hogy mielőtt karavánunk Buda hegyormait megpillantotta, Elemér és Dora titkaikat idegen kiváncsiságtól védhették; de magok közt már kevés új vallomásokkal szaporíthatták: ámbár az ismétlések is csak oly kimondhatlan varázszsal birtak előttök, mint maga az első közlés, mely meglepő volt, s mégis rég bevallott érzelmekről látszott a leplet levonni.

Budára, a királyné távozása óta, úri vendég csak békótól terhelve jött; nem csoda tehát, hogy a díszhintóban és nagy kisérettel megjelenőket minden ablakból és kapuból nézték, s a hímző ráma, a virágcserepek és függönyök mögül mindazon kecses nők és leányok kitekintettek, kik lopvást szokták Elemér bókját elfogadni vagy megelőzni. De a szép ifjú most a házak helyett a kocsival volt elfoglalva, s még Turgovics ablaka felé sem fordítá szemét.

Werbőczi Elemér távozása óta folyvást íróasztala mellett ült, s emlékiratában a főbasa törvénytelen lépéseit oly éles kritikával taglalá, s az egész rendszer tarthatatlanságát oly elragadó ékesszólással bizonyítá be, hogy maga is csodálkozott az erélyen és átlátszóságon, mely munkáját eddigi legsikerültebb dolgozatai fölébe emelé.

Mint rendszeres és tudós férfiú a befejezésben az egész mű tartalmát rövid tételekben akarta ismételni, hogy a szultán, ha valahol ellankadt volna figyelme, a sérelmek és jogbitorlás egész gazdag terét még egyszer áttekinthesse.

A befejezéshez már hozzá is fogott Werbőczi, midőn jelentették, hogy rokonai érkeznek.

Sietett tehát a tornáczra.

Dani bácsi a nagy emberek fajából általán keveset ismert, s azok közül a legóriásabbat, a világhirű nagy rokont soha sem látta; tehát tömérdek tisztelet szállotta meg, midőn a hintó a kapun befordult, s kettőzve lőn és nem csekély zavarral vegyült e kegyeletes érzése, midőn őt a czifra cselédek a hintóból lábra állíták, s csak akkor kezdett üdvözlő szavakról gondolkozni, midőn egy szikár, redős arczú, alig középtermetű, de rendkívül nyájas férfiú megölelé, jobb és bal pofáját megcsókolá, s «drága öcsém uramnak» nevezvén, karon fogta és a lépcsőkön kezdé vezetni. A hideg Turgovicsnak, ki szerencsétlensége óta inkább látszott a Werbőczi-családhoz, mint saját magához tartozni, a szomorú Dorka jutott, s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak, melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi.

Dora a reménynyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve, régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni, oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczire, hogy ez hosszasan tartá átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány meleg és a fölindulástól lángoló arczára.

– Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel, e komor városba! – szólt az agg rokon. Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen ajándéka! Tudod-e, hogy itt hamar szokott vénülni az ember, s mi már több virító arczot láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg, kedves hugom, öreg bátyád tréfáin! A gondviselés különös kegyelmének tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük el együtt, e kis baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem is hivnak tánczra, legalább a harang sem figyelmeztet a mulandóságra és halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk, nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban szép leány, ki úgy megbüvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez.

Werbőczi fölindulása csodás volt. S ki tudná megfejteni, sejtelemből fakadt-e, vagy csak a virító egészségnek, a mosolygó bűbájnak, a reményekben gazdaggá lett szívnek, szóval Dora tulajdonainak, a létező viszonyokkal össze nem hangzásából.

Buda városa végre is tiltakozás volt az elégültség ellen s a boldog Dora úgy kirítt azon körből, melybe lépett, mint a pacsirta, midőn a tengervihar közeleg, és őt, a hajnalt s a verőfényt üdvözlőt, egy légroham a vészt érző, a nyugtalan sirálzok társaságába sodorja.

Werbőczi már az első nap annyira megbarátkozott rokonaival, hogy érettök még a vén és mogorva Dorka kedvét is kereste, sőt csaknem ostrommal vívta ki.

– Örömmel hallom, ángyomasszony! – szólt a régi magyar szokás szerint rokonnak tekintve mindent, ki iránt becsülést akar mutatni – nagy örömmel hallom Elemértől, hogy Barnabás öcsém hollétének nyomába akadt. Ne féljen, visszakerítjük őt, épen, friss egészségben és akár nálam maradhat, akár pedig hazaviheti ángyomasszony!

Dorka köszönte e szivességet, de arczán kevés hit, kevés bizalom látszott.

Dani bácsi, ki a nagy tisztelet miatt egészen másnak képzelte egy nádorságot is viselt férfiú háztartását, mint azt, a mi a refectoriumban divatozott, rendkívül meg volt lepetve, midőn az étteremben oly nagy serlegeket látott az asztalra fölrakva, minők az otthoniak, s a czifra legények nagy ezüst tálakban majdnem oly egyszerű – de izletes – ételeket hordoztak, mint a minőt Dorka asszony felügyelete alatt szokás készíteni.

Az egyszerű öreg nem lévén ismeretes a diplomaták ravaszságával, képzelni sem tudta, hogy nagy rokona épen azon cselszövényekkel, melyekkel konstantinápolyi követsége alatt a török basák titkait kicsalta, Dorka néni árulása által pontos adatokat szerzett magának vendégei ízléséről, s a refectorium legbensőbb rejtelmeiről is, s az emlékirat bevégzését is halogatván, azon törte fejét, hogy rokonainak, kik a gyászos időben róla, a megbukottról, nem feledkeztek el, mindenben kedvét tölthesse.

De nincs oly test, melynek árnyéka ne volna. Miért tagadnók tehát, hogy Werbőczi, midőn drága idejét pazarolni látszott, saját érdekeiről sem feledkezett meg. Mihelyt tudniillik a vékony termetű és nagy bajuszú hirnököt, ki most komornyiki szerepet vitt, szemügyre vette, s vele bővebb beszélgetésbe elegyedett, tüstént azon eszme villant föl agyában, hogy ezen sokat forgott és vetődött férfiú a gondviseléstől volt Buda várába küldve, hogy az emlékiratot Erdélybe, s onnan Áron vajdához csempészsze, ki Lufti és Rustan basával, a budai főkormányzó halálos ellenségeivel lévén összeköttetésben, igen könnyen juttathatná azt Szolimán császár kezébe. E gondolattal megbarátkozva, nem késett a foganatosításhoz kezdeni.

– Uramöcsém, mint hallom, a társzekeret a komornyikkal még holnap akarja visszaküldeni – szólt külön fogva Dániel urat.

– Miután nagyságos urambátyám kegyes volt minket bizonytalan időre letartóztatni, Flórián patert szeretném gazdasági utasításokkal ellátni.

– Az szenvedhet halasztást, úgyis már késő őszre fordult az idő.

– De van ezen kívül még egy sürgetősebb ok. Pista bátyám, nagyságod állapotjáról szállongó hamis híreken kívül, még Elemér és Barnabás diák sorsa miatt is elszomorodván, azt a fogadást tette, hogy visszaérkezésünkig a várba vendégeket nem bocsát, és a serleget még ajkához közel sem viszi. Ez szerencsétlen ötlet volt, kivált, ha megfontoljuk, hogy szegény bátyám társaság és poharazás nélkül egy napig sem tudott ellenni. Ez megvallom, nekem is gyönge oldalam volt, de Pistának még inkább, ki egyébiránt talpra esett, tökéletes ember, s ritkítom a párját, akár a szív nemességét, akár a katonai virtusokat tekintve. Igen tartok tőle, hogy hebehurgya fogadását drága egészségével fizeti meg. Tudósítani kivánnám tehát, hogy semmi oka nincs aggodalmakra, és minden a legjobban ütött ki.

– Helyesen teszi öcsémuram, s még holnap korán indítsa el a társzekeret, ne is vesződjék gazdasági utasításokkal. Azokat később el fogja vinni a komornyikja. Én a társzekér mellé biztos embereket rendelek, hogy a levél hamar érkezzék meg, s ne tévedjen ide s tova, mint közelebbi levelemmel történt.

Dániel úr meg volt elégedve a tervvel. De midőn magára maradt, bogos ujjaira tekinte és számítgatván, mekkora fáradságba kerül egy hosszú levél, szerette volna Dorát segítségül híni; de midőn látta, hogy leánya Elemérrel a csarnok előtt beszél, visszavonta az ablakból fejét és azt gondolá magában: – Lesz levelemben egy oly sor, mely miatt, az én kis selmám fülig pirulna. Saját kezemmel fogok tehát a makacs betűkkel küzdeni, megtöröm daczoskodó termeszetöket, és szép sorba állítom fel őket, mint a káplár a katonákat. Jól van; még ma etig bevégzem a levelet, hogy a társzekér hajnalra útnak indulhasson. De az utolsó passzusa ez lesz: Emlékszel-e bátya arról, hogy midőn Dora született, egy átalag tokajit helyeztünk a pincze fülkéjébe azon szándékkal, hogy lakodalmán fogjuk meginni. Tizenhetedik éve ül a jámbor edény por és pókháló közt. Nyittasd ki és kóstold meg, mert attól tartok, nehogy idegen izet vett volna föl; ez nagy baj volna, miután Budáról alkalmasint vőlegényt hozunk, ho! ho! vőlegényt, még pedig remélem kedvünk szerint valót. Tudósíts tehát, a mi nagy rokonunk cselédje által, ki a társzekérrel megy, a tokaji zamatjáról.

Dani bácsi háromszor is elszavalta s mindig hangosabban nevetve levelének leendő végsorait, s midőn már könnye a nagy öröm miatt kicsordult, így kiáltott föl: – Ha Pista bátya ily hírre fogadását meg nem szegi s menten le nem iszsza magát: akkor a szíve kőből van és nem ismerem el testvéremnek!

Míg az atya csögös kezeivel a szögletes betűkből nagy fáradsággal könnyű légvárakat építgetett, addig a csarnokban leánya és Elemér közt a következő társalgás fejlett ki:

– Hiszed-e Dorám, hogy atyád házasságunkra egyezését adja?

– Lehetséges, ámbár előítéleteket kell leküzdenie.

– Én is nemes vagyok, mint ő, s ha vagyontalan is, érzek magamban erőt és tehetségeket jövendőnk biztosítására. De ha mégis megtagadná tőlem kezedet?

– Elemér! én az ő leánya vagyok.

– S tehát engedelmeskedni fogsz?

– Kötelességem.

– Ah! mily hideg szavak, Dora!

– Igen, én neki és Pista atyusnak engedelmeskedni fogok, Elemér! de irántad is van szent és meg nem sérthető kötelességem. Esküszöm, oltárhoz kívüled más nem fogna soha vezetni, és esküszöm, hogy szerelmemet hűn fogom síromba vinni… S mikor akarsz atyámnak nyilatkozni? Házunktól eltávozásod óta hozzá szoktam érzéseim fölött, a mennyire csak tőlem telik, uralkodni. A szerencsétlenségnek is nyugodt arczczal akarok szemébe nézni, ha szívem miatta megszakadna is.

– Láttam, Dora! hogy erős lelkű vagy. Bár oltalmazott volna meg az ég e szomorú tanulmánytól!

– S mikor beszélsz atyámmal?

– Holnap törvényszékbe megyünk nagy pompával, s a főbasát, mint mindig, ingerelve. Fegyvert nem szabad magunkkal vinni, mert urunk csak a békés küzdelmeket szereti. Ha ellenségünk is, mint eddig téve, hasonló nézet mellett marad: akkor ebédre baj nélkül térünk vissza. De aztán Hamzsa bég táborába kell utaznom. Te már hallottad és helyesléd okaimat. Ha, Dorám, a törvénykezés nálunk annyi koczkáztatással jár, mint a hajdani lovagjátékok: Hamzsa béghez utazásom oly hadviselethez hasonlítható, melyben csak a fortélynak és ügyességnek lehet a túlsulyú erő fölött, mely különben összetiporná, győzedelmeskedni. Bízom szerencsecsillagomban s ha Barnabással visszajöttem, akkor csak az ő bősz féltékenysége ellen kell küzdenem; akkor ideje, hogy nyilatkozzam atyádnak.

Dora arcza halálsápadt volt, de nyugodt hangon mondá: – Hallottad eskümet, Elemér! szívünk válhatlanul össze van kötve, akár atyám akaratja, akár egy nagy szerencsétlenség szakítson el egymástól.

– Öcsém, – szólt Werbőczi, a főajtón kilépve, – a holnapi ülésig okvetlenül be kell fejeznem emlékiratomat; vállald el helyettem ma estére a háziúr szerepét, s ügyelj, hogy kedves rokonaim meg legyenek elégedve figyelmeddel és szolgálati készségeddel… S hát te is itt vagy, mosolygó arczú szép gyermekem, te egyetlen csillaga a sötét éjtszakának, mely városunk fölött oly régóta borong, – mond Werbőczi Dorához közelítve. Holnap reggel biztos emberem indul István öcsémhez Erdélybe. Atyád, midőn szobájába léptem, épen a tollat rágta, s mint látszik, hosszú levél írásához akarna kezdeni. A te könnyű kis kezed, mint picziny lábad a táncztermen, oly gyorsan repülne végig a sorokon, míg atyád gondolatjainak rest szolgája a toll. Nem segítenél-e neki?

Dora a szobába sietett, hol atyja neki türkőzve, és szemüvegét orrához hol szorosabbra, hol tágabbra illesztve, már a babszem nagyságú betűk megteremtéséhez kezdett.

– Mi dolgod itt? – kérdé szokatlan komolysággal Dániel úr.

– Azt hittem, hogy atyus, mint eddig, most is engem tekint íródeákjának.

– Vége annak már, kis kópé. A mi nagy és bölcs rokonunk házánál mindnyájunknak a tudományokkal kell foglalkozni. Eredj, te is írj egy rövid, de szép levelet Pista atyusnak, s azt majd az enyimhez fogom mellékelni. Dorkát te említsd meg s mondd, hogy minden órán várjuk Barnabás megérkezését.

Dora szobájába vonult és írt, de midőn a végsorban mondá: «mindnyájan boldogok vagyunk», egy nehéz könnycsepp hullott a papirra, s félig elmosta e szót «boldogok». Talán kiolvashatja Pista bácsi, s talán nem veszi észre, hogy könnycsepp volt rajta – sóhajtá Dora, keblében homályos előérzettel és éles fájdalommal.

VIII.

Másnap reggeli kilencz óra előtt már megtelt Werbőczi udvara polgárokkal, mesterlegényekkel, sőt pórnéppel is.

Ezek mind a nagy férfiú kiséretéhez akartak csatlakozni, s látszott, hogy a példa hat s mind erősebb tüntetést takar el az a tisztelet, melylyel a tartomány magyar főbirája iránt viseltetik a város azon osztálya, melyet Zulkifar jogbitorlásai és csodálatos itéletei megsértettek.

Később megérkezett a budai hatóság majdnem teljes számban.

Már az aranyos hintóba a nyolcz világos szürkét kezdették fogni, s már Elemér kilesett még egy tekintetet Dora igéző szemeiből, kicsalt egy édteljes vallomást kedves ajkairól, midőn Turgovics is megjelent a magyar főtörvényszék biráitól kísérve.

– Szaporodnak a spahik városunkban – szólt Turgovics, Elemérhez fordulva.

– Rossz vége lesz mindennek – válaszolá Elemér, ha ő nagysága nem egyezik belé, hogy fegyveresen kisérhessük a törvényszékre.

– Jó vége épen semmi dolognak sincs a mai időben – jegyzé meg Turgovics.

– A jövő alkalommal előterjesztést fogok ő nagyságához benyujtani a fegyverhordatás végett – említé János diák.

– A jövő alkalomig sok víz foly le a Dunán – mormogá Turgovics bágyadt, merengő arczkifejezéssel.

– Még nem jött ki ő nagysága, pedig az indulás ideje eltelt – töprenkedék egy városi tanácsos.

– S a spahik és a főbasa ő magasságának testőrei már bizonyosan a tisztelgési helyen vannak és nagy urunkat várják, hogy a megállapított ünnepélyességgel a palota udvarába vezethessék.

Míg e társalgás folyt, Werbőczi a tornáczlépcsőn gyorsan lehaladt, s a kocsi előtt magához inté Elemért: – Már kész, – szólt ragyogó arczczal, az emlékirat befejezése, és reményem fölött jól ütött ki. Megsemmisítettem, szilokra törtem a renegátot, ki a haza szívében, veséjében dúl. Tedd el öcsém! Ebéd végétől éjfélig lefordíthatod s aztán pihenünk. Intézkedtem, hogy a szultán kezébe hamar és biztosan mehessen.

Elemér zsebébe rejté az iratot és fölsegíté Werbőczit a kocsiba.

Csakhamar szabály szerint sorakozott a kiséret.

Hátul néhány fegyveres hajdú, a kocsi jobb oldalán Turgovics a birói testülettel, baloldalán a városi hatóság, a fogat előtt néhány lépés távolságra az irnokok, Elemértől, az iroda-igazgatótól vezetve, foglaltak helyet.

Az önkéntes kisérők oldalvást vagy hátul ballagtak, tetszésök szerint.

A menet valamivel lassúbb volt, mint a halottas kocsiké.

Ez különös méltóságot vetett arra, ki a díszhintó biborpárnáin egyedül ül, s a szertelen kitüntetés tárgya.

A fogat áthaladt a bécsi kapun s már épen a Szent-György-térre akart kanyarodni, midőn a nyolcz szürke megállott, aztán jobbra balra fordítá fejét, s évei daczára ágaskodott és ki akart törni.

Werbőczi épen az emlékirat erősebb helyeiről, s azok által Stambulban előidézendő hatásról gondolkozott, midőn zaj, kiabálás támadt, minden jeleivel a közbejött nagy rendetlenségnek.

A főbiró lassanként kimeredt merengéseiből, s a hintó ablaka felé fordulván kérdezé: – Mi történt itt?

Senki sem felelt, s csak hullámzó tömeget látott mindig eléfelé tolongani.

Egyszerre észrevevé, hogy az utcza ablakai tömve vannak alakokkal, s hangosabbá, fülsértőbbé válik a zaj. A lovak pedig a kocsis és a fulejtár minden erélyét igénybe veszik. Megszeppenve nyitá ki a hintó ajtaját, s jobb lábát a felső lépcsőre eresztvén, tudakolá: – Mi történt itt?

Ekkor vette észre, hogy még-csak Turgovics van a hintó oldalánál.

– Mint előre látható volt, rossz történt, – mondá ez. Egyébiránt, ha nagyságod parancsolja, részletesen utána járok és jelentést teszek.

Werbőczi nagy rémülettel hallá a kiabálások közt e szavakat: gyilkosság, rablás, fosztogatás, mészárlás, háború!

A hánykódó lovak ellenére is, sértés nélkül lépett le a kocsiból, megállott az utczán.

Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arczczal, de kimért hangon mondá: – Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintónkat, a találkozási helynél tovább jöttek, és épen, midőn kiséretünk eleje a Szent-György-térnek kanyarodott, előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s példáját mások is követték.

A lóháton maradt spahik pedig kört alkottak. A vezér most üstökön ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s fejét arczczal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen, mint bakó, és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgy hogy az üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres holttetemet s mint látszik épen szónokolni akart, midőn a meglazult körbe befurta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni kezdett.

Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel bódultan kezdett nyargalni, lovát is ott hagyva. A spahikat erre babonás iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a vén asszonyt. Ez történt, nagyságos uram!

Werbőczi a rémülettől szóhoz sem juthatott, midőn Zulkifar – ki gőgjét fényelgés helyett cynismusba szerette önteni – egy vén öszvéren lovagolt a palota felé, csak tolmácsától kisérve. Ez igen deli és tüzes arabon ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már az utczai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését bevégezte, ime, az öszvér tudós gazdájával épen Turgovics háta mögé huzódik.

– Gazság, alávaló gazság – kiálta most Werbőczi följajdulva, mellét kezével csapván, s küzdve a szavakkal, és lélekzéssel.

– Ne aggodjál, gyaur kadim! – mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács, csaknem úgy, mint a sugó után a szinész. – Hamzsa bég kémedet csak nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy többre terjeszkedett, az ellene fordul; ámbár kémed nyelv és ujjak hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad, az én biráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd szinem elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mahomed; de Zulkifar is mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán verseivel ékesített bolthajtás alá van véve. Zulkifar bölcsességének vize nem lanyha, nem büzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek, hogy gyors elméje már kifürkészte azon kanunt, melyet Hamzsa bég ellen fog alkalmazni. Keletkezett e kanun a Hegira 645-ik évében a Bajram nagy ünnepe után 12 nappal. Örvendezzen a szived ál-kadi, mert tizezer oszporát fogsz kapni bitang tolmácsod nyakáért.

– Ezt az őrült vén gonosztevőt lökjétek innen el, mert különben hajdúimmal darabokra vagdaltatom – kiáltá dühtől vörös arczczal Werbőczi.

A népnek csakugyan volt annyi erélye, hogy közbe tódult, s Zulkifart öszvérestől és tolmácsostól elszakítá azon tértől, melyben most Werbőczi szónokolni kezdett, mondván: – Gonoszságok gonoszságra halmoztatnak; az erőszak törvényt és rendet bont; a basa és hivatalnokai semmirekellő rossz emberek. S Isten legyen bizonyságom, hogy fő helyett főt fogok áldozatul kivánni, és míg azon szörnyeteg fenevadnak, ki Fehér- és Pestmegye ostora, míg Hamzsa bégnek nyaka azon a kövön nem metszetik el, melyen a leglángolóbb szívű és legnemesebb jellemű ifjúnak életét kiontotta: addig e tartományban többé általam igazság senkinek nem fog szolgáltatni. Hadd lássuk, meddig fogja a basa velem a törést vinni. Ti pedig barátaim, keressétek fel Komjáthi Elemér holttestét, s vigyétek házamhoz, hogy ünnepélyes szertartással temettessem el…

Werbőczi, midőn e rendeletet tevé, lehetetlen volt szívének roppant fájdalmára észre nem venni, hogy erélyes kifejezései a tömeget meggyérítették, s többnyire már csak hivatalos kisérettől van környezve.

Parancsot adott a hintójának a visszatérésre. S midőn Turgovics mérséklésre inté őt, a basa hirnöke érkezett meg, kérvén ura nevében, ne gondoljon a történtekkel, jelenjék meg törvénykezésre s fel se vegye gonosz szolgája halálát, ki azt megérdemelte, mint a basa bővebben ki fogja fejteni.

– Én meg a császárnak, az igazságos fejedelemnek fogom kifejteni, hogy tudta nélkül és nevében miként sáfárkodnak tiszttartói szabadságunkkal, vagyonunkkal, vérünkkel – válaszolá Werbőczi.

– Ennek csak felét mondom el, gondolá a hírnök, ki Elemérnek török rabsága alatt a váltságdíj ügyében járt el, s bár a budai basa szolgálatában élt, a magyar államférfiú iránt hálával volt kötelezve.

– Nagyságos uram – jelenté a hírnök távozásával János diák, mi, kik Komjáthi Elemér holtteste elhozására bocsáttatánk ki, csak Csapi Andrásné összetiprott tetemeire találtunk.

– Hát Dorka asszony is megöletett? – tudakolá Werbőczi képéből egészen kikelve.

– Ugy látszik ő volt az átkozódó nő – jegyezte meg Turgovics. S e nap kezd már ahhoz hasonlítani, melyen a janicsárokat Buda várába vezettem. Elemér testét sem fogjuk megkapni; mert az bizonysága volna, hogy a főbasa rendelte el meggyilkoltatását, némely adatok kézbekeríthetésére törekedve.

Werbőczi Turgovics bölcs figyelmeztetéseiből is látta, mikép őt már csak szilárd és merész politika mentheti meg, s veszve van, mihelyt habozni, a koczkáztatástól vissza fog döbbenni és félszabályokkal megelégszik.

*

Szolimán basa nagy fontosságúnak hitte Elemér kivégeztetését, mi abból is látszott, hogy folyvást oldala mellett tartá a rendőrfőnököt és a janicsár csapatok vezérét, ki tettleg Buda várának katonai parancsnoka volt. Ezenkívül kémjei minden pontra a legnagyobb tapintattal voltak elhelyezve, s hirnökei szüntelen futkostak Werbőczihez, kivel, miután a főczélt elérte, s már a szultánnal való levelezésektől nem tarthatott, ki akart békülni.

– S nem jön el a törvényszékre? – kérdé a visszatért hirnöktől.

– Haza ment, s mondá, hogy addig a közügyektől távol tartja magát, míg vagy nagyságod vagy a szultán teljes elégtételt nem ad.

– Hamzsa bég – szólt a basa a hirnök távozásával, igen hamar nyúlt a szélső fölhatalmazáshoz. Elég lett volna Komjáthit elfogni.

– De akkor a nála talált iratot is vissza kellett volna szolgáltatnunk – említé a rendőrség főnöke.

Az iratot, mely a memorandum befejezése volt, figyelemmel olvasta végig a basa.

– S mi történt a holttesttel? – kérdé most.

– Mint hallom, a spahik a Dunába vetették.

Alig mondá ki a janicsár vezér e szót, midőn Werbőczi követe János diák vezettetett be, s visszakövetelte Komjáthi holttestét, hogy keresztyén szertartások szerint eltemettethessék.

– Arról vagyok értesítve, hogy a spahik a Dunába dobták. Nincs ellenemre, ha az ország magyar főbirája embereivel azt kihalásztatja. Ha a megholtnak értékesebb tárgyai voltak, melyek törvény szerint a spahik martalékául estek, azokat kész vagyok magam pénztárából visszatéríteni. De kérem és fölszólítom az országbiró uramat, hogy a szultántól elvállalt kötelességét teljesítse s jőjjön el a birákkal együtt igazságot szolgáltatni a pörös feleknek. Csalhatatlan oklevelekkel fogom bebizonyítani, hogy titkárja mint kém és föladó száz halálra volt érdemes.

– Megvallom, méltóságos uram – szólt János diák távozásával a főrendőr, megvallom, hogy ámbár Allah a szívek minden redőit ismeri, én a hályogos szemű rab, még nem tudtam semmi oly adat nyomába akadni, melyből a magyar főkadi titkárjára bármi bűn világosult volna ki, azon kívül, hogy gyaur, hogy urának megvesztegethetetlen szolgája, s nagy esze és a török nyelvben jártassága miatt ránk nézve veszedelmes egyén volt. Ez okok az ő kivégeztetésének jogosságáról meggyőzhetik ugyan a mi főkadinkat, de a magyarok főkadiját nem fogják.

– S hát a kezemben levő föladások? – kérdé a basa.

– Azok reszkető kéz betűi, s vén emberre mutatnak.

– De tartozom-e tudni, hogy Werbőczi műve van nálam, s honnan szerzette e részletes adatokat, melyeknek egy részét csak udvarom ismerhette? S meri-e bevallani, hogy sajátja, s hogy Stambulból zsineget akart volna számomra szerezni? És akár bevallja, akár nem, nem vettem-e teljes elégtételt rajta, midőn érezni kénytelen, hogy kegyenczét, kit gyermekeként szeretett, s kihez, mint Hamzsa bég állítja, rokonát szándékozott nőül adni, saját cselszövényei és könnyelműsége taszította a halál torkába?… De mi történt Hamzsa béggel? Még nem jelentette magát nálam, még nem adott számot eljárásáról?

– Uram – szólt most a janicsárok vezetője. Hamzsa béget egy vén asszony átka üldözi. Gyalog szaladt haza, turbánja lefoszlott agyáról, csak az idegen főt hozta el, a magáét ott hagyta. S most szobájába zárkózva esztelenül beszélget a halottal. Úgy képzeli, hogy a véres fő felesel neki, s e miatt indulatba jön s rázza annak hosszú üstökét.

– Haza kell őt küldenem – mondá a basa.

Most mint hirnök megint megjelent János diák, s kijelenté megbizója, a magyar főbiró nevében, hogy ez addig nem megy törvényszékbe, míg Komjáthi Elemér gyilkosa szintén azon módon nem végeztetik ki, s feje hozzá el nem küldetik.

– Ő lássa makacssága következményeit, én mindent megtettem, mi kötelességemben állott – szólt a basa hidegen és méltósággal.

Midőn a hirnök kivezettetett, egyszerre tudakolták a janicsár vezér és a rendőrfőnök, hogy nincs-e a főbasának semmi új parancsolni valója, melyet teljesítsenek.

– Werbőczi minden lépésére ügyeltessetek, adá a basa válaszul, s aztán hozzá tevé: – Nekem nincs ellenemre, ha a mi kadink tettleg az egész törvénykezést át is veendi. Ha a büszke magyar a küszöbön kívül reked, majd fog panaszkodni, sürögni, s megelégszik felével annak, a mit most bir. Úgy sem állja ki sokáig, hogy számos kiséretét ne fitogtassa, s hogy a bamba polgárokat azzal ne hitegesse, mikép ő a szultán szándéka szerint, velem egy polczon áll. Várjuk be tehát, a duzzogás kinek fog több vizet hajtani a malmára?

*

Másnap jelenté a basának egy spahi, hogy Hamzsa bég tegnap alkonyatban az ő lovának talpát patkóstul lemetszé, mert vér volt rajta. A másik spahi pedig panaszolta, hogy az ő öltözékének hasonfelét széttépte, vérfoltosnak állítván.

Erre a basa parancsot adott Hamzsa bég tüstént hazatávozására.

Félóra mulva a spahik alajbége, ki katonai rangra Hamzsa bég után következett, kihallgatást kérvén, elbeszélé, hogy vezérök lóra ültette őket, sietve haza menni parancsolá, de előbb a magyar kadi lakásának kikutatását tette kötelességökké, egy vén asszony holttestének visszafoglalása végett.

– Hamzsa bég beteg – mondá a főbasa, s ideiglenesen az alajbéget bizván meg a spahik vezényletével, rendeletet tőn, hogy Hamzsa tisztességes őrizet és ápolás alá vétessék.

Most a Werbőczi háza körül kémkedők is, mint a virágos kertből zsákmánynyal megrakodott méhek, haza felé kezdettek zsibongani.

– A magyar kadi útra készül, mondák. Már a drágább szöveteket, az arany és ezüst edényeket, gyertyatartókat, kereszteket és képeket a termekből eltávolították. Most a bútorokat kezdik mozgatni.

– S hova utazik a magyar kadi? – kérdé a basa e hír által kellemetlenül meglepetve.

– Némelyek azt hiszik, hogy fiához, a volt főispánhoz Tolnára; mások, hogy Erdélybe kiséri rokonait s ott fog maradni.

– Hadd tegye – szólt kárörömmel a főbasa, ki belátta, mikép az Izabellához áttérés a szultánnál Werbőczi tekintélyét és befolyását, mint híg eszű és változékony emberét teljesen megsemmisítené.

– Bizodalmas emberei egymás közt arról suttognak – jelenté egy újabban érkezett kém, – hogy Werbőczi ő nagysága, miután emlékiratát már nem küldheti Stambulba, személyesen akar a császár színe előtt megjelenni, és élőszóval adandja elő az ország sérelmeit.

– Ily késő őszszel nem oly öreg és köszvényes embernek való a hosszú út – jegyzé meg a basa látszólag gúnynyal és nyugalommal, de szívében erős aggodalmakkal. Mint eszes s belátó férfiú nem lehetett kétségben az iránt, hogy Lufti és Rustan basa pártja a nagy hírű magyar főúr jelenlétét egész erélylyel föl fogja használni, s a diadalmát igen megkönnyíti az is, mert Buda elfoglalása a magyar nemzetet a török szövetségtől elidegenítvén, szemlátomást téríti Ferdinánd részére s mert a szelidebb politikát javasló párt, a szultán zsidó neje és rendkívül kedvelt nővére által a háremi cselszövények minden szálait kezében tartja.

– Egy óra alatt pontosan kell tudnom, hogy a magyar kadi hová utazik.

A mint mondá, úgy történt. Rendőrsége kétségtelen adatokkal bizonyítá be, miként a magyar kadi Erdélybe kiséri rokonait s onnan Stambulba siet.

Erre titkos tanács tartatott.

A diván egy része tanácsolá Werbőczi letartóztatását, mint kötelességében el nem járó szolgáét; más része, mint árulkodó és hamis vádakkal föllépni akaró férfiú ellen, rövid eljárást tanácsolt, mely igen hasonlított volna a Komjáthi Elemér ügyéhez. Voltak azonban oly mélyebb fölfogásúak is, kik a megbukott magyar államférfiút végső lealáztatásában is sokkal jelentékenyebbnek tartották, mint sem ily módon ledöntése sokat közülök magával ne sodorhasson s még a budai basát is. Ezek mosolyogva említék, hogy a harámbasák és rablócsapatok most igen veszélyessé teszik az utazást, s mentül több podgyászszal indul el Werbőczi, annál bizonyosabb, hogy a Duna-Tisza közén áthaladni nem tud, kivált miután az állomásáról megszökő főméltóságot a basa ő nagysága épen semmi kisérettel sem tartozik ellátni.

E nézet beleplezve javasolni látszott, hogy Szoliman basa a rablókkal fedheti még azt is, ha Werbőczit török katonák fosztanák ki s tennék el láb alól.

– Mihelyt a magyar főkadi útra kel, mint szemem világát úgy fogom őriztetni őt, a meddig csak hatóságom kiterjed; mert meg vagyok győződve, hogy ellenségeim általam bérelt zsiványoknak tulajdonítanák kifosztását és halálát.

A főbasa e nyilatkozattal oszlatá el a titkos gyűlést.

Sötét és magával küzdő perczei voltak; homlokát kezevel szorítá, mintha külerővel is akarná eszméit összébb tolni, hogy ruganyosabbakká legyenek.

– Most már mit tegyek? e kérdést ismétlé, de még mindig szétszórt gondolatai nem hozták meg a kellő választ.

Ekkor lépett be híres házi orvosa, a nagy örmény tudós, ki a szabad és tilos ismeretek egész tárházához kulcsokkal birt s csak még a halottakat nem tudta föltámasztani, de egyébiránt oly italok készítéséhez is értett, melyek a fiatalkor tartóssá teszik, s az aggkor terhének egy részét a roskadó vállakról le birják szedni.

– Uram – szólt ez – a te rabod megjósolta, hogy mekkora veszély fenyeget minket a halottak rossz eltemetése miatt. A rothadt gőzölgések, ime! már is egy új betegséget támasztottak, mely gőgősen vonult be a katonai laktanyákba, s azt mondja nekünk orvosoknak, kik az egészség ügyének vagyunk vitéz spahii és janicsárai: nézzetek, ha mertek, szemem közé, nevezzetek meg engemet, és keressétek elé ha tudjátok, gyógyszertáraitokból azt a fegyvert, mely engem legyőz. Mi e betolakodót szemlélgetjük, de csak félig ismerjük; félig nem.

S minő jelei vannak az új nyavalyának? – kérdé a basa, s mert figyelme s tevékenysége mindenre ki szokott terjeszkedni, egyszersmind parancsolta, hogy lovát hozzák elé, minthogy a katonai laktanyákat akarja megvizsgálni.

– Uram, rabod előbb azt gondolta, – válaszolá az orvos – hogy a betegek meg vannak mérgezve s csak később vőn észre apró sajátságokat, melyek a mérgezés kórjelenségeitől elütnek. A szenvedő, ha reggel beleiben fájdalmat érez, már délben szavának hangja eláll, s teste annyira földagad, hogy mind feje, mind nyaka, mind kezei és lábai s ezeken névszerint az ujjak kikelnek formájokból. Tömlőnek vagy idomtalan hústömegnek mondhatnád a testet, melyhez száj és körmök amúgy kívülről odabiggyesztvék.

A főbasa szemei most föllángoltak, s ideges arczvonásait mintha küzdő érzések hevítnék, élénken mozgottak.

– Úgy van. E betegség hasonlít egy ásvány által okozott mérgezéshez. Husszein, a kapudan basa öcscse úgy nézett ki, midőn genuai eredetű odaliszkja féltékenységből bájitallal ölte meg. A ki az új ragályt elkapja, mérgezettnek fog tekintetni, s a ki megmérgeztetik, arról a világ azt fogja hinni, hogy ragályban szenved. Csodálatosak Allah útjai! Induljunk a laktanyákra.

Ezzel a basa lóra pattant, s az orvoson kivül minden kiséret nélkül ment a halál tanyájára.

Jelenléte, életkoczkáztatása bátorságot öntött a csüggedőkbe. Ő Mohamed hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást, mely a tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, czélszerűek voltak.

– S a városban jelentkezik-e e ragály?

– Még egy eset sem fordult elő – válaszolá orvosa.

Mihelyt Szolimán a palotájába visszatért, rögtön magához hivatá Zulkifart.

– Az effendi – szólt haragosan – tengelyét mindig összetűzi a magyar főkadi tengelyével. Ez helytelen! Ezt én többé nem tűrhetem.

– Ne féltsen nagyságos uram engemet – válaszolá kevélyen a török főbíró. – Werbőczi törvénytudományának járműve csak egy targoncza, mely könnyű polyvával van tele rakva; míg az enyém nehéz vasas szekér a kanun drága eledeleivel, tudniillik a seri lelki rizsével és a divani szemelt buzájával terhelve. Természetes tehát, hogy akárhányszor ütközik össze tudományom szekerének tengelye az ő polyvás targonczájával, az eredmény csak abból álland, hogy a gyaur földre bukik s hiábavaló tudományát a szél szanaszét szórja.

– De én nem tűröm többé a czivakodásti. Vissza akarom állítani a magyar főbíró egész hatáskörét.

– Akkor a nagyságod rabja Stambulba fog költözni, mert a legbutább softa is elintézheti az itteni törvénykezést.

– A mit parancsoltam, végre is fog hajtatni – válaszolá szigorúan a basa. És Zulkifar nagysága tetőpontjáról lebukva, alig talált az ajtóra, melyen mély bókok közt, de szívében gyűlölettel távozhassék.

– Helyre állott-e Hamzsa bég egészsége? – tudakolta Szolimán, mihelyt a török főbírótól menekült. – Járjanak utána: mit beszél, mit tesz?

E parancsra a fölvilágosítások egymást érték s mind határozatlan alakúak voltak.

– A hatalmas bég – szólt az egyik hírmondó – megtanult minden török káromkodást, s azt nekünk kezdettől végig el is mondja; de azonkívül mindig magyarul beszélt, csakhogy nem velünk.

– Hát kivel?

– Saját magával.

A másik hírmondó közbeszólt, megjegyezvén, hogy a mint ő gyanítja, Hamzsa bég nem saját magával, de földfeletti lényekkel társalog s úgy látszik, híres szentté emelkedett, kinek jóslatait minden nagyobb vállalkozásnál illő lesz meghallgatni.

– Költözzék az ő szobájába egy magyarul jól értő szolga – rendelé a basa. S menjen el csauzagánk díszöltözetben méltóságos Werbőczi uramhoz s fejezze ki sajnálkozásunkat távozási szándéka iránt, melyet mi pártolni nem akarunk, de megváltoztatni szívünkből óhajtanánk. Titkára kivégeztetése óhajtásunk ellen történt, bár magaviselete iránt csoportos kifogásaink voltak; de ha szintén Hamzsa bég megbizatásán túlment, jobb az egészet a feledés fátyolával borítni s a kibékülés útjára visszariasztásul nem idézni föl a halottak árnyait. A bosszú és visszatorlás a végtelenbe nyúlik, ha a szenvedélyeket jogosnak látszó követeléseiktől is hamar el nem tiltja a bölcs megfontolás, mely még az igazságban is mértéket tart.

A főbasa tehát igéri méltóságos Werbőczinek, hogy ha utazási tervével fölhagy, ha Hamzsa bég megbüntetését nem kivánja és holnap törvényszolgáltatás végett a palotában megjelen: akkor Zulkifar főkadi illetékessége keskeny korlátok közé fog szoríttatni, Hamzsa bégnek új szervezései, a szultán véghatározatának elérkeztéig fölfüggesztetnek és a magyar törvény, mely méltóságos Werbőczi halhatatlan érdemeinek köszön legtöbbet, az egész tartományban megint kizöldül és virágzásnak fog indulni. Ezt mondja meg csauzagánk a mi barátunknak, a köztiszteletben álló magyar országbírónak.

A főbasa a rendeletet oly fitogató nyilvánossággal osztá, mintha érdekében volna Werbőczi iránti jóindulata felől mentől több tanút szerezni.

Czéljánál többet is ért el; mert egyszerre elterjedt az a hír, hogy eddigi nézeteit megváltoztatva, a gyaurok részére állott s túlságos engedékenysége miatt veszélyezteti a kezére bízott tartományt. Zulkifartól izgatva a vén törökök már morogni kezdettek.

Werbőczitől a válasz csak alkonyatra érkezett meg. A basától nyert engedélyeket elfogadja, mindenek előtt Hamzsa bég fejét kivánja s mikor az neki átszolgáltatott, akkor lehet szó arról, hogy útjával fölhagyván, törvénykezés végett a királyi lakban megjelenjen.

A basa fanyar mosolylyal mondá: – Ez nagy kérdés, melyre aludnunk kell.

A janicsárcsapat vezére, ki a szigorúbb török párthoz tartozott, kedvetlenül szólt: – Tied, nagyságos uram! a parancsolás joga; enyim az engedelmesség kötelessége. De úgy tetszik nekem, mintha a magyar kadi nyakunkra akarna lépni s ha a nagy tisztelet miatt arczunkat igen alant hordozzuk, még turbánunkra is köphet.

– Minél nagyobb alázatot mutatunk iránta – válaszolá a basa – annál közelebb esik árnyékunk a hatalmas padisah kegyelmének széléhez. Rustan és Lufti ő magasságokon kívül, kiket Allah sokáig éltessen! nincs halandó, ki a győzhetetlen császár dicsőségének uraihoz közelebb férhetett volna, mint méltóságos Werbőczi István. Illő tehát, hogy kedvét keressük, mert úgy lelhetjük meg a padisah kegyelmét.

*

Másnap reggel a Hamzsa bég mellé rendelt és magyarúl értő szolga a basa színe elébe idéztetett, a rendőrfőnök és a janicsárcsapat vezérének jelenlétében.

– Mit csinál a bég? – kérdé a kormányzó.

– Dühöng, nagyságos uram s mindnyájunkat, kik szolgáljuk, több versen megvert s igéré, hogy még ma ki is fog végezni. Ezenkívül veszekszik a szellemekkel, s azt állítja, hogy hazugok és atyja alakjába öltözve megcsalták őt. Követeli tőlök, vegyék le fejéről a vénasszony átkát! Esküszik, vissza fogja tenni régi helyére, a honnan levette, a keresztet, ha a lelkek nem oldják föl az átok terhe alól.

– Minő keresztről beszél? – tudakolá a rendőrfő.

– Nem tudom bizonyosan, de többször említi a Boldogasszony egyházát – mondá a szolga.

– A mi mecsetünket? – kérdé most szertelen fölindulást színlelve a basa. Ez lehetetlen: hisz ő dönté le arról a keresztet s ez érdemeért jutalmaztatott szandsák-bégséggel. Tehát már ismét visszahelyezné? Ritka esetek közé tartozik s alig tudunk rá példát, hogy a ki egyszer Allah követőjévé vált, megint visszaessék régi tévedéseibe. Hamzsa bég őrültsége tehát nem a szenté volna, ki az éggel kötött szövetséget, hanem a gonosztevőé, ki a bősz szellemeket nyerte meg segítségül? Hivatalát, míg kitünő bajnokaink közül valaki átveendi, folytassa ideiglenesen az alajbég, ki tegnap a spahikat hazavezette. Most pedig csauzagánk menjen méltóságos Werbőczihez, jelentse ki neki, hogy föltételeit elfogadtuk, azon kikötés mellett, mely szerint előbb ő lépjen a palota udvarába s azután rögtön küldessék el hozzá a megbüntetett Hamzsa bég feje.

– Allah könyörüljön a mi szerencsétlen szandsák bégünkön – mondák áhitattal a basa udvaronczai.

Werbőczi nem is álmodhatott ekkora diadalról. Konstantinápolyba utazás ily késő őszszel, a hanyatló kora miatt s ha ez tekintetbe nem jönne, a basa bosszúálló hajlamánál fogva s a zsiványoktól fenyegetett közbátorság hiányában, igen kétséges kimenetelű lett volna.

Fia halálát alig sajnálná inkább, mint Elemérét; azonban mekkora elégtétel volt a magyar törvénykezés megmentése és a gőgös Zulkifar lealáztatása.

Beült tehát a díszhintóba, kisérve Turgovicstól, János diáktól és a többi hivatalnokoktól. De az önkéntesek sehol sem jelentkeztek, s Buda városa a mult alkalomkor úgy megelégelte a kiváncsiságot, hogy fejét az ablakon senki sem dugta ki.

Ez Werbőczit lehangolá s nem volt csoda figyelmetlensége, mely miatt csak álomképként vonult el szemei előtt egy csoport bókoló török, kik oly meghajlásokkal, mintha földre dobott oszporokat emelnének föl, közelítettek a hintóhoz s egy nagy ezüst tálat fölmutatva, a bécsi kapun Werbőczi házához kanyarodtak le.

Turgovics összevonta szemöldeit és sötét tekintettel kisérte a tálczát.

– Különös nap, – mondá János diákhoz fordulva.

– Dicsőségünk napja, – válaszola ez, elragadtatva a vívmányok miatt.

A Szent-György-téren maga a janicsárcsapat vezére fogadta Werbőczit.

– Előre megmondtam, hogy a törökkel gorombán kell bánni, ha tiszteletet kivánunk és sokat kell tőle követelni, ha nincs kedvünk visszautasíttatni. A lefolyt két nap fontos eseményeinek történetírója, remélem, rólam sem fog megfeledkezni, mert diplomatiai győzedelmünk egy részét az én határozott hangú nyilatkozataim és stoikus jellemem eszközölte.

Ezt János diák az önérzés teljes kifejezésével említé.

Turgovics mosolygott, úgy a mint ő tudott, fullánkosan és mogorván.

A várpalota lépcsőin a basa minden magas hivatalnokaival együtt várta Werbőczit s megölelé, karonfogva vezette a nagy terembe.

Zulkifar reszketett dühében s tolmácsával egy szögletbe vonult, mintha tudtul akarná adni az egész világnak, hogy ő csak saját árnyékát tartja magánál csekélyebbnek.

A basa katonásan végzett Zulkifarral s megmondá neki, mikép ha méltóságos Werbőczi vetésébe vágja be sarlóját s ez által a győzhetetlen padisah czélzatait támadja meg: akkor öszvérének farához fordított arczczal fog Budavárából kivezettetni.

A fölfuvalkodott török kadi oly nagyokat lélekzett, hogy az erőlködés miatt arcza kárminvörössé lőn; de nem mert feleselgetni.

– Méltóságos barátom arról otthon meg fog győződni, hogy titkárának gyilkosa méltó büntetését elnyerte. Most menjünk törvényszékezésre s aztán lakomázunk.

Werbőczi hozta az itéleteket; a basa bámult és figyelmezett.

Turgovics egy formasági kérdésben az elnöktől eltérő nézetben volt s megmondá véleményét, nem azért, mert használni akart vele, hanem mert ha bíró, tartozik a tárgyhoz szólani.

A basa, mintha valami kabalai számot említene, magában mormogott s Werbőczi, ki hozzá közel ülvén, meghallá a bűvös számot, csodálkozására azt vevé észre, hogy saját törvénykönyvének egyik czímére is vonatkozhatik, melyből Turgovics érvei ellen csakugyan erős jogi okokat lehet meríteni.

Szemei ámulattal fordultak a basa szeszélyes mosolygó arcza felé.

– Mekkora elmét vesztettünk el e renegátban! – gondolá s Turgovicsot nagy tűzzel kezdé ostromolni.

A kérdés mindenesetre jobbra-balra vala rángatható s Turgovics csak a hivatalos kötelesség mértékeig rángatta s azután elejté.

Midőn e vitának vége volt, jelentették, hogy az orvos a főbasával okvetetlenül akar beszélni.

– Allah nagy! bizonyosan a ragály új kiterjedést nyert – sóhajta a basa.

A bírák még semmit sem tudtak a ragályról s oly iszonyúan megdöbbentek, hogy azon néhány percz alatt, míg az orvos a teremajtó előtt beszélt, minden fonákul folyt.

Most a basa belépett, két tenyerét fejéhez szorítván, mintha félne, hogy meghasad. – Tegnap óta megint négy eset fordult elő – sohajtá, nem tekintve, mikép a törvényszéken van, hová e tárgy nem tartozik. A ragály egészen a mérgezéshez hasonlónak látszik. Előbb a beteg beleit fájlalja, azután hangja hal el, teste földagad, mint a tömlő. Allah legyen kegyelmes! A ragályos végre idomtalan hústömeggé válik, melyhez a száj, szem és körmök kivülről látszanak odabiggyesztve. Miért engedi meg a próféta, hogy bajnokai a harczmező helyett a szalmazsúpon így haljanak meg!

A basa fölindulása a formaság emberét, Werbőczit is kivette a sodrából s az ülést félbeszakítva tudakozódni kezdett s erre Szolimán elbeszélé, hogy tegnap meglátogatta a laktanyákat s még ma erélyesen akar az iránt intézkedni, minő elővigyázattal kell a városba terjedését meggátolni. A többek közt, ha hitünk nem ellenezné, a koporsóba oltott meszet tétetnék; de legalább a keresztyéneknél ez nem okoz botránkozást. Ebéd után tüstént parancsot küldök eziránt a városi hatósághoz.

– Szolimán basa végtére sem rossz indulatú ember s meg kell vallani, hogy nagy mértékben erélyes – gondolá Werbőczi és ez eszméjét közlé is a hallgatag Turgovicscsal.

Csak imígy-amúgy folyt a bíráskodás s mindenik örvendett, hogy a királyi táblát a basa asztalával cserélhette föl, hová a Werbőczivel kibékülés ünnepélyére minden magyar bíró meg volt híva.

Ha Verancsics Antal püspök nem írta volna meg, alig hinnők, hogy a Korán rendelete ellenére Szolimán basa fényes terítékű és ízletes étkekkel ellátott lakomáján sok pohár bort üríttetett a török császár jóléteért és különösen a magyar nép boldogságáért. A basa köszöntött Werbőczire, Werbőczi a basára, s csak a janicsárcsapat vezére, mint ó-divatú török, forgatta csodálkozással szemeit a víg czimborákon s míg a hevítő bor helyett sorbettet szörpölgetett, a világ végét legalább ezer évvel hitte közelebbnek, mint tegnap, az atyja sírjára mert volna esküt letenni, hogy az itélet napján Szolimán basa, a beretvavékony hídon, mely a pokol fölött függ, az első lépéssel le fog siklani.

Szerencsére Zulkifár nem volt a lakomán, így mérgében meg sem pukkanhatott.

A míg a várban salamoni bölcseséggel hoztak itéleteket s azután igazi magyar kedvvel és szónoklatok közt vígadtak; addig Werbőczi lakásán nagy rendnek és zavarnak voltak okozói a jámbor törökök.

Ugyanazok tudniillik, kiknek földig érő hajlongásait a díszhintóban ülő Werbőczi észre sem vette volt, szorgalmas hangyákként zsibongták körül a magyar főúrnak udvarra és utczára kihordott s részint már szekerekre rakott podgyászait s elűzvén onnan a szolgagyerekeket, a házba magok hátán kezdik azokat visszaczipelni.

Dani bácsi, kit Elemér halálának hírére szélhűdés talált, s azóta külső egészségileg rendbe jött, de fájdalom! elméjében eltompult s már csak inkább állati életet élt, a szegény jámbor Dani bácsi a török gazdálkodást meglátván, előbb félénken tekintgetett az udvarra s azután tudná Isten miért, megbátorodván, a tornáczra huzódott ki, vizsgálódva tekintett körül s végre méltóságos lépésekkel kezdett a lépcsőkön leszállani. Hihetőleg volt közleni való gondolatja is, de a melyet útban elfeledett.

Midőn már a gyepen vala, az ezüst tálczát tartó egyén, kinek utasítása volt hozományával a magyar főkadit bevárni, meglátván a nagytekintélyű urat, kérdezé a tolmácstól: ki legyen az?

– A főkadi rokona – nyeré válaszul.

Erre intve a tolmácsnak, hogy kísérje őt Deák Dániel nagyuramhoz, kezdett ünnepélyes bókokkal közeledni, mit a tisztelgés tárgya észrevevén, háttal a lepcső felé vonult, nem tudván, vajjon szükséges-e ily véletlen és előre nem látott eset alkalmával helyt állani, vagy pedig tanácsos valahol menedéket keresni.

Ily kétes indulattól mozgatva, háttal kezdett a lépcsőkön fölhaladni, mindig megtartva méltóságos és komoly arczkifejezését.

A tálczát hozó török ezt ünnepélyes szertartásnak képzelte s a kellő közöt mindig megtartván, csaknem földig érő bókok közt ment a nagytekintélyű uraság elébe. Háta megett pedig a tolmács majomhűséggel utánozta a tálczást.

Deák Dániel a tárt főajtóhoz hátrált, midőn a bókvető török a felső lépcsőn volt. A küszöbön a szegény öreg bátorsága ingadozni kezdett; de győzött homályos aggodalmain a szégyen, az átallás.

Szóval, nem akart félénk lenni.

S tehát a régi tempót megtartva, háttal huzódott tovább.

Hasonló lelkiismeretességgel őrizvén a távolságot, hajlongott feléje a török.

Így utaztak át vagy négy szobát, a közzavar és fejetlenség miatt észrevétlenül.

Végre a nagy rokon írótermébe hátrált Dani bácsi, honnan már nem volt kijárat.

Itt észrevehető zavar ült ki arczára, de kedélyháborgásain ismét győzött a férfiassági ösztön.

A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább.

Hátrált tehát és hátrált szabály szerint, míg az íróasztal föltartóztatá.

A török pedig a kimért távolságot nem veszítvén el szeme elől, szintén megállott, várván, hogy még minő ünnepélyesség van hátra.

Dani bácsi ekkor föltalálva magát, megkerülte az asztalt, s leült a bőrkerevetre, hol Werbőczi szokott ülni, midőn ír.

Itt összekulcsolt karral várta be a veszélyt, mint karszékén a római senator a gallusokat.

Most a török az asztalhoz lépett s rátévén a nagy ezüst tálczát, szólott: – Allah nagy és az ő prófétája Mahomed. A hatalmas Szolimán basa üdvözli a szintén hatalmas magyar kadit s fogadását teljesítvén, ime! küldi ajándékba az ezüst tálczával együtt a vitéz Hamzsa bég fejét.

Erre a tolmács magyarul mondá: – A nagyságos basa a magyar kadi titkárja gyilkosának fejét tisztelettel küldi.

S most fölleplezte a tálczát.

– Úr Isten! Hisz ez Barnabás diák! – nyöszörgé Dani bácsi, merev szemekkel tekintvén a lemetszett fő merev szemei közé. És azalatt, míg a török követ tolmácsostul szabályos bókok közt hátrált ki a szobából, még mormogott valamit, de már érthetetlent, s aztán a kerevet hátához szegezte fejét s mozdulatlanul nézett a halott szeme közé.

Ily helyzetben találta őt Dora; de már mint többé nem élőt.

*

Werbőczi győzelmi mámorral és bár nem víg kedélylyel, mert Elemér elvesztése után a jámbor öregnek örvendenie nehéz lett volna, de legalább a közügyek iránt megnyugtatva távozott a basától. Azonban már a királyi palota lépcsői előtt értesült szeretett rokonának, Dániel úrnak véletlen haláláról.

– Ki akar-e tengelyéből billenni a föld, vagy csak családomat és azokat, kiket szívem kedvel, akarja hátáról lerázni? e nagy kérdés, a gondviselésnek ez új talánya, foglalkoztatá őt a díszhintó bársony vánkosain.

Midőn szolgái a tornáczlépcsőre leemelték, nehezebbnek gondolták, mint eddig volt s kettő vezette közülök a főterembe, hol, mint a mankóit eldobó sánta, kinek a megváltó mondá: járj, kibontakozva szolgáinak kezéből, ideges fölhangoltsággal rohant írószobájába, honnan épen akkor vitték ki Dánielt, hogy felöltöztetve a nyujtóztatóra tegyék.

– Csakugyan meghalt! – kiáltá Werbőczi, épen midőn belépett az alabástrom fehér Dora s összeroskadva az élet terhe alatt, tántorogni kezdett, de hirtelen egybeszedvén magát, távozott intézkedéseket tenni s Werbőczi csak e halk szavakat hallá suttogó ajkairól:

– Van-e Isten?

– Fellegek közé takarta arczát, leányom, de talán képe kiderűl sírjaink felett s mások fogják létét érezni csodáiban és vigasztalásaiban, zokogá a vén ember, de könnye egyszerre megfagyott, mert mellette emelték tovább Deák testét és szemét ösztönszerűleg kelle a torz vonásokra vetnie.

Nemsokára gerinczében is kezdé a hideget érezni, mi természetes volt ez újabb csapás után. Halántékai élénken dobogtak, szeme sugárzóbb és homloka forró lett. Bizonyos nyugtalanság hajtotta ide-oda. Sürgős parancsokat osztott ki, de elfeledé, mit akar s a cselédeket czéltalanul zaklatá. Most eszébe jutott, hogy senki sem imádkozott Elemérért, Deák Dánielért s mert ellenségeinknek is meg kell bocsátani, a boldogtalan Hamzsa bég lelkéért. Hűvös est volt. Felölté mentéjét s a folyosón, mely lakását a mezítlábos barátok zárdájával egybeköté, végig suhanva, koczogott, csengetett a zárdaajtón. E szerzetesek is elköltöztek volt a sírok földúlása, a harangok levétele s a templomok megszentségtelenítése alkalmával. De hátha valaki visszakerült s őrzi az elrejtett monstranst, az üldözött papiruhákat és a vértelen áldozat oltárkövét. Sokáig koczogtatta az ajtót Werbőczi s végre úgy rémlett, mintha neszt hallana. Most bekiáltott: az ügyefogyott Werbőczi akar imádkozni és gyónni! A kulcs nyikorgott a zárban s az épület egyetlen élő lénye, egy deficientián tengő öreg pap, ki tévedései lerovásáért vezeklési czélból az elhagyott zárdába visszatért, «amen»-nel fogadá a magas vendéget, kit csekélységének érzete levert.

Templomgyertya helyett mécseket gyújtottak a kápolnában. A pap Werbőczitől segítve, egy követ, mely titkos lépcsőt fedett, félretolt s csontok és hamvak közé menve le, az áhitatra szükséges könyvet, ruhát, feszületet és szent edényeket hozott elő. Hosszas volt az isteni tisztelet, hideg a lég s midőn Werbőczi ágyába lefeküdhetett, valóságos láza volt.

Másnap, bár semmi határozott kórjelenség nélkül, bágyadt és gyönge. Turgovics tanácsolta, hogy ne keljen föl. Meg is tevé.

A budai basa pedig értesülvén, hogy méltóságos barátjának mily derék rokona halálozott meg, sajnálkozó bizottságot küldött hozzá és Dora kisasszonyhoz is. Megigérte, a mi pedig törvénysértés volt, hogy a vidékről hozat papot, ki rendes beszentelés és házi istentisztelet mellett temesse el a nagy férfiú öccseúrát. Ennek az igéretnek nesze az igazhitű törökök közé is elterjedt, tömérdek visszatetszést gerjesztve. Csakugyan a gyaurokkal czimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még rossz vége lesz; sajdította legalább tíz softa s ime! tüstént akadt egy török szent, ki a Szent-György-térnek egyik hegyes kövére ülve, megszakgatta ruháit, habot túrt ajkán s földingást, dögvészt, csillaghullást, véres háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett jósolni. Erre a török őrség a pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a keresztyének titkos összejöveteleiről beszélgetett. De a basa hidegvérűségét a nyugtalanság e jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet a hegyes kövön ülni, gondolván, hogy ez úgysem tarthat sokáig. Minden válság nélkül szállott le a nap s a dervisek a mecsetről szép ének mellett kiabálták az alvó városnak az éj óráit. Már a menny boltjáról sok csillag tünt le, midőn Turgovics előbb lassú, aztán növekedő és zajos koczogást hallott háza kapuján.

– Vajon mit akarnak elrabolni? – gondolá s várta az alabárdok ütéseit; de csak dörömbölésnél maradt a dolog.

– Talán nem is törökök, hányá-veté magában, de mégis jó lesz leányomat elrejteni. Ezzel gyertyát gyújtott, felkölté nagyobbik magzatát, mondá, öltsön magára ruhát s midőn ez megtörtént, a remegő tündért, vaspántos és nehéz lakatú boltba zárta. Ekkor a félelemtől szintén átjárt cselédnek parancsolá, hogy menjen le s tudakolja meg, kik vannak a kapunál. Maga pedig hidegvérűségét megtartva, két pisztolyt tett az asztalra.

A cseléd csakhamar többedmagával nyargalt a lépcsőn föl. – Werbőczi ő nagysága veszélyesen beteg, kiálták. Kérjük kegyelmedet, szólt most a szobába rohanó komornyik, keresse föl az orvost s hozza hozzánk, mi elkísérjük.

– Fogjanak be gyorsan, parancsolá cselédjének Turgovics, sietvén a közben leányát a zár alól fölmenteni.

Szürkült már az ég, sőt a ködön át is kezdett a szegélye vörösödni, midőn Turgovics a hévizi zsidóorvossal, ki boldogult nejét siker nélkül gyógyította, megérkezett.

A szerencsétlen beteg feje, nyaka, teste dagadni kezdett és kékült. De gyomorfájdalmai már szüntek.

Az orvos megnézte a szenvedőt s arcza nem csak komor, de ijedt is lett.

Kiosont a szobából s utána Turgovics.

– Uram, szólt ekkor suttogva, mint hallám, a török laktanyákon csodálatos betegség ütött ki, melynek kórjelei csalódásig hasonlítanak a mérgezéshez; de én, mint orvos, mégis oly tökéletes mérgezést látok itt, melyet ekkora szolgai hűséggel semmi ragály nem utánozhatna. Istenem! én ellenmérget nem hoztam magammal és már késő is volna.

– Csütörtökön a basánál ebédeltünk, jó lesz az ellenmérget elhozni.

Midőn az orvos a basa nevét hallá említeni, arczáról sűrűn kezdett a veríték permetezni s így gondolkozott magában: Werbőczi arczán a halál pecsétje van s vére már üszögösödik. Ha én az ellenmérget vele bevétetem s véletlenül kisül, hogy ragályban szenved, akkor a basa leütteti a fejemet, mert gyanúsítottam őt. Ha pedig az ellenkező eset kerülne elé s a mérgezés megállapíttatik, akkor a basa szintén leütteti fejemet, mert rémítő bűnét föllepleztem.

Míg az orvos ez iszonyú alternativát forgatá elméjében, Turgovics őt sietségre nógatta.

– Uram, szólt a szorongatott orvos, Werbőczi ő nagyságát semmi tudomány nem mentheti meg. Nekem ez esetben csak orvosi tekintélyemet kell fentartani. Ismét megvizsgálom tehát a beteget; mert ha az új ragályban szenvedne s én a mérgezésre adnék ellenszert, ez siettetné a feloszlását s ellenségeim rám kenék, hogy ő nagysága a kórállapot fonák felfogása miatt lett a halál áldozata.

Oly igaznak látszott az orvos aggodalma, hogy Turgovics semmi kifogást nem tehetett.

Aeskulap tanítványa pedig feszült figyelemmel vizsgálta a beteget s ismét félreintvén Turgovicsot, mondá: Csakugyan több finom jel kezd arra mutatni, hogy ő nagysága az új ragályt kapta meg. Különben a felbontás alkalmával kiderülhet: tévedtem-e vagy nem? (Hadd bontsa más föl, gondolá az orvos, én akkor nem leszek itt.)

Szoliman basa hamar értesült, hogy méltóságos barátja beteg. Tüstént szigorúan megparancsolá házi orvosának, szedje össze minden tudományát, mentse meg a legyőzhetetlen padisahnak és a dicső magyar népnek a nagyhírű hazafi életét.

Gyorsan el is indult a tudós örmény, hogy a halált növénycseppekkel vagy bűvös szavakkal visszautasítsa.

Midőn tisztesség tekintetéből a beteghez bocsáttatott, elbeszélte a zsidó hivataltársának, hogy az ő keze alatt már kilencz ragályos volt s hat közülök el is ment a paradicsomba; de meg kell vallania, hogy az új nyavalya oly tökéletes alakban egyiknél sem fejlődött, mint méltóságos Werbőczinél.

Ekkor a szomszéd szobába magokhoz vonták Turgovicsot, mintha orvos volna, és tanácskoztak vele.

Ennek már testén-lelkén átjárt a sors nehéz kereke. Szívesen fekünnék Werbőczi mellett a terítőn. De életúnt közönye mellett is terhére volt a sok alkalmatlankodás és egész alázatossággal kérte az orvosokat, pihenjenek, ne törjék a fejöket többé s hagyják Werbőczit csendesen meghalni.

Természetesen, az ily kivánat túlságos és nem teljesíthető volt. Az orvosok sürögtek továbbra is.

A budai nép pedig értesülvén a nagy csapásról, tódulni kezdett az udvarba. Ekkor a basa rendeletéből török strázsák vették át a ház kapujának őrzését s visszaszoríták az összesereglett tömeget.

Most a beteg Turgovicsot kérette magához s midőn ez megjelent, esdőleg intett kezével a mellette virrasztott Dorának, hogy távozzék.

– Az Isten még ma magához veszi bűnös lelkemet,… tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek,… ha halálom erőszakos volt, tanulságul szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak… Átkos hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.

– Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell keresni. De kiviszem, hogy utódom ne legyen.

Werbőczi, ki jóformán már csak kezét mozgathatta, helyesleni látszott utolsó csalódásának szétoszlatását.

– Van egy emlékiratom… azt…

– Igenis, azt én tűzbe dobom, nagyságos uram.

– Tedd meg barátom!… Köztünk és köztök csak a fegyver határozhat. Ha temetésem a szükséges szertartások nélkül történnék,… mondass árva lelkemért miséket mind Ferdinánd, mind Izabella országaiban.

– Nem mulasztom el… Egyébiránt a basa nagy pompával fogja nagyságodnak megadni a végtisztességet; mert azt fitogtatja, hogy tisztelője és jó barátja volt.

– Most figyelj szavaimra, mert hangom kezd elhagyni… Dorát saját gyermekemként szeretem,… ő nagy lélek… csodálatos jellem, kit minden csapás, mely mást lesújtana, fölemel… Atyját tegnap temeté el, harmadnapon engem fog… nagybátyja erőtlen vén ember, ki a gyászhíreket sem fogja túlélni… Ő egyedül marad… De engem távozásakor kért Izabella királyné, hogy szükség esetében folyamodjam kegyelméhez… Fogalmazz egy levelet,… rövidet, hogy legyen még időm aláírni.

– A levél rögtön kész lesz s benne esdekelni fogok a királynénak, hogy Dora kisasszonyt vegye udvarába. Minthogy pedig a tél maholnap nyakunkon, a közlekedés bizonytalan, sőt rablóbandák által veszélyeztetve van: rá fogom bírni a basát, ki gonoszságát a szolgálati készség mázával fedi el, hogy nagyságod temetése után rögtön erős kiséretet rendeljen mellém, ki előbb Erdélyország széleig akarom a kisasszonyt kísérni s csak azután veszem át megátkozott hivatalomat.

Werbőczi gyuladt szeméből egy könny csordult ki.

Turgovics gyorsan megírta a levelet; de a szózatos ajak, mely hajdan egész országot bírt lelkesedésbe hozni, a kór szigorú fejlődési folyama szerint, már akkor elvesztette a hangot s Werbőczi, midőn dagadt kezével az aláírást nagynehezen bevégezte, nyöszörögni sem tudott, noha látszott, hogy van még kivánni valója.

Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arczára szegzett szemekkel gondolkozott egy hosszú perczig. Azután kiment a szobából s az íróasztal fiókjait fölkutatván, lepecsételt irattal jött be.

– Im ez a nagyságod véghagyománya, melyben több jótékony legatumokon kívül, a mezítlábos barátok zárdájáról is megemlékezik. Az okiratot, hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom hajtani. Most már az óra mögül a kis érczfeszületet elhozom és nagyságod kezébe teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dora kisasszonyt s leültetem a nagyságod ágya melletti karszékbe, magam pedig eltávozom: ezzel rendben van minden.

IX.

Izabella királyné uralkodása a két Deák tekintélyének növelésére szolgált.

Mihelyt a rend helyreállott, kiki megemlékezett, hogy mekkora hűséggel viseltettek a trón iránt s mindig kivételes következetességgel léptek föl minden fondorlat és lázítás ellen.

Nem lett volna tehát hiánya a látogatóknak, ha Pista bácsi leereszti a dobogót, de ő hű maradt fogadásához s figyelembe sem vette a jeladó sípot és kürtöt.

Hosszú volt a nap, rémséges hosszú, s ámbár Flórián pater betanulta Dániel úr vitatkozási modorát, Pista bácsi finom műérzéke észrevette a szolgai utánzást, mely az eredetinek csak külsőjét tudja visszaadni, s méla mosolylyal mondá: – Másolat biz ez, pater, másolat!

Aztán ha Flórián helyettesíthette volna is legalább a refectoriumban az eltávozott testvért; ugyan ki feledtetheti el csak egy perczig is Dorát, s ki keltheti föl azt a csalálmot, hogy az ételek nem izetlenek, a vidék szépsége nem halványabb, a ház bútorai nem kényelmetlenebbek, a falképek szemlátomást nem kormosodnak, a por kiméletlenül nem lep el mindent, s maga az öreg épület roskadozni nem akar azóta, hogy Dora odahagyta az atyust s nem kiván neki sem «jó reggelt» sem «jó estét?»

Pista bácsi még Dorka zsémbjeit, hóbortjait sem becsülte érdemén alul. Tudta, hogy ez a képzelt dissonantia is azon összhangzáshoz tartozik, melyet a Deákék boldogságának neveztek, s mely nemcsak fényből, de árnyakból is állott, nemcsak örömmel, hanem apró kedvetlenségekkel is fűszerezte az órákat.

Midőn az új gazdasszony a kamarából a konyhába, s onnan a cselédszobákba ment, Pista bácsi a karszékbe ülve figyelt és szomorúan mondá: – Bliktri az egész! nem úgy zörgeti a kulcsokat, nem úgy hesseget a csibéknek, nem úgy csapdossa az ajtókat, mint Dorka!

Aztán a borról, mely a szentkönyv szerint is megvidámítja a szívét, egészen lemondani, Pál apostol Thimotheusnak adott tanácsát, egy fogadás miatt szemügyre nem venni; valóban ez oly szomorú állapot volt, melynek hatása alól Pista fiatalabb erővel sem tudta volna magat kiszabadítni.

Köszvénye az új életrend miatt bujdosni kezdett, s néha a test nemesebb részeit is fenyegette.

A Márton lúdja, mely az előbbi években a refectoriumot vigadó vendégekkel töltötte meg, most minden ünnepély nélkül került a nagy fatálczán az asztalra, s most először nem bírta Pista bácsi, régi kötelessége szerint fölmetélni.

Másnap nyavalyája zordabbá vált. Flórián orvosságul dicső-szentmártoni ó bort tanácsolt, de javaslata, mint papi álláshoz nem illő, visszautasíttatott.

Erdélyben egykor a Katalin napja nevezetes volt, mert ekkor érkezett meg Orsováról nagy öszletben a viza és kaviár. Portus, Alvincz, Gyulafehérvár, s a Maroshoz közel eső vásáros helyek oszták szét az egész országba, a karánsebesi csigákkal együtt.

Midőn e kedvelt eledelek a refectoriumban átvették a főszerepet, a tapasztalt Flórián pater erősebb borokkal tölteté meg a serlegeket, s midőn Pista bácsi, kit karszékestül együtt hoztak az asztalhoz, enni kezdett, a pater elébe tolt egy serleget, s midőn a háziúr kedvetlenül vonta össze homlokát, zsebéből pecsétes levelet szedve ki, mondá: – Nagyuram! itt nincs helye több tergiversatiónak; mert íme, elhoztam a püspöki vicarius ő főtisztelendőségének dispensatióját, mely kegyelmedet betegségének tartása alatt feloldozza szent fogadása alól. Nosza! tehát cseréljük ki ez ó borral a vizet, melynek egyébiránt az érdemeit én kellőleg tudom méltányolni, különösen a mosogatásnál.

– Tisztelendő atyám! szólt Pista bácsi, látható megindulással, nagy köszönettel tartozom a feloldásért; de lelkiismeretemben nem hiszem jogosítva magamat a szívet vidámító ital használatára, valameddig Dani öcsém s Dora felől az első jó hirt nem veendem Budáról.

– Boldog Isten! mi lesz ebből a világból, sóhajtá Flórián pater, ha kegyed is megtagadja az engedelmességet egyházunktól, melynek mostanság annyi ellenségei vannak.

– Tagadom a pater vádjának igazságát. A vicarius csak megengedte, de nem parancsolta a bort.

Ezzel Pista bácsi egy egész pohár vizet lenyelt.

– Per amorem Dei! sóhajtá Flórián pater, ujjait tiltólag emelve föl, hát nem hallotta kegyelmed, hogy maledictus piscis, tudniillik a második vízben?

Síp, kürt s hatalmas zsivaj szakítá félbe a vitát.

– Nem segíthetek, nem fogjuk leereszteni a dobogót, igen sajnálom, de az ember nem játszhatik a szavával.

Pista bácsi saját szívének megerősítésére mondá e szavakat; mert azt csak nem hihette, hogy a várkapun kívül állók meghallhatják.

– Hát ha nők, a kik bebocsáttatást sürgetnek? – mondá Flórián, véduránál a lovagias érzésekre kivánván hatni.

– Mit sem tesz, pater. Mi laikusok a nőkért sem szoktuk fogadásunkat megszegni, kivévén ha az a hűségre vonatkozik és még fiatalok vagyunk.

Most belépett a várnagy. – A kulcsért jöttem – szólt lihegőn, Budáról megérkezett a társzekér!

Pista bácsi bár köszvénye a pohár víz óta igen kezdett alkalmatlankodni, majdnem kirugta a széket maga alól s kézmankó nélkül emelkedett föl. Azonban érzé, mily nehéz volna a várkapuig vánszorgani.

– Nyissa ki kegyelmed helyettem a kaput – szólt, a kulcsokat a várnagynak átadva.

Nem sokára megérkezett a nagy rokon biztos embere, s névszerint elmondá, hogy Werbőczi ő nagysága, Deák Dániel nagyuram, Turgovics Miklós ő kegyelme, Deák Dora kisasszony és Csapi Andrásné asszonyom külön-külön és együtt egészségben vannak, s köszöntik, üdvözlik és tisztelik nemzetes és vitézlő Deák István uramat.

– Éljenek! – kiáltá stentori hangon Pista bácsi, s kezével intett a jó hirt hozó szolgának, hogy már hallgasson.

Ekkor megtölté az ebéd elején Flórián pater által elébe tolt, de akkor visszautasított serleget s parancsolván, hogy a legnagyobb talpast a nagy Werbőczi biztosának nyújtsák át, mondá: – Most már mindnyájunknak körömhegyig ki kell üríteni az áldomást!

Meg is történt, s Pista bácsi legelőbb fordítá fel az üres serleget s körméhez tartva mutatá, hogy arra alig szivárgott le egy csepp.

Ekkor kérdezni akarta: ki legyen Turgovics Miklós, de kiváncsiságát fékezte az a gondolat, hogy hátha nagy tudatlanságot árul el. – Különösen örvendék, szólt, Turgovics Miklós uram szíves megemlékezéseért is. De hát kegyelmed, mi jót hozott Elemérről?

– Komjáthi Elemér úrfi frissen van, ő nagysága jobb keze és szabad királyi Buda városának minden szép leánya, hogy a nőket ne is említsem, fülig szerelmes bele.

– Ej a nagy kópé! No már ezt még sem hittem volna. És Barnabás diák mit csinál?

– Talán János diákot érti a nemzetes és vitézlő uram! Ő is jól van, tudós ember, de bizony mi nem nagyon szeretjük. Lenéző, akadékos, s azt hiszi, hogy csak neki töltötték kanállal a fejébe a tudományt.

– Lám, lám, pater! Barnabás megváltoztatta a nevét.

– Bár csak a természetével is azt tette volna – jegyzé meg Flórián pater.

– Leveleket is hoztam – szólt a küldött, tárczájából kikeresvén s átadta.

Most az asztal föloszlott, s István urat a legnehezebb, de roppant fáradalmai daczára is örömmel elvállalt kötelesség vezette szobájába, tudniillik a levelek elolvasása.

S melyiken kezdje meg?

Dániel úr szögletes írása az articsókához hasonlított, a mennyiben csak apró izenként vala kifejthető: ellenben Dora finom kézvonásai még Pista bácsi rossz szemének is könnyű táplálékot igértek.

– Essünk át előbb a nehezen – mondá hősies lélekkel.

Werbőczi nem zsidóbiró: előbb ezt olvasá ki. – Már így meghalni is könnyű! – sóhajtotta, minthogy épen hasgató csúzfájdalmakat érzett lábától oldaláig mindenütt.

Azután azon szakhoz ért, melyben öcscse rendeli, hogy tüstént nyittassa ki a várkaput és csődítse össze a vendégeket.

– Teljesíteni fogom ő kegyelme kivánságát, – mondá és a tornácz közepébe állva, stentori hangon kihirdeté, hogy a várkapu éjjel-nappal tárva nyitva álljon. Egy lovas vágtasson a guardiánhoz, a másik Zsombori uramhoz, a harmadik a járás szolgabirójához s ejtse útjába Dorgó és Kamuthi uraimékat, s üdvözletem mellett hívja meg holnapra ebédre, mert nagy öröm, mert ünnep van a háznál.

E rendelet után visszatért a szobába, hogy tovább olvassa a levelet.

Midőn pedig a levél végéhez ért, mely rejtelmesen czélzott a vőlegényre, kit Budáról le fognak hozni, s a tizenhét éves tokajira, melyet neki meg kell kóstolni, számba sem véve a híves időt, személyesen a pinczébe ment s a fülkéből kivétetvén az átalagot, abból egy kerek, talpatlan nagy serleget megtöltetett, s más tokajiból a hiányt kipótolván, a drága tartalmú edényt lepecsételé a közelgő menyegző számára.

– Most jőjjön hozzám fel a pater, a várnagy és minden régi hű cselédem! – rendelé, s azon rövid időt, míg parancsa végrehajtatik, Dora kedves sorainak szentelé.

Midőn e befejezéshez ért «mindnyájan boldogok vagyunk», dehogy vette észre rajta Dora könnyét! Sőt úgy eláztatá ama szót: «boldogok» szemének a szertelen öröm miatt sűrűn omló nedvével, hogy soha többé senkinek sem lehetett volna azt elolvasni.

Zokogás közt lepték meg cselédei.

– Mily rendkívül jól érzem magamat! Nem hittem volna, hogy így lehessen örvendeni. A boldogság köröskörül fogott, körmöm hegyében is több van belőle, mint a mennyit a fényes királyi palotákban találni lehet. Hogyan érdemeltem meg ezt?

Ezzel átölelé Flórián patert s a vén várnagyot.

Megszorítá a legalsóbbig mindenik régi hű cselédje kezét, – e serleg bujdosni fog közöttünk, mondá, nagyot ürítve belőle, s Flóriánnak hasonló czélból adva át, ki a jelenlévők nagy csodálkozására tovább szolgáltatta azt, míg eldönthették, a nélkül, hogy valami belőle kicsordulhasson.

– Már csak azt akarom néktek barátaim, híveim, titokban megsúgni, hogy Budáról vőlegény jön házunkba, s hét megyére szóló lakadalmunk lesz.

Az örvendve távozó cselédség s még Flórián pater is késő estig törték fejöket a vőlegény ki- s miléte felől. De hogyan találhatták volna ki, midőn Magyarországon annyi fényes nagyúr van?

*

Az ebédre megjelentek másod napon a vendégek; de fájdalom! Pista bácsin a felindulás és a rögtön megváltoztatott életmód, meg az áthülés következésében, erőt vett a nyavalya.

Karszéken vontatta magát a refectoriumban, s a régi falképek oly részvéttel néztek rá, hogy a szegény öregnek könny csordult ki szeméből. – Maga rendjén van, – gondolá, ha Isten az árnyékvilágból kiszólít. Megelégedéssel éltem vén napjaimig, s midőn szemeimet be kell hunynom, a gondviselés kegyelme a legnagyobb örömből bőven részeltetett. Dani öcsém! üríts poharat a menyegzőkor emlékemre, s feledd el, hogy igen sokszor vitatkoztam veled, pedig mindig neked volt igazad. Áldásom legyen rajtad fiam Elemér és leányom Dora!

Ily elmélkedéseket szőtt és font gondolatai közé Pista bácsi, míg az ebéd nélküle költ el.

Aztán lefeküdt, ágyvánkosa alá helyezvén a két levelet.

Betegsége naponként sulyosabbá lett; de a mosoly soha egészen nem költözött el ajkáról, mindig mondani látszott, hogy, ha a temetés ki nem marad, azért a menyegző is bizonyos.

Végre más levél is jött Budáról.

Az öreg homályosodó szemei még észrevették, hogy az idegen kéz írása (a Turgovicsé volt), de az öreg elhaló hangja még nyilatkozhatott felőle, még pedig ily formán: – A levelet nem kell feltörni. Mert ha jó van benne, nem lehet több, mint a mennyi a más kettőben volt; ha pedig rossz, arról én nem akarok semmit tudni.

Flórián pater az asztalra helyezé a levelet, Pista bácsi pedig nagy lélekzést vőn, s azzal meg is halt.

A guardian egy előbbeni szóbeli meghagyásnál fogva átvette a Deák testvér uradalmának igazgatását, melyek csaknem fele a leányágat is illette; a másik fele pedig a fiscusra szállt volna, föltéve, hogy Deák András, ki szintén a Szőkefalviak közé tartozott, de a Majláth lázításába volt keveredve, Áron vajda által török kézbe nem szolgáltatik.

Az uradalom buzájából és mustjából a levitarészt pontosan kifogták ugyan a minoriták, de aztán oly szorgalmasan gazdálkodtak, hogy még a szomszéd megyében is alig volt birtok, melynek csűre és pinczéje legyőzhette volna a refectoriumos várkastélyét.

X.

Tíz évnél több telt el.

– Csak négy hű alattvalóm személyének biztosítását kívánom még; mert nem akarom, hogy a törvényes trón iránti ragaszkodásukért vértanúkká legyenek, – szólt Izabella királyné.

Castaldo, Nádasdy, Báthori és Herberstein, Ferdinánd teljhatalmú biztosai, elfogadták e föltételt is.

Izabella megnevezé híveit, mondván, írják kegyetek alá a menevédet Balassa Menyhért, Kendy Antal, Kis Péter és Csáky Mihály számára.

Ez teljesíttetvén, 1551-ben julius 21-kén Kolozsváron a Szent-Mihály főegyházban megjelentek az ország összehivott rendjei, s a nagymise bevégzése után a következő jelenetnek voltak tanúi.

Az oltárnál a szerződésre, mely Izabella országait Ferdinándnak adja, előbb esküt tettek Ferdinánd és leánya Johanna nevében – ki Zápolya Zsigmond arájául jelöltetett – Castaldo, Nádasdy és Báthori; azután megesküvék Izabella saját maga és fia nevében. Ekkor az oltárhoz lépett György frater s ő is a szerződés megtartását hittel kötelezé.

Most Izabella hívei az állványra letették a szekrényt, melyben a következő tárgyak voltak: a szent korona, a királyi pálcza, az országalma, szent István palástja, a papucsok, a stola, az öv, egy megrepedt kristály, egy aranyba foglalt hiaczint, egy drágakövekkel rakott nyak- és mell-ék s egy arany ékszerekkel hímzett selyemkelme.

Míg a Ferdinánd biztosai e kincseket átvevék, a királyné így szólott: – Ime átadom nektek magyar emberek a magyar birodalom koronáját és jelvényeit, királyotok Ferdinánd számára. Engedje az ég, hogy nektek, hazátoknak és az összes keresztyénségnek üdvére szolgáljon. De én úgy sejtem, s adná Isten, hogy csalódjam! miként ti ezentúl soha többé e drágaságokkal a ti népetekből, a ti véretekből származott király homlokát nem ékesítitek föl. Nem tudom titkolni azon érzést, hogy rajtam és fiamon igazságtalanság követtetett el; de végrehajtom, mit idegen akarat rám erőszakolt; azonban a megtörhetlen remény vigasztal, hogy fiam, az uralkodásra született és növelt árva, mostani kibújdosásom daczára majd egykor Isten segedelmével és a ti közreműködéstekkel, jogaiba vissza fog helyeztetni.

Izabella több mint királyi büszkeséggel ejté a végszavakat, s tekintete villámos és kihivó volt. Az ország rendei pedig lesütött fővel hallgattak, magok sem tudván: a bezárt mult jobb-e, vagy a megnyilt jövő?

S Izabella most második királyi lakából vándorolt el. És hová? Valami sziléziai kis herczegségbe. Százezer arany, s Johannának Zsigmond számára eljegyzett keze volt a pótlék, mely egy nagy ország és egy a megaláztatások közt is még mindig fényes korona elvesztését ellensúlyozta.

Hölgyek, fiatal leventék és éltes államférfiak kisérték, részint hajlamból, részint kötelességérzetből, vagy határozott parancs következésében, – egészen Erdély határszéleig; mert azontúl csak a melléje rendelt csekély őrizet volt menendő.

Izabella, a mióta uralkodni és szigorúan kormányozni szokott, a férfiak szilajabb tulajdonaiból is sokat sajátított el.

Szeretett vadászni, s midőn az üldözött szarvast már kifárasztották és a menekvéstől elzárták, föltürte ingujját is, hogy szabad és erős kézzel adhassa meg a halálos lándzsadöfést.

Cziblesen egy ellene rohant medvét ejtett el s a bölény-vadászaton csak Balassa ügyességének köszönhette a felbőszített fenevadtól, melylyel szembeszállt, szerencsés menekvését.

Ily koczkáztató mulatságok csak a gyakorlott lovagnak valók voltak, s Izabella, ki Mátyás király palotájában az olasz költők rimein ábrándozott, s a szemkápráztató fény mellett a csendélet homálya után epedt: a gyulafehérvári küzdelmes évek alatt büszke lenézéssel tekintett vissza azon urakra, kik a veszélyes merevényeken, hol egy botlás a halál volt, kikelt arczczal száguldottak utána.

A lóról egy ügyetlen lebukás a kegyelemből is kiejtette udvaronczait.

Palotahölgyei is, kivévén a renegát nejét, ki iránt határtalan gyöngédséggel viseltetett, kénytelenek voltak amazonokká alakulni, ha az elüzetést nem szégyellék, s gyakran megtörtént, hogy a gyöngébb természetűek egészségökkel fizették meg tanulmányaikat.

A sok törődés, a sok gond, a fáradhatlan tevékenység, a rögeszméig vitt uralkodási szomj, az éhes nagyravágyás és a Martinuzzi ellen mindig növekedő és soha pihenni nem tudó ingerültség, a bosszútervek, s az azokat meghiusító államférfiúi bölcseség vagy a föllobbant nagylelkűség, melyet Izabella soha egészen nem vetkezhetett le, – mindezek együtt oly erős és a létrendszert megrendítő indulatok, szenvedélyek, küzdelmek voltak, melyek a női szépségnek nem kedvezhettek és az egészséget is, a fiatal kor daczára, alá kellett ásniok.

A királyné most is lóháton utazott, s hintójában a vén udvarmesterné és ha elfáradt, a renegát neje ült.

Zsigmond a király, kit anyja a szív sajátságos ellentmondásánál fogva kényeztetett, s még a szellőtől is oltalmaz, tanítóival egy külön kocsiban ült, s nem törődve a Kolozsvárott hagyott koronán, a szabálytalan latin igék hajlításain és a hiteszméken vitatkozott. A vén bölcs és beteges testalkotású gyerek gondolkodó arczát, csodálatos ötleteit és mélabús kedélyét még a tiszta ég, a gazdag növényzet, a ragyogó nap és a tarka úti jelenetek sem birták változtatni. Izabella, ki nyugtalan természeténél fogva többnyire elől lovagolt, s követőit néha messze hátrahagyta, midőn gyereke eszébe jutott, száguldva tért a kocsihoz vissza, s míg a kis Zsigmonddal beszélt, tekintete nyájas, részvétteljes és valóban megnyerő volt.

Ilyenkor fiatalnak is látszott, s a régi igézet és bűbáj a szigorú és dúlt vonásokon föléledt.

Termete bár szikár, sőt majdnem sovány, minden mozdulataiban kellemes, de büszke tartású és az előkelőség követeléseit élesen kifejező. Arcza ideges, élénk, azonban a kora hervadás nyomaival, s azon egészségtelen pírral, mely a mellkór előjelének sejtethetik.

Izabella vállán egy dömöszki igen ékes, azonban nem könnyű puskát hordott, oldalán drágaköves hüvelyű hosszú tőr volt, mellén pedig kis fekete csontkereszt függött.

S minthogy nem szereté szabad mozdulatait korlátozni, s többször szökelt le lováról és árnyas hegyi ösvényeken ment; nem öltött magára uszályos ruhát s öltözéke majdnem egészen a török nőkéhez hasonlított, csakhogy fátyolát soha arczára le nem ereszté s picziny lábán magas sarkú kordován topánt és rendkívül vékony kezén selyemmel hímzett zergebőr keztyűt viselt.

Midőn állomásról állomáshoz érve, s mindig apadó kisérettel Erdély határszéleihez közelítének, a magas hölgy zártabb, sötétebb kedélyűvé lőn, s az egyenként bucsúzó országnagyok és úrinők általa hideg, rövid szavakkal bocsáttattak el.

– Frankensteini udvarunkban, szólt a renegátnéhoz, – kevés kényelmes szoba lehet, s ennélfogva a hizelgők és élődik látogatásától föl leszünk mentve. A sagani, friebusi és naumburgi herczegségek, melyekből fiam új birodalma alakult, párthiveim zsebét még lengyel forintokkal sem tölthetnék meg, pedig mint tudod, azok csekély értékűek. Palotahölgyeimnek sem tudnék herczegségünk lovagai közül gazdag férjeket választani. Ennélfogva még az sem fog meglepni, ha csak fiammal és veled érkezem híres várunkba, Frankensteinba.

– Én az ellenkezőjét hiszem, – válaszolá a renegátné. Talán sokan is fogjuk felséged nemeslelkűségét igénybe venni. A közszeretet, mely királynénkat környezte, félek, igen költségessé teendi az udvartartást.

– A közszeretetről beszélsz? De melyik évre gondoltál? 1540-re, vagy 1551-re? – szólt Izabella ajkszegletén finom gúnynyal. Budán nő voltam, Gyulafehérvárott uralkodtam. Ez a multból és a jelenből sokat fejt meg.

A királyné ostorával lova nyakát megcsapva, elvágtatott, hogy könnyének senki tanúja ne legyen.

Közel voltak már Erdély határszéleihez.

A renegátné, kit Izabella magára hagyott és a lovászmester, ki hivatalos kötelességének tartotta minden veszélytől oltalmazni uralkodónőjét, midőn látták, hogy az a kisérettől messze távozott, s egyedül maradván, talán még megtámadásnak is mehet elébe, szintén gyorsan vágtattak utána. De a királyné már eltünt a szem elől, s lova a legnemesebb vérű lévén, a versenyben, ha a többivel egyszerre indult volna is el, csak győztes lehetne.

– Isten őrizzen a nőtől, ha férfi akar lenni – zsémbelődék a vén lovászmester, paripáját sarkantyújával ösztönözvén.

– Mekkora gondatlanság! Hisz e vidék zsiványoktól hemzseg! – sóhajtotta a renegátné, míg ostorával folyvást csapkodá almásszürkéjét.

Midőn egy hegynyereghez értek, mely két egyenlő magasság közé zárta a keskeny völgyet, meglátták a királyné arab lovát, mely az útszélen lépdelve a zablát szájából ki akarta tolni, hogy a zöld fűből kedve szerint legelhessen.

Szerencsétlenségnek kelle történni, gondolá a palotahölgy és a lovászmester, s mindent koczkáztatva nyargaltak le a meredeken.

Ezalatt Izabella királyné, azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.

Itt, mint a druidák papnője térdre borult és imádkozott.

Áhítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely hűvös árnyával körül fogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata volunt. (Így akarja a végzet.)