MÁSODIK RÉSZ.

I.

A mióta Izabella királynét egész udvarostul a márványtermekből a pinczeboltokba költöztették s az öreg Roggendorf ágyúi és az éhség Buda város érdemes polgárait csak úgy tizedelték, mint a vitéz várőrséget, nem csoda, ha még az udvarmesternő is – kinek férje három versen szolgált Ferdinánd alatt s ki egy telet Madridban, egy mást pedig Nápolyban töltött – szívéből óhajtá, hogy Török Bálint, vagy ha ez szerét nem tehetné, tehát a pogány Mohamed pasa és Kazim bég verjék meg a németeket.

Tagadhatatlanúl az udvarmesternőknek szép hivatásuk van, a míg selyem, bíbor és arany közt figyelmeztethetik a deli palotahölgyeket az illem legfínomabb szertartásaira és a szolgálati hűség örve alatt kémlelhetik a királynék minden mozdulatát, titkait, vágyait.

De mit mondjunk oly állásról, melybe Roggendorf és György frater juttatá Izabella királyné háztartásának legfőbb nőhivatalnokát.

A vén német generális feledve a szépnem iránti gyöngédséget, szenvedélyesen lövette a királyi palotának még azon részét is, hol az udvarmesternő lakott s bombái és ágyúgolyói nemcsak a királyi gyermek, nemcsak az özvegy királyné, de azon érdemes úrnő életét is fenyegették, ki néhai férjével Bécsben, Madridban és Nápolyban mindig szívesen fogadta el a fiatal német bajnokokat… réges-régen.

A makacs bombázás miatt György frater – kit Némelyek Martinuzzinak, mások Utissenichnek hívnak s minden név alatt mogorva egyén – a pinczékbe szállítá az egész udvart és ott maga a királyné is, összehalmozott drága bútorok közt csak úgy teng, mint a ritkaságok raktárában a felügyelő nő, midőn roppant becsű tárgyakon ülve, reggeltől estig nélkülözéseire gondol.

Mert meg kell fontolnunk, mekkora baj eredhet abból, ha a német lelövi a cselédeket, kik a Dunára és a kutakhoz vízért lopóznak. Néha egy korsó víz egy életbe kerűl; nem is szólva a puttonokról, melyekért együtt ott marad az ember és marha.

Sokkal olcsóbb tehát a bor.

De a szegény udvarmesterné réműlve tapasztalja, hogy valahányszor a palotahölgyek égető szomjukat egy kisded pohár borral oltják el, mindannyiszor hegyesebbé lesz nyelvök s még az sem bizonyos, hogy a fohászkodás helyett, a zord napokat könnyelmű dalokkal nem fitymálják-e?

Ámbár jól felfogva a dolgokat, valóban kevés okuk volna ilyen szélsőségekre vetemedni, minthogy ha víz nincs, mivel főz a szakács? s ha poshadttal teszi ezt, kinek van kedve még a leveshez is?

És tüzelésre nem hordják-e el a fehércselédek nyoszolyáit is? Hány asztalláb, hány seprőnyél, hány szekrényfiók nem hiányzik s rövid időn még az udvarmesternő tiszafa-ágya is fenyegetve lesz… egy ebéd miatt.

Aztán a baromfiak elfogytak, a piaczon lóhúst árulnak s az is milyen!

S csak György frater ne volna oly kiméletlen! A minap az udvari kamarákból zsákokkal vitette ki a lisztet és tömlőkkel az olvasztott zsírt. Csak úgy kong helyök. E miatt az udvarmesternőig hatott fel a panasz.

– Az Isten szerelmeért! püspök uram, éhen akar-e minket elveszteni?

– Katonáim tegnap óta koplalnak s azokra most a királynénak több szüksége van, mint a vászoncselédekre, – válaszolá a goromba ember.

A kincstár is a frater kezében. Őrzi az aranyokat, mint a grifmadár. Azt mondja, hogy azok zsoldra kellenek.

Az ostrom óta e palotahölgyektől fölfelé senki sem kapta ki havi fizetését, s némelyiknek már a selyempapucsa is félig kifejlett a lábból.

Maga a fukar udvarmesternő is oly pénztelen, hogy midőn két rokonát, a németekkel czimborálás gyanúja miatt, György frater a vár kapuján kilökette, kénytelen volt gyémántos ékszerét nekik ajándékozni utiköltségül.

A királynét sem gyönyörködteti az ostrom.

S ha még csak páratlan metszetű sötétkék szemei, melyeket hosszú pillák árnyalnak, hogy a könnyet csillogó nagy keleti gyöngygyé gyüjtsék egybe, mielőtt a liliomfehér s mégis élet- és ingerdús arczra lepörgeni engednék; s ha még csak ajkai, melyek a visszatartóztatott fájdalom sóhaja és a kifejezésekben gazdag panaszok által egyenlően igéznek; s ha még csak naponként növekedő idegessége és az általános levertség, mely őt környezi, tennének bizonyságot arról, hogy palotája a gondok és nélkülözések tanyájává változott! De nem retteghet-e, hogy György frater váltig akadályozni fog minden békekötést Ferdinánddal; hogy Török Bálint elveri Buda alól a németeket; s hogy saját rokona, az öreg Petrovics is kényszeríteni fogja őt a trónon maradni: pedig nem nyilatkoztatta-e ki férfiúi erélylyel és asszonyi szeszélylyel, hogy inkább akar egy keresztyén király rabnője, mint a török kegyelméből Magyarország királynéja lenni?

Zord idők!

*

Végre fölvirradt augusztus huszonegyedike. A szakács a konyha ajtajába állott, s nézte a napot, mely szép haladást tett a láthatáron, s ragyogó arczával mindent látszott igérni, s pedig ő – a tapasztalt szakács – azt sejdíté, hogy megint csalni fog.

– Van is miért mosolyogni reám! Vagy tán kapok annyi sugárt tőled, hogy melegével csak egy tojást is megsüthessek? Könnyű engem az udvarmesternő ágyfájával, vagy a kisasszonyok hímző rámájával bíztatnod; de én tapasztalt ember vagyok s imerem a veszélyeket, melyeknek most a szakácsmesterség gyakorlata ki van téve. Ámításaidra tehát én csak azt felelem, hogy ma füstölt nyelven, penészes kenyeren és kőnél keményebb sajton kívül nem lesz más ebéd, hacsak a német bombája föl nem gyújtja valamelyik polgár házát; mert akkor magam is elfoglalhatok néhány megpörkölt léczet. Annyi auctoritása mindig van a királyné első szakácsának… Azután miért tetteted magadat, álnok égitest, mintha semmi rossz hírt nem tudnál! Hisz! a te első sugárod fedezte fel azon jámbor csatlós holttestét, kit a fejedelmek asztalára való tokajival csábítottunk rá, hogy az éjjel a várból kiszökjék vizet meríteni. Alkalmasint kis kuktám is úgy járt, ki a hajnalszürkület előtt kiosont a zsidó-kapun, a hegyek közt keresni oly kútfőt, melyre a német nem leskelődik. Szegény poronty! még föl sem serdült, s már meg kelle halnia, egy füles kannába való víz miatt!

A szakács előkötényének szalagába dugott hüvelykkel s gondolatokba merűlten indult a megégetendő bútor keresésére.

– Pál bátya, itt vagyok. Velem jött Anna, az ifjabbik szamár és Erzsók, az ő édesanyja, s meg az én tulajdon néném, Klára. Mindenik szamaron négy vizes putton van, de Klára néném csak egyet hoz.

E veséig ható örömhírre pereszlenként fordult meg a világhírű éhség ellenére is még mindig gömbölyű Pál, a szakács.

– S nem gyilkoltak meg a németek, kedves szolgám? – kiáltá, elragadtatással szorítván tág kebelére a kis suhanczot.

– Még hajamat sem görbítették meg, Pál bátya! Becsületes, jámbor németek. Midőn történetből a korsót leejtettem, s az el is tört, láttak engem szépen a földre lapulva, azaz én láttam őket egyenes sorban Kelenföld felé menve. Sokan voltak, s mikor a lovasok is utánok jöttek, már tisztán ki lehetett venni mindenik fején a sisakot. Mihelyt pedig egy öreg ágyú kereke épen rajtam akart keresztül menni, felugrottam és a zsidó temetőbe nyargaltam. Ott egy sírkő mellé búva láttak engem, azaz én láttam őket a Gellért hegyének háta mögé czipeltetve. Legalább húsz öreg ágyú volt. A kik az ágyúk után ballagtak, folyvást mondották «szakarment», s azt értették rajta, hogy lassan halad az ágyú és virradni kezd. Hát egyszerre csak pitymallik is; de ekkor egy láb németet sem láttam a Sashegy dülőjén és a Gellérten. Így történt aztán, hogy Klára nénémhez betekinték, mondván: – Nosza; töltsék meg kendtek friss vízzel a puttonokat a felséges királyné számára.

Míg Pál mester nagyreményű tanítványának előadását hallgatta, a konyha népe ostrommal foglalta el Klára nénitől a puttonokat, s a drága víz nevezetes része már el volt harácsolva, és csak a legszigorúbb intézkedések állíthaták vissza a megbomlott rendet.

Az ellenség hadállásának változtatása a várőrség figyelmét sem kerülte ki, s hogy az alkalmat használni tudá, néhány foglyon kívül, a katonai fedezet alatt a királyi palotába bevont friss eleség is tanusítá.

S csakhamar teljes tevékenységben látjuk Pál mestert nagyobb és kisebb rangú segédeivel együtt.

E hetek óta nem tapasztalt sürgeség, s a kilátás hogy ha nem is fejedelmi, de legalább élvezhető lakomára lehet számítani, eseményszerű hatást gyakorol az egész udvari személyzetre, s különösen a nőnemre.

Előbb a leányzók és komornák kandisága ébredt föl, azután a palotahölgyeké, s a szolgálattevő tisztes matronáké. Egész csoportozat, s mind érdekesebb alakokból, fogta körül és részvétével a boszankodásig akadályozá Pált. Nézték a húsdarabokat és zöldségeket, mintha egy egészen más égalj alól hozott delicatesse-ok volnának. Bámulták a söreget és pontyot, mintha a Duna Budavártól száz mérföldre esnék. Mindeniknek saját nézete volt az elkészítés gyorsasága és ízletessége iránt, s Pál mester egész tekintélyére volt szükség, hogy kiki saját maga számára ne süsse, főzze és rántsa meg, a mire kezét ráteheté.

S a mi a királyi palotában csak rendetlenség volt, valóságos zendüléssé fajult a város többi részében. Az első fuvart, mely eleséget szállított, lefoglalta a tömeg; de az első foglalókat rögtön megtámadták a többiek. A másodkézből a harmadikba és így tovább ment át s mindig megújuló küzdelmek közt a tömött zsák, míg elszakadt, kilyukadt, s így a gyöngéknek, az éhségtől elkínzott és kisértetes alakoknak is a földön henteregve, tépelődve, dulakodva alkalmuk lőn egy marék lisztet az utczakövekről, az utczaporból fölszedni, vagy életkoczkáztatással néhány hagyma és sárgarépa tulajdonosává lenni.

A későbbi szállítások számos fedezet alatt történtek, s ekkor már az a derék várőrség, mely a védelemben oly vitézűl ontá vérét, ellenségnek tekintetett, mely a rablott és harácsolt marhákat és élelmiszereket drága áron akarja a pékek, mészárosok és zsidók kezére játszani.

Szidalmakkal halmozták el a fegyvereseket, s kövek is vegyültek az éles szavak közé.

Utóbb az a gyanu kapott lábra, hogy magában a városban is az uzsorásoknál, pékeknél és szatócsoknál van elrejtett gabona, páczolt hús, kétszersűlt kenyér, s csak azért nem bocsátják árúba, mert addig akarnak várni, míg a nép fele az éhhalál martalékául esvén, a másik fele kénytelen egy font eleséget egy font ezüsttel fizetni.

Épen a rég nélkülözött húsra és kenyérre vetett első tekintet, épen az éhség lecsillapíthatásának először fölvillant reménysugara vala a legalkalmasabb, hogy a gyanu által a gyűlöletet, a gyűlölet által a bosszút lángralobbantsa.

– Halál a pékekre! halál az uzsorásokra! irtsátok ki a zsidókat! – hangzék köröskörül.

A boltok bezárattak; s erre a tömeg a boltok ellen rohant.

György frater, a szerzetes, a kincstárnok, a tábornok, a szükségben egyedül segíteni tudó egyén, – míg a távolból tompán kezdettek bömbölni az ágyuk! – kénytelen volt fegyveres erővel tisztíttatni ki az utczákat.

E sötét képét az inségnek, elégületlenségnek és zavarnak hamar váltották föl a derültebbek és örömre hívók.

A marhákban és élelmiszerekben tett zsákmány nagyobb vala, mint a mennyire a legmerészebb remény is jogosíthatott volna.

Roggendorf tábora az elárult és ügyetlenül végrehajtott új hadállás miatt, utócsapatjának s élelmiszereinek jelentékeny részétől metszetett el, és a mindinkább elhangzó ágyúdörej az egybeköttetés helyreállítására tett sikertelen kísérlet hirdetője vala.

A gyéren látott tűz vidoran pattogott a pékeknél, a mészároslegények diadori ujjongással vittek ökröket a vágószék elébe, s a hanyatló nap annyi vidám arczra tekintett most, a mennyi daczost, kétségbeesett és fenyegetőzőt látott akkor, midőn pályája tetőpontjáról árasztá sugarait azon térre, honnan katonasággal kellett a népet a boltok feltörésétől és a vérengzéstől visszatartóztatni.

György frater az egész városban a szegénység közt ingyen osztatá a húst és kenyeret.

S midőn a hold megvilágítá a késő esti láthatárt, víg dalok hangzottak a máskor oly néma utczákon, s tömör csoportozatok bámulták a királyi palota felső emeleteinek ablakaiból egyszerre fölvillanó fényt.

Nem volt ez éjnek oly biztató csillaga, mely annyi elragadtatással, hittel és áhítattal árasztotta volna el a kebleket, mint az a gyertyavilág, mely Mátyás király lakostalan márványtermeiből ismét kisugárzott.

– Vége van az ostromnak, mert a királyné a sötét boltokból felköltözött. Holnap ki lesznek tárva a várkapuk, holnap minden templomban meg fog zendülni az «Isten téged dicsérünk», s holnap e rongált falak közől és e büzhödt légből, mely hullák párájából ragályt terjeszt, a vidám és mosolygó természetbe menekedhetünk. Éljen a felszabadított Budavár! éljen a szabad Magyarország!

Hány torok nem kiáltá e hatalmas éljent, s hányan nem voltak arról meggyőződve, hogy hazánk és Budavára kiállotta a legfenyegetőbb veszélyt, s most már bizton tekinthet egy szerencsés, bár talán még küzdelmes jövő felé!

*

A királyné más nézetben van. Ő, ki olasz anyjától fényhez volt szoktatva, s a természettől indulatos szívet és felötlő hajlamot nyert a szép, a művészi iránt, – ő, kinek ügyéért annyi hő kebel, annyi áldozati készséggel ontá vérét, pazarlá vagyonát, – ő, a szellemes, széles olvasottságú és ritka szépségű királyné, megdöbben, midőn jelentették, hogy a sötét, a komor és egészségtelen boltok közől minden veszély nélkül felköltözhetik Európa egyik legékesebb palotájába.

– Szegény gyermekem! – e sóhajjal viszonzá az örömhírt.

Környezete soká töré fejét, hogy értelmezhesse azon elragadtatást, mely ily visszás szavakat használ, és a fájdalom kifejezését a kellemes meglepetések jelzésére fordítja.

A márványoszlopok, az óriási rézszobrok, a széles lépcsőzet gyönyörü faragványai, a mozaik padlózat, az előcsarnok tánczoló, nevető istennői, kiket művészi ecset várázsolt a falra, a vert müvű ajtófelek, a titánok s amazonok harczaival, Diana és Venus versenyző diadalaival; – minden, a mivel Izabella szeme találkozott, a megdöbbenés s majdnem ijedelem árnyaival borítá el e bűbájos nő arczát, mely, a mint a nagybecsű és a képzelődést megragadó tárgyak száma szaporodott, folyvást élesebb kinyomatot nyert, s a belső termekben már remegéssé alakult át.

– Hagyjatok magamra! – szólt a királyné, s visszavonuló kísérete látta, hogy kimerűlten rogyott a karszékre.

– Riposo io bramo, e non lo trovo in trono! (nyugalmat óhajtok s nem találom a trónon) – sóhajtá, két kezével eltakarva arczát és sűrűn omló könnyeit.

– Oh! miért kényszerítetek a véres bibor hordozására! Ti nem tudjátok, hogy fejemet a korona nagyon nyomja! Ti nevettek, ha mondom, hogy keresztyén nő vagyok!

*

A késő éj irtózatos harcz tanuja volt. Roggendorf haditanácsa elhatározá, hogy a tábor, mihelyt besötétül, négy osztályban Pestre költözködik: elsőben az ágyúk, melyeknek megmentését Ferdinánd király Roggendorf lelkére kötötte, s a magyar hadak; aztán a cseh és német lovasság, harmadik és negyedik sorban pedig a gyalog zászlóaljak.

Midőn az ágyúk és a magyarok már túl voltak, néhány szökevény Budára szaladt, hírül hozni a tábor továbbkelését. Muhamed basa is idején értesült a szándékról, s a cseh és német lovasságnak átszállítása után a budai őrség a török sereggel együtt megrohanták az ágyúk nélkül maradt német gyalogságot. A kik ellenállottak, felmészároltattak; a kik futásban kerestek menedéket, többnyire a Dunába ölettek.

Roggendorf, a vén gyermek, sátorában várta a halált, megsebesítve, s e szavakat mormola: – Ő Felsége tönkretevé becsületemet, testemet, életemet! – Néhány híve őt naszádra vitte, mások is szerencsésen hajóra kaptak az éjfél után támadt szörnyü zivatarban.

De György frater felgyújtotta a Mátyás király csűrei mellett – a mai halászvárosban – a szénakazlakat, szövetnekűl Kazim bég naszádosainak, kik több hajót elsülyesztettek; néhány, köztök Roggendorfé, Komáromba menekült.

Másnap hajnalban a hadak Pestre szállíttattak, melynek őrsége, úgyszintén Roggendorf és Perényi összes lovassága, a boltok kifosztása után megszaladt vagy felkonczoltatott.

Az éji és reggeli ütközetben levágattak és Dunába fulladtak száma tizenhatezerre rugott, míg a foglyoké alig haladta meg a nyolczszázat.

II.

– Felséges asszonyom! – jelenté Turgovics Miklós, a budai bíró, ki Izabella királyné kegyeltjei közé tartozott, – Muhamed basa a Gellérthegy délkeleti lejtőjén fogott állást, ugyanazon módon, mint a tegnapi csata előtt Roggendorf. A jobb szárny Pestet tartja elfoglalva, a bal a hegyeken át majdnem a zsidó temetőig szállott alá. Ha városunk kapui nem volnának tárva, azt kellene gyanítni, hogy csak ellenséget cseréltünk, s új ostromra van kilátásunk.

– Új ostromra? – kérdé Izabella, ajkain finom, de fájó gúnynyal. – Kegyelmed rózsaszín világításban látja a helyzetet. Ostrom nincs ellenszegülés nélkül… S van-e még más vígasztaló híre számunkra?

– Kémeim Tolna és Paks közt látták a török császár hajóit.

– Országunk, azaz kincstárnokunk kémei, kétségkívül jól ismerik a Duna medrét, s reméljük, a hatalmas padisah egy hajója sem fog zátonyra jutni, – szólt a királyné.

– Ez esetben már holnapután számolhatnak városunk polgárai arra a rendkívüli szerencsére, melyben tizenöt évvel előbb részesültek, – jegyzé meg Turgovics.

– A szerencse most még bővebb mértékben áraszthatja a kellemes meglepetéseket önökre. 1526-ban, szeptember 11-én Szolimán császár a Herkules, Apollo és Diana rézszobrait vitette Budáról Stambulba; most talán élő szobrokra is lehet szüksége, kiknek csak szívök volt érczből, midőn a váradi békekötés megsemmisítésével a polgári háború lángját fölszították. S mit gondol ön, Turgovics uram, vajon a Boldogságos Szűz templomának nem adna-e új díszt a kereszt helyébe kitűzendő félhold? s vajon Buda hölgyei erkölcsiségökre nézve nem nyernének-e új biztosítékot a magasan bekerített és jól védelmezett háremek által? Ön buzgó katholikus és két fiatal leány atyja, méltó tehát, hogy e fontos javításokról előre gondolkozzék.

– Felséged – szólt Turgovics – a legfeketébb éj színébe mártott ecsettel rajzolja a bekövetkező eseményeket. Csekély erőm mértéke szerint én is kivántam hatni a háború eltávolítására, s e miatt üldöz is György frater, a váradi püspök ő nagysága. De noha a négy darabra vágott Atádi uram terveibe is, felséged parancsolatából némileg beavatva voltam; mégsem képzelhetem, hogy a török császár mostani és 1526-iki Budára jövetele közt bármi hasonlatosság legyen. Akkor Szolimán mint hódító érkezett Budára; most mint felséged szövetségese és védője jön.

– Térdre borulva kérem a Boldogságos Szűzet s egyedül igaz hitem minden szentjeit és vértanúit, hogy közbenjárásaik s imáik által mentsenek meg ezen utált védelemtől! – rebegé Izabella áthatva… Turgovics! – folytatá kegyes és tudakoló kifejezéssel arczán – Turgovics! a nagy idők képesek nagy elszánásokig fokozni még az ingadozók kedélyét is. Nem érez-e valamit azon lelkesedésből, mely által a közönséges halandó egyszerre hőssé, és majdnem félistenné magasúl?

– Felséges asszonyom, én csak Buda város birája vagyok. Forgottam ugyan háborúkban, de a közvitézekkel mindig együtt haladtam előre, vagy vonultam vissza. Úgy látszik, több hivatásom van a törvény szellemi pallosával, mint a katona szablyájával harczolni.

– Jól tudjuk, Turgovics, hogy kegyelmed nem ugrott volna le Nándorfehérvár tornyából azért, hogy a törököt is magával vonja. Jól tudjuk, kegyelmed tétovázása volt egyik oka Atádi összeesküvese meghiúsulásának. De a bátorság több nemét ismerjük. Például, udvarmesternőm, ki nem szereti, ha szemtől-szemben dicsérem, gyakran hagy engem magamra, pedig az ily elnézés miatt György frater, az én börtön- vagyis palotaőröm háromheti bőjttel és az ahhoz szükséges imákkal fenyegette. Nem egy neme-e a bátorságnak, ha udvarmesternőm, mint kegyelmed láthatja, épen most távozik a teremből?

Felséges asszonyom, én csak Buda város bírája vagyok.

A szegény vénasszony, ki kötelességénél és kiváncsiságánál fogva a nagy terem hátterében állott, a királyné e czélzatára meglehetős zavar közt osont ki.

– Turgovics uram! – szólt ekkor Izabella, – kegyelmed tökéletesen ismeri a magyar és török tábor mai elhelyezését. Nem találhatna-e módot, hogy gyermekemmel atyámhoz, a lengyel királyhoz távozhassam? E merész terv kivitele által engem a lealáztatástól, fiamat beláthatatlan veszélyektől, s az országot tán a polgárháború dühöngésétől mentené meg. A siker önt, az egyszerű polgárt, ha nem is herczegi rangra, de herczegi vagyon birtokosává emelné.

A budai biró mérlegelni látszott az ingert, melyet a kincs nyújt, s a veszélyt, mely egy koczkáztató lépés eredménye lehet.

– A vár eléggé körül van ugyan fogva, de rést mégis találhatni, a min egy nő kiférhessen, ha az egyszersmind nem a királyné. Azonban így is talán sikerülne. Csakhogy, felséges asszonyom! e szerencsésen megoldott föladat sokkal szerencsétlenebb eredményű volna, mintha árulás- vagy vigyázatlanságból meghiusul. Szolimán épen azért, mert uratlanúl maradt az ország, magáénak tekintené azt, s Ferdinánd nem adná vissza sem felséged hozományát, sem a Zápolya-család birtokát, mert ezt az ország átengedéseért igérte meg. Az én csekély vagyonom Budán feldúlatnék, s a herczegi ellátás, mely Krakkóban várna rám, hihetőleg abból a díjból állana, melyből a rossz tanácsadókat szokták kifizetni, ha az elkövetett tényből csak a bűn üti ki magát, s nem a hasznos is.

Izabella érzé, hogy Turgovicsnak igaza van.

Kitérőleg válaszolt tehát.

– Egyik áruló alattvalóm azt terjeszti Stambulban, hogy fiam nem az enyém, a másik, hogy nem a férjemé, a harmadik, hogy leány. Tanácsosaim a trónt nem a jogért védik, mert arról a váradi békében lemondtak, hanem mert uralkodni szeretnek. Gyermekemet féltem, Turgovics! s rémes alakban lép lelkem elébe a jövő. Egyébiránt nem fogok Budáról távozni, de jóslom nektek, hogy a töröknek lesztek szolgái és mostantól egy hétre már kevés fog közöttetek találtatni, ki ne veszítette volna el önbecsülését. Jegyezd föl augusztus 24-ikét; ekkor monda felőled is véleményt Izabella királyné.

A szolgálattevő kamarás, Török Bálint megbizásából jelenté, hogy Perényi hadának maradványa Eger felé tartva, a királyné csapatai által szétveretett, hogy Roggendorf, a német fővezér, Csallóközben meghalálozott, s hogy Szolimán császár hajóhada már Paksnál van és óriás táborának előcsapatai Székes-Fehérvárt érintik.

Mennyi örömhir fellegzi be Izabella arczát.

Turgovics, a mint szapora léptekkel halad a palota lépcsőzetén, Bornemiszába ütközik.

– Jaj nekünk tizenhármunknak, – kiáltá ez, hóbortos hévvel rángatva a városbiró ezüst mentegombjait. – Jaj nekünk tizenhármunknak, kik a királyné parancsolatából a Boldogasszony czintermén át a kis kapun…

– Pszt! ne lármázzon! – szólt Turgovics sápadozva.

– A kis kapun akartuk bebocsátani Roggendorf generálist, – kiáltá még emeltebb hangon Bornemisza.

– Az Istenért fogja meg a száját!

– Miért fognám meg? Jaj nekünk…

– Ereszszen legalább szabadon, – huzalkodék Turgovics, hogy menekülhessen.

– Jaj nekünk! – rikoltá egészen kivörösödött arczczal és szürke szakállára hulló könnyekkel – oh! jaj nekünk tizenhármaknak, kik a királyné parancsolatára és kegyelmed tanácsára…

Itt Turgovics tenyerével szorítá le Bornemisza száját.

– Szerencsétlen ember, nem látja-e, hogy az őrök már közelgenek! Hogy merészel a királyi palotában ordítozni?

– Ordítok én a templomban is, ordítunk tizenhárman, míg szájpadlásunkra nem ragad a nyelvünk. Mi csak azt cselekedtük, a mit kegyelmed tanácsolt, s tehetünk-e, hogy megváltozott szándékát velünk nem tudatá?

– Mit piszkálja föl Bornemisza uram azokat a régi dolgokat? Meglakolt már érte Atádin kívül Korcsolyás Péter és Bor Tamás. Adjon hálát, hogy nem lett semmi baja.

– Nekem semmi bajom? Hát mi történhetik még rajtam? Jaj nekünk tizenhármunknak, s a tizennegyediknek is, a kit Turgovics Miklósnak hívnak… Ereszszen, hogy menjek a királynéhoz… ereszszen.

Most Turgovics ragadá meg Bornemisza karját.

– Atyámfia, – szólt félig kérlelő, félig parancsoló hangon, – kend budai polgár és nekem engedelmességgel tartozik. Parancsolom tehát, beszéljen halkabban, s beszélje értelmesen el a baját, hogy akár magam segíthessek rajta, akár pedig ő felségének jelenthessem föl.

– Hát Turgovics uramnak épen semmi baja nincs?

– De hát mi bajom volna?

Bornemisza derekát előre hajtva, kezét csipőjére szegezve, torz vigyorgással mondá: – Van-e Turgovicsnak aranymedenczéje, ezüsttányéra, bogláros diszkardja, nehéz selyme, drága atlacza, vertművű billikoma, skofiumos nyeregtakarója, s nyereg alá való deli ménje? Menjen haza, s nézze meg; mert Bornemiszának már nincs. Van-e Turgovicsnak föl nem tört zárú pénzes ládája, mert Bornemiszának reggel óta nincs. Van-e Turgovicsnak fölserdült leánya, kit a pap áldása mellett akart férjhez adni? Menjen haza, nézze meg; mert Bornemiszának már nincs többé. Jaj a tizenhármaknak, kik Budavárát, királynéjok parancsából ezelőtt öt héttel Ferdinánd kezére akarták játszani. Ütött a bosszú rettenetes órája. S van-e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje? Ránduljon haza, nézze meg; mert Bornemiszának, ha jól emlékszem, már nincs. Oh ez irtózatos, irtózatos!

– Ember, megőrültél-e? vagy az éhgyomorra hörpintett bor vette el eszedet? – kérdé a budai bíró, kétkedve a hallottakon s mégis rettegve, hogy igaz lehet.

– Micsoda bor? A tizenháromnak borseprője sincs. S vizsgáld meg te is hordóidat, Buda városnak okos és körültekintő főbírája.

Turgovics félrelökve Bornemiszát, kettőzött lépéssel méregette a palota udvarát, de midőn már a hídhoz ért, mely a körülsánczolt és erődítményekkel ellátott királyi lakot a belváros többi részétől elválasztja, találkozik az öreg Podmaniczky Jánossal.

– Kegyelmednek, mint Buda első hivatalnokának részletesen kell tudni azokat az okokat, melyek miatt a Roggendorffal szőtt összeesküvés ügyét ismét fölmelegíteni szükség vala. Kérem, világosítson föl engemet.

Podmaniczky e szavára hüledezve, sápadozva kérdé Turgovics:

– Hát csakugyan igaz volna, hogy Bornemisza háza földúlatott?

– Előttem hurczolá el a katonaság a megkötözött Sziri Imrét; láttam a Müller Godofréd uram boltjának teljes kiüríttetését, hallottam, hogy Bornemiszát is nagy szerencsétlenség érte, s csak azon csodálkoztam, hogy kegyelmed, ki szintén némi gyanúval terheltetett…

– Rágalom volt, nagyságos uram! – szólt közbe növekedő nyugtalansággal Turgovics.

– Igen csodálkoztam, – folytatá Podmaniczky, – hogy kegyelmed is, ki, mint mondja, bűnrészességgel rágalmaztatik, kezet nyújthatott az üldözés művéhez.

– Én kezet? Száradjon el jobban, ha csak sejtelmem is volt a történendőkről.

– Lám, lám! s pedig városbíró.

– Ugyan ki kérdezi most a városbírót a város ügyeiről? Intézkednek nagyságtok vérünkről és pénzünkről úgy, a mint kedvök tartja. Hanem hisz nagyságod a királyné ő felsége titkos tanácsosa, minisztere, s így bizonyosan tudhatja a magasabb politika érdekeit és irányait. Remélem tehát, nem veszi tolakodásnak, ha alázatosan kérdeni bátorkodom, hogy micsoda okok bírták a titkos tanácsot épen a jelen körülmények közt, midőn egyetértésre, és kölcsönös kiméletre volna szükség, oly gyűlöletes szabályokat, minőket nagyságod szavai gyaníttatnak?

– Bah, bah! hogyan lehet valaki oly tapasztalatlan, hogy titkos tanácsról beszéljen nálunk! A titkos tanács, drága barátom! legalább egy órával később szokta megtudni a királyné akaratját, mint az utczagyerekek, és a királyné egy órával későbbre, mint a titkos tanács. Zivataros időket élünk, jó atyámfia, s az embernek gyakrabban kell meggyőződést változtatni, mint ruháját, ha azt akarja, hogy megázás miatt egészsége ne szenvedjen. S kegyelmed, Turgovics uram, micsoda ruhát akar most magának szabatni? Török szoknyát-e, vagy feszes német kabátot? Én szőrruhát ajánlanék.

– Mit méltóztatik nagyságod a szőrruha alatt érteni?

– Valóságos barátöltözéket, s ezt három okból ajánlanám kegyelmednek. Először, mert a mi uralkodónk, György frater is olyant hord; másodszor, mert a szőrruha a bűnbánás jelmezének is tekintik; s mert egy világi úr, ha érzi a sáfrányillatot, még aránylag legkönnyebben szökhetik el szőrruhában remetének, vagy kolduló barátnak öltözve… Egyébiránt ajánlom magamat kegyelmed tapasztalt jóindulatába, sietnem kell, ő felsége parancsolni méltóztatik velem. Szerencsés utat, jámbor remetém!

– Remete… és szerencsés út! tehát csakugyan veszve vagyok. Szent Isten! Bornemiszának igaza lehet, házam földúlatott, földönfutó koldussá lettem.

Turgovics háza a Szentháromság-téren feküdt, nem messze a királyi palotától. Pár perczbe került tehát, hogy rémítő szorongatásaitól meneküljön. Az épület csak azon sebeket hordá, melyeket Roggendorf ágyúi ejtettek rajta, s neje és egyik leánya épen az ablakból tekintettek ki.

– Tehát csak kötekedett velem az a gúnyos Podmaniczky! – sóhajta egészen megkönnyült kebellel. Az övével átellenben feküdt Bornemisza laka, melyet sok nép vett körül. Mégis nem olyan tiszta a helyzetem, mint az első tekintet mutatta. Bornemisza vagyonát alkalmasint földulták. Ha! a nép is beszéli!… hm! e szót hallám: hazaáruló. Valaki nevemet is említi. Gyalázatos uralkodók! Majd számolok veletek! Ime! nőm s gyermekem egyszerre visszavonultak az ablakból, mintha kellemetlenűl érintettek volna. Szétoszlattatom e csürhe népet. Menjenek vissza a pőrölyhöz, a sütőkemenczéhez és kaptafához. Nem rájok bízták az ország dolgait.

Turgovics sokáig tartá átölelve feleségét és leányát, kik szintén föl voltak indulva.

– Mi lesz belőlünk! a nép háládatlan, ismerőseink idegenkednek tőlünk, jön a török: ezt a panaszt, ezeket az aggodalmakat emlegették különböző változatokban a nő és a leány.

Turgovics éles elméjű, sok tapasztalású, de hajlékony jellemű férfiú volt. Hazáját szerette vértanuskodási vágy nélkül. Családjához ragaszkodott; házi és hivatalos kötelességeit teljesítette. Nem irigylé mások boldogságát; de nem mulasztá el – a mennyire aljasság nélkül lehetett – saját érdekeit előtérbe tolni. Kedélyes ember volt, mély érzések nélkül, s takarékosságát csak azok nevezték fukarságnak, kik őt rendkívül gazdagnak vélték, bár minden alapos ok nélkül.

– Atyám! sokan távoztak már el a városból.

– Elég balul tették, leányom!

– Lippainé is elment, a mi szomszédunk, – jegyzé meg a nő.

– Meg Stemmer uram mind a hat leányával, – hozá föl Turgovics növendék, de kecses és sokat igérő magzata.

– E könnyelműségök veszélybe ejtheti őket, kedves leányom. Villongós időkben legtanácsosabb szép csendesen otthon ülni.

– De hátha hozzánk jön a rabló török. Ellenségeid kincses Turgovicsnak neveznek, s gondold meg, hogy neked nőd és fölserdült leányod van, – mondá Turgovicsné.

– Kecses és még mindig szép nőm van – válaszolta a férj – s leányom is meg tudná babonázni még a szultán kisebbik fiát is, ha azt bábjaival együtt a háremben nem feledték volna. De aggodalmaid eloszlatására meg kell említenem, hogy a török nem mint ellenség, de mint szövetséges jön. Aztán nem is a városban, hanem künn a táborban fog tartózkodni; mígnem rövid pihenés után Bécsnek indul.

– De ki fogja megtiltani, hogy a várba föl ne tévedjen?

– A katonai fegyelem, kedves nőm!

– S tudod-e, atyuskám! bizonyosan, hogy egy sem tekint be sem az ablakunkon, sem az ajtónkon. Én talán elájulnék, ha egyet is látnék, kivált a szerecsenek és a kutyafejű tatárok közül.

– Tudja Isten, miért, de én iszonyodom a közelebbi napoktól, – szólt a nő. – Minket gyanuba vettek, s az árulkodók száma sohasem volt nagyobb, mint most. Hát csakugyan nem lehet attól tartani, hogy a hitetlen, a rabló és száz feleségű pogányok várkapuinkon belül jöhessenek? Nem vezetheti-e be őket egy alávaló és áruló ember, a ki kegyelmet vagy zsoldot remél.

– Emberi számítás szerint, kedvesem, attól épen semmit sem lehet tartani.

Még nem végződött be a vita, midőn a városszolga levelet hoz.

– Ki küldi?

– A kincstárnok ő nagysága, – válaszolta a távozó cseléd.

Turgovics vére szívére tódult, s palástolhatlan nyugtalansággal törte fel a pecsétet.

A mint olvasott, arcza sápadtabb lőn, utóbb szemei elvérmesedtek, keze reszketett, s a levelet a földre ejté.

– Koldusok vagyunk! – szólt halk és töredezett hangon, s a karszékbe dőlve, kezeivel arczát eltakarta.

A levél tartama a következő volt:

«Városbíró uram!

Rendeljük, hogy holnap reggel pontban nyolcz órakor az egész városi magistratussal induljon a legyőzhetetlen török császár elébe, s egyenlő, de mérsékelt léptekkel haladva mindig előre, midőn a főtáborhoz érkezik, a magistratussal együtt a lovakról leszállva, gyalog és fedetlen fővel menjenek a magas sátorig, mely kegyelmes védelmezőnknek, a fővezérnek, kit Isten soká tartson meg, külön jegygyel, három lófarkas zászlóval és aranyból vert félholddal ellátott fényes sátora. Itt földig borulva esedezzenek, hogy engedtessék meg kegyelmednek a fölszabadított Budaváros nevében a világhódító császár palástjának szegélyét megcsókolni. Secus non facturi.

Minthogy pedig a török nemzetnél szokásban van, hogy az esdeklők a nagyságos basák s a szultán ő felsége szine elébe csak illő ajándékok bemutatásával járulhatnak: miután az igazság hozza magával, hogy azok, kik az ellenséggel tartott titkos egybeköttetéseik által a törököt nyakunkra hozták, egyszersmind magok viseljék a sarczot, melyet a szerencsétlen városnak leginkább hűtlenségök miatt kell fizetnie; ennélfogva, a nélkül, hogy kegyelmedet legtávolabbról is gyanúba venni akarnám, csupán csak atyafiságos indulatból és keresztyéni szeretetből javaslom, miként ne terheltessék saját vagyonából tízezer tallért délután öt órakor ő felsége pénztárába, mint önkéntes ajándékot, pontosan beszolgáltatni. Secus non facturus. Ki egyébiránt maradtam Kegyelmednek, jó uram, stb. lekötelezett szolgája a szegény György frater.»

Turgovics leánya, ki csak a fájdalmat érezé ki e jelenetből, szenvedélyesen karolta át atyját, hogy könnyeit könnyével vegyítse, azonban Turgovicsné, bár szerető nő, de szintoly, vagy talán nagyobb mértékben gazdasszony is lévén, az irat után nyujtá kezét, hogy a családját fenyegető veszély terjedelméről értesülhessen.

A férj indulatosan ragadta meg neje karját, s életében most először volt iránta gyöngédtelen.

– Rögtön ide add e levelet, – mondá szokatlan ingerültséggel, majdnem dühhel.

A nő csodálkozásában nem bírt szóhoz, gondolathoz jutni. Gépileg engedelmeskedett. Mereven, mozdulatlanul várta be, míg férje darabokra szakítá a kincstárnok sorait, s hogy még inkább megsemmisíthesse, elhamvasztá.

– Jer, leányom, – szólt az anya szelid, nyugodt hangon, s a még mindig zokogót kivezeté a szobából.

Rendkívüli változáson kellett átesni Turgovicsnak, hogy eszébe sem jutott nejét követni és kiengesztelni.

A helyett elméje a következő tekinteteket mérlegelé: Tízezer tallér a többi adósságaimhoz toldva, talán még egészen nem nyelné el vagyonomat; de azért tönkre jutok okvetlenül, mert uzsorásokhoz kell folyamodnom, még pedig többekhez, hogy a nagy összeg ne vezesse őket az indok fürkészéséhez. Húsz éve egy pintlivel jöttem ide a végvidékről, midőn atyámat a törökök kirabolták s megölték. S most hogy állok? Megvan még a pintlim, de hozzá feleségem, leányom és egy csecsemő járul. Ezek nem árverezhető tárgyak. Utoljára is csak hivatalomtól függ családom elélhetése. De hát hivatalom mitől függ? Ha tovább nem terjed az a hír, melyre Bornemisza és Podmaniczky czélzottak, s melyről a nép, mint gyanítom, ma már hangosabban suttog. Ez Martinuzzi műve, s figyelmeztetés arra, hogy a tízezer tallérral siessek. Gyűlölöm e papot és a törököt, de ha a kósza hír a basák fülébe hatna, a vezérletem alatt megjelent magistratus szemeláttára fölakasztanának… A haza saját kezével ássa sírját, s úgy hiszem, Izabella királynénak van igaza, midőn Szolimántól jobban fél, mint Ferdinándtól. De betöltheti-e az én kicsiny és sovány testem azon mély és tág üreget, melybe egy ország vágy lázas sietséggel temetkezni? Bizonyára nem… A budai főbíró teljesíti a mit parancsolnak, azért is, mert csekély helyzetében nem illeti őt meg a dacz, s azért is, mert családját ruházni, táplálni kell. Ah! voltak nekem szebb álmaim az emberi s honfiui hivatás felől, mint a minőt az életgondokkal kialkuvás eltűrhet!… Hiú ábránd! Szolimán segítségére jött országunknak, illő tehát, hogy az ország fővárosa tisztelkedjék nála. Ez tény. S ki szónokolhat más a város nevében, mint annak első hivatalnoka. És az én vagyok. Szónoklok hát, s a mi őszinteségemből hiányzik, kipótolja a tízezer tallér. S ha megcsókolom György frater kezét és Szolimán lába porát, és ha nem háríthatom el a veszélyt, melyet nem én idéztem elő, s ha kedvem nincs eljátszott rokonszenvek vértanujául ajánlkozni: vádolhatnak-e azok, kik Catónál kevesebb erkölcsi szigorral és Aristidesnél kevesebb igazságérzettel bírnak? Bizonyára nem… Megyek előbb nőmet megnyugtatni, s azután a zsidókkal alkudni és a magistratust lóra ültetni.

*

A György frater által kitűzött idő előtt már a Turgovicsra vetett harács kifizettetett, s a kellő perczben a teljes számú városi küldöttség a bíró vezetése alatt fényes ruhában, de aggódó, komor arczczal indult a padisah elébe.

A budai tisztes polgárok, kik Ferdinánd ellen vitézül küzdöttek, s kik szivökből örvendettek, midőn a legnagyobb veszély pillanatában a törököktől segély érkezett; most már sokalni kezdték a szultán jóakaratát s midőn a székesfehérvári kapun az egész előljáróság eltávozott, hosszú sorban kisérte a nép, szerencsét kivánva nékik, kivánva fölindulással, könnyek közt, s azon elborult, sejtelmektől terhelt hangulattal, mely legkevésbbé sem tett volna kedvező benyomást a felszabadítóknál a megszabadítottak iránt.

A küldöttség hamarabb érkezett vissza, mint gondolni lehetett, de hiányzott közülök egy… a városbiró.

Őt visszatartóztatták. Miért? Senki sem mondhatta meg. E hír nagy rémületet okozott.

Lehettek neki ellenségei, azonban tevékenysége, belátása és részrehajlatlan igazságszolgáltatása oly tulajdonok voltak, melyek Budán és mindenütt a világon nagy tekintélyt s nem csekély ragaszkodást szoktak a hivatalnokoknak szerezni.

Politikai rokonszenvei nem mindig hangzottak ugyan össze a közvéleménynyel, mely egy nemzeti uralkodót, a török védhatalom gyűlölt istápolása mellett is inkább szeretett a trónon látni, mint Ferdinándot, ha ez által a polgárháború és az ország kétfelé szakítása is megszüntethetnék, de Turgovicsnak a bécsi udvarhoz szítása csak azért sem látszott a nép előtt veszélyesnek, mert köztudomás szerint Izabella királyné kegyeltebb emberei közé tartozott. Hizelgett a polgárok hiuságának az is, hogy oly férfiu, ki nemesi levéllel nincs ellátva, s egy fillér nélkül jött Budára, a fontosabb kérdésekben csak úgy kihallgattatik az udvarban, mint országzászlós. Megnyerte az önérzőbbek szivét az is, hogy Turgovics nem követi a régi példát, mely szerint minden magát csak valamennyire kitüntetett polgár nemesség és czimer után vágyik.

Az érdemes városbiró tekintélye kétségkivül nagy csorbát szenvedett akkor, midőn fölfedezték azon összeesküvést, mely a Boldogasszony templomának czintermén át késő éjjel a várba vezetett kétszáz német katonát, kik a békétlenekkel egyesültek volna, ha egy őr a merényt észre nem veszi és zajt nem üt. György frater tüstént befogatott minden gyanus egyént. Ezek közül a kisbíró, Palczán Péter, az összeesküvés indítójának Turgovicsot állította; de minthogy a királynét is vallomásában emlegeté, ez okból őt György frater, mint istentelen rágalmazót, rögtön kivégeztette. A hadi törvényszék Turgovicsot sem foghatta tehát kereset alá oly vádért, mely egy rágalom miatt elitélt egyén szájából eredt. Történetesen Atádin kívül, kit tetten értek, s ki még a kínpadon sem akart senkit fölfedezni, Bornemisza is, néhány tekintélyes polgárral együtt, csak Palczán vallomásai által voltak terhelve. Turgovics a többi gyanuba vetteknél még annyiban is szerencsésebb volt, mert az egész város tudta, hogy az elkövetett árulás előtt már egy héttel ágyban fekvő beteg volt. Igaz ugyan, hogy Bornemisza tegnapi megsarczoltatása alatt a csőcselék nép ismét föl volt izgatva a város főbírája, mint a németekhez szitó egyén ellen; de miután kiki látta, hogy mily nyugodt arczczal lovagol a küldöttség élén, s miután kiki azt képzelte, hogy ha vétkezett is Turgovics, a magistratusból többen voltak százszor inkább bemártva, mint épen ő, nem lehetett csodálkozni azon, ha a részvét és szánalom, mely iránta mutatkozott, mindinkább a török elleni gyülölettel kezdett összeolvadni.

Eleget mondták a magistratus tagjai, hogy ők nem tudják, miért tartóztatták le a főbíró ő kegyelmét; de azt látták, hogy senki vasra nem verte, s hogy még a basák is majdnem túlságos tisztelettel beszélgettek vele.

A nép csóválta fejét az ily nyilatkozatokra, képtelenségnek tartotta Turgovics barátságát a kontyosokkal, inkább hitt azon rebesgetni kezdett hírben, hogy a basák Magyarország fővárosának első hivatalnokát zsineggel végzik ki. S midőn Szolimán császár hadainak előcsapatjai a budai határt átlépték, midőn hajós serege a pesti partoknál horgonyt kezdett vetni, már akkor minden vagyonos budai polgár a koldusbotot a kezében tartani vélte, minden anya fölserdült leányát elrejté szem elől, minden kereskedő a legértékesebb kelméket boltjából eltávolította, minden bűnös fogadást tett Istenhez térni, s minden ártatlan, tiszta lelkiismerete mellett sem hitte szükségfölöttinek, magát és szeretetének többi tárgyait az általa ismert nevű szentek és vértanuk különösebb pártfogásába ajánlani.

III.

György barát és Török Bálint rendeletéből szünni nem akaró ágyudörejek üdvözlék Szolimánt, a nagy szövetségest, midőn a Duna jobb partján vezeté óriás seregét az ó-budai magaslatokra, honnan Esztergom és Nyitra vidékének földulására tüstént csapatokat indított.

A királyi udvarba pedig megérkezett a csauz-basa, ki már egyszer Izabella férje halála után, nyilvánosan Szolimán sajnálkozásának kifejezése, de titkon a végett volt küldve, hogy pontos tudósítást szerezzen, vajjon Zápolya özvegye csakugyan anya-e, vagy pedig egy becsempészett gyereket ad ki saját magzatának. Mert az Erdélyből Stambulba szökött elégületlenek ezt erősítették, s a hódító párt, melynek élén a belgrádi és anatoliai basa állottak, a váradi békekötés miatt neheztelő szultánt már félig rá is bírta, hogy a Zápolya-családot kihaltnak, a magyar trónt megürültnek, s az országot fegyverrel szerzett török tartománynak hirdesse ki.

A csauz-basa titkon nyomozott, kutatott s vizsgált, s minthogy az elégületlenekhez volt utasítva, hamar meggyőződött arról, hogy János Zsigmond, a csecsemő magyar király, csakugyan fölvett gyermek.

E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.

A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kaczér öltözék, melylyel a renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult politikai kérdésekről. A csauzt elbódította a szellem és bűbáj, melyet sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden mozdulatáról. Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyuladt képzelődése hevénél. Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt ringassák.

A csöngetyű hangja idézé vissza merengő elfogultságából.

E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.

A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.

– Allahnak hatalma nagy, – kiáltott a csauz-basa elragadtatással. – Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor emelte legmagasabbra, midőn szépségedet gondolta ki. Engedd meg, felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.

E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal Magyarországot, s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos kisérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagy terembe, épen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal födött mezőkön és a palota festett ablaküvegeinek csataképein csillogtak.

A kiséret átadta a gazdag ajándékot, a csauz-basa pedig jól betanult beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki sem szabad a királynét személyesen fölkeresni. A magas helyzetű nők legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a szultánnak kivánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi szemének legyen kitéve. A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha arczfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat. A szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kiséretében, hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa, s fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe ajánlhassa.

Izabella a váratlan kivánsággal zavarba hozatva s nagy szerencsétlenséget sejtve, haladékot kért, míg minisztereit tanácskozásra egybegyűjtheti.

*

Közelgett az éjfél, s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy órája, hogy tanácsosai várnak reá.

– Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, – szólt a késést magyarázólag Petrovics, egy zömök, s már hajlott korú államférfi és hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s az uralkodó családdal való rokonság volt a magas polczra emelkedésre jogczím.

– S vajon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? – tudakolá Podmaniczky aggódó kiváncsisággal.

Petrovics vállat vont.

– Annyit hallottam, – tevé hozzá, – hogy ő felsége a csauz-basát kegyeskedett zárt audientián fogadni. De mi járatban van a csauz-basa? arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök, kincstárnok és kormányzó úr adhatna fölvilágosítást.

A kire Petrovics nem minden fullánk nélkül czélzott, épen lefüggő al-ajakkal s majdnem egészen behunyt szemekkel nézte olvasóját, szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg ujjaival a hosszú füzér sötét gránátgyöngyeit számlálni látszott, erős vonalai, magas s domború homloka és sötétsárga arczszíne épen semmi érzést, semmi gondolatot nem fejeztek ki.

– Kegyelmes uram! – szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György frater ült, tisztelettel közeledvén. – Nem sziveskednék-e urasága minket fölvilágosítani összegyülésünk okáról?

– A királyné parancsolt velünk, ez az oka.

– Hallom, a csauz-basa itt volt.

– Magam is láttam… a lovászát, – jegyzé meg szárazon György barát.

– Ezzel nincs mit beszélni, – gondolá Podmaniczky, s Werbőczihez fordult, az ország kanczellárjához, ki egy asztalon heverő breviariumban lapozgatott.

– Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja megkérdezni. Nem volna-e szives egy kevés inviatiót adni iránta, hogy előre megállapíthassuk nézeteinket?

A kanczellár sebten fölkelt ülőhelyéről, s barátságosan szorongatva Podmaniczky kezét, így szólott:

– Régen a kanczellárok, mint az udvar első iródeákjai, minden elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék. E jó szokásnak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni vagy vélekednie kellett, sohasem hagyatott magára, s mindig volt oldala mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire figyelmeztesse. Most én csak alkalom szerint vagyok kanczellár, mert valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság. Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma éjjeli értekezlet valószínüleg a hatalmas szultánnak küldendő ajándékokért hivatott össze.

– De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?

– Oly érzékeny szív, a minő ő felségeé, hogyan ne volna megindulva, – válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, – hogyan ne volna az öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az ellenség legyőzetett, s midőn azok, a kik le vannak győzve, legalább egy részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba, ámbár átalkodottságukban imádott édes anyánk, a közös haza ellen fordíták gyilkoló fegyvereiket. Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimult keresztyént. Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de csodálkozhatunk-e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szive sugallatait követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában fetreng.

Podmaniczky e csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát. Azonban megköszönte a nagyhírű férfiu fölvilágosításait, mintha azok hihetetlen tisztasággal derítették volna föl Izabella könnyeinek és az éjjeli értekezletnek tárgyait.

– Én azt gondolom, – említé szerényen Frangepán Orbán, – hogy ő felségét talán az is aggasztá, vajon nem fog-e országunknak az a része, mely a német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománynyá alakíttatni, s ez által hazánk három részre daraboltatni?

György frater e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.

Frangepán eddig az udvartól távol élt, s épen most lépett be a belső tanácsba, vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas politikához s főleg a diplomatiához tartozó kérdésekben véleményt szokott kérni.

A széles műveltségű és hódító külsejü ifjunak első föllépése kedvezőtlen benyomást tett Werbőczire.

– S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja-e Szolimán császárt? – kérdé ez őszinte csodálkozással.

– Én mint újoncz, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, – mentegetődzék Frangepán.

Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiu, valódi typusa a magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el, s a lehetetlenség gondolkozóvá nem tesz; a vakmerő harczok és regényes vállalatok által hiressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes mosolylyal tudakolá:

– Hiszed-e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén világ szemébe is merné dobni, az által, hogy a félholdat például Budavárra kitüzetné?

– Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán hatalom megtörésével végződnék. De én mégsem tudnám kiczirkalmazni a vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, – válaszolá Frangepán szerény hangon s méla borongással.

– Épen ez a kérdés! – sohajtá egy halk s mégis kiható hang. – De a német elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.

A kik a tanácsosok közül e sohajt és a kisérő suttogást hallák, megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György frater ült behúnyt szemekkel és hosszú száraz ujjaival még mindig számlálva olvasójának gyöngyeit.

Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.

Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki, s a leküzdött fájdalom után nem maradt arczán más, mint a méltóság és szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatlan varázsa.

Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát. – Midőn a szultán, tevé hozzá, gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodó család. Határozzatok, uraim, a király és saját sorsotok fölött. Nincs most ideje a kölcsönös szemrehányásoknak. Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt, de a ti nézetetek más volt. A szultán táborostul kapunk előtt van. Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek arról meggyőződve, hogy ha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet, semmi erőszak nem tartóztat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy czellája, melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át, s egy kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.

Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.

A belső tanács – György frateren kívül, ki csak azt az érzést szokta elárulni, melyre a körülmények szerint szükség van – palástolhatatlan megütközéssel hallá a királyné értesítését.

– Mindig mondám én, – mormogá Török Bálint, – hogy szabdald a németet, de aprítsd a törököt. Azonban a váradi püspök és a kanczellár más nézetben voltak. Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott, mintha onnan kellene elhozni a Sion és szabadságunk kulcsát. Győzedelmeimért épen most akartam jutalmat kérni felségedtől, ime! azt hallom, menjek a törökhöz, majd megfizet az nekem.

– Budán-e vagy a héttoronyban? – kérdezé mosolyogva György frater.

– Akarom, – közbeszólt a királyné, – hogy semmi versengés ne támadjon kegyelmetek közt és az én színem előtt. Támadják meg egymást, ha közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat szigorúan az elejökbe terjesztett kérdéshez.

– Úgy hiszem, – jegyzé meg Podmaniczky, – legczélszerűbb volna, ha felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán császárnak, hogy a kisded király ő felsége beteg, például a foga nő, vagy gyomorláza van.

– S hát aztán? – tudakolá Martinuzzi.

– Aztán, – folytatá Podmaniczky, – közülünk deputálnánk valakit, ki nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a szükségeseket.

– Például kegyelmedet, – jegyzé meg György frater.

– Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.

– A mit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, – szólt Petrovics, – az igen helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond királyt és a belső tanácsot attól, hogy erővel hurczoltassanak a szultán elébe.

– Én meg merném kisérteni az áttörést, – hozta föl Török Bálint.

– S ha sikerülne? – kérdé György frater.

– Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye.

– Kétségkívül, – szólt György frater, – de győzedelmünket három nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje örökségét, a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként átalakulna török tartománynyá.

– Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács! engedtessék meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett nagyfontosságú kérdés felett elmondani.

Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni, minden szem a nyirott fehér szakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró redőkkel elborított arczú, élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő, zengzetes s most sem ércz nélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe, országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai befolyását döntötte meg.

A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki az eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető diplomata lett, s optimismusát, mely a jelen kúszált viszonyaival is megelégedett, csak áhitatossága szárnyalta túl.

A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is, míg a megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a hajlott korú férfiak tiszteletét.

– Hallom az aggodalmakat, – folytatá szónoklatát Werbőczi, – látom a gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.

Felséges királyné és nagytiszteletű belső titkos tanács! oly hangulatban vagyunk, mintha Szent István összeroskadt trónjának deszkadarabjaiból kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek számára, ki az utolsó nemzeti király, s mintha a szeretett, de elvesztett haza földjéből az ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni, a mennyibe magunkat eltemettethessük.

De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől sáppadoz arczunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?

A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja a legegyszerűbb tények alakját.

Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.

Azonban nem volt-e már kétszer benn a várban, s mit tőn?

Tán elfoglalta, s nekünk kellett-e véres harczokkal kicsikarni tőle?

Uraim! visszaadta önként.

S mert visszaadta, ebből következtetik-e kegyelmetek, hogy most nem fogja visszaadni?

Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?

Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő királyt és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire van valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállott, izgató hatást gyakorolt kedélyemre. Azonban az első percz behatásai után kérdezem magamtól, kérdezem a rideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van-e abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét személyesen akarja ismerni? Épen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán császár János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött. S minő izenettel hivatá? Azzal, hogy védenczét ismerni és megölelni óhajtja. Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg, és Szolimán megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.

Ebből azt következtessük-e tehát, hogy most Szolimán ki akarja végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?

Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is táborába szólít? De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V-ik Károly még nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar seregnek támogatni kell a nagyurat, még a szultánnak sok elintézni valója lehet felséged hű tanácsosaival, mielőtt Bécs, mely e hadjárat czélpontja, bevétetnék. S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig egyedül csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki: a multból azon meggyőződést merítsük-e, hogy midőn most velünk szintén értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak török tartománynyá átalakítása?

De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni. Jégre épít, a ki egy pogány adott szavára épít, – ezt vethetik ellenem nagyságtok.

Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője által meg nem zavartatik. Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki minden nemes tulajdonaiból. Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk volna az ő szavában; Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna igazságszeretetét kétségbe vonni.

És vajon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg szentül fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton következtethetjük-e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és minket rá fog szedni?

Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt tapasztaltam, hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s politikája érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát elvétetvén, az összetalálkozás az élethalálra küzdést mellőzhetlenné tegye.

Felséges királyné! Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom legkisebb árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának betöltését.

Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal együtt akarunk élni, halni, körülveszszük a díszhintót, s gyalog kisérjük el Szolimán császár ó-budai táborába.

Werbőczi szavai szembetünő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.

– Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint minden nap egy nótát felednek.

E szavakat Petrovics halkan intézé György fraterhez, ki szintén halkan válaszolá: – Valóban, a mi tudós kanczellárunk akkora logikával bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.

Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez. Az ő fülét is megütötte a csipős észrevétel. – Szent igaz! szólt Markoshoz fordulva. – Az élet kineveti a logikát, és a történetírók vastag könyvei a következetlenségek adataitól puffadoznak.

Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az előzményeket, semmit sem érthetett a czélzatból.

A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy perczig várt, de látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán Orbánra veté tekintetét.

Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint tárgyalni. Az eszmék oczeánján a parthajóshoz hasonlított, kik töredékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni. Biztatólag int tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba látszott jönni.

Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics Lengyelországba küldé a királyi család magán ügyeiben, s onnan Bora királyné, Izabella anyja, rokonaihoz, a Sforza herczegekhez Olaszországba. Ezektől ajánló levelekkel ellátva tért vissza, midőn már Buda ostrom alá vétetett. Saját pénzén toborzott csapattal rontott a várba, Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az ellenséget is.

Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.

– Ha választanunk kellene a menés és maradás közt, – szólt Frangepán – akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi felséged anyai szívében aggodalmakat gerjeszthetne. De vannak helyzetek, melyeket, ha elfogadtunk, következményeit sem elhárítani, sem kijátszani többé nem sikerülhet. Én, midőn a szultán akaratának teljesítését szomorú kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged gyermekét veszélytől, ámbár Magyarország királya; azonban hazám sorsa iránt mély és legyőzhetetlen aggodalmaim vannak. Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor jött Konstantinápolyból segítségünkre, s mindig akkora sereggel, minőt Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek. S vajon nem mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran és annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól? Nem mondhatja-e, hogy épen azért, mert sikeresen akar védelmezni, kénytelen saját érdekünkben várainkat őrizettel rakni meg, sőt tán az ország egy részét, bár ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem mondhatja-e, hogy a fölött is őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve, az ő tudta nélkül és ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagy-Váradon tettük is? Engem még a keresztyén uralkodók esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen történt; mert oly országból jöttem, hol a templomban az erényt magasztalják, a közéletben pedig a sikert. De visszaélés volna a hely méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes perczczel, ha hosszasan fejtegetném azt, hogy a kanczellár ő nagysága indokai meg nem nyugtattak ugyan, azonban javaslatát, bár mennyire fájjon, lehetetlen visszautasítanom.

– Ha rémeket akarunk a falra festeni, – jegyzé meg Werbőczi, – képzelődésünk az ecsetre elég fekete színt tud szerezni. Miért ne gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát? Hisz ereje van rá, s jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is. Látszatra nincs nagy ellentét a közt, a mit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős sorompó választja el egymástól, a minőt semmi dialektika nem bonthat szét, valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a mennynek és pokolnak. Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű nem volt, s ha valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be következtetés helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy csakugyan próféta-e, kinek szavát emberfeletti erő sugallja, s ki után a nép kérdezősködés nélkül indulhat? Az én fiatal barátom fenyeget minket az általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt Ferdinánd követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni. Megvallom, magam is féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla az által, hogy őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek néhai urunkat és tanácsosait arra kényszerítették. A nagylelkű szultán mosolylyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arczszíne sem változott.

– De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? – tudakolá György frater karszékéről indulatosan emelkedve föl. – Ha én ezt tudom… akkor… esdeklem felségednek, szólt visszatartóztatva gondolatját és haragját, alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget szakítva, legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék.

Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott, feje szédült s érzé, hogy arczának csak halálsápadt színe lehet, mégis hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: – Hű tanácsosaim véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe terjesztett kivánatait teljesítenem kell. Megnyugszom benne, s térdre borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás fők és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása, sem az abból folyó mostani elhatározás, ne forduljon a király trónja, a haza épsége és függetlensége ellen.

A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá, fedni akarván gyöngeségét. Majd körültekinte, vajon nem vették-e észre azt tanácsosai, kik előtt szégyelte volna. De nem is kelle rá az ő éles és beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel birhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni. Csak midőn szeme Frangepán arczán suhant el, a férfias, de gyönyörű vonalakon, látni vélt – egy könycseppet.

– A király reggel kilencz órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai, s kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!

Ezzel a gyülés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonúlt.

– Érdemes jó uram! – szólt a hátrább maradt Markoshoz Podmaniczky, – kegyelmed elmegy-e a szultánhoz?

– Természetesen.

– Én nem, – mond Podmaniczky, pálczáját indulatosan ütögetve a palota márvány lépcsőjéhez.

– De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.

– A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes meghivást. Jó éjtszakát, tisztelt barátom! Tehát a váradi béke körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi István… Jó éjt, drága barátom! Köszvényes lábaim vannak… itt a kocsim. Kérem, holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden részleteit… ha találkoznánk.

– No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.

– Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos szándékokra nézve a közmondás. Szívesen közleném Turgovicscsal, a városi főbiróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó okokat; de ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza onnan… jó éjt!

IV.

A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka. Elébb a kamarások sugták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a belső nőcselédeknek; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei iránt. Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az ajtókat. Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes czeremonia még nem fordult elő. Honnan vegyen rá előzményeket? Ha a király serdült korú volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki, az udvarmesternőnek kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra. S kit rendeljen a király mellé? A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs kiképzett modora, s az illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta. Aztán micsoda illem uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés. Ha a szép palotahölgyeket küldi a király kiséretéül, vajjon hány jön közülök vissza? ha a rútakat küldi, nem fogják-e ezt a basák ellenökben bizalmatlansági szavazatnak tekinteni? Ha férjhezmenteket küld, nem gerjeszt-e féltékenységet? ha hajadonokat küld, nem rontja-e ezek társasági helyzetét? S aztán, hogy viseljék magokat? miként öltözködjenek? keresztbe tegyék-e a kezöket, ha köszönnek, vagy csak térdöket hajtsák meg? S ha valamelyik galant török basa csalogató szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki tagmozdulattal ezt a szót: nem. A magyar nógatja fejét, s azon nem-et ért; de a török, midőn fejét nógatja, azzal a beleegyezést, az igent adja tudtul. Tehát az udvarlókkal szemközt magyar vagy török értelemben nógassák-e a palotahölgyek fejöket, hogy épen semmi félreértés ne támadjon? ez nagy kérdés vala, melyért a szegény udvarmesternő vonakodott bármi felelősséget magára vállalni.

Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is. Az egyik állítá, hogy ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a meneteltől, mert az ő renegát férje okvetetlenül letartóztatja; a harmadik követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az udvarmesternő, melylyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse; a negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is, vonakodni fog sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik negédesen mondá, hogy ha őt küldik el, a szultánnál csupa kiváncsiságból fel fogja emelni arczáról a fátylat, s az ebből következhető minden szerencsétlenségért az udvarmesternőt teszi felelőssé.

A komornák, kik úrnőiknél a kisegítő eszközök fellelésében lelékenyebbek szoktak lenni, összedugták többnyire csinos fejecskéiket, s a legérdekesebb csevegés után abban állapodtak meg, hogy igen czélszerű volna, ha a nagyságos asszonyok és kisasszonyok, miután úgy félnek a töröktől, őket öltöztetnék át palotahölgyekké. A törökök bizonyosan észre nem vennék e cselt, s különben is tudatik, hogy a rangra nézve nincs finnyás ízlésök, mert még a császár háremébe is rabnőket visznek.

Ez elmés javaslatot megbuktatá György barát, ki szertelen tevékenységénél fogva, még az udvari háztartás ügyeibe is be szokott avatkozni.

Rendeletet készített tudniillik az ünnepélyes menet minden részleteiről, s annak tizennyolczadik pontja, mely az udvarmesternőnek épen éjfélkor kézbesíttetett, így hangzék: «Kudrahiczky asszonyom pedig hármat az idősebb és nem tetszetős arczú nők közül válaszszon ki, s azokat rendelje kiséretül Zsigmond király ő felsége mellé.»

Az udvarmesternő, hogy hamarább végezhessen, hangosan olvasá fel a rendeletet, mely a fiatal osztály által nagy nevetéssel, de a többiektől még nagyobb visszatetszéssel fogadtatott.

– Látszik, hogy a kegyelmes úr még azt sem tudja, hogy már a harmincz éves asszonynak sincs esztendeje, – szólt dévajon az a kisasszony, ki a szultán sátorában okvetetlenül fel akarta emelni a fátylát.

– S ugyan melyiknek nincs közülünk tetszetős arcza? kérdé kevély önérzettel az, ki semmi esetre nem akart sorbettet enni.

– Meg kell gondolnunk azt is, hogy kedvelt udvarmesternőnk távozása által, mint a tévedező juhok pásztor és őr nélkül maradnának, – jegyzé meg hamis czélzással az a fiatal nő, ki renegát férje általi letartóztatástól remegett.

Az udvarmesternő haragos tekintetet vetvén az egész társaságra s különösen a renegát feleségére, ki, fájdalom, még a fiatal kor virágjában volt, s nem-tetszetős arczot sem lehetett rátukmálni, ismételjük, az udvarmesternő méltóságának teljes érzetére emelkedvén, ekként szólott: – Nemes hölgyek! hivatalos kötelességem a királyi palota nőszemélyzete közt a rendet és fegyelmet a hatalmamban álló minden eszköz szigorú alkalmazása által is fentartani. Itt, mint látom, zendülés akar kiütni, s a királyné tekintélye az én személyemben vakmerő kifejezések által sértetik meg. Ez a honárulás és az uralkodás elleni pártütés egyik legborzasztóbb neme.

– Nem! – tiltakoztak a palotahölgyek.

– Sőt épen a legborzasztóbb neme, melyet Werbőczi István ő nagysága csak azért nem említett meg a felségsértés esetei között, mert létezését lehetetlennek tartá, mint a bölcs Solon az apagyilkosságot.

– Kérdjük meg Werbőczitől, küldjünk hozzá egy deputatiót, – zajgottak a fiatalabb hölgyek.

– Mit? hát kegyetek éjjelnek idején akarnak a várból kirontani, mely azonkívül, hogy vár, a palotahölgyekre nézve a kolostor természetével is bir.

– Nem tudunk arról semmit!

– Igen, a kolostor természetével is bir, – folytatá hangnyomattal az udvarmesternő – s én holnap reggel jelentést fogok tenni ő felségénél, hogy kegyetek desertálni akarnak, mint a katona, és elszökni, mint az apácza.

– Mi csak azt mondtuk – válaszolá meglehetős vakmerőséggel az a kisasszony, ki a szerecsen miatt a szultán szeme előtt sikoltani akart – mi csak azt mondtuk, hogy nagyságod nincs veszélynek kitéve, ha Zsigmond ő felségét a törökökhöz kiséri; mihelyt azonban nagyságod az ellenkezőjét nyilatkoztatja ki, mi töredezett szívvel fogunk tévedésünkért bocsánatot kérni.

– Hallatlan romlottság! – sóhajtá az udvarmesternő. Ki kell tisztítani az egész palotát. Én nem tudom többé köztetek a rendet fentartani. A hosszas ostrom kivetkőztetett előbbi természetetekből. Ha püspök uram nem elegyedik bele, fölbomlik az egész udvar. Még holnap jelentést fogok tenni.

E fenyegetés egy kevéssé meghökkentette a hölgyeket.

– Igen, holnap jelentést fogok neki tenni. Most pedig ezennel rendelem és parancsolom, hogy a fiatalság tüstént távozzék innen, s csak azok maradjanak benn, a kik közül ő felsége kiséretét kell kiválasztanom.

Az udvarmesternő rendeletét hallván, az ajtó felé tolongtak az éltesebbek, s csak utánok vonulhatott ki a fiatalság.

Percz alatt üres lett a terem.

Csak a renegát neje, kit Martinuzzi már egy versen ki akart az udvarból tiltani, s ki az udvarmesternő hiúságát legélesebben sértette meg, választá a távozás helyett a karszéket, melyre kényelmesen letelepedett.

– Menjen kegyed is, menjen a többiek után, – nógatta az elkeseredett udvarmesternő. – Csak nem hiszi, hogy vén asszony?

– Minket szegény némbereket a szenvedések és csalódások inkább vénítenek, mint az évek, – válaszolá a renegát neje áhitatos arczczal. – Egyébiránt azért maradtam itt, hogy ha nagysád rám bízná, félóra alatt tiszteletre méltóbb kiséretet állítsak össze, mint a minő a jelen körülmények közt a palotahölgyekből kitelik. Ezek, mint nagysád nálamnál is jobban tudja, többnyire oly kisasszonyok, kik fényes házasságra számítanak, vagy oly nők, kik az udvarban lakás által férjök befolyását akarják megszilárdítani. Miként juthatna nekik eszökbe, hogy a szultánok a nagy fogadtatások alkalmával zsákkal szórják az aranyakat, s hogy az Ó-Budára kirándulás ötven jobbágytelket is megérhet? Ne volna csak a férjem a szultánnál, örömest elmennék én.

– S csakugyan oly jövedelmező volna? – tudakolá az udvarmesternő, kinek mind a renegát neje iránti haragját, mind pedig saját arcza és évei körüli jogtalan hiúságát ellensúlyozni látszott a vagyonszomj.

– Főleg a mostani szultán bőkezűsége mesével határos.

– Meg kell vallani, – szólt nem csekély nagyítással az udvarmesternő, – hogy én a madridi és nápolyi udvar körében nyervén kiképzésemet, a barbár népség szokásairól kevéssé értesülhettem. A «romanzerok» és a «trovatorok» a holdvilágos éjeken folyvást pengették ugyan a lantot ablakaim alatt, s ha kifogytak a legújabb szerelmi versekből, változtatás kedveért daloltak a pogányok borzasztó vérengzéseiről is, kiket a romanzerok állandólag moreskoknak, a trovatorok pedig araboknak neveztek; de sohasem hozták fel azoknak bőkezűségét.

– Roppant hiba volt tőlök, nagyságos asszonyom! – válaszolá a renegátné hamis komolysággal.

– Kit gondol kegyed Zsigmond király kiséretéhez megszerezni?

– Boldoggá teszem vele a várnagynét.

– Azt a rossznyelvű asszonyt?

– Ott nem használhatja nyelvét, minthogy egy szót sem tud törökül. Aztán másodiknak jó lesz a családi levéltárnok felesége, kinek nyolcz élő gyermeke van.

– S férje negyven aranynyal tartozik nekem, – egészíté ki a küldetésre szükséges indokokat az udvarmesternő.

– Harmadik nőnek, ki a kocsi elején ülne, czélszerű volna a mi fodrásznőnk, úgyis cserbe hagyta a szeretője, s vigasztalásra van szüksége.

– És számomra ritka becsű színes hajpomádét készít, gondolá az udvarmesternő, de nem említé, hanem a helyett leereszkedő nyájassággal mondá: – Köszönöm kegyelmed szíves figyelmeztetését, s a királyné ő felségével is fogom közleni.

– De remélem, nagyságod nem fogja felhozni azt a csekély versengést, mely a palotahölgyek közt kiütött.

– Mindig nagylelkű és elnéző voltam, de kötelességem hozza magával, hogy a történtekről legalább általános tudósítást tegyek.

– De minek elegyíteni be az asszonyok dolgába a papokat; értesítse nagysád egyenesen ő felségét.

– Azt igérem… Azonban a várnagynét, e csípős nyelvű asszonyt nem fogom ő felségének a kiküldetésre ajánlani.

Ezzel távozott.

A renegát neje pedig, ujjaival pattogva, kezdve a szobában tánczolni. – Szép mulatságunk lesz holnap egész napra van mit nevessünk. Fösvénységével megcsalja a vén asszony hiúságát. Fogadni mernék, hogy az utasítás tizennyolczadik pontja értelmében maga áll a satnya és kellemetlen pofájú nők élére. Csitt! hallgatok, nehogy barátnőim csevegése miatt felhagyjon nevetséges szándékával.

*

A palotai viszályoknak, a miniszteri értekezleteknek, a királyné mély aggodalmainak s a szultán nagy és titkos politikai terveinek tárgya, a kis Zsigmond, míg sorsa fölött ezrek virrasztottak, csendesen alvék bölcsőjében és még azt sem sejté, hogy a dajka helyét az anya foglalta el.

Pedig most oly kedves, oly átengedő, oly mindenre figyelő dajka vala Izabella, mintha a trón és uralkodás egy hamar elröppenő álom, de az anyai gond a valóság, az egyedüli hivatás lett volna, melyhez ő ért, s mely a végzet által osztályrészűl jutott.

Szemeitől végkép eltávozott a szender, és megjelentek a könnyek, majd az ivor feszületre, melyet ima közt nyomott ajkaihoz, majd az elringatott csecsemő pólyáira, fürteire peregve. Ha fohászai, ha zokogása, ha szeretetének hőbb kitörése néha nyugtalanítanák kisdedét, tüstént zöngött, énekelt dajkadalokat, és sonatákat, a mint épen eszébe jutottak.

E közben az éj csillagszemeivel, fellegtelen láthatárával, meleg lehével, s a távolból hozott rejtelmes, bár egyenlő morajával mindinkább izgatá a királyné idegeit és lágyítá érzéseit.

Visszagondolt multjára, a rövid, de ragyogó hajadonkorra, midőn Krakkóban és Rómában ünnepelték. A pártát a korona váltotta föl egy éltes s megtört férfiú oldalánál. Hamar jött rá az özvegygyász, a vérontások, szenvedések, megaláztatások, uralkodás s alárendeltség változó jeleneteivel. S most az alig huszonhárom éves királyné sem fiatalságában, sem szépségében, sem a rangban, sem a tevékenységében nem találja fel azt, a mit boldogságnak neveznek, s melyek létezését sokan tán csak azért hiszik oly makacsul, a miért hiszi némely czímerkészítő a griffmadarat vagy egyszarvút, mert már sokszor lerajzolta.

– Csak gyermekemben békültem ki helyzetemmel – sóhajtá – s ki tudja, holnap nem kell-e megtudnom, hogy az özvegy bánatát mennyivel mulja felül a gyermekét vesztett anya kétségbeesése!… Aludjál kedvesem! Őrködjenek fölötted családom, nemzetem védszentjei, s Magyarország nagyasszonya!… Két éve már, hogy e földet, mely a testvérvért issza, kötelességem és hajlamom szerint második hazámnak tekintem, s ma láttam először egy könnycseppet, mely érettem omlott. Annyi nap alatt egy könny! Zord férfiak laknak itt, kiknek szívét a köz- és magánveszteségek megfagylalták, még mielőtt Izabella szenvedni tanulhatott volna. Miért kivánjak részvétet tőlök?… Aludjál, kedves gyermekem! Fejlődjenek lassan érzéseid, nyíljék föl későn kebeled és értelmed, hogy midőn ragaszkodni akarsz, e kipusztított földön már találhass egy lényt, kire támaszkodni lehet. Oh! hogy az anyának azt kell áldásként kérni, a mit máskor átoknak vélne!… Aludjál kedvesem! Sokáig tartsák a pólyakötelékek lefoglalva azt, a mi benned szellemi, hogy a midőn a hosszú gyermekkor az első belátásnak helyet enged, tisztultabb legyen az erkölcsi élet láthatára, s midőn első érzésed felébred, ne találkozzék okvetetlenül az első undorító csalatkozással… Miért vetett föl a véletlen a trónra, mint a sziklára azon növényt, mely ott csak féltáplálékot szívhat, míg a völgyben dúsan tenyészhetett volna! Sokan irigylik hazug szerencsémet, s valódi szerencsétlenségemért csak egy könnycseppet ismerek. Frangepánt is talán csak a közveszély hatotta meg. Talán a trónt sajnálta, melyen ülök, képviselve egy elvet, egy törekvést, egy véráztatott zsámolyát a nagyravágyásnak, mely úgy ingadozik, mint térdeim reszkettek, midőn, hogy gyengeségemet el ne áruljam és tanácsosaim gúnyos észrevételeire ki ne tegyem, kénytelen valék az asztalhoz támaszkodni… Aludjál, aludjál gyermekem! ne vegyűljenek álmaid közé azon torzalakok, melyektől reggel rettegni és sírni fogsz! Mily zaj a síri csendben! Mintha hallanám a török minden mozdulatát, mintha álmos kezek szítanák a hamvadó tábortüzet, mely körül guggadozva aggok beszélik azon régibb bűnök történetét, melyeket ők dicsőségnek neveznek, hogy új dúlásokra ingereljék a fiatalokat, kik még kevés keresztyén falvat égettek föl, s kevés nőt fűztek rabszíjra. És ezek a mi szövetségeseink! Ezekhez küldöm fiamat, s midőn a vádteljes segély miatt Frangepán nézete szerint az ország egy része áldozatul eshetik, fiam életéért legfelebb az a tapasztalás kezeskedik, hogy a földön heverő erőtlen csecsemőt az elefánt sem szokta eltaposni.

Az udvarmesternő lépett halkan a szobába, s az általa félrevont kárpit lassú suhogása az üvegdarabok éles pengéseként hatott a királyné izgatott idegeire.

Említé általunk már ismert tervét. Kérte a királynét, menjen pihenni, kímélje drága egészségét, bízza a gyermeket minden uralkodónő, sőt általában az anyák bevett szokása szerint, a száraz dajkára, figyelmezteté a közelgő hajnalszürkületre, kért, csevegett, tanácsolt, míg ki nem utasíttatott.

*

Reggel az egész város talpon volt, s fő fejet érve, a tömeg elfoglalva tartott a Szent-György-tértől kezdve, melyre a királyi palota nyugoti oldala nézett, egész a Vizi-kapuig minden zúgot.

Az ablakok tömve voltak kitekintő arczokkal, sőt a padlások és Boldogasszony temploma tornyának nyilásai is.

A kik pedig a Vizi-kapun belül helyre nem tehettek szert, s a munkájokat elhagyott napszámosok nagy része, a Vizi-város főutczáját szállották meg és egészen a mostani Bomba-térig terjeszkedtek ki; mert tovább hatolni, kivált a közönség legkiváncsiabb része, a nővilág, a török tábor szélső örseinek közelsége miatt már nem tartá tanácsosnak.

Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyúlövés Zsigmond király indulását.

A Szent-György-térre vezető híd leeresztetett, s elől a hirnök phantastikus öltözékben, nyomban utána néhány díszruhás levente jelent meg, az előfedezetet alkotva. Midőn ezek a híd túlsó széléhez értek, már a kaput áthaladá a nyolcz fehér ló által vont arany pántos, arany czímeres ezüst lépcsőjű díszkocsi.

Harsogott az «éljen!»

A kocsi hátülésében látható volt az udvarmesternő, a királyt tartva ölében; vele szemben hárman foglalva helyet: a még fiatal dajka, az ódon kinézésű levéltárnokné és még nem egészen koros, de kellemetlen arcz teljes minősítésével biró udvari fodrásznő.

A kocsi jobb oldalánál gyalog ment elől György frater, a belső tanácsosok és a csatlakozó mágnások egy részétől követve; a kocsi bal oldalánál a többi gyalogló tanácsosok és főurakat Petrovics vezette, a királyi rokon, s az ő oldala körül találjuk Werbőczit és Török Bálintot is; míg a deli termetével a közfigyelmet magára vont Frangepán, György barát mellett van, csak fél lépéssel hátrább.

Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyulövés Zsigmond király indulását.

A díszkocsit kivont karddal követte tizenkét testőr.

Az éljen újra harsogott, midőn a díszkocsi a hidon áthaladt. – A lelkem király beh szépen sír, s aranyos picziny száját mint kitátja, soha ilyen kedves hangot még nem hallottam! Könnyei omlanak, soha ilyen nagy könnyeket nem láttam!… Csak kitetszik, hogy más fajú emberek a királyok – sopánkodék áhitatos szívvel Istókné asszonyom, a kefekötőné.

– Bizony nénémasszony, még az én porontyom is tud úgy ríni, kivált ha a kása megégeti a száját. Királyunk könnyei igaz, hogy nagyok, de az azért van, mert szempillái hosszak, mint a királyné ő felségeéi, s a mint a mi városbirónénkéi – szólt egy tűzről pattant menyecske, kinek férje városi hajdu.

Istókné illő megvetéssel mondá:

– Hugomasszonynak kár úgy büszkélkedni gyermekével, mert a fölfuvalkodást bukás szokta követni. Aztán míg a kend beczéje a meleg kása miatt sír, a kis király ő felsége alkalmasint a haza veszedelmén kesereg; mert az tudni való, hogy az uralkodók magzatjai hamarább érnek meg, mint a közönséges emberekéi; azok az Istentől előbb kapják ki eszöket.

– De hát miért kapnák előbb nénémasszony? holott nekik kevesebb szükségök van rá, lévén bölcs tanácsadóik: míg nekünk saját eszünkkel kell gondolkozni. Aztán a kis király nem is a haza veszedelme miatt sír, hanem azért, mert megijedt az ágyútól és a harsány éljenezésektől.

E komolylyá válható vitának a sekrestyésné adott más irányt, sopánkodva mondván:

– Hogy is tudja az a királyné egyetlen gyermekét a török cerberus torkába vetni!… Csak igaz, hogy a magas állásúak szívét megkeményíti az Isten s a szeretet rongyba takarózik!

– Mi az a cerberus? – kérdé agyarkodón Istókné.

– Többnyire fenevad; néha azonban vén asszony is.

– Ez a fehérszemély bizonyosan beste német, ki férjestül a várkaput lanszkeneteknek elárulta; ne beszüljünk vele – sugá Istókné a városhajdu feleségének.

De a hajduné, ha sora volt rá, nem könnyen hallgatott.

– S kend a királyné helyébe mit cselekednék? tudakolá csattanósan a sekrestyésnétől. Talán valamelyik szegény asszony gyerekét öltöztette volna királyfivá, hogy azt nyelje el a fenevad?

– Egy kukkal se’ mondom, hogy nem.

– Hát, azért hallja meg kend előbb a harangszót mint mi, azért szívja be a templomban előbb a tömjénfüstöt mint mi, azért sepri naponként meg az oltár lépcsőjét, hogy ne tudja, miként az Isten szine előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, s ennélfogva a királynénak sem lehet a maga magzatja megmentéseért a másét vetni a fenevad torkába.

A tolongó nép különszakította a vitatkozó nőket, kik különben könnyen egymás hajába kaptak volna az élénk eszmecsere miatt.

– Itt megy a nagy Werbőczi! legyintsd fiam a süvegedet! – nógatta serdülő fiát egy sujtásos dolmányú s hajlott korú megyei nemes, maga is követve az ajánlott példát. Ez a roppant hazafi csapatta ki a nádorságból a vén Báthorit, kinek, midőn lovára emelkedett, a kengyelét oly úrfiak tarták, kik közül a legszegényebb is több uradalommal birt, mint mi jobbágytelekkel. Ez a bátor férfiú szökött fel a Rákos mezején egy hordóra, melyet épen az ő egészségére üríténk ki, és szónokolni kezdett a főrendűek ellen, kik szemtelen gőggel tőlünk különválva tanácskoztak, mintha nem is volnánk az igazi magyar nemzet, míg ők csak fattyú hajtásai azon élőfának, melynek törzsét alkotjuk. Így mondá a nagy Werbőczi, mert még jól emlékszem kifejezésére, s midőn beszédét bevégezte, felszólítván az aranyruhás urakat, hogy jőjjenek közénk, a nép közé, tüstént rettenve szálltak le a várból ő kegyelmek a zászlós és szoknyás urak, mind a világi, mind pedig a papi rendek; holott nekik volt ám elég katonájok, míg Werbőczi István fegyver nélkül és magára hagyatva vala, csak mi vettük közbe, tizennyolczezer párthívei. Éljen, fiam, Werbőczi István!

– Talán azért, hogy a törököt János királylyal nyakunkra hozatá? – kérdé gúnyosan egy másik táblabiró, ki ugyanakkor a váradi püspököt éltette.

– De hát nem szövetségesünk-e a török?

– Mint az egérnek a macska. Most is Werbőczi vette rá a királynét, hogy a kis királyt a szultánhoz küldje, talán azért, hogy láb alól eltegyék – vádaskodék a Martinuzzit pártoló nemes.

– Tagadom a kegyelmed állítását, rivalgott a Werbőczi híve. A csecsemő-királyt a váradi püspök küldi a török császárhoz azon titkos utasítással, hogy ott körülmetéltessék. Ezt én orrontom azért is, mert saját füleimmel hallottam Buda ostromakor a püspök uram e szavait: inkább törökké leszek, mintsem a várat Roggendorfnak feladjam. Nem elég indicium-e ez arra, hogy a püspök küldi a királyt a törökhöz?

– Bizonyosan a püspök küldi. Hisz ő tartóztatta le a mi kedvelt városbiránkat is, Turgovics Miklós uramat, – jegyzé meg egy tisztes helyzetű polgár.

– Ellenkezőleg, barátom! – fogta fel a szót, háta megett, a Boldogasszony templomának káplánja. – A püspök ő nagysága örömmel hirdetne keresztes háborút is a pogányok ellen; de Werbőczi István uram azt tanácsolja a királynénak, hogy csak fogózzék egész erővel a szultán palástjába.

A perpatvar mind szélesebb körbe terjedt s akkora zajjal vádolta a kisebbség Werbőczit, a többség Martinuzzit, hogy a díszkocsi mellett haladó tanácsosok is meghallották egyes töredékeit a rájok nézve nem kedvező nyilatkozatoknak.

– Rossz jel, hogy Podmaniczky ő nagyságát nem látom Zsigmond király kiséretében – szólt a Vizi-városba lejtő díszkocsi környezetén szemlét tartva János diák, a városrész legmélyebb elméjű politikusa.

– Pedig én szolgáltattam neki a szükséges vendéghajat, – említé a borbély, ki szerencsés vala a híres diák mellé tolakodhatni.

– S miért volt szüksége ő nagyságának vendéghajra?

– Mint mondá, kérem alásan, azért, hogy ha a tisztelgéskor üstökön ragadná a jancsáraga, hát ott hagyhassa üstökét.

– Mily előrelátás! – kiáltott fel János diák.

– S miután kegyelmetek az előrelátásról beszélnek, világosítsanak fel engem Török Bálint uram iránt, kit én az operenczián túl képzeltem és ime! a király kocsija mellett találok; – e kérdést intézé nem annyira a borbélyhoz, mint János diákhoz egy jól öltözött úr, kit általában senki sem ismert, s ki, idegen kiejtéséről itélve, rácz eredetű magyar lehetett.

– És miért ne járhatna a királyi kocsi mellett a mezei hadak fővezére, ki a trón legerősebb támasza s Roggendorfon oly fényes győzelmeket nyert, – mondá a diák.

– Való igaz, – válaszolta az idegen – de, ha nem csalódom, ő nagysága szintoly fényes, azonban még vérengzőbb ütközeteket vívott a törökök ellen is.

– De akkor Ferdinánd generálisa volt, most pedig Zsigmondé, – czáfolá meg az ellenvetést a diák.

– Ez szintén való igaz, azonban régen meg szokta öletni a foglyokat. S vajon kemény természetét elhozta-e új urához?

– Szigorú, derék katona most is. De nálunk nem a pogányok ellen harczolt, ennél fogva szerette volna ejtett foglyait magánál tartani, hogy kiválthassák, de az istentelen Mahomed basa, kivel együtt nyerte meg a főcsatát, a foglyokat mind a szultánhoz viteté.

– Hallatlan szemtelenség! Tudom, haragudott is érette Török Bálint.

– Mérgében a bajuszát rágta, – jegyzé meg a diák. Aztán nevetve folytatá: – emberül is visszafizette a kölcsönt a kutyaszivű Mahomed basának.

– S hogyan? – tudakolta az idegen.

– Hát csak úgy, hogy Perényit, a Ferdinánd magyar seregének vezérét, kéz alatt figyelmezteté: vonuljon ki íziben Pestről, mert máskép háta mögé kerül Mahomed basa s elmetszi a visszavonulást.

A mély elméjü diák e felvilágosítására az idegen mosolyogva jegyzé meg: – E tett igen hazafias volt ugyan, de a török császár oly elfogult ember, hogy aligha tudná eléggé méltányolni.

– Csak képzelje kegyelmed, mit nem tud kigondolni a török? – szólítá meg János diákot Bornemisza, a Martinuzzi által megsarczolt városi tanácsos rokona, ki biztos kútfőből szokta híreit meríteni. – Épen most hallom kapitányunktól, hogy a szultán magyar ruhába öltözött renegátokkal árasztotta el a várost, kik a hangulatot kémlik s minden rossz hírt fölszednek. Van közöttük basa is. Mit tegyünk? Ki merészelné őket elfogni? És ha el nem fogják, melyikünk lehet biztos árulkodásaiktól? Majláthot, az erdélyi vajdát, lánczra verték s ha a főurakkal így bánnak, mi történik velünk csekély helyzetüekkel? Legalább is karóba vonnak.

A diák elsápadt, körültekinte, homályos aggodalom szállotta meg, keresé szemeivel a jól öltözött idegent, kivel Török Bálint felől eszméket cserélt, de az nem vala már sehol látható.

A díszhintó e közben a Bombatérhez ért s ott a tömeg kiabálni kezdett az ország tanácsosai felé: Isten éltesse ő felségét! Isten éltesse nagyságtokat! kérjük, hozza vissza nekünk a mi városbiránkat. Turgovics Miklóst, kit a szultán magánál tartóztat. Mi jót állunk érette fejünkkel, egész vagyonunkkal. Ha hibázott, hadd itéljék el a haza törvényei! Kezeskedünk arról, hogy meg nem szökik.

Werbőczi csendesíté a tömeget, szólván: – Tudtunkkal Turgovics nincs sem elfogva, sem letartóztatva. Hogy miért késik, magunk sem foghatjuk meg. Majd megmondjuk, jőjön hamar haza. Kendtek pedig csendesedjenek le s oszoljanak szét.

A tömeg engedelmeskedik, de néhány izgató még mindig tamáskodott. – Nem jön Turgovics többé vissza! jóslá az egyik. Bemártották ellenségei, erősítette a másik s a királyi kiséret csak akkor kezdette kényelmesebben érezni magát, midőn Hévizhez közeledett s a tartózkodás a török előőrsöktől elapasztotta a kiváncsi népet.

Szolimán táborának végső őrhelye majdnem addig terjedt, hol most a császárfürdő.

Mihelyt az őr meglátta a díszhintót, jelt adott s egyszerre nagy mozgás támadt; porfelhő emelkedett a Dunaparton és az ó-budai hegyek lejtőin s a mének dobogása, a növekedő táborzaj eléggé elárulták a hatást, melyet Zápolya ivadékának jövetele előidézett.

Csakhamar fényes s többnyire basák- és főméltóságú urakból alakult csapat vált ki, és drágakövekkel behintett szerszámú s nyeregtakarójú lovakon, igazi ázsiai pompával, mind megannyi király közelített a magyar királyhoz. Midőn a fogattól tíz ölnyire lehettek, leszállottak lovaikról, mellökre font kezekkel, mélyen meghajolva, gyalog mentek a tanácsosokig, kik szintén nagy tisztelettel állottak sorba s mély bókok közt hajlongának, mind a két fél legyőzni akarván a másikat az udvariasság szabályainak teljesítésében.

A basák az udvarmesternő nem csekély ijedtségére a kocsiajtóhoz vezettetve, egyenként bemutattaták magokat a királynak, ki épen akkor ébredt föl szenderéből s ennélfogva savanyú arczczal tekintett a hosszú szakálú, kontyos, tarka és óriás bábokra, kikhez hasonlókat látott ugyan otthon is, de csak arasznyi nagyságban.

A bemutatást rövid, azonban szives szónoklat követte, melyben egy őszbeborult három lófarkas basa a hatalmas szultán nevében kéri a magyar királyt, a fényes kapu hű szövetségesét, hogy látogassa meg őt a császári sátorban.

E szónoklatot kiczifrázva tolmácsolá Zsigmond ő felségének a csauz-basa, mire a váradi püspök szintén megható és ékes szónoklattal köszönte meg uralkodója nevében a ritka s majdnem példátlan kitüntetést.

A csauz-basa a püspök beszédét is tolmácsolá a török főméltóságoknak, megpótolván az ázsiai hiuságnak hizelgő éktelen bókokkal.

Ezzel a menet tovább folytatta útját, a basák és török főméltóságok vezetése mellett.

– Úgy látszik, a törökök sem minket felkonczolni, sem a kis királyt fogolylyá tenni, sem az országot megszállani s annál kevésbbé mohamedán tartománynyá átalakítani nem szándékoznak, mondá Werbőczi Frangepánnak nem minden elégtétel, sőt gúny nélkül.

– Igen fogok örvendeni, ha nem csak fogadtatásunk, de elbocsáttatásunk is egészen nagyságod óhajtása szerint történik, – válaszolta Frangepán udvarias, de nem egészen fullánktalan mosolylyal.

A csauz-basa pár lépéssel hátrább maradván, súgá Martinuzzinak: – A belgrádi és anatoli basák nagy párttal birnak a divánban s igen haragszanak a magyar nemzetre. Óvakodni kell tőlük!

György fráter alig észrevehetőleg bólint fejével, jeléül, hogy a halk szavakat értette s ezzel a csauz-basa, hogy hátramaradása észre ne vétessék, gyorsabb lépteket tőn előre.

A dob pörgött, harsogott a trombita, csattogtak a réztányérok s e török muzsika minden harczias erejét kifejtette, midőn a díszkocsi a tábor első sánczaihoz ért.

*

Izabella királyné gyermekétől elszakítva, a szorongás és bánat martalékául volt kitéve hat egész óranegyedig.

Ekkor hallá meg az ágyúdörgést, mely fiának a szultán sátorába lépését adta jelül.

A várt és rettegett jelre karszékébe hanyatlék, sápadt arcza a halottéhoz hasonlított, de ajkai mozogtak. Hihetőleg imádkozott féleszmélettel, mintha álmodná, hogy oltár előtt áll s az Istennel beszél gyermekéről.

V.

Elemértől és Barnabás diáktól ott váltunk el, a hol több heti barangolás után szemökbe tűnt Budavár távoli körrajza s Elemér éles, gyakorlott szeme az ó-budai magaslatokon a török tábort fölfedezte.

A nap még mindig hőn sütött s lovaik lába magasan verte fel a port.

Rákos rónáját a nagy események sem ébresztették fel álmatag és néma csendjéből. Csak egy nyúl ugrott ki a buczka közül, csak egy héja keringése verte fel az árva csárda baromfiait, csak egy kuvasz ugatott ki a lécz-kapun, képviselve az őrködést a gazdátlan majorban, csak néhány, a csapattól elszakított katona tévelygett még a síkságon, méregetve elméjében a házi tűzhelyhez vagy a táborba visszatérést. A mezei munka javában szakadt félbe; mert ha a várbeliek nem, akkor az ellenség vett igénybe minden fuvart és a török császár közelgésének híre elég volt arra, hogy azt a nép a portyázat és dúlás vérjeleneteivel kösse össze. A kinek barma volt, tova szállítá, a kit szegénysége nem kötött a röghöz, a háború nem foglalkoztatott, talált csendesebb vidéket, hová elvonulhasson, és a sok földvár, palánka s kerített város hazánk sík földén is elég menhelyet nyujtott a csekélyebb vagyonu családok nőtagjainak és gyermekeinek.

Utasaink tehát mentől közelebb értek, annál lehangolóbb vala a benyomás, melyet az elhagyatott és néptelen tájkép gyakorolt képzelődésökre, mit utóbb Buda rongált kőfalainak már tisztábban kivehető részletei is fokoztak.

– Elemér úrfi! – szólt jókora szünet után Barnabás, ajkain ferde mosolylyal – a csonka torony is eléggé meg van alázva. Nem hordja fejét felül az emberek házain, pedig templom. Vajon minő?

– Természetesen keresztyén templom.

– Tudok én Budán oly tornyot, melynek tetejére jól illenék a félhold, vagy a veres kakas; de ne haragudjék kegyelmed, nem akartam én bántani, hiszen! együtt kell emelkednünk, hogy lábunk alatt lássuk a sok czifra és rongyos népet, kiknek ruháit egymással csak azért cserélteti fel a vak szerencse és balsors, hogy mi nevethessünk a furcsa átöltöztetésen… Nem mondhatná-e meg nekem Elemér úrfi, hogy melyik a Boldogságos Szűz német egyháza?

– S miért kérdi?

– Mert olyan kezdőbetűket szeretnék számára rajzolni, melytől ijedve forduljon el, a ki imádkozni akar. Atyám árnyéka a legiszonyúbb éjeken vádolta be ezen egyháznak oltárát, padjait, minden követ, csak a harangokról nem beszélt.

– S mégis a harangokat száműzné kegyelmed a félholddal, melyet a toronyra óhajtana tűzni – szólt tréfásan Elemér, látván, hogy Barnabásnak a lélek látás s a halottakkal társalgásból merített düh oly kedélybetegsége, melyet a szerencsétlenség fejtett ki s csak a nyugalom és jóllét, nem pedig az okoskodás gyógyíthatnak meg.

– Maradjunk tehát a vörös kakasnál, – mondá fontolgatás közt a diák.

– De Werbőczi István uram ő nagysága nem fogad szolgálatjába a veres kakast kedvelő embereket. Ő, mint hallom, a gyujtogatás ellen szigorú törvényeket írt.

– Csak tán nem akar az úrfi engem feladásai által a szolgálatból kitúrni?

– Jegyezze meg kegyelmed, – válaszolta Elemér a legkimértebb szigorral – hogy még nincs szolgálatban s tehát ki sem lehet túrni, s hogy a ki engem feladónak mond, azt én érdeme szerint meg szoktam büntetni.

Barnabás leemelte fejéről érczsisakját s őszinte, de ferde alázattal esdeklék: – Ne vegye, kérem, rossz néven megfontolatlan beszédemet! hiszen tudja, hogy nekünk okvetlenül együtt kell emelkedni. Külön válnunk nem lehet nagy veszély nélkül.

A végszavakban az alázat mellett volt valami fenyegető is, de a lantos vagy nem vette észre, vagy nem akarta.

A kellemetlen érintkezésből támadt hallgatást Elemér figyelmeztetése törte meg: – Ni! ott alkalmasint törökök jönnek! Ezzel ujjával a Margit-sziget innenső oldala felé mutat, honnan egy dereglye, fegyveresekkel rakva, siet a Duna jobb partjára, míg felülről szintén spahiknak látszó alakok tüntek elő s csakhamar pár száz lovas és gyalog volt együtt.

– Most már próbára tehetjük vitézségünket, – szólt Barnabás diák.

– De a törökök szövetségeseink.

– Úgy hát folytassuk csendesen utunkat.

– Nem tanácsolnám, mert ha velünk találkoznak, okvetlenül elveszik lovainkat, sőt minket is elárvereznek.

– Hogy árvereznek?

– Dobszóval, a rabszolgavásáron, – jegyzé meg Elemér.

– No úrfi, ezek élelmes szövetségesek. Nem lehet nálok rossz pálya a katonáskodás.

E társalgás alatt legalább negyven díszruhás magyart vettek észre a Dunaparton, a királyi palota átellenében, kik valószinűleg hajóra vártak, mely őket átszállítsa.

A törökök pedig csendesen kezdettek a díszruhák felé huzódni.

– Fordítsuk utunkat Pestnek, – szólt Elemér.

– Lássuk előbb, mi lesz ebből, – tanácsolta Barnabás.

Lantosunk nem akart tiltakozni oly javaslat ellen, mely a távolság daczára is némi bátorságot föltételezett.

A következő jelenet tanui voltak tehát, melyet Barnabás diák előbb csak figyelemmel, utóbb azonban a káröröm bizonyos izgatottságával szemlélt.

A törökök óvatosan haladtak a parton, zajt nem ütve, de nem is rejtőzve. Valószinűnek látszott, hogy a magyarok észrevették őket, de vagy rosszat nem gyanítottak, vagy talán még szives fogadtatást is vártak. Midőn azonban a spahik három vagy négyszáz lépésre valának, hirtelen szétbomlottak s félkörre alakulva és a gyalogságot, mely többnyire lándzsásokból állott, előre bocsátva, oly támadó állást foglaltak, mely a díszruhás urakat a Dunába is szoríthatta volna.

Ekkor a törökök közül valaki előlépett s elég udvarias magatartással beszélt, – mint a jelek után itélve Elemér és Barnabás képzelé.

Midőn a török ismét a sorba állt, azonnal a magyar részről vált ki valaki, és szintén csendes magatartással látszott szónokolni.

Mihelyt pedig a magyar bevégezvén mondandóját, a sorba hátra vonult, megint előlépett a török s e sajátságos jelenet többször ismételtetik azon különbséggel, hogy a szónokok magatartása mindig szenvedélyesebbé lett s hogy a magyarok egyszerre fölemelték kezöket, mintha fenyegetőznének.

Barnabás diák nagy reményt is csatolt a fenntartott kezekhez s épen javasolni akarta Elemérnek, hogy megsarkantyúzva lovaikat, sorakozzanak… az erősebb félhez; de nagy bámulatára azt vevé észre, mikép a sokat igérő verekedés helyett a törökök által vont félkör megnyilt s azon, mint a feltárt kapun kivonulván a magyarok, előbb lassú lépésben, utóbb ügetve mentek arra felé, hol most Kőbánya fekszik.

– Úgy veszem észre, a törökök, bár szövetségeseink, nem szeretik, ha Budavár őrizete új erővel szaporíttatik.

Elemér, ki ezen észrevételt koczkáztatá, meglehetősen hozzávetett a távolban eljátszott jelenethez.

A pesti ütközet után a szultán közelgésének híre elterjedvén, az ingadozók közül azokat, kik a királyné földjén laktak, de Ferdinándhoz szítottak, aggódóvá tevé eddig folytatott politikájok kimenetele iránt Eszökbe jutott György barát fölkelést parancsoló rendelete, melynek különböző ürügyek alatt nem engedelmeskedtek s most már a mértéken túl is eljöttnek hitték az időt, hűségök és vitézségök kitüntetésére. Öltözékök és fegyvereik díszével is akarták betakarni a szennyfoltot, mely késedelmezésökből ragadt jellemökre. Bátorságukban nem volt hiány és Szolimán hihetetlenül gyors megérkezésének tulajdoníthatni, hogy a harcz babérjai leszaggatásától elkéstek. Ők azonban legalább a királynénál bejelenteni és kimenteni akarták magokat; de a szultán már rendeletet adott, hogy portyázó csapatai szép módjával gátolják meg az úri rend Budára tódulását. A későn jött díszruhások tehát illő óvás és tiltakozás után háztűzhelyeikhez visszaindultak.

– Vonuljunk Pestre, úrfi, ha nincs kedvünk töröknek fölcsapni, – szólt Barnabás diák, észrevevén, hogy a spahik az egész rónán rajlani kezdenek.

Balra tartva, tíz percz alatt halk ügetéssel is e kis kerített városban lehettek.

Elemér helyeslé útitársa nézetét.

– Egyúttal ott fogunk hálni s hajnal hasadtával csolnakot keresünk, mely Budára szállítson.

Pest nem épen gyarló, de nem is erős falakkal kerített város volt s Buda ostroma alatt Roggendorfhoz szított. Kiterjedése csekély. Utczái keskenyek. Házai magasak, de aránylag karcsúk, emeletenként legfölebb hat ablakkal. S hogy a környékre, mely annyi csaták szinhelye volt, az aggódó polgár gyakran tekinthessen, nem mulasztá el épületét legalább két ablakú padlásszobával befejezni.

E várost főbírája és a várnagy Fotiscus Ottó vitézsége sok galibába keverte. A főbíró Budavár megvívásakor első akart lenni a falakon s e miatt maga is sebet kapott, magistratusa is György barát golyói által megtizedeltetett. Később Roggendorf, bár rövid időre, egyik fő hadállási pontul választá Pestet, mi a lakosok kamaráját és zsebét meglehetősen kiüríté. Midőn Mahomed basa és Török Bálint Roggendorfon győzedelmeskedtek, Perényi huszárai a kivonuláskor féktelenül raboltak és feltörték a boltokat s e miatt elkésvén, a török csapatokat nyakukra hozták s javában vagy kardra hányattak, vagy fogságba estek. A polgárok Isten büntetésének tekinték háládatlan bajtársaiknak e szerencsétlenségét; de a Perényi-huszárok iránti új gyűlöletökkel nem csillapíthaták le Mahomed pasa vagyonszomjas haragját, ki mihelyt főhadiszállását Pestre tevé át, Izabella nevében, de saját katonái számára roppant sarczot csikartatott föl a rebellis polgárságon. Végre Szolimán császár egész táborát a budai magaslatokra vezetvén, Pest, melynek alig volt már őrizni valója, őrizet nélkül hagyatott s a polgárok tüstént föltárták kapuikat, főleg azon meggyőződéstől buzdítva, hogy sem barátnak, sem ellenségnek nincs mit többé elrabolni.

E mogorva városba lépett be Elemér és Barnabás, a legkecsegtetőbb reményekkel a puha kenyérre, friss pecsenyére, jó borra és tiszta ágyra.

– Van-e közel vendéglő vagy kitünő csapszék, hol ló és ember megférhessen? – kérdé Elemér az Üllői-kapun berohanva.

– Úri egy van, az utczának majdnem túlsó végén, jobbra. Könnyen megismerhetni a természeti nagyságban lefestett vörös griff-madárról, mely homlokán lóg.

Ezt a kovácslegény válaszolá, ki a várkapu melletti műhely előtt épen egy megnyilazott ló körmét vagdalta.

– Nem verhetne-e föl hirtelen egy patkót? – kérdé Elemér s Barnabás diákhoz fordulva, hozzá tevé: holnap úgy is hajnalszürkület előtt indulunk.

– Addig én megszállok a Griffbe, – szólt a diák, lassan tovább léptetve s a magas épületekre hülye tekintetet vetve.

A kovács vasalás közben tudakolá: – Nem Perényi-lovas-e az, ki az úrfival jött?

– Nem.

– Szerencséje!

– Miért? – kérdezte Elemér.

– A Perényi-huszárok tőlem is egy lovat raboltak, – említé válasz helyett a kovács… Pedig szakasztott olyan, mint a Perényi-huszár – tért vissza Barnabás diákra, ki körül már csoportosodni kezdtek.

Ekkor Elemér hallá mindenfelől «Perényi-huszár!»

Omlott a nép a kapun és boltajtókon.

Elemér sejté már, hogy útitársát a tömeg nemcsak megbámulni akarja.

Kifizetvén a kovácsot, sarkantyút ad lovának; de a keskeny utcza rakva, tömve lett részint bámuló, részint káromkodó néppel. – Üssétek agyon! verjétek le lováról! – hallá köröskörül a Barnabásra czélzó nógatást.

– Nem Perényi-huszár az! A királyné zsoldosa! ne merjék bántani! – kiabált kiméletlenül terelve maga elől a tömeget, hogy a diákhoz csatlakozhassék.

Ennek helyzete valóban nehéz volt.

Lobogós lándzsáját, melylyel bánni különben sem tudott, dorongként használta, óriás paizsát, mely bal kezének szabad mozgását gátolta, önvédelem helyett, megtámadói fejére csapdosta.

A nép füstökökkel, buzogányokkal volt ellátva s egy pár közülök karddal is.

– Húzzátok le a lóról! – tanácsolták ismét a távolabb esők a közelállóknak.

– Verjétek főbe, szúrjátok le! – lett a másik jelszó, melylyel küzdelemre voltak nógatva azok, kik még beütött fővel, tört kézzel, fuldokló mellel visszavonulva, földre veretve, a tizenhat markos lótól és társaiktól tapodva nem valának.

Viszont Barnabásnak is csengett, pengett a sisakja és domború mellvértje. Narancssárga arczbőre szederjessé lett, szája tajtékzott a dühtől s nyirott bajuszát és állát vérfoltok lepték.

Az éktelen lármától és ütlegektől zaklatott mén – melyet Barnabás a hosszú út és Elemér oktatása alatt már megtanult vezetni – végtére kifogy türelméből s urának bősz természetét egészen elsajátítván, rúgni, ágaskodni kezd és a lerészegített elefánthoz hasonlón tiporta az előtte állókat.

Elemér kardot rántva tört rést magának s messzeható hangon kiabálá: – Oszoljatok el! az nem Perényi-huszár, az Izabella királyné zsoldjában van. A ki bántani meri, főbe lövetik. Én az egész várost holnap megtizedeltetem!

Elemér úrias külsője különben is könnyen vezethette a népet arra a gondolatra, hogy főrangú osztályhoz tartozik.

Fenyegető szavai pedig azt hagyták sejteni, miként legalább is a dandárvezérek közé tartozik s deli almásszürke paripája szintén megtette a kellő hatást.

Sokan kitértek előle, sokan megijedve a következményektől, vele együtt kezdték kiabálni: – Nem Perényi katonája! Bocsássátok szabadon!

Elemér néhány hozzá csatlakozó polgártól kisérve, épen a legsürgetőbb perczben érkezett Barnabáshoz; a midőn tudniillik egy utczasuhancz a ló mellé lopózva kaczrával, annak lábinát vágta meg a térdhajlásnál. A sebzett állat a mint hátra zökkent, gazdája, ki a lándzsával a suhancz felé szúrt, igen megrántotta a zablyát s e kettős hatás miatt a szerencsétlen ló hanyatt esett.

A diák pánczélos és lemezes termetének roppant súlyával a földre koppant. Szemei elhomályosultak s öntudata, mint az elfújt mécs, kialudt.

Elemér kardjával szabdalva riasztotta szét a martalékjára rohant tömeget.

E közbe harsogott háta megett: – Félre, ha mondom! én Fotiscus Ottó vagyok!

Fotiscus híres vívó s a pesti őrség várnagya volt. A törökök megszállása alatt az őt bámuló nép által elrejteték s most igazságot osztani jelent meg.

– A ki a földön fekszik, – mondá – lehet Perényi-huszár, de lehet nem is az; miután Erdélyben vannak így öltözött vértesek. S nagy esztelenség volt tőletek, hebe-hurgyán megtámadni.