ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

– Gyakran láttam, hogy a vérengző állatokat leigézi az ember szeme, és visszadöbbenti, midőn támadásra készülnének. Ilyen megbabonázható fenevad a halál is. A ki bátran elébe lép, a ki szeme közé néz, az elől hunyászkodva vonul tovább. Az élet titka a koczkáztatás mesterségéből áll.

Épen midőn Elemér ily különcz nézetet választott jeligéül, lódobogást és kardzörejt hall háta mögött.

Visszatekintett.

Egy tökéletesen felszerelt lovag közeledett hozzá.

Aczélsisak volt fején áll-lánczczal leszorítva s hátratolt arczrostélylyal. Baljában a főtől kezdve egész törzsét fedő paizs. Oldalán török szablya, mely a ló hátulsóbb részeit folytonosan ütögeté. Kezében hosszú lándzsa kék selyemlobogóval. Mellén oly domború vért, mintha a rák hátáról leszedett teknő szolgált volna a fegyverkovácsnak mintául. Elemér a közelgőnek jobb karján vaslemezt, méne nyakán és szügyén vékony aczélhálót vett észre. Szóval, a mindig közelebb érkező úgy nézett ki, mint a török háborúk óta egy tökéletesen fölfegyverzett magyar lovas katona szokott. De a gyakorlatlan lovaglás, a nagy iparkodás, melyet a továbbhaladás eszközlésére kifejtett, eléggé tanusították, hogy újoncz még, s hogy oly osztályból lépett a haza védelmére, hol vagy az ekevassal, vagy a sineggel, vagy az irótollal foglalkoznak.

Elemér egészen meg volt elégedve sorsával.

Elemér vállán puska volt, övében rövid, kétélű vadászkés.

– Jobb hasznát vehetném a koma fegyverzetének, mint ő valaha fogja, – gondolá az ifju, s megint előfordítván arczát, tovább lovagolt.

– Tengerkék dolmánya van, sárga, göndör haja, süvegén darútoll. Ki az ördög hozta épen az én utamba, s épen ma? – ezt gondolá ugyanakkor a pánczélos férfiu.

– Szeretném tudni, hány ezer ily rossz lovas verné szét Ferdinánd seregét Budavár alól? – ötlik Elemérnek eszébe.

– Ez a kujon már holnap reggel el fogja beszélni, mily állapotban talált engem. De itt két ágra szakad az út. Talán balra tér a czudar.

Míg a jól fölfegyverzett bajnok így elmélkedett, Elemér a jobb kézre eső útnak fordult.

– Nini, ez a kalandor jobbra megy. S már most mit tegyek én? De hát vádolhat-e az a vedlett róka, az a fogatlan várnagy, ha rám ismer valaki? Én nem igértem, hogy kiszúrom a szemét annak, a kit arczomra tekint. Miattam ugyan születhetett volna vakon az egész világ, sőt némán is; de úgy segéljen! arra nem vettem föl havi díjt, s nem ittam áldomást, hogy az utasok közül egyet is vakká vagy némává tegyek. Kötötte volna ki e pontot a vén róka világos szavakkal, akkor egészen más volna. De így mit bánom én, ha a titok világosságra jön, csak én hallgassak róla.

Ezzel a pánczélos férfiu szintén jobbra fordult.

– Hihetek-e szemeimnek? – gondolta most Elemér, ki történetesen visszatekintett. – Az a nagy száj, narancssárga arczbőr, vastag orr, nyírt bajusz, kiálló pofacsont és mészárosnak való termet, a megszólamlásig hasonlítanak hozzá. Nem… nem… az lehetetlen. Honnan kapta volna a lovat? Miért öltöznék pánczélba? Mit csinálna azzal a szablyával? Ej, hogy is tudok ilyen bolondságot képzelni!

Elemér többé vissza sem nézett.

– Nyelje el a föld! Úgy segéljen! Ez a Deákék lantosa! Valószínűleg nem törik ki holnapig a nyaka, s mindent el fog árulni. Bánja a manó!

Legalább tíz perczig haladtak egymástól egyenlő távolságban. Az út szélére csinos vendéglő könyökölt, oszlopos fatornáczczal, négy ablakkal, füstölgő kürtővel, hivogató tekintettel.

– Itt jól fogok lakni, s a kövér ürüczombra egy egész kupa vérpiros bort nyelek le, – vigyorgott a pánczélos bajnok, még szélesebbre vonva száját. – De mi a hé-kő! – folytatá, – hisz az a barázdabillegető is oda megy!

Elemér a vendéglő tornácza előtt egy darabont kezébe veté a zablaféket, hogy jártassa meg a lovat.

– A kehes, vézna várnagy, – okoskodott most a paizsos és karvasas férfiu – szerződésünkben nem kötötte ki határozottan, hogy inkább koplaljak, mintsem betérjek oly korcsmába, hol ismerős ül az asztalnál. Ha tehát a titok idő előtt kerülne nyilvánosságra, az ő lelkén szárad minden felelősség. Bánom is én!

Ily gondolat közt ügetett bajnokunk a kapuhoz.

– Csakugyan a hóbortos Barnabás diák! – mondá magában a tornáczról Elemér.

– Úgy segéljen! Ez a sehonnai lantos – mormogta a nyeregből Barnabás.

V.

Ritka háznál történik, hogy a titokba a főszemély legyen leginkább beavatott. Alig képzelhetni a vendéglátó várkastélyban is más szokást. A mennyit tehát Pista bácsi hallott Barnabás diák kacsintgatásairól a szép Dora felé, annyinak, hihetőleg, Elemér is tudomására jutott. Egy érett korú férfiu hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a XVI-ik században, mint ma, bár Barnabás születése napját Dorkán kívül senki sem mondhatta volna meg, arcza 40-től 45 évig engedett az ember képzelődésének szabad tért. Ezenkívül a diák semmi jogczímet nem formálhatott volna a szépség és kellem adományára. Sőt a kedélyesség nemeslevelét, s a daliás jellem armalisát sem mutathatja elő. Születése volt, de megbélyegzett; ősi vagyona volt, de elharácsolt; tudományos ismeretekkel bírt, de hóbortos agyvelőbe zárva. Ennyi hátrány mellett több mint nevetséges, mert ingerlő is lehetett az a tény, hogy szemeit Dorára merészli vetni, kivált, miután különben is már inkább tartották, bár kielégítő ok nélkül, egyházi, mint világi személynek. Elemér valószínűleg nem féltékenységből, hanem e tekintetek összes hatásánál fogva volt iránta rossz elővéleménynyel.

Mi a diákot illeti, ő talán Dorkán kívül, kit megölelni és megfojtani egyaránt szeretett volna, és Dorán kívül, kit a vadállatok buja ösztönével vágynék magának tulajdonítani, minden halandót vagy gyűlölt, vagy megvetett. Kancsal szemmel nézett az egész világra, s nem kétlé, hogy minden öröm, minden boldogság, mely más arczán ragyog, tőle van ellopva. Bizonyos nagy összeesküvést vélt maga ellen forraltatni, melyben részes, ismerősein és a hazán kívül, a véletlen, a vakeset, a szerencse, a gondviselés, s minden erő és hatás, mely a szabad akaratot korlátolja, s kívül fekszik magán az egyénen. Barnabás, ha fáradságot vett volna, mit egyébiránt fölöslegesnek tartott, gyülölsége tárgyait osztályozni, Elemért nem teszi vala hátulsó helyre, mert Doránál szerencsés vetélytársnak képzelte. Általános gyűlölete mentségéül annyit előre is állíthatok, hogy kevély Tarquinnak kevesebb oka volt így fölkiáltani: «bár egyetlen feje volna az egész emberi nemnek, hogy egy kardcsapással vághatnám le!» Csordultig kóstolta Barnabás a keserűség, a méltatlanság ürömpoharát; de az emberek igazságtalansága és az Isten látogatásai a tisztát még tisztábbá, s csak a romlottat teszik gonoszszá.

Durva abroszszal terített fenyőasztal foglalta el a bormérő szoba közepét. Festett virágú faszékek vették körül.

Legalább tíz személyre volt terítve.

Elemér az asztal egyik szögletéhez ült, Barnabás a másikhoz, noha rajtok kívül más vendég nem volt.

A korcsmárosné, mert férje hetivásárra ment, lopott a konyhától egypár perczet, hogy a deli ifjúval trécselhessen.

A diák bagolyszemekkel meredezett a társalgókra.

Talán ez is volt oka, hogy a menyecske a fazekak és serpenyők közé hamar visszaosont s az étket konyhaszolgálójával vitette be.

Elemér közlékeny természetű levén, elhatározta, hogy a pánczélos úrral beszédbe ereszkedik.

– Alig ismertem kegyelmedre ez öltözetben.

– Miért? – kérdé durván a diák, majdnem félkaréj kenyeret tömve szájába.

– Mert előbb hittem csuklyában láthatni.

– S miért?

– Mert asszonynénjének óhajtása volt, hogy kegyelmedből egyházi személy legyen.

Ez a lurkó ki akar kémlelni, gondolá Barnabás és hallgatott.

– Ha szabad kérdeznem, – fogta föl ismét Elemér a társalgás fonalát, – merre tetszik utazni?

– S még ma visszatér-e az úrfi? – tudakolá felelet helyett a diák.

– Nem.

– Talán holnap?

– Akkor sem.

– Úgy bizonyosan holnapután.

– Az sem bizonyos, – válaszolá nevetve Elemér. – S hát a bajnok úr ma megy vissza?

– Nem.

– Talán holnap.

– Akkor sem.

– Úgy bizonyosan holnapután.

– Az sem bizonyos, – röhögött Barnabás.

– S merre veszi kegyelmed útját?

– No, majd meglátom. Alkalmasint arra, a merre a szél fúj. S hát az úrfi?

– Én is alkalmasint arra, a merre a szél fúj.

– E szerint csak én jöttem tisztába az úrfi útjáról, – szólt vigyorogva Barnabás diák.

– Nem tudnám, miért jött volna inkább, mint én a nemzetes úré felől?

– Mert előre megmondhatom, hogy merre fog az úrfi számára a szél fújni. Este Gorbóra megy és ott a várnagynénak, a ki maga is szépen hárfázik, dalol valamit azon nótákból, a melyekre holnap, midőn hazatért, Dora kisasszonyt fogja tanítani.

– Téved, barátom uram! Gorbóra betekintek ugyan, hogy egy kedvelt kardot megvásároljak, de Dora kisasszony láthatásának szerencséjével holnapra nem kecsegtethetem magamat.

– Minek az úrfinak a kard, hisz Deák uraimék várát tudtommal a tatár nem akarja ostromolni, s a tolvajok is csak ott szoktak alkalmatlankodni, a hol van harács.

– Igaz, hogy a kegyelmed zárdájában és az én uraim házánál nem tömné meg aranynyal zsebeit se a harambasa, se a nagyságos tatár khán; de azért még sem lehet csodálatosabb, ha én kardot vásárlok, mint az, hogy kegyelmed egyszerre oly pánczélos és sisakos bajnokká lett, mintha a szent sír váltságára zarándokolna.

– Nem ostromlom, Elemér úrfi, ez állítását, de engedjen meg, alig képzelhetem, hogy Dora kisasszonyt látni napokig elmulaszthassa, a kinek e gyönyörélvezet meg van engedve. Dorka néném nem szereti, ha a várban gyakran jelentkezem. A vén asszonynak tücsök bújt a fejébe. Mindig sápít, ha a kapu előtt sompolygok. S mégis gondolja, úrficskám, hogy én naponként órákat nem töltöttem el Dora kisasszony szemlélésében?

– Bátor vagyok a diák úr szavait nem tartani szentírásnak.

– Azaz kend nem hisz nekem!

– Alig tudom megfogni, hogy lelki szemein kívül mivel láthassa kegyelmed naponként Dorát.

– Saját testi szemeimmel. A kert mellett egy óriási szilfa van. Annak tetejére szoktam mászni, s onnan, ha az ablak nyitva, kényelmesen nézhetek még a kisasszony szobájába is. Láttam őt a himzőrámánál, s állhatatosan hiszem, hogy az a bokor, mely keze által olcsó fonalból készült, az úrfi nézete szerint is többet ér az édenkert minden fáinál.

– Nagy köszönettel tartoznám a bajnoknak, ha ömledezései közé többé nem vegyítené nevemet.

– Talán nem sértem az úrfi izlését, ha Dora kisasszonyt a világ legszebb teremtményének vallom. A tudomány minden fegyverével védelmezhetem e tételt. A kisasszony alkata hibátlan arányú, s épen azért minden részletére nézve biztos tájékozási pontokat nyujt. Alapos értekezést készítettem én már erről. Ha az úrfi egyszer hozzám jönne, szivesen fölolvasnám az érdekesebb helyeket. De találkozunk-e valaha együtt? hm!… Dora kisasszony szemeit, orrát, száját, állgödrét, nyakának hullámvonalait, kezének hosszát és átmérőjét az úrfi is választhatta szemlélődései tárgyául; azonban minő csekély s mily ingó alapokon nyugvó kegyelmed minden ismerete az én tárgyavatottságomhoz képest.

Elemérnek arczára vér szökelt, de mérséklé magát, gondolván, hogy hóbortossal van dolga.

– Az úrfi, – folytatta a diák, az utolsó hatalmas falatot villájára szúrva, – kétségkívül bámulta Dora kisasszony gazdag hajzatát, mely sűrű palástként takarhatná őt be; de megtudja-e pontosan határozni a haj hosszát?

– Jó lesz, ha a bajnok úr félbeszakítja beszédét, mert könnyen támaszthat oly félreértéseket, a melyeknek sajnos következményei lehetnek.

Barnabás a villán tartott húsdarabot lenyelte, s az ingerkedés és őszinteség különös vegyületével folytatta:

– Dora kisasszony haja öt hüvelykkel és három késfokkal ér térdhajlásán alul.

– Ez szemtelen beszéd! – kiáltá Elemér, a haragtól elkapatva.

– Kérem, csak tudományos, – válaszolt fanyar mosolylyal Barnabás. – Emlékszik, hogy a nemzetes és vitézlő Deák István úr husvét másodnapján nagy vitatkozásba keveredett tisztelt öcscseurával a miatt: melyik magasabb, Dora kisasszony-e, vagy egy más személyiség, ki akkor épen jelen volt, s a kinek neve nem érdekel minket. Ekkor István úr a refectorium ajtaján rovattal jegyezte meg azon két leánynak magasságát, a kik a czivakodás tárgyát tevék. Úgy-e ez tény? És az ajtóról suttyomban mértékét vettem Dora kisasszonynak, s a becses eredményt könyvembe igtattam. Később sikerült a kisasszony egy hajszálát Dorka néném szobájában a fésü mellett fölfedezni. Több adatra nem volt szükségem, mert minden tudományos criterium arra mutat, hogy zsákmányom a kisasszony feje lágya fölött díszlett. A tökéletes arány elve, az ajtóról vett mérték és a hajszál hosszúsága minden gyakorlott mérnököt vagy csillagászt, bár hosszas fáradság után, azon eredményre vezetett volna, melyet az úrfival közöltem. S ha valakinek kedve telik egy kopár hegylánczot megmérni, a hol a fa csak silány gyalogfenyőből, a virág csak mérges aconitból, a fű csak moszatból áll, miért ne szentelhessem én időmet és szorgalmamat egy remek leány, egy bámulatot gerjesztő szépség alakjának és idomainak tanulmányozására? Ha a csillagász éjeket tölt az állatkör kémlésével, s hosszas számításokba merül a hold nagysága és a Venus távolsága felől, ne hibáztasson engem az úrfi, ha számtani ismereteimet gyakorlatibb irányra alkalmazom. Dora kisasszony az Isten kezének legalább is oly felséges műve, mint az ég legtündöklőbb csillagzata. S kegyed rossz téren áll tiltakozásaival… Sikerült mult hó 13-án Dora selyemharisnyáját, melyet csak egyszer viselt, ellopnom. Véletlenül a harisnyakötő is, melyen a friss törés látszott, birtokomba jutott. E két irányzó segítségével tegnapelőtt bevégeztem a kisasszony lába hű mását. Minő élvezet volt rátekinteni, összefogott kézzel, odaszögzett szemmel, kényelmesen, hosszasan rátekinteni. De, fájdalom, a szellemi lakoma árát koplalással kellett lefizetnem, mert a szerzetesek észrevevén, hogy a tisztázásra adott kéziratból hetek óta csak egy kezdőbetűt rajzoltam, elvonták tőlem nemcsak az ebédet, de még a vacsorát is. Engem a sors mindig üldöz. Gorombasága hétköznapi; kegyelmére csupán egyszer emlékszem. Tudja-e mi történt?… Honnan tudná, hisz akkor a gorbói várnagynét mulattatá danáival. Dorka néni megbetegedett, s látogatására szabadságot nyertem tőle. A vén huhu mellett kellett virrasztanom, mert mást világért sem bocsátott volna magához. Szememre nehezült az álom. Ha a falajtó kulcslyukán csak egy sugárt lehetett volna azon gyertyafényből látni, mely mellett Dora kisasszony vetkőzött, ha nyoszolyája vánkosától lélekzése csak oly halkan átjöhetne, hogy képzelődésemmel tudnám kisérni tüdője lüktetését és emelkedő keblének hullámzását, akkor, higye Elemér úrfi, az álom soha el nem nyom vala. De így a karszékben oly mélyen aludtam, mint télen át barlangjában a medve. Midőn szemhéjaim fölpattantak, a nap Dorka néni arczredőin játszott, s úgy kiékesíté az öreg asszony képét, mint a tintafoltot a ráöntött rézpor. Ekkor jutott eszembe, hogy elfeledtem vacsorálni, s már Deák uraimék a refectoriumban a reggelit is megemészthették. Mit tegyek? Nagy léptekkel siettem az ajtóhoz, és az ebédlőbe. De sejti-e az úrfi, mit láttam ott? Dora kisasszony reggeli öltözékét, még pedig nem ruhatárban, hanem saját imádni való tagjain. Az öltözék bő volt, a kábításig bő. A kisasszony nemzetes és vitézlő Deák István uram fájó lábait kötözgeté, még pedig egészen lehajolva. Kiváncsilag néztem oda, hol Dora működött. E közben az öreg úr lába a kis székről aláhanyatlott, s a kisasszony utána nyult, hogy fölemelje, és ekkor… oh, Elemér úrfi, minő szerencse, ha a nyakon alul a nőruha kapcsai hirtelen fölnyilnak! Látott-e kegyed két tökéletes gránát-almát elefántcsontból kivésve, de a világ első művésze által? Elragadtatásomban térdre borultam volna, ha a vitézlő István úr kezében görcsös bot nincsen.

Elemér szilárdul el volt tökélve, hogy a diák badar fecsegéseit tűrni fogja. Azonban bármily hajlékony kedélyünk, bizonyos súly alatt megtörik. Elemér eszményi magasságban látta maga előtt Dorát, s nem csoda, ha felbőszült, midőn Barnabás mint anatomiai tárgyat tanulmányozta, vagy mint az érzékiség ingerlő eszközét kémlé, vizsgálá.

– Hallja-e, diák uram, komolyan és ünnepélyesen megtiltom Dora kisasszony nevének említését, – szólt indulattól reszkető hangon s öklével az asztalra csapva.

– Mi joggal tiltja meg, úrficskám?

– A becsületesség, a lovagias szellem, az aljasság iránti undor jogánál fogva.

– S nincs semmi közvetlenebb jogczíme?

– Van.

– És szabad kérdenem, mi az?

– Akaratom. Kedvem hozza magával nem tűrni a kegyelmed ajkán a Dora nevét. Számadásunk lesz együtt, ha még csak álmában is említi.

Barnabás majdnem bazsarózsa pirossá lett, nyírt bajuszának minden szála külön mozgott, s tömött, rövid, vastag haja emelkedett, mint a fenevad sörénye. Szürke szeme oly konok, oly baljóslatú fénynyel és éllel tartott szemlét Elemér minden tagja fölött, hogy a két versenytárs élete fölött határzó percz elérkezettnek látszott.

Elemér az önvédelem ösztönénél fogva vadászkésén nyugtatá kezét, s oly formán kisérte a diák tekintetét, mozdulatait, a hogy a vadász a támadásra kész párduczét vagy hiénáét szokta. De Barnabás hirtelen tenyere közé szórítá fejét, s eltakarta. Ajkain tagozatlan hangok törtek ki, vegyesen hasonlítva a mormogáshoz és röfögéshez. Néhány másodpercz alatt e sajátszerű látvány véget ért. Levette ujjait pofájáról, s vértelen sárga arcza az őrjöngés tétovájával, s az érzéketlenség nyugalmával fordult Elemér felé.

– Nem rendelünk-e még egy kupa bort? Hejh, korcsmárosné, hozzon abból a vörösből!

Elemér megdöbbent e higgadtságon, e merev, benyomás nélküli közönyön.

A korcsmárosné elhozta a kért italt.

– Egészségére, asszonyom, s azon nőkre, kiket mindnyájan szerethetünk és senki sem vall magáénak!

Barnabás egy húzamban kiitta a kupát, s azután megfordítá, hogy körmére szivárogtassa az utolsó csöppet.

– Korcsmárosné, még egy kupát! Ez a mai nap nem olyan, mint a többi… Elemér úrfi! ha szorgalmasan tanulnék, mennyi idő alatt forgathatnám a kardot? Még soha sem vontam ki a hüvelyből.

– Na, arra, bajnok uram, bizony kell félév.

– A mennykőtől, midőn szele arczomat érinti, nem húnyom be szememet. Tavaly egy felbőszített bika rám rohant, fülön ragadtam, és szarvával nem öklelhetett meg. Most hat éve léptem át először a kolostor kapuján. Épen ragály uralkodott a videken, s az akkori gvardián az élet teljes megvetésével járt a betegekhez és halottakhoz. Én mindenüvé kisértem őt, míg buzgóságának áldozatává lett. Nyomdokába más kegyes férfiú lépett, hogy két hét alatt megtalálja sírját. Temetés után a harmadik jött, hogy temetkezzék, s végre én maradtam az egyedüli betegápoló. Nem szeretem sem az élő, sem a haldokló embert, de ételt és ruhát kaptam szorgalmamért. S mármost kérdem kegyelmedtől, mennyi idő alatt tanulom meg a katonai bátorságot, mely gyanításom szerint, lényegesen különbözik a merészség többi nemeitől?

– Úgy hiszem, velünk kell e bátorságnak születni.

– Úrfi, az rám nézve igen nevezetes baleset volna.

E közben a korcsmárosné ismét Barnabás diák elé tette a kupát.

Elemér csodálatos kiváncsisággal nézett a balga vetélytársra. Szive gyökeréig akart volna tekinteni, de nem sikerült.

Most a diák megszakítva a társalgás fonalát, csöppenként szürcsölte borát.

– Egy kevéssé eczetes, nem tesz semmit. Ha kristályból innók, megtörését is észrevehetnők, de az ólomkupa mindent szépen betakar. Jól teszi! A bor színét és érzéseinket el kell leplezni. Minden kamat, melyet az élettel magunknak fizettetünk, csakis ebből került ki. Korcsmárosné! Mennyivel tartozom kendnek?

A menyecske a konyhába vonult, hogy a szolgáló segítségével elkészítse számolatát.

E közben Barnabás a szoba agyag-padlozatán egy faágat talált. Fölvette s megtisztítván, faragni kezdte. Midőn a kérget lehántotta, a kezében maradt résznek négyszög alakot adott. Akkor beléje vágott, s a fadarabnak majdnem felét lehasítá, hogy eldobja. Mihelyt szórakozott arczczal, de munkás ujjakkal e fáradságon túlesett, a felső lapra késével mély jegyet rótt, s övébe dugta a fácskát.

Elemérnek lehetetlen volt észre nem vennie, hogy vetélytársa úgynevezett rovást készített, melylyel a parasztok szokták kölcsönös tartozásaikat emlékezetben tartani.

– Talán a korcsmai kiadásokat akarja a hóbortos ember hitelre felróni – gondolá, s előre mosolygott a pörpatvarnak, mely támadni fog.

Mihelyt a korcsmárosné az ebéd és ital árát a szolgáló által beizente, Barnabás ujjával kétszer vagy háromszor megcsipkedte a leány piros arczát, s azután kézpénzzel fizetett.

Ekkor, késével az üres tányért veregetve, szólt:

– Elemér úrfi, ököllel lesz-e?

Az úrfi nem is sejtve a kérdés értelmét, tudakolta:

– Mi lesz ököllel?

– A leszámolás, melyre kegyelmed czélzott.

– Vagy úgy!… Karddal.

– Ez esetben, – szólt Barnabás, – az alkalmas ideig csak rováson marad. Én, tisztelt úrfi, hogy hamar túlessünk, öklöt javaslanék.

– Hát kegyelmed nem katona? hát csak tréfából kapcsolt mellére pánczélt? hát szablyája fából van-e?

– Mind a három kérdésre pontosan megfelelek. Bizonyos okból katonává lettem; pánczélom komoly aczélból áll mellemen; kardomat csak dicsérni lehet, akár gránátkővel és türkizzel ékeskedő markolatját, akár bársonyos és bogláros hüvelyét, akár suhogó és hajlékony aczélát vegyük tekintetbe. Külsőleg tehát egészen lovag vagyok, születésemre is az; de eddig kezemben a tollat forgattam s nem a fegyvert. Ennélfogva igen hihető, hogy az úrfi, ki születés nélküli kalandor és kardatlan egyén, a Tihóról, Gorbóról vagy Szurdokról kölcsönzött goromba karddal is jó megszabdal, noha a sértő fél volt. Köszönöm szépen, de ily leszámolásra semmi kedvem. Vagy rováson marad tehát az úrfi által elkövetett bántalom, míg a megtorlás órája ütött, vagy pedig ököllel számolunk, s ekkor ketté fogom törni a rovást.

– Ha Dora kisasszony nevét említeni meri, találok én módot, hogy tüstént kényszerítsem a fegyverrel leszámolásra. Az ökölhöz semmi közöm. Nem vagyok sóvágó paraszt, mészáros, vagy… molnárlegény.

Az utolsó szót Elemér különös hangoztatással ejté.

Barnabás diáknak a düh és kétségbeesés miatt reszketett, rángott minden tagja.

Pillanatnyi küzdés után, melyben józan értelme tusakodott az őrjöngés és gyűlölet ellen, izmos testének egész terhével rohant Elemérre, hogy a falhoz szorítsa s összetiporja.

Az ifjú könnyű, kellemes mozdulattal siklott ki előle, s miután látta, hogy hóbortos vetélytársa a lándzsát ellökte, a szablyát nem érinti, s csak erejével akar mindent végezni, ő is visszadugta vadászkését övébe, könnyű, majdnem tánczszerű lebbenéssel hátrált mindig az asztal körül. Ajkai mosolyogtak, vonásain kedv, derű, nyugalom honolt, minek bőszítő, észvesztő hatása volt a támadóra nézve. Barnabás egészen elvesztette szeme világát, s mint a vad bivaly semmire sem figyelve, rohant ellenségére. Ily helyzetben a szerencsének nem lehetett hozzá szegődni. Az üldözés az ajtó szögletéig tartott, s ekkor Barnabás véletlen, de erős lökést érzett, lábai tántorogtak, feje az ajtó táblájához csapódott, s egész testével hanyatt zuhant a földre.

Izmos testének egész terhével rohant Elemérre.

Rövid szédülés fogta el. Visszatartá sisakját, mely homlokára vörhenyes rovatot nyomott; megrázta nyakacsigáját, mely erősen roppant, s fölállott. Ugyanazon széken látta ülni Elemért, honnan üldözte s ugyanazon higgadt vérmérséklettel. Az ifjú kezében megint vadászkés volt, s vállán a puska függött.

Barnabás határozatlan mozdulatot tett előre.

– Bocsánatot kérek, – szólt most nyájasan Elemér, – a molnárlegényre czélzásért. Indulatom ragadott el, tudtam, hogy kegyelmed egyszer gyanuban volt az uradalmi malom kerékfogainak letördeléséért. Hallottam, hogy idegeire a fürészmalom zúgása is izgatólag hat. A várnagy beszélte, mily gondosan kerüli a malomköveket, hogy szemébe ne tünjenek. Az ispán többször panaszolta a molnárlegények elszökését, kik kegyelmed folytonos öklezéseit ki nem állhatták. Szóval, minden arra mutatott, hogy a bajnok úr valami titkos okból esküdt ellensége annak, a mi a mindennapi kenyér lehetségesítésére befoly, kivévén a szántóvetőt, aratót és péket. Honnan támadt és hogy van indokolva e gyűlölet, nem is gyaníthatom. De miután magát a tényt ismertem, valódi gyöngédtelenség volt, a molnárlegényre czélzással keserű érzéseket izgatnom föl. Bocsánatot kérek könnyelműségemért. Mint győztes fél tehetem ezt… lealáztatás nélkül.

Barnabás diák orra és szeme közt egy ponton tartotta kezét, s azután nézdelé a vérfoltokat, melyek tenyerére ragadtak.

Elemér friss vizet hozatott, hogy vetélytársa a különben sem jelentékeny daganatot borogassa.

– Kitől tanulta az úrfi az öklezést?

– E testgyakorlatban még nem volt mesterem.

– Tudja mit? Levetem a pánczélt és kézlemezt. Birkózzunk.

– Hagyjuk el, bajnok uram, elég volt már egy sütetből egy lepény.

Barnabás kivette övéből a fadarabot, s a késsel megint egy nagy rovást tett reá.

Elemérnek lehetetlen volt el nem mosolyodni.

– Rég tudom én, – szólt sötét arczczal a diák, – hogy a világ egy nagy tüskedisznó, mely, akárhol érintem, sért. De az úrfi ez utálatos állat élesebb tüskéi közé tartozik.

– Valóban, a bajnoknak eredeti nézetei vannak, – jegyzé meg Elemér.

– Én pedig úgy hiszem, hogy minden szerencsétlen és üldözött reggeltől estig az enyéimhez hasonló gondolatokon vajúdik, s álmai sem különböznek eszméitől. Azonban bízzuk tudósokra a hosszú vitát. Csak azt akartam mondani, hogy mi valószinűleg hónapokig, s talán évekig sem találkozunk egymással; de én a rovást nem fogom elveszíteni s időmet okosan használom. A kard és puska szintoly engedelmes eszköze lesz kezemnek, mint most a toll. Ért-e engem az úrfi?

– Tökéletesen, – válaszolá vidám mosolylyal Elemér.

Barnabás diák a tornácz elébe hozatta lovát, s a nyeregbe fölkapaszkodván, útnak indult.

Elemér e fenyegetéseknek nagy fontosságot nem tulajdonított ugyan, de midőn magára maradt, s a történetekre visszagondolt, a lélekvádhoz hasonló érzés kezdett keblében éledezni. Kétségkívül bosszantó volt az arczátlanság, melyet Barnabás Dorának elorzott harisnya-kötőjéről s keble ingerteljes alakzatáról beszélt; kétségkívül a szerelmes ifjú szentségtöréshez hasonló vakmerőséget láthatott egy ártatlan, szende, tiszta névnek ily mosdatlan és kaján ajkakra vételében; de másrészről nem volt-e világos, hogy Barnabás fél észszel egész tulajdonítás alá nem jöhet, s hogy szerencsétlen helyzete, szenvedései, gyűlöltetése, ha nem is elnézést, legalább szelidebb bánásmódot igényelhettek volna. Igaz, hogy ingerkedő hangon szólott Elemérhez, de nem vegyül-e szintén némi gúny és kihívás Elemér válaszaiba is. Hihető, hogy a diák féltékenységből gyűlölte őt, azonban nem viseltetik-e iránta Elemér is elenszenvvel, mely szintén rejtélyes kútfőkből támadt? Mennyi ok a kiméletre! A könnyelműsége mellett is nemes indulatú és mély érzésű ifjú kénytelen volt arra is gondolni, hogy Barnabás nagynénjének pénzén utazik. De lehet-e hálával ezért? Ily kérdést Elemér e szerint döntött volna el különbözőleg, a mint szelleme vagy kedélye kerül fölül. Most azonban szíve által vezetve, nem tagadhatta, hogy az imádott Dora keze elnyerhetésére Dorka nyujtá neki az egyedül lehetséges módot.

– Gyöngédnek kellett volna lennem Barnabás iránt nagynénjeért, – e sóhaj emelkedett Elemér kebléből.

Később az önvád apróbb nemei a kiváncsisággal vegyülvén össze, más-más térre vitték az ifjú gondolatait. Eszébe jutott, hogy Barnabás egy titkolt, de óriási szerencsétlenség áldozatja, s közhit szerint előkelő, dúsgazdag családból származott.

– A ki annyit vesztett, jöhet-e vád alá, ha senkiben sem bízik, ha keserűségében sért, ha könnyen bántható, s ha azon, ki ellene vét, az élettől nyert sebekért is bosszút akar állni? Nem kellett volna megtámadnom a bukott, elhagyott s üldözött embert, kitől balsorsa, midőn egyéb kárt már nem okozhatott, a józan értelmet rabolta el. S vajjon hova vándorolt? Szavaiból látszik, hogy nincs szándéka a zárdába visszatérni. Elszakadt azoktól, kik táplálták és ruházták; attól, ki szerette, s el a hivatástól, a melyben talán boldog lehetett volna, míg a zajos élet csak rossz szenvedélyeit fogja viharosabbakká tenni. Szívemből sajnálom, hogy öklöm jelét arczán hordja. Fenyegetéseitől nem félek, de kibékülése inkább hízeleg büszkeségemnek, mintsem sértené azt. A világgyűlölő haragját minden dőre tudja följebb hevíteni, míg egy fokkal is alábbszállítani a bölcsek nehéz föladatai közé tartozik. Sajnálom, hogy ellenszenvemet fékezve, kedvében nem jártam Barnabás diáknak. Vajjon merre vette útját? Legújabb divatú hadi öltözete után itélve, talán a sarmasági táborba küldötték. Nevetnem kell e hóbortos ötleten. No, az is furcsa uraság lehet, ki az én vetélytársamban katonai szellemet födözött föl. Nem adnám sokért, ha e titok birtokába juthatnék. Bohóság, hisz a sarmasági táborunkhoz az egyenes út nincs erre. De szeretnék Barnabás diákkal ismét találkozni.

Elemér e gondolatok közt Gorbóra érkezett.

VI.

Másnap a tehénpásztor kürtje még össze sem gyűjté a csordát, s a pacsirta a hajnalszürkületet üdvözlő dalt alig zengette el, midőn a pánczélos vitéz Turbuczáról, a hol meghált, kiindult. Arczán már alig látszott az öklözés nyoma, de szivében a harag és bosszu, mint a pók a falszögleten, szorgalmasan font és szőtt a legtarkább eszmékből oly hálót, melyen a darázs könnyen áttörhet ugyan, de a légy talán fönnakadna.

Barnabás, a mint izmos és északi vérű lován tovább döczögött, meglátta a falu bikáját.

– Széles homloka és erős zömök szarva van, – gondolá. – Ha én most elébe döfhetném Elemér úrfit, legalább két ölre hajítaná föl.

Turbucza közepén egy faház épült, melynek zsindelyzete hiányzott még.

Midőn bajnokunk mellette haladott el, így elmélkedett:

– Ha e házról most a legizmosabb gerenda földre hullana és a lantost találná, könnyen tehetné nyomorékká.

Néhány öllel tovább Barnabás diák cseréppel födött és ódon alakú épületekre veté szemét.

Arczán düh és sáppadtság ült. Megállította lovát, mormogva mondá:

– Kürtőiden éjente kisértetek járjanak be, s háborítsák a földesúr és a nagyasszony álmát; a fekete kandur szőre szikrázzék s félelmében kapjon nehéznyavalyát a fölébredt csecsemő; a bagoly röpüljön az ablakrostélyra s huhogjon oly rémségesen, hogy eszét veszítse a serdülő leány, ki épen akkor szerelemről és boldogságról álmodott; a vén komondort, Kormost, mely Dorka néni ruháját tépte le, midőn alamizsnát kértünk, harapja meg a veszett farkas, s üsse agyon a család tagjai közül az, kinek testébe utoljára oltá be a dühödés mérgét, a halál legiszonyúbb nemének előérzetét.

A pánczélos bajnok elvégezvén átkát, tovább lovagolt.

A zöld vetés közül nyúl ugrott föl.

– Mi szép látvány lenne, ha a hegyke Elemér az ellenség elől még gyávábban szaladna, mint e bohó állat!

Az útszélen esett marhára szállongtak a hollók.

– Szeretném, – gondolá ekkor Barnabás diák, – igen szeretném, ha a kalandor úrfi helyettem a sarmasági táborba menne, s a többi katonákkal együtt úgy megéheznék, hogy a büzhödt húst a hollók előtt fölemésztené.

Még tovább kisérhetnők a pánczélba öltözött diák bősz eszméit, ha Zsibó határán görnyedt vén asszony nem lépett volna elébe, reszkető ajkakkal, ősz fürttel, esdő tekintettel.

– Oh, Istenem, hisz ez Dorkához hasonlít, – mormogá Barnabás, s erszényét kivonva, egy ezüstpénzt dobott az útra.

Hálálkodva emelte föl a gazdag ajándékot a vén asszony; de midőn áldással akarta kezét a lovag felé terjeszteni, már csak hátát látta.

Barnabás bátorságot vett sarkantyúja használatára, s az ügető paripa a nyeregben oly magasra dobálta őt, hogy majd az egyik, majd a másik lába elveszté a kengyelt, s kezével hol a nyeregkápát, hol a ló sörényét kellett megmarkolnia. Végre a válságos percz lejárt. A ló lassúságát, a pánczélos úr a súlyegyent visszanyerte.

– Mint fog búsúlni néném, ha értesül eltünésemről, – töprenkedik most Barnabás diák. – Talán a sírba is viszi bánata. De miért is ragaszkodik hozzám? Anyám a karjai közt halt meg. Szemem még jól ki sem nyitottam, midőn miattam örökre behunyta szemeit. Akaratom ellen gyilkosa lettem. Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy kölönben is összeroskadnánk. Ej, vajjon miért ragaszkodik hozzám Dorka? Enni adtam neki, midőn éhezett; de ő is adott nekem, ha éheztem. Pontosan lefizettük tartozásainkat és semmi fölösleges adomány nem maradt a hála számára. Dorka szeretete végtére is ostobaság, mert nem alapul semmi tényen, nem mozgatják semmi látható rúgók. De hát okosabb-e nálánál a bagoly, mely saját rekedt hangú családját szereti a szép énekű csalogány mellőzésével? jobb ízlésű-e a banka, mely ronda atyafiságával társalkodik, a helyett, hogy a csinos vörösbegy és a finom alkatú csíz barátságát keresné? Ösztöneink vakok s Dorka szeret engem. No ugyan szépen megcsaltam szegényt? Deák uraimék kedvéért távozásommal nagy bánatot okoztam a vén asszonynak. Ezért nem tanácslom senkinek, hogy más iránt jó indulattal viseltessék. Miért szedetné rá magát? Gyűlöljön, utáljon! Ez a két indulat nem kötelez le senkit. Bánom, hogy csak egyszer is Dorára, a hitvány dalnok szeretőjére néztem. Kevés az a méreg, mely a darázs fullánkján van. A skorpió jelesebb állat.

A hóbortos Barnabás diák szemében könny csillogott, s hatalmasan kezdett fütyörészni, hogy meneküljön azon jobb érzésektől, melyeknek maradványait még eddig nem tudta kebléből kiírtani.

Midőn Szamos-Udvarhelyre ért, első, a mi a szemébe tünt, az egyház új tornya volt, melyre az ács épen akkor akarta föltenni a keresztet. Ily alkalommal a népcsődületet merészségével szereti az illető egyén mulattatni, s a fiatal ács testi ügyességére hiú levén, oly hajlásokat tett, oly kétséges pontokra támasztotta lábát, oly bohóczhoz méltó bókok közt forgatta kezében az érmellékivel telt serleget, hogy a nők ijedtökben kötényök szegletét vagy tenyeröket vonták szemök elé, a gyermekek sikoltoztak, s az öreg kőmívesek is kárhoztatva mondák: – Menten nyakát töri e ficzkó, ha az imádság fönn nem tartja.

Barnabás diák feszült figyelemmel kisérte a suhancz minden mozdulatát.

– Ha a mesterlegény a lantos volna, most, midőn féllábát fölemelte, elsiklanék, orra czimpáját a kúperesz párkányához csapná, s bukfenczet vetve úgy zuhanna a földre, hogy agyveleje épen azon az éles kövön fröcscsenne szét, melyre egy kék dolmányú öreg úr a botját támasztja. Tömött sárga haját mint elundokítaná az aludt vér, szájából, melylyel engem fenyegetett s Dorát csábítgatta, mint kitörnének a szép fogak! A felcser a helyszinére érkezne, aczéltűjét bedugná a sebekbe, s tudós arczczal mondaná: hogy ez az egyén nem vízkórban, nem tüdővészben, nem hólyagos himlő következtében halt meg, de a mint a contusiók és sebek mutatják, magas helyről bukott vagy taszíttatott alá. Erről ő kész hivatalos nyilatkozatot is írni. A kupaktanács pedig összegyűlne a fölött tanakodni, vajjon az ismeretlen úr halála nem fog-e nagy veszélyt hozni a helységre? nem fogják-e rokonai a balesetért a templom tornyát hibáztatni és a jámbor lakosokat, kik magas tornyot mertek építtetni, nem gondolván meg, hogy még nyaka törhetik annak, ki a korcsmaasztal helyett a torony tetején iszsza le magát, ha! ha! ha!

Barnabás diák bősz hahotája a nézők örömrivalgásába vegyült, kik a létrán leszálló ácslegényt üdvözlék.

Nem volt miért tovább mulatnia Szamos-Udvarhelyen.

Szilágy-Cseh felé vette útját.

Borongó kedélyét kellemetlenül érintette egy falka sátoros czigány. A vén asszony hátán két kis poronty ült. A kiséret előtt az idősebb rajkó muzsikált, a malaczok visítottak, a serdülő leányok az út szélén czigánykereket vetettek, s az öreg dádé az üsttel, szitával, pemetével, sátorfával, bögrével s hosszú rongyos vászondarabokkal együtt a hét sovány esztendőnél nyomorultabb szürke gebén czammogott, meleg báránybőr süvegben, szakadozott zöld ködmönben és sárga foltos karmazsin nadrágban.

Ah, Barnabás ilyen társaságban is utazott már Dorkával! Régen történt, de a kiállott nyomor emléke még friss, mintha tegnapi volna.

A szemtelen had körülfogta őt, kérve, rimánkodva, s mihelyt fillért adott, gyanus mozdulatokkal nyomultak hozzá. Csak a lándzsa, mely kézügyben volt, okozá, hogy nem húzták le a nyeregből.

Midőn közülök kibontakozott, ijesztgették lovát, hamar észrevéve, hogy azt gyarlón üli meg.

– Oh, szerencse, te ledér hölgy, ki a festett arczú és üres szívű rimaként mindennel kaczérkodol, akadj csak egyszer kezeim közé, úgy fogok kedvezéseddel visszaélni, s úgy meggyalázom nevedet, hogy szégyenpír borítja a becsület arczát, midőn hozzá közelítesz, és a szemérem kétrétű fátyolt vet szeme elé, félvén, nehogy meglásson téged! Hát csak én nem bosszulhatom meg családomat? Hát csak hozzám jár-e föl sírjából hasztalanul atyám lelke, és bátorít czél nélkül a viszatorlásra?

Barnabás e veszélyes eszméinek fonala is hamar megszakadt.

Mutós, Széplak, Solymos és Szilágy-Cseh felől több lovag szállingózik az országútra. A diák fegyverzörejt és patkócsengést hall háta mögül is. Élénkebbé vált az egész környék. Itt-ott tárogató sírt, dob perdült meg s egész huszárszázad festői csoportja tünt föl a láthatár előterén, egy dombélen.

– Hova megy? – kérdék az áthaladók.

Barnabás diák a közelebbi helységet említé.

– Honnan jön?

– Most Szamos-Udvarhelyről

– Mi járatban van?

– Kiszellőztetem magamat.

– Hogy hívják?

– Futkosinak.

– Nem ismerjük családját.

– Pedig széles családom van.

Ily furcsa társalgás közt talált rá Elemér.

Barnabás arcza elsötétült.

– Ezt a lantos kopót – gondolá, – bizonyosan Deák István és Deák Dániel uraimék azért küldték utánam, mert félnek, hogy a zsoldot zsebemre rakva, lovastul, pánczélostul elszököm. Csakugyan kedvem volna valami ilyesre, hogy őket hitvány gyanakodásaikért megbüntessem. Talán egy haramia-bandához is beszegődném, ha tudnám, hogy sokáig fognak jajveszékelni. Ni-ni! kardot övezett tomporára az átkozott lantos! Csalhatatlanul a Deákék kémje. E praktikáknak még rossz végök lesz.

Elemér, ki valóban örvendett, hogy a diákkal találkozott, szíves szavakkal és tekintettel üdvözlé.

– S nyomomra akadt az úrfi? Ez nagy ügyesség volt, miután magam sem tudtam, merre fogok csavarogni.

Annyi lenéző gúny rejlett Barnabás száraz, hideg észrevételében, hogy Elemér tegnapi szelid töltételei, melyeket reggel is megujított, tűzpróbát állottak ki.

– Uram! – szólt, magán erőt véve, – én egyenesen Budára utazom, s bár kedves meglepetésemre szolgál, hogy kegyelmedet ismét láthatom, e szerencsére nem számíthattam, miután a bajnok úr utazási czélja előttem oly ismeretlen volt, mint az enyém kegyelmed előtt.

Barnabás a csodálkozás miatt száját nyitva hagyta, s kereste a hangokat, melyeket fogai között kibocsásson.

– Hu, hu, hát ki lesz már a Dora kisasszony udvarlója?

– Azzal nem szolgálhatok, ha csak kegyelmed vissza nem tér.

– Én? Hisz én a sarmasági táborba megyek, s onnan Budára. De mit is beszélek? – tevé hozzá Barnabás arra az ötletre jőve, hogy Elemér csak ámítja, s titkát fondorkodva kicsalta, – az úrfi sokkal nemesebb, hogysem hitelt adjon szavaimnak. Szilágy-Csehen megvasaltatom lovamat, ebédelek, s aztán visszautazom.

– Ma nem érkezhetnék haza.

– Fecskeszárnyakkal igen. Különben aligha.

– Gondolom, csak holnap délután látogathatná meg Deák nagyuraimékat?

– Ha tudniillik kedvem volna rá.

– Természetesen. S csak ez esetben kérném a bajnok urat egy szivességre.

– Engem és szívességre? – hüledezett Barnabás diák.

– Értesíteni akarom Deák Dániel uramat utazásomról, s igen lekötelezne kegyelmed, ha levelemet kézbesítené.

– Úgy-e, az apákhoz írt levélbe nem szokás egy pár szerelmes sort a kisasszonykák számára becsempészni?

– Legalább igen ritkán kerülhet elő ily eset, – válaszolta Elemér, a diák bárgyúságán mosolyogva.

– S a büszke Deákéknál, kiknél az úrfi szolgál, úgy hiszem, soha.

Ekkor Barnabás nagy hahotával kezdett kaczagni.

– A levelet nem vihetem el, úrfi, ha, ha, ha! Küldje mástól, ha, ha, ha! Én a sarmasági táborba megyek, ha, ha, ha! Az úrfi Budára, hi, hi, hi! Két bolond összetalálkozott, hajtsuk meg magunkat egymásnak, s gratuláljunk.

Ekkor Barnabás a mély tisztelet minden jelével háromszor borult a nyeregkápáig.

– No, kár volt rovást készítenem az úrfiról. Tüstént ki is vetem a zsebemből. Előkereste a fadarabot, s a porba dobta.

– Vegyünk közköltségen egy csörgő sipkát, s hordozzuk fölváltva.

– Megvallom, e kiadásra nem számítottam, – válaszolá Elemér.

– No, az úrfinak külön sipka kell, s én másutt keresek felezőt.

– De hát miért tart a bajnok mindkettőnket őrültnek?

– Tüstént megmagyarázom. Az öreg Deákok orrolták Dora kisasszony iránti vonzalmunkat, s hogy föl nem ötlő módon túladhassanak rajtunk, háborúba küldnek. Míg minket az ellenség lekaszabol, összeaprít, lánzsára szúr, buzogánynyal ver agyon, pisztolylyal, mordálylyal, karabélylyal, mozsárral, petárdával, kartácscsal, szakállas ágyúval és bombával a levegőbe röpít, ízekre lődöz, porrá tör, addig majd akad Dora kisasszonynak szemenszedett udvarlója, kivel a dölyfös várban senki sem szégyelheti meg magát, s a kit Dániel és István őkegyelmék hetykén fognak fiauramnak nevezni. Úrfi, ez az oka a mi katonáskodásunknak. Kikaptak rajtunk, megcsúfoltak bennünket, de azért, mint látom, büszkén, negédesen billegünk odább, mintha nem is rajtunk történt volna ily pironság.

A diák gyanakvó természete még a felhőtlen és tiszta kedélyű Elemérre sem tévesztette el hatását. Egy perczig lehetségesnek tartotta, hogy Dorka nem a maga fejéből tette, a mit tett, de józan értelme és nemes szive hamar visszautasítá e méltatlan elővéleményt.

– Volna csak az úrfi, – szólt Barnabás, arczán a bosszu és ábránd kifejezésével, – volna csak oly indulatú mint én, akkor tudnék valami czélszerűt javasolni. Menjünk vissza, raboljuk el Dorát, s midőn az erdők rengetegében többé senki sem kisérheti nyomunkat, küzdjünk meg egymással, míg valamelyikünk elhull, s az élő vegye el nőül a rableányt.

Elemér megborzadt.

Barnabás, mintha feleletet várt volna, egy hosszú perczig hallgatott, s azután folytatta.

– Kegyelmed lágy nevelést kapott, de nekem még a bölcsőm is tüskékkel volt kirakva. Míg te a henye törököknél szőnyegen heverészve pengetted a lantot s ittad a sorbetet, én házról-házra jártam az alamizsnáért, s az út szélein aludtam el, verőfényen, zivatarban; pedig apámnak várai voltak. Neked kerítőnő ez élet, ki élvekre csábít, nekem hóhér, ki naponként keresztfára feszít. Én mielőtt a táborba mennék, bejártam azokat a helyeket, hol legtöbb igazságtalanságot szenvedtem; te ez alatt hihetőleg a mosolygó szerencse számára üdvözlő dalt készítettél. Mi közünk lehetne tehát egymáshoz? Ne vegye az úrfi komolynak javaslatomat. Barnabás diák nem ad és nem fogad el tanácsot. Szilágy-Csehen túl különválik útunk, s nem fogjuk vitatkozásainkat tovább folytathatni. Az úrfit kiűzték házokból Deák uraimék, mint az ölebet, engem mint a komondort, s ha az egyik a megszégyenítésen mosolyog, a másik pedig a fogát vicsorítja, csak saját természetét követi; legrosszabb volna, ha a két kutya bosszúságában egymást marná meg. Ezt, kedves úrfi, ne tegyük mi.

– A kegyelmed hasonlítása rám nézve kevéssé hizelgő ugyan, de a mi a kérdés lényegét illeti, az ellen semmi kifogásom.

Elemér alig birta már fékezni indulatait, midőn udvarias hangon e megjegyzést koczkáztatta.

Ha a diák hóbortosságáról nem lett volna meggyőződve, ha nem nyomná az a tudat, hogy titoktartása miatt kénytelen Barnabást valódi helyzete felől ámításban tartani, akkor hajótörést szenvedne a szelidség és kimélet, melyre magát elszánta, akkor utitársa goromba és ingerlő modorán haragra gyúlna.

Így érkeztek Szilágy-Csehbe.

A korcsmában alig volt hely, hová lovaikat kössék.

Hangyabolyként nyüzsgött az udvaron a sok kardos és tarsolyos egyén.

Egyik a táborba siet, a másik haza.

– Nincs többé tábor, – erősíték többen.

– Mi oda megyünk, minket oda küldöttek, – kiabálták szintén számosan.

Elemér, mint élénk és nyugtalan kedélyű ifjú, tudakozódni kezdett; Barnabás, mint a világra keveset hajtó férfiú, meglesve az alkalmat, egy üléséből fölkelő huszár helyét a bormérő-szobában gyorsan elfoglalta és irigykedő kitartással evett, ivott.

– Csakugyan igaznak látszik, – súgá neki a mindenről értesült Elemér, – hogy a szultán már Belgrádon van.

– Mi közöm hozzá. Legyen, a hol neki tetszik, – szólt Barnabás félvállról.

– De attól tartok, hogy a sarmasági tábornak kegyelmed hült helyét fogja találni.

– A mennykőbe! hát még erről is lehet szó? Hát én egész életemben kezdőbetüket fessek és a kolostor konyhaköltségeit jegyezgessem? Most először kaptam állapotomhoz méltó ruhát s visszaadjam-e Deák uraiméknak? Most először van ezüst tallér és arany forint zsebemben s megfoszszam-e magamat azoktól? Hombárral volt atyámnak kincse és lábatlan marhája. Koldus legyek-e örökre, csak azért, hogy Sarmaság környékén a magyar urak nem gyújtanak tábortüzet, nem feszítik ki többé a sátrakat? Az úrfi természetesen ajánlani fogja, hogy menjek haza henyélni, mert a mely tett engem árnyékba helyez, az kegyelmedet emeli! Úgy-e, takarodjam haza?

– Épen ellenkezőleg, a lovag úrnak Budára kell velem jönni.

Barnabás gyanakodó tekintetet vetett Elemérre, s már úgy rémlett előtte, mintha mégis czélszerűbb volna Dorka néni és a kolostor védszárnyai alá visszatérni.

E közben az ivószobában és az udvaron oly zaj és tolongás támadt, hogy egyik a másik szavát többé nem érthette, s a korcsmáros ijedten tekintett hol az asztalra, honnan a vendégek tünedeztek, hol az eresz felé, hol a jászol mellől a lovak kötőfékét kezdték oldozgatni.

– Jemini! mi lesz belőlem? Fele fizetés nélkül megy el? Azt gondolják, az ellenség földén vannak. Itt a sok étel! Uram Krisztus! ki fogyasztja már el? Verte volna meg az Isten a beste fiát, hogy miért nem jött egy órával később! Leölettem a tulkot, egészséges volt, csak a nyelve töve fájdult meg, s most a nyakamon marad, mintha esett marha volna. Fizessenek kendtek legalább két polturát fejenként, azután szerencsés útat kivánok. Nem adtam én csigert, hallják kendtek, s nem is kútból merítik a bort; több kell hozzá, mint vályu, veder és kútágas. Jemini! már szállingóznak ki a kapun! Hallják, atyafiak! kik nem tartoznak a mezei hadakhoz, személyenként fizessék meg a két polturát. No, hát nem világos, a mit mondok? Adjon a kezembe minden ember két polturát, aztán szerencsésen utazzék tovább.

Barnabás diák csipőire tett kezekkel hurrogott és röhögött a korcsmáros rimánkodásain.

Elemér a közbejött zavar okát, a hírnököt kereste föl.

Ez ugyanazon vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniség, a kit a vendéglátó várban már alkalmunk volt megismerni.

Hivatalos készséggel, s majdnem a közkikiáltó magatartásával értesíté Elemért, hogy Jahja-oghli, a szemendriai basa és Ulama, a boszniai vezér, nagy haddal érkeztek Buda alá; Ferdinánd fővezére, Roggendorf, már tökéletesen elvesztette a fejét, s azt sem tudja, merre fusson. A sarmasági táborra tehát nincs többé szükség, s annyival inkább, mert Szolimán császár tengernyi erővel közelít Nándor-Fehérvárhoz, és rövidebb idő alatt mehet, ha kegyelmes szándoka az volna, Bécs kapuihoz, mintsem az erdélyi sereg, melynek még csak igen csekély része gyűlt össze, derekas haddá gyarapodhatnék.

– S most kegyelmed a táborba sietőket visszatéríteni küldetett? – kérdé Elemér.

– Nem fáradnék el ily munkában tizedrésznyire is így, mint midőn a vitézlő urakat részvételre kellett nógatnom; de most a Zsibóra, Egregyre és Drágra menetelen kívül más megbizásom nincs. Drágból betekintek a derék Deák István és Dániel nagyuraimékhoz is, mert a multkor szívesen fogadtak, s tudom, hogy a várkaput most sem csukják be az orrom előtt.

– Ez esetben, kérem, adjon át egy levelet Deák Dániel uramnak.

– Szívesen; de majd csak a jövő szombaton mehetnék hozzájok.

– Négy vagy öt nap nem okozna semmi hátramaradást. S mikor indul innen kegyelmed?

– Mihelyt abrakoltattam.

Elemér leoldá a nyeregkápáról táskáját. Egy papirdarabot göngyölgetett ki, s késével ketté vágta.

Barnabás diák találgató figyelemmel méri az ablakból a künn történteket. Arczán hol gyanu, hol fájdalom látszik. – Mindennek számára, gondolá talált a véletlen egy lényt, a ki osztozzék örömeiben, bánatában. Még a hiábavaló lantos is, ámbár a várból csak úgy távoztatták el, mint engemet, levelet akar írni. Vajjon kinek?… Én senkit sem értesíthetek állapotom felől. Csak egy vén banya könnyezne, ha meghalnék, s annak is a szeme nem szebb a fülesbagolyénál, s testének rútságából csak az hiányzik, hogy tolla nincs.

– Bajnok uram! – szólt a belépő Elemér, – a hírnök fel akarja Deákékat keresni, hoztam kegyelmed számára papirost, ha levelet akarna írni.

– Kinek, lantos uram, ugyan kinek? – kérdezte nehezteléssel Barnabás. – Talán Dorának? de fogad-e el az titkon kegyelmedtől vagy tőlem szerelmes leveleket?… Deák uraiméknak? Hisz ha azt jelentem, hogy még nem tört ki a nyakam, sajnálni fogják. Dorkának? hisz a szegény balgatag asszonyt már eddig alkalmasint értesítették a zárdából elszökésem felől s a várnagy kikötötte, hogy én ne firkáljak neki. Ha meghal szomorúságában, Deák uraimék lelkén ragad. Bánom is én.

– Hát Dorka nem tudta a bajnok távozását?

– Alig képzelem, ha valamelyik czigány nő meg nem jósolta.

– S Deákék kivánsága volt az eltitkolás?

– Ezért kaptam tőlök lovat, pénzt, pánczélt.

Elemért kellemetlenül lepte meg Barnabás fölvilágosítása. Oldhatatlan rejtélynek látszott, hogy őt Dorka, és a Dorka rokonát Deákék titkon küldötték a táborba. Tudta, hogy a vén asszony csak nagy áldozatokkal vihette ki tervét, s a Deák-család sincs oly fényes vagyoni helyzetben, mely könnyűvé tehetné egy önkéntes gazdag fölszerelését. S ha a hazafiság ösztönzé István és Dániel urat ily erőfeszítésre, mi szükség volt azt Dorkától titkolni? S ha Dorka ellenezte az unokaöcs katonáskodását, nem volt-e gyöngédtelenség őt rászedni? S nem bizonyos-e, hogy a fegyverhordásban járatlan Barnabás helyett félannyi költséggel sokkal alkalmasabb egyént lehetett vala szerezni?

E gondolatok Elemért a féltékenység örvényébe sodornák, ha szeme előtt nem állna Barnabás mindazon tulajdonokkal, melyek a szeretetreméltósághoz legkevésbbé hasonlítanak. De minthogy önhízelgés nélkül is hinnie kellett a nagy különbséget, mely őket egymástól elválasztja, fölhagyva a rejtély hüvelyezésével, néhány sorral értesíté Deák Dánielt távozása felől, bocsánatot kér tőle és István úrtól, hogy engedelmök nélkül ment a zászló alá, s megnyugtatásukra becsületszavát adá, hogy Izabella királyné jogainak védelmére semmi veszélytől visszadöbbenni nem fog, s minden törekvése Buda várába jutni, hogy Werbőczi Istvánnak, ki őt a török rabságból kiváltá, hű szolgálatára szentelhesse egész életét.

A levelet térden írta meg s kardmarkolatának gombjával pecsételte le.

Midőn a hírnök az iratot tőle átvette, Barnabás diák a sisakot fejére tevé és a vállrojttal leszorítá.

– Ideje már, hogy induljunk, – szólt Elemérhez. – Én Székelyhíd felé veszem utamat, s ha az úrfi még nem jöhet, ott fogom beérkezését megvárni.

– S tehát a lovag csakugyan nem tér vissza?

– Szerződésemben ez van írva: «Barnabás diák uramat a sarmasági táborba küldjük, hogy alkalma legyen Buda ostrománál megkülönböztetni magát». Ebből önként következik, hogy küldőim a «magam megkülönböztetésére» vetették a súlyt, nem pedig a sarmasági táborra, s nekem magamat meg kell különböztetni, vagy a pénzt, ruhát és lovat visszaadni. Ámde a pénzből már annyit költöttem, a mennyit saját zsebemből ki nem pótolhatok; a pánczélt és lovat pedig megkedveltem. Ebből önként következik, hogy meg kell magamat különböztetni, úgy a hogy nekem tetszeni fog, miután erre nézve a szerződésben semmi kötelező utasításom nincs.

– A megkülönböztetésen vitézséget szoktak érteni.

– Ha Debreczent fölgyújtanám, azzal is megkülönböztetném magamat; ha valakit úgy gyilkolnék meg, mint valaki atyámat, az is úgy megkülönböztetne a többiektől, mint húsevő természete a hiénát a nyúltól. Egyébiránt elfogadom a megkülönböztetés értelmezéseül a vitézséget.

Elemérnek nem tetszett a szerződés ily magyarázata, feledve tehát éhségét, szomját, sietett lova után, hogy a diáktól el ne maradjon.

Midőn úton voltak, mondá:

– Ha Jahja és Ulma basa össze is kötötték magokat Izabella királyné seregével, Roggendorf nem fog hamar tágítani, s remélem, számunkra is marad kitüntetési alkalom.

– A hol három sereg csatázik, ott könnyen kap két katona helyet a sorba állásra, s czélt, a hová golyóját irányozza.

– Számunkra csak egy sereg létezik, az Izabella királynéé, – válaszolá Elemér.

Barnabás tarsolyából pecsétes levelet vőn ki, s előbb megnézegetvén, átnyújtja a lantosnak.

– Izabella királyné nevét sehol sem találom. Olvassa el az úrfi is.

– Csak nem hiszi a lovag, hogy Deák István és Dániel uraimék a Roggendorf táborába küldötték volna?

– Hát a törökökhez?

– Önként értetik, hogy kegyelmedet azért fegyverezték föl, hogy védje a Zápolya házát, melynek ők oly hívei, mint rokonuk, a hatalmas Werbőczi István.

– Melyik pontja ez a szerződésnek? nézze meg jól az úrfi. Hol van említve a Zápolya-ház és Werbőczi? Hát nem lehet-e az embernek magát megkülönböztetni Szolimánnál, Ferdinándnál és Zápolyánál egyaránt? Ha a várnagy föltételhez kötötte vitézségemet, miért nem közölte azt velem? miért hagyta szabad tetszésemre a választást? Hát a németeknél, hát az ozmánoknál nem harczolnak, nem ölnek, s nem lehet-e valaki nagyobb harczos, nagyobb ölő, mint mások? Ha Deák uraimék azt akarták, hogy a németet, vagy törököt s ne magyart lőjjek, miért nem tették ki a szerződésbe? Midőn valaki conventio mellett erdőmestert és vadászt fogad, azt mondja-e, hogy csak bölényt ejtsen el s nem medvét, csak szarvast s nem dámvadat, és csak rókát s nem borzot? Ki akarom magamat tüntetni, s ha e miatt könny csordul ki a két vén ember szeméből, mit bánom én? Készítettek volna okosabb szerződést.

Elemér most érzé először, hogy sokkal kevésbbé hóbortos, mint megromlott emberrel van dolga. Szédelgett, midőn rágondolt Deákék könnyelmű tettére. Erősen elhatározta, nem tágítni Barnabás mellől, s ha szellemével, erélyével, szívességével, kegyvadászatával, önlealázásával sem adhat e vad jellemnek becsületes irányt, inkább kész leend a legszélsőbb végletekre is, mintsem azon általa tisztelt háznak, mely annyi jótéteményekkel halmozá, meggyaláztatását eltűrje. Most érzé először igazán, hogy Dora kezének elnyerhetésére érdemessé teheti magát; s most sejté a merengő lélek mélabús jóslatával, hogy nem a táborzaj, nem az ágyúzörej, nem a küzdők fegyvere a legnagyobb veszély, melylyel őt végzete fenyegeti.

VII.

Dani bácsi az óriási almafa sötét árnyékában ült.

Azon almafát értem, melynek töve mellől Dora a tavasz kezdetén a legszebb ibolyát és császárszakállt kötötte bokrétájába.

Most már melegebb napok járnak, s még az árny is hő.

A nagyuram oldalánál öreg várnagyunk görnyedt, félig nyitott szemmel.

Kőművesek bontogatták a megszüntetett szerzet jószágigazgatói lakát, hogy építéshez foghassanak, s Dani bácsi a várból még az ebédet is a fa alá hozatá, mert látni akarta, mint alakul éppé és csinos külsejűvé az a ház, melylyel Barnabás diák eltávolításáért akará Dorkát a két testvér vigasztalni.

– Csak ne ölnék meg a németek!

– Futni fog előlök, jó uram!

– De ha utána fut a golyó.

– Különb ember is halt meg a hazáért, mint Barnabás diák.

– De senki sem sírt úgy, mint a hogy Dorka őt siratná, s úgy sem átkozódott.

A várnagy mintha Dani bácsi talpra esett megjegyzésén elmélkedni akarna, egészen behunyá szemeit és lassan lógatta fejét.

Kövek rohantak le.

– Íziben foly a munka, várnagy koma!

– S nagy lármával.

– A mesteremberek meg akarják érdemelni kenyeröket.

– Ki is kapják szalonnástul, borostul.

– Csak a pénz a bökkenő!

– A pénztől magam is tartok, – sóhajtá a várnagy.

– Régen jobb idők voltak;… de még él a híres rokon, a nagy Werbőczi István.

– Annak is van hová adja forintjait.

– Elhajtják Buda mellől, atyámfia! a németet, s a marschallus campestrisnek sátrát hatalmokba ejtvén, találnak ott drága ezüstmarhákat, margarétákat és vert aranyat.

– Ha találnának is, nemzetes uram! Török Bálint hordja el, vagy a frater Martinuzzi.

– Az igaz, hogy a nagy Werbőczi Deák-családból származván és a mi águnkkal legközelebbi vérviszonyban lévén, abhorrescálni látszik a gazdagságot. No de jó az Isten, s ha úgy akarja, Dorka asszony számára szép házacska fog itt emelkedni, és még a konok Barnabás diák is ránkor nélkül fog nevetni azon furcsa ötleten, hogy mi őt fegyverhordásra csábítottuk.

Míg Dani bácsi ezt beszélte, a domb horpaszán, honnan egy ösvény az építés alá vett ház kapuja mellett vezet a vár felé, valami mozgó feketeség tűnt fel, melyet most a sűrű faágak eltakartak, majd a verőfényesebb rés a szem elébe vont.

– Alighanem barátkalap, – szól a várnagy, ki először fordult figyelmével arra felé.

– S alighanem barátcsuklya, – mondá kényelmetlen találgatással Dani bácsi.

– Már a fehér kötelet is kivehetem.

– Valóságos minorita a szomszéd kolostorból.

– És felénk tart.

Az egyén, kiről a vitatkozás folyt, a mély völgyösvényen oly ponthoz ért, honnan a csalit és árok közül csaknem egész tomporáig kilátszott.

– Az a boldogtalan pater, – szólt megszeppenve Dani bácsi, – bizonyosan Dorka asszonyhoz megy, hogy Barnabás eltávozásáról értesítse.

– Talán csak a káplánt látogatja meg.

– A szeme sem úgy áll, – valami konokságon töri a fejét.

– Hisz a szemét, nemzetes uram, még nem lehet kivenni.

– Hiában, koma, én csak rosszat sejtek.

Dani bácsi a kapu elé sietett, utána a várnagy.

A pater nagy lélekzések közt és bár lassú, de nagy léptekkel közelge.

– Ez biz’ az alamizsnás.

– Tulajdon maga a híres Florián pater, ki tollkésével szenteket farag, s ha a zárda szekerére ül, alig halad két falun át, s már minden tarisznyát teletöm összekéregetett sajttal, csibével és sonkávál.

– Hej! pater Florián, hova olyan gyorsan? – kiáltá Dani bácsi teli torokkal.

– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Domine spectabilis, én bizony épen a kegyelmetek várába sietek.

– S nem állna meg egy szóra?

– Akár kettőre, nagy jó uram!

– Csak azt szeretném tudni: mi járatban fárad hozzánk?

– Barnabás diákot kell a néneasszony mellől haza kergetnem.

– Soha se fáradjon, pater! Jó helyt ül az, a ki rokonainál ül.

– De, kérem alásan, Barnabás diák távolléte máris sok hátramaradást okozott a kolostorban.

– Nem szorulnak tisztelendőségtek ő reá.

– Azt csak mi tudjuk, hogy igen. Miatta minden kezdőbetű hetek óta ruházatlan, vagy csak félig van felöltöztetve; pedig már legalább kétharmadának egész mundurban kellene lenni. A nagy Á, a mi a testit illeti, eléggé elláttatott ugyan czirádákkal és színezéssel, de fölötte az ékezés czímere hiányzik, pedig szarvasfőt kellett volna képeznie. A fő kész is, de, me hercle! csak az egyik szarv van meg, a másik teljesen hiányzik. Ez nem maradhat így. Szégyent hozna a kolostorunkra. Hát aztán a szegény E betű, melyre különben büszkék vagyunk, hogy járt? Felső ágát szépen borítják be a tiltott alma levelei és gyümölcsei, s csak az volna még hátra, hogy derekán csavarodjék fel a kigyó, és dugja ki arczát a lombok közül. De hát ott van-e a kigyó? A henye diák csak üres helyet tartott számára. Már most kérdem, domine spectabilis, hol tehát az eredeti bűn, az embernek természetes hajlama a rosszaságra?

– Az egész világon, pater.

– De nincs a mi kolostorunkban, s épen ez a baj. Meg is mondta a gvardián, hogy e miatt három napig tartja kenyéren és vizen Barnabás diákot.

– No már azt csak ne tegyék, tisztelendő uraimék. Jobb lesz kiegyenlíteni a dolgot, hadd maradjon Barnabás pár hétig még a nénjénél, s íme én kötelezem magamat, hogy az egész folyó éven ingyen makkoltatást engedek erdeimben a szerzet minden sertésének, s a templom szegényei számára a jövő vasárnap, minden levonás nélkül, két magyar forintot szolgáltatok át kegyelmeteknek.

– Nagyra becsüljük a vitézlő úr grátiáját, azonban nekem szoros kötelességemmé tették előljáróim, hogy Barnabás diákot rögtön visszahozzam.

– De tud-e tisztelendőséged másfél ölet ugrani?

– Már arra nem ajánlkozom.

– Akkor hát három napig vendégem lesz. Mert nálam most igen vígkedvű urak és asszonyságok vannak, kiknek csak az a hibájok, hogy útra készülnek. Ezt megtudván, várnagyomnak utasítást adtam a dobogó tüsténti fölvonására. S majd meglátom, ki tud átugrani a várárkon. Mert, úgy segéljen, különben három nap és három éjjel nálam fog danolni, tánczolni és serleget üríteni. Siessen, várnagy uram! Kísérje a tisztelendőt szerény házamba és mihelyt átlépett a hídon, tüstént vonassa föl azt.

– Induljunk, pater! – szólt a várnagy.

A jámbor szerzetes nem volt ellensége sem a dalnak, sem a bornak. Vonta is ezer incselgő kép a vár felé; de a gvardián szigorú arcza, mely most az ő szeme előtt lebegett, komolyan inté: – Ne menj Florián a kísértet elé, mert még inkább megfenyítelek, mint a csavargó Barnabás diákot!

– Ha a spectabilis a dobogó felvonásától el nem akar állni, akkor szíves igéretei felől értesíteni fogom előljáróimat, s Isten kegyelmével ezennel visszaballagok a kolostorba.

Dani bácsi szabadon lélekzett, mihelyt a pap neki hátat fordított.

– Most szerencsésen megmenekedtem a bajtól; de, várnagy komám, ezentúl kendnek lesz kötelessége oly elmés módot találni ki, mely a papokat a vártól és Dorkát a zárdától távol tartsa mindaddig, míg a ház felépül. Isten őrízzen attól, hogy a vén asszony fölfedezze tettünket. Ha Barnabás elmaradása nyugtalanítani fogja, kend meséljen neki czifra dolgokat. Irtózom Dorka könnyeitől, kétségbeesésétől, megőrülésétől… és nem tudok hazudni. Legfölebb Florián pátert hitetném el… Dorkának hiúzszemei vannak és Barnabást fiaként szereti. De menjünk már haza, mert Pista bátyám zsémbelni fog hosszas kimaradásunkért.

Dora kötött, az öreg nagybátya egy törpe zsöllyén ült. Helyzete kényelmetlen, mert köszvényes lábait jól terjegetni nem tudja, de legalább közel van unokahugához. S mennyi szemrehányást, mennyi figyelmeztetést nem kell elmondani. Hol is kezdje, és hogy?

Dora szorgalmasan kötött.

– Te most csak akkor beszélsz, mikor kérdenek.

– Pista atyus mindig kérd.

– Mert nem szeretem, hogy a szemed fáj és mégis folyvást rontod a sok varrással, hurkolással és kötéssel.

– Még több az üres időm, mint a dolgom.

– De ha a szemed fáj, foghatnál másféle munkához.

– Édes Pista atyus, nincs a szememnek baja.

– Hisz héjai vörösek.

– Bizonyosan a szél fujta meg.

– Te selma, hisz alig jársz ki a szobából.

– Bizonyosan az ablakot tartottam sokáig nyitva és bejött a friss szél.

– S mit látok? cziterádat a szögön por lepi.

– Elpattant az egyik húrja.

– Helyébe én is tudok mást feszíteni. Add ide csak az illő húrt. S hát a virágokat miért nem öntözted meg?

– Micsoda virágokat?

– Amott a cserépben.

– Dorka azt mondja, hogy féreg rág gyökerökön s azért hervadnak. Dorka értelmes asszony.

– Fürteid közé sem tüzesz félig nyilt hónapos rózsát? Pedig mostanáig soha sem mulasztottad el.

– De mind édes atyámnak, mind Pista atyusnak reggelenként hozok friss bokrétát, míg csak a kert utolsó virága nem hullatja el leveleit.

– S hát magadra miért nem gondolsz?

– Nem fontam-e gyöngyöt fürteimbe, mikor sok vendégünk volt?

– De mit használ, ha ifjak helyett többnyire öreg urakkal társalogtál.

– A fiatalokat az öröm magától fölkeresi; az éltesek számára időtöltést a háziasszony figyelme talál. Így tanította ezt nekem Pista atyus. Azután nem tánczoltam-e eleget?

– Mert mindenik úrfi erővel is elvitt volna. De mentél-e a többi nőkkel együtt lovagolni?

– Leányhoz talán nem is illik e férfias mulatság.

– S régebben miért nem vélekedtél így?

– Fiatalabb voltam. Az idő hozza a megfontolást.

– Épen azt nem szeretem, hogy mostanság igen bölcs akarsz lenni. Maholnap már nem is fogsz igazán örvendeni tudni. Hejh, csak az a rossz Elemér ne barangolna annyit! Már látom, hogy róla ragadt a víg kedv mindnyájunkra; még te sem nevetsz azóta igazán. Kész a czitera, próbáld meg rajta az új húrt.

– Eléggé összhangzik.

– Hm! Dani öcsém is hosszasan hagy magamra. Dalolj egyet, leányom.

– Melyik éneket kivánja?

– A melyet utoljára készített Elemér.

Dora elsápadt; de lélekerejét hamar összeszedte.

– Nem emlékszem jól reá, – szólt kikerülőn.

– Hisz legtöbbször énekelted.

– Azután szomorú is.

– Nem tesz semmit, leányom; mi sem vagyunk víg hangulatban. S minden szomorusága mellett az benne igen furcsa, hogy a költöző madarak beszélik el a lovag halálát. Csak az a lurkó Elemér gondolhat ki ilyen csodálatost. Hányszor nem lantolta el hosszú barangolása alatt a szép nőknek? Képzelem, mint dicsérik őt a palotákban és a piaczokon. Nem… arra Elemér mégsem alázta le magát, hogy a vásáron énekeljen, mint a közönséges hegedős. Büszke, délczeg fiu. Talán nem is származott rossz családból. Pista bátyád haragszik, ha Elemér születését ócsárolják. Csak jönne haza már a kópé. Énekeld el, Dórám, a nótáját.

A leány szilaj kézzel nyult a kobozhoz, s Pista bácsinál élesebb szemű az ő szép és sápadó vonalain, a hideg elszánásban annyi égető szenvedést látott volna, hogy rettegne a húrtól, melyre ujjait teszi, és a hangtól, mely zengeni fog.

– Kezd el, Dorám, kezd el már.

A leány kebléhez szorította a kobozt, s halk, de fájdalmas hangon éneklé:

Könny csillogott Dora pilláin; lehanyatlott keze.

– Pista bácsi, elfeledtem a dal folytatását! talán majd tudni fogom. Akkor eléneklem Pista bácsi!

Dorka nyitott be. Midőn Dora a vén asszonyra veté tekintetét, az előbb könnyes szem sötéten szikrázott, s a bánatnak magát átengedett arcz és termet most szoborszerű, majdnem merev kifejezést és állást vett.

A falusi leányka leeresztett kezekkel, egyenes tartással úgy ült székén, mintha a művész véste volna oda, ábrázolván vagy a kifáradt részvétet, vagy a haragra ébredő részvétlenséget.

Dorka sanda s a zavar miatt tétovázó léptekkel ment a szekrényekhez és a polczokhoz, hol rakosgatni és keresni valója volt.

– No, hát mi ujság, jó barátom? – hangzék künn Dani bácsi harsány szava.

– Csak azt jöttem jelenteni kegyelmeteknek, nemzetes és vitézlő uraimék, s respective tudtul adni, hogy a nemesi fölkelés, mely az alvajda ő nagysága rendeleténél fogva Sarmaságra gyült, hogy dandárokká alakulván, Budát az ostrom alól fölmentse, újabban vett parancs következtében szét van oszlatva. Már kiki hazamehet családja tűzhelyéhez, s a tábori nehéz fáradozások után az édes nyugalom karjaiba vetheti magát. Szulejman császár, kinek palástja széléhez fogódzott a mi országunk, Nándor-Fehérvár körül sátoroz, a vitéz szemendriai basa és a hatalmas boszniai vezér eddig már Buda alá érkezett, s a királyné ő felségének nincs többé az erdélyi hadak segítségére szüksége.

– Úgy hiszem, – dörmögé Dani bácsi, – hogy mégsem vált volna gyalázatunkra legalább egy kanállal a magunk véréből is ontani, és Budát a királyi családdal együtt nem bizni csak a török kegyelmére. Az én fiatal koromban akadt volna elég önkéntes, ki a harczvágy miatt álomra sem hajtaná a fejét, míg Mátyás király palotája előtt nem mutathatja meg, hogy mi az a magyar vitézség.

– Most is ment egy pár Sarmaságról Budára; de ha vajon a sok német és török közt megérkezik-e, csak a jó Isten tudhatja.

– Vegye az ég oltalma alá az ily derék magyar embert!

– Amen! – szólt az idegen rikácsoló hangja.

S ezzel a Dora szobájába léptek.

Pista bácsi a vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniségben rögtön ráismert a hirnökre, kit néhány héttel előbb annyi vendégszeretettel fogadott.

Dora sejtelmes szive hangosan kezdett dobogni.

Dorka gerinczén hideg nyargalt át, a félelem fagya.

Most már Dani bácsinak is eszébe jut, hogy a ki Sarmaságról jön, Barnabás diákról beszélhetne valamit. Bánni kezdte, hogy a hirnököt előbb nem kérdezte ki mindenről. Egyébiránt többé nem volna nagy baj, gondolja, ha Dorka a történteket orrolni fogná; mert Barnabás sem késhetik soká a visszatéréssel.

A hirnök e közben táskájából levelet húzott ki.

– Egy lovagtól hoztam Deák Dániel nagyuram ő kegyelmének.

– No hát az nem Barnabás, ha lovagnak néz ki, – számítgatá egész hidegvérrel Dani bácsi. – Édes Dorka asszony, hozza el csak a pápaszememet!

– Nálam volna egy szemüveg, öcsém uram!… de talán kegyelmeddel külön levelezést folytatnak, – szólt nehezteléssel Pista bácsi.

– Sőt ellenkezőleg, inkább bátyám uram ír olyan leveleket, melyeket nekem el sem olvas.

– Megkövetem kendet, én nem szoktam titkolózni.

– Hát én miért rejtegetném a correspondentiákat?

Dani bácsi egész formasággal átnyújtotta a levelet Pista bácsinak, ki szintén hasonló ünnepélyességgel visszanyujtá neki.

Dorka elhozta a szemüveget.

– Itt a kegyelmed üvege, – szólt István úr.

– A kegyelmedé is kegyelmednél van, – válaszolta Dániel úr.

– Így lévén a dolog, mondá a hirnök, – ha nemzetes és vitézlő uraiméknak nincs ellenökre, tehát elolvasom én hangosan, mint illik.

Most azonban Pista bácsinak ötlött eszébe, hogy hátha a levelet Barnabás diák írta. Megszeppent tehát.

– Engem illet az elolvasási juss, mint nagyobb testvért, – szólt vészhárítólag.

– Nem a jussért, de itt a levél. Tessék, urambátyám! válaszolá Dániel úr.

Deák István jól illesztette orrára a szemüveget, feltörte a pecsétet, kibontá a kisded papirt, pattogatá ujjával, pedig beporozva sem volt, s midőn ezen előzményeken szerencsésen átesett, az aláírásra veté szemeit.

– Mi a hékő! – kiáltá, – hisz ezt Elemér írja.

Dora visszanyerte már nyugalmát, de Dorka a falnál fehérebb lett.

– Mit keres Elemér Sarmaságon? – dörgé Dani bácsi.

– Olvasd el, leányom, – szólt megindulással István úr, – olvasd el a levelet, hadd lássuk, mit tett az a háládatlan ifju.

– Csak most adj erőt, Istenem! – rebegte lelkében Dora, s bár kezében a papir ingott, mintha halk szellő mozgatná, bár szíve összeszorult, mintha a halálváz ujjai érintenék, mégis tiszta és rezgés nélküli hangon szavalta el azon néhány, de érzékeny sort, melyben Elemér búcsút vett pártfogóitól, hogy a dicsőség mezején onthassa vérét.

Dani bácsi haragosan törlé ki hüvelykével szeméből a könyet.

Pista bácsit csak az vigasztalta, hogy talán a szemüvegen át nem is lehet észrevenni, nedvesek-e ősz pillái.

– A nagy Werbőczit is említi a rossz fiu! – sohajtá hosszú szünet után az öregebbik testvér.

– És a hazát, – tevé hozzá az öcs.

– Elbúcsúzik tőled, édes Danim!

– S tőled, kedves bátyám!

– És a mi szegény Doránktól is, kit annyi szépre, jóra tanított.

– S minden ismerőseitől, kik őt szerették. S ki ne szerette volna Elemért?

– Kedvelte öcsém, a ki csak vele találkozott.

– Még a leghitványabb ember is.

– Kivéve… de Dorka miatt hallgatok.

Pista úr Barnabás diákra gondolt, s a hirtelen ejtett szó miatt zavar lepte arczát.

– S milyen érzékenyen búcsúzik Elemér, mintha az élettől válnék meg, mintha lelke már ajkain volna, hogy kirepüljön.

– El is vérzik ő a csatán, kedves öcsém! Rá mernék esküdni, hogy vége neki.

Dorka zokogni kezdett.

– Ne pityeregjen az asszony! – kiálta Dani bácsi, kinek szemeit megint facsarta valami.

– Nem menekszik Elemér, – folytatta mélabús elmélkedéseit István úr. – Jól ismerem vakmerőségét.

A hirnök úgy hivé, hogy neki kötelessége a közgyászban a vigasztalás hangját pengetni.

– Nemzetes és vitézlő uraimék, – szólt, – régóta tapasztalom, hogy sokkal több tér vissza a csatából, mint a hány ott marad.

– Talán csak nem czéloz kegyelmed arra, hogy Elemér gyáva volna? – kérdé ingerülten Dani bácsi.

– Isten őrizzen ekkora vakmerőségtől, – mentegetőzött a hirnök.

– Vívtam én is csatát huszár csapatommal, – szólt István úr, kedélyének alagyai hangulatát továbbszőve. – A golyó elhordotta alólam a lovat, a kartács-szögek mint a szúnyogok szüntelen körüldongottak, s katonáim jobbra-balra hulladoztak. Tudom, mi a veszély s mi a bátorság. De Elemér hősebb volt kis gyermek korában is, mint legedzettebb bajnokaink. Láttam küzdeni. Oldala mellett esett el apja, ölettek meg rendre testvérei; de ő nem tágított, nem hátrált. Oly büszkén, oly vakmerőn küzdött, mint a hadisten; pedig csak gyermek volt.

Dora a kéj elragadtatásával hallgatta nagybátyját. Keble emelkedett, szemei eddig idegen lelkesedéstől csillogtak, s most boldogabb volt szerencsétlenségében, mint más a kinálkozó örömök és elért vágyak közepett.

István úr a hirnök felé fordulva, folytatta:

– Kend állítja, hogy sok katona tér ép testtel vissza a csatából; de én meg azt mondom, hogy ha csak három kap sebet, már közülök egyik Elemér lesz, ha kettő marad a mezőn halva, az egyik okvetlenül Elemér. A ki őt a csatába viszi, a halál torkába dobta.

Dorka nyárfalevélként reszketett. Szeretett volna kimenni a szobából, de érzé, hogy nincs elég ereje, hogy a falhoz kellene támasztani kezét, s mégis, mielőtt a küszöbhöz érne s a kilincsre tenné ujjait, már térdre rogynék. Egy széken összezsugorodott, s csak azon igyekezett, nehogy szeme a Doráéval találkozzék.

– Eltemettük Elemért… annyi, mintha eltemettük volna, – visszhangozá István úr eszméit Dani bácsi.

– Mintha szemem előtt volna sírgödre!

– Mintha látnám félig elsenyvedt holttestén a sebhelyeket! – erősíté Dániel úr.

– No, kedves öcsém, talán azt még sem látod, – szólt az ellentmondás ösztönétől megkapatva István bácsi.

– Bizony, bizony már ő kimult, sóhajtá mellre tett kezekkel az öcs.

– De hátha él? – fordított a dolgon István bácsi.

A hirnök megint idején látta a közbeszólást.

– Nemzetes urak! Mindnyájan tudjuk, hogy a seregnél van előcsapat, derékhad és utócsapat. Vannak csatározók, van tartalék. Vannak, kik előre küldetnek a harczba, s viszont vannak, kik a retirálást födik. Az tehát, hogy Elemér lovag, kit közelről nincs szerencsém ismerni, saját vakmerőségének áldozatul essék, leginkább a körülményektől függ, és ennélfogva, kérem alásan, meg sem jósolható. A fővezér oly pontra állíthatja, a hol puskaropogást sem hall.

– Minő bolondság ezt csak képzelni is! – dörmögte Pista bácsi.

– Oda állítják őt, a hol legnagyobb a tűz, – jegyezte meg Dániel úr.

– S ha a podgyász mellé küldenék, onnan is elmegy oda, hol a veszély bizonyos, – szólt az öcs.

– Tudom én, – mentegetődzék a hirnök, – hogy oly előkelő lovagnak, minő Elemér úr, a fővezér is sokat elnéz; de a fegyelem ellen még sem szabad, nemzetes és vitézlő pártfogóim, ennyire véteni. A ki a podgyászhoz van rendelve, nem léphet harczolni az első sorba. Hiába, a regula csak regulának marad.

– De hát miért mondja kend Elemért lovagnak? – pattant most föl Pista bácsi, valami sejtelemtől megkapatva.

– Hát honnan van neki pénze? – kérdé Dániel úr, hasonló irányú gyanítások felé vonatva.

Dorka tűhegyen kezdett ülni.

– Pénzét, nemzetes uraim, nem volt alkalmam látni, – szabadkozott a hirnök, – de szent igaz, hogy tekintete és magatartása rendkívül úrias, s kardján a türkisz, jáspis és smaragdkő igen szép boglárokba van foglalva.

– Hallod-e ezt, öcsém, Dániel? – szólt feléje fordulva István úr.

– S hallja-e ezt kegyelmed, tisztelt urambátyám? – kérdé az öcs, hasonló csodálkozással.

– Nem te küldötted-e el titkon Elemért?

– Lelkemre állítom, hogy nem, – esküdött mellére tett jobb kézzel Dániel úr. De talán te küldötted el?

– Lelkemre mondom, hogy nem, – fogadkozék szintén mellre fektetett jobbal Deák István.

Dorka alatt tánczolt a szék, körüle forogni kezdett a fal, lebegni a bolthajtás, s minden butor hol közelebb jött hozzá, hol távozott tőle.

– Édes Dorka néni, kisérjen be engem, – szólt fölindulással Dora.

A vén asszony mozgott, de látta, hogy lábai nem birják.

A két Deák pedig elvörösödött a harag miatt.

– Ihol ni! elcsábították, ellopták tőlünk Elemért.

– Pénzzel, kincscsel idegenítették el.

– A világ csúfjává tettek minket.

– S nyakunkra vonták a nagy Werbőczi örökös haragját.

– Sírba tették becsületemet, öcsém!

– Házunk hitelét ölték meg, bátyám!

– De majd megtánczoltatom én azt a nyomorultat, a ki ekkora kudarczot kent rám.

– Kikutatom én a hitványt, ha utolsó fillérem belevesz is. Ne búsulj, bátyám, tudok én mozogni, jó a lábam.

– Te megkeresed, én megölöm. Arra jó kezem van.

– Édes atyusék! – rimánkodott Dora könnyezve, – ne lármázzanak úgy, hisz nagy kiabálásaikkal a szegény beteg Dorka nénit annyira megijesztették, hogy már lélekzeni is alig tud. Azután Elemérnél mindjárt megérkezése után magam láttam egy kis erszényt telidesteli velenczei aranyokkal. A lantos mindenütt kap ajándékot, a hol az emberek a bánatra és örömre fogékonyak. Én legalább úgy képzelem… De az Istenért! Dorka néni, jőjön a szobájába.

Késő volt már. Dorka ájultan rogyott össze. Körüle topogtak az öreg urak. Egyik kezét tartá, másik homlokát dörzsölé. Végre éledni kezdett és a hirnökre támaszkodva, az ágyig vánszorgott.

– Nem jó a hangos beszéd, mondtam neked, öcsém, Dani, – szólt István úr, midőn a falajtót betette.

– Csak urambátyám ne mutatott volna épen asszonyszemélyek előtt a gyilkolásra akkora passziót.

– Igaz biz’ a! Elfeledtem, hogy szegény Dorkába csak hálni jár a lélek.

– Őszi levél ő, a szellő is leveri.

– Hát még ha…

– Igen, ha még…

A két testvér megdöbbenve tekintett egymásra.

– Hirnök uram! – szólt most Pista bácsi, a hirnök oldalához vonulva.

– Tessék, – felelt ez szokott vékony hangjával.

– Pszt! – inté Dani bácsi.

– Hirnök uram, nem látott-e útjában valahol egy… egy tizenhat markos lovat?

– Akárhányat, nemzetes uram.

– Pszt! – intett megint Dani bácsi.

– De rajta, egy… egy katonát?

– Minden esetre.

– Pszt! a falnak is füle van, – szólt Dani bácsi.

– Kinek sisakja volt és… – ekkor István úr kört vont kezével melle fölött.

– Vértet ért, uram!

– Csak halkabban! – súgá Dani bácsi.

– Vértet értek s karján pajzsot.

– Legalább százat láttam ilyet, – felelé a hirnök.

– Majd jobban kérdezem én, urambátyám.

S erre Dániel úr sompolygott a hegyes hangú egyén füle mellé.

– Nem találkozott-e kegyelmed olyan könnyű lovassal, a ki lovagolni nem tud s hirtelen nem mondhatná meg, jobb vagy baloldalra kell-e a kardot kötni?

– Vetődött egy pár ilyen is a sarmasági táborba.

– S közöttök ugy-e valaki katonává öltözött papnak látszott?

– Pszt! öcsém, pszt! – sziszegte most Pista bácsi, ujjával a falajtóra mutatva. – Engedd, hogy én kérdjem, mert jó ötletem van.

Ekkor a hirnöknek még el nem foglalt füléhez rukkolt.

– Ebédelt-e kegyelmed katonákkal?

– Itt-ott igen.

– Mondja meg hát nekem, hogy nézett ki az a mamlasz és otromba ficzkó, kinek legszélesebb szája, legnagyobb fogai vannak és legtöbbet evett?

– A kinézése után gondolkoznom kellene, különben pedig Keresztúri Ábrahámnak hívták.

– Az nem a mi falánk zsoldosunk.

– Pszt! meghallja a vénasszony.

– De minek beszélsz te oly nagyon?

– Urambátyám az, a ki kiabálásával mindent elront.

– E szerint, nemzetes uraim, helyesebb lenne talán a refectoriumban beszélgetni, – indítványozá a hirnök.

– Egy pohár bor mellett, úgyis a nap már hőn süt, – így szólt Dani bácsi.

– Menjünk hát, – egyezett bele az öregebb testvér.

– Sejtem én már, – súgá hátok mögül a hirnök, – hogy ki után tudakolnak vitézlő uraimék.

Pista és Dani bácsi erre rögtön visszafordították arczokat.

– Szóljon tehát.

– Nyilatkozzék gyorsan.

– Elemér úr a szilágy-csehi korcsmában egy katonának pennát nyomott a kezébe, hogy levelet írjon, talán épen ez lehet a kegyelmetek zsoldosa.

– Úgy van. Bizonyára Barnabás diák volt.

– Csitt, halkan! menjünk ki a szobából, csitt!

Ily kölcsönös csillapítás közt távoztak.

A hirnök mentől többet merített a kupából, annál kevésbbé tudott fölvilágosításokat nyújtani s Deákék kénytelenek voltak puszta gyanításokkal beérni.

Nagy szomoruságukra hallák, hogy a hirnök már Zsibót, Egregyet, Drágot összebarangolta, mielőtt hozzájok jött volna. Ebből következtették, hogy Barnabás diáknak legalább három nappal előbb kellett volna hazajönni. Hol késik tehát? Nem vette-e önszántából nyakába a világot, vagy nem beszélte-e rá Elemér, hogy vele együtt Budára menjen? oly kérdések, melyeket könnyű volt föltenni, de nehéz megoldani. Az öreg urak csak azt sejtették, a mi legkeserűbb volt rájok nézve, hogy tudniillik könnyelműségökkel Dorka ellen nagy vétket követtek el s csak a vakesetnek fogják köszönni, ha hibájok világosságra nem jő s ha a következmények nem lesznek gyászosak és a lelkiismeretet terhelők.

Alig várták s most az egyszer történt ez a vendégszerető urakkal, alig várták, hogy a hirnökön túladhassanak s azután egymásközt meghányják-vessék teendőiket.

Midőn végre magokra voltak, kezdődött a fontolgatás nehéz szerepe.

– Írjunk a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, Elemér eltávozásáról.

– Minket ügyetlenséggel vádolhat; de mégis küldjünk hozzá levelet, kedves bátyám. De hát Dorkával mit tegyünk?

– Titkoljuk, a meddig csak lehet, Barnabás diák eltűnését.

– S ha megtudja, hogy öcscse nincs a zárdában?

– Akkor nekünk is megütközést kell színlelnünk, mintha ártatlanabbak volnánk a ma született gyereknél.

– Ha sima, fiatal volna arczunk, könnyebben lemoshatná egy kevés tiszta víz a tettetés mázát; de félek, úgy bemocskolja redőinket, hogy szennyét semmiféle szappan sem viheti le többé.

– Mondasz valamit, öcsém! Azonban maradna-e fél perczig is nálunk Dorka, ha megtudná, hogy öcscsét, a kit szemevilágánál sokkal inkább őrzött, alattomos úton vezettük a halál torkába, noha tudtuk, mily jó tehetetlen, mint nem képes egyébre az öklöződésen kívül.

– Azután ha legalább a haza védelme forgott volna eszünkben!

– Az már más volna, öcsém. De mi tagadás, mi bizony csak azért küldöttük a háborúba, mert bosszankodtunk, hogy a mi Doránk felé forgatja sanda szemét.

– Szent igaz, bátyám s pedig nem volt miért féltsük a mi szép leányunkat az ő éktelen arczától és faragatlan viseletétől.

– Itéletnapig sem hozta volna vele senki gyanuba. S most hasztalan építünk házat Dorka asszony számára.

– Ő azt fogja mondani: készíttessetek számomra inkább koporsót.

– Szobáit hasztalan butorozzuk be!

– Ő azt fogja mondani: rendeljetek fejem alá inkább gyaluforgácsot, arczomra szemfödelet.

– S ebbül, öcsém, az következik, hogy a föld fenekéből is elő kell kerítenünk Barnabás diákot.

– Úgy van. Írunk Elemérnek levelet azon meghagyással, hogy tüstént indítsa vissza őt.

– De nem tudjuk, hová czímezzük.

– A mi nagy rokonunk levelébe csatoljuk az Elemérhez szólót is.

Ez kielégítő megoldásnak látszott. De most már új nehézség merült föl. Az akkori közlekedés még béke idején is igen hiányos volt s a háboru alatt majdnem legyőzhetetlen akadályokra talált. Erdélyben még az én gyermekkoromban sem volt szokatlan, hogy a földesúr a levéllel jobbágyát küldötte az ország egyik szélétől a másikig, még pedig gyalog. S ha ez megérkezett az illető helyre, néha egész hetekig pihent csendesen, míg választ kapott, melyet haza vigyen. Akkor még kiváncsiságunk nem a perczek, de a hetek teléséhez szabta magát s bár mint érzés nem birt kevesebb ingerlő erővel, mint most, a távirdák korában, de kitöréseit mérséklé és megosztá a roppant időköz korlátja.

Dani bácsi szemlét tartott jobbágyai jó és rossz tulajdonai fölött.

Az egyik jól gyalogolt, de gyakran tekintett a csapszékbe. A másik szerette a vizet, de lába lőcsös volt. A ki fürge és szeles, mint a gondtalan ifjú, kihullathatta tarisznyájából a levelet; a kinek óvatosságát dícsérték, félénkségéről is hírben állott. A kinek lova volt, rossz kedvvel hagyná oda gazdaságát; a ki alá az uraság adott volna lovat, nagy kérdés, mikor tér vele vissza. Sok tanakodásra lett tehát szükség, míg Dani bácsi kiszemelte s Pista bácsi elfogadta a czélszerű egyéniséget.

Aztán meddig küldjék?

Az öregebb testvérnek Szinérváralján lakik a jó barátja; az ifjabbnak Nagy-Kállóban.

Kit tiszteljenek meg azzal, hogy a vett levelet máshoz tovább küldje s az ismét máshoz, míg kézről-kézre adatván, végre a nagy Werbőczi István tulajdon kezébe érkezik?

Hogy dőlt el e nehéz és sok tanakodásra méltó ügy, arról a krónikákban semmi adatra nem akadtam.

De bizonyos, hogy harmadnapon már a levél nemcsak meg volt írva és lepecsételve, de valósággal útnak is indult s folyvást haladott rendeltetése felé.

Mire elérkezik, Budavárában sokat nem talál úgy, a hogy kellene. Talán Mátyás király palotájába is idegenek költöztek. Talán a templomok is más hitet és imát türnek a szentek képeitől megfosztott boltíveik közt. Talán maga Werbőczi István sem lesz többé Izabella királyné szolgája, a csecsemő királyfinak gondnoka és Magyarország ügyeinek egyik fő intézője!

Ki tudja, mennyi ideig vándorolnak Pista bácsi kézvonásai?

Addig térjünk más vándorok úti kalandjainak elbeszéléséhez.

VIII.

Elemér hosszas barangolás alatt hódításokat tett Barnabás diák kegyében.

A féltékenységre – mint a diák hivé – megszünt minden ok.

Mindketten földönfutók.

A szerencse még nem találkozott egyikökkel sem, pedig már hat nap óta keresik közös úton.

Ha csak egy perczig mosolyogna a távol ködéből Elemér felé, ha kaczér szemének csak egy sugarát vetné a fellegek közül a lantosra, akkor a diák talán visszaesnék régi hangulatába.

De most miért gyűlölné Elemért ezerszer inkább, mint általában az embereket.

Szelidűl Barnabás.

Puszta csárdába szállottak meg.

Elemér hosszan dőlt a zsupágyra s elaludt.

A diák fölemelte lándzsáját, mintha a pihenő mellének akarná szögezni, de hamar leereszté és megelégedett azzal, hogy nehéz talpú csizmájával mintegy véletlenül a lantos lábára lépjen.

– Ezt az embert utoljára is én fogom megölni, – mormogta néha. Elemér is meghallott valamit ebből s elmosolyodott a diák hangos gondolkodásán. Azonban rendre kimaradt Barnabás mormogása s volt idő, midőn nem egészen rosszakaratú mosolylyal beszélt utitársával.

A Hortobágy közepén a gulya bikája Elemérre rohant.

Barnabás, ki hátrább maradt, megállítá lovát s csendesen nézte a jelenetet. A szó legszigorúbb értelmében semleges maradt. Nem mutatott több rokonszenvet a támadó, mint a megtámadott fél iránt. Nem segítette a bikát az ostromnál, szívesen mosolygott az ellentállási ügyességen és őszintén elismerte, hogy Elemér nem csekély föladatot oldott meg, midőn a veszélyből menekült.

Szolnokon, közel a város kerítéséhez, két zsivány vagy csendháborító lógott a bitófán. Barnabás föveget emelt a törvény keze által kimultak előtt s azután velök szembeállva, sokáig őgyelgett torz vonásaikon. A merengés fölkölté benne a vágyat s hő képzelődése megfosztá a fát halottjaitól, hogy reá másokat akaszszon föl. S talált két áldozatot e czélra, de közöttök nem volt Elemér.

Roppant haladás a kiengesztelődés felé.

– Úrfi, – szólt Barnabás, a mint a Tisza füzesei közt utaztak s a hold világítását a badar alakú törzsek s a rendetlen ágak körrajzai furcsánál furcsább árnyékkal hintették be, – úrfi, látott-e kegyelmed lelkeket, kik álmában jelentek meg s hiúz-szemökkel, mint a gyújtóüveggel, égetik a testen azon pontot, melyre tekintenek… nálam többnyire a homlokot? látta-e atyját a kisértet minőségében?

– Sohasem.

– Talán atyja természetes halállal mult ki?

– Megölték gyermekeivel, testvéreimmel, nejével, édesanyjával együtt. A családból csak én maradtam életben.

– Dajkája beszélte el a történetet?

– Szemtanuja valék.

– Szerencsés! Ha én szemtanuja lettem volna atyám megsüttetésének, az izzó vassal kiszúrták volna szememet. S tudja-e ki? Saját nagybátyám. Ebben egyébiránt semmi különös nincs. Én is úgy tennék unokaöcsémmel. És ha az égnek a nap valódi szeme volna s karjaim a végtelenségig terjednének, tüstént kivájnám azon nagy bambának, a mindenségnek szemeit. Haha! Hiszi ezt uramöcsém?

– Mihelyt, – válaszolá mosolygva Elemér – a nemzetes úrnak oly hosszúra nyúlnék a keze, bizonyosan az esze is hasonló arányban nőne. Ennélfogva, úgy hiszem, öntől kegyelmet nyerne a nap, habár világosságával néha alkalmatlankodott.

– Nem mondhatnám, hogy a nap sugara volna a legesküdtebb rosszakaróm. A hold, a csillagok és világtalan éj még többször bosszantanak. Midőn az emberektől menekültem, a holtak társasága fogott körül… s mit nem beszéltek azok nekem! Vagy tíz kisértetnek már az arczképét tollal lefestettem. Ha visszatérünk, elhozom a zárdából s megmutatom kegyelmednek. Ugyanazon könyvben vannak, a melyre Dora kisasszony alakjáról szerzett tapasztalataimat igtattam. S tudja-e, hogy hívják e kisérteteket? Furcsa! csak kettőnek hallám a nevét, a többi oly halkan nevezte meg magát, hogy lehetetlen volt kivenni… Rácz István és Targovics Péter iszonyúan sápadtak. Nem csoda, hisz megcsömörlöttek atyám húsától s betegségökből még a halál sem tudta kigyógyítani. Sovány, silány kisértetek. Mindig borzadoznak az elnyelt falat utóízétől.

Elemér eleinte az őrültség bősz ötleteinek tartotta Barnabás diák beszédét, de utóbb föltámadt emlékezetében némi töredéke egy hajmeresztő büntetésnek, mely Nándor-Fehérvárott hajtatott végre.

– Édes barátom, – szólt megindulással Elemér, – uralkodjék kedélyén nappal s akkor éjente nem fognak fölkelni sírjaikból a kisértő lelkek.

– És miért ne látogatnának meg? Hadd fedezzék föl titkaikat s vázujjaikkal hadd jőjjenek, hadd vonják le az emberiség arczáról a fátyolt, hogy tekinthessek utálatos vonásaira! De a szél süvölt, lidércztánczot járnak a holdvilág rezgő szőnyegén a fák árnyai, keressünk tanyát magunknak, nincs hideg s mégis úgy tetszik, mintha fáznám. Ni, amott ablakfény csillog.

– Bojtártanya lehet.

– Kutyaugatást hallok. De mondja meg az úrfi, mondja meg Elemér barátom, mit csinálna kegyelmed azon török martalóczokkal, kik testvéreit és atyját megölték s a kik a házat nagyanyja fejére gyújtották?

– Ha az életben rájok találnék, kardot rántanék, hogy megvívjak velök.

– De én nem ölhetem meg atyám kínzóit, mert már mind meghaltak. S véres árnya mégis bosszúra ösztönöz. Uram, elvették falvaimat, váramat: de a bitorló nagybátya mag nélkül mult ki és idegen kezekre került a rablott birtok s íme a kisértet, ki atyámnak nevezi magát s a kinek képét több példányban rajzoltam már le, szüntelen arra buzdít, hogy irtsam ki e rablókat. Hol találok rájok? – kérdezém. Az egész országban, felelte. Mi a jegyök, hogy őket megismerhessem? Arczukon az öröm, szivökben a boldogság, testökön a gazdag ruha, szólt atyám.

– A sátán jelent meg kegyelmednek s csak hazudta atyja nevét. Imádkozzék, vezekeljen s nem fogja többé háborgatni.

– Dorka néni is ezt tanácsolta, de nem használt. A vén bagoly, hogy kábaságomért kikaczagjon, mondá: rajzoljam le tehát atyámat, úgy, a miként álmomban szoktam látni. Tudta, hogy anyám velem volt viselős, midőn férjét, mint az ürüt, nyárson sütötték meg s hogy ő ennek arczképét hasztalan követelte vissza a zsivány testvértől. Megégettük a honárulót képben is, volt a válasz… Uram, midőn Dorka kivánságát hallám, rögtön a kolostorba mentem, s elhoztam a tollrajzot, szeme elébe tartottam. A vénasszony élesen fölsikoltott, fogai vaczogtak s egész testében úgy reszketett, mintha csontja is csupa kocsonya volna. Később azt állította, hogy a kép csak göndör nagy szakála és vastag ajkai miatt látszott atyámhoz hasonlónak, de különben egészen idegen arczú és termetű. Léha beszédek. Esküszöm reá, hogy velem a magános éjeken atyám lelke vitatkozik a bosszú eszközei felől.

A rajongás szavai s egy iszonyú történet homályos hagyományai Elemér idegeit is izgalomba hozták. A csodálatos, a szertelen vonzereje hatni kezdett az ő fiatal képzelődésére s e varázs érdeket, részvétet gerjesztett benne a szerencsétlen Barnabás diák iránt. Nem tartotta többé csak eszelős embernek, sőt valami nagyszerűt látott a boszúban s annál inkább, minél határozatlanabbak tárgyai, minél inkább tágul általános gyűlöletté.

Alig tartott néhány perczig ez ámulata, de eredményei keserűek voltak.

– Ha én bosszút akarnék állani a nagyokon, igyekezném nagygyá lenni, – szólt a pillanat hevében.

– Mondja el még egyszer, barátom! – kéré Barnabás diák, mintha nem értette volna jól.

Elemér ismételte a tett észrevételt.

– De az élet oly rövid és az előhaladás útja oly hosszú! Én már érett korú férfiú vagyok.

– Kitünővé egy szerencsés percz alatt is válhatunk; hasznos emberré a fáradságos évek tesznek… De már a tanyához értünk.

– Az még egy parittyadobásnál is távolabb van. Addig folytassuk beszélgetéseinket, – szólt a diák nyugtalanúl.

Elemér már érzé, hogy a veszélyes zsarátnokról a hamvat fújta le s a szén elevenebbé lett.

– Csak arra akartam figyelmeztetni, – mondá csillapítóan, – hogy ha Athinai Simon parasztból zászlósúrrá lehetett, úgy ön, a ki valószínűleg fényes család származottja, hamar szerezhet magának állást s még régi birtokait is visszanyerheti.

– Birtok és boszú szép volna együtt! – sóhajtá Barnabás diák… – Csakugyan a tanyánál vagyunk. Hejh! Nyissatok ajtót! He, hollá, ki van benn? Szólítsátok a kutyákat! Sánta lakik-e e kunyhóban, hogy oly lassan mozog? Belőjjek az ablakon? úgy talán meghalljátok a bekéredzést. No már mozognak!… Soha sem fogom bánni, hogy az úrfival utaztam. Ne élt volna Dorka, a vén boszorkány, nem sompolyogtam volna annyit a kolostorokban… most úr lennék. Tüntessük ki magunkat, Elemér barátom; nosza, tüntessük ki!

Barnabás diák, mihelyt zilált élete számára vezéreszmét nyert, mohó, görcsös szenvedélylyel szorítá azt lelkéhez.

Szótalanabbá lőn, merengőbbé, gondolkozóbbá s midőn beszélt is, azon sarkpont körül forogtak eszméi, a melyhez bűnös reményeit köté.

Elemér figyelmét nem kerülte ki a hatás, a mit gondatlanul ejtett szavak útitársára gyakoroltak; de azzal vígasztalá magát, hogy végtére sem könnyű a Barnabás tulajdonaival kitünő helyzetbe jutni, s ha ez véletlenül mégis megtörténnék, a mint emelkedni fogna, tisztúlna és szélesednék előtte a láthatár; a mint a nyomor lehullana vállairól, könnyebbnek érezné az életet; a mint az emberektől tisztelve volna, feledné gyűlölni az emberiséget.

Ily szempontból Elemér magára tukmálá a buzdító szerepét.

– Uram! – szólt Barnabás, midőn már a Rákosra értek s keresték a magasabb pontokat, hogy Buda várát s az ellenség táborhelyeit láthassák, – uram, ütött az óra, melyben kitüntetésről kell gondoskodnunk. Melyik félnél keressük a hírre kapást? Ha a török a magyar ellen folytatna háborút, természetesen törökké lennék. Úgy hallom, görög rabszolgából lett Ibrahim nagyvezérré és százezreket hányathat kardélre a nagyvezér. Ezt tőle még csak rossz néven sem veszik. A némethez pártolni czélvesztett eljárás volna. Szítsunk, uram, a magyarokhoz, lopózzunk valami kitörés alkalmával a várba s ajánljuk karunkat és kardunkat Izabella királynénak!

– Nekem is az a véleményem, csak egészen más okokból.

Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.

– Most nekem két kezem van, szakítá meg a hallgatást Barnabás, de a hatalom által sok kezem lesz, Bryaraeussá változom át. Emelkedjünk, Elemér úrfi! Most két szemem van, de a hatalom módot ad, hogy ezer szemmel lássak. Mind elfoglalom a szemeket, hogy számomra nézzenek. Hozzám képest vak lesz Proteus. Uram! tüntessük ki magunkat! Csak ne volnék haladott korú!… Szerelmet tud-e szerezni a hatalom? Ezt a zsákmányt, mint az aranyat és gyémántot, elrabolhatja-e a martalócz, hogy szabadon bírja?… Hány éves Dora? Míg mi, Elemér úrfi, nagy urak leszünk, sok lakodalom történhetik. Az emberek szaporodnak. De e házias tréfát is megzavarhatja a hatalom. Anyám, úgy látszik, velem viselős volt, midőn az úrrá lett molnárlegény atyám életét kioltá. Akkor, ha akarja, birtokába ejthette volna anyámat s a világ soha ki nem fogta volna találni, hogy a gyilkos, vagy a legyilkolt gyermeke vagyok-e?… Hadd legyen Dora menyasszouy, hitves, anya! Nekem hatalom kell. Ragadjuk üstökön, Elemér úrfi, a legelső körülményt, mely megengedi, hogy lábunkat az emberek nyakára tegyük és por helyett a lelket kitapossuk.

Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.

E szavak hideg borzadással tölték Barnabás útitársát. Az első indulat benyomása közt kardjára tette kezét, hogy megbüntesse a szemtelent és szörnyeteget. De Dorka rokonát gyilkolja-e meg? Azért vásárlott-e a vénasszony pénzén fegyvert? S jöhet-e szigorú számítás alá egy hóbortos? És nem fogadta-e föl magában, hogy Barnabást üldözés helyett védelmezi?

Ily tekintetek fékentarták Elemért.

– Ne feledje, hogy kegyelmednek tiltva van Dora nevét ajkára venni, szólt kimért és szigorú hangon.

– Bocsánatot kérek bűnömért, válaszolta eddig szokatlan alázattal Barnabás. Nekünk nem szabad egymással ellenkezni. Czélunk közös. Urak akarunk lenni.

Ekkor tárult szemök elébe Buda és környéke.

Barnabás a távolban csonka tornyokat, dőlt bástyát, rongált falakat látott csak; de Elemér gyakorlott és éles tekintete egyebet is vőn észre. S oh az az egyéb reményeinek fellegvárát rombolta szét!

Keresztbe font karokkal nézett, nézett, míg elhomályosodtak szemei s könnycseppek gördültek arczára.

– Oh az én arany álmaim! Isten veled, dicsőség! szállj keblembe, lemondás! – rebegé hosszú mély sóhajjal.

Barnabás nyugtalanúl sürgött körűle. – Mi történt! mit lát, jó uram? szóljon! ne tartson függőben! Csak most tanultam meg kíváncsisággal lenni az élet eseményei iránt s ezen új indulat, mint tapasztalom, igen alkalmatlan természetű. Szóljon, barátom!

– A Gellérthegy tetején összerombolt táborhelyet, aljában szétszaggatott hidat látok, melynek maradványait nyaldossa, sodorja és viszi tovább a hullám. A német sereg nincs többé. Vagy semmivé tétetett, vagy maradványaival a visszavonulást kísérti meg. Szaladó csapatjai hátunk mögött lehetnek. A Nyulak szigetét a török tartja elfoglalva, hajói a Duna felső partjait ellepték. Amott Ó-Buda! Kis gyermekkoromban utczáin játszottam. Török tárogatók hangja érkezik onnan felénk. És a hegyeken félholdas sátorok körrajzai mutatkoznak. Vége az ostromnak, vége a háborúnak!

Barnabás diák sárga arcza szederjessé lőn a düh és ijedtség miatt. – Tehát későn érkeztünk? tehát többé nincs reánk szükség? tehát nem tüntethetjük ki magunkat? Édes barátom! ne tegyen szerencsétlenné baljóslataival. Úgy-e, csak ingerelni akar? A kolostorba vonuljak-e ismét, mint ketreczébe a koncztól korbácscsal visszariasztott kuvasz? Uram, nézzen körül, hátha csalatkozott!

Nem volt szükség hosszasan vizsgálódni, mert néhány magyar katonával találkoztak, kik ezt beszélték:

– A németek a török haderő megérkezése után nem mertek nyílt csatát koczkáztatni. A Gellért tetejét védték makacs, vitéz küzdelmek közt. Ezalatt segélyt is nyertek, de elégtelent arra, hogy állásaikat hosszasan oltalmazhassák. A Gellértről és a pesti oldalról tehát tüzes ágyúzást nyitottak meg, mely a Duna jobb oldalán a Török Bálint és a temesi gróf csapatait visszahúzódásra kényszeríté. E csekély győzelem után másnap reggelre egész hajóhaduk a Gellért lába elé vonult. Mi okból történt? mily szándokot forralnak? nem lehetett tudni. Esteledék s a hajók még mozdulatlanul állottak. Késő éjjel azonban a kémek hírül hozták, hogy a németek egy rögtönzött hajóhídon a pesti partra szállanak át. A gyorsan összevont török és magyar erő megtámadta őket és soraikban iszonyú mészárlást vitt végbe. A Dunán sűrűn hömpölyögtek a holttestek; Pesten ezrekre ment a felkonczoltak és foglyok száma. Buda ostromának vége szakadt s a szultán féltvén seregeit a holttetemek büzhödt gőzölgéseiből támadható ragályoktól, az óbudai magaslatokra épen most költözik át.

– Mihez fogjunk már, édes barátom? – tudakolá Barnabás diák, még mindig képéből kikelten.

– Én szolgája leszek Werbőczi István uramnak, ki a fogságból drága pénzen váltott meg, – sóhajtá Elemér.

– S hát én?

– Haza megy és a szerzetesek számára kezdőbetűket rajzol.

– Száradjon el a két kezem, ha tenni fogom.

– Deák uraiméknak volt zsoldosa s illő, hogy szolgáltassa vissza a lovat és fegyvert, melynek hasznát többé nem veheti. Én is tartozom valakinek a hadi készületekért, de remélem jó uram, Werbőczi István, kegyelméből adósságom lerovását.

– Ne taszítson el az úrfi magától. Min kezdjem én az életet, ha haza megyek? Fölgyújtsam-e a kolostort vagy Deák uraimék házát? Vesztemre gondolt a két vén ember Dora miatt. S kívánja-e kegyelmed, hogy mégis haza menjek?

Elemér fölfogta az iszonyú okoskodás egész horderejét.

– Próbáljunk hát együtt szerencsét! Megválik, mit szánt számunkra a sors!

– Meghálálom e szavait, édes barátom! ámbár eddig azt hittem, hogy ha mathusálemi éveket élnék is, köszönettel senkinek sem fogok tartozhatni. Emelkedjünk együtt, Elemér úrfi! Ne taszítson el engem magától!

Elemér kezet nyújtott.