ELSŐ RÉSZ.

I.

Dobokamegye hegyesebb vidékein még találunk 1541-ben néhány várra. Egyik sem tartozik ugyan az erősségek sorába, de mindeniknek van valami joga: merészen hordani homlokát, büszkén tekinteni körül.

Azon bérczkönyökön félig romban, félig kiépítve áll a híres kastély, melynek szöglettermében a kúnokon nyert győzelem után Szent László megpihent. Ha a vándor a reggeli harangszóra botjához nyúlt s a völgybe leszállott, már szemébe tünik kormos falával, csonka tornyával a másik vár, melyet a tatárjáráskor gyújtottak meg. Azóta századok folytak le. Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a harczias férfiak kardja a családi levéltár donatióit, megjobbítva néha magát az ősi czímert is. De mind e változások érintetlenül hagyák a vár alakját. Falán rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakálas moh. Csak emlékül maradt fönn. Azért nem hordják el köveit; azért van lakosa: baglya, vércséje, várnagya. Az alkony hűsében ruganyosabbak az izmok, könnyebb a vándorbot s nem csoda, ha az utas ajkairól most zsongva, majd csengve egy-egy dallam lebben el. De csitt! Hadd énekeljen zöld ágak közt a madár. Miért döbbentené meg őt a felvonó híddal ellátott kapú mellett a kerék és a pallos, melynek élén a hunyó nap végsugara csillog? Ha tetszik, rászáll a veszélyes küllőkre, s onnan zengi víg dalait. Azonban vándorunk sompolyogva megy, s csak lopva tekint a bírói hatalom jelvényeire. Zokul hat rá, hogy a várkastély még újdonatúj, cserepei még vörösek, falai még fehérek. A család, mely benne lakik, bizonyosan most emelkedett föl, talán csak tegnap nyerte a pallosjogot, s az új szita – a közmondás szerint – falon függ, megbecsülik, használják. Legalább kaszatömlöcze nincs; mert az már kiment divatból! Hogyan lett nagygyá e főúr? Hazáját védelmezte-e a közelebbi polgárháborúk alatt a pártosok és az idegen ellen? vagy szomszédjait rabolta meg és sarczot vetett a környékre? Annyi kétségtelen, hogy híres férfiú s lakása építője nevéért már nevezetes, mielőtt külön története lenne, dicsőségből és bűnből. Haladjunk tovább és gyorsan, gondolja a vándor, a lég már hűvös, a hold világít, haladjunk!… A fák kisérteti árnyakat vetnek, a távol közelnek látszik, a közel a beleszőtt homálylyal meg van toldva, a szem mértéke csal, a sápadt holdfény nagyítja a meredeket, s a vak sötétség befedi az ormos fagyökeret és éles követ. Az égen fellegek úsznak, elfátyolozva a holdat, megezüstözve általa, szétfosztva a szelektől, s megint összezsufolva. Mindig zavarosabb a láthatár. Már a késő éjt sejtetik a csillagképletek s a kimerült, elfáradt vándor lassú lépései. Szerencséjére egy kanyarulatnál egész ablaksorból özönlik a gyertyavilág elébe. Még csak néhány száz lépést kell tennie, s megint híres várhoz érkezik. Ha kürtjébe fú, bár az idő éjfél felé jár, tüstént bebocsátják, legyen zarándok vagy lovag, úr vagy pór. Barátságos tanya ez, pótolja a vendéglőt az idegennek, a családot az ismerősnek. Régen a beteget a háziasszony orvosolta, most a búst a háziúr kupái derítik föl, az üldözöttet a nemesi telek joga és a jóakarat védi.

E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült. A czellák termekké tágultak; de a refectorium épen elégségesnek találtatott, hogy palotává – étteremmé – legyen. Itt gyakran pendül meg a sarkantyú zajos zene és szelid lant mellett; bár történnék ritkán! Eljárják biz’ a lassú lengyelt s a friss magyart; öregje az elsőt, ifja a másik jobbikat. Részemről nem vagyok ellensége a mulatságnak, s a krónikákban olvastam, hogy a régi kolostor kápolnája azon módon maradt, mint volt, s abba buzgón elmegy imádkozni Pista bácsi, Dani bácsi, Dora és Dorka; szóval az egész család. A kegyességben tehát úgy nincs hiány, mint a víg életben. De az a baj, hogy mindig karcsúbbak az asztagok s a papoktól maradt nagy hordókból sok kong. Pista bácsi ezt néha észreveszi, s mondja: Dani öcsém, szegényedünk! Látom, Pista bácsi, feleli ekkor Dani, de csak egyszer élünk a világon s ha szakadni találna, majd segít rajtunk Werbőczi urambátyám. Igaz, Dani öcsém, jegyzi meg erre Pista, a mi urunkbátyánk nagy úr. Temérdek nagy úr! egészíti ki Dani. A frater1) után legnagyobb úr: vitatja az öregebb testvér. Legfölebb Petrowics, a temesi gróf versenyezhet vele: figyelmezteti Pista bácsit az öcs. Török Bálintot nincs is miért említsük, szól most fitymálva Pista bácsi. Az a Török Bálint, végzi a dicsekvést Dani, a mi urunkbátyánknak, a híres Werbőczy Istvánnak mindig csak a hátát látja. Meg kell adni, hogy Török uram alig kujakomnyi úr a mi hatalmas rokonunkhoz képest. – Nincs különben, szeretett öcsém, igyunk tehát egyet, a mi urunkbátyánkért! – Bölcs ajánlat, Pista bátya, igyunk!

E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült.

Ily megnyugtató okoskodások a vendéglátás élveire még fogékonyabbá tevék a jámbor öregeket. Volt serlegök elég s akadt minden nagyobb serleghez ember. A tiszttartó nem szerette a dolgok menetelét, a kulcsár sem. Az ily cselédeknek gyakran megtücskösödik a fejök, s kivált ha régi szolgák, szeretnek zsémbelni, mintha a magokéból fogyna. Morfondirozó arczuk egy-egy gondolatot költött hol Pista bácsi, hol pedig Dani bácsi agyában.

– Leányod, Dani öcsém, Sarlós Boldogasszony napján tizenhatodik évét tölti be.

– Igenis, Pista bátyám, még pedig délután három órakor.

– Maholnap fejkötő alá növi ki magát.

– Aligha nem.

– Sokan máris nagy leánynak tartják Dorát.

– Tapasztalhatod ezt, Pista bácsi, vendégeink szerelmes tekintetéből.

– Meglehet, hogy még a jövő nagybőjtön férjhez kell adnunk.

– Miért ne, Pista bácsi! ha az Isten ő szent felsége is úgy akarja.

– De attól tartok, hogy ha idejekorán nem ügyelünk, kevés hozománya lesz.

– Már arra biz’ én is gondoltam, Pista bátyám.

– Igaz, Dora szép leány…

– Szép és jó, – vágott közbe Dani bácsi, apai büszkeségtől áthatva.

– De a nehéz selyem rokolya és a nagyanyjáról maradt klárizs, meg gránát mellé nem ártana egy kevés pengő pénz és lábasmarha. A vagyon a mai világban még a kendőzésnél is inkább növeli a menyasszonyok szépségét.

– Mit kendőzés, mit vagyon? Kövesse meg magát, Pista bácsi! Az én Dorám az egész megyében a legszebb hajadon. Minden ujjára akad gazdag kérő, ha zsákból varratok is neki ruhát.

– Nem a megyében, az egész országban legdelibb leány a mi Doránk, – hajlított be Pista bácsi.

– A szépség valódi kapitális, – jegyzé meg az apa.

– Roppant kapitális, – tódítá a nagybátya,

– Meghiszem ám! – hümmögött hegykén az apa.

– Ürítsünk tehát poharat a mi kedves Doránk egészségére.

– A legrégibb czelnaiból, – javítá az indítványt Dani bácsi.

Ittak.

– Ne feledkezzünk el a vén Dorkáról se, ki Dorát előbb szoptatta, aztán varrni, hurkolni, himezni tanította, – szólt kedélyesen Pista bácsi.

Ittak.

– Nekem megint van egy gondolatom. Nem sejdíti-e bátyám?

– Eb legyek, ha igen.

– Tehát én a mondó vagyok, hogy egy kanál bort mégis csak megérdemel Barnabás diák, a ki a mi gyönyörű Doránkat a betűírásra és az olvasás mesterségére tanítá.

Ekkor Pista bácsi haragosan kirugta maga alól a széket. – Mit fecseg, öcsémuram. Majd bizony a czudar Barnabás diákért fogom én a bort torkomba tölteni! A kiért iszom, azt gondolatomban megsüvegelem. Szőkefalvi Deák István a szemétről szedett embereket nem élteti.

– Hát urambátyám, mivel különb nálamnál, hogy oly fönn hordja az orrát? – puffogott Dani bácsi.

– Mivel különb, he? Kegyelmed öt teljes évvel fiatalabb, mint én s még sem köszönném meg, ha a csürhe Barnabás diákért csigert is innék. Jusson eszébe a mi nagy rokonunk Werbőczi István s rázzon le magáról minden póriasságot.

– De hát nem nemes ember-e, nem a szent korona tagja-e nemzetes és vitézlő Barnabás diák? kérdem; feleljen urambátyám.

– De hát nem nótázták-e meg árulásért az atyját? kérdem; feleljen uramöcsém.

– Hát hibás-e ő azért, hogy atyja bűnt követett el, na? – agyarkodék Dani bácsi.

– Hol van a jószága? Másnak adományozták, he!

– Hát a szegényért az ördög se igyék-e? Mit?

– Hát miért mereszti Dorára szemét Barnabás diák, ha atyja nótát kapott és maga koldusbotot, no?

– Talán Dorkát érti? urambátyám!

– Tüzes mennykőt! Dorát értem, a te leányodat!

– S csakugyan mereszti? – hökkent meg Dani bácsi.

– Mikor köntöse suhog Dorának, már akkora szemet nyit, mint egy tárt kapu.

– Hogy folyjon ki a szeme a czudarnak! No várj, Barnabás diák, majd úgy megforgatlak én sarkadon, ha az ajtón beléptél, hogy többé soha sem fogod kitalálni: hátul van-e az orrod vagy elől?

– Ketten forgatjuk meg őt, kedves öcsém; – sivalkodott Pista bácsi.

Komor csend állott be s a kupák érintetlenül álltak az asztalon, mintha le volnának szegezve.

Dani bácsi már többé nem tűrheté a hallgatag és méla társaságot, mely néhány régi széken és ősképen kívül csak magából és testvéréből állott. – Min töröd a fejedet, édes bátyám? – szólt szeliden.

– A világ aljasságán, drága öcsém! S hát te?

– Azon, hogy mikor lesz a második özönvíz, – sóhajta Dani bácsi.

– Emlékezzél a szivárványra, öcsém! és inkább törd a fejedet a nagy világégésen, – igazítá Dani bácsit rendre Pista bácsi.

– El kell ismernem, hogy kegyelmed valódi bölcs, – szólt az öcs nyájasan.

– Miután, szeretett vérem, bölcsnek mondál, az én elmémben is egy gondolat villant meg.

– Hadd halljam, bátya.

– Ürítsünk, még pedig körömig serleget – az istentelen pogányok börtönéből szerencsésen kiszabadult Elemérért.

– A kit a mi rokonunk, a nagy Werbőczi váltott ki, – folytatá hévvel Dani bácsi.

– De a te sürgető figyelmeztetéseidre, öcsém! – szólt dicsérőleg Pista bácsi.

– De te írtad meg a kérőleveleket minden három évben egyszer, – hárítá az öcs magáról tovább a dicséretet.

– De te küldötted el gyorspostával a nagy Werbőczihez, a mi rokonunkhoz.

– De bátyám adta a postapénzt.

– Hogyne, mikor azzal csak keresztyéni kötelességet teljesítettem.

– De nekem használt bátyám vele, mert Elemér az én leányomat tanítja cziterára és énekre.

– Hát Dora nem az én gyermekem is?

– Bátyám csak csak második atyja; én vagyok az első és igazi, – tiltakozék Dani bácsi.

– Nem szeret-e ő engemet, szintúgy, mint téged?

– Azt, bátyám, nem tagadhatom.

– No, hát igyunk Elemérért!

– Tegnap ment el; hozza Isten még holnap vissza!

Ittak.

Midőn e párbeszéd történt, a vendéglátásról híres vár meg látszott becsületéről feledkezni.

Még délután eltávozott az utolsó vendég s azóta a kapu előtt senki sem fútt kürtjébe.

A nap leszálla s az egész világ bácsijaihoz még egy árva utas sem tévedt.

Végre a vacsorát fölhozták, megették, Dora s Dorka aludni mentek s még sem hangzék a kürtszó.

Ekkor gondolta ki Dani bácsi, mint fürgébb eszű ember, hogy az útra néző ablakokat fényesen világítsák ki, mert úgy az idegen, vélvén, hogy országos lakoma van, okvetlenül be fog hajtatni.

De néha a legjobb tervek sorsa is a meghiúsulás.

Ott ült a két öreg a nagy refectoriumban a hosszú asztalnál. Kezdetben, mint láttuk, vitatkozának eleget, de midőn Elemér iránt is kifejezték baráti indulatjokat, nem volt többé, a miért szívök megcsordúljon s lelkes és lelkesítő szavak szálljanak ajkaikra.

Deák István karszékébe hátrahuzódott, mintha arczát el akarná takarni a gyalázat elől, mely a híres várat érte.

Deák Dániel pedig forgatta szemeit, mintha várná, hogy most már a falból lép ki egy vendég s véget vet az egyhangú óráknak.

– Min gondolkodik, öcsém, – kérdé részvevőleg Pista bácsi.

– Hát biz’ én nem bánnám, ha őseink képei kilépnének a rámából s velünk poharat ürítenének.

– Én pedig nem bánnám, ha a megholt szerzetesek lelkei fölszállanának sírjaikból s látogatásunkra jönnének, hogy velünk vacsoráljanak. Kettő mellém ülne, kettő uramöcsém mellé, a többiek a többi üres székekre s a kik helyet nem kapnának, hátunk mögé állanának s onnan nyújtanák kezeiket a tálak felé. Készíttethetnénk még nekik vacsorát s ők eljöhetnének, mert közel van már éjfél.

– Uram őrizz! az még sem volna jó, – válaszola Dani bácsi elhalványodva.

Pista bácsi látván, hogy kedves öcscsének nyugtalanságot okozott, vétségét helyre akará hozni.

– Gondoltam valamit, – szólt kevés szünet után.

– No hát mit? – tudakolá mohón a testvér.

– Tegyük vendéggé a várnagyot s ültessük az asztal fejére. Úgy hárman leszünk.

– Igaz biz’ a, – kiáltott föl Dani bácsi.

Tüstént elhozatták a várnagyot, ki ezer mentegetések közt foglalá el a számára szánt díszhelyet, de alig ült le, midőn megharsant a kürt.

– Nosza, fusson s tüstént hozza ide azon tisztelt urat, a ki oly soká várakozik künn! – rivalgá Pista bácsi.

– És szépen kérjen bocsánatot a késedelemért, – adá utasításul Dani bácsi.

Homályosan említettük, hogy a reggeli harangozástól késő éjig, hány nevezetes vár előtt haladna el egy ügyes gyalogló s nem lehetetlen, hogy azt meg is tevé valaki és most a várnagytól kísérve a refectorium ajtója előtt áll.

Csakugyan köhécselés hallatszik. A két testvér arra függeszti szemét és egy különösen poros, különösen kopott alak belép.

– Kurta nemes lehet – súgja Pista bácsi.

– Talán csak szabadalmazott puskás a királyi uradalmakból – jegyzé meg Dani bácsi. De e csekélylő észrevétel nem gátolá a két testvért, hogy a székről fölkelve az idegen elébe ne induljanak.

– Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő jeles és körültekintő uraim, minden rendű, rangú és állapotú hazafiak, részint kik tagjai a szent koronának, részint kik valami szabadíték és mentesség által az ország védelmére kötelezve vagytok, az al-vajda ő kegyességének és méltóságának parancsából, hozzájárulván a tanácsurak megegyezése és rendelete is, ezennel hirdetem és adom tudtul nektek, föntartva a föntartandókat, hogy Ferdinandus német császár hadai szorongatják Buda várát, melyben a királyi özvegy ő felsége, a kírályi csecsemő ő felsége, ennek magas gyámjai és országunk kormányzói s maga a szent korona és a jelvények együtt vannak iszonyú veszélynek kitéve. Ragadjatok tehát fegyvert egyenként és egyetemben s a veletek ezennel közlendő nyilt levélben kitűzött napra szigorú büntetés terhe alatt haladéktalanul jelenjetek meg a mezei és insurgens hadak generálisának – kit az Isten győzelemre segéljen – sarmasági táborába, hogy onnan fölkerekedve Buda megmentésére siessetek. Másként nem cselekvendők… Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim! a szövetség és eskü által közvédelemre egyesült három nemzet nevében kérlek és intelek rangjaitokhoz s állapotaitokhoz méltó kíséret összegyűjtésére és oly fegyverekkel ellátására, melyek a közmustrákon hibátlanoknak találtatnának, élelemről a sarmasági táborig magatok gondoskodván, költségről pedig a törvények értelmében, azontúl is… Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim! Véres karddal jöttem volna közétekbe, ha Fernandus német császárnak regimentjei átlépték volna országunk határait, de miután Budavár mintegy a mi hazánknak is városa, Magyarország mintegy a mi országunknak része s a mennyiben Ferdinandus hatalma alá nincs erőszakkal hajtva, a mi királyunknak hódol, kérlek, tekintsétek e pálczát, melyet magasan tartok kezemben, véres kardnak. Vésztüzeket gyújtottam volna halmainkon, hogy tömegestül talpra keljetek, ha Ferdinandus német császárnak regimentjei vérét ontották volna Erdély lakosainak, de miután Magyarországnak ezer sebből omló vére a mi vérünk apadása is, kérlek, uraim! tekintsétek lelkesítő szavaimat a halmokon meggyújtott tűz világolásának s elszakadva feleségeitektől és édes magatokéitól, siessetek a segítségért esdő haza oltalmára, hogy vele együtt megvédjétek hazátokat és nemzetünk becsületét. Úgy legyen! Egyébiránt én valósággal Kolozsvári Sándor gyorsposta és helyettes hírnök vagyok, mit megbízó pecsétes levelem, melyet a fölkelési rendelettel együtt ezennel a várnagy ő kegyelmével közleni sietek, minden kétségen kívülivé fog tenni.

A gyorsposta a refectorium küszöbétől hármat lépve, gyertyaegyenes állásban, erős, de a fáradság és por miatt rikácsoló hangon mondotta el betanult szónoklatát s miután az okiratokat a várnagynak átadá és hivatalos szerepe véget ért, bókra görbíté magát s vagy kimerülésből, vagy tiszteletből hajlottan maradt.

Dani bácsi serleggel jött hozzá, ellenben Pista bácsi karon ragadta, hogy székhez vezesse.

A két öreg arczán a kellemetlen meglepetés jele világosan mutatkozott ugyan, de azért mégsem feledék a háziúr kötelességeit.

– Igyék, atyafi!

– Üljön le kend!

– Ne oda, ide az asztal mellé.

– Csak ne mentegetőzzék. Foglaljon helyet.

A gyorsposta ivott, tenyerével megtörlé bajuszát s leült.

– Hozzatok sültet ő kegyelmének – kiáltá Pista bácsi.

– Jól megabrakolják a gyorsposta uram lovát – harsogtatá Dani bácsi.

– Azt nem abrakolhatják meg, nemzetes uram! – szólt most a vendég.

– Miért nem? – kérdé sértett méltósággal az öregebb testvér.

– Mert, követem alásan, nincs lovam.

– S mégis gyorsposta! – hüledezett Pista bácsi, s gúnyolódott Dani bácsi.

– A hol tegnap háltam, pártütők és czinkosok laknak. Kereken megtagadták tőlem a lovat. Eleget rimánkodtam a magam, eleget fenyegetőztem a király és ország nevében, de nem használt.

– Nótára kellene szedni a gonoszokat, – vélé Dani bácsi.

– Az mégis igen súlyos büntetés volna, – jegyezte meg csillapítólag Pista bácsi.

– Ne búsuljon, atyafi, holnapra lesz friss lova – szól a várnagy.

– Mit használ, kedves felebarátom, – válaszolá a vendég stoicus nyugalommal, mit használ minden postaló és gyorsposta, ha a tekintetes rendeknek nincs kedvök a Pest mögül kilépni, hogy Budát megmentsék. Kívülem is nyargal elég hirnök szekeren, nyeregben, gyalog: de nyomukban sehol sem látok insurrectiót. Egyik azt mondja, hogy az alvajda pecsétes levele semmit sem ér, mert a fölkelést nálunk csak az országgyűlésnek van joga megrendelni. A másik a részletes és portalis insurrectiót nem bánná ugyan, de a személyes és általános ellen protestál. A harmadik úgy vélekedik, hogy a váradi békepontok szerint Ferdinandus a királyunk. Miért űznők hát el Buda mellől? A negyedik abban bizik, hogy Izabella királynét majd kirántja a bajból a szultán, még pedig a mi buzgóságunk nélkül is. Az ötödik hitelesen tudja, hogy Török Bálint és a frater rég elűzték Buda mellől a németeket, s most az alvajda és tanácsurak csak azért ütnek lármát, mert fervorjokat akarják kitüntetni. A hatodik az aratás közelgését, a hetedik a tavalyi szűk termést és a pénz szűkét hozza fel, s higyék el tekintetes és nemzetes uraim, hogy több hírnök nyargal fölszólítással az országban, mint a hány nemes úr fog a fölszólításra fölkelni. Teremtuccse! követem alásan! – jobban czélt érne az alvajda s több katonát kapna a főgenerális, ha minket gyorspostákat küldenének a sarmasági táborba. Talán veszedelmet sem állanánk ki többet; mert utaztomban engem tizen is fenyegettek börtönnel és bitóval, noha armalisom van, s csak oly nemes ember vagyok, mint akárki. Hány gyorsposta dicsekedhetik ezzel?

– Siralmas időket élünk! – sóhajta Pista bácsi.

– Elfajult a magyar! – sopánkodik Dani bácsi.

– Nagyapám korában a magyar név említésére magoktól is ledőltek a falak. Nagyapám Hunyadi János banderiumához tartozott, – szólt a várnagy.

– Apám korában sem állottunk alább. Apám a fekete seregben szolgált, – hozá föl falatozás közben a gyorsposta.

– Hát a mi őseink milyen vitéz dolgokat műveltek! Megmutathatnám a krónikákból.

– Meg donationalisokból – toldá meg ismét Pista bácsi.

– A Deákok…

– És a Werbőcziek…

– Kikkel szoros atyafiságban vagyunk…

– Nem is említve Werbőczi Istvánt…

– Ki törvénykönyvet írt…

– És mint nádor az ország főkapitánya volt…

– S a németet és törököt egyaránt megverte volna…

– Ha közülök akármelyik be mert volna az országba rontani…

– Fölszámlálhatatlan…

– Számos és emlékezetes nagy dolgokat műveltek, – végezte be Dani bácsi szerencsésen a közerővel rögtönzött hosszú phrasist.

– De hiszen! ha a többi vár is ilyen volna, mint ez, ha a többi urak is oly velős, csontos fajták és oly magyar szívűek volnának, mint nemzetes és vitézlő uraimék, akkor a sarmasági tábort még megemlegetné Ferdinandus, – szólt beszínlő hangon a gyorsposta.

Pista bácsi Dani széles vállára, domború mellére, kerek barna arczára, hosszú szürke szakállára tekintett és föllelkesült; Dani bácsi ugyanakkor Pista nyúlánk, de izmos termetére, széles homlokára, vállait elborító fehér üstökére veté szemeit, s bátyja jeles voltán szintén fölbuzdult.

– Majd kiteszünk mi magunkért!

– Dejsz! nem maradunk mi hátra!

– Ember kell a gátra s te az vagy Dani öcsém.

– Te vagy a tagból szakadt ember, Pista bátyám.

– Nem is félnék én egy officzirtől.

– Magam sem, Pista bátyám.

– Szaladt előlem már turbános és bugyogós akárhány.

– Előlem nehéz vasas is

– Fogtam agát és lajtnandot.

– Én meg fénrikét vágtam le.

– Nem voltunk mi, Dani öcsém, soha pribék, gyáva emberek.

– Megállottuk mi a sarat, Pista bátyám.

– Most sem tágítnánk egykönnyen.

– Isten úgy segéljen! Pista bátyám, nem tágítnánk.

– Csak rajta, öcsém.

– Csak rajta, bátyám!

– Menjünk!

– Induljunk egyenesen Budavár alá.

Az öregek tüstént fölkeltek a székről, hogy megkeressék és kiköszörültessék rozsdás kardjaikat.

A gyorsposta pedig használta az alkalmat a visszavonulásra, mert igen el volt fáradva s az igért lovon még hajnalhasadáskor távozni akart.

Midőn a testvérek magokra maradtak, mint a heves gerjedélyekkor szokás, fontolgatóbb alakot váltának, s majdnem búskomoly hangulat szállt kedélyökbe.

A hadi borostyánnak árnyéka is volt, mely most sötéten játszott halántékaikon, s a kor redőit az aggodaloméval is szaporítá.

– Mi történik Dorával, ha mi elmegyünk? – szólt Pista bácsi.

– Ügyelni fog rá Dorka, – válaszolt az apa. – De az más kérdés, hogy ki tartja gazdaságunkat rendben?

– A csűr és gabonás mellé valahogy kapunk embert; azonban, öcsém, azt már nem szeretném, ha oly féltett kincsre, mint a mi leányunk, csak a vaksi Dorka vigyázna.

– Dorka az én szelid és okos Dorámnak még vakon is jó őrje fogna lenni; azonban, bátyám, nem óhajtanám, hogy a csűrt és gabnást oly ficzkó venné át, a ki keveset hord beléjök és sokat szeretne belőlök kivinni.

– Akármit beszél kegyelmed, én Dorát féltem.

– Akármit papol bátyámuram, én a gazdaságot – viszonzá Dani bácsi.

– Nekem Dorka ellen van kifogásom.

– Nekem a tiszttartó ellen.

– A tiszttartó helyét, ha épen kend orrol reá, pótolhatná a várnagy.

– Dorka helyét, ha urambátyám apprehendál a jámbor asszonyra, pótolhatná a várnagy.

– Mi történik Dorával, ha mi elmegyünk?

– Miattam! – szólt vállvonva Pista bácsi.

– Miattam! – szólt vállvonva Dani bácsi hasonló vállvonással.

– Tehát indulhatunk.

– Induljunk még holnap reggel.

A várnagy nem látszott elégültnek a kettős szereppel, melylyel a testvérek közös bizodalma megtisztelé.

– Kérem alásan nagyuraimat, hallgassanak ki, mielőtt aludni mennének! hátha így jobb gondolattal hálnak, mint a milyennel most le akarnak feküdni.

– No! szóljon hát.

– Adja elő gondolatját.

– Tálalja föl tervét…

– Hadd ízleljük: főtt-e, vagy nyers?

– Jelenthetem alásan, hogy maholnap belejtek a hetvenharmadik évbe. Lábinaim még nem roskadoznak ugyan és szemem néha a magasban is meg tudja a héját a pacsirtát különböztetni, de az egyik szántóföldtől a másikig futkosást már nem győzném többé, s a gazdálkodással járó sok praktika fenekére tekinteni a régi szemeimmel sem voltam képes. Kinevetne a világ, ha egyszerre egy terhes és sok törődéssel járó gazdaságot vennék át, s e nevetésből a felerész nagyuraimékra hárulna, mert ha igaz, hogy a cselédet uráért becsülik, azt sem lehet tagadni, hogy az urát cseléde után itélik meg. Vén szolgájokat tehát ne terheljék kegyelmetek olyannal, a mihez nem ért. Hagyják tisztességben meghalni.

– A mi várnagyunknak igaza van – szólt Pista bácsi.

– Alkalmazzuk hát csak Dora mellé, s keressünk más gazdasági felügyelőt.

– Megköszönöm e bizodalmat, de szintén nem fogadhatom el. Kegyelmetek tapasztalhatták, hogy oly várat én is jól meg tudok védelmezni, melyet senki ostromolni nem akar. De a szép Dora kisasszonyt, kinek arczán és nyulánk termetén annyi szem megakad, én a végvárakhoz hasonlítom, melyeknek oltalmazását a legügyesebb kapitányokra bízzák, s mégis gyakran megtörténik, hogy bevétetnek.

– Nem megmondám, Dani öcsém, hogy Dorát kell távollétünk alatt félteni. A várnagy is velem tart.

– Úgy van. Dorát hagyják kegyelmetek veszendőbe, meg a gazdaságot.

– Lám, a várnagy csak úgy tart Pista bátyámmal, mint velem.

– De miért is akarnak nagyuraimék Buda alá menni? Nemde, hogy segítsék Werbőczi ő nagyságát, aztán a temesi grófot, meg Török Bálintot és a fratert a németek megverésében?

– Világosan azért – szólt egyszerre a két testvér.

– Igen ám! – de ott a bökkenő, válaszolá a várnagy, – hogy Deák István uram ő kegyelme Buda falai körül frissen levághatna egy-két németet, mert erős karja van, azonban Budáig el nem érkezik, mivel lábköszvénye miatt nem üli meg a lovat. Ellenben Deák Dániel uram ő kegyelme elég frissen vágtatna Buda elébe, mert ép lábszárakkal áldotta meg az Isten, s a lovaglásban akármelyik portyázóval versenyez; de fájdalom! a csúz miatt ujjai bogosak és merevek. Következésképen Budavárnál farkasszemet fog ugyan a németekkel váltani, de teremtuccse, egyet se vág le közülök. Elteltek már a dicső napok, nagyuraimék! midőn kegyelmeteknek táborba kellett menni! Másokon van most a sor.

Pista bácsi hüledezve nézett Danira: – Csakugyan akkora kézbogaid vannak, öcsém, mint egy galambtojás.

Dani bácsi csodálkozva veté szemét Pistára. – Csakugyan kedves bátyám, úgy begöngyölgeted lábaidat, mintha pünkösd helyett karácson volna.

– Talán, van valami abban, a mit várnagyunk mond.

– Biz’ Isten! ha rád nézek, kezdem hinni.

– Én meg, ha rád nézek.

A testvérek megint egymást méregették, s kedvök serkent, magok sem tudják miért, mint két kos összetűzni.

– Egy gondolatom van, – kiáltá ekkor vészhárítóként a várnagy.

– Hadd halljuk! – dörmögték elébe könyökölten Pista és Dani bácsi.

– Küldjék a sarmasági táborba Elemért.

Iszonyú hatást okozott e javaslat.

Pista bácsi köszvényes lábával nagyokat toppanta, öcscse pedig összeszorítá csúzos kezét mintha kardot akarna forgatni.

– Kegyelmed furcsa ficzkó!

– A mi várnagyunknak bolondos ötletei vannak.

– Tudja-e kend, mi a talizmán? – kérdé Pista bácsi.

– Olyan kő, mely betegségeket gyógyít – felelé higgadtan a várnagy.

– Én egy talizmánért sem küldeném a sarmasági táborba Elemért.

– S tudja-e, mi a bölcsek szürke pora? – tudakolá még peczkesebben Dani bácsi.

– Olyan por, mely aranyat csinál.

– Én e várból szürke porért sem engedném ki Elemért.

– De hát miért őrizik úgy, nagyuraimék, Elemér úrfit?

– Maga mindent elfeled, várnagy uram!

– Maga semmire sem emlékszik.

– Hát nem tudja-e, hogy a mi nagy rokonunk Werbőczi három évig szűntelen ki akarta váltani Elemért?

– S hogy három év mulva akkora sommán váltotta ki, mint a generálisokat szokás!

– Hogy ideiglenesen nálunk lakik ugyan, de valósággal Werbőczihez tartozik.

– S hogy úgy van a mi kezeink közt, mint a hitre bizott depositum…

– Melyet ha elvesztenénk…

– Vagy elidegenítenénk…

– Ellopnánk…

– Vagy megsemmisítnénk…

– Akkor, – kiáltá Pista bácsi, – megérdemelnők, hogy nemességünktől megfoszszanak.

– S hogy – rivalt közbe Dani bácsi – vasra verjenek.

– Tömlöczbe zárjanak.

– Bárddal vágják le nyakunkat.

– Vagy ló farkára kössenek.

– Vagy kerékbe törjenek. Érti-e kend?

– Nem tudtam, nagyuraimék, bizony nem tudtam, hogy ilyen drága portéka Elemér úrfi, – mentegetőzék a várnagy.

– S ha nem is tartana hozzá jogot a mi nagy rokonunk Werbőczi István, még akkor sem bocsátanók el.

– Mert ki tanítaná danolni, lantolni Dorát!

– Ki beszélne nekünk annyi szép történetet!

– Ki örvendene úgy velünk!

– Ki tudná úgy feledtetni bánatainkat.

– Megifjodunk az ő társaságában.

– Csupa gyermekekké leszünk.

– És nemcsak önzésből történik, hogy visszatartóztatjuk Elemért.

– Biz’ Isten! nemcsak önzésből – támogatá öcscse szavait Pista bácsi.

– A derék fiu zsenge korától kezdve mindig rabságban szenvedett.

– És érczből, kőből volna annak a szive, a ki alkalmat nyujtana, hogy török fogságból már most németbe kerüljön.

– De, nagyuraim, ha Elemér vitézkedik, ő fog másokat el s nem megfordítva – szólt a várnagy.

– Ugyan mit hadonáz kend?

– Csupa fonákságokat mond.

– Hát nem volt-e híres lovag a gallusok királya, Franciscus primus és mégis elfogta őt Carolus, a német császár?

– Hát nem volt-e vitéz a nagy Hunyadi János, s mégis Drakula rabja lett?

– Mondjunk-e több példát kendnek?

– Fáraszszuk-e még magunkat?

– Nem szükséges, nemzetes uraim! mert már más ötletem van, mely talán inkább megnyeri tetszésöket. Küldjék a háborúba Barnabás diákot.

A testvérek egymás szeme közé tekintettek.

– Hejh! ha elmenne! – sajogatá Pista bácsi.

– S ha ott maradna! – tevé hozzá Dani bácsi.

– Még se haljon meg. Ládd, öcsém, a vén Dorka búsulna érette! S te is sokalnál akkora fatumot egy kis szemtelenség miatt.

– Nem is úgy értettem. Miattam sokáig éljen, de tőlünk távol.

– Ugy van? Csak hogyan küldjük el? Szégyelni fogná zsoldban menni, mert atyja nagy úr volt.

– Alig hiszem, hisz most is könyörületből a minoriták tartják – említé a várnagy.

– Barnabás diák, – mondá Pista bácsi, – Dora oktatásáért sem akart jó szónál egyebet elfogadni.

– S a gőgös és bukott urak inkább veszik el a koldusfalatot a kunyhóból, mint a dús ajándékot a gazdag szomszéd várából. Ezt magam is tapasztaltam. De Barnabás diáknak úgy magyaráznám meg a dolgot, hogy a zsoldért kegyelmeteket tartaná maga iránt hálára kötelezetteknek.

– Mily okosan gondol ki mindent a mi derék várnagyunk! – szólt elragadtatással Dani bácsi.

– Csak hajtsa aztán akként végre! – sopánkodott vágy és kételkedés közt hányatva Pista úr.

– Remélem, czélt fogunk érni, föltéve, hogy Dorka asszony nem mozdít meg unokaöcscse visszatartásáért minden követ.

– De, várnagy koma! Dorka megmozdít ám minden követ.

– S néhányat a megmozdított kövekből fejünkre is dobhat.

– Már az sajnos volna, nagyuraimék.

– Sajnos ám!

– De Dorka mérges, mint a vipera.

– És öcscsét úgy szereti, mint párját a gerlicze – hozá föl Pista bácsi.

– Magam is azt tapasztaltam – szólt a várnagy. – Azonban itt csak ez a kérdés! vajon Barnabás diák hasonló mértékben kedveli-e nagynénjét?

– Ördögöt! – kiálta Dani bácsi.

– Barnabás egy lelket sem tud igazán szeretni.

– De annál többet gyűlöl.

– Annál többre irigykedik.

– Annál többet szeretne egy kanál vizben is megfojtani – egészíté ki Dani bácsi a sötét jellemrajzot.

– Épen ez szolgál, nagyuraim! hasznunkra, mert miután Barnabás diák Dorka asszonynyal, ki őt anyjaként táplálta, nevelte, oltalmazta, s a ki utolsó filléreit is számára zsugorgatja, csak ímmel-ámmal bánik: könnyen elképzelhetem, hogy búcsúvétel nélkül is el tudna tőle távozni, ha érdekei javasolnák.

– De azt nem javasolják, várnagy koma!

– Már hogy ne? Adjunk mi a diáknak sok pénzt, bizony lemond a búcsúzásról! – szólt a várnagy.

– Hát hol van a pénz?

– Az én zsebem üres.

– Még a szekrényem fiókja is.

– Lábáról adtuk el az új árpát.

– S a pórszászok már több méhkast vettek meg tőlünk, mint a hányat a kertben látok. Tegnap számláltam össze.

– Igaza van Dániel nagyuramnak a kasokra, István nagyuramnak az árpára s mind a két nagyuramnak a pénz teljes hiányára nézve, – szólt a várnagy. – De, – tevé hozzá – Ábrahámnak, a deési fegyverkovácsnak és Dávid mesternek, a kolozsvári ötvösnek annál több pénze van.

– Az a pénz nem a miénk.

– A mi másé, nem Tamásé.

– A szükség törvényt ront, nagyuraimék. Becsülöm én a családi emlékeket, s ha az ember rájok tekint, úgyszólva az ősökkel társalog. A rozsdától rágott kard daliás időkről regél szép történeteket, s fájlalja a mai napot, mely őt a hüvelyben élés szégyenének adja át, hol pedig a pártvillongások számára köszörültetvén ki, a haza ellenségeinek kezébe szolgáltatja. A nagyuraimék régi fegyverei a hosszú téli estéken sokszor beszélgetnek velem országunk sülyedéséről. Az egyik Szent-Imrén, a másik Kenyérmezőn volt, a harmadik Nándorfehérvár ostromát és Hunyadi halálát látta. Nagyatyám is ottan volt, közel Capistránhoz. Legyen áldás porain! Sírköve nincs. Közvitéz volt, s az olyannak koporsója helyét csak az Isten szeme figyeli meg, hogy a föltámadáskor semmi íze, csontja veszendőbe ne menjen. Nem vagyok én érzéketlen – folytatá a várnagy – Deák István ő kegyelme apróbb ezüst serlegei iránt sem, melyekből nagyuraimék régóta nem isznak, de a melyeket, mint pohárnok, boldogult Istvánné asszonyom menyegzőjén tettem először ez asztalra, hol most ülünk. Szegény asszony, mind a három gyermekét eltemette s aztán sietve utánok ment!… Süveget emelek én a nagy ezüst tálnak is, mely az almárium fenekén évek óta csendesen nyugszik, de Dora kisasszony születésekor tündöklött s esküvőjére akartuk ismét kitisztíttatni. Jámbor, kegyes lakótársaink a falon függő vagy szekrényben őrzött családi kincsek, s mint a bornak ereje, úgy növekedik hatásuk az idővel. Egy-egy bűnt elfeledünk körülök, s egy-egy jó szándék megfogamzik bennünk általok. S mégis az volna tanácsom, ne ellenezzék nagyuraim, hogy a fegyvereket Ábrahámnál, az ötvösműveket pedig Dávid mesternél zálogba vessem. Mi tán soha ki nem váltjuk e zálogokat, de a kölcsönzött pénzzel Barnabás diákot Budavár és Izabella királyné védelmére útnak indíthatjuk.

Dani bácsi törölgette könnyeit.

Pista bácsi azt hitte, gyászravatal előtt áll, s komolyan nézett a refoctorium falán egy kis repedésre. Jól ügyelt, látja-e még, s nem szerette volna, ha a nedv befátyolozná szemeit, hogy többé ne láthassa. E borút nagy szégyennek tekintené… s mégis megtörtént.

– Szegény fegyvereim! – tört ki keserves bánattal.

– Hát az én nagy ezüst tálam nem szegény-e? – gáncsoskodék, hogy keblén könnyítsen, Dani bácsi.

– Nem fog fegyvereimmel kímélve bánni a deési Ábrahám!

– Az én kardjaimat pedig, mert markolatjok csak meg van futtatva, bitangoknak alkuszsza el, kik rablanak vele a helyett, hogy harczoljanak.

– Kedves néhai feleségem megfordul koporsójában, midőn az ezüst poharak, melyek menyegzőjén körben jártak, Dávid mester irgalmatlan kezébe fognak jutni, – sóhajtá Pista bácsi.

– Az én nőm szelleme majd kijön a várkápolnából éjente, s fenyegető ujjával az üres almárium felé mutat, honnan a mi kedves Doránk ezüst tálát elcsentük. De nem is kell, hogy kijőjön. Magam előtt látom most is, s bánatos szemei háborgatják lelkemet, mint a hold a tengert.

Oly bús volt Dani bácsi, hogy Pista úrnak kellett a fölvidításhoz fogni.

– Hát asszony lett-e kend öcsém? Megérem még, hogy pityeregni kezd.

– Elhiszem, hogy kegyelmedtől kitelik a sírás is, – válaszolta sértett büszkeséggel az öcs.

– Nem adtam még annak jelét. A mit vesztek, megnyeri a haza. Miért bánkodnám hát?

– Ne volna csak a mi rokonunk, a nagy Werbőczi veszedelemben, aligha küldeném ilyen áron Barnabás diákot Budavár alá, – szólt Dani bácsi.

– Várnagy koma, csak azt mondom, minél előbb eltakarítsa innen az én fegyvereimet és serlegeimet. Gyávaság volna tőlünk, öcsém, a közveszély alatt magunkra gondolni.

– Mit varrja, urambátyám, galléromra az önzést? Ha kend, várnagy, titokban Barnabás diákkal mindent jól elintéz, azt a szép paripát kapja ajándékul, melynek testvérét tegnapelőtt Elemérnek adám.

– Hejh, várnagy! megemlékezzék, hogy ha Dorka unokaöcscse távozását nem veszi huszonnégy óráig észre, akkor a kend tomporájára övezem ezt a drága kardot, melyet Kőszeg előtt Elemér kiszabadításáért ajánlottam a goromba agának, de el nem fogadta. Mondom, a kendé lesz e díszes kard, – szólt erős hangnyomattal Pista bácsi.

– Bizzák csak rám a dolgot, nagyuraimék, mindent jól elintézek.

– Mi pedig menjünk már aludni.

– Aludjunk, ha tudunk, – zárta be a vitát Dani bácsi.

Reggel a két öreg kerülni látszott egymást és a családot.

Máskor Dani bácsi, kilépve ágyából, pongyolát ölt, a még fekvő Pista bácsi hálószobája ajtóján bedugja fejét s mosolyogva kérdé: – Hogy aludtunk, urambátyám? – s azzal távozik.

Pista bácsi pedig a szíves tudakolás után rögtön öltözéshez fog, s mihelyt kész és még dolmányát is nyakig begombolta, öcscséhez siet, kopogtat, benyit, s a nélkül hogy a karszékbe leülne, kérdi: – Mit álmodott Dora? nem beteg-e Dorka?

Aztán együtt a folyosóról nézegetik az udvart, a távolabb eső csűrt, a ködös hegyeket, az eget.

Dorka ilyenkor szokott a kamarából visszajönni, s elbeszéli nagyuraiméknak a várban történt nevezetesebb dolgokat, és különösen, hogy melyik vendég ébredt föl, melyik szunnyad még.

E közben a kérő és panaszló jobbágyok, nemkülönben a tiszttartó is közelítnek a tornáczhoz, elkezdődik a gazdasági ügyek intézése, s tart, míg a refectorium jól ki van szellőztetve, s Pista bácsi egyenesen oda indul; de öcscse, kinek vállaira nagyobb terűvel nehezül a háztartás gondja, megnézi a mosolygó Dorát, s elbámul, hogy még szebb, mint a mult perczben. Dorkától szintén tudakozódik a reggeli felől, s kielégítőnek találván a nyert értesítéseket, vendégeit keresi föl s a refectoriumba vezeti, hol már Elemér a legérdekesebb vitát folytatja Pista bácsival.

Így volt ez máskor.

De most a napi rend, a jámbor szokások és kölcsönös szívesség feledésbe mentek.

Dani bácsi nem dugta be a fejét Pista bácsi ajtóján, Pista bácsi nem kopogtatott a Danién, Dorka a kamarából visszajőve, üres folyosóra talált s a jobbágyok hasztalan várakoztak.

Hevesen sütött a nap, noha csak május vége volt, midőn az idősb testvér rászánta magát, hogy az ifjabbikat meglátogassa, s mivelhogy az ifjabb is hasonló eltökéléssel ment ki szobájából, találkoztak a folyosón, s némán fordíták lépéseiket az étterem felé, hol a nagy asztalon csak két teríték állott; mert Dora és Dorka már reggeliztek.

Pista bácsi menten az almáriumra néz, és szemét lába követé; arra húzódott Dani bácsi is. Tudták, hogy még ott van minden, de azért félve tekintenek az apró serlegek helyére. Dani bácsi kezébe fogja az ezüst tálat s libegteti, mintha súlyát mérné, mintha nem tudná, hogy nehéz, s nem is találja már annak. Örömmel hordozta volna egész óráig a tenyerén. Bátyjaura jól megszámlálta az ezüst poharakat, mintha most akarná kipuhatolni, hányan vannak. Közben mindketten lopvást pillantottak az ajtóra, nehogy valaki véletlenül benyisson.

– Nem fösvénységből válunk mi meg ezektől oly nehezen, – dörmögé Pista bácsi.

– Ellenségeink sem mondanak zsugoriaknak, – suttogá halkan, de mintegy válaszul Dani bácsi.

Alig hallá már ezt az idősebb testvér, mert a refectoriumból távozóban volt.

Dani úr sem nézett a teríték felé, nem a hideg sültekre s az izletes lepényre. Feledve étvágyát, elballagott, a merre Pista bácsi, s nem tudva, hogy és miért! hát egyszerre a fegyvertárban vannak.

Kisded szoba volt, téglapadlazattal, karikás ablaküveggel, pókhálós falakkal és négy nagy almáriummal.

– Ezek mennek Deésre…

– Meg ezek, urambátyám! – szólt Dani úr föltartott mutatóújjal.

– S nekünk marad…

– Az üres almárium.

– S néhány rossz vas, – egészíté ki Pista bácsi.

– És Dorka, – tevé még hozzá ráadásul Dani bácsi.

– Úgy van. Dorka könnye…

– S Dorka átka.

– Szegény vén asszony! minő aggodalommal jött reggel hozzám, félvén, hogy beteg vagyok.

– És mint mosolygott, mint örvendett, midőn látta, hogy nekem nincs bajom.

– Soha szívesebb nem volt irántunk, – szólt Pista bácsi.

– S nem vette-e kegyelmed észre, hogy fogyott, összébb esett és sokkal gyöngébb, mint tegnap volt?

– Arcza is fehérebb, – jegyzé meg Pista bácsi.

– Csak úgy függ az életen, mint fán a sárga levél.

– S mi az őszi szelek vagyunk!

– Magam is attól tartok urambátyám, hogy Dorkát a föld porába vetjük le.

– Megszakad a szíve Barnabás diák távozásán.

– Nem is leszek én itt, midőn hírét fogja venni.

– Kend, öcsém, itt hagyna engem, hogy egyedül legyek tanú, egyedül szenvedjek? Lám, mint válik vízzé a vér!

– Ne nevezzen kegyelmed rossz testvérnek. Minek czélozgat a vízzé vált vérre? Hát mondtam-e, hogy kegyelmed ne menjen el akkor hazunnan? Távozzunk együtt.

– Hát azzal segítünk-e Dorkán? He?

– De micsoda szavakkal mondjuk meg, hogy mi szöktettük el tőle Barnabás diákot?

– Igaz, hogy bizony meg kell ily esetben latolni a szavakat.

– Meg ám, Pista bátya. Csak gondoljunk arra, ha valaki tőlünk elszöktetné Elemért, lecsendesíthetne-e minket még az aranyszájú szent János nyelvével is.

– Úgysegéljen! Nem kommendálnám, hogy papolni előmbe álljon.

– S ha például Dorka tenné?

– Ne fecsegj ily badar dolgot! Minek bántanók a szegény Dorkát gondolatunkban is!

– Igaza van, urambátyám! Ej, be szeretném kitalálni a balzsamot, melylyel Dorka fájdalmát enyhítni lehetne.

– Öcsém uram! épen erről villant meg valami az eszemben.

– Szóljon hát kegyelmed.

– A kertünk alatt van a szerzetesek egykori jószágigazgatójának romba dőlt háza.

– Két ablaka még ép, s pinczéje nincs megrepedve.

– S kertjében néhány vén gyümölcsfa máig is terem.

– És az óriási almafa sötét árnyéka alól szakítja a mi Doránk a legszebb kékviolát és császárszakállt.

– A diófát pedig a falu gyermekei szüntelen fosztogatják, s mégis marad rajta szedni való.

– Mentát, ökörnyelvet és ezerjófüvet onnan gyűjt Boriska asszony a betegek számára.

– A sövény körül egy betöltött kút helyét találták meg tavaly, s rebesgetik, hogy ott volna elásva a templomosok kincse.

– Szóval, nem megvetendő az a régi telek – mondá Pista bácsi.

– S épen azért gondolám, uramöcsém, hogy a romot építtessük föl és legyen szakasztott olyan, a minő hajdan volt. Mert a hol a szerzet gazdasági igazgatója lakott, ott mindig kényelmesen férhet meg Dorka és Barnabás. Addig, míg a háború véget ér, talán kipallérozódik a diák, nem néz oly illetlenül Dorára, s nem irigyli a rókától is a prémet, az ökörtől is a szarvat és minden becsületes embertől a jó hírt és nevet. Aztán, uramöcsém, ha már életét érettünk koczkáztatja Buda alatt, legyünk itthon türelemmel és engedékenységgel iránta.

– Nem bánom, Pista bátya!

– Az volna tehát nézetem, hogy helyreállitva ajándékozzuk Dorkának a kert alatti fundust. Akkor aztán vigasztalásul mondhatjuk neki, hogy Barnabásnak van már hajléka és nevet majd hoz magával a harczból.

– Fején találta kegyelmed a szeget, – válaszolá derült arczczal Dani bácsi. – De mivel fizetjük a kőmívest? – jutott tüstént eszébe és elszontyolodott.

– Majd ád az Isten rá módot, s eddig sem történt Deák Istvánon és Deák Dánielen semmi kudarcz.

– Nem ám, urambátyám! S még ma küldjük a kőmíves után, hogy ősz fordultával minden rendben legyen.

– Nagy kő esett le a lelkemről, – szólt billegetve fejét Pista bácsi.

– Magam is megkönnyültem s csaknem repülni tudnék, mint a madár.

– Már én még sem repülnék – sóhajta most Pista bácsi, – mert a földhöz húzza lábaimat nem a köszvény, hanem az a fegyvertár. Mintha a tégla mágnes volna, ej! de nehezen tudok innen mozdulni.

– Szegény fegyverek!

– A jámbor, becsületes fegyverek!

– Csak lenne valamelyiken bár egy lehellet a szégyenből, bár egy rozsda a bűnből!

– De mind hűn szolgálták őseinket.

– És szerencsét hoztak reánk.

Pista bácsi kinyitotta az almárium ajtaját.

Dani bácsi szomorúan nézett bele.

Áradozott keblök s elmerültek a nézésbe, visszaemlékezésbe, bánatba.

– Találják ki, atyuskáim, hogy kit láttam? – csendült meg egy édes és zengő hang.

Dora rontott a fegyvertárba, kipirult arczczal, hamis nefelejcs-szemmel, dévajon, szeliden, annyi vonzó bájjal, annyi gyermeteg hévvel… egy már fölserdült leányka, a növendék és hajadon vegyes igényeivel és varázsával, a két kor elválasztó vonalán egyaránt emlékeztetve a gyermekre, ki bábjait öltözteti, s a pártás szűzre, ki a hódításért és menyegzőért kendőzik.

– Hát még sem sejtik? Találják ki már, atyuskáim, kit láttam?… Hát elmentem a kertbe, – folytatá Dora választ sem várva.

– Azt látjuk, kis sellő.

– Még most is harmatos a papucsod.

– Pedig a nedv könnyen megárthat.

– Mondta azt Dorka néni is. De a pallón túl nincsenek az ösvények kitisztítva.

– S oda mentél?

– Onnan elmentem a kis ajtóhoz. Hátra húztam a reteszt.

– A reteszt?

– Azt, kedves Dani atyus, s leszállottam a völgybe.

– Egyedül?

– Nem volt senki velem. Aztán fölmásztam a hegyre, s az élén mentem egészen addig, tudja, Pista atyus, a hol magánosan áll egy óriási tölgy.

– Tudom, kis selma! félórára van az ide.

– Lenéztem a vidékre s úgy tetszett, mintha a sötét tekintetű erdő, a virágos völgy, a csevegő patak, melynek tükrére a part vadrózsái még egy levelet sem hullattak, fönn a kék ég boltozata alatt lebegő sas, a fűben a kis tücsök, a széles láthatár, a kígyózó ösvény és a Gorbó felé repülő vadgalambok mind azt mondanák, hogy csak nézzem őket, mindig nézzem.

– S elandalodtál?

– De figyeltem is. S hát egyszerre távol, igen távol a hegyormon, mintha lovast látnék.

– S erre tartott?

– Biz’ erre!

– Vendégünk! – szólt derülten Dani bácsi.

Dora incselgőn rázta fejét. – Alig hiszem, mert a hogy a távolból kivehetém, lova almás-szürkének látszik.

– No, az hát Elemér, – kiáltá Dani bácsi.

– Nem lehet más, – erősíté Pista bácsi.

– A derék fiú előbb jött el, mint igérte.

– Csak nálunk találja ő legjobban magát.

– Megjárjuk, ha nincs számára reggeli.

– Hogyne volna, hisz atyusék sem reggeliztek még.

– Nem-e? – kérdezte Dani úr.

– Hogy történhetett? – csodálkozék Pista bácsi. – No, duplán fogjuk utánpótolni.

Az öregek gyorsan vezetteték magokat Dora által a folyosóra s oly nyugtalanul várták Elemért, mintha édes fiok volna hosszas vándorútból megérkezendő.

*

De Dorka szobájába zárkozott.

Szive erősebben vert minden perczre, mely a kalandor ifjút közelebb hozza az eddig boldog vár lakóihoz.

– Oh, hogy azon óra, melyben ő először lépett küszöbünkre, megváltathatnék életemmel, s a semmiségbe térne vissza, – sóhajta az agg nő és sárga redős arczára keserű könnyek hullottak. – Nincs semmi kétségem többé, hogy Dora halálosan beleszeretett. Hiában őrködtem! hiában kisértem kora gyanuval gyakori együttlétöket; hiában távoztattam minden alkalmat… a szív a szívvel hamar érintkezik, s a szem titkos nyelve egy percz alatt egész történeteket beszél el, miket mi, fölvigyázók, nem tudunk érteni. Átkozott legyen a lant és ének! Hisz velök jött e boldog lakba az álmezbe öltözött szerencsétlenség, mely nevét és természetét még megtagadja, de majd be fogja vallani. S ime az öregek a folyosón tárt karokkal várják az ifjut, ki bűvöletének erejével fejökre fogja rázni ez ősi épület íveit, hogy romjaiba temessen mindnyájunkat. Szegény Deák István, szegény Deák Dániel! A könnyek savával fogják befaló kenyeröket áztatni. Mit rabol el tőlök Elemér? A leány szemérmét-e, vagy a családi büszkeséget? Bukott és meggyalázott családhoz tartozom én is. Tudom, mit tesz lealáztatni s kigúnyoltatni. Hosszú életemen át csak itt találtam még szivességre, s midőn körülünk annyi rossz ember lakik, e várra lássam-e az Isten kezét nehezedni? Szóljak-e nekik?…

Nevető öröm, hangos üdvözletek szakíták meg Dorka gondolatait.

Elemér lépett a tornáczra.

Tombolt Pista bácsi és Dani bácsi a kedves ifjú hazaérkezésén.

II.

A történetben, melyet elbeszélünk, Elemér és Barnabás diák jelentékeny szerepet játszanak. Nem lesz tehát felesleges olvasóimnak az egyik multjából annyit közleni, a mennyit Pista és Dani bácsi tudnak, a másikéból pedig, a mennyit Dorka nem titkolt el.

A dobokamegyei Deákok nemcsak Werbőczi, a híres rokon kedvéért, hanem belső meggyőződésből is Zápolya pártján állottak, s több táborozásban vettek részt; mert nem volt Pista bácsi lába mindig köszvényes s Dani bácsi keze mindig bogos.

Harczias hajlamuk legmagasabb fokra 1532-ben hágott, midőn Szulejmán császárt a mohácsi térről Kőszeg faláig kisérték, bár az ozmánok ellen nagy gyűlölettel viseltettek.

Ha minden török oly vitézül küzdött volna, mint a két Deák, akkor Jurisics alkalmasint kapitulál – legalább ezt hitte nemcsak a nagyuraimék várnagya, hanem számos jóismerős; – azonban másként történt. Jurisics nem adta föl Kőszeget, s a nagy Szulejmán szeptember 27-én megszüntetve az ostromot, másnap még virradat előtt fölszedte sátrát, s dúlva, pörzsölve fordult Stájerország felé.

Dani bácsi szerencsés volt, mert még a vár körülvétele előtt Budára küldetett, hogy száz portyázóval az Esztergom vívását megszüntető Grittihez csatlakozzék.

De bezzeg Pista bácsinak mindig nézni kellett az égő falvakat és a tatárok, szerecsenek fosztogatásait.

Álmában is tüzet, reszkető aggokat és patakban folyó vért látott.

Végre az előcsapatok a stájer hegyekbe mélyen elmerültek, a sereg zöme is átlépte Szulejmánnal hazánk határát s Pista bácsi szabadabban kezdett lélegzeni, mert a pusztító vihar idegen vidékekre vonult, s mert ő is visszatérhetett néhány magyar huszárral János király seregéhez. Fel is fogadta, hogy egy són, egy kenyéren soha sem fog harczolni a törökkel. Lelkiismeretét égette a sok hamu és üszök; pedig ő soha sem vetett kanóczot az eszterhára, soha sem fojtott a füstbe jajgató árvákat. De tették mások, s ő együtt járt e másokkal, kik pogányok és fosztogatók voltak. A mint visszautaztában a nagy ármádia utócsapatának derekával is találkozott, szíve egészen megkönnyült. – Istennek hála! már nem fognak éjenként a falvak házainak fedelei vezérszövétnekül szolgálni; nem kell az utczákon óva vezetni lovainkat, hogy a legyilkolt csecsemők és aggok holttesteire ne tapossanak: Isten hála! megmenekedtünk «a dúló és perzselő» dandártól, mely a nyert zsákmány ötödéért űzi rémítő hivatását.

E gondolat Pista bácsi arczáról letörölte a gond és aggodalom sötét színét.

Vidáman, majdnem negédesen ügetett huszárai élén.

De íme, alig ezer lépésre, előtte tűzbe borul egy helység.

A lég csendes volt, a szél nem jött a pusztítás segítségére, még a por sem mozdult meg, még az avar sem ingott, mindenik ház külön lángolt, s a füst karcsú oszlopokban szállt föl a hideg, könnyű és tiszta láthatárra.

Bősz ellentéte volt a szép őszi nap nyugalmának a vad zaja, mely a szerencsétlen faluból tört ki.

Megint «dúlók és perzselők!» sóhajtott Pista bácsi és szitkozódtak huszárai.

A legénységnek kedve csattant, minden török frigy és véduralom ellenére a világhódító szultán martalóczait a préda mellől szétugrasztani, s nem igen vevék számításba, hogy a kifosztott, a legyilkolt község Izabella királyné csecsemője helyett Ferdinándot uralja. Pista bácsi fölbuzduló természete mellett is bírt annyi belátással, hogy – a közmondás szerint – ne vessen a kútba oly követ, melyet aztán senki sem tud kiemelni.

Mellékútra téríté tehát katonáit, a zsákmány alá ejtett helységet ki akarván kerülni.

Haladtak is a horpadásos és csavargó hegyi ösvényen, de az egy dombról egészen visszagörbedt a falu tulsó végéhez.

E dombról Pista bácsi a következő jelenetnek volt tanúja.

Csinos alakú és ernyős tornáczú faház égett; a fedél gerendái a padlózatra kezdettek hullani, helyenként betörve azt.

A tornácz lépcsője előtt tisztes aggastyán fuldokolt vérében. Mellette két deli férfiú harczolt, már lankadtan és sebekkel terhelve. Nem a vívók kardja, de biztos helyről irányzott tegez vesszeje ölte meg az egyiket. A másik férfiú alig tizennégy éves gyermeket látott most maga és az elhullott rokon mellett küzdeni. Ijedten lökte hátra baljával e – mint sejteni lehet – reá nézve mindennél drágább alakot, s míg ezt tevé, rést talált a martalócz a halálos döfésre. Bálványként állott a tornáczon s a vérfagylaló történetnek lebűvölt, mozdulatlan, élőhalott tanuja volt egy éltes nő, fehér merev arczczal, fehér, megbomlott fürtökkel. Midőn pedig a martalóczok a három halott testénél erőtlenül, de hős lélekkel küzdő gyermekre tevék kezöket, a bálvány éledni kezdett, kiterjeszté karját, s hirtelen megfordulva, egy fülcsendítő sikoltással az égő ajtónak rohant, eltünt a füstfelleg- és lángözönben. Senki sem látta többé.

A borzasztó jelenet oly gyorsan be volt fejezve, hogy Pista bácsi ki sem ámult, midőn már a törökök a fogoly gyermeket az utczán hurczolták.

Most «megálljt» kiálta ingerült huszárainak. – A ki életét szereti, ne merjen moczczanni.

Akarta is, nem is a legénység a parancs megtartását. Szerették Pista bácsit, tudták, mi a katona törvénye; de dühösek voltak a pogányokra és sajnálták a falu népét. A törökök figyelmét sem kerülte ki e hangulat, a mi okon el sem mulaszták a mieinkkel farkasszemet nézni. Ha sokáig tart így, még kitör a zivatar. Ennélfogva Pista bácsi, a mit száz szóval volt szokás eligazítani, egygyel kivánta. Tüszőjéből kivett ötven aranyat, s előmutatván, – adjátok ide ezért a rabgyereket – szólt teljes bizalommal, ajánlatának sikere felől.

De nagy álmélkodására hallá, hogy száz aranyon alul a martalóczok nem alkusznak.

Vontatva nyúlt tüszőjéhez, attól tartván, nehogy hiányozzék abban a szükséges öszlet; azonban örömmel tapasztalá, hogy egy pár arany még fölül is marad.

Míg a díjt számlálta, messzünnön dörgé valaki: – Dzsemil aga maga veszi át tőletek a rabot száz aranyon.

Pista bácsi ráismert a dörgő hangú egyénben a vitéz agára, kinek oldala mellett harczolt Kőszeg falainál, s kit csak imént a dombról látott a martalóczok rablása korlátozásán működni.

– Nemes aga! kegyelmed jó szívéről sok dicséretet hallottam minden nyomon. Kérem, hagyja nálam az árva fiút.

– Nekem tetszik a gyermek, – válaszolta röviden és tört magyarsággal a török.

– Vegye nagylelkűsége fejében e pisztolyt tőlem.

Pista bácsi ritka szépségű pisztolyt adott az agának.

– Fogadja barátságom jeléül kegyelmed az én kedvelt fegyveremet. De a gyermek nálam marad.

Az aga még szebb, még drágább pisztolyt nyujtott Deák Istvánnak.

– Nem elég, hogy a hatalmas császár «duló és perzselő» csapatai kiirtották az egész családot? hát még e gyermek is rabbá legyen?

– Hasonlóan bántak az én családommal is Török Bálint portyázói, – válaszolta Dzsemil. – Kegyelmed pedig ügyeljen huszáraira, mert különben legott összekoczczannak a hatalmas padisah seregeivel.

Pista bácsi látta, hogy nincs veszteni való idő, s katonáihoz akart menni; de útját kezdék a martalóczok állani, szidalmazva őt kutya gyaurnak és fenyegetve.

Az agán volt most a rend fentartásának sora.

Dzsemil a legvakmerőbb martalócz fejéhez úgy csapta az ajándékba nyert pisztolyt, hogy szédülten bukott földre.

Hökkenve vonultak vissza a többiek, Dzsemil pedig Pista bácsit a háborgó huszárokig kisérte.

– Oly fiatal és oly bátor voltam, mint rabom, midőn Török Bálint fogságba ejtett, – szólt most az aga. – Keserű a rabság kenyere, ha tiszta buzából sütik is. A szörbet nem ízlik és a rózsaolaj elveszti szagát, midőn lábunkon csörög a bilincs. A madárdal sem szól szívünkhöz, mihelyt tudjuk, hogy hazánk egéről csak a felhők repülnek börtönünkig. Bajnok atyám Karamániából jött a Szávához, midőn Török Bálint a várat, hová küldeténk, mély béke idején földúlta. Engem rabbá tőn. Jól ismerem, magyar urak! hogy néz ki tömlöczötök. Egyébiránt ha kegyelmed majd pénzhez jut, s annyi váltságot fizet e gyermekért, a mennyit érettem vett föl Török Bálint, számolhat, hogy szabadon fogom bocsátani, föltéve, hogy a fogságban nem kap jobb nevelést, mint én Török Bálintnál.

Dzsemil rabszolgája Elemér volt…

Barnabás diák története titokszerűebb s talán borzasztóbb is. Dorkának iszony villámlik sötét szeméből, s arczát minden vércsepp odahagyja, ha valaki csak távolról is czéloz bizonyos évekre, bizonyos körülményekre, s bizonyos névre. Midőn pedig Sylvester napja közelg s a marczona tél hóval födi a mezőt, jéggel a patakokat, megindulnak a vénasszony könnyei, s arczának barázdáin sűrűn omlanak le. Minél nagyobb a hideg, minél felhőtlenebb az ég, csikorgóbb a szánút, nyugodtabb a természet tündöklőbb a csillagok fénye, tünderibb a hold világa, hallgatabb az éj, ünnepíebb és szebb a korány: Dorka keblében annál erősebb vihar küzd, annál aléltabb és bánatosabb arczczal lép ki hálókamrájából a gyűlölt újév elébe. Ezt a napot nem állhatja. Ez a nap őt néha leveri és ágyba szegzi. Dani bácsi rég megjegyezte, hogy az öregség szembetünőbb jelei mindig Sylvester éjén mutatkoznak Dorkánál. Ősz fürtei tömegestől akkor mutatkoztak, sovány, fehér arcza akkor váltott sárgaviasz színt, csengő hangja akkor kapott rezgést, dereka ismeretlen terhek alatt akkor hajlott meg végkép, kezében a kulcscsomó azóta csörömpöl, és Sylvester éjén kezdődött Dorka mellén az a lidércznyomás is, mely álmából rövid időközökkel fölébreszti s alkalmasint a vízkór előhirnöke. Pista bácsi a karácsoni ünnepek körül már kezdi figyelmeztetni a családot és cselédeket, hogy hagyjanak békét Dorkának, ne bosszantsák őt, ne háborgassák szobájában, vegyék el tőle a kamara kulcsát, igazítsanak helyette minden dolgot. Majd rendbe jön úgyis a kedve és egészsége, s akkor kipótolja, a mit mulasztott.

Miért vannak a vén asszony életében válságos napok? E kérdésre egész pontossággal sem Pista, sem Dani bácsi nem felelhetnek.

A mit tudnak, ebből áll: Mielőtt nagy rokonuk Werbőczi István a szokásos törvényeket összegyüjtötte, rendezte és a kinövésektől megtisztította volna, sokkal zavarosabban folytak az ügyek, sokkal több önkény történt, mint azután. Még a királyi udvar birái sem figyelték jól meg az eljárási formák természetét, s néha úgy mondattak törvényt a vádlottakra, s úgy hajtották végre az itéletet, hogy az egész ország füle megcsendült bele, s vidékről-vidékre bizonyos nyugtalanság terjedt az ember fejének és vagyonának biztossága iránt. Az is előfordult, hogy a hatalmas úr vagy hadvezér, kivált ha az uralkodó gyönge volt, önkényesen hozott itéletet a királyi udvar birájának hatósága alá tartozó ügyekben is, s a mi hiba el volt követve, később jóvá sem lehetett tenni.

Isten tudja, mi része volt e visszaéléseknek azon homályos történetben, mely Barnabás diák atyját, mint honárulót, életétől és birtokaitól megfosztotta.

Pista sokat hallott a kivégzett úr gazdagsága felől.

Dani bácsi azt rebesgette, hogy Barnabás diák talán a Héderváryakkal is rokon. Mások ily magas összeköttetésünek nem képzelhették a szegény diákot; de kétségbe sem vonták előkelő származását. Azután arról sem volt meghasonló vélemény, hogy a kivégzett honáruló uradalmaiba előbb erőszakkal ült be a testvéröcs, s utóbb Ulászlótól új adományozást nyert.

Barnabás diák anyja a lakodalom után hat héttel őrülten vitetett férje holttestétől Dorkához, ki neki nénje és fiatal, de gyermektelen özvegy volt.

Majdnem kilencz hó telt el, midőn a tébolyodott nő örökre behunyta szemét, s csecsemője először látta a világosságot.

Dorka a koporsó és a bölcső közt állva, fölemelt három ujjal esküvé az Atya, Fiu és Szentlélek nevére, hogy utolsó fillérét is rákölti, és nem fog addig nyugodni, míg a csecsemő vagyonát, s az apa becsületét vissza nem szerzi. Bár ne esküdött volna! Pöre lőn elég, pénze is elfogyott; de az új adományozást megsemmisíteni és a honárulási bűn mocskát letöröltetni nem tudta. Az egyikben a bitor öcs hatalmas befolyása, a másikban egy nagy név varázsa gátlá. Dorka koldusbottal vette nyakába a világot, s Barnabás diák pennás ember lévén, itt-ott szerzett magának és mellékesen nagynénjének is kenyeret, könyörületből vagy munka után. Jobb sors csak akkor derült rájok, mikor Dorka a Deák István és Dániel úr vendégszerető várába telepedett le, s midőn kevéssel utóbb Barnabás a szomszéd kolostorban állandó foglalatosságra talált, s hogy több hányatásnak kitéve ne legyen, az egyházi életre akarta magát végkép szánni.

A múltból vett ennyi értesítés mellett ismét fölvehetjük történetünk fonalát.

*

Junius első napjainak egyike derülten virradt meg. A hajnal aranysugáraival az égen, gyémánt harmatcsöppjeivel a füvön, bimbóikból most fakadt rózsáival a kertben, s dalos madaraival a zöld lombok között oly bűbájos volt, hogy alig lehetett szépségeit élvezve, emlékezni az átvirrasztott éjre, s a lélek, mely a csüggedést, mint nehéz bilincset, hurczolta magával a hajnalszürkületig a friss, a balzsamos, a mosolygó tavaszreggelen egyszerre visszanyerte erélyét, tevékenységét mára, hitét a holnap iránt, hitét a gondviselésben.

Elemér eloltotta gyertyáját.

Forró homlokáról a hűvös szellő lecsalta a sötét merengés árnyait. Szemei és arczvonásai megint eleven, negédes, kalandori kifejezést nyertek. Ajkaira ismét megjött a mosoly, mely az örömet üdvözlé, a veszélyt megveté, s annyi gyöngéd és szilaj érzést fejezett ki, a mennyi csak egy merész, fogékony, mindent szeretettel átölelni, és magától büszkén eltaszítni egyaránt kész kedélyben támadhatott.

Pista és Dani bácsi, kik a reggeli harangozáskor találkoztak vele a tornáczon, a vár számos vendégei, kik csaknem éjfélig voltak víg szeszélyeinek bámulói, oly kellemes társalgónak találták őt, mint eddig soha. Pedig Elemér, egymás közt szólva, a török rabságból kiszabadulása óta a múlt éjjel érzé először, mi a bánat, mi a küzdés, mi a lemondás, mi a képzelet fellegvára romjaiban, mi a szív ízekre szakítva, mi a szerelem-remény, mi a dicsvágy, azt szentesítő magasabb érdek nélkül. Szerencsés a fiatal kor, mely a benyomásokat a mily gyorsan veszi át, oly hamar veti tovább.

Dorka nem volt fiatal.

Nála sem aludt ki a mécs egész virradtig.

Az orgonafa, mely az ő és a Dora szomszéd szobájának ablaka közt terjeszté ki ágait, a múlt éjjel érdekes vendéget fogadott galyai közé. Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda. Nem tudom, hol hagyta és miért hagyta el párját? De kis kebele tele volt bánattal és dallal, s minthogy szívtitkainak elregélésében semmi illem vagy világi tekintet nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak és növekedő szerelmének történetét. Dora szóról-szóra újra elálmodá, a mit a madártól hallott; melle a szűzlepel alatt nyugtalanabbúl emelkedett, ajkára édes mosoly, szempilláira reszkető könny lopódzott, s midőn fölébredett, nem birta elhatározni: vánkosain szőjje-e tovább álmait, vagy nyilt szemekkel a kert rózsalugasaiban?

Ellenben Dorka a csevegő madárnak tulajdonította, hogy folyvást körüle ólálkodott a lázas aléltság mákonyával az álom; de midőn a behunyt szemhéjak a halál testvérének jótékony érintéseit várnák, visszarezzent, tova tünt az. Hasztalan oltá el Dorka a mécset, újra meg újra meg kellett gyujtania. A vén asszony ágyában hánykolódva, s a karszéken virrasztva, a lármás madarat vádolta vörös szeméért, még összébb fonnyadt, még színetlenebb arczáért. Pedig a csalogány nélkül is ébren töltötte volna az éjet, s csak annyiszor sóhajtották volna vékony, vászonfejér ajkai: – Szegény Dora, Oh, miért nem pótolhatom nála az anya helyét! Miért tart bohó nénikének! Miért fog holnap vagy holnapután vigasztalásom oly kevéssé hatni reá, mint tanácsom tegnap, vagy tegnapelőtt! Boldogtalan percz volt az, midőn az idegen közénk jött lantjával és kalandor szivével!

Dorka restelte a hajnal kora jöttét is.

Miért nem hosszú az éjtszaka, ha álma nincs? Miért nem feledi magát a földön addig, míg elménk a kedvelt arczoktól elszokik, míg a sötétségben hiába keressük és meg nem szoríthatjuk kezét annak, kit szereténk, hogy midőn végre fölvirrad, már nem is tudjuk, hányan voltunk s hány nincs többé közöttünk?

A vén asszony a szokottnál későbben lépett ki szobájából. A mint a kamrába ment, hogy a szakácsnak a szükségeseket kiadja, keze közt a kulcsok hangosabban reszkettek, és zörejökben valami megdöbbentő, valami óva intő volt… legalább ő úgy hitte. Le is tevé az áruló érczeket egy hombárra. Nézte, de nem látta a sok lisztet, tojást és szalonnát, a mit a szakács fürgén magához vett. Akart volna még többet időzni a kamrában, de nem talált rá okot, s midőn a tornáczhoz visszaérkezett, hol már Pista és Dani bácsi a tiszttel és jobbágyokkal komoly dolgokról vitáztak, boldog volt, hogy most az egyszer senki sem állott vele szóba, s hogy észre sem vették, midőn a lépcsőn saját köntösébe megbotlott.

*

– Vajjon miért akar ma Dorka Óváriékhoz menni? – kérdé ebéd után Pista bácsi.

– Hát valóban akar? – tudakolta Dani bácsi.

– S öcsémuram nem hallá?

– Nekem nem jelentette.

– Hozzám fordult az engedelemért.

– Eh! s nem mondott kegyelmednek semmit szándéka felől?

– Úgy vélem, öcsémuramnak beszélte el.

– Igen nagy tévedésben van kegyelmed.

– Ej!

– Ej! hát min jártatja Dorka eszét? – pattant föl Dani bácsi.

– Házunkkal nincs barátságban Óvári uram.

– S a mi rokonunk, a nagy Werbőczi István ellen mindig torzsalkodott.

– Felesége meg azt mondta Doráról, hogy nincs elég ügyelet alatt.

– Ki ne volna ügyelet alatt? Óvári uram felesége Batthyányi Orbán úrfira kacsintgat.

– Azt mi nem tudjuk, kedves öcsém!

– Nem is rágalmazok én senkit; de az Óváriak Majláth czinkosai.

– Hazafiságukról magam sem dicsérem.

– Gritti elrabolt ékszereiből építtették az orrunk elébe a várat, a hol most laknak.

– Nincs az a mi orrunk előtt, öcsém. Egész mérföldre fekszik tőlünk.

– Minek töri hát roncsolt testét oly hosszas úton Dorka?

– Ne bizgasd, öcsém, nem tesz ő semmit helyes ok nélkül.

– Az igaz, Dorka jámbor, becsületes asszony.

– Tiszta színarany.

– Hej! valami bántja őt most.

– Én is szomorúnak találom. De mi baja lehet?

– Tudja, kegyelmed, némelyikünkön nehéz malomkőként fekszik az élet.

– S terhe némileg csak az oly víg kedély által könnyül, minő a derék Elemérünké.

– De hová is tünt e fiú közülünk?

– Vendégeinket tartja szép szóval. Már az igaz, mi nem is tudnánk Elemér nélkül lenni.

– Úgy hozzászoktunk.

– Csak ne parancsolná hamar magához a mi rokonunk, Werbőczi István.

– Remélem örökre nálunk feledte őt, – végzé a társalgást Dani bácsi.

Ez optimismus annyira tetszett Pista bácsinak, hogy nevettében majd kicsordult a könny szeméből.

*

Azalatt Dorka fölnyitá szekrényét s egy aranyat, nyolcz tallért és néhány denárt számlált össze.

Volt néhány halpénzvékony ezüstdarabja is, Zsigmond császár képével s olvashatatlan betűkkel.

Külön rongyba takarva talált még két zechinára, mely Törökországból vándorolhatott hozzánk Gritti rövid kormányzósága alatt.

Ennyiből állott vagyona s kevésnek hivé azt bizonyos tervnek, melyet elméjében forgat, létesítésére.

Most keze reszketni kezdett.

A mit akart, az ő szíve szerint, szentségtörés volt.

A mit akart, azzal félszázados emlék vesztené el zománczát, a kegyeletet s értékére nézve vásári árúvá sülyedne, melyet karátra venni, pontosan megbecsleni és kifizetni a kalmár dolga.

Elkövesse-e Dorka, saját kedélye ellen, az iszonyú merényt?

Megkisérlé, de ujjai vagy erőtlenek voltak, midőn a selyemzsinórt illeték; vagy pedig a jegygyűrűt, – mely a vén asszony keblében úgy el volt rejtve, mint a koporsóban a halott, kit egykor elragadtatással nevezett férjének, – látatlan kéz védte, míg lehetett, az idegen szemek elől.

Dorka csóválta fejét.

– Majd az úton… majd, ha a kocsin leszek… majd Óvári uram ő kegyelme előtt… midőn a tallérokat zörgeti… majd akkor kiveszem én a gyűrűt. Igaz, gondolá megint Dorka, szegény Barnabás számára nem lesz aztán semmi elzálogosítani valóm. Ha valaha az élet utain találkozni fogna a szerencsével, melyet nevéről sem ismer, s ha mondaná az neki: egy marék pénz árán bevezetlek a világba, hogy tanulj remélni, szeretni, megbocsátani, – oh, Istenem! hol van akkor az a marék pénz? Jegygyűrűmmel eltünt örökre! De minek is lépjen Barnabás valaha a világba? Lehet-e a megvetéssel szeretni, a kétségbeeséssel remélni, a gyűlölettel megbocsátani? A ki már őt a világba küldené, csak a bűnbe taszítaná. Maradjon ő az egyház védszárnya alatt. Ha valaha szerzetessé lehet, ha a kolostori magány egy-egy emlékkel egy bánatot, egy bosszútervet kiolt kebléből; ha a bőjt, ima, szeges öv és a fenyőhasábokból rakott ágyvánkos összetöri jellemét, hogy újra alkossa: akkor boldogabb lesz, mint eddig volt, mert kibékül az Istennel! Úgy van, nekem most csak Dorától kell a veszélyt eltávolítanom; Barnabás jó kezekbe került. Őt nem féltem. Jegygyűrűm árán Elemér fegyvert vásárolhat magának. Lovat nagyuraimtól kapott s az útiköltségre kijut az én készpénzemből.

Dorka a magyar aranyat, a zechinát, a tallérokat, Zsigmond császár apró pénzeit és a dénárokat még egyszer összeszámítván, úgy találta, hogy ennyi kincscsel könnyen lehet Budára és Werbőczi Istvánhoz érkezni. Csak ki kell az alkalmat lesni a várba surranásra. Azt majd eligazítja az idegen, a ki Dora szívébe is oly könnyen tudott lopódzni.

III.

A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről s belélete történetét is ritkán árulja el.

De a nőt megitélheted abból, a mit lakása küszöbén belül látsz. Miként arczát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le kedélyét.

A czella, hol Dora alszik, egykor talán oly édesen látta szenderegni a lemondó szerzetest, mintha a szigornak, melyet ez háromféle esküvel fogadott, csak kéje volna és semmi terhe. S viszont, hányszor nem voltak a néma falak a kötelesség elleni titkos harcz és a végzettel elégületlen szív kitöréseinek tanúi! Erény és gyöngeség fölváltva kerestek menedéket e keskeny, e mély ablakú, hűvös és homályos szobában.

A mióta Dora lakása lett, derültebbé vált a nélkül, hogy szent komolyságából veszített volna. Az ablakba virágedények költöztek, a falon koszorúzva függ a lant, de a térdelő zsámolyán ott van az imakönyv, és az ágy felett az érczfeszület. Kis asztal és hímzőráma van helyezve azon fülkébe, melyet a könnyű, átlátszó és hófehér függönynyel el lehet zárni, s mely az ablakfal szélességeig terjed. Oly sugáralak, minő a Doráé, kényelmesen foglalhat helyet az asztal előtti széken, s munka, gyermekvágyak és a serdült leány álmodozása közt úgy töltheti el a gyors órákat, hogy külön szobában vélheti magát, míg Dorka a függönyön túl rakosgat, tisztogat és zsémbel a komornára.

Dorka szereti a rendet, s növendékénél is mindent saját helyére tesz le; de mikor a vén asszony eltávozott, Dora szelesen, könnyelműen egy kevés változtatáshoz fog, s míg egyet ide, mást oda mozdít, a széparányosság és nemes ízlés varázsa terül el mindenüvé, keresetlenül hódít mindenütt, s csak a gyakorlott szem veszi észre az eszközöket, melyekkel az összhangzás érzéke öntudatlanul érte el czélját. Dora alig volna képes számot adni arról is, hogy a bútorzatban a választékosság micsoda neme s a rendezés mily módjai takarják be sűrű fátyollal a szűkölködés jeleit, még pedig a nélkül, hogy a keresettség és fényűzés kétes benyomását költenék föl barátnőiben, kik néha meglátogatják, mint szokás, az ócsárlási vágyat magokkal hozva. Dora nem részesült az anyai nevelés szerencséjében. A fölügyelet hiánya nála egy-egy gyermeteg ötlet, egy-egy helytelen, de bájos sajátság által észrevehető, s Pista bácsi és Dani bácsi többször hallák már, hogy leányuk kiképzésére elég gondot nem fordítottak. De ha a háztűznéző Dora szobájába be találna lépni, a szűziesség, szemérem s az ártatlan kedély igézetével találkoznék, s eszébe sem jutna, hogy rég a sírban porlik az a vigyázó szem, s az égbe szállt az a szerető lélek, kit a leánygyermekeknél sem az apa, sem a legtökéletesebb idegen nő nem tud, még a leghűbb őrködéssel is, pótolni.

Dora szobáját jól fedezett s alig észrevehető falajtó választá el a Dorkáétól.

Ez nappal többnyire csukva, éjjelenként pedig, ha csak a vén asszony kivételes szeszélye nem jön közbe, mindig nyitva van.

*

Azon nap estéjén, midőn Óváriéktól hazatért, Dorka igen fáradtnak mondá magát, s a szokottnál sokkal korábban feküdt le.

Dorának kellett a vacsorakészítésnél a felügyelőnőt, s az asztalnál a háziasszonyt képviselni. S minthogy történetesen feleséges és leányos vendégek, még pedig az úri rendből, érkeztek, Pista bácsi köszvényes lábaira kitelhetően szűk és kényelmetlen csizmát huzatott, Dani bácsi majdnem úgy begombolta mentéjét, mint urabátyja, s mindketten, ha nem is új, de eléggé sujtásos ruhában, és ha nem is komoran, de eléggé összeszedetten vacsoráltak. A serleg lassabban ürült ugyan, azonban a társalgás mindig friss folyamatban volt; mert a háziúr kötelessége Pista bácsinál az alkalmatlan helyzetbe jutott láb keserű tiltakozásait elnémítani, s ugyan e kötelesség Dani bácsit érzéketlenné tevé még azon ujságvágy iránt is: vajon Óvári miről beszélt Dorkával és Óváriné mivel kivánt árnyékot vetni Dorára? Elemér az asztal végén szintén iparkodott környezetét, a mennyire csak lehet, mulattatni; de arczvonalain a szomorúság sajátságos játéka vegyült a szeszélylyel, s hangjában és modorán, midőn enyelgett is, volt valami megindító, majdnem csüggesztő. Dora figyelmét nem kerülte ki az ifjú magaviselete, s azon magyarázhatatlan hatásnál fogva, melyet a kedély gyakorol a kedélyre, a kedves leány mindig nyájasabb lett barátnőihez, alázatosabb a nénék, meg a vén urak iránt, s talán többet is beszélt, mint hajadon fővel – az akkori nézetek szerint – illendő volt; de minden jó kedvének, minden mosolyainak ellenére, keblében méla érzések támadtak, hasonlók az őszi levélhullás és az őszi szél halk zúgása miatt keletkezett hangulatunkhoz, mely a helyett, hogy sötét képekkel népesítené meg lelkünket, az enyészet, hervadás és halál szelid ábrándjait szövi örömeink közé, a helyett, hogy bánat volna, inkább csak határozatlan vágy a bánat után.

A vacsora, bár elég későn, de a nők kedvéért a szokottnál korábban végződött.

Pista és Dani bácsi most az egyszer meg valának e változással elégedve, s Dora, miután még a vendégek kényelmére vonatkozó intézkedések körül is a szükséges ellenőrködést végzé, kifáradtan tért, a komorna kiséretében, a hálószobába.

Mindjárt beléptekor szemébe kellett ötlenie, hogy a Dorkához vezető ajtó csukva van.

Gyöngén érinti kezével a kilincset, de eredmény nélkül.

A zár elő volt tolva.

– Talán rosszul lett Dorka néni? – kérdi a komornától. – Mikor vacsorára mentem, még nyitva volt az ajtó, és a néni egy kereveten igen csendesen szendergett.

– De később én a kisasszony szobájában találtam a térdelő előtt.

– Dorka néni, Dorka néni! nem beteg-e? – tudakolá aggódva Dora, a kulcslyukra téve ajkait.

– Csak pihenni akarok, kedvesem! Feküdjél le és aludjál te is.

A komorna hamar végzé kötelességét, s az ágy hófehér vánkosain a gyönyörű leány ébenfekete gazdag fürtei, csipkék közül félig kiemelkedett arczéle, a takaró által nem egészen befedett mellének kerek, ingerdús és tökélyes formái, meg a könyökig szabadon hagyott s csábító szépségű kar és mesésen parányi kéz, együtt oly szép képet rajzolhattak volna előmbe, hogy annak hű másolatával akkor sem ajándékozhatnám meg az olvasót, ha szavak helyett színekkel tudnék, és pedig művészileg, ecsetelni.

Dora nem húnyta még be egészen szempilláit, midőn úgy rémlett, hogy egy ajtó halk nyikorgását hallja.

– Dorka néni csakugyan beteg, – e gondolat elűzte a leány félszenderét.

Később a falajtón át suttogást vélt hallani.

Már ismét a kulcslyukon akart átszólani, hogy a néne állapotáról bizonyosságot nyerjen, midőn leírhatatlan csodálkozására Elemér hangját vélte a suttogásban fölismerni.

Dorka sokkal szigorúabban tartotta magát bizonyos illemi szabályokhoz, hogysem Elemért nappal is másként fogadta volna magánál, mint megbízások végett, vagy ha az öreg uraktól volt hozzá küldve. Különben sem látszott, legalább Dora nézete szerint, a néne elég előzékenységgel, sőt – ha a gyöngédségre a kiméletlenség vádja alkalmazható volna – elég elnézéssel viseltetni e derék ifjú iránt.

Mit jelenthet tehát a szokatlan látogatás e szokatlan időben.

Elütötte a tizenegyet, s a suttogás néhány percz óta tart.

– Istenem! talán Pista atyus beteg; szent ég! talán hirtelen valami baj érte édes atyámat! Ily gondolat elég volt arra, hogy Dora fölemelkedjék ágyából, s már feledve mindent, Dorkához akart átkiáltani, midőn Elemér ajkáról halkan, de érthetőleg hallá nevét.

Dora szíve erre oly erősen kezdett verni, mintha az ablak előtt az orgonafára, hol a csalogány tegnap dalolt, most a villám sujtott volna le.

Csakhamar Dorka elfojtott zokogásának töredékei érkeztek alig sejthető alakban a leány ágyáig. Aztán valószínűleg egy szekrény zára nyilt föl lassan s a másik perczben – a mennyire kivehető volt – Elemér és Dorka a folyosóra mentek. – Idő telt bele, míg a vén asszony visszatért, hogy sóhajok közt feküdjék nyoszolyájába.

Bármennyire fölizgatták a történtek a leány idegzetét, a fiatal évek és egészség megkívánták a pihenés adóját. Éjfél után nemsokára eljött az álom, s a leány szemei a hajnalsugarakkal egyszerre nyiltak meg.

Fölébredéskor elfogulva érzé szívét, mintha egy rossz sejtelem, vagy egy nyugtalan visszaemlékezés szorítaná azt összébb és mindig összébb.

Zavartan tünedeztek föl elméjében az éj rejtélyes történetei, s mikor épen külön akarta választani az álmot és valót, a kertben halk, de tisztán kivehető ének zendült meg.

Dora Elemér hangjára ismert.

Az ifjú nem lehetett messze a vár azon szögletétől, hol az orgonafa vendégein kívül csak Dora, Dorka és Dani meg Pista bácsi régi fegyverei laktak.

A rövid dal tartalma ez volt:

Dora, midőn az ének megszünt, az ágy vánkosába temette arczát.

Mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna szivéhez, hogy kiszakítsa ezt kebléből, a boldogsággal együtt!

Számára a bűvészet egész világot épített föl és döntött ugyanazon perczben rommá.

A gyermekből rögtön leány lett, s a leányból szerencsétlen hölgy.

Érzé, hogy szeret, s hogy szerelme külön vált a reménytől, mielőtt még vele találkozott volna.

Miként kapcsolatos annyi kin és kéj? nem tudta sejteni.

Könyei megindultak s elfojtott zokogása erősebben tört ki.

*

Elemér még egy röpke tekintetet vetett az ablakra, melynek függönye le volt eresztve, s azzal a kertből oly gyorsan távozott, mintha üldöznék, mintha nyomában volna a megbánás, hogy az első tétovát fölhasználva, örökre visszatartóztassa kitűzött czéljától.

Az udvaron Dorka várt reá.

A vén asszony ősz fürteit főkötővel sem takarta. Pongyola öltözéke, a virrasztás miatt még inkább elhalványult vonalai, a sovány összeesett test, a vékony kék ajak, a sietség és szorongatás által majdnem eszelősségig bizarr mozdulatok, a reszkető kéz és áll, a cserszínű hólyagos szemek szögleteiből az arczredők közé szivárgó nedv, mely talán a részvét könycseppje volt, de a hűvös reggeli lég miatt is támadhatott: mindez együtt oly hatást tett Elemérre, mintha a keresztúton boszorkány lépett volna elébe, hogy áldásával átkot, vagy átkával áldást kössön a hosszú, a kétes kimenetelű vándorúthoz, melyet a végzet akaratánál fogva most meg kell kezdenie.

A szegény agg nő figyelmét sem kerülhette ki e kellemetlen benyomás.

– Dorka néni, – szólt Elemér, – a pénzt, melyet kegyelmed adott, kölcsönnek fogom tekinteni, és százszor vetem koczkára életemet, csakhogy hamar visszafizethessem.

– Elemér, Elemér! – sopánkodék a nő, – nincs semmi bizodalmad irántam. Te azon is kételkedel, hogy Dora boldogságáért tanácsoltam távozásodat.

– Dorát megérdemelni lehetetlen, de kezét bírni, ha enyém volna…

– Akkor is lehetetlen, Elemér! A Deák-család tekintélyesebbjeink közé tartozik, s rokonságban áll azzal a nagy úrral, kinek te pénzen megváltott szolgája vagy. István és Dániel ő kegyelmök szeretetét háládatlansággal fizetnéd-e vissza? Évekig munkáltak megszabadításodon, s te azért akarsz várukban lenni, hogy legdrágább kincsöktől megfoszd? Gyújtsd inkább rájok az épületet!

– Ibrahim, a szultán barátja, az ozmán birodalom kormányának első embere, és a hadseregek fővezére, rabgyermek volt, szegény görög szülőktől származott. Tudom én ezt. Hallottam azt is, hogy Athinai Simonnak atyja Batthyány jobbágya, míg ő országnagy és főrangú családba házasodott. De, Dorka néni, milliók közül csak egyet emel a végzet ily csodálatosan.

– Könnyebb egy leány fejét elkábítani, mint nagy emberré lenni; ezt én is hiszem. De lásd, Elemér! István és Dániel nagyuraimék a te egyetlen jótevőid.

– Igaz, igaz, Dorka néni! – szólt az ifjú.

A lóakolhoz értek, s Elemér nyergelni kezdé az ajándékba kapott mént.

– Dorka néni! úgy-e kegyelmed nem fog engem Doránál leszólani?

– Koporsóm szélén állok, de még senki sem vádolt álnoksággal.

Elemér szorosabbra vonta a nyeregszíjakat. – Dorka néni! ha kérők jönnek a házhoz, mondani fogja-e: ez az ifjú gazdag, deli és régi család ivadéka! Mondja-e: Dora, a te édes apád s nagybátyád vén, beteges, s ha behúnyják szemöket, ki fog rólad gondoskodni?

Dorka megdöbbent és hallgatott.

Az ifjú pedig ismét a jászolhoz köté lovát.

– Kegyelmed, – szólt az istálló küszöbén, – úgy-e azt a mesét sem regéli el, hogy Budán, vagy az operenczián túl valahol szép arát vezettem oltárhoz? Vannak szelid, holdas éjtszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen idegeink csábítója, s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja föl. Ilyenkor az eltemetett szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének. Talán csak perczekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról. Dorka néni mindig Dora mellett van, s mondani fogja-e valaha neki: Elemér könnyelmű, ma szeret, holnap feled?

– Soha sem! – zokogá a vén asszony, egyaránt félvén, hogy igen sokat igér, s hogy ha nem igér mindent, Elemér megmásítja szándékát és nem távozik.

– Néném! – mondá most az ifjú, az akolból kivezetve paripáját, – a várnagytól hallottam, hogy Barnabás diák volna kegyelmed bálványa, fogadott fia, kényeztetett beczéje. Igaz-e?

– Miért kérded, fiam?

– Kegyelmed, mint hallom, minden asszonynál többet szenvedett, s így vallásosabb is. Tudni akarom tehát, kivánja-e, hogy tegye az Isten Barnabás diákot százszor szerencsétlenebbé, mint engemet, ha igéretét néném valaha megszegné?

Dorka nyárlevélként reszketett.

– Mit válaszol, néném?

Dorka az ifjú határozott tekintetére veté könyes szemeit.

– Legyen, mint te mondád! – rebegte alélt, elfojtott hangon.

Elemér a kengyelbe tevé fél lábát, s kezét a nyeregkápára.

– Én, – szólt ekkor, – jó uraimék előtt nem akarnék hitvány szökevényként tünni föl. Értesíteni fogom tehát őket Budára menetelem felől.

– Csak négy vagy öt napig ne! – esdeklett Dorka.

– Nem nyargalnának utánam, ha ma vennék is levelemet, de, Isten őrizzen, hogy kegyelmed akaratját megszegjem.

Gyorsan a nyeregbe veté magát.

– Az ég áraszsza malasztját Dorka nénémre! – mondá most Elemér. – Kegyelmednek sokat köszönök. Nem mertem volna hinni, hogy Dora szeret; nem mertem volna remélleni, hogy még a világon oly helyzetet foglalhassak el, mely biztosíthassa számomra az imádott leány kezét! Néném mindkettőről felvilágosított. Köszönet ezért a szerelem és dicsvágy nevében!

Elemér sarkantyút adott lovának, s egy pillanatra a várkapu leeresztett dobogója előtt volt, s a várnagy időt sem vehetett megkérdeni: ifjú úr, mikor jön vissza?

Dorka tőrszúrást érzett szivében e búcsúvétel minden szavára.

A szegény nő nagy veszélyt akart a háztól elhárítani, s most rémülten hallotta, hogy a veszély csekély volt; de az ő segítségével aligha nem fog utóbb óriássá nőni. Tehát ő födözte föl Dora szerelmét az ifjúnak! Ő buzdítá a bátortalant a leány kezéért küzdésre, s midőn el akart szakítani egy erősnek vélt viszonyt, akkor szilárdítá meg. Jóltevőit keserűségtől törekedett megóvni, s beavatkozása fog a családnak, melyet életénél is inkább szeret, igazi keserűséget okozni. Föláldozta testvére gyermekének, az ő fogadott fiának, utolsó filléreit; föláldozta az egyetlen ereklyét, a néhai, a mindig siratott férj jegygyűrűjét, s miért?… hogy egy kalandornak alkalmat szerezzen Dora kezéhez közelebb jutni, s a Deák-nemzetség büszkeségén mélyebb és mélyebb sebeket ejteni!

Elemér nyilatkozata ily gondolatokat ébresztett a vén asszonyban.

Sejtelmes félelem környékezte, s mintha a földbe gyökereztek volna lábai, alig tudott tovább mozdulni a helyről, honnan Elemér elvágtatott.

*

Míg künn ez történt, azon leeresztett függönyű ablakon belül, melyen a vándor ifjú tekintete egy órával előbb annyi éddel és fájdalommal csüggött, a jámbor Dorka, ha benyit, szintén elég alkalmat talált volna aggodalmakra, bánatra s talán önvádra is.

Dora, midőn kisírta könnyeit, midőn az ágyvánkosok közül fölemelte arczát, mindjárt magára ölté reggeli pongyoláját, óva hárította félre az ablak leplét, s szemeivel az ér mellett, a kis pallón, a kert távolabbi részein, a hegyek magaslatain, a fellegek közt, a hol csak a madár jár s a képzelet, keresett valakit, kiről bizonyos volt, hogy nem fogja többé meglátni. Halottainkkal is így vagyunk. Tudjuk, hogy kétségtelenül megszüntek élni. Látjuk a koporsó bezárását, hallottuk a temetési éneket, ismerjük a friss hantot, mely alatt nyugszanak, s mégis a gyászmenetből visszatérve, a mely fájdalom feledékenységével nyitunk a szobába, hol annyiszor találkoztunk velök, s megdöbbenünk, hogy miért nincsenek most ott, miért nem ülnek a karszékben, nem nyujtanak kezet nekünk, nem mosolyganak felénk.

– Csakugyan elment Elemér! – sóhajtá a leány.

Mellén összefogta kezét, gondolkodott, mintha az élet legmélyebb titkaiból akarna talányokat lehüvelyezni.

Rendre eszébe jutott minden czélzás, a mit időközönként Dorkától hallott, s a minek akkor elég értelme nem volt, most mély jelentésűvé vált.

– Elemér soha sem fog visszajönni! – rebegék ajkai.

Ekkor érzésein győzedelmeskedve, szempilláiról letörlé az utolsó könnyet, egy ezüst-kapcsos imakönyvet nyitott ki, s hosszasan imádkozott.

De megint kételyek támadtak keblében; elméjét megint talányok ostromolták.

Dorkához sietett. Nyitva találta az ajtót, üresen a szobát.

– Ezt így képzeltem! – mondá magában.

A fegyvertár előtt elhaladva, csigalépcsőn szállott le a kertbe, hogy rövidebb úton érhessen az épület másik szárnyához, hol Elemér szobája volt.

A nap már elég magasra emelkedett, s bizonyosan a vendégek közül már többen fölébredtek. De ez eszébe sem jutott Dorának. Elemér ajtója elébe lép, s kezét a kilincshez nyujtja. Ekkor remény, a szemérem, a női félénkség alakjában siet hozzá, s rezzenti őt vissza.

– Hátha nem ment el! – e gondolat Dorát megfosztá erejétől.

Az akkori nevelés szerint a házvezetés kötelességeihez gyermekkorában kezdett a leány szokni, s Dora az Elemér szobájában, mikor ez távol volt, ablakokat igazíttatott ki, butorokat rendezett, súroltatott és Dorkával együtt mindenről intézkedett, a mi a csínra és kényelemre tartozik. E gazdaasszonyi tiszt, úgy hiszem, egy leányt sem tesz bátrabbá, mint a minő különben volna.

Ő ismerte Elemér szállását, a nélkül, hogy ott valaha együtt találkoztak volna.

S ha most mégis Elemér benn lenne.

Az hihetetlen!

Azonban reszkető kézzel nyitá ki az ajtót.

A lant az üres szobában volt, s azon kevés könyv is, mely az ifjú minden kincsét tevé.

Dora egy ismeretlen betűkkel írt nagy kötetet nyitott föl, s az öröm sikoltása tört ki ajkain.

Három elszáradt ibolya volt a könyvben, s most nem találta ott.

Hogy miért őrizte Elemér a tavasznak még a hó alól szakított első zsengéit, azt Dora a mult napokban nem értette; de hogy miért vitte el magával, oh! ezt ma már tökéletesen tudta.

– Az én ajándékom! – sóhajtá a bú fellegei közül is ragyogó tekintettel.

Pista bácsi, ki a tornáczon a gazdasági ügyeket bevégezte, tudván, hogy a nők hosszasan öltözködnek, időt vett magának egy száradni kezdő, de igen ritka szépségű baraczkfa megnézésére. Fejét nógatva sajnálkozik a haldokló növényen, s talán ajkán zsémb is csuszszant ki a hanyag cselédekre. Mikor épen rossz kedvének javában volt, meglátta az Elemér szobájából kilépő Dorát, s ujjával magához inté.

– Hát te mit kerestél ott?

– Elemér elutazott, – szólt Dora szokott őszinteségével.

– Mit? – riadt föl az öreg úr, botjával ütögetve a köveket. – Megint elbarangol. Alig pihent meg nálunk, s újra nyakába vette a világot. Hüm! már látom, hogy unja magát közöttünk. Fiatal czimborákra akadt, s miatta a két öreg ásíthat ebben a bagolyfészekben, a mennyit tetszik. Nem oda Buda, Elemér öcsém! – puffogott Pista bácsi, – más táncz is van, mint a melyre kegyelmed a nótát fújja. Meglásd, leányom, Dora, kifogok én ezen a kóbor ficzkón kapni. Még ma titkos parancsot adok a várnagynak, hogy midőn legközelebb Elemér útra készül, várja be szépen, míg a kapu előtt van, s akkor hirtelen vonassa föl a dobogót. He-he! majd kaczagunk azután a várnagy humorán és Elemér fogságán. Ha pedig a mi lantos barátunk ismét útra akar kerekedni, az udvari kovácsnak majd fülébe súgja Dorka, hogy nyilazza jól meg a ló lábát. Beszélek én erről Dorkával, ha! ha! ha!

Az öregnek nevettében könny csordult ki szeméből, s e miatt nem vehette észre, hogy Dora pilláin is csillog valami.

– De nehogy eláruld tervemet, leányom! – szólt ujjával fenyegetőzve az öreg. – Mert Elemér félreérthetné a tréfát, ha tudná, hogy tőlünk kerül. Azt hinné, hogy erőszakoskodunk. Zsarnoknak képzelhetne, kik jogunkkal és helyzetével visszaélünk. Pedig mi szeretjük őt. S eszünkbe sem jut, hogy szolgánk… de nem is a miénk. Nagy rokonunk, Werbőczi István sok pénzen váltotta magához.

Pista bácsi nevetve távozott.

– Szüleim szolgának tartják őt! Minden úgy van, a hogy képzeltem. De Pista atyus nem folyt be eltávolítására. S vajon édes apám vett-e abban részt? Mit gyaníthattak? Istenem, hisz én is csak most gyanítom szivünk egész titkát! Erőt, erőt, mennyei atyám!

Dora komor, összeszedett tekintettel ért szobájába.

Az ablakmélyedésben foglalt helyet, s mintha templomban volna, meghajlott fővel ült, ajkait majdnem észrevétlenül mozgatá, arcza perczenként fehérebb lett, s vonásai a merengés fátyolán át mindig bágyadtabbak, szebbek, átszellemültebbek valának.

Dani bácsi jött nagy zajjal.

Sarka után erősebben csapódott be az ajtó, mint máskor.

– Az átkozott garabonczás diák! Alig penget el egy nótát a mi hajlékunkban, s tüstént idegenekhez megy lantolni. Hát micsoda ez a vár, hogy nyargalva fut ki belőle, mintha sülyedéstől féltené? Megrepedt-e alapja, roskadnak-e falai, vagy párkányáról a halálmadár visít-e álmaink közé? Mi nem tetszik Elemér úrfinak a mi becsületes házunknál? Talán nem is tudod, Dora, hogy megint elment.

– Tudom, édes atyám, – szólt a leány, nyugodtan emelve föl szemeit.

– Tudom, tudom. Nem kell azt így mondani, leányom. Vagy te, vagy Dorka a hibás. Nem jártatok eléggé kedvében. Dorka bizonyosan gyöngédtelenül bánik vele, te pedig keveset tanulsz tőle. Ha a háznál nem becsüljük eléggé, ne csodáljuk, ha idegen helyen keresi, a mi nálunk hiányzik. Még a vendégszeretetre nézve is rossz hírbe jövünk. Majd azt fogja mondani a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, hogy Deákék gőgösek, lenézők. Ne mondd előttem, Dora, egyszer se mondd, Elemért szolgának. Affélével ne mentsd magad. Szolga! Mit szolga? Nem prédikálta-e a mult karácsoni ünnepeken a kolozsvári tisztelendő úr, hogy Aesopus és Empedocles szolgák voltak ugyan, de megértek tíz urat. Jelen voltál te is. Hallhattad. Én azt mondom, Elemér megér tizenegy urat.

Dani bácsi atyai intéseit és dorgálásait végezve, sarkon fordult, s mint rendesen, midőn kedvetlent kénytelen mondani, választ sem várva, gyorsan távozott.

Bezzeg nem volt gyors a Dorka bejövetele!

Nem halaszthatta tovább, különben lappangása felötlenék, s ez az ok, a miért most végre megjelent.

– Hova küldötted Elemért? – kérdé Dora, hideg, kimért, fölindulás nélküli hangon.

– Ő akart, szívem, menni… de hallgass erről, gyöngyalakom, ez titok!… Az Istenért, ne mondd meg senkinek!… Ő akart menni Budavár védelmezésére és a haza szolgálatára.

– Olyan vén asszony s egy fiatal leány előtt hazud! – szólt Dora csodálkozással csapva össze kezét. – Bocsánat, néném, – tevé rögtön hozzá, látva a mély hatást, melyet kiméletlen bánása az öregre gyakorolt. – Ne haragudjál illetlen szavaim miatt. Én a világgal ismeretlen vagyok; de talán rövidebb idő alatt, mint képzelnéd, meg fogom érteni a rúgókat, melyek a férfiak cselekedeteit vezetik, s melyek a mi akaratunkat kormányozzák. Szeretném tudni, édes Dorka, hogy micsoda nézeted van Elemér sorsa felől? A mult őszszel még török rabságban szenvedett. Gyermekkora óta az inség kenyerét ette. Egész családját valami nagy és vérengző háború alatt Pista atyus szemeláttára irtották ki. Apjának, testvéreinek, nagyatyjának más királya volt, mint nekünk… ugyanazon király, ki, a mint hallám, a mi királynénktól el akarja Budavárát foglalni. Elemér ellenünk nem harczolhat, azt jól tudom. De hát miért akar az ő atyja, nagyapja és testvérei királya ellen harczolni? Ha távozni kivánt tőlünk, s erre lehetett elég oka, miért ment épen a táborba? Miért nem várta valahová megvonulva azt az órát, midőn szabadon mehetett volna Werbőczi bátyánkhoz, a ki az ő ura, a ki iránt kötelességei vannak?

A vén Dorka ilyen kérdéseket nem várt a gyermek Dorától, s nem is lehetett a felelettel hamar kész.

De szemei merőn és tudakolón függöttek rajta s kénytelen volt válaszra gondolni.

– Szívem! – mondá végtére, sokkal igazabban, mintsem eléggé óvatosan, – szívem, Dora! Elemérnek ki kell magát tüntetni, hogy neve legyen!

– Neve! – ismétlé a leány, gondolkodó arczczal, – neve?

– Igen, Dora, neki hírre, névre van szüksége. Becsültetni akar, tekintetet kiván magának szerezni.

– Hogy nyájas, előzékeny, szíves, nemes érzésű, hogy retteg a bűntől, szereti az erényt: azért, úgy-e, nem becsülnék őt? Elemér, ha korona volna is a fején, alázattal hajlanék meg az oltár, a vén ember és a szenvedő előtt. Ő ha az országút porában egy elalélt nyomorékra találna, tüstént leszakítaná királyi palástjának bársonyát, hogy bekösse a vérző sebet; de úgy-e, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület nem szerez valóságos hírt és nevet? Úgy-e, a kinek név kell, az a halál torkába megy? S ezért volt Elemérnek szüksége Budavár alá sietni?

– Istenem! te most mindent oly különös színben látsz! – sóhajtá Dorka, koczkás kék kendőjével szorgalmasan törülgetve szemeit.

– S végtére is, mi az a név? Szólj Dorka, ha te jobban tudod. Talán épen ez a keleti gyöngy, melyet ujjaim közt tartok. Egy vakmerő ellopta a tengertől. De hányan maradtak a mélységben, a kik hasztalan keresték? Láttad-e kápolnánkban azt az oroszlán-vermet, hol a vadállatok Dániel kezét nyalják? Vajon hányat téptek szét azelőtt? Vajon hányat pusztítának el, míg egy csodatevőnek ismét hizelegni fognak? Dorka, mondd meg, nem oroszlán-veremből hozzák ki a nevet azok, a kiknek nincs? S Elemér csakugyan Budavár alá ment? Neked bizonyosan kell tudni. Hisz magad küldéd őt… De Istenem! mennyit fecsegünk mi most együtt, s azalatt vendégeink békétlenül várnak a reggelire és társaságra. Kérlek, vedd ki a ruhatartóból a búzavirágkék bársony-vállat, s azt a világos selyem rokolyát, mely, mint mondád, rajtam legszebben áll. Fürteim közé a gyöngysorokhoz virágokat tűzünk. Kellemes akarok lenni. Még eddig nem jutott eszembe, hogy nekünk is van fegyverünk, melylyel, ha jól forgatjuk, nevet szerezhetünk. Oh, az a név kiegyenlíti a születés közti különbséget is. Úgy-e, Dorka? De hisz én jó házból születtem! Bölcsőmet te ringattad, Dorka néni. Úgy-e, ez nem volt közönséges bölcső? Csak a tegnapi öltözetemet add hát ki… azt az egyszerűt. Istenem, mennyit fecsegtünk! Még a fejem is megfájult bele. Ne félj, Dorka, nem beszélem én el atyuséknak, hogy te küldötted Elemért Budára. Őt vissza nem hozhatnák; téged elhajtanának. Maradjon a mi titkunk a tréfa, a mely eszedbe jutott. A várban most egy szolgával kevesebb van, mint eddig volt. Semmi baj. Nemde, te is azt hiszed, hogy Elemér szolga? Lehetett volna fejedelem, ha szépség, erő, szív és ész trón volna, melyről, mint magasságról, a kisebb helyekre alátekinthetnénk; de mit tehetünk róla, ha Elemér… szolga? Szúrj egy tőrt… csak a hajam közé, Dorka, hogy ne bomoljék szét. Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg. Mindig szerettél. Tudom, zokogva sírnál, ha meghalnék. No de én egészséges vagyok… fiatal és egészséges. Úgy-e, Dorka, csak az évek vénítik az embert, s a szív tele csak akkor kezdődik, ha az idő keze az utolsó virágot már letépte arczainkról?… Szólj! Én tapasztalatlan leány vagyok, s ezentúl kell tanulnom… még a szenvedést is; de azért nyugton lehetsz, nem árullak el tégedet… S mily hamar öltöztem föl a kellemes társalgás közt. Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.

A leány megdöbbenésig derült arczczal távozott.

Dorka a térdelő elébe borult, s összefogott kézzel zokogott:

– Istenem! engedd, hogy még az éjjel meghaljak, ha annak, mit jó szándékból tettem, rossz következései lesznek!

– Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.

IV.

Elemér a friss derült reggelen, mely fellegtelen, ragyogó napot igért, Gorbó felé vette útját. Paripája a legszaporább iramlók közé tartozott, s most először jött gazdájával ellenkezésbe. Máskor a mint távoztak, mind gyorsabbá vált haladásuk. Elemér szeretett hamar czélhoz jutni. A tér és idő közét, mely vágyát a teljesüléstől különválasztá, igyekezett minél keskenyebbre szorítani. Midőn hazaindult, a fecske szárnyaival kivánt a várba repülni; midőn onnan ismét elment, a madártól vagy gondolattól kölcsönzött volna gyorsaságot, ha csak azért is, hogy azután valamivel előbb térhessen vissza azon födél alá, hol Dora élt, s hol egy egész család fogadta oly örömmel, mintha idegen helyett rég ismert barát és szeretett rokon érkeznék meg. Most, oh, most a paripáról omlott a tajték a zabla miatt. Elemér, mihelyt az öreg várnagy a kaputól elvonult, csak lépésben akart haladni. Ellenben a tüzes vérű ló, a régi szokáshoz tartva magát, midőn tágulni érezte a zablát, azon reményben, hogy urának kivételes szeszélye megszünt, rögtön iramláshoz fogott; de mindannyiszor fájdalommal tapasztalá nagy csalatkozását. Pedig honnan képzelhette volna a szegény pára, hogy a fontolva haladás saját érdekével is összhangzik; hogy most már igazán messze kell utazniok, hogy aligha harap többé azon puha édes fűbe, mely a várkert lankáin oly gazdagon tenyészik, hogy aligha köszönti víg nyerítésével jászoltársait, Pista bácsi szürkéjét, és aligha csipkedi meg a másik szomszédnak, Dani bácsi pej kanczájának állát, midőn ez falánk szemtelenséggel akarja ő előle elhúzogatni az illatos szénát és a kövér vadlencsét. S ha az egyszerű fölfogású állat saját érdekeinek sejtelméig sem emelkedhetett, ki vehetné tőle rossz néven, ha nem tudta kitalálni, hogy Elemérnek most gyakran vissza kell nézni a vár födelére, a várkert gyümölcsfáira, a várkápolna keresztjére, a kereszt utolsó csillámára, s midőn ez is eltünt, a galambra, mely a vártól repül erre felé, a bárányfelhőre, mely könnyű ezüstszín testével a vár körül röpdös, és a menyboltozat azon részére, mely alatt a vár fekszik? Hát még arra az eszmére miként juthatott volna egy közönséges ló, hogy meg kell állania, mert Elemér előbb Dora keblén, most meg a fűben egy igen szép gyöngyvirágot látott, s mert oly alakú somfa néz alá a partról, a milyen Dani bácsi kertjében van, még pedig köröskörül paddal befoglalva, hogy a csendes alkonyokon leülni, beszélgetni, álmodozni, dalolni lehessen. Mennyi ok egyesült tehát, hogy a szegény paripa emberséges szándéka mellett is megbocsáthatatlan hibákat kövessen el. Szigorúan lakolt érettök. Egy mértföldig sem haladtak, midőn reszketegséget érzett testén, lábai fáradtabbak valának, mintha igát vont volna, kétszer megbotlott, többször kapta föl a fejét, s a sarkantyú miatt finom tiszta szőrén már vér serked, mi ismét a visszahatás törvényeinél fogva szemeit lángolóbbakká, szeszélyét bokrosabbá teszi, s egy-egy szilaj nyerítés hangzik ajkairól. Ez vala azon válságos időpont, midőn a paripa súlya után itélve, melyet hátán hord, még hinni akarta ugyan, hogy gazdáját viszi Gorbó felé; de a bánásmódot szemlélve, már kétkedni kezdett, vajon nem idegen zsarnok ül-e a nyeregben, kit a hegyi út mély árkába dobni hasznos is, törvényes is volna. Tervének kivitelére a lovag ügyessége miatt kevés kilátás mutatkozott ugyan, de mikor volt, kivált az oktalan állatoknál, a szenvedély pontos számító. Szerencséjére a szegény ló, épen midőn indulatai féket akartak veszteni, sorsán valami végzetszerű könnyítést érzett. Mi okból történt az? Igazán szólva, még távolról sem gyanítá. Pedig az ok igen egyszerű vala.

Elemér költői kedélye tudniillik a változó benyomásoknak nem állhatott sokáig ellene.

Oly szép délelőtt volt, mintha a természet megmutatni vágyott volna, mennyire tud, ha akar, kellemes és igéző lenni.

Az erdő minden lakosa érezte, hogy ünnepnapja van, hogy több örömre számíthat, mint máskor, s hálából a cser tetejéről a rigó legharsányabb dalait fütyölé, a galagonya ernyője közül a vadgalamb legkedélyesebben búgott, s még a jókedvű kakuk is minden favágónak és pásztorleánynak, ha meg sem kérdé, legalább száz évet jósolt. S mily fürgén ugrik a mókus Elemér szeme előtt egyik ágról a másikra, mily furcsán torzítja föl bóbitáját a banka, mily gyorsan kopogtat a fa kérgén a harkály, s mily nagyúri megvetéssel tekint a szirtdarabról e hóbortos nép tréfáira a varjú. A hegyi ér csattogott, zúgott, s aláhullva fehér foszlányaival verdeste a mészkövet és vörös agyagot, de midőn kitombolta magát, a simább hegytéren virágos partokat áztatott, ragyogó tükréhez csalta a szitakötőt, a kék lepkét és a tarka szárnyú pillangót, s miután a nap sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, talán csak azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot, honnan a dámvad kiugrik, s azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas közellétét gyanítaná. Elemér nem maradt érzéketlen a természet, a tájék, a környezet kellemei iránt. Annyi mosolygó arcz – s minden fűszál, minden falevél vidám tekintetű volt – rendre édes mélázattá olvasztotta föl az ifju bánatát. Ha az erdőben a vörösbegy, a rónán a pacsirta énekelt, ő is fütyölt valamit a madárdal közé, most egy görög halász románczából, melyet éjente hallott a Marmora-tengeren, majd egy régi magyar hegedűs lakodalmi danájából, majd pedig azon szerelmes versekből, melyeknek költésére, bármint tagadná, Dora tündéri termete, kis keze, piros ajka, mély tűzű szeme és igéző arczának beszédes vonásai lelkesítették.

Az erdős vidék szépségeit már gyakrabban szakították meg zöld vetések; csordától, ménesektől lepett mezők, magános házak, népes falvak. Sürgött, mozgott, pezsgett az élet mindenfelől. Munkások törülték homlokukról a verítéket, s ültek takarékos ebédhez, hangzott a kovács pőrölye a hegység szélén, deli katonák vágtattak el Elemér előtt, s az ablakok rostélya mögül csinos leánykák néztek lopvást azokra és még többet reá. Meg kell vallani, kevés harczosa volt Izabella királynénak, ki jobban ülné a lovat, mint a hogy a Dani bácsitól ajándékba kapott almásszürkét Elemér; de azután egész megyéket is föl lehetett volna kutatni, míg Elemérnél szebb daliát tudnának a mezei hadak számára toborzani. Nyulánk, de erős alkatú ifjú volt, a legnemesebb arczéllel, nyilt, magas homlokkal, vállain lobogó aranysárga hajjal, nagy sötétkék szemekkel, és szőke, de a naptól egy kevéssé megpirított arczán különös vegyületével az erélynek s a majdnem asszonyias kellemnek. Valószínű, hogy homályos születésű apa gyermeke, de modorában és kifejezésén annyi úri és leigéző volt, s oly szépen vegyült össze a vidám és könnyelmű szeszély az önérző, bátor s negédességig kalandori jellemmel, hogy egy régibb kor lovagjait juttatta azoknak eszébe, kik regéket hallottak a keresztes vitézekről s a vándor leventék felől, kik a választott úrnő színét mellökre tűzvén, a széles világba indultak fölkeresni a veszélyt és szivök bálványának kecseit dalokban halhatatlanítani.

De ezt talán fölösleges is volt most említenem, minthogy alig hihető, hogy a leánykák, kik Elemér közeledésekor bámuló arczaikat kidugták az ablakon, muló kiváncsiságnál egyébbel kisérték volna lovagunkat, s még kevésbbé lehet föltenni, hogy a Dorát imádó Elemér merengéseit e csába szemek, e csinos alakú fők és hamis arczok oszlatták volna el könnyű fellegként.

A mi őt földeríté, összes hatása volt a gyönyörű természetnek, a derűlt napnak, a mozgalmas és mosolygó életnek.

Az elválás fájdalma állandóan zsongott kedélyében, de a tevékenység és dicsvágy érzete is fölébredt, hogy a lágy epedések közé erősebb hangokat vegyítsen. A mint nyiltabb lett a tájék, a láthatár is, melyet elméje bekalandozott, tágabbá vált. Ha az emlékezet Dorához vonta vissza, új és büszke remények ragadták pályáján tovább. Ha a szerelem hű ecsettel rajzolta elébe a leány kedves képét, a dicsvágy merész körvonalakkal vázolá a tábort sátraival, küzdő bajnokaival, s a kiérdemelt babérokkal. S az ifju ellentétes álmai közé beincselegte magát az élet is, az új benyomások ezer apró hatásaival együtt. Alig haladt az égen a legmagasabb pontig a nap, midőn Elemér, most ábrándozva, majd élvezve a percz örömeit, egészen meg volt elégedve sorsával, s csak azt sajnálta, hogy egy vén asszony s nem ő találta ki a módot, egy idegen, s nem saját maga szerezte össze az eszközöket, melyek által a hírrel, kincscsel, a közbecsültetéssel együtt lehet, még pedig a legrövidebb idő alatt Dora, kezét megnyerni.