MIKES KELEMEN LEVELEI.

I.

Gallipoliból Anno 1717. 10. octobris.

Édes néném, hálá légyen az istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen, Francziaországból pedig 15. septembris indúltunk meg. A fejdelmünknek, istennek hálá, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle venni: de reményljük, hogy itt a török aër elűzi.

Édes néném, mi jó a földön járni. Látja ked, még Sz. Péter is megijedett volt, mikor a vízben sippadoztak a lábai: hát mi bűnösök hogy ne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordúlt egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek – némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a, hogy itt vagyunk egészségben; mert a tengeren is megbetegszik az ember, nem csak a földön, – és ott, ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepetyéje vagyon az ételre: de a hajóban az a szűntelen való rengetés, hánykódás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embernek, a ki a bort meg nem emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, valamint a farkasnak.

A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy egy tatár hám, aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde, és a többi között egy szép lovat nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebűl vagyunk szállva, de mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban.

Édes néném, a ked kedves levelit, vagyon már két esztendeje, hogy vettem. Igazat mondok, hogyha az esztendő egy hónapból állana. Reménlem, édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áërrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. De, minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kednek engemet szeretni: én pedig, ha igen szeretem is kedet, de többet nem írhatok; mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban volnék.

II.

Gallipoli 21. octobris 1717.

Édes néném, még kednek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik nekem, de az igen jól esett: látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a fejdelmet elhagyá, a ki is ma a tatár hám látogatására mene ugyan a tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben, hogy majd elrabolnak bennünket, már csak azt néztem, hogy melyik kötöz meg: de ezek igen emberséges emberek, jó szívvel beszéllgettek volna velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel ő tatárságoknak jóakaratjokat, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát hagyának.

Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet, mivel a császár veres hintója elérkezett, a melyet urunk után küldöttek. Veresnek azért hívom, mert kivűl veres posztóval vagyon béborítva, de a hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztat pedig négy fejér szokta húzni, vagy vonni, azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik; mivel már azt el is felejtették, annyira megöregedtek – nyolczvan esztendőt csak adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt gondolná ked, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat – annak az ő tiszteletre méltó fejér szakálát nagy csendesen mozgatja a nyerges ló, az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból, mondom, régi szokásból; mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leczkét: a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg ne náthásodjanak.

E mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt. A nép itt már szalad Ázsiába. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha vagyon onnét másfélszáz mélyföldnyire. Eleget mondjuk, hogy mi azért jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda. Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni? Elég a, hogy holnap megindúlunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas, és sok feleségű császárt, és a fényes, tündöklő portát. De, édes néném, a restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni kell; mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én?

III.

Drinápoly 29. octobris 1717.

Ideje már, édes néném, egy levelét venni kednek, amelyet itt adták meg. Megérdemli már ked is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári városban. Gallipoliból 22-dik. indúltunk vala meg. Az úton semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri nevű városban urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőlőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa, – abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőlőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőlők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt, másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az esztendőnek hogy mint munkálódik a szőlőtőn, itt egyszersmind meg lehetett volna látni.

28-dik. pedig másfél mélyföldnyire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket az ura nevével. De, ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna? A való, hogy mindenikünk ehezett, de az is való, édes néném, hogy éhtlen keltem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolczvan tál étekből. Ezt ked el nem hinné, ha a szokást nem tudná – eb szokás! kutya szokás! – Jaj! édes néném, alig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát, harmadikát, egy szóval hetven vagy nyolczvan tál így repűlt el előllünk. Némelyikben még nem is mártottunk, már vitték, – úgy tetszik, hogy csak az orrunkat akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk valamint Tantalus a tele vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott.

Ennek a száraz ebédnek vége lévén azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a szállására, estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, a mely jobb volt az ebédnél; mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vitték ki a tálat, a mikor mondottuk. Ez a kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak; hogy ne volna, mikor a leányával hál? Minthogy a vezér táborban vagyon, most ő viszi végben hívatalját. Ibrahimnak híjják. Az urunknak igen jóakarója. Ez is jovallotta egyik a császárnak, hogy utánna küldjön Francziaországban. Még nem láttam ő kajmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kedet. Hát ked engem?

IV.

Drinápoly 7. novembris 1717.

Így szeretem, édes néném, hogy elűzze ked azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a ked kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kednek, hogy hová mentünk? Ahoz a világiképpen való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet; de annyiban nem irígylem szerencséjét, mert azt mondják, hogy nem szép. Azt elhiheti ked, hogy nem láttam, azt is elhiheti ked, hogy nem kivánom úgy látni, valamint azok a kappanformában herélt emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a császári leányt? A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nem csak a gazdag házaknál lakik a jó házasság.

Édes néném, tudom, hogy megcsúfol ked, és azt mondja ked nekem, hogy úgy beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, a ki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság; de ha szinte a ked kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém, májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget, a kedvetlen, de gazdag feleségért elhadni – hát nem jól mondom? – Nem beszéllek hát a házasságról; úgy is itt attól két száz mélyföldnyire vagyok.

Azt kell hát kednek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott, nagy pompával fogadott, majd két óráig beszéllgetett az urunkkal, egy szép paripával meg is ajándékozta: mikor pedig el akart tőlle búcsúzni, a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a barátságok; mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez, úgy a határjában volnék. Még semmit sem tudunk abban, amiért ide jöttünk. De félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstbe ne menjen; mert a török örömest megbékéllik, ha megverik.

Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az isten akaratjára kell hadni magunkat. Ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkat. De azt elhiszi-e ked, hogy nehezen szokhatom ehez az országhoz? Való, a törökök bennünket szeretnek, semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi bántódása nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt; mert semmi ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem útálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon bennünket. – Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki magához híjjon; mert ugyanis miért? ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás; – – mikor pedig a füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talán meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy: mint vannak a ked gyermekei? – de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a ked felesége? azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. És a gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a világon. Micsoda nyájasságért kivánhatja hát valaki a török barátságot, hanem csak épen valamely haszonért?

A való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való idegenséget; mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahoz, a kivel nem tudunk beszélni: mint, a kivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még eddig, édes néném, igen igen keveset tudok törökűl, nem tudom ezután mint lesz: de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három szónál, a kit tudok, talán tudósabb nem leszek; mert nem lévén semmi társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint vagyok. Ítélje el már ked, hogy, ha kell-é ész, három szót megtanulni, és megtartani. Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokat, és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kedet, hogy szeresse ked ezt az új vendéget. A restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.

V.

Drinápoly 29. novembris 1717.

Édes néném, micsoda szerencsés asszony ked, hogy közel nem vagyunk egymáshoz; mert mindjárt megölelném kedet, és, mentől szebben és jobban lehetne tőllem, megköszönném kednek azt, hogy kedvesen vette levelemet, és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kednek, és olyan hosszú leveleket, hogy még összeteszi ked a két kezit, és úgy fog kérni, hogy ne írjak annyit; mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint, mikor kednek írok – jaj! hazudtam, édes néném; mert a ked leveleit olvasni még nagyobb gyönyörűség nekem, nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak úgy írni, csak kednek, úgy tetszik, hogy a meg vagyon tiltva másoknak.

Ugyan is, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szűntelen írjunk egymásnak. Ha az idő annyira elhánt vetett egymástól; amennyiben tőllünk lehet, álljunk bosszút rajta, és, ha másképpen nem lehet, az írással beszéllgessünk egymással – talán végtére megúnja, és egymás mellé teszen minket. De, minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kivánnám, azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.

Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ide érkezett a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány, és az itt lévő nagy urak eleiben mentenek, kiki maga udvarával. Elmondhatni, édes néném, hogy a vezérek a földi istenek; mert más országokban a királyokot sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért fogadták. De, jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két, három óráig tart a komédia, a királyság sem megyen tovább: ez a vezér is nagy pompával jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból. Ezt pedig igen könnyen megérheti, talám maga is tudja ő azt; mert, a kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban szereti vezérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mint ha a szájából hallottam volna.

Amíg pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kednek a vezér felől, hogy, ha távúl láttam is, de szép ember. És azt nem kell csudálni, ha erős, izmos; mert az apja házánál az ökrökkel kell néki küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kellett lenni. Ebből elitélheti ked, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben?

De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi ember legyen, mivel úgy is minden nap vért ont, mintsem egy fafágóhoz, a kin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut. A császár udvarában volt egy fafágó, törökűl baldacsi. A császárnak megtetszett az ember, hogy jól vágta a fát – az udvarában valamely tisztnek teszi, azután elébb-elébb annyira, hogy vezérnek teszi. De szerencsétlenségére a császár olyankor tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka czárral való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka czár ellen küldik, a kinek is úgy megszorították volt már a táborát Pruth mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a baldacsi okos lett volna. A czár látván, hogy rabságban kell esni, a feleségének esziben jut, hogy talán, ha ajándékot küldenének a vezérnek, megcsinálhatnák a vezért: másnap nagy ajándékot küldenek neki, a békességet is megcsinálják véle, és így szabadúl meg a rabságtól a muszka czár egész hadával.

Az alatt érkezik a svécziai király a vezérhez, és mondja néki: ihon kezedben vagyon a czár, holnap rabbá teheted, ha akarod; arra feleli a vezér: údde, ha rabbá teszem a czárt, ki viseli gondját az országának? Itélje el ked, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a svécziai király. De azt kérdem kedtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez? De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál. Megválik, mint folytatja dolgunkat. Én pedig azt kivánom, hogy a ked egészséginek dolga jól folyjon. Édes néném, ha tudná ked, mint szeretem kedet, hosszabb leveleket írna nekem.

VI.

Drinápoly 10. decembris 1717.

Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt is mit csinálunk. Még itt el nem úntuk magunkat, de igen közél vagyunk hozzája; mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadászszunk, hanem azért hogy bújdosásunknak végit szakaszszuk. De a reménység igen igen kezd fogyni bennünk. A való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is lakunk. De ugyancsak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk; de mi lehet e világon hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog? A való, ád biztató szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek. Abban a rettentő halogatás – holnap – holnap – az a holnap hat holnapra halad, és addig hat szót nem lehet belőlle kiránczigálni, csak reménséggel kell pihegni.

Ő császársága megtudván, hogy az urunk franczia köntöst visel, titkon egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér a köntösnél; de itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt, aki küldötte. A való, édes néném, hogy sokan vannak, akik ajándékot adnak, de kevesen vannak, akik tudnák az ajándékozásnak módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni; mert ugyanis helyes ajándék-é egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot, vagy éveg korsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban, itt ilyen szokás vagyon: de jó-é? illendő-é?

Ne szóljunk már többet az ajándékról. De édes néném, ha volna mit írnom kednek, még el nem végezném levelemet; mert bizonyságúl veszem a ked szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor keddel beszéllgethetek, ma pedig épen nagy egyepetyém vagyon keddel beszélgetni. De inkább, ha csak hejábanvalóságot is, írok, hogysem ilyen hamar elvégezzem levelemet. De miről írjak? a botozásról? e nem igen derék ajándék; de micsoda nagy becsület, mikor egy császár megbotoz valakit. Elég a, hogy a császár megbotozta a vejét. Hihető, hogy nem kereste kedvét a feleséginek. Mindazonáltal az okát nem tudjuk az ilyen fájdalmas becsületnek; mert az ilyen dolog csak a háremben, azaz, az asszonyok házában megyen végben, oda pedig egész férfinak nem szabad menni.

De a botozást egy atyánkfiától tudtuk meg, amely atyánkfiának a felesége a kalmakányné szolgálatjában vagyon mosóné hivatalban. Ennek az ura magyar, és a kalmakánynak rabja, az udvarában pedig favágó tisztséget visel. Csak jó a jóakaró mindenütt. E hazafiúságtól viseltetvén, gyakran látogat minket, és olyan titkos helyeken történt hírekkel kedveskedik nekünk. Mondja ked, édes néném, hogy talán nincsen egyéb dolgom, hogy ilyen hejábanvalóságot írok: a való, hogy a heverés legnagyobb dolgunk, de ha volna is, azt elhadnám a kednek való írásért; mert, édes néném, ki szereti kedet úgy, mint én? De megszaporítanám még két font szeretettel a többit, ha tudnám, hogy jó gondja vagyon az egészségire. Hát engem szeret ked?

VII.

Drinápoly 12. decembris 1717.

Ma, édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha hozzája menne. De, minthogy mi mind hajdúk vagyunk, csak az urunknak vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el ked, mint megijedtem volt; mert, midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! – Csak azt néztem már, hogy melyik ragad meg. De az ijedtség nem sokáig tarta; mert a vezér jó szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy mire való volt az a kiáltozás? mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a vezér valamely idegen úrnak ád audientiát: Éljen Mahumet! Éljen a győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja ked, mikor az ember a szokást nem tudja – – másszor én sem ijedek meg. Elég a, hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nem csak a bárdot tudja forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagy eszű ember mondja azt felőle, mint a mi urunk, a ki is a vezér paripáján ment visszá, és azt ide ajándékozta – már e szokás. Tudom, hogy mikor a császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.

Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a pompájoknak egyik része abban áll, hogy mindenkor sok szolga álljon előtte, mikor pedig országos dolgokról beszéllnek, a szolgák ott nem lehetnek: azért néma szolgákat tartanak, és azok az intést úgy értik, mintha szólnának, és ezek vannak ben a házban, amidőn a vezér titkos dolgokról beszéll. E nem jó szokás-é? talám még nálunk is jó volna az ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál.

Mi jutott eszembe? Ha nálunk az öreg asszonyok némák volnának, a leányasszonyok nem bánnák: de én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen igen némán foly, és semmi elébb való mozdúlását nem látom. De attól tartok, hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak. Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinekkinek el kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart? Itt vagyon a mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amíg abban tart, zúgolódás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét enni, mint itt búzakenyeret.

Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy, ha a jó isten megtart ebben a bújdosó testben, talám egy kazalnyi rakás kenyeret kell megennem ebben az országban; mert, ha egyszer megverik a törököt, ha lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is, de nem jó hadi ember; ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, a kinek igen nagy esze vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prókátorságot, csak annyit is tud hozzá – de, a vezérségen, tudnivaló dolog, hogy kap; a császár veje lévén el is érheti; ha azt pedig eléri, a bizonyos, hogy a békességet megcsinálja, ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás kenyerünk mellé; mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem eszszük. Én pedig mind addig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen szeretem kedet. Hát ked engemet? Az egészségire jól vigyázzon ked; semmi nincsen annál drágább.

VIII.

Drinápoly 1718. 4. januárii.

Kívánom istentől, hogy ezen új esztendőt szerencsésen kezdje és végezze ked. Legalább két fontni egészséggel többet kívánok kednek, és azon kérem kedet, hogy legalább száz drámmal jobbítsa meg ked a hozzám való szeretetit. Édes néném, noha az én szívemnek minden zsebje, ráncza, fiókja tele a kedhez való szeretetemmel; de mégis olyan vagyok, mint egy darab jég, hát azért ne írjak kednek?

A való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje ked, hogy ilyen fagyoson is örömmel írok, és tudtára adom kednek, hogy ma a győzhetetlen császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér, azután a fejdelem elejében tétetvén egy kis kerek asztalt, és arra egy nagy ezüst medenczét. Az étket elhozták, de csak egyenkét rakták azt bé. Se kés, se villa, se abrosz, se asztalkendő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind pedig a vezérnek, a kalmakánnak különkülön asztal volt előtte, és mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége lévén egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki közűllünk a fejdelmet nem kísérte. És amidőn a császár előtt volt, egy nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A fejdelem kijővén a császártól, a császár paripájára ült, mi is mindnyájan lóra ültünk, és legalább harmincz király kísérte vissza a szállására. Édes néném, ne nevessen ked; mert, ha minket látott volna ked a kaftánban: olyan, mintha annyi egyiptomi király kísérte volna a fejdelmet – csak éppen, hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne csudálja ked, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt; mivel ma igen kemény idő volt; azt is tudja meg ked, hogy ő hatalmasságok éhen jöttek visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a császár ide ajándékozta egész szerszámmal; egy buzogány, és egy kard is volt a nyergen. Engemet úgy szeret ked, ha az egészségire vigyáz; én pedig úgy szeretem kedet, ha egészséges.

IX.

Drinápoly 15. februárii 1718.

Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a ked panaszolkodását, hogy gyakrabban nem írhat alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól tudja ked menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik ked, hogy csak a megér tíz levelet. Talám azt tudja ked, hogy innét nincsen posta Konstancinápolyig? Tudja-é ked az okát annak? Az oka annak a, hogy azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkissebb állapotért is postán küldöttek Konstancinápolyba. A többi között egy pasa ide érkezvén, egy kedves pipaszárát Konstancinápolyban felejtették, azért postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja ked, micsoda kárt tett nekem egy pipaszár! Itt mi semmit nem múlatunk el abban, hogy a dolgaink jól folyjanak. A reis-effendi (cancellarius) gyakran jő hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz. Adja isten jó végit! De attól félek, hogy úgy járunk, mint a hegyek, a kik esszegyűlvén egereket szültek; mert, amint egyszer megírtam, százszor is csak azt írom, hogy a császár veje (akit ha sokszor megvernek is, a fafágó mondása szerént, de a vezérségre czéloz) a hadakozásra pedig olyan alkalmatos, mint én a prókátorságra. Talám még ahoz is többet tudok; mert hisz nem az-é egy prókátornak a hívatalja, hogy tudja keresni a maga hasznát? hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és egyiknek se szolgáljon?

Oh! édes néném, mely közel vagyon már ő a vezérséghez: ha én olyan közel volnék a házassághoz, talám már is elvonták volna a menyasszony tánczát. Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. A törököt ha megverik, csak sír és megbékéllik. Azon kívül is, isten tudja az okát, de Francziaországban a németnek kedveznek, és a franczia itt azon munkálkodik, hogy megbékélljenek a némettel, és ha a meglesz, ne oldalt, hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok; mert olyan hidegek járnak, hogy a hírek is megfagytak. Többet sem írhatok; mert egy vén csifut várakozik a levelem után – a lelkemre fagy meg. Bár csak azt tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való! Úgy tetszik a szakáláról, hogy a Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék ked. Szeret-é ked? Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kedet.

X.

Drinápoly 15. mar. 1718.

Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja, hogy írtam kednek. De szakálomra fogadom, amikor leszen, hogy, ha az idő meglágyúl, gyakrabban írok; mert márványkő volna is a ked szíve, de megszánna, ha látná ked, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire, mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa székből áll, az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamat egy cserép tálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja ked, hogy mind ezek után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tíznek sincsen egy fa széke, se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak híni egy leterített pokróczot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi! De a reménység igen szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges, mint az eledel, a rossz házakban lakván mostanában azt reményljük, hogy még jókban lakunk. Megérjük-é még aztot valaha? – De azt megértük, hogy ide érkezett a spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok igérettel, hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is fennállva fogadta, és beszéllt véle vagy fél óráig. Azt tudja ked, hogy szeretem kedet, azt is tudja ked, hogy az egészségre kell vigyázni, azt is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.

XI.

Drinápoly 22. apr. 1718.

Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet, vagy Drinápolyból; mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben vagyon. Csak a jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították meg az itt való folyóvizeket; mert, amely folyóvíz megyen el a házunk előtt, úgy megáradott, hogy az utczákon csónakokon járnak. De itt olyan dolog történt, amely csak az özönvízkor történt; mert itt lóháton kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta ked azt, hogy még a római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak épen Habakuknak lehetett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja ked, hogy teljességgel gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért, de a szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A bizonyos, hogy nem volt szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az özönvízkor, ha felment a legnagyobbik hegyre, a víz csak övéig ért, és mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már ezután lehet híreket írni; mert mind a házam melegebb, mind pedig a hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja; hát ked szeret-é engemet? Vigyáz-é ked az egészségire?

XII.

Drinápoly 27. apr. 1718.

Édes néném, ked még engemet nem üsmér jól; mert ha üsmérne, nem írná azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é ked az én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é ked azt, hogy nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek? Akire haragszom, annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell állanom – ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, a kire haragszunk, a keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é ked tudni? a ked kivánságát bé nem tölthetem. A franczia követ Bonac itt nem azon munkálkodik, hogy a hadakozás tovább tartson, hanem, hogy csakhamar vége legyen. A német azt kívánja, a török pedig már is megúnta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell tánczolnunk. Hadakozásra hítak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, ami az istennek tetszik? és az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni; mert az isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének – aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon szomorkodnám, ha nem szeretne ked: ked pedig örűljön; mert rettenetesen szeretem kedet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é ked reája? Jó étszakát édes néném.

XIII.

Drinápoly, 9. máj. 1718.

Némelyeket az isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákat kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént. És régen mondom kednek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni! A kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá, és mindenit a sátorában hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenét egyszersmind el kelleték hadni – csak a rajta való köntössel lóra ültették – egynehány csauz kikésérte a városból. Lehetetlen vala a szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy tizenkét kísérővel. A való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot adnak néki. De micsoda nagy magosságról esett le! – Ha megtekintjük, hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett; de azt kell néznünk, hogy micsoda felment volt, és fejdelmek rendin volt; úgy meglátjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni, és az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való állapotnál; mert a világi dicsőséget megkóstolta.

Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon; de azt kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet. Hanem már visszátérek ahoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az előttevalójának, de addig csak úsz, amég lehet.

Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a letett vezérnek sátorában – ahol minden jószágát kezihez vette, és magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt egynehány százezer tallért érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta ez a szerencsés vezér, hogy a dicsőséget eléri: egyik a, hogy a császár a feleségét igen szereti; másik a, hogy magát is igen kedvelli; hogy ne mászott volna fel a kerékre? Ez, a való, nem volt mészáros, de egy szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb elébb vitte, a leányát is neki adta, kalmakánynak tette – ihon már vezér, és Ibrahim pasának híjják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi változásokról? de ha gondolkodik is, ha nem is, már a póczon vagyon. Ott ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert a csaknem bizonyos, hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával; mert ő nem hadakozó ember, elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.

Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyen, és a hazánk felé való menetelünknek sok szép vígasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reményljünk, édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben 12 holnappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. – Ismét elfelejtettem, hogy levelet írok, és nem könyvet, és hogy kednek semmi szüksége nincsen az én prédikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi prédikátor uram; mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön maradtunk; mégis prédikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A pedig csak azért, hogy az asszonynyal nem kell félben hagyatni a játékot, és hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást, de már megszánom kedet, és elvégezem a bosszúállást. Héj! ha tudná ked, mint szeretem kedet! hát ked? Az egészségire vigyázzon ked. De a gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.

XIV.

Drinápoly, 6 jún. 1718.

Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire itéltetünk: hadakozásra-e, vagy békeségre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt lánczra. A Reis-effendit gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét, kebelét, csalmáját tele hozza ide igérettel, de csak igérettel és nem valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszéll a török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békeségre. De ki mérne gondolkodni a békeségről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen, valamint egy Herkules, a hadakkal megindúlt innét Sophia felé? Tudja ő azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el véle. Elég a, hogy mind a vezér, mind a jancsáraga igen nagy pompával indúltak meg. E csak komédia; mert ők már régen járnak a békeség után, nem is egyébért megyen Sophia felé, hanem, hogy közelebb legyen a helyhez, ahol a békeség tractájára gyülekeznek a követek.

Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek – annak a kedves tündér országnak, és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit, nem csak a mostanit, de még a jövendőt is; mert ugyan gondolja el ked: a császár nagy igéretekkel tele való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után Francziaországban – Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi basával. A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk bé hazánkban; de nem a volt az irántunk való rendelés. Az el volt végezve, hogy mi ide békeségre jőjünk, és ebben az országban töltsük el a bújdosást.

De ha az isten a hadakozásról való reménységünket meggátolta, imádjuk másfelől az ő hozzánk való jóságát; mert amicsoda nagy szövetségben vagyon most a franczia a császárral, az igaz, hogy Francziaországban maradása nem lehetett volna, és ha ide nem híták volna is, csak kételen lett volna Francziaországból kimenni az urunknak. Aminthogy, mihent ide érkezett, Orleans herczeg, a franczia regens, az urunkkal semmi correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott. A császárral való colligátiójára való nézve mit csináltunk volna tehát, hogyha az isten nem akarván idevaló jövetelünket, a török utánunk nem küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hivatlan is ide kelletett volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy Francziaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre adnak. Látja ked, mely jó az isten, ha egyik kezivel eltakarja előttünk Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségben essünk-e? Nem, hanem bízzunk, és mindaddig reményljük, hogy meglátjuk azt a tündér országot, valamíg élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet. De a lehet, hogy az egészségire vigyázzon ked, az is lehet, hogy szeret ked, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kedet.

XV.

Drinápoly, 12. júl. 1718.

Micsoda sokféle nyomorúságot okozott az embereknek az Ádám vétke! A télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg vagyon. Azt ne gondolja ked, hogy kényességből cselekszem; mert valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam; most pedig sütő kemencze. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék, hacsak lajtorjára nem másznék, olyan közel vagyon a padláshoz. – Még azokat sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva: ked pedig jól tudja az okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokat. Én nem tudom, csak gondolom azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni; mert a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt, hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma; Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma.

Elég a, hogy nem lehet a házamban maradnom, még künt is alig szenvedheti az ember a nagy héséget, – a falt, vagy az asztalt, ha megtapasztja az ember, melegséget érez. Aminap pedig a mezőn olyan meleg szél jött reánk, valamintha az égő kemencze mellett mentünk volna el, és ha sokáig tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt nem írhatok. Ez elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva hideg híreket kell írnom; mert a békeség megcsinálását csaknem bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kedet, ahol nem kivántam volna. De azért nem kell kétségben esni – jól tudja az isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kedet a betegségtől – arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-e ked, hogy lehetetlen már jobban szeretni kedet, mint én szeretem. Másszor többet.

XVI.

Drinápoly, 15. aug. 1718.

Ihon, édes néném, e lesz az utolsó levelem ebből a császári városból. Itt már megettük a nekünk rendeldetett rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstancinápoly mellett vár minket; mert amitől tartottunk, abban torkig estünk – ki veszen ki abból? Csak az isten. Ennek előtte egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. jul. a vezér megcsinálta a huszonnégy esztendeig tartó békeséget a némettel. Ha addig itt kell ülnöm, jó étszakát a menyasszony tánczának. Jaj! édes néném, ha addig az édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a rakásból.

A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene; mert elitélheti ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére. Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok, hogy tizen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is rendeltek alánk; mer ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt lovunknál, amint már megmondottam. Holnap megindúlunk. Hol lészen lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a, hogy innét elvisznek valahová. Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kedet! De az egészség jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra kell készűlni, akkor nem lehet sokat írni. Isten keddel, édes néném, ihon ebédre hínak.

XVII.

Bujukdere, 25. aug. 1718.

Hála istennek, ide érkezénk tegnap. Drinápolyból 16-án indúlánk ki. Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni: hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő francziákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek, az olyanok miképen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni, az egész mulatságom volt. A Penthesilea hadnak hallotta ked hírét? Itt egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a, hogy tegnap ide érkezvén, azt gondoltuk, hogy mind palotákba szállítnak bennünket; de itt a városban egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kényszerítteték a város mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni mind addig, valamíg más rendelést tesznek, és jobb helyre szállítnak. Azt nem volna szükséges megírni, hogy csak három órányira vagyok kedtől. Mivel azt elgondolhatom, hogy azt a szép kanálist már ked feljárta, azt sem volna szükséges megírni, hogy a kanálisparton vagyunk a Feketetengernek a torkától egy ágyúlövésnyire. De mind ezeket örömömben azért írom, hogy oly közel vagyunk egymáshoz. Egy kis három lapátos hajóra felülök, s ebédre abba a nagy császári városba mehetek. Már itt mind addig sátorok alatt leszünk, míg jobb helyre szállítanak. A való, szép kis réten vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épűletek vannak, ahol annyi a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni – hát hogy ölelném meg, édes néném kedet? A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy még a feleségét sem öleli meg; én pedig alig várom, hogy kedet láthassam; de az még nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább három vagy négy napig. Héj! micsoda szomorúság volna az nekem, ha jó egészségben nem találnám kedet. Hétfőn pedig ebédre elvárjon ked, káposzta is legyen.

XVIII.

Bujukdere, 15. septembris. 1718.

Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láttam kedet: de úgy tetszik, mintha még nem láttam kedet. De azt vettem észre, hogy mikor kednél vagyok, a nap oly sebesen repűl, valamint a fecske; mikor pedig itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném keddel; mert két naptól fogvást levelét nem vettem kednek, hogyha pedig letennők a restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni kednek, hogy én telhetetlen vagyok a ked leveleinek olvasásában. Ha azt akarja ked, hogy jó kedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a ked leveleit olvasom, akkor nincsen szükségem a hegedűsre, hogy tánczoljak; mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv szerint írott levél jobb egy táncznál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraeliták.

A franczia követnek Bonacnak közel mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő ide feleségestől, de még minálunk nem volt. Azt akarja, hogy mi menjünk elsőben hozzája, abból pedig semmi sem lesz; mert a mi urunk tudja, mi illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami akadály, és az ilyen akadály megakadályoztatja, hogy az akadály elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem semmi akadályom nincsen, se a praecedentia, se a titulus iránt a követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan mint egy darab nádméz – azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy soha sem kell egy asszonyt dícsérni más asszony előtt; mert az nem esik jó ízűn. Hát az nekem jó ízűn essék-e, hogy a levélben káposztás fazéknak neveznek? De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot, mikor az ember a nénjire meg nem haragszik! Az egészség mint vagyon? Vigyáznak-e reája? Szeretnek-e, amióta nem láttak? Mert én úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát.

XIX.

Jenikő, 22. sept. 1718.

Tudja már ked, honnét datálom levelemet? Azt is észre veheti ked, hogy már a bujdosó izraeliták a sátorok alól házakban szállottanak végtire. Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja ked, hogy éppen a tengerparton vagyunk, és olyan igen a tengerparton, hogy az én házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja ked, ki házánál lakunk – távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák között; mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szűcse hogy ne volna gazdag.

Ma szállottunk be ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt kiki berakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem alkalmatlankodik. Az való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált székecském – ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem; mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el lehet lenni annyi sok házi eszköz nélkül! Így kell lenni az ilyen bújdosoknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgy is ha megeszszük itt a rakás kegyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi házi eszköz nélkül; hát mi mért nem lehetnénk el? Nám a zsidóknak nem volt székök, a törököknek most sincsen szükségök arra. Egy régi franczia királynak láttam a székét – most csak a zágoni bírónak is jobb széke van annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házi eszközre, úgy is még az a hajó, amely ide hozott bennünket, még az Archipelagusban várakozik, az urunknak szándéka lévén Francziaországba való visszamenetelre, de abban Tamás vagyok.

Bercsényi urat az asszonynyal várjuk ide. A ked szomszédságában lesznek szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itten a rakás kenyér mellé ültünk, csak az isten tudja meddig fog tartani, és hol hintettek el meg másutt kenyeret számunkra; mert oda csak el kell menni – akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni. Azt akarnám, ha kednek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt nálunk; mert azt reménylem, hogy eljő ked látogatásunkra. Ugyanis micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni, amelyet három erős török, úgy visz a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jönne ked egynehány órára. Elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha ide jöszsz. De az egészségre vigyázzunk.

XX.

Jenikő, 22. oct. 1718.

Csak nem lehetek addig csendességben, amíg meg nem tudom, mint érkezett ked haza; mivel alig indúlt meg ked innét, hogy nagy szél támada. Gondolom, hogy a habok megrengették kedet. Elég az, hogy azóta nem vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azóta egy levéllel kitehetett volna ked a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az ablakom alatt, mindenkitől kérdeztem, ha nem ették-e meg az én nénémet? De az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mind addig, míg bizonyost nem hallok ked felől. Reménylem, hogy nem járt ked úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrába küldjem kednek ezt a levelemet; mert úgy meg nem tudhatná ked, hogy mi tegnap a konstantinápolyi kapu elejébe mentünk lóháton, és ott az út mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt, aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban.

Nem tudom, ha leírjam-e, kik mentenek előtte és utánna. Ha leírom, talán azt mondja ked, hogy mért terhelem annyi írással: ha le nem írom, azt mondhatja ked, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek, inkább leírom. Legyen ked figyelmetes hallgatással: az utczákon kétfelől jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokad magával az assas basa – azután a csauzok, az emirek, az ulémák, (azaz a papok, az írástudók), a kapicsi basák, a jancsár aga a mistaczi basával, a kalmakán a kapitán basával, – azután a fővezér a muftival, a csauz basa – azután a Mahumet atyjafiai a zászlósa mellett, a császár vezetékji – azután czifrán felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték – azután egy festett és aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere – ezután mene a a császár igen kivántam paripán, mellette levén a fija – azután menének az isaglánok ketten-ketten – mindenik tized különb-különbféle színű köntösben: az első tized köntöse sárga; a másodiknak veres; a harmadiknak zöld; a negyediknek kék tafota. Az isoglánok pedig inas számban vannak az udvarnál.

Látja ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De az csak olyan mint a füst, és azzal a nagy pompával a császár, nincsen olyan csendes elmével mint mi. Úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De az ő pompáját ne irígyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy örökké való nyomorúságba esik – akkor mit fog használni neki a pompa? Ami alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménységünk vagyon. – Oh! mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompájit látom a töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban való létemért; mert őnékik nem lehet az a reménységök, amely minékünk nem csak vagyon, de kell lenni. Ha Pérába megyek, akkor többet prédikállok. Addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevéssé még a káposztánál is jobban szeretlek.

XXI.

Jenikő, 16. decemb. 1718.

Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon az, hogy már egy holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-e, hogy ilyen közel lévén egymáshoz, még sem írunk? Talán ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és egymást gyakran látjuk. Jaj! mért mondám, hogy gyakran. Megbocsáss édes nénécském, gyakorta-e négyszer látni kedet egy holnap alatt. Ha négyszer látnám is kedet napjában, nem kellene megcsömörleni a szememnek. A ked könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember, annál hosszabb levelet kellene írni, ked ellenkezőt cselekszik. Az pedig nekem halálom, mikor rövid a ked levele. Mikor tudom, hogy az egészség jó, akkor nem kíméllem kedet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az úr dolgát.

No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputtyostól. Annak igen örűlök; mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmúlatja ked magát, és nem lesz ked egyedűl magyar asszony Pérában. A Bercsényi úr embereit mind jól ismérem, de az asszonyokat, leányokat nem ismérem; de ahoz nem sok idő kívántatik. Tudom az urunkhoz eljő az Úr, azután magam is látogatásokra bémegyek – a szállás pedig csak mindenkor kednél leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de, ha rövid is, el kell neki menni – egy pirongatás elfér a vállomra. Édes néném, az egészség? De tudja ked, meddig szeretem kedet? Valamíg dohányozhatom.

XXII.

Jenikő, 28. decemb. 1718.

Aztat még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kednek tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony; mert sokan viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet, és az olyanokat csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy asszonyállatnak. Ne szóljunk az asszonyok ellen. Elég az, hogy azzal az úri asszonynyal inkább eltöltheti ked az időt, mintsem a görög kéráczákkal. Az asszony maga múlatságot nem indít; mert tél felé meg kezd sárgúlni a fának is a levele; de a vigasságról beszéllni igen szeret – föképpen a tavaszi idejében való dolgokról.

Az írja ked, hogy az asszony orczáján olyan idős korában is megtetszik, hogy ifjú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni. De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné ked megtudni, hogy mért annak az úri asszonynak az orra fekete, és orczája fejér? Ezt a mesét mindjárt megfejtem kednek. Az attól vagyon, hogy már házas levén meghimlődzött. Azt tudja ked, hogy az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a közönségeseket – nyernek is rajta szokszor, mint Birtók a csikben. Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokat gyűjtöttek össze – ki egyet, ki mást javallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon. Egyik a többi közt az javallotta, hogy meg kell aranyozni az orczáját. Ennek a voksát bévették, és levél aranynyal bétapasztották, és eleven képet csináltak belőle. Ez meglévén, egy ideig annak úgy kellett maradni, de azután csak le kellett venni az aranyat; mert aranyos orczával, elitélheti ked, hogy nem lehet járni, és a piros orcza csak inkább tetszik, mintsem az aranyos. De már az volt a mesterség, hogy vegyék le? A sokféle víz le nem mosta, hanem tőhegygyel kelletett lassanként lefeszegetni az aranyat az orczájáról; mégis mind leásták, de az orrára inkább oda száradott volt, azért nehezebb is volt a munka: végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem javallom senkinek, hogy megaranyoztassa az orczáját.

Immár tudja ked, hogy mért fekete annak az úri asszonynak az orra? De azt nem tudja ked, hogy holnap a vezér szemben akar lenni a fejdelemmel csak magánoson. Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a bújdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene: megválik mint végzi; mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt még mi is tőlök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti meg pénzzel a török urakat, ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint olyanokat, akik mindenkor készen vannak a kérésre, de az adást – nec nominetur in vobis.

Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal ruhásabbak nem vagyunk, sem én, sem más. A mi urunknak pedig természete az, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom, soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi nemesemberhez az nem illik, aki jobban szeret szükségben lenni, mintsem kérni. Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az istenre a többit. Egy erdélyi nemesemberről nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-e ked, hogy most csakhamar egy leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, hogy mikor leszen az a szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakodalmam olyan közel volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kedet, de úgy, ha az egészségire vigyáz.

XXIII.

Jenikő, 2. január. 1719.

Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig mindeniknek addig kellene élni, mint Mathusalemnek. Édes néném, ezek mind nem keresztényi kívánságok. Az ótestamentumban jó volt; mert akkor az áldást egy izraelita a földjének kövérségében tartotta, az isten is nékik csak földi áldásokat igér; de a keresztényi áldás mind lelki dolgokból áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kell sóhajtani; hanem a kegyelemmel való teljes szívet, hogy ne a földje, hanem a szíve teremtsen bő gyümölcsöt.

Én azt jól tudom, hogy az ilyen szokást el nem hagyatom. Akinek tetszik, elhagyja; akinek nem tetszik, kövesse, azon nem törődöm. Mi pedig, édes néném, ne kövessük az olyan iskolabéli szokásokat, hanem a keresztényi szokást, mely megegyezik az udvari szokással. Az udvarnál pedig még a köszvény is szokást csinál. A mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt; ma pedig csak ülni kell. Azt nem igazán mondják, hogy gazdagot keres a köszvény; mert úgy a mi urunkra reá sem nézett volna. Mi pedig ilyenformán attól soha se tartsunk, hanem csak attól tartsunk, hogy ha valaha nem szeretnők egymást – annak eddig meg lehetne-e valaha történni?

De édes néném, ha minden levelemben nem írom is, hogy szeretem kedet, már azt kednek tudva kell tartani. Esztendőben tizenkétszer ha megújítjuk egymás között az igéretet, elég; mert minden levélben azt írni: szeretem kedet – szeretem kedet – sok volna, és végtire úgy hozzá szoknánk, hogy azt sem tudnók, mit írunk. Ami ritkább, a kedvesebb – de nem mindenben; mert ha gyakrabban írna ked, az kedvesebb volna. Reménylem, hogy ebben az esztendőben nem leszünk olyan restek, amelyet kivánom, hogy az isten kegyelmiben töltse el ked velem együtt, másokkal is. Ha hideg nem volna, többet írnék, de az én házam a tenger felett vagyon, és onnét semmi meleg nem jő fel. Az egészségre vigyázzunk.

XXIV.

Jenikő, 24. január. 1719.

Édes néném, vevé-e ked észre tegnap, hogy mint örűlt Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejdelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna – örömiben nem tudta, mit csináljon. Már csak azt vártam, hogy egypár tánczczal kínálja meg. De ne nevesse ked; mert az idő miatt még örömest eljárná, vagy ellépdegelné, de amicsoda időben és állapotban vagyunk, a táncz is savanyú. A való, hogy az asszony mellett az a két becsületes személy elropnék az asszonyokért is.

Azt kívánja ked tőlem, hogy megmondjam, micsoda itélettel vagyok az asszonyok és leányok iránt, kik az asszony mellett vannak. Az asszonyokat vagy dícsérni kell, vagy semmit sem kell felőlök mondani, annál is inkább rosszat mondani felőlök, a nemesi vérhez nem illik: mit csináljak hát, hogy kednek is engedelmeskedjem? Azt cselekszem, hogy az ítélőszékembe ülvén, onnét teszek itéletet – hallgassa ked figyelmetességgel. Az óbesternén kezdem el. Ez egy szép asszony volt, főképpen, amidőn legelőször láttam gyermekkoromban – akkor görgényi commendáns volt az ura. Kajdacsinét pedig soha senki nem dícsérte a szépségéért, hanem a jóságáért; azért is mondom neki mindenkor, hogy micsoda irtóztató szép. De ez vagy egyről, vagy másról örökké panaszolkodik. A kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság; talán a mátkája béillik egy szép leánynak. Már leszállok az ítélőszékemből, és ked lássa, hogy micsoda ítéletet tettem. De az asszonyok felől ítéletet tenni, azt ki nem veheti ketek a férfiak kezéből: az ilyen bíróság vélek születik, és az asszonyoknak meg kell állani a végezéseken; meg viszontag micsoda ítéletet tesznek a férfiak felől az asszonyok, az ellen már nem szabad senkinek is szóllani, és azt a dolgot nem lehet más ítélőszék eleiben vinni; hanem térdet fejet hajtván, azon meg kell nyúgodni.

Ha a törvénycsinálók bévették volna őket a törvénytevésbe, az ő hathatós szemökkel hathatóssabb törvényt tettek volna. A zsidóknak volt egy asszony bírójok – volt-e jobb bírójok annál? Ugyan is, ha az asszonyok az ítélőszékben ülhetnének, nekem úgy tetszik, hogy abban az időben nem kívántatnék annyi prókátor; mert az ember maga menne gyönyörűséggel a baját megmondani, és ott egy szép és kegyes bírónak a szájából meghallván a törvények magyarázatját, nem lehetne az ellen szóllani. Ha szinte perét elvesztené is, de könnyebben szenvedné. Énnekem pedig nehéz azt szenvednem, hogy ked ritkán ír, és énnekem kell megitélni a ked restségét. Olyan bíróval is vagyon dolga kednek, hogy egy kis levéllel minden haragját elűzi ked. Többet is írhatnék ilyen nagy országos dolgokról, de nem írok azért, hogy hamarább vehessem a ked válaszát.

XXV.

Jenikő, 16. apr. 1719.

Irtóztató dolog, mely régen nem írtunk, édes néném, egymásnak. Annak pedig mi az oka? nem más, hanem, hogy csaknem minden harmad napban látjuk egymást. Kedet látni, s kednek írni nagy különbség. Ha mindenkor olyan gyakran mehetnék kedhez, mint már egy darab időtől fogvást, az igaz, nem volnék méltó a szánásra; de nem lesz mindenkor pap sajtja. Már egy hete, hogy egymással nem nevettünk, és ez az idő hosszabbnak tetszik nekem, mint egy nyúl farka: de mit tehetsz annak, mondják a tótok. Egy részről nem bánom; mert nem alkalmatlankodom kednek, noha kednél mind jobb ágyam vagyon, mind többet eszem, mind többet nevetek, mint itt. De hogy a vendéget meg ne únják, keveset maradjon egy helyt. De még nagyobb okát is mondom – az, hogy az idő rossz, és olyankor járni a tengeren nem egészséges; mert, ha az a kis hajó hirtelen eltalálna fordúlni, jó étszakát az egészségnek és mindennek. Én pedig olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha egy kevéssé a hajó egy oldalára fordúl, már azt gondolom, hogy a halaknál leszek vacsorán. Erre azt feleli ked, hogy eleget jártam a tengeren; én pedig azt felelem a ked feleletire, hogy azzal dícsérhetem magamat, hogy mindenkor olyan félénk voltam, és hogy nem tartok nyomorúságosabb dolgot, mint a néma halak országában lakni.

Tegnap a császári múlatságon voltunk. Lehetetlen azt kednek le nem írni, mint ment végbe. De mi is csak úgy múlattuk magunkat, mint a kocsis, aki napestig ügetvén a lovon, este azzal kérkedik, hogy mint megszánkáztunk. Ma igen jó reggel a vezér egy csauz basát külde a fejdelemhez, kit is kéreté, hogy lenne jelen a múlatságon, amelyet fog adni a császárnak. A fejdelem lóra ülvén, a csauz a Konstantinápoly mellett lévő rétnek a végin egy nagy dombon megállíta minket, ahonnét kelleték nézni a múlatságot. A réten pedig sok számú nagy sátorok valának verve: mind a császár számára, mind a több urak számára. A múlatság pedig abból állott: hogy lovakat futtattak; flintából és apró ágyúcskákból czélt lőttek; a császár előtt a birkózók birkoztanak. De még is mindezek nem valának császári múlatságok, hanem a vége jobb volt a kezdeténél; mert a vezér ebédet adván a császárnak és az egész udvarának, meg is kell ajándékozni: mind a császárt, mind az udvarát. A többinek nem tudom mit ád, de a császárnak három vagy négy, válogatott virágban lévő leányt adott – azoknak igen szépeknek kelletett lenni, és mindeniket gazdagon felékesíteni; azután köves portékákat; lóra való drága szerszámokat; szép paripákat adott. Édes néném, mely derék állapot a császárság! Ennek pedig minden esztendőben meg kell lenni azon a napon. Mi pedig mindezeknek végét nem vártuk; mert reggeltől fogva estig egy helyben – lóháton ülni étlen, és a többit csak messzünnen nézni, nem derék múlatság. Azért is a fejdelem fél óráig ott lévén, és semmi múlatságra valót nem látván, ebédre haza mentünk. De még azt kelleték azután izenni a vezérnek, hogy igen múlattuk magunkat, és hogy császári múlatság volt; pedig alig vártuk, hogy eljőjünk onnét. Édes néném, mely sokszor kell olyat mondani az embernek, amelyet maga sem hiszen. Azt elhigyje ked, hogy a vezérnek minden ajándékáért sem adnám kedet – még a leányokat is oda teszem, de úgy, ha szeret ked, és ha vigyáz az egészségire.

XXVI.

Jenikő, 26. maj. 1719.

Abban bizonyos vagyok, hogy tegnap igen megijedtünk volt. De még nekünk is jutott benne. Ebéd felett egyszersmind a tálak is kezdenek tánczolni, mi is dőlénkezünk. Akkor veszszük észre, hogy földindulás. Az emberek azt mondják, hogy ennél nagyobbat nem értenek. Az én házam alá a tenger bémegyen, és mindenkor vagyon ott térdig érő víz; de, mihent a földindulás volt, szárazon maradott – estve felé jött haza a víz. A kik a tengeren voltanak, jól megérzették. A földindulás előtt egy órával láttuk, hogy a vezér ment magát múlatni a Feketetenger felé, de mihent megérzette a földindulást, azonnal nagy sietséggel visszátért, és a császárt ment látni. Konstancinápolyban sok boltok és házak estenek le. Még ked felől semmi hírt nem hallottam, szűntelen is tartok attól, hogy valamely kelletlen hírt ne halljak. Bercsényiné asszonyomat tudja ked, hogy karon kell vezetni pompával, mikor egyik háztól a másikába megyen; de tegnap nem várta, hogy felemeljék helyéből; mert futva ment a kertbe, és az ijedtség volt a hopmestere.

Tegnap ebéd után a franczia követnéhez menvén, az ura Pérában volt, akin igen búsúlt, nem tudván, hogy ha nem esett-é valamely szerencsétlenség az urán, vagy a gyermekein. Azért is két vagy három aranyat ígért a hajósoknak, csak vigyék el az emberét, kit az urához akart küldeni; de a hajósok úgy féltenek menni a tengerre, hogy tíz aranyért sem mentek volna el. Az okát kérdezték tőllök, azt felelték: hogy a földindulásban a víz alatt a föld lesűlyedhet, a víz leesvén, a hajójok is lesűlyedne. Lehetne-é ennél jobban okoskodni a hét bölcsek közűl akármelyiknek is? Édes néném, tudósíts mentől hamarébb, mert addig nem lehet nevetni.

XXVII.

Jenikő, 18. jún. 1719.

Édes néném, igen igen szükséges kednek egy hírt megtudni, azért, hogy bolhák ne csípjék kedet. Tudniillik, hogy két gyorgyiánus fejdelmet az atyjafiai az országból kiűzvén, segítséget jöttek ide kérni a császártól. Aki is segítséget adván nekik, a méltóságos fejdelmek ide jöttenek, hogy innét hajón a segítséggel a Feketetengeren visszámenjenek. Ő méltóságok pedig egy nyomorúlt korcsomára szállottanak – cselédjök elég vagyon, de az udvari nép nem ruhásabb a mi czigányinknál. Azt pedig ne gondolja ked, hogy ő méltóságoknak pénzek ne volna; mert valamég a cselédekben tart, addig pénzek is lészen, mert amidőn a pénzek elfogy, kettőt vagy hármat az udvariak közűl eladnak, és így a pénz elfogyván, az udvariak is fogynak. Ma tíz órakor a fejdelmünk látogatására jöttenek sok udvarival, de azok olyan rongyosak voltanak, valamint a szolgák. Nem is tudom, miért viselik a fejdelem nevet; mert a bizonyos, hogy jobban szeretném a brassai bíróságot, mintsem az ő fejdelemségeket. Való, hogy a gyorgyiánusok azelőtt hadakozók voltanak, de mostanában nyomorúltak. Görög valláson vannak. Nekünk is vannak ott missionáriusink. A fejér nép ott közönségesen igen szép.

Azt írta volt ked a minap, hogy már ért francziáúl. – Aztot igen jól cselekszi ked, hogy idegen nyelvet tanul. Bár ami földink azon volnának, hogy idegen nyelvre taníttatnák gyermekeket, de az olyan állapottal oly keveset gendolnak, hogy még csak az írásra és az olvasásra sem kénszerítenék a leányokat, hogyha csak azoknak nem volna arra kedvek – azt a két dolgot egy nemes leánynak nem csak illik, de szükséges is tudni. Azon kivűl, hogy a valláshoz a szükséges, hogy holmi jó könyveket olvashasson; de az micsoda szükséges egy nemes asszonynak, hogy az ura távul létében az urát mindenekről tudósíthassa, és az ura levelét elolvashassa. Nem lehet mindenkor olyan ember mellette, akivel írattathasson; de, ha szinte volna is, a férjfi nem csak a hagymáról és a dézma borról kívánna írni a feleségének, hanem más egyéb egyességből, szeretetből származó gondolatait is leírná, ha a felesége tudna írni és olvasni: de minthogy nem tud, úgy ír néki, valamint egy idegennek. Ha megvizsgálnók, hogy micsoda levelet ír az ura egy olyan asszonynak, aki nem tud olvasni, és hogy micsodást ír a tiszttartójának, meglátnók, hogy mindenik egy húron pendűl, és nem sok külömbség vagyon közöttök. Arról nem is szólok, hogy mennyi külső dolog történik olyan, amelyet az ember örömest megírná a feleségének, némelykor szükséges is volna megírni; de elhagyja, mert a felesége, nem tud olvasni, és azt nem akarja, hogy más is megtúdja. Erre azt felelik némely csúfos és rövid eszű anyák, hogy nem jó egy leánynak, hogy írni tudjon, azért, hogy a szeretőinek ne írhasson. Oh! mely okos beszédek ezek! mintha az írás okozná a rosszat, és nem a rossz az írást. Nem akkor történik meg a tilalmas dolog, mikor egymásnak írnak, hanem akkor, mikor egymással vannak, és nincsen szükségek az írásra. Akár tudjon a kéz írni, akár ne túdjon, de a szív eljár a maga dolgában. Nekem úgy tetszik, hogy nem csak azért írok kednek, hogy írni tudok, hanem azért, hogy a hajlandóság viszen reá – ha nem tudnék is írni, csakugyan csak legelső alkalmatosságkor mindazokat megmondanám kednek.

Mind ezekből azt hozom ki, hogy az ilyen anyák nem okoson gondolkodnak; a leányokat a vallásbeli dolgok iránt való tudatlanságban nevelik, és akinek adják, az el nem kerülheti, hogy tudatlanságáért ne szenvedjen. Akármely szép legyen a gyémánt, de, ha rútúl vagyon metszve, nem becsűlik. Mind ezekre, tudom, azt fogja ked mondani, hogy még házas nem vagyok, mégis az asszonyoknak akarok leczkét adni. – Nem akarok, édes néném, nem akarok, tudom, hogy ked is velem egy gondolatban vagyon ez iránt. Lássa kiki; szabad a magáéval. És az isten adjon olyan feleséget, aki írni és olvasni tudjon, de, ha nem tudna is, azon lennék, hogy megtanítanám, ha több esze nem volna is mint egy macskának.

Édes néném, szeret-é ked úgy, mint a macska az egeret? Vagyon-é kednek jó egészsége? Mikor látjuk még egymást? Ma talám nem; mert már tizenegy az óra, és le kell fekünni; de, ha lefekszem, úgy tetszik, mint ha feredném; mert a tenger habja egészen bécsapván a házam alá, sokszor azt gondolom, hogy az ágyamban locsog a víz.

XXVIII.

Jenikő, 16. júl. 1719.

Aztot jól mondják, édes néném, hogy nincsen olyan jó társaság, aki egymástól meg ne váljék. Bercsényi uram az asszonynyal és minden pereputyjával ide érkezvén, itt lesznek mindaddig, valamég Tarabiában rendelt szállásokat elkészíttethetik. Tarabia pedig hozzánk földön fél órára vagyon, vizen pedig egy fertály óra. Hogy így esett, aztot igen bánom kedre való nézve. Tudom, hogy gyakorta meghántatja ked magát a tengeren, és hozzánk kirugaszkodik a tengeri lovakon. Az asszony ott közel lévén, gyakrabban múlathatta ked magát, és az idő inkább tölt, de már ezután tengeren kell ide jönni, mikor az asszonyhoz akar ked menni. Édes néném, patientia. A ki erősebb, a hatalmasabb.

Azt jól tudja talám ked, hogy ki követje cselekedte aztot, hogy Bercsényi Pérából kiköltözködjék addig, amíg oda érkezik, nem akarván véle egy városban lakni. Már most mind együvé szorúltunk, valamennyi bújdosók vagyunk, kettőn kivűl, és itt várjuk, hogy hová fog bennünket vezetni a felleg, valamint az izraelítákat a pusztában. Nagy csuda lesz, ha még bennünket is el nem ugratnak innét. Aztot csak éppen azért bánnám, hogy kedtől messzebb lennék, de másként azt akarnók, hogy ma vinnének el innét; mert igen szoros helytt vagyunk, és ha égés volna, máshová nem szaladhatnánk, hanem a tengerbe kellene ugranunk. Én nyernék rajta, mint Birtok a csíkban, úszni sem tudok.

Édes néném, minden embernek az isten rendelése alá kell magát vetni, főképpen a bújdosóknak; de még főképpen azoknak, akik Törökországban bújdosnak; mert sehol olyan hirtelenséggel a változás meg nem esik, mint itt. Mert itt semmi bizonyosabb dolgot magának nem ígérhet senki, mint azt, hogy bizonytalan az állapotja. Ihon már a békesség megvagyon, mit remélhetünk? Olyan udvarral vagyon dolgunk, ahol a ministerek mindennap változnak; ahol, ha ma egy dolgot elvégez az ember, holnap az ujjakkal ujjra kell kezdeni; aztot pediglen ha az ajándékon nem kezdik, jó kezdetét sem lehet várni. Ez a mostani vezér a magyarokhoz magát jól mutatja, de a boldogúlásoknak eszköze soha sem leszen; mert a hadakozást nem tudván, attól irtózik, és kész inkább mindenre hajolni, csak a hadakozásról ne halljon szóllani. Őnéki magának vagyon oka hozzá; mert legkissebb szerencsétlenségért a hadakozásban leteszik a vezéreket; békeséges időben pedig e jól tudja a dolgokat folytatni. De ki ígérheti azt nékünk, hogy állandó legyen a hozzánk való jóakaratja? Hogyha pedig az elméjét megváltoztatják, mit nem várhatunk tőlle? Csak már is az ő kopár szakállú Tihája (udvari kapitánya) nagyobb idegenséggel vagyon hozzánk, mint azelőtt. Mindenféle dolog pedig ez által megyen a vezér eleiben. Mindennek ehez kell menni, és csak ő általa kell folytatni a vezérrel való dolgot; és ha ezt megcsinálják azok, akik minálunk hatalmasabbak, és rosszunkot kivánják: oda leszünk a tyúkoknak.

Az dícséretes ebben a vezérben, hogy az idegen országokról való dolgokban gyakorta kér tanácsot a mi fejdelmünktől, aztat béveszi, és követi, akinek is nagy eszét megismérte. De mindenkor csak reá megyek arra, hogy holnap, vagy holnapután találkozhatik olyan, ki megváltoztathatja elméjét. Ember-é? Igen is ember, megváltozhatik hát, és az ide való emberek abban inkább emberek, mintsem másutt. De, édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt? Hagyjuk azt a jövendő urára; énnekem csak azon kell törődnöm, hogy mikor láthatom kedet, mikor nevethetek keddel, és mikor ehetünk káposztát. Ah! nem merek már a káposztáról szóllni; mert a minap káposztás fazéknak nevezének – csak azért is úgy szeretem kedet, mint a káposztát; hát ked? Hát az egészség felől semmit sem írunk?

XXIX.

Jenikő, 9. aug. 1719.

Hiszem szégyenlem én azt, édes néném, hogy nekem kell a császári városban történt dolgokat megírnom. Ha csak örökké otthon nem ülnénk, több híreket is tudnánk. A való, hogy ritka dolog, de amikor ked híreket ír, azokat ellehet hinni. De az hogy lehet, hogy ott helyben lévén még is tőllem tudakozza ked, hogy mikor leszen audencziája a császár követének, aki nem régen érkezett? Végtire talán azt is tőllem fogja ked megtudakozni, hogy mikor esik ott az esső. Ha szinte megnevetnek is érette, de engedelmeskedem, és megírhatom, hogy már megvolt. De talám azt sem tudja ked, hogy mi formában volt? azt is megírom. Aztot úgy tudja ked, mint a Miatyánkot, hogy rendszerént, amikor a császár audencziát ád valamely követnek, elsőben ebédet adnak néki, és azután viszi bé a vezér a császárhoz, de a most nem lehetett; mert a törököknek ramazánjok vagyon; eztet tudja ked, azt is tudja ked, hogy a ramazán nállok olyan, mint nálunk a nagybőjt, és egy holnapig tart. Az is tudva vagyon kednél, hogy ők akkoron naplementig se nem esznek, se nem isznak csak egy csepp vizet is; még csak nem is dohányoznak, ami legnehezebb nekik. De sőt még nappal bizonyos olyan édesség vagyon, amelyet meg nem szabad kóstolni, ha a péterkéjit elvetné is – gondolja el ked, mi lehet az az édesség? – De étszaka szabadság. Ramazánja lévén tehát most a törököknek, ma két órakor reggel a követ a portára menvén ott megvendégelték, és öt órakor a császár audencziájára vitték. Mind ezekből megláthatja ked, hogy az audenczia ma volt. Már tudja ked, nem csak tőllem, de talán tíz embertől. Már azt várom, hogy holnap azt fogja ked tőllem kérdeni, ha ked ehetnék-e, vagy alhatnék? Én pedig tudom, hogy alhatnám, mord kedvű is vagyok, de mégis egy kevéssé szeretem kedet, jó étszakát is kívánok kednek.

XXX.

Békós, 16. aug. 1719.

Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek. Ha Amerikában volnék, Missisipiából is írnék kednek. Minket már úgy tekintsen ked, mint ázsiai magyarokat. Elég az, édes néném, hogy már öt naptól fogvást itt sátorok alatt vagyunk. A mellettünk való várost mind azelőtt, mind mostanában Békósnak híják, amely város ama híres Bithyniában vagyon. Tudja ked, micsoda híresek valának a rómaiak idejében a bithyniai királyok? – De azon nem törődöm, hanem azon törődöm, hogy nem Háromszéken vagyok. De ott jobb volna-é az isten, mint itt? Nem – mindenütt egy arányú az ő jósága. Itt akarja az isten hogy légy, azért itt sétálj ezen a szép réten.

Az igaz, édes néném, hogy szép helytt vagyunk, – a sátoraink a tengerparton rendiben – ezt a gyönyörű kanálist végig látjuk – a Feketetenger zúgását jól halljuk – azok a nagy rettentő sajkák előttünk mennek el a Feketetengeren. Ilyen kanális nincsen az egész világon talán – ennek a széle vagyon egy jó ágyú lövés, a hossza vagyon öt mélyföld, mindenik végin egy nagy tenger, – hol lehetne másutt ilyen kanálist találni? A való, hogy ha más nemzet bírná ezt az országot, csudát csinálna ebből a kanálisból – két felől városokat, szép kastélyokat, házakat építenének. Való, hogy Európa szélén elég város vagyon, de másutt csak falúknak hínák azokat. A többi között Jenikő, ahol mi lakunk, igen rút város, a többi ilyen sincsen. Ázsia felől pedig csaknem mindenütt puszta – a császár parton lévő házai éppen nem császári házak, – micsoda nagy kár, olyan szép és kies helyeket pusztán hagyni! De én ugyan meg nem építtetem, lássák ők.

Lehetetlen, édes néném, annyi halat látni, mint ebben a kanálisban vagyon. Egynehány, ezeret vonnak ki egyszer halászok. Hány ezer kél el abban a császári városban, és hány százezeret szárasztanak meg csak Jenikőben? Hát még a rettentő sok disznóhal mennyi benne? Nem örömest hazudnék, a szükség sem hozza magával, azért elmondhatom, hogy egyszer a többi között láttam egyszersmind legalább ezeret, mintha annyi nagy sereg sertést hajtottak volna le a vizen. Az igaz, édes néném, hogy mi itt jól vagyunk, a szép réten sétálunk, a fejdelem által hozatván a lovait, gyakorta fog vadászni menni. Aztot már észre vettem, hogy itt Ázsiában is úgy szeretem kedet, mint Európában, de gyakran kell nekem írni, és egy kevessé hosszabb leveleket, és az egészségre kell vígyázni, főképpen mostanában; mert azt mondják, hogy ott keteknél nagy pestis vagyon.

XXXI.

Békós, 7. octób. 1719.

Édes néném, ha szivárvánt nem láttunk volna, már a hegyekre szaladtunk volna innét; mert tegnap nagy záporesső lévén, a víz csaknem egészen elboríta. – Mink azt nem tudtuk, hogy mikor nagy essők vannak, éppen ott foly le a hegyekről a víz, ahol mink vagyunk táborban, de csakhamar megtudók; mert egyszersmind elborítá a víz a konyhánkat – a konyhaeszközt szaladva kelleték elragadni. Én az essőkor a sátoromban nem lévén, az esső után oda mentem megnézni, ha valami kárt nem tett-é az esső? de ki ne nevette volna, amidőn a sátoromon keresztűl térdig érő patak folyt el. Az a jó szerencsém, hogy mégis fellebb volt az ágyom, és csak alatta folyt el a patak. Az való, hogy az özönvíz csak estig tarta, mert a víznek más menedéket csináltanak; de az esső nem akar megállani, és ha még két napig tart, gondolom, hogy ide hagyjuk Ázsiát. A való, hogy ideje is már kvártélyba szállanunk; mert a Feketetenger igen fekete szelet bocsát reánk.

Édes néném, gondolja el ked, mint járt a minapiban Forgács uram. Nem tudom micsoda innepen Bercsényi uramhoz akart innét menni commúnióra. Reggel a commúnióra készűlvén ájtatosan, parancsolja egyik szolgájának, hogy menjen kaikért, aki által vigye Bercsényi úrhoz. Sokáig a tengerparton sétálván, a szolgája is sokat késvén, és a sok jó gondolatokból is kifáradván elfelejti, hogy commúnióra akar menni, és hogy az idő hamarébb teljék, egy pipa dohányt gyújtat magának; és amidőn aztot már mind kiszíná, a kaik érkezik, és a kaikba akarván ülni, akkor veszi észre magát, hogy a pipa a szájában. – Nagy nevetéssel visszátér a sátorába, de mí is eleget nevettünk egész nap rajta; tudom, ked is megneveti az ő ájtatos dohányozását. – Mert ő néki mindenkor vannak ilyen nevetséges dolgai. Aminap a fejdelem arról beszéllgetett, hogy micsoda nagy buzgósággal kell bévenni a commúniót, és hogy csak arról kell akkoron gondolkodni; Forgács elfakad nevetve, mondván: hogy neki lehetetlen, hogy holmi nevetséges dolgok ne jussanak eszébe; mert aminap communicálni akarván, amikor a pap hozzája közelített, az a gondolat jött az esziben, hogy mi jó volna a papon lévő casu la czafragnak. Ilyen nevetséges gondolatink nekünk is elég vagyon. A gondolat úgy leszen roszszá, hogyha annak helyt adunk. Én kedet szeretem – ez jó gondolat; az egészségre vigyázzon ked – ez is fínum gondolat.

XXXII.

Jenikő, 10. octób. 1719.

Micsoda szép állapot az: tegnap ebédet Ázsiában ettem, vacsorát pedig Európában – ide pedig nem a levegőégben hoztak, hanem a vizen. Mindezekből megisméri ked, hogy ide visszájöttünk, és a táborozást elvégeztük. Az bizonyos, hogy nem az ellenség elől jöttünk el, hanem a sok esső elől, amelyet el nem lehetett űzni, noha két generális vagyon velünk. A mindennapi múlatság már itt abból fog állani, hogy vagy Bercsényi uram jő mihozzánk, vagy mi megyünk hozzája. – A vadászat sem múlik el, hogy ellenünk ne vadászszanak a portán; mert a német követ legtöbbet azon elmélkedik, hogy nekünk árthasson; mi pedig legkissebben sem ártunk néki. És nem tudom, mi végre kivánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokat, akik itt a tengerparton csak dohányoznak sóhajtozással. Édes néném, vallyon az olyan világi űldözők olvassák-é az evangyéliumot? Gondolják-é azt, hogy még bé is kell a szemeket húnni egynehány száz esztendőkig? Akkoron nem a kamaraszék eleiben citáltatunk, sem nem annak törvénye szerént mondják ki a sententiát: hanem a szerént a kegyes evangyélium szerént, amely azt parancsolja a császároknak is, hogy megbocsássanak az ellenségeknek, és a rosszért jót tegyenek. Az olyan itélőszék, ahol az allegátiót bé nem veszik, nem is az ország törvényét, hanem az evangyéliumot teszik ott a fejdelmek eleiben. Akkoron egy fejdelem hejában fogja azt allegálni: a ministerim javallották nékem, hogy a bújdosó magyarokat bújdosásokban is üldözzem, és a politica ratio arra vitt, hogy őket olyan állapotba vessem, amelyben jövendőben se árthassanak – az ilyen mentségre csak azt felelik: Nem kellett volna azon igyekezni, hogy elvegyed tőllök azt a kenyeret, amelyet én rendeltem nékik idegen országban, minekutánna már elvetted volna az örökségeket – a politica rátióért nem kellett volna jövendőbéli bizonytalan rosszért bizonyos rosszat követni felebarátidon. Ha mások is így gondolkodnának, békeségben maradnánk – talán gondolkodnak, de az ilyen gondolat csak általmegyen rajtok, valamint a purgatio.

Az talán tudva nincsen kednél, hogy mi most is abban a szándékban vagyunk, hogy Francziaországban visszámenjünk, és hacsak a mi akaratunkon állana, ma indúlnánk meg; de csak az akarat áll mirajtunk, a tehetség pedig máson; mivel a fejdelem ezen szándéka iránt a franczia udvarnak egynehány rendbéli leveleket írván, arra egyenes választ nem vehetett még eddig. Az udvar se nem tiltja, se nem jovallja az oda való menetelét világosan, amelyekből kitetszik, hogy nem kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat: Francziaországot Orleans herczeg igazgatván, mivel a király még nem arra való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mi urunkhoz; az anyja pediglen, aki is egy házból való a mi fejdelemasszonyunkkal, úgy szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között lévő atyafiság és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az atyafiság, mind a barátság fenn vagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és reájok szorúlsz, csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk bételjesedett; mivel Orleans herczegnek az urunk még egy levelét sem vette. Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az országban a portán nem segítette. Ilyen a fejdelmek barátsága, ilyen reménység nélkül lehet hozzájok folyamodni mind azoknak, akikre szükségek nincsen. És csak úgy bánnak az emberrel, valamint a citronnal, amelyből a levét kifacsarván, azután elvetik. – Ha a forrásból jól iszunk, azután annak hátat fordítunk. – Reánk pedig most nincsen szükség, az elmúltat elfelejtették, és a hatalom kezekben lévén, jövendőre nem hajtanak. A ked mondása szerént derék állapot a szerencsén fekünni – a való, hogy az olyan ágy nem igen állandó, de amég tart, addig csak jó rajta fekünni.

Meg nem kell, édes néném, az igéretet másolni. A nemes vér amit fogad, megtartja. Ha magyarországi volna ked, tartanék valamitől; de erdélyi lévén, ott a nemes asszonyoknak a szavok olyan állandó, valamint a brassai havas – tartsa meg hát ked igéretét, és három vagy négy hónapját a télnek töltse el ked itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy ked lesz egyedűl erdélyi; de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál – a nap fényesebb a holdnál. Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E nem dícséret, hanem igaz mondás. Ha az isten őket szebbeknek teremtette másoknál, ki tehet arról? Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól alugyam – jobb az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog ked ide érkezni, de minden pereputyástól kell ide jönni.

XXXIII.

Jenikő, 7. mart. 1720.

No már édes néném, vegyük elé a pennát és tisztítsuk meg a penészes kalamárist; mert már ezután az íráshoz kell fogni, a póstákat kell küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolczad napja, hogy itt a telet kitelelvén elhagya ked bennünket, mint szent Pál az oláhokat, és a császári városban lévő székébe visszahelyhezteté ked magát. De már ott a restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt küldök kednek tenger habjain, amelyen mindakét füle megcsendűl kednek – jó, hogy több füle nincs kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú hírt írok, azután írom meg a csendűlő hírt. Tegnap a jancsáraga ceremóniával külde ajándékot az urunknak. Az ajándék sok szép virágokból és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond ked – erre azt fogja ked mondani: a bizony illetlen ajándék volt – asszonyhoz illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsáraga azt az ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dícsérném; de, hogy egy generális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt soha sem tartom illendőnek. Ha ezeket mondja ked, én azt mondom: mert más országban nevetséges dolog volna, de azt tudja ked, hogy itt nem lehet ajándékot küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy asszony ajándékot küldene egy férfinak, hacsak egy szál rózsából állana is.

Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz illendő ajándéknak tartjuk, de azt kell megvizsgálnunk, hogy itt szokás, ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem itéli meg őket; mert szokás. Spanyolország szélyin az asszonyok egy kis malaczot hordoznak az ölükben, valamint másutt hordozzák a kis kutyácskákat. Francziában, vagy másutt egy úri asszony a hintójába ül, estig oda jár, ahova szereti; itt pedig egy török úrnak felesége esztendeig sem megyen ki a házból. Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szentelt vízben teszik az égett bort, hogy meghűljön amíg a misét elvégezik; nálunk megengednék-é aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony; itt pedig mind dohányoznak. Khinában az olyan leány megyen hamarább férjhez, akinek leghosszabb a füle, és ha a vállát éri; nálunk pedig az olyantól elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel, villával. Hát az jó szokás-é, hogy a tatár nemes asszonyok megfúrják az orrokat, és egy nagy ezüst karikát vonnak belé, valamint a fülbevaló. Az országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni. Talán még ked azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt elmúlat, azért a feleségének szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt? Mondjuk hát, hogy a jancsáraga küldhetett virágot; mivel itt szokás.

De, édes néném, készítse ked a füleit a rossz hírre. A való, hogy aztot előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember. A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hívatta a vezér Horváth Ferenczet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: Usque quo exaltabitur inimicus meus super me? és: pirúljanak meg mind azok, akik az én nyomorúságimon örűlnek. De a Krisztus tanítását követvén, áldást kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította azt a változást, hanem annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha isten mivelünk, kicsoda ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni. De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal tudósítani fogom kedet. Jó egészséget is kívánok. Ámen.

XXXIV.

Jenikő, 25. martii. 1720.

Ma reggel a fejdelmünk a Pompejus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a Feketetengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván egy darabig felmentünk a kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk; mert igen meredeken vagyon, és egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni – a káposztás fazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske. Nem lehetett megtudnunk, hogy micsoda magasságú volt azelőtt az oszlop, mivel el vagyon törve két, vagy három darabra. Amely darab még fenn áll, nem lehet magasabb harmadfél singnél. Nincsen mit nézni rajta, hanem csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompejus tétette oda; mert aztat csak mondják, és minden a Pompejus oszlopának híjja, de arról semmit nem találni írásban. A bizonyos, hogy az a híres római ember ezen a földön eleget járt; de az nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a császárok előtt tették oda. Ha Pompejus tette is, nekem ahoz mi közöm? Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön ked megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompejus meg nem fizeti nekem a keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.

Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes, nem messze vagyon ide, a neve Rodostó. De ennél többet nem tudok, hanem azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokat foglaljanak az egész bújdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne féljen ked, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kedet, se attól ne tartson ked, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék; mert annyi portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal. Látja ked, mind ezek nem adnak nagy gondot; mikor pedig sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem nincsen? – Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a készületre. Édes néném, akik bújdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijek? A való, hogy kivált minékünk ketten hárman, kik mindenkor véle bújdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsűletért, ha egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki ked ezeket a deák szókat: Experto crede Roberto – a való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De vessünk véget az ilyen gondolatoknak, és örűljünk még előre annak, hogy holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést annak, aki azt szereti – úgy-e, édes néném! Ezzel maradok ked köteles, lánczos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája.

XXXV.

Jenikő, 16. april. 1720.

Üssék meg a dobot, fújják meg a készűlőt, édes néném, már mi készen vagyunk. A gálya, aki urunkat fogja vinni, itt vagyon. Amely hajók a portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész bagázsia elindúlt, csak mi maradtunk még hátra. Forgács ur velünk lesz, és egynehány alávaló cseléden kivűl hárman vagy négyen leszünk a fejdelemmel, és hét órakor reggel mi is abban a nagy vízi hintóban ülünk.

Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságosan váltak meg egymástól. De gondolja el ked, hogy a török micsodaféle beszédekkel él. A fejdelem beszédközben mondotta a vezérnek, hogy talán messze vagyon Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához; erre a vezér mondá, hogy ha egy kevéssé messze van is, de a hely alkalmatos. – De ne gondoljad, hogy messze legyen; mert csak annyira vagyon, hogy ha a riskását megfőzik, oda vihetik melegen. Itélje el az ember az ő török mondását! elég az, hogy mindjárt megindúlunk, és még ezt a levelet be kell pecsételnem, azért most többet nem írhatok, hanem ha helybe érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek istentől jó egészséget kívánok, és láthassam meg kedet mentől hamarább. Hanem csak arra kérem kedet, hogy írjon mentől gyakrabban; én pedig azt el nem múlatom. Pola téti édes néném, és az egészségére igen kell vígyázni. Mi ezennel megindúlunk, már hét az óra.

XXXVI.

Rodostó, 24. april. 1720.

Édes néném, ha nem mondanám is hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri ked, hogy honnét dátálom levelemet. Elég a, hogy az isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod – ez igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kednek.

Legelőször is ott kezdem el, hogy Jenikőből 16-án indúlánk meg. Már a gálya készen várta a fejdelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közűl való volt; mivel 26 pár lapát vonta – mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt – mind egészen 220 rab vonta a gályát – azon kivűl 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejdelem mellett lévő császár kapicsi basája velünk volt, azon kivűl egy csorbasi. Hét órakor a fejdelem a gályába szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttenek, a vasmacskákat felvonák, és vonni kezdék a gályát. – A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk, a szigetek felé kételenítteténk venni útunkat, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr azt észre vévén, hogy nem az volna a rodostoi út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóba viszik, hanem Nikomédiában, ahol Tököli volt. A fejdelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talán a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikomédiában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová – mind ez haszontalan vala; mert minden bizonynyal elhitette vala magával, hogy Nikomédiában visznek, és mindaddig tarta attól, valamíg a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindúlánk jó széllel Rodostó felé – egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákat felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a herakleai portusba bémentünk, és vasmacskákat vetének le. A kapicsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21-én a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel megindúlánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak parton lévén, pompával kísérék a városban lévő fő tisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás legkissebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti ked, hogy jól meg vagyon rándítva, aztat pedig mind egyszermind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe – egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép múlatság azt nézni, de meg, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik; megesik az ember szíve rajtok. Azon kivűl is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni – azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket.

Az való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A mieink mégis ingben dolgoztanak azért, hogy a fejdelem ott volt, és ugyan ezért az okért is nem bántak rosszúl vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkissebbért szenvedniök kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak süvöltenek – már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni – közepette utcza vagyon, ahol szűntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól a lapátot, ha beszéllnek-e egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak lánczolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha sem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember; mert csak a sok láncz zörgésit lehet hallani.

Mind ezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokat ne sóhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehet-e olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak? Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi Magyarországban? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, franczia, lengyel, muszka – Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokat.

Elég az, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, amíg abban tart. Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon – csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni (mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utczán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopoeával a kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól; mert semmi bántások nem leszen – de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát ked is nevessen.

Elég az, hogy mi már itt helyben vagyunk – a bújdosásban is bújdosnunk kell – az isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hagyjuk az isten akaratjára: – ő hozott bennünket ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokat az isten javunkra fordította; mert noha még nem ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk istennek ide való hozásáért; mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorúlt Jenikőben. Az egész szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok. – De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hegy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni; mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell alunni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vígyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném.

XXXVII.

Rodostó, 28. máji 1720.

Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstantinápolyba két nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy sehol a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól megmívelt kert – kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a szántóföldeket és a szőllőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna – azokat pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a szőllőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár – így a föld nedvesen marad, és a szőllő nem szárad el.