MIKES KELEMEN LEVELEI. (continued 3)

De minthogy a selyem egészen elromlik, amidőn a házát megfúrja, azért csak egynehányat hadnak meg magnak, és a többit a melegre kiteszik, hogy az állat bennek meghaljon, és fel ne támadhasson, úgy a selyem egy szálban megmarad; mert az állat nem hagyván soha félben munkáját, a háza is egy szál selyemből áll, a melynek hossza kilencz száz lábni, és némelykor több, de még az a szál dupla, és egymáshoz vagyon enyvezve. Már gondolja el ked, micsoda vékony szálnak kell annak lenni?

Már visszátérek azokhoz, akiket magnak meghadnak; A házokból kifúrván magokat ők onnét el nem távoznak. A nősténye sokkal nagyobb a férjeknél. Egynehány napot szabadságban töltvén egymással, azután egy papirosra teszik a nőstényt, valamint a gyermekágyban, és a papirosra tészen legalább öt száz tojást. Ebből elítélheti ked, hogy nem kell sokat meghadni magnak, és hogy négy vagy öt pár elég maradékot hágy.

Immár a selyem megvagyon, de az erősen a házhoz vagyon tekerve és enyvezve. Azt levenni még más mesterség, de azt is megcselekszem, csak kedvit találjam kednek. Legelsőben is azokat a kis tojás formákat lágymeleg vízbe vetik, hogy az enyv megolvadjon – azután egy kevés seprűszállal habarni kezdik azért, hogy a selyemszál a seprűre tekerődjék – de csak hat szálat tekernek együvé, és amíg egészen letekerik, addig mind a meleg vízben maradnak a kis házacskák. Aztot tudja ked, hogy a selyem természet szerént sárgás, és ha megmossák, szép fejér.

Immár bízvást nevessen ked, hogy olyan dologra akarom kedet tanyítani, amelyet ked jól tud. De minthogy ked úgy kívánta, engedelmeskedni kell. De aztot talán nem tudja ked, hogy voltak olyanok, akik megpróbálták, hogy a pókháló még erőssebb volna a selyemnél, hogy azt úgy meg lehetne szaporítani, mint a selymet: de minthogy több költségben telnék, azért abban hadták; mert egynehány ezer pókot hússal kellene tartani. Hát azt írtam-é meg valaha kednek, hogy Egyiptomban egynehány ezer tojást tesznek egy meleg kemenczébe, és húsz nap múlva annyi ezer pislent húznak ki belőlle. De azt tartják, hogy azért a gyúkhús ott nem olyan jó. Ma látom, hogy csak a gazdasszonyságról kell kednek írni: de félben hagyom; mert elfelejtettem volt, hogy táborban vagyok. De a mi táborunk olyan, mint az izraelíták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani: azért jó étszakát is kívánok kednek; mert itt nem kell félni az ellenségtől, csak a fülbemászótól.

P. S. Aztot tudja ked, micsoda rendet tartunk a városban: itt is hasonló renden és szokáson járunk. Nincsen is szebb a jó rendtartásnál. Aztot egy közönséges ember is véghez viheti házánál: de arra a mi földünkön nem igen hajtanak még az urak is, de jól cselekszik-é?

LXII.

Rodostó, 11. junii 1725.

Eleget nevettem, édes néném, a ked udvaros köszönetin, mintha én azt megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna kedet: de el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a ked köszönete csak arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó némelykor megbátorítani az embert; mert sokan vannak olyanok, akik szégyenlik világosságra tenni gondolatjokat; noha jobban gondolkodnak sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik.

Arról igen okosan gondolkodik ked, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát és leányát, valamint ott Pérában nevelik a francziák. Édes néném, ott pedig csak kereskedőket lát ked: de az országokban kellene látni, hogy a nemesember gyermekeit mint nevelik. A való, hogy nekik magok királyok vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakat való jó neveltetésekből áll – a hadakozást, a tudományokat, és a mesterségeket akkor kezdik tanulni. A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az ifjakat, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közűlök sokan tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De, ha magok is a tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre taníthatnák; mert egy jól neveltetett és oktatott ifjú a fiát is a szerént neveli. Mert ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifjak közönségesen? Legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen, hanem addig a falusi iskolában jár – addig az ideig megtanul olvasni, de az olvasással sok paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen, otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt látván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, és a nagy parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis uroknak nem neveznék.

Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collegiumba béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában szabadúl ki. Olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák, jó historicus, a gyeometriát, gyeographiát, szükségéhez képest tudja, és már jó hadi tiszt; nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a collegiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha használhat-é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen – egynehány könyvit és philosophiáit valamely almáriomba eltemetvén, azután faluról falura béjárja az atyjafiait – Aristotelesnek ott egynehány terminusit kipöki, de deákúl már szégyenlene beszélleni azért, hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál? Leghasznosabb beszéllgetése a vadászatról, a lovakról vagyon – ha asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még deáknak tartanák ha magát mentegetné – ebéd után vagy az asszony vagy a leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott. De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse, szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közűl kettőt, vagy hármat szereteinek fogadjon. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai portól, ismét haza iromtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit tanult? azt a tudományt eléveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek; mert legnagyobb gondja is a lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse, és az apjától is azért dícséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt csaknem mind elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? csak a deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat veszi – és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a physikájából annyit nem tud, mint a molnárja, vagy a kovácsa, nem tudván csak annak is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdjük már aztot, hogy mikor fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak semmi hasznát nem veszi? Az országgyűlésiben elmenvén, az ország dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végzéseket, mivel, ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is felugranék székéről, és felkiáltaná: Nego majorem. De azokhoz nem értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nem hogy azt tudná, hogy miben áll az ország haszna; de azt sem tudja, micsoda országok szomszédi Erdélynek? hogyha a Maros a Tiszába foly-é elsőben, vagy a Dunába? de hol? a meg más kérdés volna. Mindezekből látjuk, hogy a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország hasznát nem veszi; mert a deák nyelvnek úgy vennék hasznát, ha a hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egykét esztendő múlva olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni; mivel a mellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna: egy paraszt ember gyermekinek még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely mesterséget tanulni; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más tudományt nem lehet tanulni; mert nincsenek arra való collegiumok mint más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifjú négy vagy ötféle tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől: nem is kívánok. De az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák, úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák; mivel sokan vannak olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának: de a sok hejjehujja, a kopó, a virradtig való ital mindezekre időt nem ád, és nem engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát. És ha megvénűl, jó tanácsot sem tud adni; mert ifjúságát haszontalan töltötte el – és egy tudatlan tanács úr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pinczében.

De, édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet. Mindazonáltal, mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak is kednek erről a dologról, azzal a mi ifjaink szokásokot meg nem változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem hagyják. Kednek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokat adasson, amelyekkel használhasson országának. Én eleget predikáltam a fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel ked is oda predikállani a leányokról – a kedet illeti; mert a leányok neveltetésére úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra; de még többet mondok, és azt mondom, hogy jól oktatni a leányokat olyan szükséges, valamint a férfiakat, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika. Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól oktatott eszes leány asszonynyá változván, a fiát is mind jól tudja nevelni, oktatni, és tanítani és aztot az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha a leányokat jól nevelik és oktatják.

A régi romaiak megajándékozták az olyan anyákat, kik a haza szolgálatjára jól nevelték fiakot. Erről többet nem írok, és többet nem írhattam volna, haszinte fiam volna is: de nincsen, és azt bánom. De azt is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni; mert a napokban visszámentünk volt a városba. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél. Édes néném, az egészségre vígyázzunk, és mondjon el ked egy olvasót érettem; mert a sok fülbemászóval tele a sátorom.

LXIII.

Rodostó, 7. sept. 1725.

Édes néném, csudálja ked azt, hogy lehet írni egy kocsonyának; mert mi csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva kezdek helyre jönni. Oka pedig annak a, hogy tegnaptól fogvást visszájöttünk a mi megúnt kedves városunkban, és már itt töltjük az időt, amint lehet szegény bújdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenűl. De mireánk is az az isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti: azokot ott meghadta, minket ide hozott: aztot mind egy kéz cselekedte.

Egy régi philosophus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál az isten az égben? aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és mást megaláz. Okoson is mondotta volt Solon Kroesus királynak, hogy: Nemo ante mortem beatus; mert senki nem mondhatja magát boldognak halála előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk, kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal?

Hogy pediglen ked a Konstancinápoly megvétele históriáját olvassa, az igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot megvette, a tizenötödik saeculumnak a közepiben igen nagy hadakozó fejdelem volt, azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott, amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam, hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely mostanában teljes lehetetlen volna, és amelynek akkoron rettentő munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi romaiakhoz illett, akik csaknem lehetetlen munkákat vittek végbe, és amelyeket még mostanában is csudálkozással látjuk. A mostani törökök nem hogy olyan nagy munkákat vinnének végbe, de eszekbe sem jutna: Mahumetnek pedig szükséges volt olyan nagy munkákhoz fogni; mert olyan görög császárral volt dolga, aki keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok ostromokban minden nap fogyott a népe, és végtire az utczákon kelletett verekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a maga népét nem kímélette, és az ostromokkor, aki csak visszáfordúlt is, maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdúl, és parancsolatot nem várván ostromnak megyen. A városbéliek is hogy megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot, ugyanazért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokat cselekedének a törökök. Azt a várost Konstantinus építette vala, ugyan Konstantinus nevű görög császár is veszté el életével együtt.

De haszinte a város megvétele históriáját olvassa is ked, de lehetetlen, hogy le ne írjam kednek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét – talán nem teszi fel mindenik historicus. A város megvétele után egy igen szép leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak adja. A császár megszeretvén harmad napig csak a leánynyal töltötte az időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A vezér és a többi basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy hívassa eleiben a basákot – a basák eleiben gyűlnek – a császár nagy czifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve Erini – a basák csudálni kezdék a leány szépségét, és a császár kérdé tőllök, hogy ha nem volt-é méltó olyan szép leánynyal három napot tölteni? Mindnyájan felkiálták, hogy igen is. A császár mondá nékik: hát miért indúltatok fel, és mért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hívatalomat? De mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségét szeretem is, de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy néktek parancsoljak. Erre felindúlván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan leánynak a fejét elüti, és mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt, a megfizeti ezt nékem. Meg is fizeték; mert csakhamar a tanácsadóknak elütteté a fejeket. De haszinte ilyen bosszút álla is a szegény leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának.

Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta Mahumet; mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annakelőtte egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak egyszersmind hóhérja lenni irtóztató kegyetlenség. Az ilyen cselekedettől irtózik a természet; mivel az oktalan állatok között is látunk háláadókat. Ha Mahumet meg nem vehette volna Konstancinápolyt, nem lett volna a néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete.

De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a szegény leányt. Hanem az egészségre vígyázzon ked, és engemet igen igen kell szeretni; mert én azt megérdemlem, úgy-é? édes néném. Hogy pedig azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk istennek bújdosásunkat, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk; mert igen sokan vannak olyanok, akik rosszabbúl vannak nálunknál. Erre azt mondja ked, hogy a nem nagy vígasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy éhelhalónak abban, hogy Kolosvárt jó kenyereket sütnek? A való, de az is való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az istent megbántja: a suhajtás enyhíti a szomorúságot; mert Suhajtás könnyíti a nyomorúltakot. Nagyon engeszteli szomorúságokot. Azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot, Kik panaszolkodni nem bánják rabokot. De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségét suhajtjuk. Nincsen könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem követi; azt felelé reá: Én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám én is azt mondhatom kednek szerencsés jó étszakával együtt.

LXIV.

Rodostó, 23. sept. 1725.

Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jüttünk, aki is igen rosszúl vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségét, de annyira nem viszi, hogy abból kigyógyúljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett gangrénától, aki is az árvíz után ha kvártélyba száll, onnét egy compánia borbély sem verheti ki. Az isten oltalmazzon meg minket attól. De, ha az isten azt reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az isten mennyi szenvedéseket, betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették és szolgálták, azért, hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek? Ők azért szenvedtenek, hogy példáúl legyenek, és jobban megtisztíttassanak, valamint az arany a tűzben: énnekem pedig azért kell szenvednem, hogy akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.

Édes néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakortább mi magunk rontjuk el; mert miért látunk a szerzetesek és a munkás emberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni; mert se a szerzeteseknek, se a munkásoknak az elméjek annyi változást nem szenved – a nagyravágyás, fösvénység, irígység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi inkább nem rövidíti az életet. A nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét megrontják, és az elme az egészséget. De ne szóljunk az elméről, hanem nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek a szerzetesek és a munkások, és nem kell csudálni, ha sokáig élnek; mert az ő ételek és italok közönséges és mértékletes, csaknem mindenkoron egyaránsú étellel és itallal élnek, gyomrokot meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innep nap egy-más munkás ember többet talál enni vagy innia, aztot más nap a dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, ha látunk az urak között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket; mert mi lehet nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértékletlenség, és a tunya élet? És mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő micsoda zenebonát nem csinál gyomrokban? És mindezekkel halmozva megtöltik magokat, azután nem hogy valami járással segítenék az emésztést, de még aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital mit csinál? amidőn nem az árvízben, hanem az árborban kell úszkálni a szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mind azt, amit belé töltenek, és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz húmorokot vagy nedvességeket, és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak. Ezért mondja egy példabeszéd, hogy: Az ember a fogával ás magának vermet.

Elég a, hogy a szegény úr, nem gondolom, hogy meggyógyúljon. A szegény Zsuzsi azért igen szomorú. Eléggé vígasztalnám, de csak fél fogra nevet, nem is lehet másként, amennyi sok nyughatatlanságot kell szenvedni; mert akkor látszik meg a jó feleség, amikor az ura beteg. Édes néném, vígyázzon az egészségére ked; mert a derék állapot – és maradok ked szolgája. Amen.

LXV.

Rodostó, 4. octob. 1725.

Ma csak azért írok kednek, hogy bizonyos alkalmatosság vagyon. És eztet ha elmúlatnám, tudom, hogy megpirongatnának, és bosszút állanának; mert az asszonyok bosszúállók, ki egyben, ki másban. Hogy pedig a ked rettenetes haragját elkerüljem, inkább írok, de mit? mert szakállomra mondom, hogy nem tudom mit írjak. Mert itt oly csendességben vagyunk Bercsényi úron kívűl, valamint az Elizéus mezején lévő lelkek, ahol még Mahumet tanyítása szerént is a lelkek nagy kiességben vannak, és a kimondhatatlan szép leányokkal való gyönyörűségben élnek. Akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike közűlök a tengerbe találna pökni, azonnal édessé lenne, és elvesztené sósságát. Mert a törökök azt tartják, hogy ott másféle asszonyok lesznek, és nem azok, akik itt a földön élnek.

Hát miről írjak, édes néném? Azt megírhatom, hogy ma nálunk nagy innep vagyon; mert a mi urunkot Ferencznek keresztelték. Ha pap volnék, le kellene tehát írnom a sz. Ferencz életét: de nem akarok úgy tenni, mint egy olyan pap, akinek minden predikállása csak a gyónásról volt – annál többet meg nem tanulhatott, és minden innepeken csak azt mondotta el. Egyszer arra kérik, hogy predikáljon sz. József napján – a predikációját így kezdé el: Atyámfiai! ma sz. József napja. Sz. József pedig ács volt, és minthogy ács volt, gyóntató székeket csinált; azért beszélljünk a gyónásról. Nem szükséges tehát, hogy leírjam a sz. Ferencz életét – arra mindenik franciscánus barát megtaníthatja kedet. Aztot tudjuk, hogy angyali életet élt; de aztot is tudjuk, hogy megharagudott volna arra az együgyű fráterre, aki sok idővel halála után az írásiban a Krisztushoz hasonlította mondván, hogy mind születésében, életében, szenvedésében, és halálában hasonló volt a Megváltóhoz; hogy aki franciscánus köntösben hal meg, annak nem lehet elkárhozni, és hogy sz. Ferencz minden esztendőben egyszer lemegyen a purgatóriumban, és onnét felszabadítja a franciscánusokat, akik akkor ott találnak lenni. Az ilyen írást mi sem találjuk jónak, nem hogy egy olyan alázatos szent találta volna.

Itt most szűrnek, azért beszélljünk a szüretről. És mondja meg ked nekem az okát, hogy mitől vagyon a, hogy a szüret csaknem mindenütt egy tájban vagyon? Az aratásban nagy külömbözések vannak, hol elébb, hol későbben aratnak. Voltam olyan tartományban, ahol a búzát májusban aratják: de a szüretet csak akkor kezdik, mint nálunk. Erre sokan azt felelik, hogy a régi római császárok megparancsolták volt, hogy az egész birodalmokban a szüret egy időben légyen. Azt megengedem, hogy a parancsolat megvolt; de a nap függött-é a parancsolattól? azt nem gondolom. Ebben az országban a bizonyos, hogy nagyobb melegek vannak, mint Erdélyben; mégis a szüret itt csaknem azon a napon kezdődik, mint ott. Lehet-é tehát azt mondani, hogy a napnak meg volt parancsolva, hogy a szőllőt mindenütt egy időben érelje meg? azt nem lehet mondani; hanem azt mondhatni, hogy a természet parancsolatjából vagyon a szüret csaknem mindenütt egyaránt. Mindazonáltal nekem úgy tetszik, hogy az olyan meleg tartományokban, ahol majd tél sincsen, legalább egy holnappal elébb kellene szűrni, mint nálunk: de elébb nem szűrnek, és a szüret Európában csaknem mindenütt egy időben esik. Azt tudjuk, hogy Magyarországban a Hegyalján novemberben szűrnek, de e nem közönséges még a Hegyalján is, annál inkább a több tartományiban. Amég pedig erre a kérdésemre megfeleljen ked, addig azt adom kednek tudtára, hogy Bercsényi úr igen igen készűl a más világra; mindazonáltal akit az isten meg akar gyógyítani halálos betegségiből, csak egy száraz figével is meggyógyíthatja. Most ez elég, másszor többet. Csak az egészségre vígyázzunk. Édes néném, mely régen nem kérdettem, ha szeret-é ked? mert azt el nem kell felejteni.

LXVI.

Rodostó, 29. octob. 1725.

Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is éppen olyan állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban külömbözik, hogy az ágyban fekszik, és nem a ganédombon; mert nincsen olyan rész a testében, amelyben valami kis épség volna. A lábaiból a víz kifolyván, a rothadás szállott belé. Megesik az embernek szíve rajta, amidőn látjuk, hogy metéllik le a rothadt húst a szárairól. És midőn halljuk jajgatni és ordítani a nagy fájdalomban, úgy tetszik, mintha a régi mártiromokat látnám a kínokban. A bizonyos, hogy ki sem mondhatom azt kednek, hogy micsoda irtózással kell azt látni; hát még micsoda kínban vagyon az, aki azt szenvedi? De a test fájdalmival a lélek gyógyúl, és az irgalmas isten az ő lábaiba tette a purgatóriumot meg akarván menteni a más világon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménység életéhez – hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívűl rothadni kezd. A testamentumát már megcsinálta. Es a szegény Zsuzsit ítélje el ked, hogy micsoda szomorúságban vagyon. De azt el lehet hinni, hogy nem marad nyomorúságra. Minthogy e szomorú levél, azért most nem is írok többet; mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni. De, hogy teljességgel a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely valósággal megtörtént.

Egy úri embernek ifjú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De, hogy jól megtudhassa, egy pohár vizet viszen a feleségének mondván, hogy azt meg kell innia. A szegény asszony reszketve innia kezdi – amikor félig megitta volna, az ura elveszi a szájától, és maga megiszsza a többit, mondván: énnekem is utánnad kell mennem. Az asszony azt meghallván mindjárt megijed azon, hogy étetőt ivott, és az ijedtség oly nagy volt, hogy mindjárt beteggé kezd lenni, és hánni. Azonnal a papért küld, és az atyjafiait is esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körűl volnának, az asszony mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja, hogy azért tette azt a gyónást, hogy halála után is az ura ne gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz megyen, és megöleli a feleségét, és felszóval mondja néki, hogy ne féljen; mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanúságot akarta megtudni, hogy igazán való-é, vagy sem? Akik a házban voltanak, és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván, a szemeket megtörlik, és örűlni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve, és a félelem is lassanként kimenvén az elméjéből, az ágyból felkél, és jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordúl, vacsorához ülnek, és virradtig isznak. Mit mond ked erre? A gyanúság való hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával nem jovallom mindennek; mert hát ha az asszony is legelső alkalmatosságkor az olyanért bosszút állana? Ked ítéletére hagyom, ha a férfiú jól cselekedett-é, vagy sem? De én jó étszakát kívánok kednek.

LXVII.

Rodostó, 6. november 1725.

Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemén foly ki, amennyit a ma sírt. Méltán is, mert a szegény Bercsényi úr a bújdosásának végit szakasztván, ma reggel hét órakor elhagya bennünket. Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal múlt ki e világból. E már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem szükséges szánni; hanem azokat kell szánni, akiket árváúl hagyott itt idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és hozzája való barátságát holtáig megmutatta.

Micsoda ez a világ? és miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság. Ez az úr, éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi jókban is volt része. Való, bújdosásban holt meg, de nem szükségben. Így fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bújdosókat temettünk el. Ezután még mint lesz? Hadjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkat; mert akármely gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják velünk.

Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni. Ez elég szomorú; mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is kell végezni. Tudja ked micsoda nagy dohányos volt a szegény úr – mind holtig is dohányozott; mert halála előtt két órával egy pipa dohányt kiszívott – de megholt, kedet pedig az isten éltesse. Ámen.

LXVIII.

Rodostó, 12. novemb. 1725.

Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr meg holt. A való, mindennek meg kell halni; de ennek még inkább meg kelletett halni, mintsem másoknak; mert holta után a testét felbontották, de annak legkissebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Konstancinápolyban, hogy sok költségbe kerűlt volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testamentumát felnyitották, Zsuzsinak ezer aranyat hagyott, és holmi portékát. A cselédinek is hagyott, még nekünk is, holmi portékát. – Nekem a megholt felesége nádpálczáját hagyta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája, köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, – amelyek mind együtt egy asszonynak kedvére lehetnek.

Mindenikünk azt gondolta, hogy kész pénze felesen vagyon; de holta után megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a generálisnak többje volt, mintsem a régi római generálisoknak. A többi között egy Regulus nevü főpolgármester száz negyvenezer emberrel ment Afrikába a Karthágóbéliek ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki, és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyébe más polgármestert, aki a hadakozást folytassa; mivel őnéki visszá kell menni, hogy a jószágában rendelést tegyen; mert a gondviselője meghalván, az emberek, akik a földet szántották, minden ekéit, és a földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem míveltetheti a földét, a feleségét, gyermekeit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a nagy jószág? Egy majorházból, és hét szántóföldből.

Édes néném, mint megnevetnők most az olyan generálist, aki száz negyvenezer embernek parancsolván, azon panaszkodnék, hogy egynehány ekéit ellopták, és ha ha hét darab földet meg sem szántat, a cselédje meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan nagy hadi ember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk még más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vontak el, hogy százezer embert adjanak kezébe, és akinek királyok mentenek udvarlására, – de a hadakozást elvégezvén ismét a szántáshoz fogott, mert a régi rómaiaknak egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit fő polgármesternek tettek, az a majorkodását elhagyta, hadakozni ment, és akkor a királyok és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a tisztségének vége lévén, Rómába visszá kelletett menni, és letenni a tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy polturáig a város tárházában kelletett adni, és azután a nagy generális, akitől annakelőtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a nagy városok akinek egynehány száz arany koronákat küldöttenek, és aki nagy pompával menvén bé Róma városába, előtte gyakorta a meggyőzetett királyok lánczolva mentenek; ugyan az a generális közönséges köntösben öltözvén a majorházába visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot. Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek. Mert azt elmondhatni boldognak mind lelki, mind testiképpen, aki keveset kíván, és kevéssel bééri.

De most veszem észre magamat, hogy Rodostón kezdettem el levelemet, és azután a régi rómaiakhoz repűltem. De visszá kell repűlni, mert én azt a régi szokást visszá nem hozom, se a mostani generálisokat az eke mellé nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kednek, hogy üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná már is tetetni a feketét, de nem akarja. – Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában is szerették egymást. – Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni; vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany? De elég a, hogy nincsen kedve hozzá; noha a szeretet megvagyon. Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az isten valakinek nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. – Mi hír vagyon ott keteknél? mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?

LXIX.

Rodostó, 7. decemb. 1725.

Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom, mit kell írni, – és ha írok, csak azért írok, hogy kednek válaszát vehessem. – Azt írjam-é? hogy itt „könyvem forrási s áradási indúljatok,“ és hogy még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között? De idővel az is megszűnik; mert az a kegyetlen idő mindent elront s eltöröl. Erről írni kednek nem nagy vígasztalás; de csak kell valamit írni. Azt írom hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen elvégezték, hogy hacsak valaki a havat nem akarja szántani. Aminap olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a gazdasszonyságra visszátér ked, akkor meg kell próbálni. Példának okáért egy véka búzát főzessen meg ked jól, de sok vizet kell reá tölteni, – amíg a fő, addig tétessen ked egy kádba négy véka búzát. – Amidőn pedig a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le ked rólla, és melegen hadd töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól födni, – másnap vagy harmadnap, ha látja ked, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól béitta, akkor küldje a mezőre ked, és hadd vessék el valamely jó földbe; de mentől ritkábban lehet; mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem, és mindeniken egy búzafő, – és így négy annyival több búzája terem kednek, mint rendszerént. – Ezt én olvastam, igaz-é, vagy sem? nem tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg. Nem nehéz dolog, és ha igaz leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.

De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem lehetne elhinni, hogyha csak bizonyosan nem tudnók. Ked ott a francziák között hamarébb meghallhatta. De tudja vagy nem tudja ked, megírom, hogy a franczia király 5. septemberben megesküdt, és lefeküdt a Stanislaus király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas király egy szegény bújdosó, és csak névvel való királynak vegye el a leányát? és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol királynak, a leányát, akit annakelőtte akart elvenni. Ezek ám az olyan dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az istennek csudálatos munkája és hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viaszszal. Bízvást elmondhatja a franczia királyné a boldogságos Szűz után, hogy megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden lévőket felemelte, és a fennvalókat levetette; mert lehetetlen volt csak hízelkedni is magának azzal, hogy még franczia királyné lehessen. Ha az atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám; de bújdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem lévén, hogy Augustus székibe ülhessen; csudálni és imádni kell az istennek az ilyen rendelését, mert az ilyen munka feljülhaladja az emberi elmét: Ludit in humanis. És hogy az isten előtt a királyok és fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az istennek minden rendelésit, és remélljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet, mert hatalmas.

A sophiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok hamis vádolásokat tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Konstancinápolyban. Az érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közől hármat vagy négyet lánczolva vittek Konstancinápolyban. Az érsek ide szaladott, és titkon vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadítsa azokat a szegény papokat, akik még a botozást is megkóstolták. Így szenvednek a mi szegény papjaink a hitért. De nem csak itt, hanem az egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és Amerikában azok a vad emberek, akik igen szeretik az emberhúst? De a barátokon nem kapnak; mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak belőlle csinálni, de, hogy megsütötték a húsát, mind ösztövérnek, mind igen keménynek találták, azóta nem kapnak a baráthúson. Hát egyszer egy szegény jezsuita szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén egy falura talál. A vademberek látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon jár, mind elszaladnak tőlle; mert, hogy soha lovat nem láttak volt, azt gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván, leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik valóságosan az apostolokat. Bár követhetném én is mindenben őket, de csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát édes néném.

LXX.

Rodostó, 16. január. 1726.

A ked méznél édesebb levelét igen kedvesen vettem. Édes néném, ha valamely idegen olvasná a ked levelét, nem hinné el, hogy atyafiak vagyunk, azt gondolná, hogy még több vagyon az atyafiságnál közöttünk, mert rendszerént az atyafiak levele hidegebb téntával vagyon írva. Hogy pedig mi egymást szeretjük, arra mind az atyafiság, mind a hajlandóság kötelez minket. De még többet mondok:

De azt valljuk meg, édes néném, hogy mi jók vagyunk azért, hogy úgy szeretjük egymást. Annál is inkább, hogy a mi szeretetünk nekünk semmit nem alkalmatlankodik. Mi azért jól alhatunk, jól ehetünk, és semmi nyugtalanságot nem okoz. A mi szívünk mindenkor frissen és hívesen vagyon, és nem peshed úgy, mint a füstölt hús a nyárson. És ne legyünk olyanok, mint akiknek a szíveket a nyárson vagy a rostélyon égetik, amelynek is régen hamuvá kelletett volna lenni, ha az igaz volna, amit mondanak.

Lehet-é tőllem olyat kívánni amelyet ott helyben jobban megtudhat ked? Az örmény lakadalomról már írtam kednek, azt tudhatom: mert közöttök lakunk; de azt kérdeni tőllem, hogy micsoda ceremoniával adja férjhez a török császár, leányát? azt méltó nevetni. Mindazonáltal megírom, nem azért, hogy kedet arra megtanítsam, hanem azért, hogy megmutassam mint tudok kednek engedelmeskedni.

A török császár amidőn a leányát vagy atyjafiát egy vezérnek vagy egy basának akarja adni, oda se pap nem kívántatik a megesketésre, se más egyéb tiszt a contractuscsinálásra; mert oda csak a császár akaratja kívánsatik. Hogyha egy fővezérnek, vagy más fő tisztnek akarja adni a leányát a császár, azt neki megjelentetvén, annak, ha házas, minden feleségeit el kell bocsátani magától, sok ajándékot és sok rableányokat kell venni a császár leánya számára. Amidőn pedig a császárnak tetszik, hogy a lakadalom meglegyen, a vőlegényt magához hivatja, és a jobb kezében egy buzogányt ád és egy levelet, a levelet pedig a kebelében teszi, és azonnal megyen a császár leányához, akit annakelőtte soha nem látott volt. A leány egyedűl lévén a kereveten, a vőlegény bémenvén, háromszor térdet hajt neki, és azután megjelenti neki hozzája való nagy szeretetét, és hogy micsoda nagy örömmel vészi a császár kegyelmességét. A leány nem várván, hogy elvégezze beszédét, mintha igen haragudnék, felkél a kerevetről, és a hanzsárhoz nyúl, hogy azzal általverje. Hanzsárt, vagy hosszú kést nem szabad más asszonynak viselni, csak a császári nemből való asszonyoknak. A vőlegény pediglen nagy sietséggel kiveszi a kebeléből a császár levelét, és a leánynak megadja, akinek is mindjárt elmúlik az örömmel való haragja, a levelet elveszi, megcsókolja, és elolvassa.

Amelyben látván a császár akaratját az feleli a vőlegénynek: légyen a császár akaratja. Arra a vőlegény megcsókolja a köntösét, és kimégyen. Másnap sok ajándékot kell küldeni a leánynak, és nagy pompával viszik a férje házához. Sokszor történik úgy, hogy egy hónapig sem lakik véle, hanem más basának adják, főképpen ha asszonyomnak valamely panasza vagyon ellene, és ha nem úgy keresik kedvit, amint kivánná.

Édes néném, idétlen házasságnak tartom a török házasságot. Egymást annakelőtte nem látják, hanem csak éppen akkor, amikor már nem lehet megmásolni. Sokszor azt gondolja a vőlegény, hogy valamely szép személy mellé fekszik, – másnap ha meglátja, hát ijesztő. De az ő törvények abban kedvezett a férfiaknak, és ha így megcsalatkoznak a feleségben, megengedi nékik, hogy újra kezdjék, mert egynehány feleséget tarthatnak, ha akarják, és ha módjok vagyon benne. De még ezenkivül annyi rableányt tarthatnak, amennyi tetszik, és az ellen semmit nem mondhat a valóságos feleségek, csak nekik is megjárjon az adó; mert ha a gazda azt elmúlatja három pénteken, a gazdasszonynak lehet azért panaszt tenni a bíró előtt, és ha ugyancsak továbbra is akarják halasztani az adómegfizetést, akkor az asszony elválhat az urától. E ritka példa, de a törvény megengedi. Hogyha pedig a férfiú elválik a feleségétől, és azután ismét visszá akarja venni, a meglehet, a törvény azt megengedi, de olyan formában, hogy az asszonynak szabad, ha akarja, minekelőtte visszámenjen, az ura hírével egy étszakát eltölteni olyan férfival, amicsodás neki tetszik. E csúfos törvény, és nem látom, mi végre rendelte a törvénycsináló? Ő lássa, abban nem töröm a fejemet, hanem csak abban, hogy ked egészséges legyen. De éppen most jő eszembe egy jó gondolat, hogy mért födözik és takarják úgy bé magokat itt az asszonyok? Talám azért, hogy még inkább kapjanak rajtok; mert:

Kérem édes néném, kedet, hogy hadd ne írjak már többet; mert télben nem lehet hosszú levelet írni, azért, hogy hideg vagyon, nyárban pediglen igen meleg, – itt pediglen tizenegy az óra, a pennám is alhatnék.

LXXI.

Rodostó, 13. martii 1726.

A ked nádmézes téntával írt levelét tegnap vettem. Aminap is vettem volt kettőt egyszersmind. Úgy tetszik, hogy hacsak nem álmodtam, hogy választ is adtam reájok, de nem vagyok bizonyos benne. De abban bizonyos lehet ked, hogy ha nem írtam, ked sem vehette a választ. De oh mely könnyen megbocsátjuk mi egymás vétkét! Mindazonáltal azzal el ne higyje ked magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagy is talán büntetésűl kíván ked tőllem olyan dolgot, amely húsz esztendőben egyszer nem jut eszembe? Mert ugyan is hogy jutott kednek eszébe, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni, mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal ki ne engedelmeskednék kednek? Haszinte írni nem tudnék is, megírnám. Én, édes néném, csak azt írom meg felőllek, amit hallottam és olvastam, – úgy-é, hogy többet nem kíván ked?

A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerárdus nevű franczia 1112. esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és zarándokok számokra egy nagy ispotályt építtete, amelyet neveze Keresztelő szent János ispotályának, és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a zarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind hadi emberek lévén, Gerárdus úgy rendelé, hogy annak egy része az ispotályban maradván; a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és regulát szabván nékik az engedelmességre, és a házasságon kívül való életre kötelezék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket jeruzsálemi szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst kelletett viselni, és a köntösökön nyolcz szegeletű fejér kereszt volt varrva. A saracénusok elvévén a szent földet a keresztényektől, ezeknek is ki kelleték menni, és Rhodus szigetében megtelepedének. De idővel egy hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokat, a szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé, és a vitézeknek, akik megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből. – Akik is elhagyván a szigetet Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak nevezék.

A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolcz vagy kilencz franczia nemesember egy társaságban lévén a jeruzsálemi patriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül való életre, és hogy minden jószágokat, életeket a szent földre menő zarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind hadi szerzetesek lének, azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi király nekik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak nevezék. Második Honórius pápa ezeknek regulát csináltata szent Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselniek, és harmadik Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá hogy viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, – csak háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, – több lovat háromnál nem tarthattak, – a vadászat nékik meg volt tiltva, – még a madarászat is, a köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben külömbözött. A templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokat vittek végben, – a jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok jószágokat és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a szent föld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a mindenféle mértékletlenségbe elmerűlének, főképpen a részegségben. Azért is mondják példabeszédben a francziák, hogy úgy iszik mint egy templarista. Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a franczia király előtt hamisan, vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson), bévádólák az egész szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a szerzetbe bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokat, de más útálatos közösűlés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá; de látván, hogy a pápa csak halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az országban lévő templaristákat megfogják. A pápa azért igen megneheztele a királyra, mindazonáltal maga eleiben hivatván vagy hetven templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokat. A pápa azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy vizsgálnák meg jól a dolgot. – Akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván Francziaországban Bécsben, az egész atyák azt itélék, hogy az egész szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének, és így az a gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték. Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy igazságoson bántak vélek; némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly kegyetlenűl bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a vétkesekkel összeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi ellenségi. Elég a, hogy, jól vagy rosszúl, de a hírek csak a könyvekben maradott meg. Még Magyarországban látni oly romlott templomokot, amelyek övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres barátoknak; mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem voltanak; hanem hadi szerzet volt. De ők lássák: azon nem törődöm, akárminek nevezzék. – Elég a, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam rövideden az ő históriájokat a parancsolat szerént. Annál többet ne kívánjon ked tőllem. De azt szeretném tudni, hogy volt-é lakások Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert megúntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindúlás volt. Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném, jó étszakát. És az ének szerént: Ha szeretsz, szeretlek én is.

LXXII.

Rodostó, 12. april. 1726.

Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy megmutassam kednek, hogy megírnám ha volna mit, és hogy vegye el ked a rest nevet róllam. Tegnap vettem a ked levelét, amely tele köszönettel és dicsérettel, – jó, hogy nem szememben dicsér ked, mert elájúlnék szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a veres barátokért. De a nem árt; mert máskor bátrabban írok, és egy kis bátorság megélesíti az elmét.

A régi rómaiaknál nem hogy gyalázattal illették volna az olyan generálist, aki a harczot elvesztette, hanem még dicséretekkel vígasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az ellenségen; mert a nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes legyen, mindenkor okosan beszélljen. A fogyatkozásban részinek kell lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokat nem látunk a legnagyobb császárokban? A nagy Theodosius császár egy csekély dologért két vagy háromezer embert ölete meg Thessalonikában. Való, hogy azt megbánta azután; de a megholtak azzal fel nem támadtanak. A való, hogy gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való maga-megalázását látni; mert a templomban akárván menni az isteni szolgálatra, szent Ambrus a mediolánumi érsek a templom ajtajában megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: „Még az ártatlan vérrel a kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni? Ha Dávid királyt követted vétkében, kövessed penitenczia tartásában is.“ A császár magában szállván, a templom garádicsára leborúla, és kéré az érseket, hogy adna néki penitencziát. Aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.

A nagy Konstantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy ártatlanúl azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti? És csak akkor tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetét. És ebben nem akará Seleukus királyt követni. Talám más atyák sem követnék. Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen szerette. Az előbbeni feleségétől volt egy fia, akit halálban szeretett. A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván szeretetének helytelenségét és nagy akadályait, aztot magában sokáig mintegy eltemetve tartotta; de idővel a szeretet meggyőzvén, nagy betegségbe esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhatták; hanem egy a többi közűl sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná betegségit; de nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék vizsgálódni, és az ifjú fejdelemtől kérdezkedni, de e csak magában tartá a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé az ifjat, amidőn valami asszonyok és leányok mentenek látogatására, de semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a király látogatására megyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen vagyon, és minden mesterségét arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson; amint is hogy, mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben, hol forróságban kezdett lenni; hol elsárgódott, hol elfejéredett. A doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifjú a királynét szereti; de, hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne, elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására, és mindenkor hasonló változásokat tapasztalván az ifjúban, akkor az ifjúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja, hogy a királynét szereti. Az ifjú megvallván a dolgot, a doktor magára vállalja, hogy szolgálni fog amennyiben tőlle lehet. Az ifjú reá áll, noha semmit nem reméllvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja, hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút; mert a fiát a szerelem csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem orvosolhatja meg. A király azon elbúsúlván, mondja a doktornak: Eredj, mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, oda adom néki, csak az életét megtartsa. A doktor arra mondá: Hátha a királynét találná szeretni? A király igen szeretvén a fiát, felelé: Ha a királynét szereti is, oda adom, csak éljen. – A doktor futvást megyen az ifjúhoz, és megmondja néki. Az ifjú azon betegen örömben felkél, és apja lábaihoz borúl. A királynét hivatják, és megmondja néki a király, hogy mért beteg a fia, és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén magát, másnap a király fiának adja mind a feleségét, mind az országát. Ez igen ritka példa. Most a keresztények, a való, nem követhetnék; de, ha meglehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király második Filep, aki megkéreti a leányt a fiának, és amikor oda viszik, maga veszi el. Édes néném, jó egészséget kivánok. A vagyok, aki voltam, és a leszek, aki vagyok.

LXXIII.

Rodostó, 24. maji 1726.

Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy három száz mélyföld közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy levelet írni, a nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor levelet kell fordítani, a szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk fog suhajtani.

Édes néném, mi itt csak tengődünk lengődünk mint szegény bújdosók. Töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a mégis múlatság, hogy a mezőn lakunk; mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek – Lengyelország felé készűl – ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani, hogy aki idős leánynyal hál, az olyan jócselekedet, mint a szegényeknek való alamisnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet – azt mondom, ha lehet; mert akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik.

A nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az istenen áll, és, ha csak reánk hagyja, a nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy, ha elmégyen, úgy nem keresztelünk. Igaz, néném, micsoda csúfos házasságról olvastam aminap! Csak leírom, haszinte tudja is ked; mert egyéb dolgom nincsen. Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén aztot igen szerette; az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifjú megszeretvén sokáig kénszerítette az engedelemre – végtire a leány megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdícséri, és mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel kérésének; hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifjúnak, aki is azon megörűle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az ágyamba fekügyél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő, azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve, az asszony a szolgáló ágyában feküvén addig várja a fiát, hogy el talál alunni – az ifjú oda megyen, és azt nem vizsgálja, ha alusznak-é vagy sem; hanem él az alkalmatossággal – az asszony azonban felébred, de, hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségbe ne ejtse magát megtartóztatja, és békeséges tűréssel elvárja a dolognak végét – a meglévén az ifjú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen, és semmit nem szól a szolgálónak. Más nap az asszony minden tehetségével azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A csakhamar meglévén, elindítja, és sokat szomorkodék a fia után: de még inkább szomorkodék azon, amidőn észre vévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag parasztembernek adá a kis leánykát, hogy felnevelje. A leány már tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is felejtkezett volt róla; az ifjú pediglen azon időben idegen országról visszátérvén azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték, akit is meglátván, halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A parasztember látván, hogy egy úr kéri, oda adja, annál is inkább, hogy már régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifjú haza viszi a feleségét, az anyja haragszik, hogy híre nélkül egy közönséges leányt vett el: de kevés nap múlva a békeség meglesz. Az asszony látván, hogy a fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni: de micsoda álmélkodásba esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el. Az asszony másokkal közölvén ezt a dolgot, mindenik példa nélkül való dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifjú, édes néném, egy személyben hármat vett el: a leányát, a húgát, és a feleségét. E valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni? Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt: én hogy írjak, ked meg hogy olvassa; mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.

A sophiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány holnaptól fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában; mert noha eleget munkálódtak azon, hogy visszámehessen, de végbe nem vihették. – És ezeknek a szőlőmíveseknek csak hazájokba kell visszátérni, és el kell hadniok az úr szőlejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell tudnom, hogy, ha jó egészségben vagyon-é ked? engemet szeretnek-é? énnekem írnak-é?

LXXIV.

Rodostó, 16. junii 1726.

Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom mit. De micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? soha semmi idegent itt nem látunk, semmi hírt nem hallunk – egyik nap olyan mint a másik, ha nem, hogy egyik melegebb, vagy szellősebb, mint a másik; mert itt az esőtől nem igen kell félni a nyárban. Elég a, hogy végtire talán ellene mondunk a házaknak, és csak sátorok alatt lakunk. Persia szélyin vagyon olyan nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a czigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik. Egyiptom szélyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden perepútyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép lovakból áll, a pénzt a más ember erszényéből veszik ki, és mind magok, feleségök, gyermekök mezítelenek volnának, hogyhacsak a más ember köntösével nem födöznék magokat. Azért, ha valami útonjárót jó köntösben látnak, szépen elkérik tőle mondván: „add ide azt a mentét; mert apádnak szüksége vagyon reá“ – azon magát érti – vagy pediglen ha valami jó portékát talál másnál, arra is azt mondja: „az anyádnak arra szüksége vagyon, azért add ide“ – azon a feleségit érti – és így kételen meg kell a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és a kelletlen anyját ruházni. De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is, hanem inkább a pátriarkákat, akik megmutatták vászon palotájokkal, hogy az ember ezen a világon csak szarándok, idegen, és útonjáró. Való, hogy azok a szent szarándokok gazdagon bújdostanak; mi pedig szegényen maradunk egy helyben, és annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.

Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az olyan pásztori életet; mert azok a szent juhászok csendes életet éltek. A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokat, ahol akarták, és ott addig maradtak, amíg marhájoknak eledelek volt. A való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek; mert abban az országban az eső ritka lévén a víz is szűk – azért is emlékezik az írás annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek, azokat gazdagon felékesítsék. Az únadalmas sok perlekedéstől mentek voltak. A sok udvarbíró, számtartó, kulcsár nekik nem alkalmatlankodtak. Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni – nyárban, vagy őszszel ilyenbe kell menni. A sok hintó, társzekér nem kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és minden nap újabb-újabb helyre építhették vászon városokat – a helyhez úgy kötelesek nem voltak, mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt. Közönséges ruhával födözték magokat, kivált a férfiak; mert az asszonyok akkor is csak asszonyok voltanak valamint mostanában: azaz, hogy a czifraságot akkor is szerették – arany pereczet, fülbe valót küldöttenek nékik jegybe. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékat, akik arany fülbevalót viselnének – mostani időben aztot nem jovallanám. Egy szóval mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzá szoktunk. A való, hogy ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem akarta, hogy városokban lakván a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyélő élet; példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember kenyerét eszik, és a más ruhájával födözik magokat. Az ilyen nemzet mi hasznára vagyon a többi emberi nemzetnek? az olyan élet csak tunyaság és tudatlanság. Való, gond nélkül való élet: de üres, és a lakóhelye puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazda embernek a maga ültetett gyümölcsfáit és szőlőjit gyümölcsösön látni, és fáradságit a természettől megjutalmaztatni? Mind ezekből észre veheti ked, hogy a sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk; mert a városból ide halljuk a kakasszót, de ez is unadalmas lészen, ha sokáig fog tartani; mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül nem tarthatom gyönyörűségnek.

Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi sátorok alatt. Hát ha valamely ország bennünket akarna követni, itélje el ked, mint átkoznának bennünket a kőmívesek, és az ácsok. De attól nem kell félni; mert nehezen válnék meg kiki a szőlő hegyétől. Kenyeret szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna fogyatkozás. Tudja-é ked, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? ott kemenczét nem lehet a földben csinálni; mert mind föveny: se pogácsát nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazokakat tartanak, abban kóróból tüzet csinálnak, és kívűl tésztával vékonyon béborítják, így sütnek magoknak pogácsát. Vallyon, amelyet nálunk koldúslábnak hínak, nem lehetne-é így megsütni? De megbocsássa ked, ha többet nem írhatok; mert a nap is meleget süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet maradok, aki tegnap voltam.

LXXV.

Rodostó, 28. julii 1726.

Semmi panaszom nem lehet; mert a ked levelei jőnek s mennek a kezemhez. De némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas: de a ked levelei jó izűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja ked, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy ked jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik, és tetszik: mások pedig a nagy, vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra; mert azt nem szenvedhetem, mikor látom némely asszonyokat úgy írni az uroknak, vagy atyjafioknak, mintha valamely ítélőmesternek, vagy püspöknek írnának. Ha egyébképen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a ked leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és észszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok; mert már ked azokhoz szokott, csak jóknak találja ked: én sem kívánok egyebet.

Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban; mert a rút idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyuggatták. De tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis! ma jól lenni, holnap meghalni éppen nem vígasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát. De bár ott maradott volna, a honnét jött; mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra: példának okáért azt tartják, hogy a himlőt a saracénusok hozták Európában. Azt a nyavalyát Amerikában a vad emberek csak azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak – a pedig nem régi dolog. Hát, édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi franczia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk? Aztot más messzevaló tartományokban nem üsmérik: Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje.

De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszélljünk. De, amit akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog; mert a kis özvegy Zsuzsi csak készűl, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy ked azon nem törődik a ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevessé szánjon ked, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmaraszszam. Gondolom, hogy talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg; mert a szeme hozzá szokott a tele ládákot látni, az urának pedig az erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet czirókál is, de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahoz semmit sem tehetek – látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot: mit szóllhatok ez ellen? mert a bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk; mert a szív csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig az jövendőről is gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így semmit nem szóllhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert, amint a franczia példabeszéd mondja, kinekkinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én fazakamban pedig semmi haza-menetelre való reménségem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kivűl az enyimet is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg: hogy „végy el engem te szegény, ketten leszünk szegények.“ Akiknek tetszik, kövessék, nem bánom: de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezzem el ezt a levelet; mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvesebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes néném, vígyázzunk arra a drága egészségre.

LXXVI.

Rodostó, 17. sept. 1726.

Édes néném megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy nem írhattam – vagy is csak azért, hogy nem írtam; mert írhattam volna. Mondd meg édes néném, hogy mért nem írtam; mert én nem tudom – alkalmatosságom elég volt – a dolog meg nem gátolhatott, ha nem a sok heverés és dohányozás. De, hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más múlattatta el velem; hanem a halogatás: a halogatást pedig a restség okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a nem jó – a holnap eljő, de a végbevitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban! Én is csak azt mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak folyt – mit nyertem benne? azt, hogy irtóztató pirongató levelet kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy megérdemlem, hallgatással is veszem; mert mikor megüsméri az ember magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi.

A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ránczában csak a restség nem engedte, hogy írjak. De, ha menteni lehetne a ked ítélőszéke előtt magamat, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak – e nem elég mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne mondasson véle nyárban misét; mert sokat izzad, és elrontja a misemondó ruhákat. De édes kemény ítélő biróném, erre a mostani holnapra jobb, vagy is inkább hidegebb mentségem vagyon; mert az elején és kezdetén a holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem: de csak háromszor vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy melegekben is minden ember reszket a hideg miatt; mert itt mindent a hideg lel. Leginkább az urunkon búsúlunk, akin harmadnapi hideg vagyon. Éntőlem ma búcsúzott el. Ugyanezekre való nézve is kelletett tegnaptól fogvást a vászon házakat elhagyni, és a városba költözni. A sok cseléd között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De, istennek hálá, nem veszedelmes hideglelések, és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reményljük, hogy isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik, mint mi; mert készűletiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha isten kiszóllítja a világból. Arravalónézve meg is csinálta a testamentumát: de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamat? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves – ha e használ, mért kell az indiai drága orvosságok után járni? De már most nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg; mert három vagy négy nap után Zsuzsi Lengyelország felé indúl. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal; mert másként négy nap múlva elkellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután? Az ilyen kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította volt azt a híres muszka czárt 1711. a Pruth mellett, hogy egészen oda lett volna táborostól; a svécziai király azt meghallván, a vezérhez megyen, és mondja néki: ihol kezedben vagyon a czár feleségestől és egész táborával; vagy mind levághatod, vagy rabúl viheted Konstancinápolyba. A vezér erre feleli: ha a czárt rabúl fogatom, hát oztán ki visel gondot az országára? A svécziai király erre a feleletire esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az édes néném, hogy szívesen bánom tőle való megválásomat. Ha akarná, itt maradhatna – vagy is inkább az isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek rendelés szerént kell végbe menni, és ahoz kell magunkat alkalmaztatni.

Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a franczia, aki nem régen jött hozzánk; mert igen hazug. A colonellus volt a muszka czárnál, de ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott. Ha huszat szól, a tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy ő tud aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talán megakad itt közöttünk; mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát – bona sera!

LXXVII.

Rodostó, 4. dec. 1726.

Pola téti! Nénékám, két esztendő múlva; mert már két hónapja, hogy innét eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni – az egészségnek használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is csalod magadat, ha azt gondolod, hogy nagy múlatságom volt a faluban, ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a volt, hogy itt addig nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két hónapot – egy hónapig néztem, mint szűrnek: egy hónapig pedig eleget jártam; mert itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része a múlatságnak, nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember – az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják magokat – a bort édesebbé teszik jelen-való-lételökkel, és szedésökkel. Itt pedig a szőlősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonyokban a szőlőt haza hordják, és kiki a maga házánál szűr igen nagy csendességgel.

Minthogy a szőlőről vagyon a szó, Konstancinápoly körűl láthatott ked olyan vastag szőlőfát, mint egy szilvafa, a szőlőszemek is rajta vannak olyanok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőlő vagyon; némelyeken a szőlőszem még nem nagyobb az egresnél; más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog, hogy egy szőlőfán háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut eszembe. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan nagy rozmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem találtatnak Zágonban, de ellehetünk nálok nélkül – itt nincsen szilvafa, se fenyőfa.

Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon.

Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna – a távúl való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál. Francziaországban egy úri ifjú jegyben lévén egy kisasszonynyal, nem tudom hogy, az ifjat a tengeri tolvajok elfogják, és Afrikában eladják, és egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségét meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről megszabadúlván hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen ilyen nevű török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy jó leány barátjával esszebeszéll, férfiúköntösbe öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén Afrikába érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon. Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég, amelyet a leány vitt volt. Tanácsot tartanak hárman, hogy mit csináljanak. Vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem, hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valami atyjafiai kiszabadítják. A leány arra reá nem állott mondván: „ha én visszámegyek, soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám vígyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társommal itt maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt, amennyi kívántatik a többihez.“ A férfiú erre teljességgel nem akart állani mondván: hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja, a legnagyobb oka a, hogy, ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem férfiak, hát annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány erre feleli: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük; mert haszinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne; az apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifjú a végezés szerént a gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá. Francziaországba érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a gazdájához visszátére, aki is amég ő oda járt, megtudta, hogy nem férfiú, hanem leány rabokat hagyott helyében; mert a leány nem tehetvén másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván mátkájához való hűségét elbocsátá őket, és mind a hárman szerencsésen visszáérkezének hazájokba, és házokhoz – és a lakodalom csakhamar meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is lakadalmaztak, és tánczoltak; mert tegnap előtt nagy földmozgást érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az egész várost, és úgy visznek valahová. Mindennyi földindulások között is ked szolgája, édes néném.

LXXVIII.

Rodostó, 8. jan. 1727.

Édes néném, azt igen bánom, hogy megelőzött ked az új esztendőbéli atyafiságos és szíves köszöntésével, és üdvözlésivel: holott nekem kelletett volna azt a kötelességet végbe vinni elsőben. És azzal ne dicsekedjünk, hogy a megelőzés bizonyos jele a ked felőlem gyakortább való gondolkodásának, és az én lágy szeretetemnek; mert azt holtig meg nem engedem kednek, és, ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy a mérték felőlem többet nyomna száz fonttal. Mindazonáltal ked is jó, én is jó. Énnekem a tengeri halak bizonyságaim, hogy elébb nem írhattam; mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a tengeren járni, és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a levelemet, de ked nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre felmászni.

Ami pedig a ked köszönetét illeti, én azokat mind visszákívánom dupplán, és még azokon kivűl új erőt a sok levélírásra. Épen tegnap előtt szedtem rendbe a szokás szerént a ked leveleit, amelyeket rendbe veszem minden esztendőnek a kezdetén: az enyimeket pedig, ha a tanácsomat béveszik, meg kell égetni, vagy akármi szükségre fordítsa ked, nem bánom.

Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom, a francziák honnét vették azt a szokást – gondolom, hogy a régi romaiaktól; mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő kezdetén, és az a martiusnak első napján volt. Pogány szokásban jó szokás; főképpen annak, aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás maradott meg: desőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot, amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen: lámpásokot és gyertyákot gyújtani a templomokban. A bizonyos, hogy azt szükségből kezdették; mert pinczékben és rejtett helyeken kelletett tenni az áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt czeremóniából megtartották; mivel a régi királyok előtt gyertyákat gyújtottak, és mikor valahová ment a régi romai polgármester, égő fáklyákat és tüzet vittek előtte. A királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó mellett. Hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás? annak okát már most nem tudják: de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan nagy ájtatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét vettük a vízbevető hétfőt, mondja meg ked nekem? Hát bizonyos vármegyében Francziában micsoda szokás volt? Mikor valamely úrnak egy nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték akkor, ha az olyan nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr feküdt a menyasszony mellé: de köntösösön, és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad feltenni az ágyra, és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a szokást, hanem a földesúrnak egy sódort adnak. Hát még micsoda szokás vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? amennyi foglyot, vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni – aztot meg kell készíttetni úgy, amint a kötésben vagyon feltéve, haszinte a gazda otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig.

Jaj, édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut eszemben: de azt, tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis hideglelés volt az urunkon. Elúntam a sok szokásról írni: az én szokásom pedig a, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki nem nyitom – már tíz az óra; mert későn fogtam az íráshoz, és a jó szokást el nem kell hadni, azért maradok az asszonynak köteles alázatos szolgája.

Az új esztendőben írott első levelet pompával kell végezni.

LXXIX.

Rodostó, 15. martii, 1727.

Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, – és csak ked tud nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni nénékámat; mert csak a kis ujjunkban több ész vagyon, mint másoknak egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt. Minden múlatság előttünk fut. De ugyan is miért keresné a múlatság a bújdosókat, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás, – annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen.

Azt írod néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem! Ha Konstancinápoly puszta volna, semmit sem szóllanék: de mindennap eszes, értelmes emberekkel vagyunk; mégis nekem tenni olyan kérdéseket, az ilyenért ne haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszúl is, megfejtem kérdésidet. – Azok a mély kérdések pedig, ha eszembe jutnak, ezek: Ha mindenkor elsőbb volt-é a római pápa a konstancinápolyi patriarchánál? – Mikor kezdődött a nagy bőjt? – Három misét mondani a karácson étszakán? – És hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a kérdéseket; mert a csak arra való, hogy engemet bosszontsunk; de azt csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket?

Elég a, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én ítéletem szerént az alexandriai patriarcha régibb a konstancinápolyi patriarchánál, és őnéki kelletett az több patriarcháknak tudtokra adni, hogy mikor kezdődik a nagy bőjt, és mikor kell illeni a husvétot. Eztet pediglen vízkereszt napja után meg kelletett nékik írni, hogy a napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a bőjtöt, és egyaránt tartsák a husvétot, – akkor nem volt annyi kalendárium, mint most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Konstancinápolyban lakván, a patriarchájokot nagyobb nagyobb méltóságra emelék, úgy annyira, hogy azt tették alexandriai patriarchának, akit a konstancinápolyi patriarcha akart. De mindazokban a felmagasztalásokban is a konstancinápolyi patriarcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy magokot hasonlóknak tartsák a római pápához, – amint ezt látjuk egynehány conciliumokban, hogy a pápa követjei mindenkor az első helyen ültenek. Hanem idővel a konstancinápolyi patriarchák nagy gazdagságok miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasokká lének, hogy magokat nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani. És végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak volt szabad. Ez ellen a császár nem mert szóllani; mert másnap kiugrott volna a székiből, ha szóllott volna; hanem csak a római pápa méré arról meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban szereté a pápával összeveszni, és meghasonlani a napnyugoti anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a Caeruleus is kezdé az elszakadást, és az utánnavalói őtet követék. Egynehányszor akarának visszátérni az únióra; de végbe nem vitték; mert nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a pápákra, akkor mindeneket fogadtak. Főképpen mikor a törökök kezdének közelíteni Konstancinápolyhoz, akkor maga is a császár a pápához ment a patriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván, hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a patriarchájával is meg nem tartatá igéretét. A bizonyos, édes néném, hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti anyaszentegyházban első volt mindenkor. E leginkább a conciliumokból tetszik ki, amidőn a patriarchák együtt voltanak három vagy négyszáz püspökökkel.

A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagy bőjt? Közönségesen mi azt tartjuk, hogy a nagy bőjt apostoli szerzés. De, haszinte száz harminczadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot.

A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás három misét mondani karácson étszakáján? A bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem volt egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról, püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise szokott lenni, az is innepnapokon. – Ha tíz püspök volna is együtt, de mind a tíz egyszersmind mond egy misét, – egy celebrál, a többi mind utánna mondja. – Némelyek, akik azon nem törődnek, hogy bizonyos könyvekből keressék annak okát, miért mondanak három-három misét azon az étszakán? azt tartják nagy ájtatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik ki a számot. – E jó ok-é, vagy sem? Nem nekem kell elvégeznem. Hanem csak azt felelem a ked kérdésére, hogy közönségesen azt tartják, hogy azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé. Ez elég régi szokás.

A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban? Erre az a felelet: hogy egy görög császár küldött ajándékban egy franczia királynak egy orgonát. A volt első Európában. Mely tájban volt az, arra nem emlékezem. Hanem hatszáz ötvennyolczban kezdettek orgonaszót hallani a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom; mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen.

No! édes néném, vagyon-é még több? Már most, hogy belé ízeledtem, azt akarnám, hogy volna vagy két fontnyi kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek szakaszszuk végét, és újra ne kezdjük. Hanem az egészségedre vigyázz; mert a sok kérdés annak megárthatna. – És azon légy, édes nénékám, hogy „Kelemen“ ne „kelletlen“ hanem kellemetes légyen nálad. – Isten hozzád mind holtig.

LXXX.

Rodostó, 7. maji, 1727.

Nénékám! a mézes pogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli zokogással. Éppen nem volt szükség megköszönni a kérdésekre való feleletimet; mert amit ked jó szívvel veszen tőlem, az nekem köszönet gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét megfeleljek kérdésidre. Amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy, amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon, miért nem volna rongyos elme? Elég vagyon.

Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék; mert nem lehet annál szebb lakóhely. Nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta, csak gondoljon el egy széles és hosszú tót, – vagyon öt mélyföld a hossza. Annak egyik vége a Feketetengerbe megyen, a másik a Fejértengerbe. De annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni! Most is vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el, és a sok szép kis hajócskák! Itt pedig csak a fekete ijesztő örmény asszonyokot látom.

Minékünk pedig mindegy a múlatságra való nézve, akár május, akár december, – mi csak itthon ülünk, és télben nyárban egy szokást tartunk. – Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint nálunk. A való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene esztendőt tölteni a noviciátusságban; mert itt mindent órára és minutára cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet, valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz; de mihent ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vígyáz, mikor kimegyek a házból, hogy merre megyek; ha a fejdelemhez, vagy a templomba megyek, meg sem mozdúl, ha hínám is, – már tudja, hogy arra a két helyre nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az elefántot mondják, de még nem láttam ő nagyságát. De olyan kutyát láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abcét úgy tudta, mint egy kis deák gyermek.

Jaj, édes nénékam, elfelejtettem volt, hogy nekem úr dolgára kell mennem, és a ked kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz, és törököt sem látsz hintóban? És hogy miért nem esznek szentelt kenyeret a templomban nálunk, mint Francziában, és ha a régi szokás-é?

Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A szent földet a tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a mamertusok. Ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak Damascus városában lakott a fejek, és aztot Chalifnak nevezték. A mamertusok Egyiptomot bírták. De akárki bírta a szent földet, de oda a keresztények minden időben elmentenek, noha nagy félelemmel, a máltai szerzet, és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra állíttatván fel. A tizenegyedik saeculumban ez a két szerzet csak egy ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget: de az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada Francziában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon, falukon predikállani a szent földre való menetelt. Onnét Németországban ment, és a predikácziója oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek. Aminthogy a fejdelmek a főrendek közűl igen sokan vevék fel a keresztet; mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de posztóból keresztet kellett felvarratni. A köznép közűl pedig számtalan keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni; mert ez új dolog lévén, az ember mindenkor kap az újságon. Azon kivűl a sok lelki ígéret felindította őket. Még a testi haszon is felvétethette vélek a keresztet; mert egy keresztesnek nagy privilegiuma volt. Mert mihent felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvénybe citálni mindaddig, míg vissza nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségét, cselédit, míg oda járt, senki semminémű okért nem merte háborgatni. Nem kell hát csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had.

És ezek valának, kik legelőször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek fejök micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszembe. Elég a, hogy az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a szent földre érkezvén, arra sok idő kívántatott még az ellenséggel megütközhetett; az ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az éhség felét is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt, minden haszonvétel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen kereszteshad-gyűjtés és a szent földre való menetel egynehány ízben volt, és mindenkor szerencsétlenűl. De még végtire az asszonyok is felkeresztezék magokat, – ki jó szándékból, ki pedig szeretőjökkel akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, – úgy annyira, hogy számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak, nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajúltabb had nem lehetett mindenben. És nem kell csudálni, ha az isten egyszer sem áldotta meg a keresztes hadat, és ha másfél száz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb hasznot nem vittenek végbe. Addig hány százezer ember hala meg a szent földön! Legfelesebb keresztes had András királylyal ment a szent földre; mivel ő volt fejök a franczia és a német keresztes hadaknak is. Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni. A görög császárok pedig annyi vendéget nem szeretvén, azok igyekeztek, hogy fele se lássa meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arravalónézve az sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból a lisztet megelegyítették oltatlan mészszel, és amíg a táboron azt észrevették, addig sok ezer megholt. Csak fele érkezvén az elindúlt hadnak a szent földre, annak felét a betegség és az ellenség elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját, és még kevesebb házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy utólszor szent Lajos franczia királylyal ment sok had a szent földre; mert utána meg kezdett hűlni mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és magát rabúl fogták. Alexandriánál két testvér öcscsét elvesztette. De a király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta. A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték.

Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja ked, hogy kik és mikor voltak a keresztesek. – Rövidebben is leírhattam volna, csak azt írtam volna: voltak és nincsenek; de így igen röviden lett volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.

Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd után a hajó megindúl a levéllel. Harangszót hallani a templomokban igen régi dolog; mert még az ötödik saeculumnak az elején kezdették a harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a ked városában, azt nem kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban, ő azt nem szereti, néki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kaliczka, eleget lát ked, amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen szaporodott el a hintó. Egy franczia király, Clovis, mikor elvette a feleségét szent Batildot, négy ökrű szekéren vitette haza, és csak húsz ezer forintot adtak véle. Henricus quartus más franczia király, e nem régi dolog; mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Francziában? Azért, hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi; mert még a negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolczadikban elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a ked egészségiért. Amelyre vigyázz édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Pola téti!

LXXXI.

Rodostó, 14. junii, 1727.

Nénékám! mí itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet, hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténynyé akar lenni. Vagy két nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap megkeresztelték, – a fejdelem volt keresztapja, aki is könnyezett örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már keresztény lévén, a több atyjafiai között nem lakhatik, se nem kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik a zsidót, hát nincsen, – mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják, hogy több zsidókkal hajóra ült, és Konstancinápolyban ment. Így csala meg minket az asinus zsidója, – vagy is inkább magát. Itt pedig vannak olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mind Smyrnán, mind pedig másutt is követett el hasonló dolgot, és egynehányszor megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni, hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon. Mi azt csudáltuk, hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak ezt akarám kednek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást elhiheted, édes néném, hogy szeretlek. Ámen.

LXXXII.

Rodostó, 17. junii, 1727.

Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Francziában ment, és onnét tegnapelőtt ide érkezett. Ellehet ítélni, hogy egy olyan atya, mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennekelőtte nem látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a szívbéli indúlatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát. Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az atyák; vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint másokban. A szép példa a Kroesus király fiában, aki is néma lévén, és látván, hogy az ellenség hátúl le akarja vágni, olyan nagy erőszakot tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy vígyázzon magára. A mi herczegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú, eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem ékesítette, se a jó neveltetés fel nem czifrázta. Valamint egy szép leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szájában, se maga-viselésében kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint olyan kő, amelyet békasónak hínak. A mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt, és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, – és azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszúl is. – Az atyja, aki általlát mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet rólla? Már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőlle, – meglássuk még valaha. Erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetét, csendes és nem haragos. De a fiat nem üsmérhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt vagyon, hanem mikor onnét kirepűl. – Nem tudom, hogy fog szokni a mi baráti életünkhez; mert itt a néki való múlatságtól kopik az álla. Azt tudom, az apja, kedvét keresi, – vadászni elküldi, maga is kimegyen véle: noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten kétszer. Azért itt vadászhat amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a vadászatnál. De itt csak a baráttánczot kell járni, más nótát nem fúnak. Én pedig úgy tudom már azt a tánczot, hogy bízvást lehetnék tánczmester. Egészséggel, édes néném. A vendég még igen új, hogy többet írjak felőlle.

LXXXIII.

Rodostó, 19. julii, 1727.

Nénékám, az evangyeliumi Simeonnak ma adott a fejdelem audientiát. De haszinte maga nem volt is, legalább az öcscse; mivel ma egy tiszteletes örmény patriarcha volt a fejdelemnél. Akivel a fejdelem elvégezvén a beszéllgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy hány esztendős lehetne? A patriarcha felelé, hogy csak száz hét, de azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig élni, főként egészségesen; mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a. A szüle anya közönségesebb az asszonyok között; mert hamarébb lehetnek házasok. Ha tizenhárom esztendős korában a leány férjhez megyen, amint a nem ritka, tizennégyben egy leánya lehet, – tizenhárom esztendő múlva férjnek adja, – annak tizennégyben egy leánya lesz, – mind így számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüle anyának nevezhetik. Nem gondolom, hogy ked helyben hagyja mindezeket; de nem tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak olyan állatok, akik tovább élnek, úgymint a sas, a holló, a szarvas, és más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, a burgundiai király, gyakorta felült száz esztendős lovára. De a csuda, hogy főként a munkás emberek annyit élnek; mert a bizonyos, hogy az állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember; mégis mennyi öreg munkás embereket látunk!

Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok; mert azt írod, hogy a herczeg nem olyan, mint, és hogy azt az egyebet öcsém uram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsém uramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy; de ha a herczeget üsmérnők, másképen beszéllnénk. De édes néném, már is megúntuk mí az itt való lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és bőjti napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet símogatni. – Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának csak itt valamely bóbitás foglyok, vagy verdigályos nyulak, óh! úgy derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az asszonyokra nézni. Az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet soha sem viszik az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monte Athos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nem hogy szabad volna menni az asszonyoknak; desőt még semminémű nőstény állatot nem szabad tartani, még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi nagyanyánkot. – Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem sok héja. A való pedig, hogy senki Origenest nem fogja követni közűllünk. – Kérdje meg ked másoktól, ki volt az az Origenes. Én meg nem mondom, – azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném. De már én ahoz úgy hozzá szoktam, valamint a muszka asszonyok a veréshez, akik azon panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink eztet bé nem veszik, és másféle jelét kívánják a szeretetnek. Én pediglen tőled azt kívánom, hogy az egészségre vígyázz, és híreket írj. Maradok édes nénémnek holtig, és nem tovább való szolgája.