MIKES KELEMEN LEVELEI. (continued 2)

Itt, az való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapottat pedig sehol annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapottból való kereskedés itt igen nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék megszedjék, eladják, vagy megfonják. Májusban vetik el, és octoberben szedik meg. Való, hogy sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.

A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne láthassanak – micsoda szép dolog az irígység! A piacza a városnak igen bőv – a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó – amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott az utczákon nappal is félve jártanak az asszonyok, és leányok: estve felé pedig akit kivűl találhattak, azt elragadták, és gondolja el ked, mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a jancsárok, görögök, és örmények követték, de már most legkissebbet sem hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való, hogy mink is sokan vagyunk, de legkissebb dolog ha történnék, a kapunkon lévő 30 jancsár megtanítaná azokat, akik valamely garázdát akarnának indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk – estve idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi úr tőllünk: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda kell menni – hát hogy töltsük az időt? Még az asszonyok sem szeretik aztat, de mit tehetnek velünk együtt rólla? A való, hogy a nem nékik alkalmatlanabb, hanem nékünk; mert csak el kell hozzájok menni, valamint az úr dolgára.

Már eleget beszélltem a városról, és a földjéről; hanem már a mi házunknál lévő szokásról kell szólni, és az idő töltéséről. A való, hogy egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál. Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik – azután a kápolnába megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen – ott kávét iszunk, és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő múlva harmadikat dobolnak – akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga házába megyen, és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk, és törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor másodikat, és egy kevés idő múlva harmadikát – akkor a fejdelem a kápolnába megyen, és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig nyolcz órakor a fejdelem levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel haszinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Azt pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben. Haszinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem múlatom azért, hogy kedvét találjam, és mindenkor jelen vagyok mikor öltözik – a hivatalom is azt hozza magával, hogy vígyázzak a cselédekre.

Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink. A mi pedig a múlatságot és az időtöltést illeti, a sokféle, és kiki a maga hajlandóságát követi. A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk; mert itt igen sok fogoly és nyúl vagyon – veres fogoly több vagyon, mint szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani: az ide való emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomat. Napjában tízszer is a kapuja előtt kell elmennem, és, ha a kapuban talál lenni, úgy szalad tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta; mert közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is vesztünk semmit; mert itt ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökűl nem tudok; másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülj le – azután egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét – hatot, vagy hetet szól az emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a beszéllgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden múlatságunk tehát abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára – ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonynyal reá kell az embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak. A már csak a régi dolgokat szereti beszéllni, hogy leánykorában micsoda múlatsági voltanak. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi nincsen. – Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is, hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked tőllem, mit beszélltek nekem? egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri asszonynyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de sokszor nem tudom mit – azt gondolja, hogy én azokat mind nagy figyelmetességgel hallgatom. Ugyan is, ha én régi dolgokkal akarom az időt tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.

Mind ezekből megláthatja ked, hogy micsoda városban telepítettenek le bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kednek, hogy én micsodás szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom más nap hatodfél óráig. Ezt a dícséretes szokást mind télben, mind nyárban megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra, alugyunk hát, édes néném. De az egészségre kell vígyázni, ha azt akarja ked, hogy gyakran írjak. Másszor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött alkalmatlankodni.

XXXVIII.

Rodostó, 23. aug. 1720.

Hogy a ked kis ujja meggyógyúljon, azt igen szükséges kednek megtudni, hogy mi négy napig elhagytuk volt Rodostót, és négy mélyföldnyire voltunk savanyúvizet innia. De azt elsőben meg kell kednek írni, hogy mi végre ittuk a savanyúvizet? Ide nem messze egy tócsás hely vagyon, amelynek szélessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben, akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek. Negyven, ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől, gyermekestől. Húsz vagy harmincz szekeret meg lehet látni a sár körűl, és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem külömben, valamint a sertések – mikor a sárból kimennek, itélje el ked, micsodások? mert a nem egyéb, hanem kemény fekete sár, a melybe erővel kell lemenni. A lakosok, nem tudom honnét vették, de azt tartják, hogy igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam is bémentem abba az ocsmány sárba a többivel, nem a szükségért, hanem azért, hogy mondhassam, hogy sárban hevertem.

Nyárban pedig a bialoknak igen kedves múlatóhelye az a sár. De a görög papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy elsőben meg kell azt szentelni; mert másként nem használna. De a még nem elég; mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a traditio szerént és a Hippokrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmad napig kell innia, amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki hogy úgy megtisztúljon mint a kristály. Mi is tehát a föld népének régi bévett szokását akarván követni oda mentünk, és ott találtunk legalább kétszáz férfiat, asszonyt, és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem múlatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni; mert a nélkül nem volna hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép aztat felzavarván sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy oda érkeztünk, elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tüzön; mert melegen kell innia. És sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz, édes néném! Épen a sárhoz illik; mert ha egyik utálatos, a másika fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni; mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként egymásra való nézve mindenikünk megivott harmad napig tizenkét ejtelnyit belőlle. Némelyik többet; mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is purgálja. A vizet ebédig kell innia, és addig szűntelen kell járni, vagy futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette végbe, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és mikor érzette, hogy a víz munkálódni akar, akkor leszállott a lóról. Elhiheti ked, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mit fog nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz. Ha nem használ, sem törődöm rajta; mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem használt: az egyike rosszabbúl vagyon utánna; a másika halálán vagyon. Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek maradok kednek legkissebbik szombati szolgája.

XXXIX.

Rodostó, 18. novembris 1720.

A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor. Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell zárni. Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget, Ha tőllök elveszed még a reménséget? De ezzel, édes néném, csak vígasztalhatjuk magunkat, hogy A nyomorúságban lévők nem félhetnek Semmitől, desőt még mindent remélhetnek. A való, hogy az istenben reménség ellen is kell reménleni; mert ő igazgatja a szíveket. A mi ellenkező dolgokat látunk Európában a mi megszabadúlásunkkal, azokat is ő vezeti, és nem csak reánk kell gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi kívánságink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugorhatnók által a feljebb említett kőfalakat: de nem oda Buda; mert se a portához, se a francziához bíznunk nem lehet. A német megbékéllvén a törökkel, a spanyolba kapa. Orleans herczeg, a franczia regens, akinek természet szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közelről való atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral allianciát csinál, és a spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégeződik. Orleans herczeg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a franczia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet Francziaországba fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel. És hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleans leányi közűl vegyenek feleséget – ezt a két lányt is Spanyolországba fogják küldeni. A császár, a franczia, a spanyol és az anglus allianciát csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől lehetne remélleni valamely vígasztalást a szegény bújdosó magyaroknak? Mástól nem látok, hanem a francziától, de az is, elmondhatni, hogy háláadatlanúl bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy bocsássák bé Francziaországban, Orleans herczeg pedig nem hogy azt megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja, hogy nevezzék előtte, okúl adván a császárral való allianciáját. Ilyen a fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herczeg Francziában való létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta, az atyafiság is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és atyámfia, ha szükségem vagyon reád; vagy, ha reám nincsen szükséged. Erre azt mondhatná ked: hát a kereszténység hol vagyon? Hát az evangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg kellene tartani, de úgy tetszik, mintha a fejdelmeknek szégyen volna ahoz szabni magokat. – Mind ezekből azt látjuk, hogy csak az istenben kell biznunk, és békességes tűréssel vegyük és várjuk irántunk való rendelésit. Aki a hideget adja, a mentét is ád melléje. Aki bennünket ide hozott, a gondunkot is viseli. Bízzunk tehát, bízzunk, és úgy nem hagyatunk el. A mi fejdelmünk, a bizonyos, hogy bízik, és a mellett minden héten kétszer vadászni megyen – aztot, haszinte varrótő eső volna, sem múlatnók el.

Nem elég azt megírni kednek, hogy Bercsényi úrfi ide érkezett még septemberben; mert azt már régen tudja ked: hanem azt kell megírni, hogy miért jött ide. A franczia király megengedvén, hogy egy magyar regementet állítson fel, azért ide jött, hogy magyar katonákot gyűjthessen Moldvában és Havasalföldiben. Az egészségre vígyázzunk, édes néném, és úgy leszek mindenkor a ked (nem lófejű) hanem lófő székelye.

XL.

Rodostó, 1. jan. 1721.

Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába nem megyen; annak pedig nem látom módját.

Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt, leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni az egészségre.

XLI.

Rodostó, 9. sept. 1721.

Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán – kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene kedet szeretni, ha lehetne.

Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat; az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a, hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle, hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.

Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom, hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert még is telik az idő.

Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott, addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek a ked legkedvesebb és drágább atyjafia.

XLII.

Rodostó, 20. nov. 1721.

Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben írhatok kednek a lakosiról és a szokásiról. Úgy is nincsen egyebet mit írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost: görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt mind földön, mind tengeren. Némelykor háromszáz szekér béjő a városba – e pedig gyakorta történik, főképen őszszel és csaknem minden nap. Itt, amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Konstancinápolyba viszik. Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. – A lakosokról azt mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől.

Mert itt mindenik nemzetség különkülön részében lakik a városnak; a város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek össze. És amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna – némelykor csak a törökök között vagyon, és másutt nincsen; némelykor csak a zsidók között, a görögök, vagy csak az örmények között. Mind a négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török – e csak három esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokot a kadia előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépűl, noha ő is sok pénzen veszi meg a bíróságot. És amint ő itél, annak úgy kell lenni, ha igazságtalan is az itélete: példának okáért, ha városi tolvajt fognak meg, arra olyan itéletet teszen, hogy fel nem akasztják, ha fizethet neki; de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt elibe, felakasztják egy szegre a piaczon, és a jancsár, akit megkaphat az útczán, örményt, zsidót, görögöt, annak kell felakasztani. A kadiának itt mindenért kell fizetni.

Ha valaki építeni akar; a szabadságért fizetni – a temetésért, házasságért mind fizetni kell – hogy a gyapottat és a szőllőt megszedhessék, fizess – hogy kiki a maga borát árúlhassa, azért fizetni kell – hacsak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell – az új bort nem szabad addig árulni, amíg nem fizetnek. – A kadia meggondolja magát, egy órában a korcsomákat mind bézáratja; akkor fizetni kell, hogy kinyithassák – egy szóval csak nem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná ked, hogy az ezerekre megyen: való, hogy sokra megyen, de nem megyen olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki egy tallért ád, amint már bírja magát. Aki szabadságot kér a szedésért, borárulásért, ahoz képest fizet, amint már sok, vagy kevés szőlleje vagy bora leszen.

De mind ezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokat nyomorgatja a török; mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és csendesebben mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem bánnának vélek, idegen nem lakhatnék közöttök. Mi itt meg nem maradhatnánk, ha a töröktől nem félnének, de a botozástól félnek; mert legkissebb panaszért is a kadia száz pálczát veret a talpán, ha ezerekkel bír is – és még azon felűl fizetni kell azért, hogy két százat nem csaptak rajta. A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi örményink, akik között lakunk: de nem is olyan munkások, mint ezek, senem olyan gazdagok, nem is csuda, mert az örmények igen rossz ételekkel élnek. Már ebben a holnapban bialokat ölnek meg, és azoknak a húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk egész étszaka, hogy nem is lehet alunni – aztat megszárasztják, és egész esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek, mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se más egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a feleségével együtt nem eszik – ennek nem tudom az okát – de együtt alusznak. A lakadalmaknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon – leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott, és a kolbász-csinálást elvégezték. Mind a városról, mind a lakadalmakról verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é, vagy sem? Mindazonáltal kednek elküldhetem, idegennek el nem küldeném; mert nem mondhatni szép verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon. A zsidó népről mit mondjak? itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. – Ezek tehát azok a szép versek, olvassa ked figyelmetességgel.

Édes néném, ezeket csak ked számára csináltam; mert tudom, hogy a ked itélőszéke előtt meg nem itélik őket. De, ha más kezéhez akadnak is, nem törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én soha sem voltam a Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kedet fris jó egészségben. Édes néném, szeret-é még ked? Pola téti.

XLIII.

Rodostó, 16. apr. 1722.

Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz, amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom kedtől, inkább sírok ked helyett.

A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43 esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni: noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? – Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király: „Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus: Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron eszébe jutott a Solon mondása.

Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga országába visszábocsátá.

Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom, mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném, arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük, hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen.

XLIV.

Bujuk álli, 24. junii 1722.

Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.

Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához. Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk. Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével. Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére vígyázzon ked.

Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet; mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.

Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos, hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is.

XLV.

Bujuk alli, 12. aug. 1722.

Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd, a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni, nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az olyan gondolatokat.

Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén elitélheti ked, micsoda vígassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni, hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel múlassam magamat. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hát ha még olyan városba mennénk, ahol mindenkor nevettek, aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés nélkül – ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanács urak, de kiki nevetéssel mondotta ki a voksát, egy szóval soha sem beszéllhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszéllhettek volna – az apjok, anyjok, feleségek, és gyermekek halálát egymásnak nevetéssel adták tudtára. A való, hogy nem szeretném az olyan városban váló lakást, de legalább innét egy olyan városba kellene mennünk, hacsak egy holnapig is – de azt gondolom, hogy talám még ott sem nevettethetnének meg minket; mert a mosolygás is nehéz nekünk.

És amicsoda processiót láttunk itt a minapiban, bizony nem lehet látni könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta: Eszterházy úr ide járván misére minden innepekben, s legutólszor úr színe változása napján itt misét hallgatván, és ebédet evén, estve felé lóra ült, és visszáment, ahol a feleségével volt szállva egy réten. Itt ebéd után nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a veszedelmes legyen, a pedig már a pestisnek jele volt, és harmad nap múlva csak halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk, aki is mihent halva látta az urát, nem tudván mitévő legyen abban az elbódúlt állapotjában, kapja magát egy szolgával, és egy kis leánynyal, oda hagyja az ura testét, és mindenütt gyalog két mélyföldnyire jő hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem könnyezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől. Mindezek után hogy lehetne legkissebb jó kedvünk is? De, nem hogy jó kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszembe fog jutni, hogy micsoda napokat töltöttünk itt el.

De minekelőtte elvégezzem levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam kednek az égést, amely bennünket megijesztett volt, haszinte sátorok alatt lakunk is; mert aminap a cselédek egy vászonból való palotát gyújtottak itt meg, nem tudom miformában, a gyertyát melléje tették volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt – Zsibrik lakott benne, és alig szaladhatott ki alóla, a partékáját is kikaphatták – de nem lehetett szebb égést látni, mint a volt; mert a sátor sokféle színű materiákkal lévén felczifrázva, a láng is mindannyiféle színt mutatott. Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább két ezer tallérba kerűl. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászon palotára. Kívánom, hogy az isten tartsa meg kedet.

XLVI.

Rodostó, 11. octob. 1722.

A pestis, istennek hálá, tellyességgel megszűnvén a városon, tegnap reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik magokat nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti ked magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az ember valamely veszedelemből megszabadúl. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy micsoda unadalmas napokat töltöttünk ott el; mert azt le nem lehet írni, és mennél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és megszabadított az elmei ínségből, amely se nem könnyebb, se nem kissebb, de talán elmondhatni, hogy súlyosabb a testi ínségnél; mivel akármely bőségben és jó állapotban legyen a test, de, ha az elme nem vídám és nem csendes, a test is ahoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakat látunk olyanokat, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis kedvetlenek; mert az elméjeknek vagyon valami bajok: ellenben pedig látunk olyanokat, akik, ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vídámok és jó kedvűek. Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egy napi kapálásnál.

Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az isten segítségét kell kérnünk. Akár az elménk legyen nyughatatlanságban; akár a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk – egyedűl ő adhat könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a városiakat, nem emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén: de, istennek hálá, megszűnt, és mi itt vagyunk. Bár gyakrabban vehetném a ked levelét! Isten tartson meg, édes néném. Mi még nem nevetünk.

XLVII.

Rodostó, 15. apr. 1723.

Édes néném! micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy elfelejtettem kednek megírni a szegény Horvát Ferencz halálát. Vagyon már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen tudja ked, de azt is tudja ked, hogy egy emberséges embert vesztettünk el, aki még hatvankilencz esztendős korában is igen frissen bírta magát, és mindenkor jó kedvű volt – nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. – Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette volna is a maga hazáját; mert, aki 43 esztendőt tölt idegen országban, azt is elfelejti, hogy hová való.

De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és a szemét bé ne húnyja egy úri asszony, aki ifjú lett volna Ábrahám idejében: de mostanában hatvankilencz esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orczáját azért, hogy valamely gondolatokat ne okozzon. Mindezekből észre veheti ked, hogy Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomást fogy, és mintegy olvad. Azt tudja ked, hogy ilyen idős korában is mindenkor piros ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalaványodott, és maga is veszi észre, hogy nem sokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb beszéllgetése is a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy hamarébb meglátja Mennyországot mint Magyarországot. Bizony jobb is az első a másikánál: de mit ártana Magyarországból Mennyországba menni? Elég a, hogy, amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt gondolom, hogy az örökös hazájába megyen most minden órán. Kit adjunk azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék ked addig felőlle, és írjon ked valami híreket; mert itt semmit nem hallunk.

XLVIII.

Rodostó 26. apr. 1723.

Édes néném, akármennyit éljen az ember, akár micsoda kedvére töltse napjait, de mindazoknak a halál a vége. Szegény Bercsényiné asszonyom is azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakat, mint a természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy aludt el tegnap három óra felé dél után. Már észre vettük, hogy csakhamar elaluszik, holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt; az urunk az ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egykét szó után csak csendesen kimúlék e világból – alig vettük észre halálát. Sokat kívánkozott szegény a mulandó hazájába, de az isten az örökös hazájába vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilencz esztendő múlva csak gondolkozhatott arról a szent hazáról.

Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jó erkölcsű ájtatos asszony volt, azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt, és a szükségnek csak a hírét hallotta. Nem is lehetett másképpen, leginkább amikor Draskovicsné, és Erdődiné volt, a harmadik urával is mindenkor bővségben volt még mind ebben a bújdosásban is. Ma tettük koporsóba szegényt, és gondolom, hogy a jesuitákhoz viszik bé innét Konstancinápolyba – tudom, hogy ott lesz ked a temetésen.

Tudom, hogy már azt várja ked, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az úr az ilyen szomorú órákban? Amidőn az asszony betegeskedett, igen igen tudta kedvét keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy aludt – nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredt, és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor, a való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokat fog tenni, de sokkal csendesebben volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ! Vallyon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi, és két özvegy asszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de, aki gazdagabb, a hatalmasabb. Most ez elég; mert a szomorú dologról nem kell hosszú levelet írni.

XLIX.

Rodostó 22. aug. 1723.

Az én vétkem, az én vétkem, és az én nagy vétkem, hogy már egynehány levelire nem feleltem kednek. Az utólsó leveliből látom kednek, hogy ked jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben lévőket mondván: hogy más kézre kerűl a madár. Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másnak, talán a madár is megmaradott volna, de rend szerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a, hogy a ked jövendőlése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a bárányhúst csak szeretjük. Már a csaknem bizonyos mások előtt, de énnálom a bizonyos; mivel a titkot meg kelleték tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen. Egy részént bizony nem bánom; mert jó erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban jobbat választani nálánál: de itélje el ked, micsodások a leányok? Aztot tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, aztot maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.

Azt kedre hagyom, hogy ked mondja ki a sententiát, hogyha mind ilyenek-é a leányok? Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagy is inkább vőembert most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik; mert azt tudja ked, hogy a szegény asszony éltében egy hónapban sem mosdottunk meg egyszer, de most egy keveset csinosabban tartjuk magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet! mint megifjítja az embert! hát ha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról?

Látta-é ked az olyan öreg embernek a kalendáriumját, akinek ifjú felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségét, és hogy micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségével, és mikor kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival; mert én egy kalendáriumot csináltam neki. Azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendáriumot.

Lehetetlen, hogy le ne írjam kednek az öreg emberek kalendáriumját. A nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen vígyázzanak életekre és egészségekre. Valamint más kalendáriumban fel vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és amelyekben különösön. Példának okáért: A nagy bőjtben, és az innepek előtt való bőjti napokon különösön. Pénteken, szombaton különösön. A négy kántori napokon különösön. A három sátoros innepeket mindeniket oktávával meg kell tartani, azért különösön. Az apostolok innepeken különösön. Az evangyelisták napjain különösön. A magak pátronusok napjain nyolczad napig különösön. Ezen kívűl télben, amidőn havaz, különösön: hanem mikor tiszta az idő, akkor meglehet együtt. Tavasz felé, ha náthások, vagy hurutolnak, különösön a májusnak végiig. Nyárban az izzadtsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért különösön. Őszszel meglehet együtt mindaddig, még a ködös idők nem kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön. Az esős időkben különösön. Amidőn sok mennydörgések járnak, különösön. Ha a gyomor valamit jól meg nem emésztett, nyolcz napig különösön. Ezen kívűl, mikor a napban fogyatkozás vagyon, nyolczad napig különösön. Amikor a holdban vagyon fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon, édes néném, az öreg emberek kalendáriumja. Nem tudom, mint találja ked: de Zsuzsi azt mondja, hogy el kell égetni; mert gyakorta mondja, hogy: különösön. Én pedig ködös mint esős időben szeretvén kedet maradok ked szolgácskája. Az egészségre vigyázunk-é?

L.

Rodostó, 15. octob. 1723.

Hol vannak a muzsikások? Fújják el a tehénhús nótát, és vonják el a menyasszony tánczát. Mindezekből elitélheti ked, hogy ma itt házasság lesz. De azt is jó megtudni kednek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy csak száraz kortyot nyelnek a mái lakadalomban, – talán a menyasszonynak sem leszen jobban dolga. Elég a, hogy ma esküdt meg Bercsényi úr Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elitélheti ked, micsoda örömben vagyon Zsuzsi. Aki is bizonynyal megérdemli a grófné titulust, és az istennek iránta való rendelését lehet csudálni, aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő árvákat!

Édes néném, azt is ehez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek elég vagyon a ládájokban; mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én olyat, ked is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint Bercsényi úrnak, de non habet pecuniam. És nem csak a búcsút járják pénzzel, hanem a menyasszony tánczát is.

Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánynyal? véle laktak esztendeig, kettőig; ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, kiki ismét más társát keresett magának. De ne keressük ezt a törvényt a régieknél; itt is feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonynyal vagy leánynyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy ezt a személyt elveszem esztendőre, vagy kettőre; mikor az idő eltellik ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy czédúlát ád nékik, és azután együtt szabadon lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni; mert anélkül végbe, nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: Placet. De talám még a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna. Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kednek írni, és titkosabb dologról is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kedtől, micsoda külömbség vagyon a penitencziatartásnak szentsége között, és a házasságnak szentsége között? Erre feleletét elvárom kednek, és azonban fris jó egészséget kívánva kednek maradok.

LI.

Rodostó, 19. december. 1723.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kednek válaszát. Kednek is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy már egy holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszúl volt, és a lábaira nem állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja ked, hogy az én ujjaim nem voltak köszvényesek, és írhattam volna; én pedig azt felelem erre, hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek. Még az új házas asszonyt sem láttam, amióta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha kénytelen nem lettem volna a fejdelemmel oda menni; mindazonáltal azt meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek, és mikor ott voltam, egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De, édes néném, az olyan orvosság még nagyobb fájdalmat okoz; micsoda orvosság jobb tehát? Az talán jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember; de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani, hogy mindeneket véghez vihetek abban, aki erőt adhat.

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól, hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném, hacsak a minapiban az édes anyám levelét nem vettem volna, aki is írja, hogy grátiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén, holta után mire juthatok idegen országban. Ez mind bételjesedhetik, és mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak; de mind itt, mind másutt csak az isten akaratjára kell magunkat hagyni. És ne úgy gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az isten a világot teremtvén, magára a világra hagyta, hogy menjen, amint mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint az órás megcsinálván az órát, aztat feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra tanít az evangyelium, hogy az istennek olyan gondja vagyon egy szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene tartanunk, hogy nincsen más világ, és hogy csak a nagy urakért, gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsony rendűek és a szegények csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja isten, hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való keresztényeket kövessük; mert én azt hiszem, hogy az istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vígyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok jobban vannak, de, minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell mondanunk: legyen isten akaratja rajtunk.

Észre sem veszem, hogy új házas asszonyon kezdem el a levelemet, és predikáczión végzem. De, édes néném, egy kis jó gondolat nem árt. És látja ked, hogy az isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom, valamint az Aesopus rókája, aki el nem érhetvén a szőllőt, azt mondotta: nem ért még meg; én is, hogy még el nem jött az idő; de arra eljött, hogy ked írjon, és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna kedtől egy mesét kérdeni. Mondja meg ked, micsoda külömbség vagyon a penitencziatartás szentsége és a házasság szentsége között? Ezt a mesét talám másszor is megírtam kednek, de nem jut eszembe; de minthogy új házasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány vers is jutott eszembe, az is az új házasokról. De az bizonyos, hogy Zsuzsira nem szabhatni; mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni egyebet.

Jó étszakát, édes néném, többet nem írok. Talám ebben az esztendőben sem veszi ked több levelemet.

LII.

Rodostó, 18. februárii. 1724.

Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kednek válaszát. Tudom, hogy ked is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennekelőtte húsz esztendővel írta ked – de, hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal. Nem tudom hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja ked, hogy már ideje volna, ked látni elmennem.

Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren, talám halva vinnének kedhez, és káposztát főzetne ked velem. Több napokat is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon, az ittvalókon pedig éppen nyomorúság. Azért tegye le ked egy kevés ideig azt a kívánságát, szeressen ked, ha nem lát is, és elégedjék meg ked a levelemmel.

Azt írja ked, hogy nem emlékezik reá, hogy még másszor is megírtam volna kednek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon, amiképpen magyarázta ked; mert ked csak azt tartja, hogy jobb a házasság a penitencziatartásnál. Az való, hogy most gyönyörűségesebb, de nem minden férjfiú és asszony mondaná azt. De amíg aztat valaki jobban megmagyarázza, én addig azt a külömbséget találom a penitenczia és a házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással bánással kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végzik. Akinek nem tetszik, magyarázza másképpen.

Édes néném, ha nem ismerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja ked, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért; mert a jó szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jó szívű leányokat, a többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem, hogy éhel haljon meg, azért a tömlöczbe vetették, és semmi ételt se italt nem adtanak nékie, senki véle nem is beszéllhetett, hanem csak éppen a leányát bocsátották hozzája, aztat is mindenkor jól megvizsgálták, hogy ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlöcztartó látván, hogy két hét múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöczben, a tanács eleiben megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó egészségben él. A tanács arról beszéllgetvén, parancsolja a tömlöcztartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony leányát is jobban megvizsgálja. A tömlöcztartó ezeket végbe viszi, de az asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlöcztartó azon csudálkozván, gondolkodik magában, hogy miképpen lehet az? azt végezi el magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál, mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöczben. Másnap a rab asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlöcztartó is a rejtek helyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a rab asszony; mert mindennap a leánya tejével élt. A tömlöcztartó elébeszéllvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát, és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját, a tanács azt csudálván, és nagy dícséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jó téteményiért a város jószágából megajándékozza. A jó szívű asszonyt két ezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között többet találunk. Megbocsásson ked, hogy ezt találám mondani. Azért most nem is írok többet, hanem jó egészséget kivánván, maradok ked szolgája.

LIII.

Rodostó, 28. junii 1724.

Annak igen örűlök, hogy oly hosszas betegség után az ágyat el kezdi ked hagyni, és az egészség meg akar keddel békélleni. Édes néném, ha békéllik keddel, meg nem kell többé haragítani, hanem kedvit kell keresni és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harmincz esztendeig a ked szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott ked. Mikor valami nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon, akkor könnyű és tartozunk is megbocsátani. Talán nem volna szükséges megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a ked régtől várt levelét. Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem adott; mert alkalmatlanságára lett volna.

De annak pedig örűlök, hogy oly igen fogja ked pártját az asszonyoknak; mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én azt, hogy ne legyen jószívű asszony; de ritka, és a férfiak között több jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házába menvén, a királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet megfojtsom véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne tegyük a jószívű asszonyok közibe, talám inkább tegyük a vad állatok társaságában.

Nem csak a közönséges renden lévők között találunk jószivűeket, de még a fejedelmek között is, amely ritka. – Dom Antonio, egy portugalliai király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és szerencsétlen való hadakozását, kincsének és hadának fogyatékját, eltökéllé magában Francziaországba való menetelét, hogy ott a királytól segítséget nyerhessen. Lajos király udvarába érkezvén, királyi módon fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené. De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák, újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se megszomorítani, se valósággal megvígasztalni, azt felelé mindazokra, hogy a burgundiai herczeggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira halasztotta a segítség-adást. Dom Antonio csak az igérettel maradván, ismét kezdi sürgetni a dolgát. Lajos akkoron világoson kiadván a választ, megvallá, hogy tőle nem kell semmit várni, és hogy amely segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz kétségbeejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen válaszszal országába visszátérni, készebb lett volna inkább akármely veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Francziaországból, két levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg mást a franczia királynak, amely levelet egy úrnak adja kezébe, hogy a királynak adja meg, amidőn az udvartól távúl leszen. És azután csak titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén, a nagy urakot összegyűjté, és a levelet elolvastatá előttök, amelyben panaszolkodik Dom Antonio a dolgainak rosszúl való folyásán, mondván, hogy minden segítségtől megfosztatván másnak nem tulajdonítja, hanem bűneinek, amelyekért az isten reá bocsátotta haragját, és ha visszámenne, az isten a népére is terjesztené büntetését; hogy pediglen oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómába megyen, és onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és népére az isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszeríti az egész országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek. Ez a levél az ifjú fejdelmet, és az egész tanácsot megkeseríté, de engedelmeskedni akarván a királynak, az ifjú fejdelmet azonnal királyoknak koronázák. – Az alatt Lajos király is megolvasván levelét, azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonio után külde, hogy térítenék visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az országába és királyi székébe. Dom Antonio szomorúsággal vévé ezt a hírt, tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálczát, de már sokkal nehezebb lészen aztot felvenni; mindazáltal Portugallia felé veszi útját a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is oda engedte volt koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városába érkezvén, micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borúlván, néki visszá ajánlotta a koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetétől őtet meg ne foszsza. Ezt az ifjú királyt csak annakelőtte két héttel koronázták vala meg, aki is, mihent meghallotta az atyjának visszá való térésit, azonnal eleiben mene. Dom Antonio csudálkozván a fia cselekedetén, hogy egy olyan ifjú fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát; hozzája való szeretetéből gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mint ha egészen néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát. Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a jelenvalókat könnyhullatásra ingerlé; mivel a fijú arra kénszeríté vala az atyját, hogy ülne a királyi székiben: az atya pedig arra kéré a fiát, hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekezék vala egyik a másikat meggyőzni, amely viaskodás, mind a meggyőzőnek, mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordúla. Végtire az atya a fia sok kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székébe visszáüle, és nagy pompával mene bé Lisbónában, a nép nagy örömmel áldván mind az atyát, mind a fiat.

Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon ked szebbet – énnekem tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet itt hagytanak a ház gondviselésére. Erre, tudom, elmondja ked a verset: „Bátyám itthon maradjon; mert ő nem udvaros.“ Ámbár úgy legyen, mert jobban töltöm itt az időt. Még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket írna ked; mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-e ked? Visel-e ked gondot ez egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.

LIV.

Rodostó, 19. julii 1724.

Édes néném, ha lakat volna is a számon, mégis nevetnem kellene a ked levelén, amikor azt mondja ked, hogy ha ked lett volna a felesége a portugalliai király fiának, nem engedte volna meg ked, hogy letegye a koronát. Megbocsásson a királyné, azt nem mondhatni együgyűségnek, hanem nagy jó erkölcsnek, amely példa mentől ritkább, annál dicséretesebb.

A mostani spanyol király nem tette volt-é a koronát a fia fejébe, lemondván a királyságról? Azért ki dicséri, ki nem; de azért kevesen dicsérik, hogy a fia csakhamar meghalván, ismét felvette a királyságot.

Aztot olvassuk egy római császárról, hogy különös életet akarván élni, a császárságot a fiának engedte; de ott nyugodalomban nem maradhatván, a fiához megyen, hogy elvegye tőle a császárságot. Arra a végre összegyűjtvén a nagy urakot és a hadat, előttök felmegyen a fia mellé a thrónusban, gondolván, hogy mindenek örűlni fognak annak. És ott hosszú beszéddel kiteszi szándékát, és a fiának a császársághoz való érdemetlen voltát, s elvégezvén beszédét, fiát letaszítja a thrónusról, akit is mindenek szeretvén, mindnyájan felzendűlének mellette, főképpen a hadi rend, annyira, hogy öléssel fenyegeték a vén császárt. Aki is látván, hogy nem úgy ment a dolog végbe, amint gondolta, és az élete is veszedelemben forogna, nagy okosan tréfára fordítá a dolgot, és mindenek hallatára felkiáltá: „Csak azt akarám megtudni, hogy szeretitek-e a fiamot, és minthogy szeretitek, ide hagyom nektek.“ Nagy szégyennel leszállván a thrónusról, visszátére a barlangjában. A portugalliai király sokkal dicséretesebben cselekedék ennél a császárnál: a való, hogy egy keresztény királynak jobb erkölcsűnek kell lenni, mintsem egy pogány császárnak.

Azt jól mondja ked, hogy soha sem kell hirtelenkedni, mikor az ember valamit akar kezdeni, és annak a végit kell megtekinteni. Jaj! édes néném, ha mi ezt követtük volna, nem volnánk most bújdosók, de vannak olyan dolgok, amelyeknek a mi elménkben a kimenetelek jobbaknak tetszenek, mintsem a kezdetek; de az okosság azt hozza magával, hogy mindenkor mindent okosan kell kezdeni, annak kimenetelét a bölcseség urára kell hadni. De mi olyan nyomorú férgek vagyunk, hogy semmit jól el nem végezhetünk, hogy hacsak az égből segítséget nem veszünk, és amit ott elrendeltek felőllünk, a bizonyos, hogy aszerént kell iromtatnunk, és az a rendelés mindenkor az úr dicsőségét tekinti, és a mi hasznunkra fordúl, ha jól élünk véle, – de ehez is segítség kell. Ezt okozta nekünk az Ádám almája, aki is csak könnyen engedelmeskedék a feleségének; de jaj! ki ne szeretné az olyan szép oldalcsontot?

Édes néném, azt tudja ked, hogy a mi urunk egy darab időtől fogvást sátorok alatt lakott, ahol mégis az egészségre való nézve jobb, mintsem a városban, noha a mulatság mind egy; hogy pediglen tegnap visszaköltözött a városban, fogadjuk fel, hogy ked azt nem tudja. De azt könyv nélkül tudja ked, hogy szeretem kedet, ha az egészségre vigyázunk.

LV.

Rodostó, 18. augusti 1724.

Édes néném, ha tudná ked, micsoda nagy búba vagyok, megesnék a ked szíve rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen itt, kilencz mélyföldnyire ment vadászni, oda lészen vagy két hétig. Engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre; – csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném, szánj: ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem, foglyot nem lőhetek. Csak Zsuzsival kell beszéllgetnem, micsoda nagy büntetés e nekem! Bárcsak egy holnapig tartana a büntetés! De akármeddig tartson, de addig úgy búsúlok, hogy majd meghalok örömemben.

A minap Zsuzsival beszéllgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy ennekelőtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen belőlle, noha jó erkölcsiért megérdemlette. Elég a, hogy a beszéllgetés közben elébeszélltem néki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága lett egy asszonynak, kednek is elébeszéllem, hadd teljék az idő.

Francziaországban egy városi gazdag bírónak az íródeákja, megszeretvén egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pedig közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a táncz estig tart, és estve mennek a templomba az esketésre, és onnét az ágyban. Elég a, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után tánczba viszi a mátkáját, aki is a táncz közben örömiben, vagy miképpen, egy kis szelet talált bocsátani, – az íródeák azt meghallván elszégyenli magát, és az a kis szél úgy meghidegíti benne a szeretetet, hogy a tánczot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való házasságnak, és férjhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti ked, hogy micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget, mások pedig neveték a deák egyűgyűségét. Elég a, hogy a bíró másnap megtudván, hogy miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, és mindenképpen eleiben adja oktalan cselekedetit, hogy olyan csekély dologért, amelyet csak nevetni kelletett volna, a házasságot félben hadta. A bíró látván, hogy nem akarna magában szállni, és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá; hanem menj el a házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája mégyen, – a leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén, csak keveset lakhaték a feleségével, és sok pénzét, jószágát a feleségének hagyá, aki is azután Párisban ment, és ott úri asszony módra kezde élni. Minthogy szép volt, egy öreg gazdag generális megszereti, de ezt is csakhamar kiszólítják a világból, és ez is mindenét a feleséginek hagyja. No már nagy úri és gazdag asszony lett belőlle csakhamar, de még a szerencse fellebb vitte; mert Casimirus király letévén a lengyelországi királyságot, Párisba ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés asszonyunkat, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak nem hítták is; mert valóságoson az volt, ha titkon is.

Mindezekből azt látjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton vezettetünk, haszinte az útat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal történt, mert ugyan is ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig való ártalmára ne legyen? De nem hogy ártalmára, de a tette szerencséssé, és anélkül csak alacsony rendben maradott volna, és az a kis szél vitte őtet a szerencsének partjára. De nem jovallom mindazáltal a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjöket; mert az ilyen példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a fráter csak a szélnek csinált lakadalmat: ugyancsak azzal is maradott. Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a sódort – tudom, hogy ked is erre ítéli őket.

Édes néném! itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet, hol jól, hol rosszúl, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom. A bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a ked rossz szolgája.

LVI.

Rodostó, 15. sept. 1724.

Édes néném, ha semmit nem írt volna is ked az utolsó levelében az egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér; mert a ked levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a ked okos és nyájas leveleit, főképpen, mikor jó kedvünk van? De csak azért haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem írhatna ked nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért írok levelet, hogy hamarébb vehessem a ked válaszát. – Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. – Vannak olyanok, akik leírják amit akarnak mondani, de a csak száraz, sótalan és ízetlen; némelyek pedig a legkissebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a ked veres orczája, hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket írni, mint ked: amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jó ízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem merém, nehogy azt mondja ked, hogy káposztához hasonlítom a ked levelit. De meg ne haragudjunk, haszinte ahoz hasonlítanám is: mit vétenék véle? Csak azért is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távúlról úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről, ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drágafűet lehet találni.

Erre tudom azt mondjuk: csak a káposzta neki! Azt ne csudálja ked; mert egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doctorokot a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dícséretet nem mondanék is felőlle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi czímer? Hogyha pedig a könyvem elkészűl, azt akarom, hogy a több híres auctorok közé számláltassam; mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a káposztáról? holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éh gyomornak.

Minthogy már a gyomros materiába elegyedtem, talám követem még egy darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, – némelykor a cancellariákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban; azért ma, amint észre veszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok. Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város, amelyet Sybaris városának neveztek. Ott a lakosok olyan torkosok valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb újabb étkeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek, hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek zörgéssel kelletett dolgozni; desőt még kakasokot sem tartottak azért, hogy fel ne ébreszszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint laktanak volna? A való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták volna: de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony meg-ett egy milliumot, még sem zsírosodott meg a foga.

A híres Kleopatra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat közüllök drágább ebédet? Antonius mondotta, hogy ő adhat három, vagy négyszáz ezer forintos ebédet; Kleopatra felelé, hogy a mind semmi, és másnap egy millium-érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek tartván, Kleopatra másnap ebédre híja Antoniust, az egyik fülben valóját leveszi, és eczetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván az ételben teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius látod-é, hogy én megettem egy millium-érőt?

Édes néném, dícsérjük-é azért Kleopatra asszonyomot? csudálom, de nem dícsérem. De ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kednek. Édes néném, meg ne egye ked így a gyöngyeit; mert bújdosók vagyunk. Ha az a királyné úgy bújdosott volna, mint ked, talám ő sem cselekedett volna olyan drága bolondságot. A való, bolondság; de annak a bolondságnak tizennyolcz száz esztendőtől megmaradott a híre. Csaknem minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alább való a többinél?

Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett; mert a világot akarta bírni, egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő is csak úgy halt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik egyenlő volt. Hát a nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől, akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike különkülönféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap, úgy, hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát talált? Hát Vitellius római császár felől mit mond ked, aki egy pástétomot csináltatott ebédjére, amely csak fáczánnyelvvel volt tele, – ötven, vagy hatvanezer tallérában kerűlt, – e nem volt-é bolondság! Hát Cajus császár, aki a lova istállóját úgy felékesíttette, valamint a maga házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy királyt hívott volna ebédre: az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen ked, nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén kedet maradok.

LVII.

Rodostó, 19. nov. 1724.

Mindenkor pírongat ked levelében, hogy meg nem írom kednek, mint töltjük itt az időt? A nagy vigasságban csak sóhajtunk, s olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban, – mit kíván ked egyebet? Ha jó volnék, jobban tölthetném, mert arra elég jó példát ád a mi urunk; de rossz vagyok, és attól tartok, hogy az is ne maradjak. De talám az idő okosabbá tészen, vagy akarom, vagy sem; a kételen való okosságnak pedig semmi érdeme nincsen. Akkor volna valami kis érdemünk, amikor ehetnénk a megtiltott gyümölcsből, de nem eszünk, és nem akkor, amidőn arra nem nagy egyepetyénk vagyon. De már most, hacsak egynehány napig is okosabb leszek; mert tegnap ide érkezett a ketek érsekje, itt fog egynehány napot tölteni, és addig rátartjuk magunkat, valamint a kompódi nemesasszony.

Édes néném, ez után hintót mit kelletett küldeni: a régi püspökök pedig azért megnehezteltek volna; mivel azelőtt, főképpen a napkeleti országokban, a püspökök közönségesen gyalog jártak, – nem szólok az öregekről, akik szamárra vagy öszvérre ültenek. A görög anyaszentegyházban e mindenkor így volt szokásban; mert a püspökök, minthogy csak közönséges rendből valának, azért nem vágytanak aféle alkalmatosságokra. Konstancinápolyban annyi gazdag patriárkák között talám csak egy volt, akiről mondják, hogy 200 paripát tartott. Azt nem kellett csudálni; mert a császár öcscse lévén, inkább szerette az úri, mintsem a püspöki szokást. Csak ebből is kitetszik, mert egy kedves kanczája lévén, amidőn megvemhezett, akkor az officiumot mondotta a clericusival, – azt megtudván a lovászmesterétől, azonnal levetkezik, elhagyja az officiumot, és az istállóban megyen. Azt látjuk, hogy Konstantinus császár megparancsolta a gubernátoroknak, hogy szekereket, vagy más egyéb útra való alkalmatosságokat rendeljenek a püspököknek, akik a nicaeai gyűlésre mentenek; mert messze földekről kelletett oda menni, és az öregek oda el nem mehettenek volna. De ebből látjuk, hogy a püspökök közönségesen nem tartottanak magoknak semmi alkalmatosságot az útazásra. A bizonyos, hogy egy alexandriai patriárkától, akik gazdagok valának, kitölt volna egy hintó és egy ló; de mégis azt látjuk, hogy a híres szent Athanásius gyalog járta fel a thébai pusztát. A napnyúgoti püspökök már inkább kezdék az alkalmatosságot keresni, és lovakat tartának, a Krisztusnak és az apostoloknak hagyván a szamáron való járást. A való, hogy szent Márton szamárra ült, és azon kerülte meg a dioecesisét, de e még igen eleinte volt, és még akkor a nagy renden lévő familiák nem igen vágytanak a püspökségre; de mihent a nagy urak gyermekei a püspöki süveget fejekbe kezdék tenni, szégyennek tartották volna szamáron vagy öszvéren járni, hanem paripákon, és nagy sereggel kísértették magokat, amidőn a dioecesisöket mentek látogatni, úgyannyira, hogy a szegény plébánusok kínszeríttetének panaszt tenni, hogy a püspökök sok késérőkkel szállva reájok, azok őket mindenekből kieszik. De mindenkor nevetnem kell a szent Gergely panaszán, mikor eszemben jut; mert amely diákonus viselt a siciliai jószágokra gondot, az ennek a pápának szép öszvéreket és szamárokot küldött; a pápa azt írja néki: énnekem szép szamárokot küldöttél, de ha szépek is azok, csak szamárok, hanem küldj egy lovat, amelyen járhassak. A bizonyos, hogy ez a szent pápa inkább vigyázott a zsoltár szépen való éneklésire, mintsem a szép lóra. – Aztot olvassuk egy más szent pápa felől, a neve nem jut eszembe, hogy Konstancinápolyban akarván menni, a hajóból Thessalonika tájékán kiszállott, és ott valami alkalmatosságot kerestenek számára, amelyen elvégezhesse útját. Ott egy nemes ember feleségének igen kedves lova volt, amelyen csak az asszony járt. Az asszony a pápának oda adja a lovát, és a pápa azon Konstancinápolyba megyen, és onnét visszaküldi a lovat, de a ló azután soha fel nem vette az asszonyát, – aki is látván, hogy reá nem ülhet, a pápának küldi Rómában ajándékban.

Édes néném, a való, hogy mi azt igen szép dolognak tartjuk még mostanában is, hogy a régi püspökök olyan akaratból való szegénységben éltenek, amely élet inkább hasonlított az apostoli élethez. Azt se gondoljuk felőllök, hogy szegények lettenek volna; mert valamint mostanában, úgy régenten is elég gazdag és szegény püspök volt; hanem az a külömbség vagyon, hogy régenten a gazdag püspök is úgy viselte magát, valamint a szegény: mostanában pedig a szegény igen megkülömböztetik a gazdagtól. Hanem azt mondjuk, hogy régenten úgy kelletett lenni; mert úgy volt a szokás; mostanában pedig más szokás lévén egy gazdag püspök megsértené a püspöki méltóságát, ha külsőképen is magát nem tiszteltetné, és csak szakadozott ruhában járna. Mit mondanának mostanában egy tolentinumi érsek felől Spanyolországban, akinek három vagy négyszáz ezer arany jövedelme vagyon esztendőre, ha csak egy szolgálót tartana, aki babot főzne ebédjire, és egy szamáron kerülné meg a dioecesisét. E ha így volt is régenten, de mostanában ha úgy cselekednék, csudálnák, de nem követnék, és annyira nem tisztelnék, fösvénynek is tartanák. Miért rendelték a magyarországi gazdag püspökségeket? Azért, hogy régenten tartoztanak a török ellen felülni, és a királynak egyik fiát eltartani. Mit mondanánk, ha a mi erdélyi püspökünket csak egy diákonus kísérvén, szamáron menne a gyűlésben? Azt mi szégyenlenők. Csak a bévett szokást kell követni. Aki nem jó szándékból kezd valami szokást, megfizet érette: de aki azt a szokást mintegy kételenségből, és jó szándékkal követi, az ellen semmit nem mondhatni. Aztot tudom, hogy a jó püspökök nem az uraság kedviért tartanak udvart, hanem azért, hogy szokás, és hogy a püspöki méltóság inkább tiszteltessék.

Édes néném, most veszem észre, hogy levelet írok, és nem bízták reám, hogy az egyházi renden lévők szokásiról írjak. Én ezt csak kednek írom, – mégis töltsük az időt; mert innét hírt nem írhatok, hanem csak azt írom, ami eszemben jut; mert mikor kednek írok, úgy tetszik, mintha előttem volna ked, és keddel beszéllgetnék. Elég a, hogy a mi érsekünk mind hintóban, mind gyalog megérdemli a tiszteletet – itt is fog maradni egynehány napig. Én pedig elvégzem levelemet, mert ha még hosszabb lesz, felit sem olvassa el ked. Kérem kedet, büntessen meg ked egy hosszabb levéllel, és az egészségre igen vígyázzunk.

LVIII.

Rodostó, 13. decemb. 1724.

Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné levelemet. A való s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom? De ki ne haragudnék, mikor az írja ked, hogy már kedből lehetne pap, úgy megtanulta ked a levelemből az egyházi szokásokot? Lesz még idő, hogy bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot felemelnék a papságra! Bezzeg akkor volna jó idő! Akkor látnánk új rendtartásokat. Oh! már is örűlök annak az időnek, mintha abban volnék. Már előre ellátom, hogy a nagy bőjtből igen kicsidet csinálnának; vagy talám kitörülnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a fársángot, úgy, hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom lenne; Oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék; oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy dologra vígyáznának, nem úgy, mint most; oh kedves idő! Hát mit mondjak a gyónásról? Mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy sem. Mindazonáltal ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghagynák, és hogy a penitenczia rövidebb volna, de oh! mely hosszú volna a gyóntatás; mert oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz kérdéseket tenne, aki még a gondolatokat is meg akarná tudni; de meg ellenben könnyű penitencziát adna. Oh édes néném, mint várom azt az időt, de talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, – azután az asszonyomék ha soha papok nem lesznek, sem bánom.

Valljon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de kivált meleg esők, és sok mennydörgések? Ked legalább higyje el; mert nem hazudok. – Nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket, mint most; de a derék állapot, hogy igen igen ritkán esik itt le a mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta ked a mennykőnek; de talám csudálatosabbat nem hallott ked, mint amelyet én olvastam. Mikor eszembe jut, mindenkor nevetnem kell; nevesse ked is. Rómában egy franczia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén a feleségével, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a mennykő általmegyen – a házban kiki megijed, de semmi kárt nem tett, – amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki ked, hol? – – és minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tenni a kezit, de asztal után maga is elfakad nevetve rajta, amidőn észre veszi hogy a mennykő megperzselte. – – – Gondold el, édes néném, hol kereskedett? és ki ne nevetné eztet?

Most jut eszembe, hogy egy kérdésre meg kell kednek felelnem. És annak egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az anglusok kezdették, azért, hogy az evangyéliumban a vagyon írva: hogy az ige testté lett. És idővel azt a szokát másutt is bévették. – Hát a francziák sok helyeken karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig szombatokon a húst megeszik, azért, hogy azon időkben a Boldogságos Szűz gyermekágyban fekszik. – Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a bújdosásban fekszünk. – Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen itt eltöltöttük; de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is. Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt; mert ha tudná, még előre kétségbe esnék; de nem tudván, bízik, és reménli, hogy úgy fordúl dolga, amint kívánja. Nincsen e világon rosszabb táncz a baráttáncznál, és csak azt kell járnunk mindaddig, amíg vonják. Csak az isten egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik; mert szép dolog az egészség, azért arra vígyázzon ked, és írjunk gyakrabban.

LIX.

Rodostó, 16. január. 1725.

Új esztendőben mi vigadjunk, és, ha lehet tőllünk, meg is házasodjunk. De azt a lehetet elvették mitőllünk, és csak a gondolatot hadták szabadságunkban. – De már az is unadalmas kezd lenni; mert ugyan is mi haszna itt arról gondolkodni? A bújdosók házassága igen szomorú házasság. De kivel? A ketek görög leányival? Távúl legyen. A bizonyos, hogy azok nem érdemlik a feleség nevet. Csak arra valók, hogy reggeltől fogva estig a kereveten üljenek, legkissebb gondjok a házra ne legyen, de igen sok a köntösökre, annyira, hogy minden nagy innepre az új köntösnek meg kell lenni, és ha egyszer elmúlnék, az urának szemében megmondaná, hogy ha ő nem akar csináltatni, talál olyat, aki őnéki csináltat. Ötven ezer tallér árú köves portékát adna is itt az ura a feleségének; de abból az asszony meg nem segítené egy polturával is az urát, ha szegénységben esnék, készebb volna száraz kenyeret enni, mintsem egy gyöngyös nyakravalóját eladni. Ha kétszer vagy háromszor napjában fel nem öltözhetik, akkor elúnja magát. Amicsoda selyem materiákban és gyöngyösön látja az ember, azt gondolná, hogy mindenik egy grófné. És az asztala is hasonlít a köntöséhez, holott egy kis száraz halból, vagy egy kevés riskásából áll az ebédje és vacsorája.

Franczia asszony sem kell; mert annak csak a kártya és az ének az eszében. A spanyolnék szintén úgy bujálkodnak a köntösben, valamint a görögnék, és abban, hogy kis lábok legyen, – készebb is volna inkább mindenét megmutatni, mintsem a lábát. Hátha még olyan kis lábok volna, mint a khinai asszonyoknak! Ott amikor valamely leányt jovallanak valakinek, hogy elvegye, legelőször azt kérdi, ha nagy-e a füle; mert a legnagyobbat tartják legszebbnek, – és ha nagy-é a lába; mert ha nagyobb volna a kis ujjomnál, már el nem vennék. Eztet pedig nem fogja ked csudálni, mihent azt ked megtudja, hogy abban az országban a leánygyermek, mihent másfél esztendős, mindakét lábát kitekerik, és ezután úgy marad, és nem sokat ugrándozik azután. A való, kis lábai lesznek, de holtig nyomorúlt lesz, és csak a házból sem mehet ki. – Azt tartják, hogy a sánta asszonynak olyanforma mozgási vannak, amely tetszik; de szeretem másoknak, nekem pedig, édes néném, erdélyi feleséget adjon ked; mert nem tudok olyan országot, ahol az asszonyok oly érdemesen viseljék a feleség nevet, mint a mi tündér országunkban. – De, amicsoda állapotban vagyunk, aztot még csak reménleni sem lehet, – mindenütt a nagy békesség és csendesség; nekünk pedig zavaros vízben kellene halásznunk. Másutt nem tudunk hadakozást, csak a törököknek a persával, ez is már egynehány esztendőtől tart. Minékünk azt kell kívánnunk, hogy a török legyen győzedelmes, mert kenyerit eszszük. Nem is segítik úgy a bújdosókat másutt, mint ebben az országban. Ez a nemzet nem is olyan irtóztató, valamint a híre vagyon, – nem tudok olyan nemzetet, aki olyan csendességben éljen, mint ez; és sohult olyan békességes maradásunk nem lehetne, mint itt. Istennek légyen hálá! legkissebb szerencsétlenség még közöttünk nem történt: akárhol találjunk törökököt, mindenütt jó szívvel látnak minket; mert a török leginkább a magyarokat szereti. Legjobbat nem kívánhatunk mindezekért nékik, mint azt, hogy még valaha legyenek keresztények. Amen.

Hogyha pedig ezzel a kevély görögökkel volna dolgunk, itt eddig nem lakhattunk volna. Ezek, noha keresztények, de bennünket gyűlölnek. A pedig bizonyos, hogy legkissebb ártalmokra nem vagyunk; ők ártanának nékünk, ha lehetne, de nem merik; mert legkissebb dologért a száz pálczát megolvasnák rajtok, és így becsületben és tiszteletben tartat minket a bot. Mert itt azt nem tekintik, hogy micsoda renden vagyon, hogy ha gazdag-é, vagy régi familia? Mindezek meg nem mentik, hogy a húsz körmiről le ne vonják, és a száz pálczát duplán meg ne kóstolja. Ki is lakhatnék az ilyen kevély nemzetséggel, hogyha így a földig meg nem aláznák őket.

Én leginkább azon búsúlok itt, hogy hol nyomtassam ki a ked leveleit? Ha olyan könnyen meglehetne, amint aztot megérdemlenék, nem kellene törődnöm; mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák. Senkit nem kell szemébe dícsérni, de 25 mélyföldnire meg lehet. Azért ha megszid is ked, azt nem hallom: de azt kívánom hallani, hogy ked egészséges, – arra is kell vígyáznunk, mert az egészségnek étel, ital, és más egyéb fentállva is jól esik. Adjon isten jó étszakát, igen kedves álomlátást, és holnapra felvirradást.

LX.

Rodostó, 22. april. 1725.

Hol vagyon? Hol vagyon az a puskás, ki meglőtte azt a farkast, ki megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron? – – Hol vagyon az az ember, ki megtalálta azt a levelet, kit innét írtam kednek? Mit tehetek édes néném, rólla, hogy már régen nem vette ked levelemet? Ha nem írtam, azt nem kell csudálni, ha ked nem vette; de ha írtam, hogy veszett volna el? De mit törődünk rajta? A mi leveleinket Bécsben is elolvashatják. Hogyha pedig a tengerben veszett, a bizonyos, hogy a halaknak nem zsírozza meg a fogokot. Édes néném, ha egy hét levelünk elvész, írjunk tizenkettőt helyekben, a nem nagy fáradság, és a restséget meg nem háborgatja. De mit írjak? Mert itt semmi hír nincsen, hanemha azt írom meg, hogy most itt az örmény asszonyok nagy munkában vannak; mert most vetik a gyapottat – írjunk hát a gyapottról; mert az itt nem bolondság, desőt még nagy haszon; mert sehol nem terem annyi, mint itt, és az itt nagy kereskedés. A mi földünkön nem gondolom, hogy megteremne; mert meleg földet szeret. De Magyarországban csudálom, hogy meg nem próbálják; mert ott vagyon olyan hely, ahol megteremne, és a nagy hasznot hozna az országnak, – legalább az a pénz, akit gyapottért adnak, megmaradna az országban.

A gyapottmag olyan nagy, mint egy borsószem, de fekete, és most kezdik vetni. Nem nő nagyobbat másfél arasznyinál, de egy szálból három vagy négy ág is jő ki, és azon mindeniken egy-egy gömbölű gyümölcs függ, amely olyan, mint egy kis zöld dió, és annak a virágja sárga. Amég meg nem érik, ha felnyitják, enyv forma materia vagyon benne; de mikor érni kezd, abból az enyvből lészen a gyapott, és magában kinyílik, hogy a meleg jobban megérelhesse. Amidőn pedig septemberben egészen kinyílik, megfejéredett, és a haja megszáradott, akkor kiszedik a gyapottot a hajából magostól. De minthogy sok magja vagyon, és a gyapott úgy jött ki szálanként abból a magból, hogy újjal is nehéz volna a magról letépni a gyapottot, azért itt az asszonyoknak olyan kis kerekek vagyon, amelynek két tengelye vagyon; egyik vas, a másik fa, egyik egyfelé fordúl, a más másfelé, úgy, hogy amidőn a gyapottat magostól köziben bocsátják, csak a gyapott megyen által, a magról lefoszlik, és tisztán esik le másfelé, és így könnyen választják el a magjától. Az olyan kerék nélkül egy marokni gyapottat egy nap meg nem lehetne talám tisztítani a magjától; de a kerékkel egy zsák gyapott kevés. Ihon már készen vagyon a gyapott, csak fonja ked.

De édes néném, minthogy a gyapott nálunk meg nem teremne, ked más hasznot tehetne a mi országunknak, amelyért méltó volna a ked nevét aranynyal leírni az erdélyi históriában. Ha az isten haza viszi kedet, miért nem lehetne kednek annyi selyme, hogy a szükségre valót nem kellene pénzen venni? Ha kedtől meglátnák, más úri asszonyok is követnék, és lassanként a haszonért a közönséges renden valók is felkapnák. Idővel nálunk is elbővűlne, valamint más országokban, aholott is csak lassanként kezdették. Ebben az országban egy görög császár bőven megajándékozott két missionárius papot azért, hogy ők hozták messze országról legelsőben a selyemeresztő bogárnak a tojását, aztot itt kiköltették, felnevelték, elszaporították, és megmutatták, miképpen kell bánni velek, és a selyemmel. Ők azt, mint okos emberek, mind megtanulták volt. Itt hogy elszaporodott, az oloszok is felkapták a görögöktől, az oloszoktól a spanyolok, és a francziák idővel felvették, és így terjedett el lassanként, és így jött bé a haszon a kereskedéssel az országban.

Nevetném, ha ked lenne az első fundátora a selyemeresztő bogaraknak Erdélyben. Az ilyen dolgot ha valaki elkezdené, a többi is követné, és az olyat olyannak kell elkezdeni, aki ahoz tud; mert e csak éppen azért tetszik nehéznek, hogy nem tudnak véle bánni. Hogy is lehetne egy úri asszonynak kedvesebb múlatsága és hasznosabb, mint mikor látná, hogy egynehány ezer hernyó micsoda nagy serénységgel dolgozik számára. De minthogy azok az állatok nagy ehetők, és mihent lesznek, azonnal enni kezdenek, az ő legkedvesebb ételek az eperfának a levele. A fejér és a veres eperfa pedig csaknem mindenütt megteremne nálunk csak kevés fáradsággal. Énnekem pedig úgy tetszik, hogy nem kellene sajnálni a fáradságot az olyan munkásoktól, akik egy kevés falevélért selyemmel fizetnek nekünk.

Még előre megmondom, hogy ked nem tudná, mint kell bánni ezekkel a selyemcsináló munkásokkal; de minthogy egyéb dolgom nincsen, leírom kednek, hogy mit olvastam aziránt, azután úgy dolgoztassa ked őket, amint tetszik. Legelsőben is egy tiszta házat kell számokra elkészíteni, akin jó ablakok legyenek, ahová a verőfény bészolgálhasson, és ahová az egerek, se más egyéb kis állatok ne mehessenek, a szél se érje. A ház közepin négy czövekre egy gyéként kell teríteni ágy formára, vagy ha gyékén nincsen, apró vesszőkből kell fonni olyanformát, valamint a szilvaaszalókon vannak. A ház már megvagyon, hanem hozzuk már a világra a munkásokat. A selyemeresztő bogaraknak a tojása igen igen apró, hogy elig látja az ember, és amikor tojik, egy papirosra teszik, a papiroson hagyván egynehány száz tojását, az oda szárad, és azt jó helyre elteszik tavaszig. Azért vegyük elé a papirossat, és adjuk oda valamely kövér leánynak, aki aztot a kebeliben tévén, a melegtől egy kevés idő múlva ott életre kapnak. Mihent azt észre veszik, hogy mozganak, a papirosra gyenge levelecskéket tesznek, már megmondottam, micsoda fának a levelit. Amidőn egykevéssé nagyobbak lesznek, a fellebb megmondott ágyra kell őket elhelyheztetni, és csak gyengén kell őket bétakarni falevéllel, a derekaljok is falevél legyen. De legelsőben is arra kell vigyázni, hogy ezeknek olyan dajkát kell adni, aki munkás és értelmes legyen, aki a fiait szeresse, aki azoknak mindennap bizonyos órában fris levelet adjon, elsőben megtisztítván az ágyat mindennap a tisztátalanságtól és a levéltől, – e meglévén, azután kell reájok hinteni szép lassan az új levelet. Mivel semmi úgy nem árt ezeknek az állatoknak, mint a tisztátalanság és a nedvesség, arra vigyázzon a dajka, hogy vizes levelet ne adjon nékik, – az esős időben szedett levelet meg kell szárasztani, és ha látja, hogy eső leszen, még előre kell levelet gyűjteni, és nem kell, hogy bőjtöltesse a fiait; mert ezek a kis állatok, minthogy kevés ideig élnek, azért az időt el nem akarják veszteni, és szűntelen esznek. Hogyha olyan nagy szükségben találnának esni, hogy falevelök nem volna, olyankor lehet saláta- vagy káposztalevelet nékik adni, eztet ők megeszik; mert a szükség reá viszi, de ilyen eledeltől a selymök sem lészen olyan jó. A dajka tisztán és jó eledellel tartván fiait, arra igen vigyázzon, hogy amidőn szép idő vagyon, az ablakokat estig nyitva tartsa, és a házat tisztán tartsa; mivel a tisztaság és a jó áer ezeknek igen egészséges. De egy kevessé nézzük meg, hogy micsoda változásokon mennek által.

Ez a féreg a tojásból kikelvén igen igen kicsid és fekete. Egynehány nap múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik, fejérebb és zöldes ruhát vészen magára, – egy kevés nap múlva az ételt teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig, – azután bánkódni és nyughatatlankodni kezd, úgy annyira, hogy a nagy erőltetésben megveresedik, – akkoron a bőre megránczosodik, és azt leveti; no már harmadik köntöst veszen magára! hát nem elég egy holnap alatt háromszor változtatni a köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú leszen, mint annakelőtte. – Egynehány nap jól évén, ismét mély álomban esik, – abból felserkenvén új inget veszen magára, azaz: új bőrt. Azután ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog. De végtére mindazt, mind az életet, mind a társaságot megúnja, és mindezektől el akarván magát vonni, olyan kis remete házacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem lehet eleget csudálni, se a teremtőt eléggé imádni. Édes néném, elúntam már az írást is, azért félben szakasztom a mi remeténk munkáját, – másszor leírom. – Hanem most arra kérem kedet, hogy az egészségre vigyázzunk; mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.

LXI.

Rodostó, 23. maji 1725.

Édes néném, megbocsásson ked, hogy hazudtam, vagyis inkább, hogy a pennám hazudott; mert Rodostóról datáltam, holott nem vagyunk a városban, hanem mellette; mert tegnaptól fogvást sátorok alatt lakunk. Ha tanácsot kérdettek volna tőllem, másszorra hagytuk volna a táborozást; mert a vászonház csak akkor jó, amikor másképpen nem lehet: de az úr akaratján kell ügetni.

Elég a, hogy itt a sok, kevés, semmi dolgaimtól ment lévén, szabadoson elkísérhetem kedet a mi remeténk látogatására. Menjünk már most hozzája, és nézzük meg, micsoda barlangot épít magának; mert az utólsó levelemtől fogvást elég ideje volt, és ha egyszer bézárja magát, azután nem szól hozzánk. Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemben ott hagyók félben, hogy ez az állat végtére egy kis selyemházat épít magának. Amidőn ez az állat ahoz akar fogni, az ételt elhagyja, és mindenütt keres magának olyan helyt, ahol epíthessen; azért seprőágakot hintenek néki, és falra is ágakot függesztenek számokra. Mihent az ágokra felmásznak, azonnal elkezdik a selyemeresztést, és köröskörűl bepólálják magokat. Az első selyem nem olyan jó, mint az utánna való. Amidőn magokat egészen és jól bétakarták volna, azt a kis házat belől ismét megbéllik olyan gyenge és tömött hártyával, ahová az áer nem férhet. Ezt az utólsó munkát elvégezvén akkor elaluszik, és a változáshoz készűl, valamint látjuk, hogy a hernyók pillangókká változnak. Ahoz a változáshoz pedig két vagy három hét kívántatik. Amég ez eltelik, addig jó megtudni, hogy az a kis házacska olyan formájú, és olyan nagy, mint egy galambtojás. A selymet, amelynek hasznát veszik, úgy kell gondolni, mintha a tojást selyemmel béborítanák. A hártya, amelyről szólottam ide feljebb, olyan, mint a tojásnak a haja. A három hét eltelvén az alatt halottaiból feltámad, de más formában; mert a házán egy kis ablakot fúrván onnét szép fejér ábrázattal, és szárnyakkal repűl ki. Az előbbeni köntösét a házban hagyván, a házzal együtt a dajkájának hagyja fáradságáért.