ÁLMA.

Ez a szó «álma» a legkülönbözőbb nemzetek nyelvében feltalálható s mindenikben valami kedveset, valami szépet jelent.

A latin legkegyesebb istennőit ruházta fel e melléknévvel, az arab nyelvben «álma» azt az égi kört jelenti, melyet a nap felkeltétől lenyugtáig leir, a német hegylakó a havas csúcsait híja e néven, a török jó nyereséget ért alatta, a magyarnak is kedves eszme a lélek boldog földi más világa: «álma»;… az angolnak is jelent ez valamit…

Az angolban azt jelenti Álma, hogy egy dicsőség teljes napon ellenség földén nyolczezer angol verekedett háromannyi ellenséggel – és győzött.

Beszélik, hogy ebben a csatában csodavitézséget tüntetett ki minden bajnok, beszélik, hogy igen sokan estek el dicső, hősi halállal. Ki győzne annyi hősnek szobrokat emelni?

Beszélik a többiek között, hogy a csata kezdetén két férfi állt egymás mellett, egy öreg alezredes és fia.

Az alezredes Indiákon végezte véres iskoláit, afghanok és birmanok elleni harczokban, a fiu, – szép husz éves gyermek volt, – most jött legelső vizsgálatát letenni.

Olyan nagyon szerették egymást, mintha még most is egy volna a gyümölcs a fájával. A jó, gondos anya azon bizalommal bocsátá el egyetlen gyermekét, hogy hiszen ott leend mellette édes atyja, az a régi hős, a ki már ismerős a golyókkal és szuronyokkal, a ki megvédi, ha kell, gyermekét.

Ritkán lehetett őket egymástól különválva látni, a hol az apa jelen volt, bizonyosan lehetett gyanítani, hogy a fiu is közel van; ha az egyik virrasztott, a másik ébren volt, éjjel, ha aludtak, egy köpönyeg volt takarójuk; egészen példabeszéddé vált egymáshozi szeretetük.

Az almai csatatéren is egymás mellett állottak, midőn elkezdődött a harcz, s midőn a fegyverropogás, a harczrobaj között egymásra tekinte a két bajnok, mindig azt látszott mondani: «nem vagy magad, én is itt vagyok.»

– Rohamra férfiak! hangzott a vezérszó s az angol hadtömeg, mint egyetlen gép veszedelmes karja egyszerre megindult a halálos ölelkezésre.

Az apa és fiu megszorítá egymás kezét; marokra a kardot, előre az arczot, úgy indultak a rohamra. A közvitézek gyönyörűséggel néztek reájok, hogy megy elől olyan bátran mind a kettő.

A támadókat egy egész pokol fogadja repülő szárnyatlan ördögökkel. Lám az ördög nem olyan, milyennek a régiek festették, hosszú farkkal, kecske lábbal, hegyes szarvval; egy gömbölyű, sima fekete alak az egész, kisebb és nagyobb, sem keze sem szárnya, sem hegyes szarvai; mégis úgy repül, úgy fut, úgy elvisz, úgy megöl.

A mint egy-egy búgó gömb elcsap a rohanók feje fölött, olyan önkénytelen elsápad az ember: ez a halál szele volt; a ki még nem hallott ilyet, a lélek is megborzad benne. De a vén katonák ismerősök már ezekkel a dongó bogarakkal, mik a halál éjszakájára előjőnek; némelyik füttyent, mikor a fül mellett elcsap, a másik még messziről tüszköl, mint valami tüzes paripa, van, a melyik rekedten zizeg, mielőtt czélba találna; de egyiket sem látni mikor jön. Mese beszéd az, hogy a golyót ki lehet kerülni: a golyó a sors!

Az öreg katona gyöngéd büszkeséggel néz fiára: vajjon remeg-e, vajjon elsápad-e? Hisz az a mértéke a jó katonának, ha elpirul, vagy elsápad az ágyuszóra.

Ez bizonyára elpirul. Arcza hős indulattól ég s az előre nyujtott kardnak még csak a hegye sem reszket. Apja fia!

Milyen derék katona lesz majdan belőle! Mennyi dicsőség vár reá, milyen fényes pálya áll előtte! Évek mulva hogy fogják nevét dicsőíteni! Azt mondandják: jobb volt apjánál!…

… Egy lövés a fiut úgy találta sziven egyszerre, hogy rögtön leroskad és meghal.

Még a legbátrabb, legkeményebb harczos is megdöbben, midőn e szép, bátor ifjut elesni látja maga előtt, midőn az hátra hajtja megtört fejét: arczán halálos sápadtság vonulva el hideg árnyékával és szemei elhomályosulva.

Óh az ember úgy szeretne megállni a harcz közepén, hogy őt megsirassa!

Mennyi szép remény, mennyi szeretet, mennyi büszkeség, és ime itt fekszik mind az letörve.

Az ősz apa, kinek karja felfogá a leroskadót, leereszté a véres hullát a földre, s azután megvillantá kardját.

– Előre fiuk, csak egy katonával kevesebb.

És rohant az ellenfél érczsorai közé és győzött és elesett; – és az egész nem került több időbe, mennyibe került nekem, hogy leirjam.

Azok a szuronydöfések bátor mellén tanusították, mily erőszakos kézzel zörgetett azon az érczkapun, melyen egyetlen fia előre eltávozott.

Csak egy katonával kevesebb!

A nagy urak gyűlésében, ott, a hol kártyát játszanak országokra, nemzetekre, és sakkjátékot igazi királyokkal, a hatalmas angol nemzet gyűlésében azzal vigasztalta nem rég egy méltóságos főfő úr a háboru eredménytelensége felett zúgolódó nemzetet, hogy hiszen csak harmincz ezer angol esett még el ezen harczban!

Csak harminczezer katonával kevesebb…

… Ez a két mondás… hasonlít egymáshoz valamit…