A KHÁMOK UTÓDA.

I. TATÁR-PHILOSOPHIA.

Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés szerinti hosszúságra; az elejére és végére állítanak egy-egy izmos ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly- és ökörbőrrel: ebből áll az építészet. Egyszerű és szép.

Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen hamar el lehet vele készülni, azon kivül tekintetbe veendő az egész építkezés olcsósága, nemes egyszerűsége; e mellett a tűzkármentesítés egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.

Semmi sem könnyebb, mint ez építkezési rendszer mellett az évszakok különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alakú tetőt, ugyanazt nyáron ékes földi tökkel s más díszes növényekkel futtatják be; mint az édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a midőn minden ember háziúr volt.

Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál, mert ez csárda; a mit félig-meddig gyanítani enged a madzagra kötött eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most is tömlőben és kobakban hordják az italt.

A csárda belsejébe úgy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a míg az ember megismeri egymást abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporít; szokni kell a szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy valami élő állatra üljön le az ember ez ismeretlen alakok között; mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson; ez a fekete itt valószinűleg komondor, az a fehér amott ürü… biz az nem ürü, mert az bunda, oda terítették száradni a tűz mellé. De mégsem száradni terítették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok apró sajt olajtőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba aprít húst és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábú állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált legczélszerűbb mechanicai eszközöknek.

Egy óravártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok, bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsíros bőrkabátokban, hegyes fekete bársonysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a legfeketébb szeme van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában nem akad hasonlat.

Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát, a kinek első dolga pipáját kiverni s újra megtölteni. Azután szó nélkül körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba; kiki egyet-egyet kavarint rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megfordítja subáját, melyen eddig hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból, odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon, egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.

Lassankint eltűnik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső szem rizskásáig, az ott maradt faggyúömledéket végigkeni a gazda tenyérrel a subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről-kézre adatik, csorogván belőle kemény természetű pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bír többet kiszívni a szűktorkú kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első emberi szó:

– Mikor lesz már háború, gazda?

– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletű képét még szabályszerűbbé alakítva az által, hogy gyér-szálas bajuszát egyenesre söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két szarvacskát segítene nőni s kettős állán szinte két osztályba rendezte szakállát.

– Valaminek kell történni előbb-utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén nem, jövő esztendőre.

– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket így vigasztalsz! szól egy öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmúlni nem tudó sebhelyek. Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit. Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.

– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert erre a körülkerített földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre; hanem csak úgy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszú békesség, hosszú háború. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen, öten laktunk egy kunyhóban, most három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaporodtak a sáskák a vidéken, tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztították, jövő esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztítani a sólymokat, hogy szárnyaikból forgókat készítsünk süvegeink mellé.

– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg mellett csak hadakozó férfiak viselik. De én mégsem tudom azt hinni. Ki viselne háborút minálunk? ki viselne háborút a moszkóval Krimiában! Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk urai voltunk; ágyúink, váraink voltak, lovas hadseregeink, híres vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett: mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket, lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?

– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet, mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket ölték? Elég azt tudni, hogy az idő itt van és a minek meg kell történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen tudnak halni, tehát a háború szükséges, hogy megkönnyítse azt nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma nem, holnap.

– Már az igaz, erősíté egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi, te idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.

– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik, egyre építi a várakat, sánczokat hány, ágyúkat önt. De minden sáncz kifelé van fordítva, minden ágyú a tengerre ásít, benn az országban egy vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál hatalmasabb s a ki túl van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerályon eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik. Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel, szigorúan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.

– Vajha úgy lenne; sóhajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki vénségemre négy új fogam, hogy újra lesz kit harapni velök.

– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.

– Értik a szót, felelt ez röviden.

– Szaporodnak-e szépen?

– Nem is fogynak ám.

Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.

– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat. Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta bélyegeztetni, de a legelső kirúgta két kozáknak egynéhány fogát, a többit aztán csak úgy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsarához értek, eléjök kerültem, tüzet raktam nádkévékből az útfélen, a tűzre egy pár avas lóbőr-darabot vetettem; a mint a bűzt megérezte a ménes messziről, szétrúgott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.

– Hát úgy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől?

A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:

– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.

Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor őrtállani maradt künn az útfélen, a míg gazdáik odabenn mulattak; e szóra az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, míg a fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetiesen vonítani.

– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne; szólt a fiatalabb tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előre rohantak; azzal visszabújt odujába.

– Feküdjetek le és tegyetek úgy, mintha aludnátok. Nagy csomó dárdát látok mozogni az úton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire lesz szükség?

Az étel, ital maradványait hirtelen félretakarították; a férfiak lefeküdtek a veremfal mentében, a csapláros egy csomó nedves tőzeget vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szűrödött keresztül.

Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.

Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.

Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok, melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.

Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt, s körülfogta a csárdát.

Az első tíz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.

Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbírja, a mit meglehet, de ez az atmosphaera nem embernek való.

– Héj, korcsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az új vendég, a hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz itt?

Szinte keresztülbukott a megszólítotton, a kit nem bírt meglátni a sűrű füst között.

– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna, hogy jösz, rozmarinnal fűtök és levendulaszárral; de magam számára, csak a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.

– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.

– Mi légyen az, méltóságos uram?

A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszú valami, a mi faggyúból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az addig ég, a míg a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. Ilyen nem termesztődik ezen a vidéken.

– Szép ország. Hát ennivaló van-e?

– Parancsolod méltóságos uram, hogy egy ürüt levágjak?

– Úgy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.

A csapláros odagyűrte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebbik hibája volt az, hogy halzsíros bagaria szagú volt. Az érdemes vendégnek kedve lett volna az egészet a fejéhez vágni, ha utasításul nem lett volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.

E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem szétnézett a hosszú kunyhóban.

– Hát azok mik ott a földön?

– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek aludni.

– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.

A csapláros megindult a parancsot teljesíteni, a mi nagy munkájába került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak mégis.

Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihúzott a ház oldalából egy pár karót, s azokat tette a tűzre, a mik ismét barátságos lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette a szomszédját.

A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerűen nevelt vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet bírt gerjeszteni a gyöngébb szivűekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a szemeikbe nézzen.

Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakínálta nekik a kulacsot, melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.

«Semmirekellők!» mormogá magában a tiszt. «Mindig nagy bőjtjük van nekik, valahányszor az orosz kinálja őket baráti pohárral.»

– Jőjjetek közelébb!

Azok elejbe álltak nagy jámborul.

– Melyitek járatos ezen a vidéken?

Mind egytől egyig.

– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia város?

A korcsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.

– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot. Nem ismeritek ezt a nevet?

Azok egymást taszigálták könyökkel:

– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.

A tiszt boszúsan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt kiterjeszté a tűz előtt.

– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.

A tatárok belebámultak a kékre, zöldre festett földabroszba, s legalább is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda festeni.

– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név alatt: «Mirobieloszláv?»

– Azt ki sem tudjuk mondani, biztosítá őt a csapláros.

– Ezt a nevet mi adtuk neki, értesíté őt az orosz. Mi neveztük így el.

– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk, merre van! felelt a csapláros.

A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az, lehetetlen, hogy gúnyolódni tudjon.

– Vigyen a manó benneteket, ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No segítsetek kimondanom.

Azok olyan szivesen segítettek volna. Látszott ábrázatjukon.

– Valami nagy tatár úr lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…

Az emberek most is csak a fejüket rázták.

– Hogyne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a legtöbb ménese neki van.

Mindenki vállait vonogatta rá.

– No hát kié ez a ménes, a mi itt legközelebb legel?

– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.

– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem jutott ez eszetekbe?

– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan úr, a ki maga fűt be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.

– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főúrnak mondják, a ki az uralkodó fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.

– Régen volt az, uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az, a mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta zsiradékért az örménynek.

Ez a tudósítás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.

Azt mondják, hogy igen szép unokája van, kérdezgeté tovább kiváncsian.

A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.

– Kivált, mikor nem kormos, magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett úgy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.

– Hát mért futnak?

A csaplár súgva felelt.

– Mert nyavalyatörős szegény.

– Menykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósítások nagyon rossz kedvre hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az unokája van, bámulatos szép volt.

– Talán az atyja volt valami ocsmány, veté közbe a csaplár ártatlan együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.

– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hívják azt a várost, a hol Mirza Kobul lakik?

– Mezre várnak, uram.

– Úgy, úgy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy úgy elforgattok minden szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?

– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.

– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.

A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene utazni.

– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom. Melyitek ajánlkozik vezetőnek?

– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az útat.

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállát, s biztosítá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a díját befogják tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belékapaszkodott, s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsóhajta: – Allah segíts! – azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a lóról s ismét újra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag: – Allah segíts, de ne olyan nagyon!

A kozák úr kaczagott hangosan.

– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé, mert sebesebben nem birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt végig a sík rónán, a szakadékos bérczek felé.

II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.

A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát is adta egyúttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny útra fognak jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jőjjön a sötétben s egymást letaszigálják.

A keskeny lovag-út eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros süppedék között, melyben csülökig dagasztottak a paripák, azután meg felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit horzsolá néhol s kényszeríté féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant zugó csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.

Itt valóban egy pár elszánt ficzkó úgy megállíthatna egy egész hadsereget, hogy sem előre, sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai közül, ha valakinek szüksége volna azokra.

A hegy gallérjáról megint sűrű rengetegbe vezetett az út, hol igazán csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem láthatta a sötétben. Csak úgy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy kolompolva ment legelől.

– Te ficzkó, szólítá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt, lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad ficzkó, tudsz oroszul?

– Nem ragad rám, uram, felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják, hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat, vagy szaladok.

A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.

– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének oroszul.

– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.

– Miért nem? Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.

– Nagy gyanúm van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta hordoz alá fel haszontalanul, pedig ha akarná, félóra alatt keresztül vihetett volna rajta; de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös tömkelegből.

– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.

– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat. Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra mulattatta; csupa tatár tréfa.

– Honnan gondolod azt Alabin?

– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a ficzkó leirásától.

– Karvajoff volt itten?

– Igen, még a foglalás első éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember; mindig azon törte a fejét, hogy lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni. Természetesen rajta kapták. Bizonyítványt ugyan nem tudtak ellene találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s egy sem vallott rá, hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya, a kinek szépségéről még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a maga idejében nagy hódító volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának élete az ő kezében volt; ilyenformán egy év mulva minden további baj nélkül ki is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy személylyel többnek találta, mint egy év előtt.

– A gutát!

– Egy szép kis hat hetes sívó rívó csecsemővel; a ki egészen az anyjához hasonlított, s kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejű gazember azt állítja, hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni adóbehajtásra engemet küldjön ki.

– Te is elutaznál a Kaf hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor született.

– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.

A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken, miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár e végetlen rengetegen át vezette őket.

– A Mirza rossz fizető lehet, folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név lehet.)

– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.

– Hátha valóban úgy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa magának, csupa drága achat- és karniol-kővel volt kirakva, s egyedül a pipagyűjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.

– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.

Véget szakíta a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az út az erdőből kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A míg az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt oldalával, s bevilágította szépen az egész szomorú vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén egy hosszú mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Túl a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alakú hegy sűrű erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi hasonlított egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kúpokkal, hegyesen végződő kúptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:

– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.

S azzal úgy tett, hogy a míg kezével keletre utalt, a lova fejét éjszaknak irányozta.

– Megállj! ordítá rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt út, mely a városon keresztül egyenesen a kastély felé visz.

– Még sem visz az oda, méltóságos uram.

A főtiszt kihúzott egy pisztolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

A tatár megfordítá szépen a lova fejét.

– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.

A főtiszt inte szemével társának: így kell ezekkel a ficzkókkal bánni.

Az út egyenesen vitt keresztül a városon, melynek sárkerítése mindenfelé beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még kifordult küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt-ott keresztül villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a hold, világosan el lehetne olvasni.

Itt azonban félre áll a kalauz lovával:

– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az útat.

Alabin ráhúzott egyet tréfás ostorával s sarkantyúba kapva lovát, maga nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin visszafaroltatva lovát a szédítő örvény párkányáról. Nekem úgy tetszik, mintha itt valaha hid lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig. Négyszáz lépés volt a hosszúsága, két terhes szekér mehetett el rajta egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt esztendeje, hogy valami rossz ember felgyújtotta s a vízszinéig leégett; láthatod most is a csonka fekete hidlábat ott a víz között. Ez volt a legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene túl marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vízmederbe, s ott keresztül gázolunk rajta, úgy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér úgy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan fordítá ismét vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintve a várra.

– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?

– A holdvilág az uram, felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már, s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül vissza az elébb elhagyott hegyi útra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak medréhez vezette le őket. A víz több helyütt a ló szügyéig ért és a mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák és sziklák útmutatása mellett feltalálta a sekély medret, a hol veszély nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban úgy lakik itt, mint egy bezárt várban, jegyzé meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő útra kapaszkodtak fel, mely eléggé jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az útat, Alabin visszabocsátá a tatárt.

– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mívelt, a míg lovát innen is túl is felpofozva, visszafelé tudta fordítani. Sok csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen lovagja alatt, ki úgy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a míg csak láthatták. Nincs több ilyen ostoba lovas.

Mikor azután az út kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor leszállt az a lováról, egyet szorított lova hevederén, gyorsan felvetette rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit szólt hozzá s azzal büszkén felemelte délczeg nyakát a mén, egyet nyerített nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült, mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi úton fel és alá: a nedves kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-útnál azonban nem tért arra felé, a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak hallottunk czímeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem volt túlzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a tulajdonos, hanem a meszet a falról és a fát a kapubálványból s a zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe; az útat körül elrontotta már az időjárás, de még nem engedte benőni fűvel, hanem kengyelvasig érő sárban kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szűk bejáráson át a tágas, ronda udvarra bejutott.

Valami kellemetlen, visszataszító volt az egész látványon.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből esett marhák bőrei lógnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna s szalmaboglyák s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

– Ki van idehaza? kiálta Alabin még hangosabban.

E szóra egy hosszú vályogépületből, mely a kastély hátulját keresztben elzárta, előbújt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s nagy lomhán oda czammogott az úri vendégek elé. Mondott is valamit; de azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai közül beszélni.

– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.

– Odahátul az akolban, dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem most dolga van; egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– Hát a kisasszony itthon van-e?

– Az odafenn van a kastélyban.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jőjjön fel utánunk a kastélyba. A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt majd elhozza maga a kisasszony.

– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a látvány felül mulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya alól félszemüvegét s alig csíptette azt szemöldöke alá, midőn a megnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt kezében hozta.

– Ventrebleu! sóhajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.

Ez meglepő alak.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére nyomva összelapította volna az egész alakot; feje szélesebb, mint hosszú, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sandító szemek egyikének nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek szeles ujju tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve egy-egy lószőrből font karikagyűrű, s mely tenyerek, daczára a kivehetetlen rövidségű deréknak, még sem érnek soha csípőn alul.

A furcsa külsejű alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerű tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem bír magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállítva a mécsessel, s megpillantva a két fiatal férfit. Nem szól nekik, csak nevet, szüntelen feléjök fordítva orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécsest a hosszú rézsodronyra, mely a falból lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen mosolyogva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt fűzve, ki megigézve, elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasítsa őt magától, pedig iszonyodott tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rossz ember, nem akar engem férjhez adni. Pedig már tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza! Nézze csak, micsoda goromba ruha ez rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat vélt az által iránta tanusítani, hogy egészen reá dült.

– Oh az én nagyapám igen irígy ember, folytatá a kisasszony. Lássa, minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel morzsolgatva azokat ujjai között, míg a tiszt olyasmit érzett, mintha pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a csudálatos alak úgy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Vajjon az anyja nem hasonlított a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségű némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de liaisonba lépni egy ilyen özönvíz előtti szörnyeteggel, az már igazán kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számítható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Valóban maga volt az Mirza Kobul.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinű arczczal, melyet rendetlen szürke szakál és bajusz nőtt be, egész a szeme aljáig. Szemei olyan sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rossz lehet az öreg úrnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta segíteni s azt abból is gyaníthatni, hogy míg a másikra becsületesen csizma van húzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe húzva, a mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén, hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bújt az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben szégyenkedjék.

Az öreg egyet bicczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borjú te! kiáltott rekedt hangon; jó estét uraim. Pusztulsz innen, te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz innen mindjárt. Oh, oh, méltóságos uram, csípj egyet a karján és taszítsd el magadtól.

A kisasszony ordított mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha hírbe jött vele.

– Pusztulsz onnan, ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza! ordítá az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a kutyákat hozzam elő? No, eleresszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat, hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra-balra tekintgetve, elhagyta a szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a míg lement; egyik fokán el is botlott s azután úgy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy végre kezet szorítottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen, hogy melyikkel szorítsa meg az eléje nyújtott kezet: a mankóval-e vagy a korbácscsal?

– Nincs más mód, uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon felül őrült is. Úgy kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja az embereket. Mikor rájön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a kit megkap. Nem rég egy öszvérhajtsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy másiknak pedig leharapta az orrát.

– Teringettét! mormogá Alabin magában; ő sokat tartott az orrára.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem bírok már vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet, uraim.

– Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, a hol a kisasszony leharapja az emberek orrát s a nagyapa kutyákat uszít az unokájára.

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem bírt jönni. Ilyen kiadásban még nem olvasta kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban ijesztgetik a halandó embert.

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakíttatlanul mindenféle nyomorúságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki így elhálálkodik egy szivarért, kevés kilátás lehet annál nehány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakított a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször beszéltünk, s ki most egy széles kétfülű fatálat hozott nagy czipelve, mely tele volt párolgó pörkölt hússal. Elég lett volna az húsz éhes kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg úr. Üljünk vacsorához. Nagyon jó, finom toklyóhús, paprikás lében.

– Toklyóhús ugy-e? kérdé Alabin.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apríttattam fel nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

– Köszönöm, monda Alabin, nem vagyok éhes.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem nálad toklyóhúst pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, melyet kupában állítának mellé, s részvevő tanúja volt azon pusztításnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, hogy használni akarja az alkalmat, melyben saját házánál kedvére jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni kezd, hogy irtózik a víztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével, uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből. Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat, abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a míg a rozzant lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára danolt.

Alabin furcsán csóválta fejét.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, mondá Miriámnak. Ez a szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűztük a khámokat.

– Úgy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen jól vagy lakva.

– Egyébbel úgy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a mezrevári lakomára tartogatom.

– Csitt! megint jön valaki.

Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készítenek. Volt miért dicsekedni vele az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő szobában irtózatos ordítozás támadt, a mitől ha tetszhalott lett volna is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani; az öreg szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az öreg nem bírt vele, el is rekedt már az ordításban, a leány megfogta a kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: «nem ereszted el? nem ereszted el?»

A vendégek szobája közvetlen fölöttök volt, úgy hogy minden hangját e rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt-vetett volna odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kívülről. Az öreg jön vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek ordítását a szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlító süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg fejszével döngeti az ajtót kívülről; a kutyák csaholnak, vonítanak s dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány úgy sikoltoz!

– Miriám! ordít végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak. Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobában, mint ebben a kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni, hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.

– Inkább bekerített sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében, inkább kereszttűzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három esztendőt Szibériában, mint hogy itt várjam be a reggelt.

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, mégis édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, egy becsületes diófaszínű, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit mondogatott, hogy biz az úgy van; úgy látszott rajta, hogy a hallott dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, míg az adót a Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó borod?

– Nincs.

– Hát kávéd?

– Kávém? úgy hiszem, hogy az sincs.

– Theád csak van?

– De már az volt, hanem elfogyott.

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven rubel. Már most lesz, ugy-e?

– Hozatok uram Szimferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható egyéb, mint toklyóhús.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyú ideig fog tartani, míg Szimferopolból valamit elhoznak.

– Segíthetünk rajta, uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell megtérítenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

– Ráállok. Nyilt számvetést adok.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy nyargaljon egy tatár Szimferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)

A házigazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már útban találák az érte küldöttek s siettek vele vissza Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kívül a szobából, s midőn hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?

– Nem tudom, uram. Tán csak nem vétettem valamit?

– Igenis hogy vétettél. Tíz esztendő óta nem fizetted az adót.

– Mitől fizessem azt, uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a vizen. A mi ingóbingóm volt, felettem, elfizettem adósságba; jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem az, a ki az útfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled, uram, száz dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és ha találsz bennök valamit, kérlek, adj nekem is belőle.

– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?

– Én is azt hiszem, uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem is minden újhold éjszakáján, hogy valahol felveti magát a tűz, de még eddig nem akadtam rá.

Alabin boszús kezdett lenni.

– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?

– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.

– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.

Miriám közbeszólt:

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az úton, a melyen ide jöttünk?

Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám, vezettesd el magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell hajtani lovait, de a parancsnak teljesítve kell lenni; és ha nem volna egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek, kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egyúttal, hogy ha szükséges leend, én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza, még pedig minden sántítás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirúgta maga alul szamarát s a mint szemközt álltak egymással, a kapu be levén zárva hátuk mögött, elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a könyeik csorogtak bele.

És megszorítgaták egymás kezét és újra kezdték a kaczagást. Még azután is kitört belőlök, a hogy egy hosszú csigalépcsőn felmentek a malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.

III. SZENDERELI.

A malom előre-hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállították. Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett átbújva, annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából előrohanó víz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve, az imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszú tekervényes út nyilt előttük, melyen csak egyesével lehetett végig haladni; mindenütt szilárd pallókon jártak, mik alatt a földalatti víz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha a pallókat felszednők, nem igen lehetne ezen az úton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, így is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza.

Nem sokára egy nagy tágas amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be nem érte. Az út itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vízmedenczének tünt fel, mely keskeny zsilipeken ereszté alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot elrekesztjük, akkor úgy megtölti a víz az egész utat, hogy még gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogyne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van keresztülvive, nagyon jól.

Az út mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek nyilásán át, mint valami négyszegletű hold, a sötétben világított le a távoli ég.

– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlítésre. A magasból lefüggő erős vassodronyra bivalybőrből készült csónak volt akasztva; a három férfi beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tíz percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerű feljárást, melyet lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba, a Mirza megragadta Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába, mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán, melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn síma rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott kövér búzatermés hullámzott, körül hosszú kazalokban állt már a begyűjtött széna, s gyönyörű gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült kastély, olaszos tetőzetén körül lehetett járni, s mindenütt nagy keleti virágok ékesíték az oszlopokat és korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a szétárasztott víz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk-erdőség láthatlanná tevé minden oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben úgy virult, úgy bujálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi meredek sziklafalon végződik, mely a Jura-hegyek felé mindinkább magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a mit azóta véghezvittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló guanót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák, a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete anyagot, szétteríttetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második évben újra bevetettem. Nézd, milyen búza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörűséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt: milyen piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi fecskendőké; mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tizenkét esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött híres kertjére s még nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a fölösleggel s egész szeszgyárt foglalkoztat a hulladék. Egy szóval, édes fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább is körülkerítve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki soha s odaállíthatná ágyúit és várait, még sem nevezhetne bennünket magáénak.

A három férfi megszorítá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a hárman értik egymást.

– Oh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat minden nemzetnek, de ez a hely, az egyik bükkfától a másikig soha sem lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről mindig megérezze, mikor következik rossz idő és mit soha ki ne vághasson onnan.

– Oh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig újra kezdhetjük.

– Hogyne esnék az jól, mondá az örmény, összeérő szemöldeit még összébb húzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! A hol a régi templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét és a római hitű a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult, mintha ketté vágták volna kedvét; hallgatva mentek egymás után, későre szólalt meg a Mirza:

– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?

– Való. Angol nőt vett el s leányát is e hiten neveli, titokban.

– Különös; monda az öreg. A Giráj család utolsó fejedelmének leánya protestáns.

Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot építtetek. Legyen hol imádkozni Giráj leányának.

Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.

Kívül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek karcsú derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal, miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bújkáltak. A természet és a művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló keleti növény egymással versenyez gyönyörű szinekkel, a lépcsőket fedő nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a szines ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok terméből cizelirozott arany lapozatú ajtón át nyílik a szökőkút terme. Középen alabástrom medenczéből, zománczos tengeri csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s le-leszáll csevegni, énekelni a jázminbokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollú énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára s ott mindenféle kedves bohósággal tanusítá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha fülébe akarna sugdosni.

– Látod, megismert! szólt a Mirza és úgy örült neki.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához nyúlva, mire az ujja hegyére repült s úgy ugrált egyik ujjáról a másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik Mirzához lépve, annak kezét sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s azután hátrább vonulva az örménynyel szorítának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg nemzeti öltözetet visel, hosszú, alól hasított virágos selyem kabátot, apró zsinórzattal, azon felül kurta derekú posztó dolmányt, mely szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van így.

– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.

– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.

– Itt van már Dzsula?

– Előttetek egy órával érkezett meg.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket ebéd felett.

– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy már harmadszor öltözteti kisasszonyát újra, ki ma nagyon szép akar lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, súgá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a vén Mirza, éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne s a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva a Mirzához, kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:

– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?

– No csak hagyj békét, hadnagyocskám, szabódék a kecses alak, ne ölelgess még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös vizet, a mivel, ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza és a többiek azt mondták, hogy igaza van.

Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:

– Jöhettek. Elébb csak te jőjj, Miriám.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szíve dobogása miatt.

A nehéz virágos függöny félrevonult s ott állt előtte – Szendereli.

Gyönyörű szép tünemény ebből a világból!

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak úgy nézheted, ha nem mosolyog, mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; ki húz ki belőle? Ha csak az ő fehér kezei nem. Pedig ha a fehér kezét megszorítod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és odatemetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen, Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon a szép földi tündér s úgy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge bársonykezecskét ajkaihoz szoríthatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az ifju szeretőkre s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy jőjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is úgy tudna örülni, mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod, hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal embert, a ki tégedet bizony szeret s midőn kisasszonyod férjhez megy, te másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged óhajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te, Kuván?

Azzal megtaszítá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon és komoly arczot csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz, szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb látlak, mint száz meg száz embert.

– Úgy van, úgy, állíták a jelenlevők mind, bizonyítva ki ezt, ki amazt, hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó izűen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosz tiszt, majd megmondaná az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, mikor így a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le az arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni, szólt Miriám. Nekem az egész úton kellett hallanom ábrándjait Mezre vár csodaszép úrnőjéről. Ha tudta volna, hogy ilyenkor milyen közel áll egy egy késdöféshez!

A csodaszép úrnő hálateljesen szorítá meg Miriám kezét s megengedé neki, hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a gyönyörű keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarkú sült madarakat-e, vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép úrnőt, a ki azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s míg a többiek vendégeskedtek, elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti faj vére úgy felháborodik, úgy kivánkozik vissza a multba; a nagy poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki, melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzdító tatárdalt:

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám nem állhatta meg, hogy ne segítsen neki; Szendereli is biztosabban énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nemsokára az egész társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos, minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban azokat a mély zúgó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata végsóhajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sírtak keservesen.

Ez a vége náluk minden táncznak.

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb, hogy már este van, haza is kellene menni; Miriám akár reggelig ott maradt volna s kész volt újra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték újra rongyos öltözeteiket.

Miriám azalatt százszor elbúcsúzott a szép Szenderelitől, meg is kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlúd, elfeledtem elbúcsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s kiragadva magát társai közül, mint a szélvész rohan vissza árkon-bokron keresztül Szendereli felé s odaérve térdreborul előtte s megragadva kezét, kérdi:

– Szendereli, szeretsz-e engem?

A leányka mond, hogy «igen», melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik meg a halvány liliomon. Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen társaihoz. Azok mondogatják magukban: «ez aztán a jó vér!»

IV. MIRIÁM.

A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve számukra egy csoport hosszú szőrű csikó, négyesével egymáshoz pányvázva, azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek velök szerencsésen a városba.

Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a javát válogatta.

Még azután egy hétig mindennap átjárt Miriám lovakat válogatni, s a mit ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.

Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a «jöttünk-mentünk, ettünk-ittunk»-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.

Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.

Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált; hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.

Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:

– Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám. Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábízni a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden falat kenyérért Szimferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.

Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bűn terhe Miriámra volt szépen áthárítva, a ki naturalizált tatár levén, egy Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt viseljenek.

Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet sokáig.

Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal tekinte Alabinra.

– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyügyűbb embernek tartom az ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár tulajdonosa, Mirza Kobul, egyike a leggazdagabb embereknek, s íme társam nem tud rajta néhány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verst-nyi távolra az ő szövetségében áll, úgy hogy ő mindent elébb megtud, hogy sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek. A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszít unokájára, a ki egy valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde, így adta ezt elő ti néktek társam, Alabin őrnagy. Mindebből egy betű sem igaz. Én azt az egész környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét nekem igérte. Az, a ki éjjelenként a vendégeket ijesztgeti, nem az ő unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére, kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a kastélyban; pedig az csak színjáték gyöngébb szivűek megpróbálására.

A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s kezdte őket rendkívül érdekelni a fölfedezés.

Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.

– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?

– Kérem őrnagy úr, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz fegyveres embere van, s ha neki úgy tetszék, minket minden kozákjainkkal együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s így minden fortélyait jól ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében, tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vertpénz van birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem lehetetlen. Ha a tábornok úr kegyeskedik e felőli felfedezéseimet tekintetbe venni, kérek néhány órai magános kihallgattatást.

Karvajoff rendkívül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az ebéddel, s elzárkózott Miriámmal.

– Tehát te azt állítod, hogy a Mirza unokája nem azon rút alak, a kit én előttem Alabin leirt?

Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.

– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van tanítva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.

– Szenderelinek hívják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És szereted te azt a leányt?

– Szeretem uram.

– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?

– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól és akkor nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig úgy nyerhetném el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között; hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll előttem és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem ismeri.

– Hogyan lehet az?

– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi termésével a reászorított nehány száz embert világ végéig eltáplálhatja, úgy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szorítani. A hegy két szűk hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el, melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van építve, a mi meglehetősen malomnak látszik, de pincze-ablakai ágyúkkal vannak ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az útról. Ez a malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen túl van a hegynek egy lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható, gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a farkasvermek oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenként elfoglalni a Mirza sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyúk ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, míg az ostromlók ágyúikat oda nem vihetik.

A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté Miriámot.

– Ez nagyszerű veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a Mirzát elfoghatni? Csellel vagy erővel?

– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje van.

– Tanácsoljál!

– Oroszul beszélek, uram; egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket, előmozdításokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek. Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy dandárnok vezetheti.

– Az sok neked, Miriám.

– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk.

– Mikor van az?

– Ezt sem tudhatja rajtam kívül senki. A Mirza fegyveresei úgy vannak elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál, harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei munkát és kézműveket folytat s így megy váltogatva valamennyin végig, úgy hogy a ki az ágyúkhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovasszolgálatot tenni.

– Ez nevezetes belrendezés.

– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába hozatalára.

– S mikor jő ilyen alkalom?

– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt a dandár parancsnoka leszek.

A tábornok megszorítá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül meg ne kérdezze tőle:

– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?

Miriám meghajtá magát és okosan felelt.

– Föltéve, hogy a felséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand meg.

És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét, mintegy áldásképen.

Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.

A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett. Senki sem bírta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után, miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól, bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem jött.

Miriám pedig haza ment, s egy czitrom levével e szókat irta egy ötrubeles bankjegy szegélyére:

«Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.»

Ezt a bankjegyet a láthatlan betűkkel egy borítékba takarta, melyet Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet irván mellé, melyben köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s azt egy tatárnyargoncznak adta át, ki ott a postai közlekedés fenntartója.

Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a dandárparancsnoki kinevezést.

V. AZ ÁRULÓ.

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott Szent-Pétervárra, ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: «Én elárullak téged, hogy te ne árulj el engem;» a főtisztek tudósítást adnak alárendeltjeik felől és az altisztek előljáróikról: egyik a másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas tűzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, hogy az édes anya elárulja tulajdon gyermekét.

Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert a törvények szerint a czár elsőszülötte a trónörökös; már pedig K. herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós trónra lépte után született s így ő a valódi trónörökös.

Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer: szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen szépen haladt mellette előre.

Az már köztudomású dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.

Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Miriánoff több főtiszttel együtt egy csoportban lovagolt, egyszerre a szabályszerű sortüzelés után összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek segélyére, akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujjnyival odább talál, épen Miriám mellén megy keresztül.

A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puskavessző körömvasa, melybe összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: «az áruló Miriámnak».

A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de Miriám maga közbejárult s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.

Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt, hogy amuletje van, mely félre fújja a golyót, mint a repülő szunyogot.

Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:

«Emlékül Miriámnak, az árulónak».

Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak felnyitása bizatott.

Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár paradicsomán kívül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt, hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mindezt nem késett a kormányzóval tudatni.

A titkos értekezleten elhatározták, hogy Mirza Kobul meg van érve arra, hogy fájáról lerázassék.

Miriám bemutatá tervét.

E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállítmánynak jönni Moszkauból. Már több ízben megtörtént, hogy az orosz kormány által küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti úton elvesztek. A kisérő csoportokat az ördögtorkolata nevű mély völgyben háromszorta számosabb rablósereg támadta meg, s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.

E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt. Ez álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.

Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebasztopolba, és azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb vakmerőséggel megrohanni, s mielőtt magához térne első zavarából a megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.

Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.

Azonban ezúttal kelepczébe kell kerülnie.

Jőjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jőjjön rájuk szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyilt parancsa a küldeményt átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az ördögtorkolatot, elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül Mezrevárba juthatni, s ilyenformán ezúttal ki nem kerülheti az arany álarcz a tőrbejutást, a miből ezúttal ki nem szabadul.

Mezrevárral azután könnyű lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre önkényt feladják azt.

Míg Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a legpompásabb mintákra készíte pálmás szöveteket, miken keleti fantazia remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.

A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet égetnek ott sokat, meg szenet, jó uram.

– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes munkát Szendereli a Mirzától, ráfonódva öregapja vén vállára símuló szép termetével. Ki megyen itten férjhez, hogy úgy készültök a lakodalomhoz?

Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza oly halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló; meg is csipkedte az arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan felelt neki.

– Hát te magad.

A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.

Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.

Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.

VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.

Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.

Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében. Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak együtt.

Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak segédeik.

Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok; parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az előkészületekről.

A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor fognak ismét alváshoz juthatni?

Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát kivánva, betértek hálószobáikba.

A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.

Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?

A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.

Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg kezét orczáján.

– Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.

Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.

Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban, melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.

A másik kettő arcza fekete fátyollal volt borítva.

Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az álarcz is tompított, mondá neki francziául:

– Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni, egyik szemét se hunyja le.

Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.

– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem hallani nem volt képes, merre távoztak el?

Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit, fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk felkelt-e már?

Azok azt felelték, hogy még nem izent le.

Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog onnan megszabadulhatni.

E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen elszakította.

Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni; csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint semmi az embernek.

Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.

– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.

Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.

Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé Bianofftól:

– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?

Az ezredes egész biztonsággal felelt.

– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre szállítani.

– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.

– Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a mit én nem is tagadhattam meg tőle.

Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.

– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.

– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.

– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még ráadásba száz granátost.

Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint a fal.

– Való ez? kérdé Miriámtól.

– Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt, kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napiparancsom szól.

Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.

Miriám megfogta az ezredes kezét.

– Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan. Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk, hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most siess utána gyorsan.

Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek; sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt szekerekből és granátosokból.

Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.

A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait. Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de még nem kapták meg.

Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van zárva.

– Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely kettős zárral volt belül ellátva.

Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.

Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.

Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt haditörvényszék előtt megjelenjen.

Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni, vagy onnan kijönni.

Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is voltak nyitva.

– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre fakadva a haditörvényszék elnöke.

Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek, mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».

– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel; midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja viselni.

Miriám keserűn mosolygott.

– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam, miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.

– Ha való; veté közbe szárazon Alabin.

Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.

Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözék.

– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.

– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.

A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon belőle.

VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?

Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja már közel volt.

Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»

– Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok, orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép. Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam előtt állni láttam.

Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot magyarázgatni.

– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.

– Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.

A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.

A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli szerelemnek.

Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.

És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle, és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis ragaszkodik hozzá.