A BAJADÉRE.

I.

Hová lesznek időjártával a hajdani szép költői képei a harczi világnak? Minden az egyformaság után törekszik, egész Európa fekete frakkban jár már és emeletes kalapot visel.

Hajdan lehetett miből alakokat festeni: ha megindult fényes török zultán spahijai, janicsárjai seregével; minden öltözet ragyogott a fényességtől, kiki viselte a pompás övet, melyet szép kedvese himzett számára otthon, turbánjába annyi gyöngyöt tekert, a mennyit akart, kócsagját, vagy paradicsommadarát lebegtette a kardcsapás szele; a délczeg paripák csojtárja a földet verte, s a hány kopja, annyiféle szalag lengett rajta. Szembejött reájok magyarok tábora, arany, ezüst czafrangos vitézek, kettős dolmányokban, skofiummal varrott, pillangókkal himzett bársony mentéik, farkasbőr, párduczbőr kaczagányaik csak úgy lobogtak a szélben, ha futtattak, mintha szárnyaik volnának, ezüst csillagokkal, aczélpikkelyekkel ékes pánczéljaik ragyogtak a napban, ezerféle nemes czimereiket a fényes pajzsokon ki győzte volna végig nézni?

Mostan más világ van. Megvarrják a százezer kurta dolmányt Stambulban mind egy formára, semmi paszománt sincs rajta, sem boglárok, drága kövek, fel kell azt ölteni a jámbor redifnek: illik-e rá vagy nem? senki sem kérdi azt tőle. Két ellentábor, két nagy kietlen erdő; az egyik pálmaerdő, a másik fenyőerdő, egyik fa nem különböző a másiktól. Tudomány lépett a költészet helyébe; mérnökök intézik a csaták sorsát, nem a hősök.

Mulatságos lehetett az idegen szemnek elnézni a mult években, hogy a midőn a fojtogatott Izlám egy kissé feljajdult, e rövid jajszóra minő minden alaku csoportok jöttek elé a próféta védelmére. Csodálatos ódon fegyverzetü, soha nem sejtett alakok, más világi öltözetekkel, kik mintha a keresztes háborúk óta el lettek volna téve, megbabonázva valami ezeregyéjszakai tündér által s valami kimondott bűvös szóra egyszerre felszabadulva az igézet alól, ismét előjönnének valahonnan a Vák-Vák sziget rejtélyes berkeiből, ugyanazon bárdokat és buzogányokat hozva magukkal, mik olyan jók voltak a frank lovagok nehéz vértezetét, sisakját összetörni.

Sok idő elmult azóta derék Paladinok!

A frankok nem viselnek többé pánczélt, a lőpor óriást és törpét egyenlővé tett.

Nem is azért vannak a frankok Sztambulban, hogy a szent sirt elvegyék tőletek, sőt inkább Sztambult jöttek megvédeni uj hatalmas ellenség ellen, kit még oroszlán szivű Richard idejében népnek sem tartottak.

A derült kedvü auvergnat nem állhatta meg, hogy szemökbe ne nevessen e furcsa hadaknak, melyek ha összetalálkoztak vele Sztambul temetőin, oly sötét arczokkal tekintének reá, mintha féltenék jövendő sirjaikat tőle.

Hát még mikor a hires amazon Kara-Gűz vezénylé lovas csapatját, a félig rongyos, félig aranyos kurdokat végig a Tsiragán palota előtt; ez a tisztes ránczos agg szűz, a milyenek otthon Frankhonban legfeljebb harisnyát kötnek, vagy fiatal unokahúgákat kisérgetnek dalidókba, hangversenyekbe; ez pedig űl a lovon és vezeti a szakállas férfiakat a csatába, az a hosszú dárda az oldala mellett csakugyan úgy néz ki, mintha egy szokatlanul nagy horgácsoló tűt hozott volna el magával. Olyan sokat lehetett nevetni rajta…

II.

– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?

– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról. Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig: mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét…

Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is terem ezen a véres mezőn.

III.

A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.

Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?

Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.

Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.

A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.

A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e együtt maradjunk mindig?

– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te meghalsz, én is meghalok.

A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak, hármas öldöklő roppanást.

Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.

Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és paripáik.

Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:

– Allah veled, te szép dicsőség!

A másiknál:

– Allah veled, te szép bajadére!

A harmadiknál:

– Allah veled, te szép élet!

Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.

A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.

Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.

Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű vigasztalással.

Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját simogatta.

Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.

A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt, énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.

Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.

IV.

– Szép bajadére! szólt a lovag egy reggelen, midőn lábára állhatott s ép erőben érzé magát, hol van kardom? hol paripám? hol vannak harczoló seregeink?

– Kardod? felelt a bajadére, hajh! az kihullott kezedből a csatatéren; – paripád? hajh! azt golyók ölték meg alattad; – harczoló seregeink? hajh! azok elmentek messzire.

A lovag elbúsulta magát e szóra; három nap nem szólt a bajadéréhez, három nap nem ízlett szájának sem étel, sem ital.

A harmadikon azt mondá a leánynak:

– Gyere velem a bazárra.

A leány szót fogadott szépen. A lovag ment elől; ő kisérte, megfogva karját, mert még gyönge volt az és ingadozott.

Künn a bazáron ültek sorban a vén kereskedők, pipáikat térdeik közt tartva, s a mint Szaif végig ment közöttük a bajadérével, mondogaták egymás között: – szép leány, ugyan szép leány.

Szaif visszafordult e szavakra.

– Szép ugy-e? ugy-e szép leány? – – Ki ád többet érte? – –

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok odasereglettek e szóra s megnézegették a leányt közelebbről, megtapogatták haját: nem hamis-e? megdörzsölték arcza színét: nincs-e festve? megkérdezék tőle, mit tud?

A bajadére felelt szépen: tud tánczolni, énekelni, férfiakat mulattatni, asszonyoknak rabszolgálója lenni.

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok igértek érte ötszáz, – hatszáz – ezer dinárt; ekkor odajött egy nagy, izmos szerecsen férfi, jobbra-balra taszigálta őket s azt mondta:

– Háromezer dinár érte!

A kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok szaladtak szélylyel és ültek helyeikre vissza; a nagy fekete férfi pedig átvevé a bajadére kezét a lovag kezéből, tett helyébe egy erszény pénzt és elvitte őt magával.

És a bajadére olyan jó volt, hogy midőn utoljára ránézett Szaifra, még csak nem is könyezett…

Szaif pedig ment – fegyvert és lovat venni a kezében maradt pénzen, s ha utána nézett a leánynak, sírt ő helyette eleget.

– Mit siratod? vigasztalák a kalmárok, a kupeczek, a csiszárok és szatócsok. Elég jó drágán eladtad, háromezer dinárért.

– Lett volna csak kardom és paripám, sóhajta fel Szaif, nem adtam volna őt nem háromezer dinárért, de háromezer csillagért sem; sem háromezer húri szemeiért odafenn a hetedik menyországban!

V.

Ki vitte el, ki vette meg a szép pusztai virágot? Tán valami gazdag kalmár, ki még nagyobb árért hiszi eladhatni basák háremének? tán valami csunya, piszkos dervis, ki magával hordja városról-városra s pénzt keres vele? vagy tán valami bélpoklos nagy úr, kinek lehelletétől elszárad a virág? Ki fogja őt szeretni? ki fogja tudni, minő kincset bir ő benne? Merre viszik őt el? Keletnek-e vagy északnak?

Csak erről gondolkodott Szaif, pedig volt már kardja is, lova is; de nem birta elűzni szivéből a szép bajadére képét.

A nagy, puszta sík mezőn, a tágas szabad ég alatt, ott tanyázik a kurd amazon, Kara-Gűz, vitéz, próbált harczosaival.

Ott ül maga a vitézlő asszony a puszta pázsiton s csibukjából fellegeket fú az égre.

Sátor sincs ütve feje fölött, szőnyeg sincs terítve alá: sütheti a nap bátran orczáját, nincs a mit elrontson rajta, hatvan év rajzolt már azokra mindenféle titkos betűt, s megfeketíté azt a puszták nyara, azért hívják Kara-Gűznek: barna szűznek.

Az ő ülése egy emelkedettebb domb a síkon, körüle tanyáznak bátor vitézei, leszúrt kopjáik nyeléhez kötözött paripáik mellett.

A derék harczi szűz, mikor néha leteszi ölébe csibukját, s tekintete végig fut a láthatáron, töredezett mondásokat intéz jó vitézeihez, miket azok mélyen felirnak szivökbe; máshova úgy sem tudnak irni.

– Látjátok ez erdőket itt köröskörül, a mik olyan sötétek a láthatáron, a mik árnyékot vetnek a földre és az én szívembe? Ezek a fák itt a mi ellenségeink, nem az emberek. Ezek a fák mutatják azt, hogy idáig van az ozmán.

– Nem kellett volna az izlám fiainak soha eljönni onnan, a hol pusztaság van, s a hol a puszták szegélyezetén hajladoznak a pálmák a szélben. A hivők országa csak addig tart, a meddig a pálma és az olajfa megterem. Ezek a száraz, levélhullató gyümölcstelen fák a hitetlenség átkai; a hol ezek kezdődnek, ott az ő átkozott birodalmuk határa van.

– Ha elesem a csatában, ne temessetek engem e gyűlölt fák alá, minden rám hulló levelök nehezebb volna a mekkai sír kövénél; ah a kurdisztáni fák nem hullatják el fényes leveleiket soha; nekik Allah örök ifjuságot adott, mint örök életet az izlám népének; minden esztendőben meghalást a hitlenek földének.

A puszták fiai híven jegyzék emlékükbe e bölcs mondásokat.

Messziről, a távol hagyott város felől, egy teve jő feléjük, egyenlő ügetéssel; mellette paripán nagy, termetes férfi lovagol, a teve nyergében ül Nahálim, a bajadére.

Odaérve a táborozó csoport elé, a férfi leugrik lováról, leemeli a bajadérét s odavezeti a vezérnő elé.

Az odaliszk lehajol és kezet csókol a tiszteletreméltó úrnőnek s elfogult hangon rebegi örömét, hogy ezentúl az ő rabszolgálója lehet.

– Enyim leendesz, de nem rabszolgálóm, viszonzá neki az amazon, enyim vagy, mert megvettelek és senki sem követelhet vissza, hiába is jönne aranynyal tele erszénynyel, nem adnálak többet vissza. Mert aranyat ér az a hölgy, a ki egészen férfi ellenségével szemben, s egészen nő kedvese oldalánál és átkozott az, a ki az ilyen nőt eladja.

– Oh ne átkozd, rebegé a bajadére, nem volt kardja és paripája.

– Mellettem fogsz harczolni mindig, szólt odavonva maga mellé Nahálimot az amazon, kardot, paripát fogsz kapni, járhatsz szabadon a harczban, de fogadd meg én nekem Allahra, hogy soha hűtelenül engemet el nem hagysz, sem félelem, sem szerelem miatt, sem semmi csábító szóra, ha én azt mondom «itt maradj!» Erre esküdjél meg nekem.

A bajadére leborult arczczal a földre, s kezét az amazon köntöse szegélyére téve, megesküvék, hogy nem hagyja el őt semmiért, senkiért!

Kara-Gűz köntöse tele volt irva a szent Alkorán verseivel.

– És most jól nézd meg arczomat, szólt Kara-Gűz a leányhoz. Negyven évvel ezelőtt az én orczáimat is liliomhoz és rózsához hasonlíták, vagyok mostan szúrós tövisfának fanyar fekete gyümölcse, mely megszúrja azt, a ki kezét nyujtja érte, megöli azt, a ki szájával ér hozzá. Negyven év mulva majd te is ilyen leendesz.

A bajadére felsóhajtott.

– Bár jönne az idő hamarább.

VI.

– Szaleikum Unallah! derék amazon! áldjanak meg Allah minden angyalai s tegyen a próféta miattad kivételt a természeti rendből s holtod után vigye fel lelkedet a hetedik égbe.

Így köszöntött be Szaif egy napon a Kara-Gűzhöz, a fekete amazonhoz, ülvén ugyanazon a lovon, melyet szeretője árából vett, s viselvén azon köntöst, melyet a szép Nahálim varrt számára, most már rongyokkal s harcztépte szakadásokkal ékesen.

– Üdvözlégy, felelt neki minden nyájasság nélkül a hadakozó leány. Mit kivánsz? Ha bérért szolgálni jöttél, azt nálam kevesebbet kapsz, mint másutt, ha bajra van szükséged, abból többet találsz, mint egyébütt, ha pedig csak bámulni jöttél, rajtam ugyan nem sok csodálni valót látsz.

– Nem jöttem én zsoldba állni hozzád; van nekem aranyam, ezüstöm elég, felelt neki a török ifju, bajt sem kérek kölcsön, találok azt a magam útján is, a mennyi kell; nem is téged nézni jöttelek, derék hölgy; hanem jöttem egy szelid leányzót visszaváltani tőled, a kit egykor megvettél tőlem háromezer dinárért, mert ha az egyik kezemet kellett volna is eladnom, vagy a szivemet keblemből, mégis árúba bocsátottam volna én azt, fegyverre levén szükségem. Jó karom visszaszerze mindent, a mit elveszíték; lovam két oldalán függ alá a tömött zsák, pénzzel megverve szörnyen, és én megesküvém, hogy átkozott legyek, ha egy új dolmánt veszek magamnak, avagy egy gyöngyös nyeregtakarót, a míg Nahálimot vissza nem váltottam, s járok addig azon rongyosban, a mit ő himzett számomra, s melyen goromba muszka kard, s kopja sok helyt felfejtette a varrást. Azért határozd meg kegyelmed szerint, hogy mennyiért adjad őt nekem vissza; én nem alkuszom, készen fizetek. Ha kell arany, fizetek érte aranyat; ha kell ezüst, fizetek ezüstöt, s ha az egyik szemem világát kéred, odaadom érte még azt is.

Felelt neki Kara-Gűz mogorván:

– Köszönöm azt az óhajtásodat, miszerint megengeded, hogy a némberek is feljuthassanak haláluk után az égbe, a honnan őket ti csúf férfiak kizárva óhajtjátok, valamint hogy kizártátok őket ezen a földön is minden jóból, adjátok, veszitek, mint a lovat, vagy a czifra köntöst, melynek nincsen lelke. A bajadérét azonban, a kit keressz, vissza nem adom. Te tudod jól, hogy ő milyen szép, ez sokat ér, tudod mily bátor, ez még többet ér, tudod mily hűséges, ez mindennél többet ér, és én jobban meg tudom őt becsülni, hogysem ma megvegyem, holnap eladjam, pedig én nem vagyok férfi, ki benne gyönyörködöm; azért csak kösd be újra erszényed száját, a bajadére nem eladó sem aranyért, sem ezüstért, sem a te két szép szemeid világáért; őtet többé birni nem fogod soha.

A bajadére pedig ott ült Kara-Gűz lábai előtt és arczát annak kezére nyugtatá és szemeit nem merte Szaifra felvetni.

Az ifju lovag elfordult a haragos amazontól s nagyokat sóhajtva borult le lova nyakára.

Az amazon pedig érzé, hogy Nahálim szemeiből két forró könycsepp hull kezére. Még most is szereti az ifjut.

Kara-Gűz szivében új gondolat támadt.

– Megállj; monda a lovagnak. Még van egy út, melyen czélhoz juthatsz. A mit mondtam, az mondva van. Sem aranyért, sem ezüstért vissza nem adom hölgyedet; de ha fizetsz nekem olyan árt, a milyet én kivánok tőled, azért vissza válthatod őt. Én háromezer dinárért vettem meg a bajadért tetőled, a mennyit bizonnyal meg is ért. Nem teszek nagy tisztességet a moszkóval, ha azt mondom, hogy minden moszkó feje megér ezüstben száz dinárt. Ha tehát énnekem harmincz moszkó fejet sisakostól, szakállastól ide lábaim elé raksz, akár egyszerre, akár egymásután: ezért a díjért vissza adom neked a leányt.

Nahálim forrón szorítá kebléhez az amazon kérges kezét, Szaif pedig délczegen veté magát nyergébe s ragyogó orczával kiálta vissza, tova robogtában:

– Két nap alatt a váltságdíj lábaid előtt van!

VII.

Olcsóbb váltságdíj nem létezhet a világon, mint a moszkók fejei, gondolá magában Szaif, midőn visszalovagolt Kara-Gűztől vezére táborába.

A legelső ütközetben, a legkisebb előörs harczban is elesik harmincz, negyven orosz, a közlegények örömest elhozzák fejeiket egy aranyért; Kara-Gűz ki van fizetve.

Hosszu haj, rövid ész. Az asszonyok tudatlanok. Ezt Kara-Gűz előre láthatta volna, ha Allah csakugyan rendelt volna a némberekbe lelket. Háborúban az emberek fejei annyit érnek, mint vadászatban a fajdtyúkoké; levágják, hogy elvessék. Ki venné számba egy kanpulyka, egy gyöngytyúk, egy pézsmakacsa fejét, melyet elmetszenek, hogy húsokat el ne rontsa?

A mint azonban a tábor széléhez ér, épen akkor léptet végig két trombitás és egy csausz a tanyázó hadak előtt s nagy érthető hangon, riadó trombitajel után felolvassa a vezér parancsát, mely szerint megtiltatik mindenkinek, hogy a csatában elesett ellenségek fejeit levagdalja; mert igaz katonához nem illik, hogy megholt ellenségét megcsufolja és mert a ki ellensége fejét le akarja vágni, annak az előre rohanók sorából hátra kell maradni, a ki pedig hátramarad, az gyáva és a ki gyáva, az megérdemli, hogy főbe lövessék; ezért, a ki az ütközetből levágott ellenség fejével tér vissza, minden személyválogatás nélkül főbe fog lövetni. Ezt izeni Omer basa és a mit ő mond, azt ő meg szokta tartani.

Szaif lovag tetőtől talpig meghülni érzé magában a vért erre a parancsolatra.

Oh bizonyára ama némber boszorkány lehet, hogy előre látott a jövendőben; vénségükre a némberek gonosz szellemeknek adnak helyet sziveikben; másként hogyan tudhatta volna előre, hogy olyan váltságdíjat szabjon a bajadéreért, melyet semmi pénz és ajándék a világon meg nem szerezhet.

Ime az, mi egy óra előtt olcsóbb volt a folyampartokon heverő kavicsnál, egy óra mulva drágább lett mint a turbánokban forgó gyémánt!

VIII.

Gyurgyevónál az orosz táborban különös mondák kezdtek terjengeni a katonák között.

Éjszakának idején, mikor a hold lemegy, megjelen a földből Omár szultán szelleme, lóháton, ősi jelmezében, körüllovagolja egy puskalövésnyi távolban az orosz vonalokat nesztelenül; látják, de nem hallják lova dobogását. Néha oly közel lovagol az utolsó őrszemekhez, hogy pisztolylyal lelőhetnék; de jaj annak, a melyik rá mer lőni; azt a lövés után nem találják többé helyén, úgy eltünik. A gonosz szellem, a legelső szultán hazajáró lelke elviszi őt magával pokolbeli lova hátán.

Világosabb fejű emberek pedig azt beszélték, hogy igen is megjelen éjjelenként a táborvonalak alatt egy rejtélyes lovag a túlpartról, ki lovával átúsztatva a folyamot, lova patkói alá rongyokat kötöz, hogy dobogása ne hallassék s példátlan vakmerőséggel végig üget az előörsök előtt, néha olyan közel hozzájuk, hogy rálőhetnek; a lövés soha sem találja s másodikat már nem lőhet az őrszem; a lovag megfoghatlan felsőbbséggel nehány pillanat alatt megöli azt, hulláikat elhurczolja s a nádasban elhagyogatja fő nélkül. A hullákon rendesen csak egy seb találtatik, a mell közepén, a minek okozó eszközét nem lehet kitalálni, nem golyó az, se nem dárda, belül össze van tépve a seb, mintha az indu ágbogas lándzsa ejtette volna, melyet visszakaptak a döfésből.

A kurd amazon Kara-Gűz pedig reggelenként megkapta a váltságul igért fejeket. Egy nagy, dohánynyal tömött zsákban szokta azokat elhozni, hogy kivülről ne lehessen látni mi van benne?

Az amazon meggyőződhetett felőle, hogy igaz pénzzel fizettetik, mind friss vágású fejek azok, nem sápadt halottak elorzott részei, a küzdelem és halálkín iszonyú kifejezéseivel arczaikon. A legveszélyesebb dugárú, a miért valaha átúsztatták a Dunát: a túlparton ha megkapnak, felakasztanak, az innensőn ha megkapnak, főbe lőnek.

Némely reggel egy-egy sebet is hozott magával Szaif; valami kósza golyó surolta testét: számba sem vette azt; egy hüvelyknyivel odább – és most ő aludnék ott a mezőn.

Nahálim reszketett miatta! Óh, harminczszor kitenni életét a legvakmerőbben a halálveszélynek; a pokol minden rémei közül hozni el a váltság díját, ez nagyobb szerelem, mint mennyit egy némber, ki kedveséért eladatta magát, megérdemelhet, ez nagyobb bünhödés, mint mennyit egy férfi, ki kedvesét eladta, megérdemelhet.

Egy éjszaka azonban a történt lövés után ott termett rögtön a lovas őrjárat, a rejtélyes lovag gyors paripán elvágtatott előlük s az előőrsöt ott hagyta – holtan. Egy nyíl volt mellén keresztül lőve. Tehát nyillal szokta orvlövéseit tenni s oly ügyesen, hogy czélját soha sem téveszté. Ez a mód nem ütött zajt soha s hogy titkát fel ne fedezzék, a nyilat mindig kiszakította a holt sebéből.

Ettől kezdve mindig megkettőztetve állíták ki az előőrsöket s meg volt nekik hagyva, hogy egyszerre csak egy lőjön a közeledőre, a másik készen tartsa fegyverét.

Néhány nap mulva szokatlanul fáradtan jött Kara-Gűz táborába Szaif: fején a turbán még mélyebbre volt húzva, hogy egy vágás bekötött helyét eltakarja.

– Két fejet hoztam egyszerre; szólt az amazonnak, kinyitva dohányos zsákját s oda állítva a vezérnő elé az üstökös fejeket. Párosával állítják ki most az előőrsöket oda át. Két lovassal találkoztam; külön nem akartak egymástól válni, meg kellett ölnöm mind a kettőt; – hanem az egyik kardjával megvágta fejemet, míg a másikkal harczoltam, hogy Allah kettőnek adjon egy lovat a más világon, a miért ketten rohantak egy emberre.

Nahálim könyezve borult Szaif vállára s megcsókolá annak miatta nyert sebét, azután odaborult Kara-Gűz lábaihoz s megcsókolá annak köntösét.

– Látod, mennyit tett miattam, könyörge a szerető leány, látod; milyen hős, mily bátor, ne engedd őt elveszni fogadása alatt, engedd el neki váltságom felét; engedj el csak tizet a harminczból;… csak ötöt;… csak kettőt…

Kara-Gűz egyre tagadólag bólintott fejével.

– Nem, egyet sem: a harmincz kerek szám, egynek sem szabad abból hiányozni. Én nem kértem tőle igaz gyöngyöt, a miért a tengerekbe kell leszállni, nem kértem tőle sárkánytollat, a miért a Kaf hegyre kellene barangolnia, hanem kértem tőle ellenség fejeit, melyet ezrével lát maga előtt egy parittya-vetésnyi távolban, csak érte kell menni és elhozni ingyen. A mi mondva van, az mondva van; kimondott szavát senki sem nyelheti vissza.

– Akkor én is fogok neki segíteni, monda a leány kipiruló arczczal. Ketten hamarább készen leszünk.

– Azt megengedem, szólt Kara-Gűz. A szeretők kezeit csókolták érte.

IX.

A két harczos táboron túl, az utolsó őrszemeknél van egy kis sziget a Dunában, partjai csupa ezüst levelű nyárfabokrokkal benőve, belsejét magas jegenyék sudárai koronázzák.

E kis sziget közelebb esik az oláh parthoz, mint a törökhöz; az oroszok gyakran bejárnak oda tűzi fát vágni, dereglyékkel; ügyes úszó egy huzamban oda és vissza úszhat öt percz alatt.

A sok regében gyönyörködő moldvánok azt beszélik, hogy ott azon a kis szigeten valaha egy tündér lakott, gyönyörű hófehér hableány, ki még most is feljár olykor a habokból, kiszáll a partra hosszú haját szárítani s énekel bűbájos dallamot; de nem jó azt meghallani emberi fülnek és szivnek, mert könnyen megrontja magát a csodás hableány miatt.

Igy beszélik azt a halászok a nádkunyhókban, hova olykor betértek a messzire elportyázó orosz kémjáratok.

– Bárcsak ilyenkor jönne elő az a hableány; mondogaták magukban a jó hadfiak. Az orosz fül és szív nem olyan túlságos érzékeny, hogy megromoljon szép leány éneke miatt.

A kivánság egyszer beteljesült. Két fiatal kozák lovagolt a sziget mentében végig az oláh parton, midőn téveteg ének hangjai üték meg füleiket. Megállíták lovaikat s figyelni kezdtek reá.

És ime az ezüst nyárfák sűrüjéből egy karcsú szép hölgy alak jő alá a partra, énekelve gondatlanul, mintha senkit sem sejtene magán kívül a világon.

A parton feküdt egy fiatal kidült jegenye, sudarával a víz fölé hajolva; a tündér, vagy leány, vagy akármi volt, végig lépdelt apró lábacskáival az ingatag fán; olyan könnyűnek látszott mint egy madár, a fa alig hajolt meg alatta; azután leült a fa sudárhegyére, a hogy csak a tündérek tudnak ülni s kis papucsait levetve, hófehér lábait alámeríté a vízbe.

A két kozák úr leszállt lovairól s megköté azokat egy fához.

A tünemény mindig gonoszabbul kezdé viselni magát; leoldá turbánja tekercsét fejéről, levette a kis piros föveget s hosszú fekete haja végig omlott hajladozó termetén, a víz szinét söpörve gazdag fürteivel.

Azután leoldá övét karcsu derekáról, kikapcsolá lenge öltönyét, azt felakasztá a fa magasabb ágára; csak egy könnyű patyolatlepel maradt észvesztő termetén.

A bűbájos nympha mosolyogva nézegeté saját kedves képmását a hab tükrében, mely visszamosolygott reá; úgy látszott, mintha egészen ővele volna elfoglalva, őhozzá énekelne, felé kaczérkodnék. És midőn a vízbe bocsátkozik is, mintha ezt a kedves képmást ölelné meg, mely vele együtt eltünik a víz alá, egész fejéig, egész ajkáig, hogy egymást megcsókolhatják s vele együtt kiemelkedik egyszerre, a mint a fördő nájász a hajló jegenye sudárral hintálja magát, gömbölyü válláig, karcsú derekáig, s egész termetével.

A lányka úgy kaczag magában e mulatságon.

A két kozák úr összeszólt a tulsó parton; jobb felől kerüljön az egyik, balról a másik, átússzanak a szigetre; ezt a tündért elfogni nem lenne utolsó préda.

A bokrok között lerakták fegyvereiket, nehéz felöltönyeiket s a vízbe bocsátkozva csendesen megkerülék e kaczagó tündért.

A két fő sebesen haladt a víz felett, mindig jobban közelítenek a leányhoz; egyszerre felsikolt az, a mint észreveszi őket, s elbocsátva a jegenye sudarát, eltűnik a víz alatt.

A két férfi még egy perczig halad a sziget felé, akkor az egyik egyszerre felkapja két kezét a víz fölé, a szájába tóduló víz elfojtja kiáltását s azután elmerül a víz alá. Néhány pillanat mulva a másik is elbukott.

Azután nem sokára ismét felmerül mind a két fő s úszik csendesen odább, csak arczczal felfelé fordítva, mint a holt emberek szoktak. Az örvénylő víz arra viszi őket, a merre folyása tartja.

A gonosz tündér már ott várja őket a parti sarkantyúnál, hová a víz minden holt terhét kiveté, s fehér újjai közt pengeti azt a vékony kis éles kést; – csak két döfés volt, nem esett benne csorba.

A váltságdíj száma ismét szaporodott kettővel.

X.

A váltságdíj harmincz nehéz számából csak három hiányzott már; a többit beszerezték – ők ketten.

Két babonás réme volt az orosz vitéznek: a tábort kerülgető kisértet s a Dunában fürdő tündér. Ez mind a kettő jó vitézek vérét szomjúhozta.

Csak három fej kellett még a sokhoz. Hisz ennyit ajándékba is adhattak volna az oroszok; ők meg sem érezték volna, két szerető szív pedig egymásé lehetett volna.

Ilyen össze nem férő két fogalom a harcz és a szerelem. Ez csöndes, nesztelen virányokban gyönyörködik, az véres, feldúlt mezőkben; ennek derült, felhőtlen ég kell, annak zivatar és csattogó menydörgés; ennek jelszava: «maradjunk együtt örökre», amazé «kettőnk közül egy itt marad».

Az oroszok főereje elhúzódott Besszarábiába. Azon közben parancs érkezett a szerdártól, hogy a török seregnek egy része menjen át Krimiába, más rész őrizze a bolgár partokat.

Kara-Gűz csapatja átküldetett a félszigetre; Szaif pedig Tulcsa alatt maradt az önkénytes csapatokkal.

Nem törődnek azzal a hadvezérek, hogy ilyenkor szerető sziveket választottak el egymástól.

Alma, Inkerman, mind szomorú hangzású nevek lehettek a Duna mellett tanyázó török vitézekre, mert azokkal dicsőség volt összekötve, de százszor szomorú lehetett Balaklaváé; a török seregek megfutottak ottan.

– Ha mi ott lehettünk volna! sóhajtának az itt maradottak olyankor.

Hát még a kit egy erősebb gyötrelem is kinzott, az elbúsult Szaif milyen keservesen nézhette a lassú nap járását, kelését, mely a sietők kedvéért nem akar egy nap kétszer feljönni az égre.

Mily türelmetlenül járt lovával végig a Dunaparton, a honnan messzeségig nem lehetett ellenséget látni. Hogy imádkozott prófétájához, hogy küldjön számára ellenséget, bár csak egyet, csak kettőt, akármilyent, csak hogy orosz legyen.

A próféta kegyes volt és küldött neki egyszerre hármat.

A mint éjszaka szokása szerint a partokon kalandozott, ime a sötétség oltalma alatt három lovas orosz vitéz evez át egy dereglyén, kik az innenső partokon egy kicsinyt körül akartak nézni valami elvinni való után.

Mint az éh-dühödt farkas, mely hetes koplalás után beszorul az erdőről a falu végekre s éhséges phantasiájában csak egy kecskedögéről álmodik és ime egyszerre előtte teremnek a gulyák hősei, a nagy erős bikák, egyszerre három; drága jó falat mind a három, de veszedelmes falat.

Az éhség csábító, a szám elijesztő; három egy ellenében.

Szaif ólálkodva követte a lovagokat, az éj sötétjében mindig hátuk mögött maradt, a kard kezére akasztva, mind két pisztolya markában.

Utjokat elvágta már a dereglyétől, a vad meg nem menekülhet vadászától többé; de hát a vadász megmenekül-e a vadtól?

Allah segíts, Allah segíts! mondogatá a lovag magában, halkan közelítve az előtte haladókhoz, s elszánva magát a halálra; – azok sokáig nem vették észre, egymás között beszélgetvén.

Egyszerre, mint az éhes fenevad rájuk rohant a szilaj lovag, kengyeleit paripája oldalaiba vágva; azok rögtön hátra fordultak, három karabin lőtt egymás után, a golyók ott fütyölték Szaif körül a halál csodálatos accordjait: furcsa énekes az a halál, tud fütyölni vékonyan, vastagon. Egy sem találta a lovagot.

Ekkor ő lőtt egyszerre mind a két kezével. Egyszerre két ellenére.

– Allah akhbár! ezek jó lövések voltak.

Két vitézzel jobbra balra tánczolt a paripa, egyik lefordult nem messze lováról, sarkantyújával kengyelvasába akadva, a másik előre bukott lova nyakára, kardját kiejtve kezéből, és úgy tett, mint a halottak tesznek.

Allah akhbár! csak egy van egy ellen, kard kard ellen, férfi férfi ellen.

A fekete éjszakában összecsap a két kard egymással. A küzdés nem látszik, csak az átkos ádáz kardcsattogás hangzik szerte; az aczéltól hányt szikrák oda világítanak néha a vívók arczaiba.

Jó vitézre akadt a török lovag. Hős, a ki ő hozzá méltó, a ki nem jajdul el, a midőn sebet kap, hanem visszaadja.

Egyik férfi sem adott hangot a viadalban. Némán fogadták a sebeket, miket a sötétben kaptak.

Egyik sem tudta, jól vágott-e? csak adta, a mit a másiknak szánt.

Olyan közel voltak már egymáshoz, hogy a kardnak nem lehetett hasznát venni, egyszerre izmos karjaikkal ragadták meg egymást.

A heves tusakodásban egyik a másikat lerántá a nyeregből, a két paripa horkolva állt félre, míg gazdáik ott fetrengtek egymással küzdve a porban.

Az orosz előrántotta csizmája szárából két élü kését, Szaif is hozzájutott görbe handzsárjához, s míg a két férfi balkezével ellenfele jobbját iparkodott a döféshez jutástól visszatartani, jobbjával azon törekedett, hogy ellenfelét a neki szegzett késsel halálosan szúrhassa meg.

Mindaketten egyenlő erejüek voltak, egyenlőn vitéz, egyenlőn ügyes mind a kettő. Hol az egyik, hol a másik került feljül, lábaikkal összecsimpajkózva, fejeikkel, derekaikkal egymás mellét feszítve, de fegyveres kezét nem birta egyik is a másikéból kiszabadítani.

A mint így erőfeszítve küzdöttek a földön, kölcsönösen kifárasztva egymást, az orosz vitéz megszólalt:

– Bajtárs! Te is jó vitéz vagy, én is az vagyok; mind a ketten jó katonák. Hagyjuk abba a versengést; bocsássuk el egymást lovagi szóra s menjünk jobbra balra, ki honnan ide jött.

Az orosz e perczben felyül volt és Szaif mellén feküdt, de Szaif összecsikorgatá fogait és azzal felelt neki, hogy mint a fenevad, vállába harapott ellenfelének.

Az elnyögte a fájdalmat s újra szólt ellenfeléhez:

– Egyikünk sem győzheti le a másikat, minek küzködünk itt tovább? Sebeinken át elvérzünk, mind a ketten elveszünk itt. Bocsássuk egymást. Te zsákmányt találsz eleget két bajtársamnál, legyen az a tied. Ha kell, még az én részemet is vidd magaddal; hagyjuk abba ezt a tusát. Legyen fegyver és paripa tiéd.

Ekkor Szaif visszaszólalt, hörgő, halálraszánt hangon:

– Nem kell nekem sem zsákmányod, sem fegyvered, sem lovaid; kell nekem egyedül a te fejed. Ez a te beszélő fejed. Vagy te vidd el az enyimet, vagy én viszem a tiedet! Mert nekem csak a fejed kell.

És ujra folyt a kétségbeesett dulakodás. Szaif hasztalan küzdött ellenfelét lehányni magáról; súlyosan feküdt az rajta, mint a boszorkány; a föld körül nedves és sáros volt már körülök a kifolyt vértől, egész tócsa, melyben keresztül-kasul hengerőztek; végre Szaif lassankint kimerülni látszott, balkeze nem birta már elég erősen visszatartani ellenfele jobbját, a veszedelmes kés hegye már az eleven testét érte, végre egészen aléltan terült el alatta, s karjai inaszakadtan hanyatlottak alá.

De azon pillanatban, hogy az orosz fegyvere oldalába furódott, hirtelen kiszakítá jobbját alóla s egy kanyarítással úgy leszelte fejét törzsökéről, hogy az messze elgördült onnan, csak a vonagló hulla maradt rajta, az oldalába ütött kést tartva kezében, mint a megölt darázs, mely a sebbe szakítá mérges fulánkját.

Szaif lehányta őt magáról; a kést kivonta sebéből, megmérte, meddig volt elevenjébe ütve. Gyermekség! Alig öt hüvelyk. Turbánjával hirtelen beköté a sebet; azután összeszedé a fejeket, a három utolsó főt, melylyel tartozott; felült nagy kínnal lovára, s még sötét éjjel bevánszorgott sátoráig.

Ott leemelteté magát szolgáival a lóról, s behítta magához megbizott lovászát és azt mondta neki:

– Fogj édes fiam Ali egy nagy olajos tömlőt, töltsd meg azt legfinomabb olajjal, tégy rózsa és nárdus levelet közé eleget, hogy jó illatja legyen. Ekkor emeld le lovamról azt a himzett erszényt, melyben vagyon három ispaháni dinnye, édes, zamatos és érett, s bocsásd bele a tömlőbe, pecsételd le azt ólommal erősen. Vedd turbánomból, a mi erszény ott van, fogadj magadnak egy hajót s vitorlázz át a tömlővel a tatár Krimbe, hol most gyaurok és igazhivők dicsően és dicstelenül verekesznek; keresd fel ott a derék amazon Kara-Gűzt, és add át neki e tömlőt. Mondjad, hogy én küldtem azt neki. Magam szakítám le az ajándékokat száraikról; derék, érett gyümölcs mind a három, kivált a harmadik, az legdrágább volt nekem. Mondjad, hogy üdvözlöm az asszonyt.

A lovász végrehajtá a parancsot, Szaif pedig ott feküdt az ágyon, s bágyadtan hajtá le halavány fejét karjára, miként ha mondaná: még itt is van számodra egy megérett gyümölcs, oh kegyetlen asszony!

XI.

Véres, eredménytelen volt a harcz.

Tízezeren hullottak el, a nélkül, hogy tudná valaki, miért harczoltak?

Nem azért siratják őket, hogy elestek, hanem azért, hogy hasztalanul estek el.

A föld virága voltak s a föld trágyája lett belőlük.

Az oktalan jégeső leverte őket.

Alkonyat felé érkezett meg Ali a szövetséges gyaurok táborába; reggeltől kezdve hallotta pedig a hajóról a dühödt ágyúzást, a mit a szárazon folytattak.

Rögtön sietett Kara-Gűzt felkeresni.

Az amazon épen akkor lovagolt vissza sátorába, midőn Ali megérkezett.

Csak az ő sátora állt, a többit körüle szétszaggatták a bombák, a szél játszott a karókon akadt rongyokkal.

– Nézd asszonyom, csapatod sátorai hogy szét vannak tépve, szólt Ali, a midőn üdvözlé a némbert.

– Nem lesz rájuk több szükségem, felelt a kurd leány.

– Talán jobb lakást nyertek vitézeid? kérdé Ali.

– Valóban, jobb lakást nyertek, felelt Kara-Gűz.

Ali átadta neki a Szaif által küldött dinnyéket az olajos tömlőben; Kara-Gűz bevitte azt sátorába s ott szótlanul nézegette a levágott főket, azután ismét kijött s azt kérdé Alitól:

– Urad nem mondta, hogy vidd vissza a kiváltott leányt?

– Maga jött volna, de azt hiszem, hogy fáradt volt; ezóta talán ki is pihente magát.

– Jer hát velem, monda Kara-Gűz, lovára ülve, melynek kantárját fogni még csak egy lovász sem volt jelen s kilovagolt Alival a csatatérre, melyről már akkor elfutott a harczi robaj, csak mint távoli zivatar engedve még láttatni egyes villanásait. A dulakodásban kifáradt tömegek mindenünnen tértek haza; a katonák egy-egy sebesültet vittek fegyvereikre fektetve.

A mint végig léptettek a mezőn, Kara-Gűz gyakran mutatott hol jobbról, hol balról, egy-egy elesett müzülmán holttestére.

– Nézd, ez is az enyim volt, még ma ez is élt.

Ali lassankint megszámlált kétszázat s mentül többet számlált, szíve annál nehezebb lett tőle.

Végre egy zöld halom aljában leszállt lováról az amazon s néhány lépésnyire vezetve még Alit, egy sűrű tamarisk bokrot szétválaszta maga előtt, s ott a szép zöld fű között ott feküdt Nahálim egyedül.

Szép fehér keblén az öltöny durva lándzsáktól összeszaggatva, szép hosszú selyem haja fennakadva a tövisekben, gyönge halvány arcza még most is rózsaszín, csak az ajk halovány, s a vékony szempillákon át, mint a hold a ködön kéklik keresztül a két halott szemcsillag; de az a fehér kéz, az a szép fehér kéz még most is erősen szorítja a kardot, azt a piros kardot!

Kara-Gűz lehajolt hozzá, betakarta keblét, megcsókolta arczát és monda Alinak:

– Ime itt van a leány.

S csak alig hallhatóan susogta utána:

– Ő volt az utolsó.

Azzal felemelték őt ketten Kara-Gűz lovára s visszavitték a táborba; az utolsó hősét Kara-Gűz csapatjának.

A többiek bizonyára mind jobb lakást nyertek.

Azon az éjszakán balzsammal és drága kenetekkel füröszté Kara-Gűz a szép odaliszk hulláját; másnap búcsút vett a vezérektől, elvégezte küldetését, a kiket elhozott, meghaltak mind, tartozásuk szerint a csatatéren; többre e világon nem kötelezték magukat. Az utolsó hulláját elviszi annak, a kié éltében vala.

Valóban az övé volt, mert lefizette az árát az utolsó pénzig.

Nem kellett aggódnia, hogy elvihesse, mert tél fagya volt: a holt odaliszk szép arcza, szép keze olyan volt mint a kő.

Midőn a Duna mellékén megérkezett Kara-Gűz Szaif lovászával, elkezdének tudakozódni a bátor ifju után. Egy vén mozlem katonát szólított meg Ali a mecset előtt, ki Szaifot szolgálta sokáig.

– Hol vár reánk uram Szaif?

A vén katona előbb megtörülte gyenge szemeit kaftánja ujjával, azután igaz törökhöz illő szóval felelt:

– Valóban, a hol ő vár reátok, oda mindnyájan elfogtok menni; nem is türelmetlen ott a várakozás, mert ráér mindenki az időtül.

És azután elvezette őket ki a cyprusfák erdeje alá, a hol azok a kis hosszúkás halmok vannak, a mik alatt olyan türelmes a várakozás s ott megmutatta nekik, hogy melyik cyprus és melyik turbános fejfa az, a melynek oltalmában a hős Szaif várakozik az utána következőkre.

A fejfára pedig ez volt irva:

«Dámeh Allah!

Itt fekszik Szaif, Oglanli fia, ellenségek réme, a ki meghalt, mert hős vala.»

Kara-Gűz felbontá a sírt, s a mint a kideszkázott boltban felültetve feküdt a hős, arczal keletnek fordítva, azt a másik hullát odafekteté melléje: elfértek mind a ketten a sírban, s a mint egymás mellé tették őket, úgy tetszett mind a három élőnek, mintha a két halott arcz elkezdene mosolyogni.

«Mash Allah!»

Ismét behantolák a sírt, visszaállíták a fejfát helyére; annak a tulsó oldalára pedig odavéseté Kara-Gűz:

«Itt fekszik Nahálim, ozmanok virága, gyaurok tövise, a ki meghalt mert szeretett…

Dámeh Allah.»…