BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. (continued 4)

Írjon, miféle tervei vannak a jövőre és mindenekelőtt küldjön pénzt, mert az élet itt ebben a méregdrága fogadóban igen sokba kerül.

Szerető Klárája.

Kardos látván, hogy Jakab gróf bevégezte az olvasást, mondá:

—A legközelebbi vonattal indultam Genfbe, hova megérkezvén, fölkerestem a hölgyeket; Dózia kisasszonynak átadtam méltóságod levelét és hosszasan beszélgettem velük. Benyomásom az volt, hogy Holcsi úrnak messzeágazó tervei vannak Dózia kisasszonynyal és—és valami más egyéb titkot is rejteget.

—Miféle titkot?—kérdé érdekkel Enyingi.

—Arról most még nem beszélek, mert határozott adataim nincsenek. De egy-két olyan nyomra akadtam, mi messze elvezet a multba s ki tudja, más irányban is miféle fölfedezésekre visz.

—Valami gyanuja van Holcsira?—kérdé kiváncsian Enyingi.

—Még pedig sulyos gyanum. Ez az ember, úgy látom, mindenre képes, ha érdekei úgy kivánják. Két nővére hajlékony eszköz kezében, kik jóban, rosszban kezére járnak, mert mindkettő rá van szorulva. Obrenné kevésbbé, de Somorjayné igen szegény, férje évek előtt meghalt s egyedül hagyta őt egy kis gyermekkel, ki ma hasonló koru Dózia kisasszonynyal.

—Mindezt már megtudta és kikutatta?—kérdé érdekkel Oroszlay.

—Hetek óta fáradozom a kutatással, s azt szeretném tudni, hol volt Dózia kisasszony, mielőtt Obrenné intézetébe került… Nem tud arról, gróf úr?

—Azt csak Eszthey grófné mondhatná meg, de tőle nem kérdezhetem,— viszonzá némi zavarral Jakab gróf.

—Nem is különösen szükséges, mert a rámbizottakat elvégeztem. Azonban oly különös gyanu keletkezett agyamban s oly váratlan nyomokra akadtam, mik érdekelnek s nem hagyom abba a kutatást, míg meg nem győződöm, hogy csalódom vagy különös gyanum alapos.

—Abban mindenesetre csalódik, Kardos,—viszonzá hévvel Jakab gróf,— hogy az ügy, melylyel megbiztam, be volna fejezve. Ama két fiatal hölgy hollétét kikutatta, de továbbra azt kell tudnom, mit szándékoznának azok tenni? Hazajönnek-e vagy tovább folytatják útjukat, mert én nem mehetek Genfbe, nem találkozhatom titokban Dóziával, miután Klára ismer s azonnal tudatná Holcsival ottlétemet.

—Mindez úgy van,—viszonzá a detektiv.—Tehát kivánja gróf úr, hogy folytassam megbizását?

—Természetesen, még pedig nagy szorgalommal, s talán párhuzamosan ama gyanujával, miről beszélt. Fontos volna tudnunk Holcsi multját és terveit Dóziára nézve a jövőben. Azért ujra fölkérem, járjon el továbbra is ügyemben s tudassa velem tapasztalatait.

—Szolgálatára állok, gróf úr és remélem, hogy nemsokára új hirekkel jövök, még pedig fontos tudósítással.

E szavak után távozott a detektiv s oly gyorsan hagyta el a szobát, mintha nagyon sietős teendői volnának.

—Miféle gyanuja lehet?—kérdé Enyingi, midőn egyedül maradtak.

—Szemén láttam, hogy valami érdekes ügyet forgat fejében. Ki tudja, miféle gyanu keletkezett agyában? Ez a Holcsi nagyon rossz hírű ember.

—Közvetítő, uzsorás, de ügyvédi diplomával bir,—mondá Enyingi—s ez fedezi őt üzelmeiben. Csodálom, hogy még el nem vették tőle.

—És Eszthey grófné mind a mellett folytonos összeköttetésben áll vele. Pár hét előtt találkoztunk az ügyvéd lakásának ajtaja előtt, de ez eltagadta magát előtte, pedig otthon volt, s engem bebocsátott.

—Bizonynyal Dózia miatt járt nála.

—Uri asszonynak nem volna szabad ilyféle emberekkel érintkezni.

—De ha szüksége van rá s magához nem hivathatja… És te csakugyan nem szándékozol többé Esztheyéket fölkeresni?

—Utolsó ottlétemkor nagyon rosszul váltunk meg, s jobb, ha nem mutatom náluk magam.

—De ez nagyon feltünő lesz Bertalan és különösen Veronika előtt.

—Majd a grófné valahogy megmagyarázza nekik elmaradásomat. A hölgyek ilyenben leleményesek.

—Én sajnálom Veronikát.

Jakab gróf türelmetlen mozdulatot tett.

—Én tanácsolnék neked valamit, Lóránd,—mondá erőltetett mosolylyal.

—És az?

—Próbálj szerencsét te Veronikánál, úgy látszik, nagyon érdeklődöl iránta.

—Hasztalan fáradtság és hiú remény volna, a mit tanácsolsz.

—Ki tudja?

—Én semmi tekintetben sem vagyok hasonló hozzád, s hogy Veronika téged szeret, a fölött semmi kétség.

—Ha úgy volna is, melyik leány megy nőül ahhoz, ki első szerelme tárgyát képezte, s én soha semmiféle okot sem adtam arra, hogy leendő kérőjének tekintsen.

—Abban tehát bizonyos vagy, hogy nem szándékozol őt nőül venni?

—Mily különös kérdés!—kiáltott föl türelmetlenül Oroszlay, s rendesen szelid, álmodozó arcza megrovó kifejezéssel birt, mi barátját majdnem zavarba hozta.

—E szerint bátran udvarolhatok neki,—mondá Enyingi mosolyogva s tréfával akarván visszaállítani az egyensúlyt társalgásukban.

—A legnagyobb hévvel ostromolhatod őt, csak arra kérlek, ne beszélj nekem arról a szép, kedves leányról, s ne akard rám fogni, hogy reményekre jogosítottam őt; mert ez minden valóságot nélkülöz s nekem kellemetlen!

Enyingi tehát gyorsan másról kezdett beszélni és még órákig ültek együtt, sejtelmük sem lévén arról, hogy mily gyakori és fontos tanácskozások folytak az Eszthey-palotában Oroszlay elmaradása fölött s mily kétségbeesett hangulatban volt e miatt az egész család.

Százféle tervet gondoltak ki arra nézve, hogy csalogassák őt vissza s egyedül Veronika volt az, ki ellenzett minden tervet, mely Jakab gróffal kapcsolatban volt.

—Ha magától nem jön,—mondá fájdalmas hangon,—jobb ha nem látjuk őt. Távolléte teljes hidegséget mutat s a vonzalmat nem lehet senkire erőszakolni. És ha nem találkozom vele, megtörténhetik, hogy elfelejtem.

Ez utolsó szavak azonban úgy voltak kiejtve, hogy Hermance grófnőnek könnyek szöktek szemébe és titkon átkozta együgyűségét, hogy Dózia fényképét megmutatta Oroszlaynak s megkérte őt, hogy kutassa annak hollétét… De hát ki gondolhatott volna arra, hogy az az ember, ki mindig oly kevés figyelmet fordított a nőkre, az első látásra beleszeret egy olyan leányba, kinek még nevét sem tudja.

—Végzetes tévedés!—sóhajtá gyakran sírva a grófné, de férjének nem merte megvallani a tényállást, s az csak arról győződött meg, hogy felesége tudja az ő ballépését, mit azonban szerencsésen megbocsátott neki. A többivel, mint afféle könnyelmű ember, nem sokat törődött.

Dózia holléte már keveset érdekelte. A Holcsinak igért negyvenezer koronát jobbnak látta megtartani magának. A mitől félt, hogy Hermance grófné megtudja a régen mult, de általa nagy titokban tartott történetet, szépen elsímult s így bár gondolt olykor arra a különös véletlenre, mely felesége szemében föltárta Pármai Elizzel való összeköttetését, sohasem merte tőle megkérdezni, hogy és mi módon jutott ahhoz a titokhoz, sőt a gyermekekhez, mely élő vád és tanu volt arra, mi azt hitte, hogy végzetessé lehetne házasságukra nézve.

Egy napon azonban Holcsi kereste fel őt, mi még nem történt, s nyugtalanságot okozott neki, midőn nála az ügyvédet bejelentették.

Meglehetős hidegen és egykedvűen fogadta.

—Megkapta levelemet?—kérdé az ügyvédtől, mielőtt a látogatása czélját elmondhatta volna.

—Éppen abban az ügyben jövök, gróf úr, s tudatom, hogy a kutatott leányt, Pármai Dóziát sikerült megtalálnom.

Eszthey ezt hallva, egyszerre érdeklődésre gerjedt Holcsi szavai iránt, de még mindig egykedvűséget szinlelve, mondá:

—Levelemben tudattam önnel, hogy az a leány már nem érdekel engem. Annál is inkább, mert volt idő, midőn bizonyos dolgokat valónak hittem, most azonban kétségtelen bizonyítványokkal bírok az ellenkezőről s tudom, hogy az a leány rám nézve teljesen idegen.

—Kitől nyerte gróf úr ezeket a bizonyítványokat?

—Erre nem kivánok felelni. Ha ügyemben fáradozott s e miatt voltak talán kiadásai, küldje el a számlát s én ki fogom azt fizetni.

Az ügyvéd szemüvege alól gúnyos pillantással futtatta a beszélőn végig pillantását s halk torokreszelés után mondá:

—Kiadásaim nem voltak s nem is a miatt jöttem. Mást akarok mondani, mi méltóságodra talán meglepő lesz, de jónak látom tudatni.

—Mi az?—kérdé látható nyugtalansággal Eszthey.

—Hogy Pármai Teodózia kisasszony körülbelül menyasszony.

Eszthey csakugyan meg volt lepetve, de nem gyanítván, mi következik meg, egykedvűen mondá:

—Ennek örülök! És hol van ő jelenleg, itt a fővárosban?

—Nem, még külföldön időz, de nemsokára megérkezik… És nem is kérdezi méltóságod, ki a vőlegény?—kérdé Holcsi, szemüvege alatt olyan tekintettel, mint a vércse, mely martalékjára akar rontani.

—Szívesen veszem, ha megmondja.

—Egy jó barátja méltóságodnak.

Bertalan gróf kérdő arczczal kapta föl fejét.

—Nekem jóbarátom? Ön valószínüleg téved, ki lehet az?—kérdé bámulva.

—Oroszlay Jakab gróf!

Eszthey egy perczig nyitott ajakkal tekintett rá, azután hangos nevetésben tört ki.

—Ez még regének is valószínűtlen, kedves ügyvéd úr,—mondá gúnyosan.

—Nem annyira, mint méltóságod hinné!

—És ön csakugyan hiszi ezt, vagy csak velem akarja elhitetni? Úgy látszik, nincs fogalma a családok tradicziójáról?—Oroszlay gróf nem vehet mást nőül, mint vele egyenrangút. Ez ki van zárva!

—Miért? Ő szabad ura tetteinek, s azt teheti, a mi tetszik neki.

—Egyáltalján, ismeri a Dóziát?

—Én a gróf karjaiban láttam Pármai kisasszonyt, s csak tőlem függ, hogy egy hónap alatt—neje legyen.

—Ne mondja? És mi köze önnek Pármai kisasszonyhoz?

—Az előbb méltóságod tagadott meg tőlem egy feleletet, s most én hasonlót teszek.

—Nos, kedves uram, ilyen regékkel keressen együgyűbb embert magának,—mondá nevetve Eszthey.—Mert én egyetlen szót sem hiszek abból, a mit beszél. De különben is nem tudom, mi okból jött hozzám, s mi okból mondja el nekem ezeket?

—Csak tudatni kivántam mert hatalmamban állna meggátolni ezt a házasságot, mi méltóságodnak annyira hihetetlen.

—Elég!—kiáltott föl szigorúan Eszthey,—csak nem tételezi föl rólam, hogy szövetségre lépek önnel Oroszlay gróf terveinek meggátlásában.

—Tehát nincs a házasság ellen semmi kifogása gróf úrnak?

—Egyszerűen nem hiszem.

—Úgy ajánlom magamat s szívből kivánom, hogy sohase bánja meg ezt a választ és ne gondoljon vissza arra, hogy hatalmában állt volna Oroszlay gróf nősülését megakadályozni.

Gúnyos mosolylyal hajtá meg magát e szavak alatt Holcsi és sietve hagyta el a szobát, hol Eszthey akarata ellenére megdöbbenve tekintett utána, azután neje szobáiba sietett, hol azt egyedül találta.

Mint mondtuk, ő ama rá nézve fontos jelenet után teljesen leveté a gondot Dóziára nézve. Sohasem beszéltek nejével arról és fogalma sem volt, hogy Hermance grófnét még mindig nagyon sokat foglalkoztatta a leányka sorsa, kit évekig őszintén szeretett, s most Veronika miatt majdnem gyűlölt.

De bármily kellemetlen volt is Esztheynek ez a tárgy, most mégis jónak látta Holcsi beszédét közölni nejével.

Hogy mi okból tette azt, maga sem tudta volna megmondani, mind a mellett elbeszélte neki, talán Veronika miatt, s csodálkozva látta, hogy az már az első szavaknál halálsápadt lett és egész testében remegett.

—Oh Berti,—mondá leverten,—Holcsi nem hazudott. Hogy nőül akarja-e venni Jakab Dóziát, nem tudom, de hogy szereti, azt ő maga mondta meg nekem s ismerve Oroszlay jellemét, alig kételkedem abban.

A grófra mennykőcsapásként hatottak ezek a szavak. Eleinte meglepetve hallgatta a beszélőt, azután valóságos kétségbeesés vett rajta erőt.

—De hát ez őrültség!—kiáltotta s egyik székbe hanyatlott.—Az lehetetlen. Egy ilyen leány miatt áldozza föl Veronikát? Ezt nem lehet tűrni vagy megengedni, ez ellen gyökeresen tenni kell.

—De mit? Jakab szabad, független és abban a korban van, hol intézheti sorsát tetszése szerint. És éppen néked nem lehet semmit tenni ellene, Berti, gondold meg ezt.

—De hát honnét ismeri ő Dóziát. Miféle balsors hozta őt vele össze?

—Emlékezel arra az éjszakára, midőn Dózia innét elszökött?

—Hogyne, a legélénkebben él emlékemben az a jelenet.

—És arra is, hogy Jakab másnap nálunk volt ebéden s te és Béla sokat beszéltetek előtte erről az estről, míg én tűkön ültem e társalgás alatt?

—De senkisem tudta nevét és kilétét a szökevénynek.

—De ő rájött arra, még pedig az én hibámból. Megmutattam neki Dózia arczképét, s kértem, hogy igyekezzék őt fölkeresni,—viszonzá bűnbánóan Hermance.

Eszthey komoran nézett maga elé. Nem mert szemrehányást tenni nejének, mert érezte, hogy—nincs ahhoz joga.

—Miért nem voltál hozzám bizalommal?—kérdé két percznyi hallgatás után.

—Lehettem-e?

Eszthey gróf lehajtá fejét, és arczát sötét pír önté el… A szégyen pírja.

—Holcsi beszélt neked Jakab házasságáról?—kérdé Hermance, hogy végét vesse a kinos csöndnek.

—Ő! De nem hittem neki. Kinevettem és majdnem elutasítottam ajánlatával.

—Mit ajánlott, s miért beszélt Oroszlay házasságáról?

—Hogy ő meg tudná azt akadályozni.

A házaspár önkéntelen egy jelentőségteljes pillantást váltott.

—Nem!—mondá Hermance,—ezen az áron nem lehetne boldog Veronika. A görbe út sohasem vezetett a kivánt czélhoz.

—És nézzük tétlenül leányunk kétségbeesését?—kérdé kitörve Eszthey,—midőn hatalmunkban állna segíteni azon?

—Mit nyernénk vele, ha Holcsi ajánlatát elfogadnók? Itt nem a helyzet, nem a körülmények határoznak, hanem Jakab vonzalma… És végre is, Dózia…

Az utolsó szót Hermance elharapta.

—Tudom, mit akarsz mondani, de…—kiáltott föl szenvedélyesen a gróf,—gyűlölöm ezt a beszédtárgyat, azonban kénytelen vagyok vele, hogy tisztán lássunk. Tisztán, világosan, hogy elejét vegyük Veronika boldogtalanságának.

—Nem, Berti, én nem akarok semmit tudni,—mondá szomorúan Hermance könyes szemekkel, s kezét egy perczig arczához szorítá.—Bár sohase jöttem volna nyomára Dózia létezésének, de megnyugodtam benne s azonkívül megesküdtem anyjának, hogy őrködni fogok fölötte s meg is tartottam mindaddig, míg tehetségemben állott. És most nem fogok olyat tenni, mi lelkiismeretemmel nem fér össze. Félnék attól, esküm miatt!

—Láttad azt a nőt, Dó-zi-a any-ját?—kérdé hévvel Eszthey.—Beszéltél vele?

—Láttam és beszéltem vele három nappal halála előtt, készen volt a halálra, de nem arra, hogy—meggyilkolják!

—Ki tette? Miért kellett neki gyilkos kéz által meghalni, és ki tudja, az volt-e, kinek állítá magát s nem tévesztett-e meg téged?

—Erre sohasem gondoltam.

—Én pedig kételkedem azonosságában és kutatni fogom a valót.

—Ne tedd! Hagyd a halottat pihenni. Temessük el a multat, s legyen boldog a gyermek, kinek talán kárpótlást nyújt az ég anyja szenvedéseiért.

—Még egyszer fölkeresem Holcsit, s ha nem is fogadom el ajánlatát, beszélek vele és saját hálójában fogom meg, melyet, érzem, hogy aljas czélból vetett nekem,—mondá elfojtott dühvel Bertalan gróf s kisietett a szobából, hol neje szomorúan tekintett utána és önkénytelen ismétlé azt, mi már oly gyakran hagyta el ajkát:

—Milyen rosszak a férfiak!

XIX.

Kardos detektiv nagyon ügyes s nagyon nevezetes egyéniség volt szakmájában. Gyakran vette a rendőrség is tanácsát igénybe, s mint egyik angol kollégája, a híres Holmes, ő is szenvedelemből dolgozott ezen a téren, mert, bár gazdag ember volt és semmiféle hivatalt nem viselt, életének minden napja be volt töltve a kutatásokkal, miket pusztán kedvtelésből űzött. Enyingi gróffal, ki őt barátjának, Oroszlay Jakabnak ajánlotta, szintén e téren ismerkedett meg. Annak évek előtt nagy lopás történt házánál s a tolvajt mindaddig nem tudták kikutatni, míg végre ő volt az, ki föltalálta a tettest, fölkereste a grófot s őt abból az időből ismerte.

Tudjuk, hogy mivel bízta meg őt Oroszlay, s ő csakhamar eleget is tett a megbízásnak, de a mellett apró, gyanús jelekre talált, mik másfelé terelték figyelmét, és most egészen azoknak szentelte idejét. Mindenekelőtt azt akarta tudni, miféle összeköttetésben áll Holcsi Dóziával. Miért rejtegeti azt, miért költ rá, még pedig sokat, mert lakásukról s életmódjukról a drága fogadóban, tájékozva volt kiadásaik felől; s gyanus volt neki nemcsak az ügyvéd viselete és a három testvér összejátszása, de az is, mit Oroszlaytól hallott róluk, ki viszont Zsófia szobaleánytól tudta meg a részleteket.

Ismerte Holcsi rossz hírét s azokból, mit annak életmódjáról és cselekményeiről tudott, azt minden rosszra képesnek tartá. És hogy annak valami különös czélja van Dóziával, abban nem kételkedett, sőt Klára szerepe is gyanús volt neki. Sokat tűnődött ezeken a dolgokon, mik érdekelték s egy szép napon beállított Somorjayné lakásába, kit ismerni akart, tájékozva lenni annak egyéniségéről s tőle remélt czéljainak kezdetéhez jutni, mert ismerte hírből Holcsi ravaszságát, ügyességét s hozzá még közeledni sem mert, nehogy gyanúra adván okot, mindent elrontson…

Somorjayné mintegy ötven éves nő volt, s mint tudjuk, az Üllői-úton lakott egyetlen leányával, ki igen csinos tizenhét éves hölgyecske volt, mindig vidám, jókedvű, s egy hímző-üzletben dolgozott és csak az estéket s ünnepnapokat töltötte otthon. Ilyenkor összefoltozgatta anyja és saját ruháit s mellette egész nap vidáman énekelt.

Vasárnap volt, midőn Kardos csöngetett a kis lakás ajtaján és azt Juliska nyitotta ki, Somorjayné leánya.

Férfi nem volt a háznál. Somorjayné özvegységében töltötte már évek óta napjait, de a szomszéd lakásban egy nyomorék öreg ember lakott, ki tőlük nyerte az étkezést s ki állítólag sógora volt neki, meghalt férjének a fivére.

Ebéden és vacsorán megjelent a nőknél s étkezés után azonnal visszatért lakásába, mely két szobából állt s azok egyikét rendesen bérbe adták.

—Engedelmet kérek, kisasszony,—kezdé szerény, illedelmes hangon Kardos.—A kapun láttam egy czédulát, melyen hónapos szoba kiadását olvastam. A házmester ide utasított, s arról szeretnék tudakozódni.

Juliska végigpillantott a csinos fiatal emberen, s úgy látszott, az megnyerte tetszését, mert barátságosan mondá:

—Csakugyan van itt a szomszéd lakásban egy csinos szoba hónapszámra kiadó. Pár hét óta üresen áll, egy hölgy lakott benne, ki elhordozkodott s ha látni kívánja, fáradjon a szomszéd lakásba, ott egy öreg úr azt meg fogja mutatni.

—Nem önök adják azt ki?—kérdé kissé csalódva Kardos, le nem véve szemét a fiatal leányról, ki valakihez nagyon hasonlított, de nem emlékezett, ki lehetne az ismerősei közül.

—Azt felelhetném e kérdésre, uram, hogy igen és nem!—viszonzá mosolyogva a leány, s piros ajkai közül tündöklő fehérségű fogsor tünt elő, mialatt szemeiből vidám életkedv sugárzott, mi még inkább meglepte a detektivet.

Hogy ezeket a hamis kifejezésű szemeket már látta valahol, a fölött nem kételkedett… De hol?

—Hogy értsem ezt, kisasszony?—kérdé nevetve, mert a leányka jókedve rá is elragadt.

—Mi itt lakunk anyámmal, míg a szomszéd lakást egy rokonunk bírja. Ő adja ki a szobát, azonban mi gondoskodunk a lakóról, s mi szabjuk meg a szoba árát.

—Remélem, nem lesz az drága,—viszonzá kissé elkomolyodva Kardos.—Én szegény tanuló vagyok, ki utolsó vizsgámra készülök. Azért jöttem föl a vidékről, hogy elzárkózva mindenkitől, tanulmányaimnak éljek, mig a szigorlatot leteszem, de nem röstellem bevallani, hogy körülményeim nem valami fényesek.

—A szegénység nem szégyen,—viszonzá biztató mosolylyal a leányka…—A szoba ára húsz korona, de csinosan van bútorozva. Tiszta és csöndes, alkalmas a kegyed czéljára, s a takarítás is bele van értve az árba.

—Szabad azt megtekintenem?

—Hogyne! Természetes, hogy látatlanba nem veheti ki. Jőjjön, majd megmutatom.

És mentek együtt a szomszéd lakásba, melynek kisded előszoba ajtaja nyitva volt, s pár percz múlva a helyiségbe léptek.

Kardos szeme gyorsan futotta át e szobának minden zege-zúgát s pillantása az abból nyíló mellékajtón pihent meg.

—Hova vezet ez?—kérdé a leánytól.

—A lakás tulajdonosához, ki öreg úr, alig mozdul ki szobájából. Azt hiszem, most nyitva is van.—És félig kinyitva az ajtót, bedugta szőke hajjal borított fejét.

—Ki van ott?—kiáltá egy megriadt gyönge hang.

—Én, Pali bácsi. A szobát akarja valaki kibérelni.

—Miféle ember? Remélem, nem valami nő ismét, mint az a Zsófi volt?

Juliska kissé elpirult s az idegenre pillantott, ki minden szót hallott, s a Zsófi névre figyelmes lett, de egykedvű mosolylyal mondá:

—Úgy látszik, az öreg úr nem valami barátságos ember.

Juliska becsukta az ajtót, mind a mellett nagyon halkan mondá.

—Mindig rossz kedvű, de rendesen csöndes és nem okoz semmiféle zajt, vagy alkalmatlanságot a szomszédságban.

—Ki az a Zsófi, kire úgy látszik haragszik? Valószínűleg az előbbi lakó?

—Igen! azért haragszik rá, mert alig hogy behordozkodott ide, ismét mindjárt elment, s minden ok nélkül hagyta el a szobát… Mi is sajnáltuk, mert minden házi munkában segítségünkre volt.

—Sajnos, én ezt nem tehetem,—mondá tréfásan Kardos.

—Nem is kívánjuk!—viszonzá pajzánan a leány.—Nos uram, hogy tetszik a szoba?

—Kiveszem, s holnap behordozkodom. Kinek adjam az előleget. Lesz kegyed szíves azt tőlem elfogadni?

—Anyám nincs itthon s ő fölhatalmazott arra.

Kardos egy tízkoronást nyújtott át neki s nemsokára távozott, de behúzódott a sötétes kapu alá, mert Holcsi alakját látta közeledni, ki őt nem véve észre, gyorsan sietett fölfelé a lépcsőn.

Nagyszerű kilátások! gondolta a detektiv. Tervem kivitele jól kezdődik, s ha itt lakom, figyelemmel kisérhetem ezt a vén rókát, kit mindenre képesnek tartok. De hol láttam már annak a csinos leánynak a szemeit? Mert okvetetlen láttam valahol hasonló szemeket és kifejezést! De hol? Csodálatos, hogy nem emlékszem rá, holott rendesen fényes emlékezőtehetségem van.

Ilyen s ehhez hasonló tépelődéssel haladt lakása felé, midőn a ház előtt már messziről föltünt neki Oroszlay gróf elegáns, magas alakja, ki valószínűleg nála volt, s most az ő jövetelére várt föl s alá sétálva az épület előtt.

—Honnét jön ily gondolatokba mélyedve?—kérdé Jakab, szokott nyájas modorában szólítván meg őt.

—Ha magamban vagyok, rendesen dolgaimon tűnődöm. Az én hivatásom sok fejtörést kíván.

—Előbbre van már azon az úton, melyen, mint a multkor mondta, érdekes fölfedezéseket vár?

—Sokkal előbbre, de engedje meg gróf úr, hogy most még ne beszéljek arról. Azt tapasztaltam, hogy bonyolódott ügyről soha sem jó beszélni, mert annak magától kell kiforrni agyunkban, s idegen vélemények hallása rendesen kuszáltabbá teszi azt.

—Hát ne szóljunk róla. Azonban azért jöttem, hogy megkérdezzem: nem hallott-e valamit a Genfben volt hölgyekről, kik már nincsenek ott. Eltüntek onnét, mint a lehelet, nyom nélkül.

—Valóban? Az különben előre látható volt. Klára kisasszony okvetetlen kérdezősködött rólam Holcsinál, s az gyanúra adott okot és azonnal továbbította őket.

—De hova mentek, és miért rejtegeti Dóziát?—kérdé föllobbant haraggal Oroszlay.

—Azt megtudjuk nemsokára! Csak türelem, gróf úr. Az ilyen bonyolult ügy hosszú időt kíván a kihámozásra.

—Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hova lettek a hölgyek? Remélhetem, hogy újra ki fogja hollétüket kutatni?

—Igyekezni fogok, bár e perczben nem tudom, hol keressem nyomukat.

—Megfoghatatlan, hogy Dózia nem felel levelemre!

—Arra nézve ellenőrzi őt Lamberth Klára, s ez a fiatal hölgy méltó tanítványa Holcsinak, sőt talán saját véréből való vér. Az is meglehet, hogy leánya.

—És Dózia oly nagyon bízik benne.

—Én kissé kételkedem abban, mert láttam, mily mohón rejtette el előle méltóságod levelét.

—De hisz akkor legegyszerűbb volna otthagyni őt, ki tulajdonképen senkije neki.

—De ő egyedül áll a világon, s nem tudna hova és kihez fordulni, ha Klárát elhagyná. Mi férfiak nem tudjuk, mily kínos gondolat az egy oly fiatal, tapasztalatlan leányra nézve, kitaszítva lenni, egyedül a világban.

Erre felelhetett volna Oroszlay, de nem akarta nagyon mélyen beavatni titkába a detektivet, s mondá:

—Szedje össze, kérem, minden ügyességét és hozzon hírt nekem Dóziáról. Nem volna a legjobb, ha elutaznék ismét Genfbe?

—De ha már nincsenek ott a hölgyek.

—Talán a szállodában tudnák, hová és merre vették útjokat.

—Nem hiszem, hogy nyomát hagyták volna hátra útjok czéljának… De jelenleg nem is hagyhatnám el Budapestet, mert nagyon fontos ügy tartóztat a fővárosban.

—Így az enyém háttérbe szorúl?

—Korántsem! Összefüggésben van az emezzel, s remélem, rövid időn fontos híreket leszek szerencsés méltóságoddal közölni.

—Valóban, annak örülnék.

—Kutatásaimnak szálai ma még elágaznak, de tömörítenem kell azokat, hogy a gombolyagot egyszerre kettévághassam,—mondá villogó szemekkel s gonosz mosolylyal Kardos, ki elemében látszott lenni.

—Rejtélyekben beszél, de arczán látom, hogy valaki iránt biztos gyanúja van. Ki az, Dóziának valamely ellensége?

—Ismétlem, nem mondhatok ez idő szerint semmit… De a mi a gyanút illeti, azt a magamféle ember mindenkire kiterjeszti. Legyen az gazdag vagy szegény. Úr vagy szolga, nagy hangzású nevekkel már sok bűnös takaródzott, s én a rossznak már annyi példáját láttam, hogy senkit sem tartok kivételnek.

—Nem értem, mit akar mondani. Valami előkelő emberről beszél?—kérdé kissé meglepődve Oroszlay, kinek, maga sem tudta miért, Eszthey Bertalan jutott eszébe.

—Lehet, hogy annak az ügynek kiinduló pontját valamely főúri palotában fogom megtalálni. Lehet, hogy nem s a legsilányabb embertől indult meg a cselszövény… Azonban annyit mondhatok, gróf úr, hogy Dózia kisasszony története annyira érdekel, mert ez nem könnyű és közönséges eset, hogy ki fogom azt fürkészni, ha mindjárt évek telnének is bele.

—Mindenekelőtt fürkéssze ki azt, hova mentek a hölgyek Genfből,— viszonzá hévvel Jakab gróf, kinek ez volt legfőbb érdeke és kívánsága.

—Meg fogom őket találni, gróf úr,—viszonzá Kardos s ezzel elváltak és míg Oroszlay másfelé vette útját, addig a detektiv fölsietett lakásába, hol első teendője volt gyorsan összecsomagolni néhány darab ruhát, könyvet stb., hogy látszatja legyen a hordozkodásnak s podgyászt vigyen a kivett lakásba, hol az esti órákban jelent meg. Félt Holcsival találkozni, kiről ugyan azt remélte, nem ismeri őt, de mind a mellett jobbnak tartotta sötétben surranni be a házba, hol oly fontos fölfedezéseket remélt tenni.

Oroszlay Jakab ezalatt lassan haladva az utczákon, még egyszer végigfutotta gondolatban mindazt, miről Kardossal beszéltek, s törte rajta fejét, kit érthetett az a «főrendű» elnevezés alatt, s hogy e szóra mi okból jutott neki eszébe Eszthey, kit mindenki könnyelmű, de becsületes gavallér embernek tartott, s többnyire szerették is, bár ő nem különösen szimpatiált vele. Az utóbbi időben majdnem elhidegültek egymás iránt, de hogy mi volt ennek az oka, meghatározni maga sem tudta, talán leginkább az, hogy Enyingitől többször hallá, miként azok számítanak rá, mint Veronika kérőjére!

Ez boszantotta s olykor idegessé tette, mert ő sohasem udvarolt a leánynak és különösnek találta, hogy azok kitűzték őt leendő vejüknek, holott ő nem szándékozott nősülni, s szíve mindaddig az ideig érintetlen maradt, míg Dóziát meg nem látta.

A milyen álmodozó természettel bírt, éppen oly keveset törődött ily tekintetekben a világ fölfogásával. A társadalmi szabályok rá nézve csak annyiban léteztek, a mennyiben tudta és elismerte azoknak minden művelt emberre nézve szükségét, de sohasem párhuzamosította azokat belvilágával. Egészen különös fölfogással bírt szerelemről, barátságról és helyzete olyan volt, hogy az emberek ridegségét vagy rosszaságát alig volt alkalma megismerni, még kevésbbé csalódni s ennélfogva mindent a maga szép, ábrándos lelke szerint itélt meg…

Talán életének első csalódását Eszthey grófné titkának megismerése képezte, kiről nem tudta, mit higyjen és hogyan itéljen ama különös történetet hallva, mit az neki Dóziáról elmondott.

Első benyomása az volt, hogy Dózia a grófné leánya, kinek létezéséről nem tud senki, amaz Ernesztin nevű öreg komornán kívül, de ez igen rossz hatással volt rá, mert ő Hermancet mindig tisztelte és becsülte, bár leányát soha sem jutott volna eszébe nőül venni. Később azonban örömmel ejté el a róla táplált gondolatot, s férjét vette gyanúba, kiről nem egy könnyelmű történet forgott a világ nyelvén, és talán ez is okozta, hogy visszahúzódott tőle és hetek óta alig találkozott vele, mivel ő keveset ment emberek közé, s az Eszthey-palotát nem szándékozott többé fölkeresni.

Annál kellemetlenebb volt most neki, midőn az Andrássy-úton sétára indulván, Eszthey Béla és Veronika jöttek vele szemben karöltve s míg a leányka némán elpirult, addig a fiatal Eszthey megállt s barátságosan nyújtotta neki kezét.

—Egész örökkévalóság mult el azóta, hogy láttalak,—kezdé az ő rendes szeles modorában,—miért nem jösz hozzánk?

—Tudod, hogy keveset járok társaságba,—viszonzá kissé zavartan a kérdett, mialatt Veronikára pillantva, látta, hogy annak szép arczát biborszín önté el, s kissé erőltetett mosollyal mondá:

—Mi már rég Angolországban hittük önt, minthogy utolsó látogatása alkalmával úgy bucsúzott el tőlünk.

—Minden perczben indulni akarok, de új és új hátráltatásom jött közbe.

—És most már talán nem is mégy?—kérdé Béla.

—Okvetlen kell mennem, de nem tudom, mikor indulhatok.

—Ujságot is akartam neked napok óta mondani,—folytatta Eszthey…— Emlékezel még a 112-ik számú bérkocsira?

Oroszlay szive megdobbant e kérdésre. Hogyne emlékezett volna? Kérdőleg tekintett a beszélőre, s elfogultan mondá:

—Emlékezem, te többször beszéltél arról, s valami éjjeli kalandról.

—Nos, hát az a bérkocsis pár nap előtt azt ujságolta nekem, hogy a vasutról ő szállítá be a fővárosba azt a fiatal hölgyet, kit akkor mindenfelé kerestünk.

—Valóban? Akkor pedig, ha jól emlékszem, nem akart neked róla fölvilágosítást adni,—mondá nyugodtságot erőltetve Jakab gróf.

—Most már talán nem érezte kötelezve magát a hallgatásra, s fecsegett a bérkocsisok szokása szerint; de azt is hozzátette, hogy az egyik pályaháztól a másikhoz hajtott velük, mert hárman voltak, és azonnal tovább utaztak.

—Hova?—kérdé meggondolatlanul Oroszlay, nem véve észre, hogy Veronika szemei mily feszülten függnek az ő vonásain.

—Azt nem tudta megmondani, de én azt gyanítom, hogy Tornyosra mehettek.

—Lehetséges!—viszonzá, visszanyerve nyugalmát, majdnem egykedvűen Jakab gróf, azután Veronikához fordult.

—Mi hírei vannak, grófnő, a csetnekiekről, még nem szándékoznak a fővárosba jönni?

—Tegnap kaptam tőlük levelet, s Irmának a napokban fogják tizennyolczadik születésenapját ünnepelni, és csak azután jönnek. Engem is hívott az ünnepélyre, s valószinüleg el is megyek.

—Azt jól teszi. Ilyenkor nagyon szép a falu, és bizonnyal ismét nagy társaság lesz ott összegyülve.

—Ön nem kapott meghívást?

—Nem emlékezem,—viszonzá zavarral a kérdett,—de lehetséges, hogy az iróasztalon hever.

—Nem szokta fölbontani leveleit?

—Nem mindig! Olykor több napig maradnak azok érintetlenül, mi tudom, hogy hiba, de az igazat megvallva, nem nagyon érdekelnek.

—És ha például szerelmes levél volna közöttük?—kérdé ingerkedve Béla.

—Azt nem szoktam kapni,—viszonzá kellemetlenül érintve e kérdés által Oroszlay, ismét egy pillantással Veronikára, ki szokva volt fivére meggondolatlan fecsegéséhez, s igyekezett gyorsan más irányt adni a beszédnek.

—Csetnekre tehát nem szándékozik menni, ha megtalálná is a meghívást?

—Sajnálom, hogy nemet kell mondanom, grófnő, mert tudom, hogy a vesztes fél én vagyok.

E társalgás alatt lassan végighaladtak az Andrássy-úton, s fogatuk lépést kisérte őket, és Veronika ekkor kinyilatkoztatta, hogy visszaül a kocsiba, gyorsan bucsút vett, s fivérével együtt a Városliget felé hajtatott.

Oroszlay a legnagyobb izgatottságban maradt egyedül. A mit Bélától hallott, az dobogásba hozta szivét. Rögtön elhatározta, hogy haza siet, és pár óra mulva Zalánczra utazik. Mily boldogság volna Dóziát ily váratlanul föltalálni és viszont látni! Egészen ki volt véve rendes nyugalmából, lakására érve, komornyikjának podgyászolni parancsolt, hogy a legelső vonattal indulhasson birtokára. Boldog reményben, nyugtalan várakozással. Hátha Bélának csakugyan igaza van és Dóziát Tornyosra vitték abban a reményben, hogy ősz lévén, megcsendesült a vidék, senki sem sejti, milyen bájos kincs van a tornyosi házba rejtve, s ott legkevésbbé fogja valaki őt keresni…

XX.

Szomorú őszi délután volt, midőn a fiatal gróf a pályaházba érkezett Tornyoson, mely mint tudjuk, az ő állomása is volt, s kissé tájékozni akarván magát, az állomásfőnökkel beszédbe eredt.

—Most kevés ember száll ki itt az állomáson?—kérdé, mielőtt kocsira ült volna, hogy birtokára hajtasson.

—Nagyon kevés, majdnem senki, tegnapelőtt azonban a tornyosi uraság jött meg. Azaz maga Holcsi úr nem, csak a kisasszonyok, egy öreg nő és szobaleány kiséretében.

Oroszlaynak ujra megdobbant a szive e hírre. Ez volt, mit tudni akart, e miatt állt szóba a főnökkel, s szerencsésen el is érte czélját.

E szavak után köszönt és ment; szolgájával együtt kocsira ült, s emelkedett hangulatban, hevesen lüktető aggyal, örömrepeső szívvel közeledett Zaláncz felé.

Végre, végre: gondolta boldogan. Hónapok teltek el, mióta Dóziát nem látta és érzé, hogy szerelme ez idő alatt növekedett iránta.

Most azonban az volt a kérdés: hogy és miként eszközölje ki a vele való találkozást; mert bármily nyugodt, csöndes, álmodozó természettel birt is, most már türelmének végén volt, s itt a közelben tudva Dóziát, úgy érezte, hogy egy napot sem birna tölteni annak láthatása nélkül.

Egész úton azon törte fejét: mit tegyen, hogy közelébe jusson? Levelet nem mert írni neki, félve, hogy az más kezébe juthatna; de elhatározta, hogy másnap reggel puskát vesz vállára és átmegy a tornyosi határba, mintha vadászatra indulna, remélvén, hogy Dóziát a kertben, vagy a tó partján megpillantja, s amaz édes reményben ringatta magát, miként az szintén keresi a vele való találkozást, s azokat a helyeket, hol utoljára együtt voltak.

Ha tudta volna, hogy mi történt a Holcsi-házban a leányok odaérkezése után, biztosabb reménnyel kecsegteti magát, mert Klára elfáradva az úttól, hirtelen rosszul lett, s ágyba kellett feküdnie és Dóziára nem ügyelhetett föl úgy, a hogy azt neki Holcsi meghagyta, bár igyekezett őt ágya mellett tartóztatni, mind a mellett nem tilthatta meg, hogy pár órára szabad levegőre ne menjen.

És az ezt az időt fölhasználta arra, hogy lefusson a tó partjára, és ama szép órák emlékeit keresse, melyeket a kék vizű hullámzó tó mellett Jakabbal töltött.

Nem remélte őt ott találni, írni pedig most sem mert neki, mert Klára előrelátásból ágyához vitette a posta-táskát, s azt saját kulcsával bezárva és midőn megérkezett, kinyitva: minden menő és jövő levél az ő kezén ment keresztül.

Dózia tehát legfeljebb maga vihette volna levelét a tornyosi állomásra, hogy azt ott föladja; de az gyalog másfél órányira feküdt, s annyi ideje a távollétre nem volt, sem pedig bátorsága, hogy az erdőn keresztül egyedül nekiinduljon a hosszú útnak.

Kínos és szomorú napokat töltött bizonytalanság és halvány remény között, s fejecskéjében a legregényesebb tervek kergették egymást: szökésről, eltünésről, stb. … Melyeket azonban ismét elvetett, mert azok egyikének kivitelére sem volt bátorsága.

Pedig tudta, hogy most kellene valamire elhatároznia magát, míg Klára beteg, mert ha fölkel ágyából, ismét folyton sarkában lesz, mint volt már hónapok óta, sőt miután amaz idegen Genfben fölkereste őket, kiről Holcsi semmit sem tudott, s azt gyanusnak találta: megbizta gyámleányát, hogy az kétszeresen ügyeljen az ő tetteire. Az idegen ottlétének következtében hagyták el gyorsan az ügyvéd rendeletére Genfet, és jöttek Tornyosra, hol valószinüleg biztosabbnak tartotta Holcsi tartózkodásukat, mint külföldön, vagy különösen a fővárosban, hol, mint ő hitte, Dózia Eszthey gróffal, vagy a grófnéval találkozhatnék.

Az, hogy ama levél, melyet neki az ügyvéd Eszthey aláirásával mutatott: hamis volt, soha sem jutott volna eszébe, s olykor hálát és meghatottságot érzett Klára és annak gyámatyja iránt, kik oly hévvel karolták föl az ő ügyét, s nem akarták kiszolgáltatni azoknak, kikhez ő nem kivánkozott menni…

Mind a mellett sokkal eszesebb volt, hogy ne gondolkozott volna olykor azon: miért védi az ügyvéd oly lelkesen az ő dolgait? Humanitásból? Daczára, hogy semmi élettapasztalása sem volt, ez valószinütlennek látszott neki. Vagy Klára iránti szeretetből, ki meleg barátsággal viseltetik ő hozzá, s gyámatyja talán örömet akart neki szerezni azzal, hogy fiatal leányt vett a házhoz, hol Klára egyedül érezhette magát. De végiggondolva az eseményeken, ez is hihetetlennek tetszett neki.

Mikor Klára az intézetbe jött, hol ő már évek óta volt, azt mondták, hogy gyámatyjánál nem lehet, mert az nőtlen ember, és szűk a lakása, s nincs a szerint berendezve, hogy fiatal leány lakjék nála…

Azután egyszerre elég nagy lett a lakás. Nemcsak Klára, de ő is külön szobát kapott, sőt társalkodónőt is fogadtak, ki sétáljon velük, s egész háztartás létesült körülöttük, és mindez most gyakran gondolkozóba ejté őt, s úgy tetszett neki, mintha előre minden ki lett volna számítva, hogy őt kivéve az intézetből, magukhoz csalják.

Lassanként rájött mindezekre, de az okát nem birta kitalálni, s félni kezdett, hogy valamely cselszövevény veszi őt körül, mi lassú biztossággal halad czélja felé…

Azon a reggelen, melyen Oroszlay puskával vállán elindult Tornyos felé, ő is elhagyta szobáját és gyorsan átfutva a kerten, sietett a tó partja felé.

Hűvös őszi szél lengeté ruháját, s csak a fák megritkult levelei között és a levegőben röpdöső varjak szomorú károgása verte föl a néma csöndet.

De ő sem a szél élességét, sem a szárnyasok lármáját nem vette észre, sietett előre, míg egyszerre úgy érzé, a földbe gyökereznek lábai, mert egy alakot pillantott meg, ki lassan közeledett felé, s gondolatokba mélyedve a földre nézett.

—Jakab, Jakab!—kiáltá örömtelt hangon, s futva közeledett felé és pár pillanat mulva karjában volt, ki alig tudott fölocsudni mélázásából, de szorosan átölelve őt, szivéhez szorítá.

—Édes szerelmem, egyetlen Dóziám!—kiáltott föl elragadtatva az ifjú, ki az első pillanatban alig hitt szemének, a bájos, kedves arczocskát látva…—Mily boldog véletlen. Tehát nem hiába jöttem Zalánczra.

—Tudta, hogy itt vagyok?—kérdé csodálkozva Dózia.

—A bérkocsis mondta Eszthey Bélának, ki ugyanaz volt, ki amaz éjjel a Holcsi-házhoz vitte, s ráismert.

Dózia halálsápadt lett e szavakra.

—Istenem, istenem!—rebegte rémült hangon,—úgy itt sem lesz maradásom…

—De hát ki elől szökdösik, s viszik ide, s tova a világban?—kérdé bámulva Oroszlay.

—Esztheyék elől! Olvastam a grófnak egy Holcsi úrhoz írt levelét, melyben tudatta azzal, hogy értem jön és magával visz.

Jakab gróf mind nagyobb csodálkozással hallgatta e szavakat, s visszagondolva arra, mit neki Hermance grófnő mondott, hogy Dózia létezéséről sem férjének, sem fiának nem szabad tudni, valószinűtlennek találta azt, mit a leány beszélt.

—Olvasta maga azt a levelet, Dózia?—kérdé feszülten, s látható kétkedéssel.

—Olvastam, mielőtt elutaztunk innét, azért kellett oly rögtön eltünnünk, mert a tudósítást Zalánczról hozták és meg volt határozva abban az óra, melyben Eszthey értem jön, s magával visz.

Oroszlay megcsóválta fejét.

—Mindebből egy szó sem igaz, Dózia! Eszthey akkor az én vendégem volt, s tudom jöttét-mentét, és mondhatom, hogy aznap, midőn maga elutazott Tornyosról, neki eszében sem volt onnét távozni, oda pedig nem hozhatta volna, férfiak közé.

—Úgy nem tudom, mit gondoljak!

—És én sem tudok fölvilágosítást adni, édes angyalkám,—mondá Jakab szerelemmel tekintvén a leányka kérdő szemébe, kinek arczáról eltünt a boldog kifejezés és látható félelemnek adott helyet.

—Oh, Jakab,—mondá szorongva,—mit akarnak velem Holcsiék? Miért tartanak fogva, mert az nem szabadság, a mit Klára oldala mellett tűrök, ki minden tettemet ellenőrzi, s minden léptemre vigyáz.

—Azt kell megtudnunk, és végére is fogunk járni. Én már minden intézkedést megtettem arra. De most azt kell elhatároznunk, hogyan szabaduljon tőlük, mert tovább nem engedem, hogy körmeik között maradjon.

—Hova menjek?—kérdé szomorúan a leányka, elhallgatván, hogy ő már maga is gyakran gondolt a távozásra.

—Egy tisztességes családot fogok keresni, melynek gondjai alá helyezem.

—De addig? Klára beteg, s azért volt lehetséges egyedül elhagynom a házat, de ha jobban lesz, ujra kezdődik teljes és határtalan rabságom.

—Ne féljen attól, s ne higyje, a mit Holcsi és barátnője beszélnek. Mindaz valótlanságon alapul, s csak rémíteni akarják. Esztheyék nem keresik, de más czélja lehet az ügyvédnek azzal, hogy magához csalta és magánál tartja. Mindezt föl kell derítenünk, addig legyen türelemmel és ne árulja el összeköttetésünket,—mondá, gyöngéden simogatva Jakab a leányka kezét, melyet kezében tartott, s mely az izgatottságtól reszketett.

—És ismét elválunk, ismét oly soká nem fogom látni?—kérdé könyes szemekkel Dózia, s zokogva borult az ifjú keblére, ki csókokkal halmozta könytől ázott arczát.

—Csak rövid időre, drágám! A jövő miatt szükséges ez, de míg Klára betegsége tart, addig naponként látjuk egymást itt az épület közelében, vagy a tó partján, hol távozása előtt oly boldogok voltunk.

A leányka kissé megnyugodott és lecsillapult a gyöngéden kiejtett szeretetteljes biztatásra, s karonfogva sétáltak a sárga levelű fák alatt. Beszélgettek mindarról, mi Dóziával történt utolsó együttlétük óta, s a gróf mindjobban meggyőződött a leány beszédéből, hogy Holcsinak csakugyan valamely titkos szándéka van vele, de hogy mi az? azt Kardos detektivtől remélte megtudni.

Aztán újra és újra kicserélték érzelmeiket. Oroszlay elmondá, mennyit szenvedett, mióta őt nem látta. Fáradozásait, hogy föltalálja, s Kardos küldetését, hogy keresse föl a világ bármely részében, ki föl is találta, és most többé nem rabolja el tőle senki, ha mindjárt élete árán kellene is megvédeni!

És Dózia boldogan hallgatta szavait. Hitt neki, mert szerette, és nem jutott eszébe, hogy csalódhatnék benne. Hisz oly tapasztalatlan volt, nem ismerte a rosszat, a bűnt, a csalfaságot, és Oroszlaynak oly bizalmat gerjesztő volt külseje, egyénisége, minden szava, mintha maga lett volna az élő igazság…

Majdnem egy órát töltöttek e boldog együttlétben, azután Dóziának menni kellett, nehogy Klára gyanakodjék. És szomorúan váltak el, ezer biztosításával szerelmüknek, mely hű, változatlan, és mindkettőjük részéről örök marad… Érezték is azt, a mit mondtak, igaz volt, s szivüknek legmélyéből eredt, és Dózia boldogságtól sugározva sietett haza, de nem kereste föl rögtön Klárát; félvén, hogy elárulja magát, szobájába sietett.

De az már többször tudakozódott utána, s nyugtalanul hányta-vetette magát ágyában, rémeket látott, s félt gyámatyja haragjától, ha Dóziával valami történnék, ki még soha sem maradt ki ily hosszasan hazulról.

Végre hallotta, hogy a mellékszobában járkál, s megkönnyebbülve hallgatódzott. Csodálkozott, hogy az nem jön hozzá, mint máskor sétájából hazatérve, s végre elkiáltotta nevét, ki még mindig égő arczczal, tündöklő szemekkel jelent meg a mellékajtón, és kedves mosolyával ült le ágyához.

—Merre jártál?—kérdé Klára, feszülten vizsgálva kipirult arczocskáját.

—Messze voltam és már nagyon siettem haza! Szinte melegem lett a gyors haladástól…—viszonzá az, nyugodtan állva ki a ráfüggesztett tekintetet, de Klára észrevette hangjának reszketését, s odavetve kérdé:

—Találkoztál Oroszlay gróffal?

A váratlan kérdés oly gyorsan intéztetett hozzá, hogy Dózia megzavarodott. Arcza még pirosabb lett, s erőltetett nyugodtsággal kérdé:

—Nem hallottam, hogy ő Zalánczon volna és nem is hiszem.

Klára látta, hogy nem mond igazat, s a következő szavakat már határozottan ejté ki.

—Ne tagadd, Dózia, te láttad Oroszlay grófot!

—Miért tagadnám!—kérdé az bizonyos daczczal, de szivét remegni érzé a félelemtől, hogy óva őrzött titka el van árulva.

—Mi czélod van azzal az úrral, kinek szemében te senki és semmi sem vagy?—kérdé gúnyosan Klára, mialatt Dózia szemei könybelábadtak.—Azt hiszed, ő igazat beszél neked, ha szerelmével zúgja tele füledet? Az ilyen gavallérok játékszerül használják az olyféle leányokat, mint te vagy, és ha hisznek nekik,—kinevetik őket.

A leányka először hallott életében ilyen teoriákat, s megdöbbent azoknak kegyetlenségén. Arczán a piros színt ijesztő halványság váltá föl és megdermedve, megnémulva ült helyén.

—Avagy nincs fogalmad helyzetedről és arról az áthidalhatatlan mélységről, mely Oroszlay gróf és közötted létezik?—folytatta majdnem kárörömmel Klára, látván a rémületet barátnője arczán, nem tudva neki megbocsátani, hogy háta mögött cselekedett oly dolgokat, mik homlokegyenest ellenkeztek Holcsi szigorú utasításával, s őt gyámatyja haragjának tették ki.

—Nincs!—rebegte bátortalanul a kérdett.—Mit értesz áthidalhatatlan mélység alatt?

—Az ő társadalmi állását, s a te születésedet… Ő nagy úr, te pedig szülőidet sem ismerted, és senki sem tudja, kik voltak azok.

—Olyan nagy bűn ez?—kérdé ártatlan arczczal a leányka, kinek bizonyos dolgok kezdtek derengeni elméjében.

—Nem bűn, de rád nézve helyrehozhatatlan hiba és akadály, hogy tisztességes család sarja nőül vegyen; annál kevésbbé oly előkelő ember, mint Oroszlay gróf.

—Bizonyos vagy ebben, Klára?

—Oly bizonyos, mint hogy itt fekszem ágyamban, s ezeket mondom. De hát tett ő neked házassági ajánlatot?

—Arról szó sem volt közöttünk. Párszor találkoztam vele, ő hozzám csatlakozott, s beszélgettünk. Ebből áll egész ismeretségünk.

—De hisz ha csak mindennapi dolgokról volt szó köztetek, azt elmondhatta volna itt, én előttem is, miért nem látogatott meg. Nem először lett volna nálunk.

—Azt nem tudom, nem kérdeztem tőle, és ő nem mondta.

—Dózia, Dózia, te nem vagy őszinte hozzám, holott tudod, hogy rajtam kívül senkid sincs e földön. Mondd, mit csinálnál, ha nálunk nem lehetnél?

—Valószinüleg Eszthey grófnéhoz fordulnék, kivel különben is kell még találkoznom azok után, miket most tőled hallok.

—Eszthey grófnéval?—kérdé kellemetlen meglepetéssel Klára.—Minek?

—Ő az egyedüli, ki anyámat ismerte, s így azt is kell tudnia, ki volt atyám?—viszonzá bizonyos daczczal Dózia, ki engedékeny, szelid természettel birt, de koronként erős elhatározásai voltak.

—Azt hiszed, nem szólt volna ő neked arról, ha tudná, vagy ha akart volna róla beszélni?—viszonzá kétértelmű mosollyal Klára.—Légy meggyőződve, hogy hasztalan mennél hozzá e miatt; de különben is, ez valami egészen új elhatározás nálad. Hisz éppen ő előtte rejtegetünk mi, s emlékezz vissza, mennyire kivántad a Tornyosról való elutazást, midőn Eszthey gróf levelét olvastad?

—De vajjon csakugyan ő írta-e azt a levelet?

—Ki más írta volna?—kiáltott föl a legnagyobb csodálkozással Klára, s arczából eltünt minden vér az ijedtségtől.

Dózia e kérdésre nem felelt, mert ismét Oroszlay szavai jutottak eszébe, ki a legnagyobb óvatosságra inté.

—Mikor megyünk vissza a fővárosba?—kérdé, szép szemeit barátnőjére szegezve, ki igen rosszul érezte magát e pillantás alatt.

—A mikor kivánod. Nekem nincs érdekemben, hogy itt legyünk, s úgy az utazás, mint a falusi lét miattad történt.

—Nem félek többé Esztheyéktől, ők nem rendelkezhetnek fölöttem, valamint senki sem, szüleimet kivéve, kik nem léteznek,—mondá komoly meggyőződéssel Dózia, s oly határozottsággal beszélt, mi sehogy sem tetszett Klárának.

—Akkor nincs is czélja ittlétünknek,—viszonzá közönyt színlelve.—Ma még irok gyámatyámnak, s tudatom vele, hogy a fővárosba óhajtunk menni.

—Még pedig mielőbb!

—De hát miféle sürgős dolgod akadt ott egyszerre, hogy egészen megváltoztak terveid?

—Szeretnék multamról tudni, és arról adhat fölvilágosítást valaki, kivel beszélni szeretnék.

—Ki az? Esztheyné?—kérdé mind nagyobb nyugtalansággal Klára, ki még soha sem látta ily kedélyállapotban Dóziát.

—Nem ő! Egy más valaki. Emlékezel arra a Kardos nevű úrra, ki Genfben fölkeresett bennünket?

—Gyámatyám azt mondja, hogy az nem lehetett más, mint csaló.

—Azt nem tudom, de nem is hiszem! Te is jelen voltál és hallottad, hogy mily kérdéseket intézett hozzám kis gyermekkoromról, anyámról, stb. Emlékezetemet nagy igyekezettel kivánta bizonyos dolgokra irányítani stb., … És ez azt mutatja, hogy ő csakugyan ott látott valahol, mint mondotta, a szomszéd házban, hol én anyámmal éltem. Meg kell őt találnom, s fölvilágosítását kérem, mert egyszerre oly lázas érdeklődés támadt bennem kilétemre és születésemre nézve, hogy nem tudnék többé így élni. Már is sok időt vesztegettem s azt helyre kell pótolnom.

Fölugrott helyéről és föl, s alá kezdett járkálni a szobában, mialatt nagy fölindulás látszott rajta. Klárát félelem szállta meg, hogy nem helyesen tett, midőn beszélt vele ezekről a dolgokról, de miktől egészen más hatást várt.

—Hiú remény ez, Dózia,—mondá csillapítólag,—s azt tanácslom, hogy ha nincs valami különös okod arra, miként kilétedet és születésed részleteit kutasd, hagyd nyugodni a multat, s ne kivánj fölvilágosítást oly dolgokról, mik csak keserűséget okozhatnának.

—Van!—viszonzá határozottan a leányka és szép arczocskája egyszerre elváltozott, s majdnem átszellemült lett, míg szemei tündöklő fényben ragyogtak. Olyan fényben, minőt az arczra és szemekbe csak a szerelem varázsolhat és Klára fölismerte azt. Megdöbbent tőle, mert eltalálta, hogy Dózia rájuk nézve elveszett, s más vette lelkét, szivét birtokába, mi az embereket szilárddá, erélyessé teszi, és akaratuktól eltántorítani nem engedi…

XXI.

Kardos behordozkodott az általa kibérelt szobába és megismerkedett Somorjaynéval, valamint sógorával, az öreg morózus Somorjay Lajossal, kinek igyekezett kedvében járni.

Pár nap alatt már kutatta annak gyöngéit. Órákig üldögélt nála. Olykor egy-egy üveg jó bort vitt át szobájából neki, s beszélgetés közben lassan megitták az üveg tartalmát, mi az öreg urat beszédessé tette, s mi nem kerülte el a detektiv figyelmét, hogy az nincs Somorjayné inyére…

Egyáltalán az öreg nő nem igen látszott kedvelni az új lakót, de miután leánya az ő hon nem létében kiadta a szobát, a felpénzt elfogadta, egy hónapig mindenesetre tűrnie kellett, annak ottlétét, de midőn a tizennégy nap eltelt, kurtán, minden megokolás nélkül fölmondott neki. Van az embernek egy különös sejtelme, mit lehetlen megmagyaráznia, de ilyfélét érzett Somorjayné, habár nem tudta volna okát adni és Juliskával valóságos harczot vívott miatta, ki nagyon meg volt elégedve az udvarias, csinos lakóval, s ugyanígy érzett Somorjay Lajos is, ki Kardostól megtudván sógornője fölmondását, éktelen haragban tört ki.

A fölmondás napján Kardos ismét egy üveg jó borral jelent meg az öreg úrnál, s midőn belépett hozzá, az özvegyet is ott találta.

A két embernek kipirult, fölhevült arcza mutatta, hogy heves vita folyt közöttük, és az öreg nő gyorsan elhallgatott, míg Somorjay nem törődve az idegen jelenlétével, elfojtott dühvel mondá:

—Oktalanság, ilyen lakót elbocsátani, talán ismét egy Zsófi-féle személyt akarsz ide venni, kit Kálmán azért bocsátott el, mert észrevették, hogy kémkedett?

Az öreg nő észrevehetően elhalványodott, s intett a beszélőnek, valószinüleg, hogy hallgasson az idegen előtt, mi annak nem kerülte el figyelmét, de az öreg úr sokkal indulatosabb volt, minthogy intésére hallgatott volna és folytatta kifakadásait.

—Rosszkor jöttem,—mondá Kardos,—s engedelmet kérek, hogy zavarom önöket, de Somorjay úr ilyenkor egyedül szokott lenni.

—Most is egyedül lesz, mert én távozom,—viszonzá erőltetett mosollyal a nő.—Egy kis vitánk volt ön miatt, de azonnal jókedvű lesz ő, ha megyek.

És e szavak után gyorsan elhagyta a szobát, de kívül az ajtónál megállt, s nagy nyugtalansággal hallgatódzott.

—Utálatos vén asszony,—kezdé mormogva az öreg úr.—Szeszélyes bolond, makacs és önfejű, bár megszabadulhatnék tőle.

—És miért ne tehetné, ha kellemetlen az együttlakás?—kérdé Kardos, kihúzván az üveg dugaszát, s megtölté a vele hozott poharakat a nehéz erős borral, mit az öreg úr mohó örömmel hajtott föl, mialatt az ajtóra pillantva mondá:

—Majd felelek erre a kérdésre, de mindenekelőtt tekintsen ki, nem hallgatódzik-e az a vén asszony az ajtónál.

Kardos nehéz, dobogó, súlyos léptekkel ment a mondott helyre, hogy ideje legyen az öreg nőnek elfutni onnét, ha csakugyan ott volna. És nem csalódott, senkit sem talált ott, az özvegy eltünt onnét, míg ő feszült kiváncsisággal foglalta el helyét szemben házigazdájával.

—Bizonyos abban, hogy nincs az ajtónál senki?—kérdé az tőle kipirult arczczal, mert a bor oly erős volt, mit ivott, hogy az rögtön fejébe kergette minden vérét.

—Szemeimmel láttam.

—Nos hát felelek kérdésére,—mondá halkan,—ha megigéri, hogy senkinek sem szól arról, a mit mondok.

—Becsületszavamra igérem.

—Tehát azért nem távozhatom innét, mert Holcsi ügyvéd gondoskodik rólam s ő egyszerűen fogvatart e nyomorult lakásban, hol nincs egy nyugodt pillanatom.

—Holcsi ügyvéd? Ki az? Nem ismerem,—viszonzá egykedvűen a detektiv, míg belseje reszketett az örömtől.

—Ennek a vén asszonynak a fivére. Gyalázatos rossz ember, kitől minden kitelik s kitől én félek és nem merek ellene tenni.

—Ne mondja! Mit tehetne ő önnek?

—Sokat! A mit azonban nem közölhetek és vissza is kellene mennem a régen múltba történetemmel, mi azonban önt keveset érdekelné.

—Engem minden érdekel, mit öntől hallok, Somorjay úr,—viszonzá gyorsan a detektiv.—De különben is, oly vonzalmat érzek önhöz, mintha rokonom, vagy atyám volna.

—Ennek örülök, mert vonzalmunk kölcsönös. Sohasem voltam nős s így nem lehetett fiam, de ha volna, kivánnám, hogy önhöz hasonló legyen!

—Ez nagy bók volna rám nézve, azonban ön még oly kevéssé ismer engem, hogy ezt a mondást csakis előlegnek vehetem a jövőre.

—Fájdalom, ittléte már csak rövid időre terjed.

—Valóban fájdalom! És önnek nincs hatalma arra, hogy sógornője akaratát ellensúlyozza?

—Nincs,—mondá mogorván az öreg úr.—Nem volna bátorságom velük ujjat húzni s tűrök, a mig lehet, de végre mindennek megvan a határa!

—De ha nem szándékozik örökre leigáztatni magát, úgy jobb előbb, mint utóbb kitörni,—mondá Kardos, ismét megtöltvén Somorjay poharát, ki azt rögtön föl is hajtotta.

—Most már elég,—mondá megnyalva bajuszát—többet nem iszom, mert nem szeretném, ha nyelvem oly irányban eredne meg, minek következményei kiszámíthatatlanok.

—Ugyan, Somorjay úr, csak nincsenek veszedelmes titkai, miket fél elárulni?

—Azt nem lehet tudni!

—Azonkívül nem tartom önt oly gyönge embernek, kinek néhány pohár bor a fejébe szálljon,—mondá nevetve Kardos, ki alig tudta izgatottságát titkolni az öreg ember utolsó, kétértelműen kiejtett szavaira.

—Ha tíz év előtt mondja ezt, barátom, igazat állított volna, de semmi sem viseli meg a testet úgy, mint a lelki nyomoruság.

—Szomoruságai voltak, csapások érték?

—Nem tudom, mit feleljek kérdésére, mert nem szeretnék többet mondani, mint lehet,—viszonzá az öreg ember, az utolsó szót nyomatékkal ejtve ki.

—Előttem föltárhatja a szivét,—mondá a detektiv melegen.—Én önre nézve teljesen idegen vagyok, kit dolgai csak annyiban érdekelnek, a mennyiben szavaiból kiveszem, hogy szenved s nekem is voltak már az életben csapásaim. Szüleimet alig egy év lefolyása alatt vesztettem el s árván, szegényen, zsenge korban maradtam vissza a földön, pártfogó nélkül és keményen kellett küzdenem a létért! Oh, én tudom méltányolni a mások baját.

Az öreg úr pár pillanatig részvéttel tekintett rá, azután leöntve az előtte álló pohár bort, bánatosan mondá:

—A halál mindig szomorú s különösen ha olyanoktól foszt meg, kiket szerettünk, de sokkal borzasztóbb az, ha a nélkül kell siratnunk valakit, ki hozzánk tartozott, hogy utolsó perczeiben vele lehettünk s nehéz óráiban vigasztalhattuk, bátoríthattuk volna.

—És ön abban a helyzetben van?

—Fájdalom!—kiáltott föl egyszerre lángoló szemekkel Somorjay s gyorsan fölegyenesedett görnyedt tartásából és keze ökölbe szorult.

Kardos csodálkozva szemlélte és látta rajta, hogy az élvezett szeszes ital erősebb már, mint akarata s izgatottan várta további szavait.

—Szerettem valakit,—mondá dühösen az öreg—és azt meggyilkolták!

—Borzasztó!

—Meggyilkolták,—folytatta Somorjay boszút lihegő hangon.—Ellopták gyermekét… Semmi, semmi sem maradt belőle nekem.

—Szegény uram,—mondá meleg, résztvevő hangon a detektiv—és érezte is, a mit mondott, mert társa arczán oly kétségbeesett fájdalmat látott, mi meghatotta.

—Ön az első, ki ama borzasztó eset óta részvéttel szól hozzám… Óh, ha tudná, mily alávaló gazok az emberek!

—Volt alkalmam őket megismerni,—viszonzá a detektiv.—És meg lett büntetve a gyilkos?

—Nem! Ma is szabadon járkál. A földi büntetést elkerülte, de majd egy felsőbb biró fog fölötte itélni.

—Csodálatos, hogy ön, ki így szenved a hűn elkövetése miatt, nem vitte a végletekig a gyilkos üldöztetését!

—Nem—te-hettem.

—Ez különös!

—Nem találná annak, ha tudná a részleteket. Óh uram, maga nem is képzeli, mily iszonyú helyzetek vannak a világon!

—Nem mondhatná el a történetet, ha már ennyit mondott?—kérdé tartózkodva Kardos, ki félt, hogy az öreg ember gyanúra gerjedhetne. Az azonban annyira el volt foglalva saját emlékeivel és keserűségével s itélőtehetségét kissé talán a bor is megbénította, hogy keveset ügyelt az ő sürgetésére.

—Szívesen tenném, mert jól esnék vergődő szivemet egyszer valaki előtt kiönteni, de nem lehet. Rabja vagyok saját biztosságomnak és egy gyalázatos bandának, mely képes volna örökre elnémítani.

—Ez különös!—mondá Kardos, de nem mert tovább kérdezősködni s csillapítólag mondá:

—Tehát ne beszéljünk többé róla. Én itt közelében lakom, Somorjay úr s ha egyszer majd mégis szükségét érzi, hogy megkönnyítse szívét, talán el fogja mondani nekem a szomorú történetet, mi, úgy látom, feldúlta egész életét.

—Igaza van! Nem kétlem, hogy kitárom önnek szivem keservét és akkor látni fogja, hogy mily boldogtalan ember vagyok, helyzetem rosszabb, mint a rabé, ki, ha kitöltötte büntetését, kiszabadul börtönéből, míg nekem halálom napjáig néma kétségbeesésben kell szenvednem!

E szavak után egy ideig mély hallgatásban ültek s Kardos mára elégnek tartván azt, a mit megtudott, átment szobájába s gondolkodott a hallottakon s egész nap nem hagyta el a házat, csakis az étkezésekre távozott egy közeli kis korcsmába és sietett vissza, hogy a házban történendőket a legpontosabban megfigyelje.

Leírhatatlanul érdekelte ez a rejtélyes eset.

De azon a napon már semmi sem történt… Juliska párszor betekintett hozzá, kérdezvén, nem kíván-e valamit s ő mindannyiszor jobban és jobban meg volt lepetve azon a különös hasonlatosságon, mi őt egy más arczra emlékezteté, de hogy ki az? Nem birta kitalálni.

A következő nap reggelén suttogás vonta magára figyelmét, mely a szomszéd szobából hallatszott be hozzá s ő az ajtóhoz lapulva, a következőket hallá:

—Megtiltom, hogy egy pohár bort is elfogadj attól a fiatal embertől. Máli beszélte, hogy tegnap együtt ittatok. A bor megoldja a nyelvet s nem kell ismételnem a következményeket, mik fecsegésedre előadhatnák magukat. Vigyázz! Tudod, hogy kezemben vagy s együtt veszünk el.

Kardos megcsóválta fejét.

Bárki legyen is az, ki a szomszédban beszél, gondolá elmosolyodva, ügyetlen és ostoba ember. Tudja, hogy lakik valaki a szomszédban, ki hallgathatja s ilyen veszedelmes dolgokról beszél!

De gyorsan ismét hallgatódzott s megismerte hangját szomszédjának, ki könyörgő hangon mondta:

—Bocsáss el, Kálmán. Adj annyi pénzt, hisz neked van elég, hogy a világ végéig mehessek. Nem tartom itt ki. Gyűlöllek mindnyájatokat, különösen ezt a kőszívű Málit, ki saját gyermeke iránt sem volt kegyelmes.

—Csitt!—kiáltott föl a másik olyan hangon, mint a kutya félelmes morgása, mely veréstől fél.—Hallgass, vagy nyakon ütlek.

—Úgy, hogy örökre elnémuljak. Nemde? De másodszor nem sikerülne kibújnod a törvény büntető markából.

E szavakra Kardos egy csattanást hallott, azután heves birkózást, káromkodást, míg egy zuhanás után elcsendesült minden s még csak egy ajtó becsapódása verte föl a csöndet és halk hörgés, lihegés nesze tartotta őt izgalomban.

Mit tegyen? Befusson-e szomszédjához, ki talán a földön elterülve fekszik, sőt meg is halhat s neki segíteni kellene rajta. De nem mert belépni hozzá és várta, mi fog még következni.

Hogy ki volt nála, azt tudta, mert hallotta kiejteni keresztnevét, kit Holcsi Kálmánnak hívtak s kit ő már rég gonosztevőnek tartott, de még nem voltak oly bizonyítékai, hogy lépeseket tehetett volna ellene… Várt, várt, a perczek végtelennek látszottak neki, míg végre ismét ajtónyílást hallott és női hangokat.

—Már ismét ujjat húztál Kálmánnal?—kérdé Somorjayné, kit Kardos megismert hangjáról.—Kelj föl és tanulj abból, a mit kaptál. Tudod, hogy vele nem lehet tréfálni.

Az öreg ember nem felelt, de a detektiv mozgást hallott, miből gyanítá, hogy az fölemelkedett a földről, hova Holcsi teperte le s ágyába feküdt, mert az asszony pár percz múlva elhagyta a szobát.

Kardos kalapot vett s felöltőt dobott karjára és óvatosan lépett ki szobájából. Azután úgy tett, mintha most érkeznék haza s beszólt a konyhába.

—Be lehet menni Somorjay úrhoz?—kérdé az ott lévő cselédtől.

—Csak tessék,—viszonzá az rá sem hederítve s folytatta dolgát és Kardos fedezve látván magát az eshetőségekkel szemben, belépett az öreg úrhoz, ki ágyban fekve, kezeit arczára tapasztva zokogott, de meglátván őt, gyorsan fölegyenesedve mondá:

—Jó, hogy jön, barátom… Ma meg fogja tőlem mindazt tudni, mit tegnap nem akartam közölni önnel.

Hangja elszánt, határozott és keserű volt, tekintetében baljóslatú tűz égett.

A detektiv csodálkozást színlelve közeledett hozzá.

—Mi baja?—kérdé tőle részvéttel…—Remélem, nem lett beteg tegnapról mára?

Az öreg ember erélylyel rázta meg fejét.

—Ellenkezőleg! Régen nem voltam oly erős és egészséges, a bitófához is segítség nélkül tudnék föllépni.

—Milyen hasonlat!

—Jöjjön ide és üljön le ágyamhoz, de előbb zárja be kulcscsal az ajtót.

Kardos teljesítette kívánságát, még ki is tekintett az előszobába s miután nem látott senkit, megfordítva a zárban a kulcsot, feszült várakozással foglalt helyet az ágy közelében, gyanítván, hogy nagyon fontos dolgokat fog hallani…

—Honnét jön most ön?—kérdé tőle Somorjay.

—Kint voltam a városban, most jövök haza—füllentett a kérdett,—de mielőtt szobámba mentem volna, egy perczre be akartam ide szólni.

—Tehát nem volt itthon félóra előtt?

—Már több, mint két órája, hogy elhagytam szobámat.

—Kár,—mondá sötét tekintettel az öreg úr,—szép dolgokat hallhatott volna szomszédságában. Kis híjja, hogy nyomorék nem lettem! Holcsi sógorom letepert a földre s egyet még rugott is rajtam.

—Lehetetlen, hogy vetemedett ilyen brutalitásra?

—Azt majd mindjárt meg fogja tudni, ha elmondom történetünket. Pedig elmondom, ha addig élek is. Akasztófára juttatom őt, az álnok gazembert, ki mindig a mások megrontásán dolgozik.

Kardos hallgatott. Szíve röpködött az örömtől és diadaltól. Hát nem volt hasztalan fáradozása. Leste a szót az öreg ember ajkáról, kinek arcza lázban égett, szemei tüzeltek s majdnem magánkívüli állapotban látszott lenni.

—Történetem hosszú lesz,—mondá rekedt hangon s ajka reszketett.—Van türelme végighallgatni?

—Hogyne! Érdekkel várom, a mit mondani fog, csak ne becsülje túl az erejét a beszéddel.

—Nos hát, a mint gondolhatja, én sem voltam mindig ilyen törékeny öreg ember, hanem ifjú, erőteljes, vidám, mint ma ön s szép kilátásokkal tekinték a jövőbe, de első szerencsétlenségem az volt, hogy beleszerettem egy férjes asszonyba, ki úgy mutatta, hogy viszonozza szerelmemet, de ez nem volt igaz, mást szeretett, egy nagy urat, ki elcsábította s én csak takaróul szolgáltam.

De ezt, természetesen, akkor még nem tudtam s pár hónapig nagyon is el voltam foglalva fivérem házasságával, ki eljegyezte Holcsi Amáliát, Holcsi Kálmán ügyvéd nővérét, kivel ekkor hozott össze először balsorsom s ki egész életem megrontója lett…

A fiatal asszony, kit szerettem, szegénysorsú volt, úgy mint mi fivéremmel, kit bemutattam nála s meghívtuk az esküvőre és ott ismerkedett meg Holcsival, ki a szép asszonyért szintén lángra gyúlt és üldözte szerelmével s miután az kereken visszautasítá, boszút esküdött ellene.

Minden lépését figyelemmel kisérte s ő fedezte föl viszonyát Eszthey gróffal, ki házas ember volt s a legnagyobb titokban tartotta összeköttetését, félve, hogy neje azt megtudja.

Holcsi jellemtelenségét ismerve, mi volt természetesebb, mint hogy ő névtelen levelet írt Eszthey grófnénak, tudatván vele férje viszonyát, sőt megnevezte a hölgyet is, Pármai Elizt, de ezzel nem elégedve meg, Eliz férjének is írt, ki különben is gyanakvó, szenvedélyes, durva ember volt s nejét figyelemmel kisérte és gyorsan rájött, hogy a névtelen levél igazat mondott.

Eliznek egy kis leánya volt s azzal együtt kidobta házából és az elhagyatva, szegényen folyamodott sógornőmhöz, hogy rövid időre fogadja be, míg dolgait valahogy rendezi s majd menhelyet talál, mert büszkébb volt, semhogy Eszthey segítségét kérte volna. Szerette őt, de kitartatni nem akarta magát általa s csak akkor szándékozott vele tudatni hollétét és a történteket, midőn segített magán s valamennyire rendezve lesznek ügyei.

Hogy megtörtént-e ez valaha, nem tudom, csak annyit mondhatok, hogy Holcsi fölajánlá neki segítségét, sógornőm, valószinűleg fivére parancsára, megnyitotta neki házát s pár hónapig nála lakott, férjének, az én fivéremnek nagy boszúságára, ki elitélte a férje által elkergetett asszonyt s ezt ki is mutatta neki.

Én vérző szívvel néztem ezt az Elizre nézve lehetetlen helyzetet. Sajnáltam azt a szegény, elhagyatott nőt, nemcsak azért, mert jövője huszonhat éves korában föl volt dúlva, megsemmisítve, de leginkább ama helyzet miatt, hogy Holcsi őt körmei közé kaparította.

Óh barátom, ennek az embernek a rosszaságáról nem lehet annak fogalma, ki nem ismeri őt… Híre oly rossz, hogy kerülik őt kollégái s minden tisztességes ember elhúzódik tőle, de mindez kevés ahhoz képest, mit ő érdemelne. Azonban most eljött az ideje s el fogja nyerni büntetését, úgy, a hogy megérdemli!

—Nem akar egy pohár vizet, vagy bort, Somorjay úr?—kérdé részvéttel a detektiv, látva annak lihegését s hangjának koronkénti elcsuklását; de az fejével tagadólag intett és folytatta.

—A nő tehát teljesen Holcsi kezei között volt, de egyben csalódott az alávaló számításában, mert Eszthey grófné nem tett semmit, úgy látszott, vagy nem adott hitelt a levélnek, vagy nem törődött férje tetteivel, holott ő a grófot zsarolni akarta, vagy a nőt, de miután az nem ment bele hálójába, más tervet gondolt ki, rábeszélte Elizt, hogy irjon a grófnak és ő kezébe juttatja annak a levelet, ki bizonynyal föl fogja keresni.

Ez a levél meg is iratott, de sohasem került Eszthey kezébe. Holcsi magánál tartván azt, be akarta Eliznek bizonyítani, hogy Eszthey nem akar róla többé tudni s az a szerencsétlen elhitte, de mind a mellett nem hajlott Holcsi szerelmi ostromára, ki azt remélte, hogy az, látván teljes elhagyatottságát, meghallgatja az ő szerelmi ömlengéseit.

Ez volt az oka, hogy Eliznek el kellett hagyni sógornőm házát s ekkor jött el az én időm. Eddig távol tartottam magam a szerencsétlen nőtől, de most nem nézhetvén tovább teljes elhagyatottságát, kértem, hogy fogadja el segítségemet és a nyomor nagy hatalom lévén, minek Eliz gyermekével együtt elébe nézett s nem volt ereje és bátorsága ajánlatomat elutasítani, béreltem neki egy szegényes kis szobát, mint a hogy béreltem volna egy palotát is, ha tehetségemben áll, mert még mindig szerettem és szántam, de szegény voltam, éppen oly szegény, mint ő s nem volt módomban többet tenni érte.

Évekig dolgoztam, koplaltam és fáztam, csakhogy neki meleg szobája legyen s gyermekével együtt naponként jóllakhassék, de hogy miért teszem mindezt, arról sohasem szóltam. Elfojtottam magamban minden szerelmi vágyat, legyőztem azt, hogy csak egyetlen egyszer is beszélhessek neki forró imádásomról. Láttam őt búslakodni, könnyezni, hervadni, vérző szívvel, míg egyszerre nagybeteg lett s orvost hivatva, attól megtudtam, hogy éltének ideje meg van számítva; tüdővészbe esett, melyből nem gyógyulhat ki többé.

Nem beszélek arról a kétségbeesésről, mit az orvos kijelentésére éreztem, hisz azt úgy sem tudnám elmondani, csak arról, hogy mit álltam ki, midőn Eliz közeli haláláról beszélt előttem, mert ő maga is sejté, hogy meg kell halnia s csupán gyermeke miatt kesergett, kiről nem tudta, mi fog vele történni, ha ő nem lesz többé s az a félelem és kétségbeesés adta neki azt a merész eszmét, hogy Eszthey grófnénak írjon… Magához kérje őt és megvallva neki mindent, gyermekét könyörületébe ajánlja.

És csodálatosképpen a grófné el is ment hozzá, de hogy mit beszéltek együtt, azt én sohasem tudtam meg, csak annyit láttam, hogy a beteg hervadt arczán reménysugár csillogott s utolsó napjaiban széppé tette.

—Mi volt a gyermek neve?—kérdé Kardos.

—Dózia. Pármai Teodózia névvel volt az anyakönyvbe bevezetve s bár Eliz férje később megtagadta a gyermeket, az anyakönyvön nem lehetett változtatnia s ott mint törvényes gyermek szerepelt,—viszonzá a beszélő kissé elcsodálkozva társa e kérdésén.

—És mi lett a gyermek anyja halála után?

—Annyira még nem vagyunk uram, majd később elmondom azt is,— folytatta fáradtan az öreg ember s pár pillanatra lehúnyta szemét.

—Hagyjuk a többit holnapra, Somorjay úr,—mondá a detektiv, holott egész belseje remegett a kiváncsiságtól.

—Nem, uram. Elkezdtem és végig el fogom mondani történetemet, mert félek, hogy nem lenne arra időm.

—Csak nem gondol a halálra?

—Holcsi közelében minden eshetőségre lehet gondolni.

—Mitől tart, mire gondol?

—Minden lehetőségre. Ha végighallgatja történetemet, megérti állításomat, de siessünk, nem szeretném félbenhagyni, a mit még mondani akarok.

—Beszéljen. Látja, mily figyelemmel hallgatom.

—És én sietek a borzalmas véggel… Hallja tovább.

Kardos közelebb hajolt hozzá, mert hangja halkabb lett s majdnem suttogva folytatta beszédét.

—Eszthey grófné látogatása boldog fordulatot idézett elő a beteg nő még hátralévő életében. Nyugodtan tekintett a halál elé s nekem annyit mondott, hogy ha meghal, Eszthey grófné magához veszi gyermekét, nevelteti és gondoskodik róla s én adjam át neki a kis leányt, kire boldogabb sors vár, mintha ő életben maradna.

Minden nap sírva váltam el tőle s minden nap láttam Holcsit a ház körül ólálkodni, de számba sem vettem bujkálását, azt gondolva, hogy már nem árthat neki. Csalódtam! Nem gyanítám, hogy ő oly tervet főzött ki a jövőre, mely sok pénzt hozhat neki s azt következetesen keresztül is vitte.

Mindenről értesülve volt az által az asszony által, kitől én kibéreltem Eliznek a szobát. Pénzért minden aljasságra lehet vállalkozót találni s Holcsi mesterien tudja kihasználni a mások nyomorát, vagy kapzsiságát…

Egy este, pár nappal később, hogy Eszthey grófné a beteg asszonynál volt, az nagyon gyönge lett s nekem valami ellenállhatatlan ösztönöm támadt, hogy még egyszer fölkeressem őt az éjjeli órákban… Hátha reggelre meghal,—gondoltam fájó szívvel s visszatértem hozzá… De megdöbbenve láttam, hogy ajtaja tárva-nyitva van s midőn a küszöbre léptem, Holcsit láttam egy kis leánynyal karján, bő köpenyegbe burkolva onnét kilépni és meghökkenve hátrálni előttem, kit ily időben nem gondolt ott találni.

—Hová viszed a gyermeket?—kiáltottam rá dühvel—és mit cselekedtél anyjával?

De ő egy bősz káromkodással engem félrelökve, elszaladt s én a beteg ágyához futva, ráhajoltam Elizre, míg a földön egy kis leányt láttam feküdni, kit nem tarthattam másnak, mint Dóziának, de nem is sokat törődtem vele, mert anyját haldokolni láttam, arczán az enyészet jelével, nyakán kékes foltokat vettem észre s csak annyi ideje volt még, hogy a következő szavakat suttogta:

—Kicserélte gyermekemet. Siessen utána és vegye el tőle, mert megöli, mint engem, ki nem akartam engedni, hogy Dóziát elvigye és küzdött velem, míg körmeit torkomba vájta s meg akart fojtani, hogy elhallgattasson, mi sikerűlt is neki, mert meghalok.

És ezzel kilehelte lelkét. Meghalt s én lerogyva ágya mellé, zokogtam, rá sem nézve a gyermekre, ki ágya mellett feküdt a földön és mélyen aludt, valószínüleg valamely álomital következtében.

—Szörnyűség!—kiáltott föl Kardos.—És ez az ember tizenöt évig szabadon jár-kel s folytatja kárhozatos üzelmeit és ön nyugodtan nézte járását-kelését a nélkül, hogy föladta volna. Tudja-e, Somorjay úr, hogy ez bűnrészesség, mit a törvény a legszigorúbban büntet!

—Tudom,—nyöszörgött az öreg fájdalmasan,—de nem tehettem másként. Szegény, kétségbeesett és beteg voltam a fájdalomtól. A nagy megrázkódtatás ágyba vetett és Holcsi, valószínüleg félve, hogy elárulom, idehozatott nővéréhez, orvost hivatott és úgy ápoltak, mint a legkedvesebb rokont.

Midőn meggyógyultam és szemére vetettem bűnét, ő mindent tagadott. Lázas álomnak, képzelődésnek mondta, hogy őt láttam volna s hogy kicserélte a gyermeket.

Oly határozottan állította ezt, hogy magam is kezdtem kételkedni a látottakon, de nem is volt csoda! Mindaz, a mit Eliz halála következtében szenvedtem, azután a hetekig tartó lázas betegség, meggyengíté emlékezőtehetségemet s a következőket csak hónapok mulva tudtam meg.

Először, hogy Eszthey grófné a halál hírére, mit Holcsi tudatott vele, személyesen ment el a gyermekért, kit ő csak egyszer látott anyja betegágya mellett s természetesen nem gondolhatta, hogy azt kicserélték.

Másodszor, hogy ő temettette el a szegény Elizt, kiről rémülve hallá, hogy meggyilkolták s alig várta, miként távozhassék közeléből, nehogy a vizsgálatnál mint tanú beidéztessék.

És harmadszor, hogy a kis tehetetlen Dóziát falura adta egy tisztességes családhoz, kik jó pénzért jól gondját viselték, kire nézve már a testvérek között messzire terjedő tervet készítettek, mely nagy hasznot volt hivatva hajtani Holcsinak.

A terv az volt, hogy a gyermek Obrennéhez kerüljön, mi meg is történt, hogy mi lett azóta belőle, nem tudom.

—De hát a másik, az igazi Dózia hova lett?—kérdé Kardos látható nyugtalansággal.

A kérdett súgva mondta:

—Itt van a háznál. Somorjay Juliska néven. Itt nőtt föl, de én hosszú betegségemből fölgyógyúlva, megismertem Eliz gyermekét s ez is egyik oka volt, hogy hallgattam, mert nem akartam közelemből elveszíteni a kis leányt, ki anyja képmása, kit szeretek s ki élő emlék attól a nőtől, kit oly forrón imádtam.

—De hát miféle czélja volt Holcsinak a gyermekcserével?

—Tudván, hogy a kis Dóziának jó dolga lesz a grófné pártfogása alatt, jó nevelésben részesül, s talán gazdagon megy férjhez, az ő ördögi terve az volt, hogy hasznot biztosítson magának a jövőre s kezeiben tartsa a leányt, kit, születése titkát tudva, mindenre rábirni remélt és legfényesebb jövedelmi forrásnak tekintett, ha az felnövekszik.

—Hisz azt mondják, Holcsi gazdag ember?

—Igaz, de ilyen alávaló módon szerezte minden vagyonát s folytatja üzelmeit addig, míg mozogni képes, vagy míg a törvény gátat nem vet gazságainak.

—És az a fiatal leány, ki mint gyámleánya szerepel, miféle összeköttetésben van vele? Gondolom, Lamberth Klárának hívják.

—Ah, Lamberth Klára!—kiáltott föl szenvedélyes dühvel az öreg ember.—Az egy elhalt barátjának a leánya, ki egészen az ő tanítványa. Atyja mindenben bűntársa volt Holcsinak, együtt szerezték a vagyont s midőn meghalt, leánya árván maradt és örökségét az ügyvéd kezeli.

—Hogy érti azt, hogy a leány méltó tanítványa neki?—kérdé feszülten a detektiv.

—Éppen oly elvetemedett, mint ő maga, pedig zárdában neveltette, de mióta visszakerült hozzá, a legrosszabb dolgokra alkalmazza.

—És tud ezekről a történtekről más is önön kívül, Somorjay úr?

—Hogyne! A két nővér, Obrenné és sógornőm. Egy szörnyű banda ez s ha ők nem is követtek el testi gyilkosságot, megölik, megrontják annak a lelkét, ki kezeikbe kerül.

Kardos alig birta eltitkolni örömét e vallomást hallva, mi oly váratlanul került tudomására; most csak az volt a fontos kérdés, mit tegyen és hogy ragadja meg Holcsit, ki csodálatosan ügyes és ravasz ember volt.

—Hajlandó volna ön azt, a mit beszélt, jegyzőkönyvbe mondani és aláirásával hitelesíteni?—kérdé az öreg embertől.

—Bármely perczben, de előbb el kell innét távoznom, mert megölni, azt hiszem, nem mernének, de agyonéheztetnek, s a baj az, hogy nincsen egy fillérnyi pénzem.

—E miatt ne aggódjék! Azonban most maradjon minden a régiben, míg én intézkedem. Ne sejtse senki az ön vallomását. Tetesse betegnek magát, s én a kórházba vitetem addig, míg más segítségben részesül. A fő az, hogy innét megszabaduljon,—mondá Kardos és elhagyta helyét.

—Mily boldog leszek, ha Eliz halálát megboszulva látom és ezt a fiatal leányt biztosságban tudom, mert itt csak rossz várhat rá! Ön talán képes lesz megmenteni, ha Eszthey gróffal tudatja azt, a mit tőlem hallott.

—Legyen nyugodt, mindent meg fogok tenni, a mi az ön és a leány érdekében áll, kinek szemei már az első perczben emlékeztettek valakire, de nem tudtam rájönni a hasonlatosságra. Most tudom, kinek a gyermeke ő, s azt be is fogom bizonyítani.

—Tegye, tegye!—kiáltott könyörgő hangon Somorjay, és kimerültségét egyszerre ismét lázas erély váltotta föl. Szemei a boszú tüzében égtek, s karjait kinyujtá a levegőbe, mintha átkokat szórt volna a mellékszoba ajtaja felé, hol sógornője, özvegy Somorjayné lakott…

XXII.

Pár nap mulva a fővárost az a szenzácziós hír járta be, hogy Holcsi Kálmán ügyvédet elfogták.

Még senki sem tudta, mivel van vádolva, de miután rossz hirű ember volt, valami nagyon senki sem csodálkozott elfogatásán.

Mikor Esztheyék is hirét vették az elfogatásnak, úgy a férj, mint a nő, megdöbbentek rajta. Mindketten Dóziára gondoltak, s Bertalan gróf a legnagyobb megelégedéssel hallotta neje ajkairól azt az elhatározást, hogy fölkeresi Obrennét és tudakozódik, mi történt a leánynyal.

És csakugyan el is ment az intézetbe, de nem találta őt otthon, s a cseléd azt beszélte, hogy nem is fog a nap folyamán hazatérni, mert a nővéréhez, Somorjayné asszonysághoz ment, hol a napot tölti, mert nagy szerencsétlenség érte a családot.

—Hol lakik Somorjayné asszony?—kérdé a grófné, ki emlékezett, hogy Obrenné egykor az Üllői-utat említé neki, ajánlván, hogy oda vigye Dóziát, de a ház számát nem közölte vele.

—Azt nem tudom, mert ő sohasem jött hozzánk, de Holcsi ügyvéd úr lakásával szolgálhatok.

—Köszönöm, azt én is tudom. Megjöttek már faluról a kisasszonyok?

—Azt hiszem, igen.

—De nem biztos benne?

—Tegnap sürgős levelet vittem Klára kisasszonynak, de úrnőm csak annyit mondott, hogy adjam át a cselédnek s választ ne kérjek.

Eszthey grófné tünődve ment le a lépcsőn. Okvetetlen tudni akarta, mi történt Dóziával az ügyvéd elfogatása után, kinek valószinüleg lezárták lakását.

De nem akarva az ügyvéd házába menni, elhatározta, hogy férjét küldi oda, s haza hajtatott, de midőn fogata a palota kapuja előtt megállt, egy bérkocsit látott oda hajtani, melyből Enyingi gróf ugrott ki, s őt meglátva, hozzá sietett.

—Szabad fölkisérnem, grófné?—kérdé.

—Hogyne! Sőt nagyon örülök jövetelének. Hallotta, hogy Holcsi ügyvédet elfogták?

—Természetesen, még pedig igen sulyos váddal terhelve. Gyilkossággal és gyermekcsempészettel.

—Lehetetlen!—kiáltott föl Hermance elhalványodva, mert rögtön az jutott eszébe, hogy esetleg ők is belekeveredhetnek a kényes ügybe.

Ekkor fölértek a lépcsőn s Esztheyné ledobva kalapját, helyet foglalt, mit a vendég követett, s igen komoly arczczal folytatta a tárgyat, mialatt Bertalan gróf is a szobába lépett.

—Éppen most beszélem a szenzácziós ujságot,—mondá Enyingi a háziúrnak.—Az egész város arról beszél, mert Holcsi, ha nem is volt valami nevezetes alak, s csak mint zúgügyvéd és uzsorás szerepelt, mind a mellett sokaknak volt összeköttetése vele, kik félnek, hogy belekeveredhetnek mint tanuk a törvényszéki tárgyalásba.

—Mivel van az ügyvéd vádolva?—kérdé feltünően nyugtalanul Eszthey.

—Évek előtt, mint mondják, megfojtott egy beteg asszonyt, kitől el akarta venni gyermekét s midőn az azt védelmezte, nyakába mélyeszté körmét és megfojtotta.

—Évek előtt?—kérdé halálsápadtan Bertalan gróf.—Mennyi ideje lehet annak?

—Úgy mondják, félig elévült már a dolog. A gyilkost akkor hosszú ideig kutatták, de nem tudtak nyomára jönni, s most csodálatosképpen tizennégy év után jön Holcsi bűne napvilágra.

—Tizennégy év után?—kérdé reszkető hangon Hermance, s önkéntelen férjére pillantott, kinek vonásain a legnagyobb izgatottság látszott, s szeme majdnem félelmet árult el.

—És Holcsi bevallotta bünét?

—Ellenkezőleg, mindent tagad. Nagyképüen hideg, majdnem gúnyos nyugalommal viseli magát. De miután az elfogatás tegnap történt, még senki sem tud semmi bizonyosat.

—Nemde, Oroszlay is összeköttetésben állt vele?

—Csupán egy rövid ideig, midőn a pozsonymegyei birtokot vásárolta Holcsi közvetítésbe folytán. Akkor, mint tudják, grófné, együtt mentünk azt megtekinteni Jakabbal s pár órát Holcsi házánál időztünk.

—És azóta megszakadt az összeköttetés Oroszlay és az ügyvéd között?

—Tudtommal nem érintkeztek többé, ha csak falun nem, miről nem hallottam, de lehetséges, mert a két birtok a legközvetetlenebb szomszédságban fekszik.

—Ez különös eset,—jegyzé meg nyugalmat erőltetve Bertalan gróf, mi azonban nem a legjobban sikerült neki. Enyingi azt észrevette, valamint a grófné nagy halványsága is föltünt neki, azért nem kivánta folytatni a tárgyat, annál is inkább, mert Veronika lépett a terembe, ki sem Holcsiról, sem az elfogatásról egyetlen szót sem tudott.

Azért más mindenféle dolgokról kezdtek beszélni. Enyingi Loránd nagyon ügyes és mulatságos társalgó volt, s Veronika előtt kétszeresen kitüntette magát, ki azért örült rendesen látásának, mert tudva, hogy Oroszlaynak jó barátja, mindig hireket remélt tőle arról hallani.

Vigan csevegtek, mialatt Hermance tűkön ült s látta, hogy férje hasonló nyugtalan hangulatban van, de nem akarván leánya mulatságát zavarni, igyekezett elfogulatlanul részt venni a társalgásban. Végre megkönnyebbülve sóhajtott föl, midőn a vendég kalapját véve bucsúzott, kinek távozása után Veronika is elhagyta a szobát, s a házaspár egyedül maradt.

—Voltam Obrennénál,—kezdé Hermance—de nem találtam otthon. A cseléd azt mondta, hogy nem is megy a nap folytán haza, holott nekünk okvetlen meg kell tudnunk, hova lelt Dózia s mi történt vele, azért legjobb lesz, ha te fölkeresed Holcsi lakását és ott tudakozódol róla.

—Félek mutatni ott magam. Okvetetlen rendőri felügyelet alatt áll az egész ház, s nem kivánom láttatni magam a közelben.

—De hát mit tegyünk és mit fog most tenni Oroszlay? Nem hiszem, hogy ő ne vegyen részt Dózia sorsában, ki a történtek után egészen elhagyatva áll a mi segítségünk nélkül.

—Azt én sem hiszem. De ez egy borzasztó eset… A hirlapok kiaknáznak minden részletet, s félek, hogy a mi nevünk is előfordulhat a tárgyaláson.—Hermance mélyen, fájdalmasan sóhajtott föl, de nem felelt, mert természetszerüen azt kellett volna kérdeznie, ki ennek az oka, hogy ilyen botrányba belekeveredhetik oly név, mint az Eszthey?

—És Enyingi gyermekről is beszélt, kit Holcsi el akart venni anyjától, s azért gyilkolta meg a beteg asszonyt,—rebegte halkan, elfogultan, pirba borult arczczal Bertalan gróf.—Félek, hogy a gyermek Dózia volt, s a meggyilkolt asszony annak anyja! Mi minden következhetik még ebből?

—Ki tudja, igaz-e a hir, mit az esetről Enyingi hallott?—kiáltott föl férjét, s talán önmagát meg akarva nyugtatni Hermance.—Holcsinak annyiféle bűne lehet, hogy talán másért zárták börtönbe. A fődolog az, hogy mielőbb bizonyost tudjunk, még nem a lapokból, hanem megbizható forrásból és hogy Dózia hollétét föltaláljuk.

—De hogyan, miként? Őrizkednünk kell közeledni Holcsi rokonaihoz, kik okvetetlen tudnak annak üzelmeiről s meglehet, hogy ők is bűnrészesség vádjába keverednek…

Így tünődött hosszú ideig a házaspár és semmire sem tudták elhatározni magukat, míg egyszerre figyelmesek lettek az előszobában fölhangzó beszédre, s mindketten elhallgatva, az ajtóra szögezték szemüket, melyen pár pillanat mulva a komornyik jelent meg.

—Egy fiatal hölgy van itt,—mondá,—ki a méltóságos grófnéval kiván beszélni, s oly izgatott és fölindult, hogy nem mertem elutasítani.

—Mi a neve?—kérdé Esztheyné fölugorva helyéről.

—Azt, bár kérdeztem, nem mondta meg, de különben is alig áll a lábán, s azóta talán össze is esett…

Hermance az ajtó felé sietett. Eltalálta, hogy ki lehet az a fiatal hölgy, valamint férje is gyanítá, de ő nem mozdult helyéről, úgy érzé, hogy lábai a földbe gyökereztek; ily kinos helyzetben még soha, egész életében nem volt.

—Bocsássa be!—kiáltott föl Hermance, s a komornyik sietve tünt el, és a következő perczben magas, karcsú, halálsápadt arczú fiatal hölgy lépett be, kinek látására Hermance örömtelt fölkiáltást hallatva, hozzá futott.

—Dózia!—mondá megragadva kezét s önkéntelen férjére pillantott, ki fürkészve szögezte a leánykára szemét, de arczán csalódás látszott.

A fiatal hölgy bájos arcza érintetlenül hagyta. Talán hasonlatosságot várt, de nem talált, mi a mult időkre emlékeztette volna…

Dózia ezalatt gyorsan átröpíté az idegen, általa nem ismert férfiun pillantását, kérdően nézett a grófnéra, ki leültette őt a legközelebbi székre, mert inogni látta, s attól tartott, hogy végigterül az a szőnyegen előttük.

—Honnét jösz?—kérdé tőle, haját gyöngéden simítva ki arczából, mely kuszáltan függött homlokára, de az nem felelt, s kezébe rejtve arczát, zokogott.

—Mi történt veled, Dózia? Azt tudjuk, hogy Holcsit elfogták, de hol van barátnőd?

—Álnokok, rosszak, csalfák mindannyian…—rebegte szakadozottan a leányka.—Obrenné és a másik, nem is tudom, hogy hivják. Engem okoznak Holcsi elfogatásáért és és…

—Folytasd, folytasd.

—Kiutasítottak a házból. Klára azt mondta, menjek, a hova tudok, ők többé nem tartanak, s nincs szükségük rám.

—Szegény gyermek, és te ide jöttél. Jól tetted,—folytatta Hermance levéve fejéről a kalapját, s csudálkozva pillantott férjére, ki távolabb tőlük, hidegen, némán, majdnem megrovó arczczal állt helyén, és vonásain kedvetlenség volt kifejezve.

—Itt maradhatok?—kérdé szorongva Dózia,—vagy innét is elüznek… Oh, hisz megérdemlem!

—Itt fogsz maradni, de beszéld el, mi történt Holcsiéknál?

—Keveset mondhatok. Pár nap előtt jöttünk Klárával a fővárosba Tornyosról. Bár ne jöttünk volna, de az én sürgetésemre történt, ki egy fiatal Kardos nevű férfit akartam fölkeresni, ki Genfben beszélt nekem gyermekéveimről. Azt mondta, ismert, mint kis leányt, s meg akartam tőle tudni, kik voltak szüleim.

Eszthey nyugtalan mozdulatot tett e szavakra.

—Ki az a Kardos?—kérdé feszülten.

—Mérnök, ki Genfben időzvén, fölkeresett bennünket Holcsi ajánlatával, de mi később kisült, hogy hamis volt, sőt nagy ijedtséget láttam az ügyvéden és Klárán ottléte miatt, mintha féltek volna attól, mit ő nekem beszélt.

—És megtaláltad őt itt a fővárosban?

—Nem! Egy perczre sem volt szabad elhagynom a lakást, s bár mindig Klára felügyelete alatt álltam, soha sem volt az oly szigorú, mint most, mióta visszajöttünk Tornyosról. De nem is tudtam volna a mérnököt hol keresni.

—Mikor fogták el Holcsit?

—Tegnap. A reggelinél ültünk, mikor a hatóság emberei a szobába léptek, s előmutatták neki az elfogatási parancsot.

—És ő?

—Hideg, gúnyos mosolylyal hagyva el helyét, azonnal kész volt őket követni, s mint mondta, az az elfogatás tévedésen alapul, mert ő semmiben sem érzi bünösnek magát.

—Azután követte a rendőröket?

—Azonnal! De láttam, hogy Klárával egy jelentőségteljes tekintetet váltott, ki mint a sóbálvány állt helyén, egyetlen szót sem tudott kiejteni, s midőn gyámatyja elment, visszaesett székére és görcsös zokogásban tört ki, míg én vigasztalni kezdtem, de dühösen ellökött magától, s azt kiabálta, hogy én vagyok az oka a szerencsétlenségnek.

—Nem tudod, mit értett ezalatt?

—Fogalmam sincs róla. Megdöbbenve, megrendülve mentem szobámba, s azon tünődtem, mit tegyek? Éreztem, hogy ott nem maradhatok, de nem lévén senkim e földön, iszonyú félelmet és bizonytalanságot álltam ki, míg végre elhatároztam, hogy…

—Ide jösz,—folytatta Hermance Dózia félve kiejtett és akadozva előadott, félbenhagyott szavait.—Jól tetted, bár soha se távoztál volna innét, de Oroszlay gróf azt mondta nekem, hogy boldog vagy Holcsiéknál, s nem akarsz visszatérni hozzám.

—Oroszlay gróf?—rebegte megdöbbenve Dózia, mialatt sötét pir önté el arczát, és önkéntelen lesüté szemeit.

—Ő beszélt rólad, kivel, úgy tudom, az ügyvéd birtokán ismerkedtél meg falun.

—Igen! És ő nagyon jó volt irántam, biztam benne, de most nem fordulhattam hozzá,—viszonzá zavarral a leányka.

—Miért?—kérdé feszült, kiváncsi, hideg hangon Eszthey, s Dózia mindjobban megzavarodva tekintett reá, kinek arczán nem látott jóindulatot, s csak sejtette, hogy Eszthey gróf lehet.

—Felelj Dózia a grófnak,—figyelmeztette őt Hermance, kit szintén nyugtalanná tett férje hideg viselete és komor hangja.

—Hozzá nem mehettem, s irni nem volt alkalmam neki. De nem is mertem volna hozzá folyamodni… Oh, grófné, nagyon boldogtalan teremtés vagyok.

És újra zokogni kezdett, keservesen, szívszaggatóan, mint a hogy az igazi fájdalom tud keseregni.

Hermance jó szíve a legnagyobb mértékben meg volt indulva, s férjére pillantva, kérdé:

—Miért vagy oly boldogtalan, Dózia, hisz vannak, kik pártodat fogják. Mi nem fogunk kitenni az elhagyatottságnak, és—és úgy tudom, Oroszlay gróf szerelmes beléd,—folytatta bizonytalanul.

—Azt mondta nekem! De én többé nem találkozhatom vele…

—Miből ered ez elhatározásod?—kérdé talán akarata ellenére fölvillant örömmel a grófné.

—Mit ér az én helyzetemben az ő szerelme?—jajdult föl új könyekkel Dózia.—Nőül nem vehet egy ilyen származású leányt, s én már lemondtam róla örökre!

—Azt okosan tette,—mondá hévvel, majdnem megelégedéssel Eszthey, ki most először érzett és mutatott érdeket a leányka iránt…—De mit tud származásáról?

—Semmit! A grófnétól akartam megkérdezni, kik voltak szüleim, miután ő anyámat ismerte. Ki volt atyám?

—Azt nem tudom,—viszonzá gyorsan, majdnem ijedten Hermance.—Anyádat csak egyszer láttam, ki akkor már özvegy volt, s oly beteg, hogy alig tudott beszélni.

—És miért kérte föl ő grófnét arra, hogy rólam gondoskodjék, ha egészen idegen volt rá nézve?

—Hallott rólam, s tudta, hogy szivesen segitek a szenvedőkön…

De Dózia kételkedve tekintett e feltünő zavarral kiejtett szavak alatt rá, s tünődve hajtá le fejét. Látszott rajta, hogy nem elégíté ki e felvilágosítás.

—Min gondolkozol?—kérdé Hermance nyugtalanul, nem tudva, mennyit tud a leány a multból, s mit beszélt neki amaz idegen, kit Kardosnak hivnak.

—Nagyon betegnek érzem magam. Két nap óta nincs egy nyugodt pillanatom; nemcsak Klára, de Obrenné is nagyon kegyetlenül bántak velem, s volt még egy más hölgy is ott, ki, mint hallottam, szintén Holcsi nővére, mindhárman szidtak és okoztak azért, a mi fivérükkel történt. Egyedüli vágyam, valahol lepihenni,—s majdnem akarata ellenére csukódtak le szemei.

—Elájult,—mondá rémülten Hermance.—Mit tegyünk vele?

—Majd magához jön,—viszonzá egykedvüen a gróf.—Mit szándékozol vele tenni, cselekedni?

—Természetesen itt marad. Hova küldenénk ily elhagyatott helyzetben. Veronikának szeretetébe ajánlom, mert tudta nélkül nem lehet nálunk, s ő bizonynyal jó lesz iránta.

—És mivel okolod és magyarázod meg ittlétét?—kérdé látható kedvetlenséggel Eszthey, ki nem helyeselte nejének ezt tervét.

—Azt mondom, hogy szegény elhagyatott árva, a mint hogy úgy is van. Ismerem gyermekkora óta, s most egyelőre itt marad.

—Mint Veronika társalkodónője?—kérdé gúnyosan Eszthey.—Az a társaság, hol eddig élt és mozgott, nem nagyon ajánlja őt erre a szerepre Veronika mellé.

Hermancera nagyon rosszul hatottak e szavak s még inkább a hang, melyen azok kifejtettek. És újra, mint már számtalanszor, azt gondolta: mily rosszak a férfiak!

—Nem lehet válogatnunk,—mondá gyorsan, határozottan, majdnem hidegen.—Beszélek Veronikával, ki éppen itt jön.

És e percében látható volt a fiatal leány alakja, ki megpillantva Dóziát aléltan fekve a karosszékben, meglepetve állt meg.

—Éppen menni akartam hozzád, Veronika,—kezdé gyorsan a grófné— kérni, hogy vedd pártfogásodba ezt a fiatal leánykát, ki egyedül áll a világon, s teljesen el van hagyatva.

—Beteg?—kérdé hozzá közeledve Veronika.

—Elalélt, de nemsokára magához tér, s egyelőre itt kell tartanunk. Jó leszel hozzá?

—Oh, mama, mily kérdés?—kiáltott föl melegen Veronika.—Szeretni fogom, hisz oly bájos arczocskája van, s maga ajánlja, és el van hagyatva. Nem elég-e ez, hogy vigasztaljam?

—Édes, jó leányom,—mondá meghatva Esztheyné, szeretettel tekintvén rá, ki halk léptekkel közeledett Dózia felé, s örömmel látta, hogy az lassan fölveti hosszú pilláit és álmodozó szemekkel tekint körül, mintha nem tudná, hol és kik között van.

—Jobban érzed magad, Dózia?—kérdé tőle a grófné, s az némán intett igent fejével, és Veronikára estek szemei, ki kedves nyájassággal mosolygott rá.

—Leányom, Veronika,—mondá Hermance feleletül a kérdő tekintetre, mit Dózia szemében látott.—Menj vele, ő megmutatja, hol pihenheted ki magadat, szomszédságában az ő szobájának.

—Köszönöm,—viszonzá Dózia, reszketve emelkedvén föl helyéről, s hálás mosolylyal fogadta el a fiatal pártfogónő karját, ki kivezette őt a teremből.

Eszthey Bertalan nem a legnagyobb megelégedéssel kisérte szemével ezt a jelenetet, de nem mondhatott ellent, s midőn nejével egyedül maradt, kérdé:

—És miféle szerepet szántál ebben a különös helyzetben Jakabnak, ki természetesen meg fogja tudni, hogy Dózia nálunk van?

—Azon még nem volt időm gondolkodni,—viszonzá sóhajtva Hermance.—Ha Isten kegyelmes irántam, visszavezeti őt Veronikához. Én mindent megteszek, a mivel megmenthetem ezt a szegény leánykát a társadalomnak, mert nélkülem, ki tudja, mi várna rá egyedül elhagyatva… De azt remélem, hogy az, ki fejünk fölött van, s látja a hibát, bűnt és érdemet, meg fogja jutalmazni leányomban tettemet, s őt boldoggá teszi…

XXIII.

Mint Eszthey Bertalan jól sejté, Oroszlay pár óra mulva már tudta Kardostól, hogy Dózia az Eszthey-palotában keresett menhelyet, miután elhagyta Holcsi házát, hol a legnagyobb rémület és zürzavar uralkodott.

Azzal, hogy Dózia elhagyta őket, senkisem törődött, hisz már nem vehették hasznát Holcsi nélkül, ki ugyan beavatta terveibe nővéreit, s a czélt, melylyel össze volt kötve a gyermekcsere, de ők nem tudták volna azt ügyes fivérük nélkül értékesíteni, ki váratlanul ragadtatott ki közülük, s még azt sem tudták, mivel van az vádolva és mily sors vár reá. Hogy sulyos bűnökkel lesz terhelve, azon nem kételkedtek, csak a fölött tünődtek, ki és mit bizonyíthat ellene, ki adta föl és nem háramlik-e rájuk is mindaz, mi miatt az ügyvédet börtönbe vetették.

Klára magánkivül volt, mert nemcsak szerette gyámatyját, ki neki mindig és mindenben kedvét kereste, de vagyonilag is tőle függött, s mindent koczkáztatva látott annak elfogatása által, fogalma sem lévén arról, mennyi vagyonnal bir és hol van az elhelyezve.

Midőn Kardos a följelentést megtette ellene, az öreg Somorjay már a kórházban feküdt, hova őt a detektiv vitette, még pedig oly rögtön és váratlanul történt az elszállítás, hogy sógornője meglepetésében nem mert annak ellenszegülni, miután az öreg, beteg ember saját maga kivánta, hogy a mentők, kik Kardossal a lakásán megjelentek, őt a kórházba vigyék.

Mihelyt Somorjay ki volt ragadva Holcsi kezei közül, s a kórházban feküdt, Kardos azonnal közjegyzőt hivatott hozzá, ki vallomását irásba vette, s tanuk által láttamoztatta és sietett azzal a rendőrségre.

Ennek következtében tartóztatták le az ügyvédet, ki a bünösök rendes nagyképüségével vette elfogatását, s folyton ismételte, hogy tévedésnek az áldozata, de majd kiderül ártatlansága…

Mihelyt Kardos biztosságban látta az ügyvédet, sietett Oroszlay grófhoz, kit otthon talált, s kinek elmondta mindazt, a mi Holcsival történt, sőt Somorjaynak egész vallomását is közölte vele, mi fölött az a legnagyobb mértékben meg volt lepetve, különösen Dózia történetén, kinek származása most egyszerre tisztán állt előtte.

Első kérdése az volt: mi történt Dóziával? Kiről azonban Kardos nem tudott fölvilágosítást adni. Nem is gondolt rá. Sokkal jobban el volt foglalva fölfedezésének diadalával, mint hogy bármi másra gondolt volna.

Ittas volt az örömtől, meggondolván, hogy ama rejtélyes halálesetnél semmit sem tudtak tizennégy év előtt fölfedezni, s ő, alig hogy gyanuja kelt, és kezébe vette a kutatást, ily fényes eredményre jutott, mi fölött a vizsgálóbiró nemcsak bámulatát, de elismerését is méltató szavakkal fejezte ki előtte.

Hosszasan beszélt Oroszlay grófnak a dolog részleteiről, de az elmerülve gondolataiba, alig hallgatott rá. Dózia hollétén tünődött, s mindenek fölött azt akarta tudni, hol találhatná föl, s hogy beszélhetne vele, ki, elképzelte, miféle helyzetben lehet.

A mi származását illette, azzal most tehát tisztában volt, s nem hatott rá kellemesen, hogy az Somorjayné leánya, de legalább törvényes gyermek volt, atyja katonatiszt, ki a király egyenruháját hordta, s abból, a mit Kardos beszélt neki: hogy nem akarta Pármaynét házánál megtürni, kit férje elkergetett házától, azt is látta, hogy az szigorú és erkölcsös ember lehetett.

És a kit tisztának akarunk látni, annak számára ezerféle mentséget találunk, s ő azok közül a férfiak közül való volt, ki szerelme tárgyát nemcsak szeretni, de tisztelni is akarta, s ábrándos lelke magas szinvonalra emelé Dóziát, ki bár hányódott-vetődött a világban, mind a mellett megtartá szüzies tisztaságát, s minden szava, mit tőle hallott, kifejezte lelke romlatlanságát és szivének melegségét…

E hit és vélemény volt oka, hogy mielőtt Kardos nagy hévvel adta elő az eseményeket, ő képzeletében elérkezni vélte az időt, hogy Dóziát kiragadva kétes helyzetéből, sajátjává tegye s mielőbb megesküdjék vele.

Szabad ember volt, nem tartozott számadással senkinek, s életének bájos voltát és értékét csak attól a naptól számítá, melyen Dóziát először megpillantá, s leghőbb vágya volt őt örökre magához csatolni.

Mit törődött ő a világ itéletével, melyre azelőtt sem sokat adott, s életét, a mennyire lehetett, visszavonulva, magányban töltötte. Azt volt a vélemény róla, hogy átálmodja az életet. Sokan különcznek, ábrándozónak tartották, ki nem ismeri a világot, az embereket. Nem használja föl előnyeit nyitott szemekkel, s mégis álmodozva tölti idejét, nem vevé észre sem a vele kaczérkodó szép nemet, sem a barátságát elnyerni igyekvő ismerősöket.

A tudományoknak és a művészeteknek élt. Munka tölté be napjait, mely nem volt hivatva a nyilvánosság elé kerülni. Saját számára irt és olvasott s lelki kincseknek tartotta azt, a mivel birt tanulmányai folytán és azokat egészen magának akarta megtartani.

Mi volt természetesebb, hogy midőn ez a zárkózott szív először lángra lobbant, az oly mély gyökeret vert abban, hogy érezte, miként nincs hatalom, előitélet, társadalmi fogalom, vagy okosnak tartott tanács, mi határozatától eltántorítani, vagy csak megingatni is képes volna…

Midőn Kardos elvégezte beszédét, helyeslést és elismerést várt, mint a hogy azt a törvény embereinél talált, de csodálkozva látta a gróf némaságát, tünődését, sőt oly nagy elmerültségét, mintha ő jelen sem lett volna, s alig tudta csalódását e fölött eltitkolni.

—Most még egy kérésem volna önhöz. Kardos,—mondá Oroszlay, észrevéve a csöndet, mi a detektiv elbeszélése után közöttük beállt.

—Parancsoljon velem, gróf úr. Azt hiszem, a rámbízottaknak kellően megfeleltem.

—Még pedig fényesen!—viszonzá elismeréssel hangjában a gróf.— Azonban egyre nem tudott fölvilágosítást adni, hogy hol van jelenleg az a fiatal leány, kinek keresése kiindulási pont volt mindarra, a mi azóta történt,—s most még azt szeretném tudni, mi történt vele s miként lehetséges nekem őt mielőbb föltalálni?

—Egy óra múlva feleletet hozok kérdésére, gróf úr,—viszonzá Kardos, ki tudván az előzményeket, természetesnek találta ezt az óhajtást, sőt szemrehányást tett magának, hogy ezt kifelejté a grófnak hozott közléséből.

—Megvárom, míg visszatér,—mondá Oroszlay, s mosolyogva látta távozni a detektivet, ki sietve hagyta el a szobát, hol a gróf újra álmodozásaiba merült s majdnem remegve a boldogságtól gondolt arra, hogy mily közel van végre vágyainak megvalósulása.

De midőn Kardos visszatért, s tudatta vele, hogy Dózia Esztheyékhez ment, s huszonnégy óra óta a palota lakója, láthatólag megdöbbent e hírre, mert új gát fölmerülését látta közeledésére nézve. Ő, a ki a grófnétól utolsó nálalétekor úgy vett bucsut, hogy annak házaküszöbét többé át nem lépi…

Hogy miért ment Dózia Esztheyékhez, az érthetetlen volt előtte, s majdnem neheztelt rá, hogy vele egyetlen szóval sem tudatta, a mit cselekedni szándékozott Lamberth Klárától való megválása után. Hisz annak első gondolatának kellett volna lenni, oltalomért hozzá fordulni, kiről tudta, hogy életének vérével kész megvédelmezni s minden eshetőség ellen oltalmazni őt.

Álszemérem, leányos félénkség, gondolta azután elmosolyodva, mert arról fogalma sem lehetett, a mit annak Klára beszélt s megfélemlíté és elvette bizalmát a jövő, s megingatta hitét a boldogság iránt.

Kardos elvégezvén a rábizottakat, miután tudatta Dózia hollétét, távozott, s midőn az ajtó becsukódott utána, Enyingi gróffal állt szemben az előszobában, ki mosolyogva mondá neki:

—Fogadja elismerésemet, Kardos úr. Maga valóban nagy mester a kutatás terén, de egyet kifelejtett számításából.

—És az?—kérdé láthatólag megütődve Kardos.

—Hogy vannak olyanok, kiknek nem tett jó szolgálatot fölfedezésével.

—Például Holcsi és társai, azaz nővérei,—viszonzá nevetve a detektiv.

—És mások: Például—és kezével Oroszlay termének ajtajára mutatott— egy fiatal úr; kire nézve jobb lett volna, ha az egész dolgot eltemetve hagyja.

—Azt nem tudtam; a mit tettem, az igazság érdekében történt,— viszonzá Kardos kétértelmű mosollyal, s meghajtván magát, távozott, míg Enyingi gróf belépett barátjához, kit a legnagyobb mértékű izgatottságban talált.

—Tudod-e, hogy Dózia az Eszthey-palotában van?—kérdé elébe sietve.

—A legjobb hely számára, a hol lehet.

Oroszlay meglepetve tekintett rá. Oly száraz, egykedvű volt a hang, melyen szavait kiejté, hogy majdnem sértve érezte magát a feleletre.

—De én így nem közeledhetem hozzá!

—Egyelőre—nem! De jobb is, ha bevárod, míg Holcsi dolga a törvényszéken lefoly. Ki tudja, miféle fölfedezések jönnek napfényre.

—Mi közöm Holcsi ügyéhez?—kiáltott föl haraggal Jakab gróf.—Az nem tartozik össze Dóziával.

—Azt ma még nem lehet biztosan tudni.

—De ő nem annak a gyermeke, a ki leányának hittük. Dózia atyja Somorjay katonatiszt volt, s éppen a gyermekcsere az, mivel Holcsi vádolva van.

Enyingi láthatólag meg volt lepetve.

—Ki mondta ezt neked?—kérdé feszülten.

—Kardos,—viszonzá hévvel Oroszlay, s elbeszélte neki az egész történetet, mit a detektivtől hallott.

—Igy Dózia Holcsi unokanővére,—mondá vállat vonva s futó gúnnyal Enyingi.—Szép rokonság. Az az ember vagy a bitófán fog meghalni, vagy egész életét a fegyencházban tölti.

Oroszlay nem felelt. Izgatottan járkált föl és alá a teremben, mialatt barátja feszülten kisérte szemével lépteit, s meg tudta mérni a kínos tusakodást annak belsejében.

—Miért tetted e megjegyzést, Loránd?—kérdé Oroszlay egyszerre megállva előtte.

—Semmi különös okból. Mindenki így beszélne a dolog állásáról.

—Azt hiszed, eltántoríthatsz engem föltett szándékomtól?

—Az nem is volt szándékom!

—Most csak az a kérdés, mi módon érintkezzem Dóziával?…—folytatta bizonyos keserűséggel Jakab gróf.—Adj tanácsot.

—Várd meg, míg ő hírt ad magáról. Ha kiván veled beszélni, azt tudatni fogja.

—Ki tudja, mi tartóztatja abban? Talán beteg, hisz borzasztó megrázkódtatáson mehetett keresztül.

Oroszlay hallgatott.

—Ne kínozd magadat mindenféle föltevésekkel, várakozzál néhány napig türelmesen, s én hírt hozok neked róla,—folytatta hévvel Enyingi.

—Megtennéd azt?—kiáltott föl örvendő arczczal Oroszlay.—Megváltás volna az rám nézve, ki félelemben rettegve töltöm az órákat Dózia miatt.

—Oly nagyon szereted?—kérdé önkéntelen sóhajjal Enyingi, ki azonban tudta, ismerve barátját, hogy az úgy tud szeretni, mi már a mai korban majdnem hihetetlen.

—Életemhez van forrva ez a szerelem,—viszonzá szenvedélyes föllobbanással a kérdett.

—Ma még elmegyek Esztheyékhez, s holnap tudatom veled mindazt, a mit ott Dóziáról hallok.

—Jöjj el ma este a kaszinóba, hol várni foglak,—mondá kérő hangon Jakab gróf.—Te nem tudod, mily messze van még nekem a holnap, ki lázas félelemben töltöm az órákat, míg bizonyost nem tudok.

—Ott leszek!

—Köszönöm,—rebegte meghatva Jakab gróf, s meleg kézszorítással váltak el és Enyingi rossz kedvvel, majdnem leverten ment az Eszthey- palotába, mert neki sehogy sem volt inyére barátja szenvedélyes szerelme, miről azonban tudta, hogy az már kiirthatatlan annak mélyen érző szivéből.

Ezek az ábrándos emberek!—gondolta elégedetlenül.—Hosszú évekig átálmodják az életet, s ha egyszerre fölébrednek, kettős szenvedéllyel vetik magukat az árba, mely elsodorja őket…

És mélységes keserűséget okozott neki az a tudat, hogy Oroszlay Jakab, ez a minden tekintetben páratlan, kiváló ember, ki egy régi, előkelő, dúsgazdag családnak utolsó sarja, ilyen házasságot készül tenni.

Ő nem volt rideg arisztokrata, de tisztelte a nagy nevek tradicióját, s bármily szép, bájos volt is Somorjay Dózia, nem tartotta méltónak, hogy Oroszlay gróf neje legyen és éppen, mert nagyon szerette barátját, kész lett volna mindenáron megakadályozni, mint ő hitte: ballépését.

No, de még semmi sem bizonyos,—fűzte gondolatait tovább.—Talán a botrányosan folyó tárgyalások alatt, hol Holcsi ügyében Dózia is szerepelni fog, elriad Jakab szándékától. Sohasem lehet tudni a jövőt, csak időt kell nyerni, nehogy gyorsan elkövethesse azt a lépést, mely minden józan gondolkodás ellen van…

XXIV.

Dózia két nap óta volt Esztheyéknél, s Veronika annyira megszerette, hogy egész idejét vele tölté, és boldog volt, hogy egy ifjú társnőt nyert benne, kivel kedve szerint cseveghetett, s ki nagyon eszes, művelt és szellemes társalgó volt.

Mihelyt biztosságban látta magát a palotában, kedélye lecsillapult. Mindenki jó volt iránta, még Ernesztine is, kinek aggályai lecsillapultak a leányka kilétére nézve, látván, hogy az nincs többé titokban a palotában, sőt Veronikának és Béla grófnak is jó pajtása. Ez utóbbi rögtön fölcsapott imádójának s tüzesen udvarolt neki.

Legtartózkodóbb volt iránta Eszthey, s olykor, ha ebédnél ült az vele szemközt, hosszan függött rajta tekintete és vonásai mindig ugyanazt a kételyt fejezték ki, mit neje már annak első megjelenésekor észlelt rajta.

Dózia a ház leánya melletti szobában lakott s az szeretettel gondoskodott róla, hogy jól érezze magát közelében. Legtöbbnyire együtt ültek s kézimunkán dolgoztak, és beszélgettek; mindkettőnek új és érdekes volt mindaz, mit a másiktól hallott. Mindketten más és más világban éltek, nevelkedtek, különböző tapasztalatokkal birtak, s ez érdekessé tette az együttlétet.

Veronika két évvel idősebb volt, de annak életmódja jobban kifejté szellemi tehetségeit, mert sokat gondolkodott, elmélkedett, mire a gazdag, elkényeztetett leánynak nem volt szüksége, sohasem jutott eszébe az élet esélyein, a lét küzdelmein tünődni, még vágyai is alig voltak, mert minden akarata, óhajtása teljesült, s teljesen boldog lett volna, ha Oroszlay viszonozza szerelmét.

Ez a csalódás volt az egyedüli, mi megszomorítá az életét, s anyja úgy vette észre, hogy szép arczocskája az utolsó időben halványabb a szokottnál, de sohasem merte kérdezni annak okát, mert félt érinteni szivének sajgó sebét.

Most, hogy ifjú társnőre talált, vidámabb lett. Érdekkel hallgatta annak történetét és látta, hogy mily boldog az ő sorsa más számtalan leányokéhoz képest, s talán ez okozta, hogy nyugodtabb, türelmesebb lett, és igyekezett Dóziát fölvidítani, ki pedig csak annyit mondott el élményeiből neki, mit jónak és tanácsosnak látott… Tartózkodó volt némely dolgokra nézve, mert azt gondolta, hogy ez a minden jóban bővelkedő leány úgy sem értené meg az ő kétes sorsát, s bizonytalan jövőjét. Pedig az megértette volna, mert természetében nem volt semmi felületesség, s mindenről komolyan tudott gondolkozni és mindent mélyen érezni, mi szivébe lopta magát.

És Dózia iránt az első percztől csodálatos vonzódást és szimpátiát érzett, mit alig tudott megmagyarázni magának, s mi talán abból eredt, hogy még sohasem ismert egy ahhoz hasonló sorsú leányt és fogalma sem volt arról, hogy némely embernek mily küzdelmes élete van, hisz ő emlékezete óta napfényben fürdött, s nem ismerte az élet sötét árnyait.

Most látta először, hogy mennyi szenvedés van a földön. Dózia különös bájjal tudta elpanaszolni sorsát, s mindazt, mit nélkülözni kellett; kivetve a világba, rokon, vagyon, tanácsadó nélkül. Magára hagyatva oly kietlen jövővel szemben, mely semmi örömmel nem kecsegtethette s minden irányban vészt hordott magában.

És Veronikának mindig hajlama volt a romantikus dolgok iránt, s most, midőn a véletlen egy oly társnőt adott mellé, ki minden szeretetet nélkülözött, s egyedül állt a földön, kétszeresen vonzódott hozzá és megfogadta, hogy kárpótolni igyekszik annak szenvedéseit, s mindent elkövet, hogy boldog sorsot alkosson számára.

A második nap estéjén együtt ültek Veronika szobájában, s Dózia fönhangon ujságot olvasott, míg egyszerre hangja reszketni kezdett s Veronika nagy rémületére kiejtve a lapot kezéből, halálsápadtan dőlt hátra székében.

—Rosszul van, Dózia?—kérdé tőle, fölugorva helyéről.

—Elszédültem,—viszonzá az gyönge hangon, s önkéntelen betakarta arczát, mintha sírna, de szeme száraz volt, csak ajkán hallatszott belső zokogása, mi nehéz, fájdalmas sóhajban nyilatkozott.

—Pihenjen, én majd folytatom az olvasást,—mondá Veronika.—Hol is hagyta el? Nemde, valami Holcsi ügyvéd elfogatásáról s börtönben létéről szólt az ujdonság.

—Igen,—viszonzá halkan Dózia.

—Ismeri talán azt az embert?

—Házánál töltöttem egy évet, gyámleánya jó barátnőm volt… Milyen sorsa lehet most annak?

—Mintha hallottam volna már azt a nevet,—mondá gondolkodva Veronika, erősen kutatva emlékezetében, míg egyszerre fölkiáltott:

—Ah, már emlékszem, Béla beszélt róla, midőn megjöttek atyámmal Zalánczról, hol Oroszlay grófnál voltak vadászni.

Dózia arczát láng borítá e név váratlan kiejtésére, mi nem kerülte el társnője figyelmét.

—Ismeri Oroszlay grófot? Úgy tudom, az az ügyvéd, kiről itt a lapban szó van, annak szomszédjában lakott.

—Is-me-rem.

—Mily elfogultan mondja ezt,—kérdé enyelegve Veronika, de szemét feszülten szegezte a leányra, ki oly zavarodott lett, hogy nem tudott felelni.

—Szóljon, legyen hozzám őszinte, édes Dózia,—folytatta meleg, kérő hangon Veronika, égve a vágytól beszélhetni és hallani Oroszlayról, kinek nevét már hetek óta nem ejtették ki Esztheyéknél, s szülői kerülték arról a beszédet.

—Oh, grófnő, ha mernék róla beszélni…—viszonzá akadozva a leányka, s szemei egyszerre könyesek lettek.—De oly boldogtalan vagyok, ha rágondolok, hogy jobb, ha nem is hallom, vagy említem nevét.

—Szereti őt?—kérdé megdöbbenve Veronika s álmélkodva nézett Dózia szemébe.

—Jobban életemnél, s ő is szeret engem és még is le kell mondanunk egymásról.

—Ő—is—sze-re-ti ma-gát?

A kérdett némán intett fejével. Nem sejtve, hogy mily kínt okoz szavaival Veronikának, ki nem hitt füleinek a vallomást hallva.

—De hát hol találkoztak, hol ismerkedtek meg s mikor vallotta meg szerelmét?

—Hónapok előtt… És én akkor még tapasztalatlanabb voltam, mint ma, s nem tudva, mily mélység tátong közöttünk, boldognak éreztem magam. Derültnek, bájosnak láttam a jövőt. Együtt készíténk terveket az életre. Ő nőül akart venni, s én hajlottam szavára… Most azonban tudom, hogy az lehetetlen.