BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. (continued 2)

Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta, tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát még jobban keresték… És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos megbizásra.

Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.

Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.

A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe hajtott.

Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:

—Vadász-utcza 12. szám.

És a mit várt, bekövetkezett.

A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász- utczába.

Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:

—Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.

És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg, hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.

—Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni,—mondá az egyik irodasegédnek,— vigye be neki, kérem, névjegyemet.

De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála szokatlan vendéget szobájába.

—Parancsol velem, gróf úr,—kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket gördített hozzá.

—Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök,—kezdé jól szemügyre véve őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva elrejteni…—Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek közvetítésével.

—Szolgálatára állok,—viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.

—E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is, mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.

—Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.

Jakab gróf elmosolyodott.

—Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy mondták nekem, hogy gazdag ember.

—Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb, mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.

—Ez a ház sajátja, nemde?

—De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.

—De úgy tudom, birtoka is van?

—Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha nehéz munkámtól szabadulhatok.

—Milyen megyében?

Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:

—Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény körülményeim.

—Meg fogom magyarázni kérdéseim okát,—viszonzá gyorsan Jakab, ki nem szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is messze ment kérdéseivel.—Említettem, hogy barátom birtokot akar venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel fekszik a fővároshoz.

—Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna a vevőnek?

—Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.

Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:

—Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot, csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.

—Melyik megyében?

—Pozsonyban, közel magához a városhoz.

—Tehát az ön birtoka is ott van?

—Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.

—És meg van a földekkel elégedve?

—Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a birtoknak.

—Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes teendői.

—És mikor lesz szerencsém?

—A legközelebbi napokban,—mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban, mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.

—Családja jelenleg talán már falun van?—kérdé feszülten.

—Nincs családom, nőtlen ember vagyok.

—Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.

—Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó ellátásban részesülnének.

—Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?

—Azaz, hogy van is, nincs is.

—Hogy értsem ezt?—kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.

—Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány, sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész háztartással.

Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb egykedvűséggel mondta:

—Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk ajánlatával.

—Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr?—kérdé Holcsi mohó érdekkel, mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna biztos igéretet csikarni ki tőle.

—A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban, azonban nemsokára.

E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.

—A többi magától fog jönni,—gondolá.—Ily bonyolódott dolgoknál a véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni fog megtudnom valamit.

És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.

És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem tudva, mit cselekszik.

A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.

Oroszlay utánuk nézett, de az idősebb, magasabb és erőteljesebb egészen elkerülte a figyelmét. Ő csak az egyiket látta, kinek nézésében fölolvadt tekintete, s majdnem azt kérdezte tőle:

—Te vagy, te vagy, kit oly régóta keresek, kit álmaimból ismerek. Szólj, ki vagy és mi a neved?

—Tegnapelőtt te hoztad e hölgyek egyikét ide, nemde, későn este éjfél után?—kérdé határozott hangon a bérkocsistól.

—Lehet,—mondá az habozva s iparkodott fölmászni a bakra.

—Felelj. Miért akarod azt, a mit kérdezek, titokban tartani.

—Gróf úr, én nem emlékezem.

—Láttam, hogy köszöntötted a hölgyeket, honnét ismered őket?

—Csak az egyiket,—mondá kedvetlenül a kocsis.

—Mi a neve?

—Azzal nem szolgálhatok.

—Akarom tudni, miért titkolod kilétét. Ime, ezért a pénzért remélem, beszélni fogsz,—mondá Oroszlay, s száz koronát nyujtott neki.

—Kérdezzen, gróf úr.

—Te hoztad ide ama fiatal hölgyet? Hol ült kocsidba?

—Egyik utcza sarkán… Lépést haladtam, s majdnem észrevétlenül ugrott fogatomba, és midőn kérdeztem, hova akar menni, ezt az utczát és számot nevezte meg, s én ide hoztam; de megvallom, gyanusnak tetszett, s alig számítottam díjazásra.

—És mégis ellenvetés nélkül tetted meg kérését s elhajtottál vele.

—A lámpa fényénél láttam, hogy nagyon szép, azonkívül gyorsan öt forintot nyomott a kezembe.

—Nos, ez elég fényesen volt fizetve, és mi történt, midőn ide hoztad?

—Mielőtt csengetett a kapun, hozzám fordult, és oly bájos, kérő hangon mondá, minőt én még soha sem hallottam, hogy ha valaki kérdezősködnék utána, ne mondjam, hogy hova ment, és még egy tizkoronást akart adni, de én nem fogadtam el, azonban megigértem, hogy hollétét nem árulom el.

—És ezt meg is tartottad. Helyes! De én kényszerítettelek a beszédre, azonban ő sohasem fogja megtudni, hogy tőled hallottam hollétét,— mondá Oroszlay, s beugrott a fogatba, mialatt a kocsis eltette a váratlan nagy borravalót, mind a mellett látszott arczán, hogy nincs megelégedve magával, s kedvetlenül ült helyén és robogott a gróf lakása felé…

Oraszlay haza érkezve, még mindig úgy érzé magát, mint az álomlátó, s nem felelt komornyikjának, ki lesegítve felsőkabátját, többféle kérdést intézett hozzá.

Izgatottnak és szórakozottnak érzé magát, s majdnem kábult agygyal lépett a szobába, hol egyik székbe ereszkedve, lehunyta szemét és ábrándozott, mit gyakran tett, de most egészen más álmai voltak, mint rendesen.

Ő bár ritkán fordult meg Budapesten, mind a mellett kisded palotája volt a fővárosban, melyet évek előtt vett egy festőtől, ki tönkre ment s összes szép képeivel és értékes műkincseivel adta el a kisded palotát, melynek freskóval borított falait ő maga tarkítá be, s igen nehezen vált meg tőle.

A tágas, világos ateliert Jakab gróf könyvtárrá és dolgozó-szobává alakítá át, hol legtöbb idejét tölté, ha otthon volt, s most belépve oda, gondolatait akarta rendezni, melyek hasonlítottak a lázas képzelődéshez, s folytonos izgatottságban tartották agyát és szívét.

—Meg vagyok babonázva?—kiáltott föl indulatosan, midőn órákig tartott ez az állapot, melyből nem birta magát kiragadni, s fölugrott helyéről és föl és alá járt a nagyterem szőnyegén… Vére oly sebesen keringett, hogy szíve dobogását hallani vélte, s keze és feje forró volt, szemét lángolni érzé.

De végre férfias akarattal győzte le ezt a beteg, ideges gyöngeséget. Ablakához állt és nézte az utcza nyüzsgő életét, mi, látva a mások jövését-menését, saját tehetetlen képzelgését juttatta eszébe, majdnem szégyenlette lelki állapotát, s el akarta magával hitetni, hogy Eszthey grófnéhoz kell mennie, hírül vinni, amit Holcsi ügyvédnél látott és tapasztalt.

De azután elbátortalanodva gondolt a tervezett látogatásra, érezve, hogy a mit Esztheyné rábizott, az most már az ő ügye is lett, mert minden áron tudni akarta, ki az a csodaszép fiatal leány, kit Pármai Teodóziának hivnak s ki a grófnét oly nagyon érdekli.

Egy ideig még tünődött ama kérdés fölött, mitévő legyen a jövőben, de az, hogy elmegy az ügyvéd birtokára, hol Dóziával megismerkedhetik, tisztán állt előtte.—Viszek magammal egy barátot, ki a birtok vevője gyanánt fog szerepelni, sőt ha kell, meg is veszem a birtokot, csakhogy közelében lehessek annak a bájos gyermeknek, ki oly hatást tett reám, minőre az életben nem emlékszem…

Szeretett volna Hermance grófnőtől minél több részletet hallani róla, s megdöbbenéssel gondolt ama lehetőségre, mi annak elbeszélésekor támadt agyában, s mi akkor közönyösen hagyta. Esztheyné megbizta őt egy kényes titokkal, mit sem férjének, sem fiának nem volt bátorsága megmondani, s szorongattatásában őt választá közvetitőül. Ez volt a hatás, mit akkor érzett, most azonban más szinben látta a dolgokat, s ez a lehetőség leverte és mélyen szomorítá. Szeretett volna bizonyosat tudni és mégis félt tőle, de mindamellett vette kalapját, s midőn már alkonyodni kezdett, elhagyta lakását és gyalog, lassan ballagva, még mindig gondolatokba mélyedve ment Hermance grófnő palotája felé, kiről tudta, hogy abban az időben otthon szokott lenni és őt kétségkívül fogadja…

VII.

Midőn bejelentetvén magát, a terembe lépett, Hermancet a pamlagon ülve, levélolvasással elfoglalva, találta, kinek szemében könnyeket látott, s ki némán intett, hogy foglaljon helyet közelében.

—Már harmadszor olvasom át e levelet,—mondá szomorú, fátyolozott hangon.—Dóziától jött az, félóra előtt kaptam, s úgy látom, ő nem hagyta el a fővárost, de nem akar visszatérni hozzám. Ime, olvassa el ön is tudósítását.

Jakab átvette a levelet, s bár határozott fölvilágosítást adhatott volna a leányka hollétéről, hallgatott és olvasni kezdte a levelet, mialatt a grófné kérdőleg függeszté rá szemét.

Mélyen tisztelt grófné!

Tudva, hogy haraggal, talán megvetéssel gondol reám, félve intézem méltóságodhoz e sorokat, hogy bocsánatát kérjem, s tudassam, mi volt az oka, hogy oly háládatlanul hagytam el házát, hol nekem ideiglenes maradást lett volna kegyes nyujtani.

Talán látta rajtam, hogy örömmel maradtam volna közelében; de azt mondta, az lehetetlen, e szerint gyanítám, hogy újra egy Obrenné-féle intézethez hasonló helyre kell mennem, hol újra kezdődik mindaz, mi ott nekem már tarthatatlan és kiállhatatlan volt és sem korom-, sem lelkiállapotomhoz nem való!

Fogalmam sincs róla, ki vagyok, de Obrenné sejtette velem, hogy a grófné kegyeiből élek s ezért hálával tartozom… De hogy miért gondoskodik rólam s miféle összeköttetés fűz bennünket egymáshoz, azt nem tudom s Obrenné állítása szerint nem is fogom soha megtudni.

Ez a tudat volt az oka, hogy nem kivántam továbbá jóságát igénybe venni és megragadtam az alkalmat, mely kinálkozott arra, hogy megszabadítsam grófnét attól a tehertől, mely lételem által súlyosodott reá.

Hogy hol vagyok, kinél, mit cselekszem a jövőben, azzal nem kivánom untatni, levelem czélja csupán az, hogy megköszönjem irántam tanúsított jóságát és meggyőzzem, miként nem hálátlanság, hanem az önérzet vitt arra a lépésre, melyet elkövettem, s melyet reménylem, nem fogok megbánni soha!

Felejtse el a szegény kis Dóziát, ki mindig hálásan fog gondolni méltóságodra, mint nemesszívü jóltevőjére, s örökre hálás híve marad

Dózia.

—Ez szép, okos és következetes levél,—mondá Oroszlay gróf.

—Azt találja? Én az ellenkezőt hiszem, s meg vagyok győződve, hogy Dózia ezt a mások befolyása alatt írta, mert az irály oly határozott és hideg, hogy ő bájos, gyermekes lényével ezt nem írta volna.

—Grófné nem ismeri föl e sorokban védencze egyéniségét?—kérdé bizonyos mohósággal a gróf.

—Távolról sem! Dózia kissé makacs, de bájos, gyermekes, melegszívü teremtés, ki ily hideg, kimért, hivatalos levelet nem tudott volna írni.

—És mégis oly váratlanul, szó nélkül hagyta el a grófnét, mintha szabadulni akart volna.

—Valaki rossz befolyást gyakorolt rá, s ő még annyira tapasztalatlan, hogy fogalma sincs arról, mit követett el, s mily fájdalmat okoz nekem.

—És grófné valóban fájlalja távozását, kinek úgy ítélem meg a helyzetből, teher lehetett ittléte?

—Egyénileg nem volt az, sőt legjobban szerettem volna őt magamhoz venni, együtt nevelni Veronikával, s örülni fejlődésének, szépségének, mert oly bájos, kedves gyermek ő! A fénykép, melyet látott, távolról sem közelíti meg az eredetit.

Jakab gróf ezt igen jól tudta, s tekintete újra álmodozásba merült, mert maga elé képzelte az arczot és alakot, melyet pár perczig látott csak, de teljesen megbüvölte őt…

—És az lehetetlen most?—kérdé érdekkel.

—Teljesen lehetetlen! De ez nem maradhat így; neki vissza kell térni hozzám és reménylem, meg is fogja tenni.

—Ez a levél nagyon erős elhatározásra vall.

—Ismétlem, nem ő fogalmazta, tollába mondták! De ki? Hol van, miféle emberek közé került, ezt kell kitudnom, különben megőrülök a bizonytalanságtól és félelemtől.

Oroszlay talán az életben most először küzdött az őszinteség és titkolódzás kérdésével. Kinek tegyen szolgálatot? Tudassa-e Esztheynével, hogy föltalálta Dóziát, az általa oly lázas hévvel keresett leányt, vagy annak óhajtása szerint cselekedjék, ki titokban akarja tartani hollétét, s talán boldogtalan lenne, ha ő árulója volna hollétének.

De tünődése csak pár perczig tartott. Meggyőződése azt mondta neki, hogy jobb, ha egyelőre elhallgatja Dózia hollétét, s ő fogja a körülötte történteket figyelemmel kisérni mindaddig, míg az időt elérkezettnek látja, hogy fölfedezze tapasztalatait.

Mialatt e gondolatokkal tépődött, a grófné csodálkozva függeszté rá szemét és feszülten kérdé:

—Min gondolkozik, Jakab? Hozott valami hírt Dóziáról?

A kérdett megsimítá homlokát, mintegy föl akarva magát ébreszteni álmodozásából és tünődéséből, s gyorsan mondá:

—Semmi lényegest grófné, csak arra akarom figyelmeztetni, hogy Béla is kutatja Dózia hol—és kilétét, s tudni kivántam, megbizta-e őt is kegyed azzal?

—Ellenkezőleg!—kiáltott föl hévvel Hermance.—Mint önnek mondtam, sem vele, sem férjemmel nem akarom közölni Dózia létezését, s annál kevésbé az általuk látott leány kilétét… Beszéltünk az éjszakai eseményről tegnap az ön jelenlétében, de más alkalommal nem volt arról szó, s Béla valószinűleg azért foglalkozik vele, mert nincs más dolga, s érdekesnek találja az éjjeli tüneményt.

—Azt mondta nekem, hogy megtalálta a bérkocsit, melybe a leányt beszállni látta.

—Így azt is megtudta, hova vitte az őt?—kérdé élénk aggodalommal Hermance.

—Nem! A kocsis nem adott neki semmiféle fölvilágosítást.

—Csodálatos! De hála Istennek, hogy ő nem tudott meg semmit,—mondá látható megkönnyebbüléssel Esztheyné.

—Egy kérdést intézek önhöz, grófné, mi talán szerénytelennek látszik, de nem abból ered s a felelet megtagadása tetszésétől függ,—mondá azzal a kedves bájjal Jakab gróf, mi lényét oly ellenállhatatlanná tette.—Nagy baj következnék abból, ha Bertalan megtudná Dózia létezését?

Egy pillanatnyi csönd következett, mialatt Hermancenak arczát láng borítá s láthatólag habozott a felelettel.

—Szeretnék önnek felelni és nem tudom, hogyan részletezzem azt, mi mélységes titok, s mit kegyed következtet nehéz helyzetemről.—Nem beszélhetek, s csak annyit mondok, hogy képzeljen oly helyzetet, hol két ember a legszorosabb összeköttetésben él, szeretik, becsülik egymást, biznak egymásban, igaznak, őszintének tartják kölcsönös szavaikat, tetteiket… És egyszerre pirulva kell egymás szemébe nézniök, mert… mert…

—Elég, grófné!—kiáltott föl majdnem megrettenve Jakab, s arcza a szokottnál is halványabb színü lett.—Helytelen volt kérdésem és bocsánatot kérek érte; de újra biztosítom, hogy föltétlenül bizhatik bennem, ki reméli, hogy nemcsak hiven, de ügyesen fog eljárni megbizásában.

—Köszönöm,—viszonzá még mindig biborszinnel arczán Hermance, s oly fölindult volt, hogy midőn vendégét készülni látta a távozásra, egyetlen szóval sem tartóztatá, s néma kézszorítással váltak meg és Oroszlay majdnem leverten hagyta el a palotát.

Az alkony homálya sötét éjszakára kezdett válni, midőn kilépett a kapun, melynek belseje már meg volt világítva, s a portás a palota előtt jobbról-balról álló lámpákat gyujtogatta.

Jakab gróf nem tudván kiszámítani, mennyi időt töltött a grófnénál, óráját húzta elő, s rápillantva látta, hogy hét óra múlt, ebéd ideje van és ment a kaszinóba.

Utja közben egy jó barátjával, Enyingi Loránd gróffal találkozott, kit ő még Csetneken hagyott a vadászó társaságban, s csodálkozva látta a fővárosban létét.

—Vége a vadászatnak,—mondá az, Jakab kérdő pillantására válaszolva.—Mindenki elment, s holnap érkezik Veronika grófnő, ki távozásod után, azt hiszem, nagyon rosszul mulatott.

—Ez csak képzelődés!

—Miért is tüntél el oly gyorsan?—kérdé nevetve Enyingi,—tudván, hogy vérző szívet hagysz magad után.

—Feljösz a kaszinóba?—kérdé egykedvüen Jakab gróf, válasz nélkül hagyván barátja szavait.

—Természetesen, ebédelni szándékozom.

És együtt mentek az ebédlő terembe, hol egy és ugyanazon asztalhoz ülve, megrendelték ebédjüket.

—Mi ujság a fővárosban?—kérdé Enyingi gróf.

—Budapest ujságjait nem tudom és tudod, hogy soha nem is törődtem azokkal.

—Még mindig álmodozással töltöd az időt? Az igazat megvallva, azt hittem, valamely szerelmi kaland szólított el Csetnekről.

—Csalódtál, mint a hogy találgatásainkban rendesen csalódni szoktunk.

—Ki-ki a maga szokása szerint…—mondá Enyingi, élvezettel hajtva le a gyöngyöző pezsgőt.—Én például másért nem hagytam volna el oly kedves helyet, mint Csetnek, hol minden megtörténik arra, hogy az ember jól érezze magát.

—Ennek nem mondok ellent, de nekem nagyon is sok volt az élvezetből… Belefáradtam.

—Mint rendesen, ha a hölgyek nagyon kitüntetnek, de hisz mindenütt rajonganak érted!

—Arról nem tudok.

—Szép a szerénység, de a túlszerénység hiba!

—Én nem érzem találva magam, azonban beszéljünk másról. Hajlandó volnál egy szivességet tenni nekem?

—A legnagyobb örömmel.

—Birtokot akarok vásárolni, s szeretném, ha eljönnél velem, midőn azt megtekintem.

—Szivesen, de nem értek hozzá és bámulatba ejt, hogy te, ki uradalmakkal birsz, birtokot akarsz venni. Hol?

—Egy szép vidéken, hol erdők vannak. Az én birtokaim mind az Alföldön feküsznek, s nyáron élvezhetetlenek.

—Tehát falun akarsz lakni?—kérdé csodálkozva Enyingi, ki sohasem volt tisztában Jakabbal, s minden tettében valami különöst vagy titokszerüt látott.

—Azt még nem határoztam el, hogy mit fogok tenni, de változtatni akarok életmódomon, s meglehet egészen falura megyek.

—Álmodni a magányban! Hisz itt sem teszel mást,—mondá mosolyogva Enyingi.

—Nem szebb-e az álom, mint a valóság? különösen a bájos álom!

—Mond inkább a képzelődés, de ne hidd, hogy az ki fogja elégíteni ifjúságodat, s az elfecsérelt élet megbünteti magát.

—Ellenkezőleg, a mi szép, az mindig szép marad, s a mit képzelünk, az nem csal meg, mert magunk alkotjuk, míg a valóság rendesen keserű ébredést okoz.

—Meglehet, hogy te másforma ember vagy, mint mi többiek, sőt úgy is van, azonban légy készen arra, hogy ábrándjaidat szétfosztja az élet, s akkor boldogtalanabb leszel, mint mi, kik korán szemébe nézünk minden vésznek.

—Miért mondod ezeket nekem?

—Mert szeretlek és féltelek.

Jakab elmosolyodott.

—Mindenki ugy ítél, a hogy érez,—mondá enyelegve,—s nemde, ha az élet élvezeteiben usznám, s a nagy többséghez hasonlóan fecsérelném el napjaimat, erőmet, ifjuságomat, nem jutna eszedbe aggódni miattam?

—Az volna a természetes.

—Szerinted! Én az ellenkezőt hiszem és légy nyugodt, ha éltem nem úgy alakul, mint én remélem, el fogom viselni tudni, a mi reám méretett.

—De életmódod természetlen… Járatlan utakon jársz és eltévelyedel.

—Hol van az megírva, hogy útjaim járatlanok? Szerintem az a helyes nyom, melyet hajlamaimnál fogva követek.

—Meg kellene nősülnöd! Állásodban az kötelességed volna.

—Félek boldogtalanná tenni egy fiatal teremtést, ki hozzád hasonlóan gondolkoznék.

—Mily hévvel véded álláspontodat,—kiáltott föl rossz kedvvel Enyingi.—Látom, hogy hasztalan beszélek, azért térjünk a birtokvételre. Mikor akarod, hogy menjünk.

—Pár nap mulva. Tehát jösz velem?

—Erről előre biztos lehettél. Vagy kételkedtél bennem?

—Nem, de még egy kérésem volna hozzád.

—Rendelkezésedre állok mindenben.

—Bizonyos okokból neked kell szerepelni mint vevőnek! Hogy miért kérlek erre, azt később majd megmondom.

Enyingi meglepetve tekintett rá, ily különös titkolódzónak még sohasem látta, bár az igen ritkán nyilatkozott meg előtte, ki pedig majdnem legjobb barátja volt.

—Ma csupa rejtély vagy,—mondá elmosolyodva.

—Számíthatok reád?

—Feltétlenül mindenben.

—Köszönöm… Írni fogok, s tudatom veled az indulás napját.

—És angolországi utad most elmarad?

—Egyelőre. Előbb megtekintjük a birtokot.

—De ha csakugyan mint vevő fogsz fellépni, úgy majd mégis kisül az illetők előtt, ki a birtok vásárlója,—mondá Enyingi, ki különben is kiváncsi természetű volt, s ez a szerinte különös dolog nagyon érdekelte.

—Természetesen, csak kezdetben nem akarok mint vevő szerepelni.

—Félsz, hogy nagyobb lesz az ár neked, mint másnak volna?

—Arra nem is gondoltam, más okaim vannak arra, hogy te szerepelj a birtokvételnél és kérlek, ne szólj utazásunkról senkinek.

—Hallgatni fogok róla,—viszonzá Enyingi, kinek kiváncsisága a legmagasabb fokig föl volt csigázva.

Ekkor elvégezvén az étkezést, elhagyták az ebédlőt, s a külső termekben ismerőseik közé vegyültek, de Oroszlay csak rövid ideig maradt, s bizonyos elégültséggel távozott a kaszinóból, tudván, hogy egy lépéssel közelebb jutott Dózia láthatásához.

Hogy mi czélja van neki e találkozással, arra nem gondolt. Sokkal nagyobb idealista volt, mint hogy számításokba vagy következtetésekbe bocsátkozzék. Egész élete oly harmonikusan folyt le eddig, hogy sohasem készített előre terveket. Minek? Hisz soha egyetlen akadályra sem talált, s a mire vágyott, azt rendesen minden nehézség nélkül el is érte.

És még sem érzett unalmat, mint az a hozzá hasonló egyéneknél történni szokott; mert belvilága oly gazdag volt, hogy betölté minden idejét, s a lét kedves volt neki a nélkül, hogy az élet valódi boldogságát—a szerelmet élvezte volna…

Vidáman és elégedetten érkezett haza. Teljesen elfelejté azt a kellemetlen hatást, mivel az Eszthey-palotából távozott. Nem is gondolt többé az ott folytatott párbeszédre. Nem törte fejét azon a rejtélyen, mely miatt Hermance grófnőt pirulni látta…

Alvószobájába érve, kinyitotta ablakát, s élvezettel szívta be a tavaszi balzsamos levegőt, mely idegeit átjárta. Mélázva nézte az égen felkelő, későn érkező, s a fellegekből kibontakozó holdat.

A természet fakadóban volt, s az ő szive is a bimbóból kifejlődő virághoz hasonlitott. Eddig szunnyadt, most közelgett rá nézve az ébredés ideje, s ajka többször önkénytelen suttogá: Dózia, Dózia!

És végre ágyára dőlve elszunnyadt, hogy álmodjék tovább a tavaszról és szerelemről, s teljesen erőt vett rajta egy bájos álom, mi a jövő boldogságában ringatá.

VIII.

—Ah, Klára, mily boldog vagyok!—kiáltott föl ismét és ismét Dózia ama két nap folytán mióta megérkeztek Tornyosra, Lamberth Klára birtokára.

Klára ilyenkor mosolyogva nézett rá, s azután szép arczocskájának állát kezébe vette és jobbról-balról megcsókolta. Egyáltalában oly kedves, előzékeny volt Dóziához, úgy az ügyvéd, mint gyámleánya, hogy az teljes szívből igazat mondott, midőn azt állítá, hogy boldognak érzi magát.

A két leány szobája nagy kertre nyilt, melyet ugyan nem lehetett volna «a park» pompás nevével fölruházni, de téres, virágdús és árnyékos volt, s elég helylyel bírt, hogy Dózia egész nap futkoshasson benne, s élvezze a szabad mozgást, melytől emlékezete óta el volt zárva.

Szobáját majdnem egész nap meleg, fényes sugarak áraszták el, mi most a tavasz kezdetén még kellemes volt. A fehér muszelin-függönyök, s fehér fából készült ágy és butorok kedves, szüzies hatást tettek a belépőre. Egy nyitott szekrényen könyvek feküdtek, a falakon napsütötte tájképek, melyek szelid nyári délutánt, arató ünnepet, pusztai jeleneteket ábrázoltak, s Dózia szemei, úgy a könyveken, mint a képeken és vidám, fehér butorzaton koronként meleg, hálás, bensőségteljes pillantással nyugodtak.

Reményteljesen tekintett a jövőbe, hisz ha tizenhét évesek vagyunk, az oly szépnek látszik, a nélkül, hogy határozott formába tudnánk önteni, a mit várunk az élettől. És Dózia nem készitett terveket, hisz máris oly igézően alakult a sorsa, hogy csak azért imádkozott mindennap, miként sohase változzék meg a jelenlegi élete…

A két leány a napnak legnagyobb részét együtt tölté. Klára társalkodónője kisérte őket Tornyosra, s bár továbbra is a házban maradt, nagyon alantas szerepet játszott, s csak akkor vett részt társaságukban, ha erre föl lett szólítva.

Egyáltalán Lamberth kisasszony, daczára fiatalságának, nagyon önálló természettel bírt. Mint barátnőjének mondá, kora árvaságában megszokta a gondoskodást önmagáról és körülményeiről, s tudva, hogy saját birtokán van, jött-ment, rendelkezett és parancsolt, s gyámatyjához való viszonya is egészen különös volt, majdnem úgy látszott, hogy ő parancsol az öreg úrnak.

Dózia ezt bár észrevette, nem gondolkozott rajta. Neki sohasem lévén alkalma a gyermek, szülők vagy gyámok egymáshoz való viszonyát tanulmányozni, nem tudta megitélni, miféle viszony szokott azok között lenni, s ő maga örömmel vetette alá magát Klára akaratának, annál is inkább, mert mint mondtuk, az nagyon jó, barátságos, előzékeny volt iránta. Arra, hogy miért karolta őt föl, miért beszélte rá az intézet titkos elhagyására, sohasem gondolt. Természetesnek tartá, hogy az nem akart egyedül lenni, ki már az intézetben biztosítá őt, hogy soha sem érzett oly vonzalmat emberi lényhez, mint hozzá, s boldog volna, ha együtt tölthetnék életüket.

Ezzel és több ilyféle rábeszéléssel sikerült Klárának őt odáig vinni, hogy az intézetet titkon hagyja el, s menjen az ügyvéd lakására, míg ő, nehogy Obrennében gyanút keltsen, pár napig még ott marad, s azután követni fogja. Arról, hogy gyámatyja részéről jól fogadtatik, biztosította, s azzal az eréllyel, mely sajátja volt, ostromolta a leánykát, ki végre engedett kérésének.

Elébe tárta, hogy sem neki, sem annak senkije sincs a kerek földön. Hogy Obrenné mondta neki, miként pártfogónője kegyelméből nevelteti, s valószínüleg örülne, ha megszabadulna tőle. És végre, mi vár rá a jövőben, ha az intézetet elhagyja? Nevelőnő vagy társalgónő lesz, míg nála testvéri szeretetre talál, fényes élet vár rá. Együtt utaznak, együtt élvezik az életet, mert ő elég gazdag, hogy mindent megengedhessen magának, mi élvezetet és örömet szerezhet mindkettőjüknek.

Dózia sokkal tapasztalatlanabb volt, és sokkal inkább gyermek, hogy tovább gondolt volna annál, mit Klárától hallott.

Mindehhez hozzájárult még az, hogy őt magát is nem egyszer foglalkoztatta az a kérdés: kije és mije ő pártfogónőjének, ki oly nagylelküen gondoskodik róla? És olykor halvány emlékek merültek föl benne a multból, mikre azonban csak homályosan emlékezett. Igen korán került Obrennéhez, s oly kicsi volt, hogy eleinte nem is részesült oktatásban. A szép fiatal nőt, ki oda vitte «mamának» kellett neveznie, de hogy ez nem volt anyja, azt többször értésére adta Obrenné, őt mindig hálára intve iránta, kinek gondoskodása nélkül valószínüleg el kellett volna vesznie.

Eleinte sokkal kisebb volt, mint hogy e figyelmeztetésekkel törődött volna. Később azonban lelki fejlődése hozta magával, hogy elmélkedni kezdett különös helyzetén. És különösen midőn Klára az intézetbe került, beszéltek arról gyakran együtt, ki mindjárt az első percztől pártfogásába és szeretetébe fogadta, s örömmel csatlakozott hozzá, hisz oly idegennek és elhagyatottnak érezte magát…

Igy jött köztük létre az egyesség, hogy ő bucsut mond a multnak és az intézetnek, s titkon elhagyja azt, ki eddig gondoskodott róla, de hogy kinek az ő létele teher, azt úgy Obrenné, mint Klára gyakran elmondták neki. Az előbbi talán meggondolatlanságból, az utóbbi érdekből, de egyforma hatással a tapasztalatlan leányra.

Nagy lelki megrázkódáson ment keresztül, míg el tudta magát a távozásra határozni, s még nagyobb próbáltatások vártak rá, midőn szökési szándéka fölfedeztetett, s őt Eszthey grófné magával vitte. Az ő egyénisége inkább türelmes, meleg, ragaszkodó tulajdonságokból állt, s egyszerre daczos-, titkolódzó—és engedetlennek kellett látszania, ha nem akarta föladni boldogságáról és függetlenségéről szőtt reményeit. Eleinte hallgatott, megtagadott minden fölvilágosítást, mert félt elárulni, hogy az ügyvéd lakásának a czíme zsebében van, hova neki menni kellett, s hogy semmi áron nem tud megválni ama tervtől, mivel Klára hosszú idő, hónapok óta kecsegteté. És midőn azt kérdé a grófnétól: nem maradhatnék-e itt? s az nemmel válaszolt: nem tett le ama reményről, hogy a következő napokban majd foganatosítja tervét, s fölkeresi az ügyvéd lakását, mely szándékát még jobban megerősíté Hermance tagadó válasza.

Klárának igaza van,—gondolta,—ennek a szép, jószivű asszonynak terhére vagyok, nem tud velem mit kezdeni, s örömöt szerzek neki távozásommal, és hálával gondol majd rám, hogy megszabadítottam terhétől.

Szomoruan követte Ernesztinét, és föllázadt büszkesége, hogy őt annak szomszédságában helyezték el, mint valami cselédet. Mint tudjuk, visszautasított annak részéről minden kérdést, s a kis lakatlan szoba láttára valóságos keserüséget érzett, visszagondolva Klára napfényes, vidám elbeszéléseire, hogyan fogják együtt tölteni az életet.

Tehát elhatározta, hogy megkisérli a szökést még az éjszaka folytán, vagy kora hajnalban, de le nem fekszik, és lesni, várni fogja a perczet, hol lehetséges lesz szobáját s a házat észrevétlenül elhagynia.

Neki akart indulni a sötét éjszakának. Különös bátorságot érzett, s élénk képzelődése kifesté a továbbiakat, hogy fogja fölkutatni az utczát és a házat, hol Holcsi ügyvéd lakik, ki várja őt, s meg volt győződve, hogy eljut czéljához.

És úgy is történt, a véletlen, a mi oly nagy szerepet játszik életünkben, neki is segédkezett. Elvezette őt vágyainak czéljához, s most nagyon boldog volt, mert a mit Klára igért, azt meg is tartotta, s az elébe tárt ragyogó jövőt megvalósulva látta…

Két napot töltöttek a falusi házban, midőn Holcsitól levél érkezett, melyben tudatta, hogy a következő reggel vendégekkel érkezik, kik a szomszéd eladó birtokot fogják megtekinteni.

Klára megelégedéssel vette ezt a hirt, s tudni látszott róla, míg Dózia valósággal megijedt az idegenek érkeztének gondolatára.

Ő még soha sem forgott emberek között. Kedélye gyermekes volt, lelke szüzies, s csak a veleszületett komolyság tette tapintatossá és helyzete ügyessé, mert bár hetek óta csak átmenetileg gondolt körülményeire, mind a mellett olykor szomoruságot érzett elhagyatottsága miatt.

Hogy kik voltak szülői, azt sohasem remélte megtudni, mert csupa idegenek közt élt, kik multjáról sem tudhattak, s az egyedüli Esztheyné grófné lehetett volna, ki talán ismerte származását, de vele nem remélt többé találkozni.

És pedig erre a gondolatra nem az vitte, hogy holléte örökre titokban maradhat előtte, hanem hogy az oly haragot érezhet iránta, mi őt örökre kitörölte emlékéből…

A következő napon szép üde tavaszi reggel volt, midőn a vendégek megérkeztek. Egyike azoknak, mikor az ember élvezettel szivja be a levegőt, s tüdejét mintegy tágulni érzi a tavaszi szellő fuvallatára.

Klára és Dózia a muszelin-függönyök mögül nézték az udvarra robogó fogatot, melyről három férfi ugrott le. Hogy Holcsit kivéve, kik voltak azok, nem tudták, s alakjukat csak egy pillanatig láthatták, azután eltüntek a lépcsőházban.

A hosszú, régi emeletes épület a kert közepén emelkedett. Körül volt véve virágtáblákkal; most azonban még nem nyujtottak azok szinpompát, mert a kertész csak pár nap előtt ültette ki a virágokat s azok többnyire fakadó bimbóban voltak.

A kert magas vasráccsal volt körülkerítve s mellette mint a katonák, egymás mellett magas jegenyefák nyultak föl beláthatatlan magasságban, mi százados régiségüket mutatta. A vasrácson kívül futott a fehér országut, azon túl virágos rét s még távolabb hullámzó tó, melynek kékes vizén csolnakok lebegtek.

A látóhatárt rengeteg erdő szegte be, melynek háta mögött nagy hegyek emelkedtek…

Megérkezve és elhagyva a fogatot, a három férfi megállt a lépcsőház küszöbén, s Holcsi a vidék szépségeire tette őket figyelmessé, mit azok igazi bámulattal szemléltek és Enyingi gróf többszörös fölkiáltással adott tetszésének őszinte kifejezését, míg Oroszlay néma maradt, de vonásai kifejezték elragadtatását.

—Ön igen szép vidéken lakik ügyvéd úr,—mondá Enyingi,—élvezet lehet itt a nyarat tölteni.

—Csakhogy, fájdalom, nekem kevés részem van az élvezetből, mert dolgaim kötve tartanak a fővároshoz s csak ünnepnapokon szoktam kijönni.

—De minden oly lakályosnak látszik, lehetetlen hogy a ház üresen álljon.

—Nincs is az elhagyatva. Gyámleányom lakik itt nyáron át teljes háztartással s jelenleg egy barátnője van nála.

Ha e perczben el nem lettek volna foglalva a társalgással s Jakabra pillantottak volna, lehetetlen, hogy észre ne vegyék annak arczán a halványságot, mely azt e szavakra borítá.

—E birtok,—folytatta Holcsi,—tulajdonképpen gyámleányomé, s kedvem volna hozzá megszerezni azt is, mit méltóságtoknak ajánlottam megvételre, mert az határos ezzel. Azonban azt hiszem, okszerübb csak felerészben tenni hozományát birtokba, s ez az oka, hogy nem reflektálok rá, holott igazán megéri az árát, a mit érte kérnek.

—Mikor tekinthetjük azt meg?—kérdé Oroszlay, csakhogy valamit mondjon, mert eddig némán hallgatta a társalgást.

—Csak egy kis reggelivel szolgálok, azután mehetünk,—viszonzá Holcsi, mialatt kitárta a mellékszoba ajtaját vendégei előtt, kik beléptek, mely helyiség egyszerüen, de jó izléssel volt butorozva.

Jakab gróf gyors pillantással tekintett körül, mintha valakit keresne, de a szoba üres volt s arczán csalódás látszott.

A nap teljes fényével sütött be az ablakon s vidámmá, nyájassá tette a helyiséget, melyből, hogy csak kis idő előtt távozhatott valaki, mutatta egy az ajtó közelében elejtett zsebkendő s egy a pamlagon felejtett női szalmakalap, mellette napernyő.

—Talán zavartuk a hölgyeket?—kérdé Enyingi, fölemelve a padlón heverő kendőt.

—Meglehet, hogy itt voltak és kiosontak, hallva az idegen hangokat,— viszonzá mosolyogva az ügyvéd, kinek rendesen komor, savanyu arczához sehogysem illett a nevetés.

—Sajnálom, hogy elűztük őket ebből a nyájas szobából, mely valóságosan napsugárban fürdik.

—Mindjárt behivom őket, mert valószinüleg a közelben várnak reánk: kérem, uraim, menjünk reggelizni.

E szavak után Holcsi egy mellékajtóhoz sietett, fölnyitotta azt és midőn az ifjak átlépték a küszöböt, nemcsak terített asztalt találtak, de két fiatal hölgyet is, kiket udvariasan köszöntöttek s az ügyvéd bemutatta őket a leányoknak.

Klára bizonyos jártassággal fogadta a vendégeket, míg Dózia majdnem ügyetlennek látszott mellette s arczát biborpir önté el, mialatt Enyingi megnémulva a bámulattól, míg Jakab gróf élvezettel tekintett rájuk.

Hol vette magát itt ez a szépség?—gondolta Enyingi, s önkéntelenül barátjára pillantott és annak kifejezését látva, percz alatt tisztában volt a birtokvásárlással, mit eddig nem tudott megmagyarázni magának…

Asztalhoz ültek.

Egyszerű, polgárias kiállítással volt az megterítve. Hideg ételek, bor, sör, gyümölcs izletes elrendezéssel, s csak tányért váltani jött be olykor egy fehérkötényes és kisded fejkötős szobaleány, a házi ur maga kinálta s maga szolgálta ki vendégeit.

Közönyös tárgyakról folyt a társalgás és ha Enyingi már nem lett volna tisztában a dolgok állásával, fölvilágosítja őt Jakab gróf elfogultsága, kit soha sem látott oly tétovázónak, mint az étkezés alatt.

Alig evett valamit, keveset beszélt s legtöbbnyire Klárához intézte szavait, de komoly, mély tekintetű szemének pillantása gyakran elröpült Dóziához, ki hasonló elfogultsággal ült helyén s halvány arczának átlátszó bőrén kétfelől rózsaszin karikák égtek.

Enyingi bajusza alá rejté mosolyát s majdnem diadalmat érzett erre a fölfedezésre.

Ez a férfikülsőbe öltöztetett mimóza-virág, ki megközelíthetetlen volt eddig a nőknek, ki hagyta a legszebb hölgyeket sóvárogni maga után: most megtalálta azt, ki szivét elrabolta!

Ez olyan világfinak, mint Enyingi, páratlan fölfedezés volt. Egész belső része ujjongott az örömtől.

De mind e fölfedezések daczára elfogulatlanul evett és társalgott s igyekezett belevonni a beszédbe Dóziát, ki azonban egyhangú feleleteket adott s tündöklő szemeinek hosszú pilláit alig merte fölemelni.

De annál élénkebben társalgott Klára, ki fiatalsága daczára nagyon is jártasnak látszott a mulattatásban. Szemében volt valami macskaszerű ravaszság s Enyinginek föltünt az a gyakori gyors tekintet váltása, mit az gyámjával cserélt s mi rá, maga sem tudta mi okból, rossz hatást tett és valami titkos czélt, előre megbeszélt egyetértést vélt alatta rejleni.

A megtekintendő birtokról alig esett szó, s Klára csak egyszer tett arról említést, földicsérvén azt, a mennyire csak tudta, s e dicséret alatt kutató pillantást vetett Oroszlay grófra.

—Tulajdonképpen, gróf úr, melyikük szándékozik az eladó birtokot megvenni?—kérdé Enyingihez fordulva.

—A melyikünknek megnyeri a tetszését—viszonzá kitérve a kérdett.—A tulajdonképeni vevő én volnék, de lehet, hogy barátom tulajdona lesz az, ki szintén ilyen szándékkal foglalatoskodik.

—Így szomszédok lennénk,—mondá Klára, Jakabra szögezvén szemét.

—És én erre az esetre gyakran időznék nála, már csak a szomszédság kedvéért is,—válaszolt Enyingi, látva barátja szórakozottságát, ki folyton azon tünődött, ki ez a gyönyörű leány, kit Pármai Teodóziának hivnak s lehetne valamelyik főherczeg gyermeke.

Ez a titokszerüség kettős érdeket kölcsönzött neki s az oly fogékony kedélyek, mint az övé, párosulva azzal a csodálattal, mit iránta már első futó találkozásukkor érzett, nem tudnak szabadulni a hatás alól addig, míg valami bizonyosat nem tudnak.

Szerencsére a reggeli bevégződött s a fogat az ajtó előtt állt.

—Mehetünk,—mondá Holcsi, ki előtt mindaz, mi Enyingi figyelmét felkölté, teljesen észrevétlen maradt. Sem Dózia pirulására, sem Jakab gróf elfogultságára nem figyelt, csak egyetlen czél lebegett előtte, hogy a birtoknak gazdag vevőt találjon, melynek eladása rá volt bízva s nagyszerű nyereséggel kecsegteté.

—És bucsut veszünk,—mondá Oroszlay meghajtván magát a leányok előtt.—A birtok megtekintése után azonnal az indóházhoz hajtatunk.

—Ah! azt igazán sajnáljuk!—kiáltott föl Klára,—azonban ha gyámatyám megengedi, egy második kocsin mi is követjük. Dózia még nem látta a kastélyt belülről, melynek vörös fedele ide látszik, s belseje érdemes a megtekintésre.

—Ez pompás terv!—kiáltott föl önkéntelen megfeledkezéssel Dózia, kinek vidám, elfogulatlan hangját csak most először volt alkalmuk hallani az ifjaknak.

—Ha kedvük van, tehetik,—viszonzá Holcsi.—Mi előre megyünk s kiadom a rendeletet, hogy gyorsan fogjanak egy második kocsiba és utánunk jöhetnek.

Ez a terv, úgy látszott, az egész társaságnak megnyerte tetszését, mert Jakab gróf is egyszerre megélénkült és látható derült kedvben ült föl a fogatra Enyingi mellé, míg az ügyvéd a kocsis mellett foglalt helyet.

Haladás közben, mintegy hangulatot akarva gerjeszteni az ügyvéd, nem szünt meg vendégeit a vidék nagyszerű szépségére figyelmeztetni, kik gyönyörködve szemlélték a felséges erdő, mező és hegyek között váltakozó tájat.

A kastélyhoz érkezve, mely félórányira feküdt Holcsi birtokától s nagy kiterjedésű park vette körül, leugráltak a fogatról, s mindenekelőtt kívülről vették az épületet szemügyre. A ház régiségét mutatták a buja folyondárok, melyek hosszú évek során egészen befedték a falakat, s a sötétzöld, széles levelek közül különös ellentéttel emelkedett ki a vörös tető.

Az ablakok hosszúk és keskenyek voltak s mintegy belevágva látszottak lenni a folyondárokba, míg az ajtó—és ablakrámákat zöldes moha köríté.

—Régen nem lakik itt senki?—kérdé Enyingi.

—Néhány éve, hogy a kastély üresen áll. A tulajdonos meghalt, s az örökösök pört folytattak egymás ellen és addig a birtokot nem lehetett áruba bocsátani.

—Lássuk belül,—mondá Oroszlay, s miután már egy ott állongó öreg ember által fölnyittatott az épület főajtaja, mindhárman a szobába léptek, hol zárt, penészes levegő és szag fogadta őket, s nem a legjobb hatást tette, bár az ablak tábláinak fölnyitása által gyorsan enyhült az első benyomás, midőn a tavaszi balzsamos levegő és a nap fényes sugarai áraszták el az üres, tágas, elhagyatott termeket.

Oroszlay elől ment s Enyingi és az ügyvéd követték, sokkal gyorsabban, mint hogy beható megtekintés lehetséges lett volna, s ez feltünt Holcsinak, ki koronkint megállítá Jakab grófot s egyre-másra figyelmeztette.

Az pedig tettetett érdekkel hallgatta beszédét, míg gondolatai másutt kalandoztak, Dóziánál és már el volt határozva, hogy megveszi a birtokot, bármi lesz is az ára, s bármily állapotban legyenek a szobák.

Azért nem is sok figyelemre méltatta azokat, mi az ügyvédet láthatólag nyugtalanná tette, mert azt sejtette e közönyből, hogy az nem tetszik a grófnak, ki az utolsó teremben Enyingihez fordulva kérdé:

—Nos, hogy tetszik az épület és környéke? hisz tulajdonképpen te vagy a vevő.

—Addig nem itélhetek, míg a birtokot nem láttam,—viszonzá a kérdett, kinek csak most jutott eszébe, hogy mit határoztak Jakabbal az adás- vevésre nézve.

Az ügyvéd ismét megélénkült, mert annak vette Oroszlay közönyét, hogy ő csak mint jó barát szerepel Enyingi oldalán, s ezentul egész figyelmét arra fordítá.

—Természetesen, gróf úr,—mondta helyeslőleg Enyingi megjegyzésére.— De meg vagyok győződve, hogy a földeket látva, el lesz ragadtatva azoktól.

—Csak azért kérdem,—mondá Jakab gróf,—mert arra az esetre, ha te nem volnál hajlandó a vételre, én megveszem azt… A vidéktől el vagyok ragadtatva, a kastélyt kevés erővel helyre lehet állítani, s mint tudod, az orvosok nekem folyton hegyi levegőt ajánlanak.

—Én nem állok utadban,—viszonzá Enyingi.—Az ügyvéd úr majd ajánl mást, nemde? Most pedig menjünk a kertbe…

Holcsi örömben úszott.

Midőn a ház egyik erkélyére léptek, hogy áttekintsék a park természetes szépségeit, mert a kertészet nem jöhetett számba, munkás kezek nem látszottak sehol. Enyingi az ügyvédhez fordulva kérdé:

—Engedje meg, ügyvéd úr, hogy megkérdezzem, miféle összeköttetésben áll kegyed azzal a két ifjú hölgygyel, kiket házában láttunk?

—Az egyik, Lamberth Klára, gyámleányom, kiről, árva lévén, én gondoskodom,—viszonzá láthatóan kellemetlenül érintve a kérdett.—A másiknak Pármai Teodózia a neve s gyámleányomnak barátnője, ki meghivta őt magához a nyári hónapokra.

Jakab gróf, bár kissé távolabb állva a beszélőktől, feszülten figyelt az ügyvéd szavaira.

—És hova megy ő az őszre, ha Lamberth kisasszony visszatér a városba?—kérdé Enyingi.—Hol van ő tulajdonképpen otthon?

—Azt nem tudom,—viszonzá kitérve az ügyvéd.—Klára az őszig nagykorusítva lesz s úgy hallottam tőle, hogy utazni megy és valószinű, hogy fiatal barátnőjét is magával viszi, kinek körülményeiről én semmit sem tudok.

—Ő valószinüleg szintén árva?

—Meglehet…—mondá gyorsan, majdnem kedvetlenül Holcsi, és tovább ment, mintha a további kérdezősködést ki akarná kerülni.

Majdnem egy egész órát vett igénybe a kastély környéke s a nagy kiterjedésű kert szemlélete, midőn a két fiatal hölgy megérkezett s a férfiakhoz csatlakozott.

Enyingi azonnal Klára mellé szegődött a park utjain, mintegy alkalmat akarva adni barátjának, hogy Dóziával maradjon, ki lesütött fővel haladt oldalánál.

—Emlékezik még kegyed, hogy egy pillanatig a fővárosban találkoztunk?—kérdé tőle Jakab, igyekezvén szemébe nézni.

—Emlékezem.

—És most azonnal megismert?

—Oh, igen!—viszonzá szép szemét fölvetve a leány, s egy pillanatig oly melegen, oly bensőségteljesen találkozott pillantásuk, mint az első látásnál.

Oroszlay elhalványodott e tekintetre. Oly mélyen hatott az rá, hogy szive hangosan dobogni kezdett.

—Gondolt azóta reám, úgy mint én kegyedre a napnak minden órájában?— kérdé halkan.

—Számtalanszor!

—És örült viszontlátásomnak?

—Teljes szivemből.

—Köszönöm,—rebegte nagy fölindulással az ifjú s a gyors, váratlan, édes vallomásra szédülni érzé fejét.

Most, midőn a hallgatás jege meg volt törve, Dózia mosolyogva emelte rá szemét, de megdöbbent annak halványságától s nyugtalanul kérdé:

—Rosszul érzi magát?

—Egy ideges fájdalom czikázott át szivemen, a boldogságtól.

És igazat mondott. Rendesen békés csöndben, álmodozásban élő lénye csodálatos átalakuláson ment e perczek alatt keresztül. Dózia, mint álmainak édes alakja, már napok óta foglalkoztatá képzeletét, de most oly valamit érzett szivében, mi eddig ismeretlen volt előtte; fájdalmas boldogságot, szomorú előérzetet, sőt megfoghatatlan félelmet, mint ha szerelmét vész fenyegette volna… Honnét eredt, miből jött ez az ideges nyugtalanság? Maga sem tudta, csak az állt előtte tisztán, hogy ezt a gyermeket kimondhatatlanul szereti, örökre meg van büvölve általa, s legyen az bárki, nincs hatalom, mi elválaszsza tőle…

Ekkor utólérték őket a többiek és Holcsi nem is mozdult többé Jakab gróf oldala mellől, kivel később a birtokot tekintvén meg, tudatta annak árát, s bár Enyingi azt igen drágának találta, szóval megkötötték a szerződést s az ifjak úgy utaztak el, mintha igen jó munkát végeztek volna. Oroszlay most már mint a birtok tulajdonosa távozott a tornyosi indóházból, hogy másnap a fővárosban végezze a továbbiakat s az ügyvéd nagy megelégedésére meghatározták az órát, melyben ő azt a szerződés aláirása végett irodájában fölkeresi.

IX.

Hermance grófnő budoárjában ült és olvasott, midőn zajosan fölnyilt az ajtó s fiatal leányalak röpült be hozzá s térdre vetve magát előtte, átkarolta derekát s zajos örömmel mondá:

—Itt vagyok, kedves anyácskám! Már alig vártam, hogy hazajőjjek, jó dolgom volt, pompásan mulattam, de még is csak legjobb itthon!

Esztheyné melegen viszonzá az ölelést.

—Én is örülök jövetelednek, Veronika, nagyon nélkülöztelek távollétedben.

A leányka ledobta kalapját, levetette felöltőjét és nyulánk termetének karcsú szépségében állt anyja előtt, ki gyönyörködve szemlélte.

Nemes harmónia ömlött el e fiatal alakon, párosulva oly előkelőséggel, hogy nem tagadhatta volna el származását.

Termete középmagas, talán nagyon is karcsu, keze, lába apró, arcza nyiló rózsa majd vidámságban, majd komoly kifejezésben váltakozva s szép kék szemének kifejezése mutatta, hogy sokkal érettebb, gondolkozóbb koránál s sokkal szellemdusabb, mint rendesen a fiatal leányok lenni szoktak.

—Ülj mellém. Veronika és mondd el élményeidet: hogy mulattál? kik voltak Csetneken stb.,—kérdé maga mellé vonva leányát a grófné.

—Levélben már mindent megírtam, de különben talán Oroszlay is beszélt az ott történtekről?—mondá bizonyos feszültséggel hangjában Veronika s tekintete nyugtalan kérdéssel függött anyja arczán.

—Ő majdnem semmit sem beszélt az ottaniakról, sőt csodálkoztam, hogy oly rövid időt töltött Csetneken.

—Tudjuk, hogy nem kedveli a zajos mulatságokat,—mondá gyorsan, majdnem zavarral a leány,—ott pedig meglehetős élénken teltek a napok. Vadászat, játék, bál, szinházi előadás egymást váltották föl s néha már sok is volt az élvezetből.

—Nem történt köztetek semmi? Jakab kissé lehangoltnak látszott.

—Semmi!—viszonzá majdnem szomoruan a leányka.—Egyáltalában azt hiszem, ő nem sokat törődik velem.

—Én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,—mondá hévvel a grófné, mint a ki nem akar egy kedvencz eszméjétől megválni.—Jakab nem az az ember, ki valakivel játékot üzzön s föltett szándékát halogassa.

—Nem tartozik a kaczér férfiak közé és ő soha sem mutatott mást irántam, mint tiszteletet és barátságot.

—Ezt nem állíthatod. Veronika, mert ő határozottan bámulóid közé tartozott s minden alkalommal kitüntetett mások fölött. Igazad van, hogy nem kaczérkodik a nőkkel, sőt ellenszenvet mutat minden léhaság iránt és éppen azért nála többre kell venni mindazt, a mit mutat, mert azt okvetlen érzi is.

—Bár úgy volna!—sóhajtott föl Veronika.

—Úgy van, gyermekem, de soha sem láttam leányt, kinek kevesebb bizalma van önmaga iránt, mint neked. Mi kifogása lehetne Jakabnak ellened? Ha nősülni akar, magához méltóbb élettársat nem választhatna.

—Ha nősülni akar! De ő éppen úgy viseli magát, mint ha az szándékában sem volna. Sőt nem is gondolna házasságra. Közönyös a fiatal hölgyek iránt, s majdnem kerüli őket.

—Talán az éppen azért van, mert egy kötötte le figyelmét.

Veronika nem akarta észrevenni a czélzást, sőt arcza mutatta, hogy nem is ad annak hitelt, s elhagyva helyét, végig pillantott ruháján.

—Megyek átöltözni,—mondá válasz nélkül hagyva anyja szavait…— Mikor volt itt Jakab?

—Néhány nap előtt… Ha megtudja, hogy megjöttél, talán még ma is látjuk őt.

E szavak után Veronika eltünt a damaszkfüggönyök ránczai között, melyek az ajtót boríták, s Hermance gondolkodva tekintett utána és egy önkéntelen sóhaj hagyta el ajkait. Ő napok óta várta Oroszlay gróf látogatását, s nyugtalan szivvel gondolt arra, hogy mily hirt fog az hozni Dóziáról, ha ismét eljön.

Béla majdnem naponként előhozta az éjszaka látott női alakot, de nem tudott meg róla semmit, s Bertalan gróf már elfelejtve az egész eseményt, soha sem beszélt arról. De Hermancenak amaz eszmelánczolatánál fogva, mely Dóziától elvezeté őt Holcsi ügyvédhez, többször megfordult eszében ama levél, melyet férje iróasztalán talált, melyből megtudta az ügyvéd lakását, s melynek irálya oly különös, titokszerűen volt tartva. Maga sem tudta hogyan és mi okból jutott eszébe, hogy az a levél Dóziával összefüggésben lehetne. De azután elvetette e gondolatot, mert nem volt annak alapja. Mind a mellett figyelemmel kisérte férjét, kit egy idő óta szórakozottnak, majdnem nyugtalannak talált, és szokatlanul sok időt töltött távol hazulról.

Hermance ama nők közé tartozott, kik áldott türelemmel nézik végig mindazt, mi jogaikban megrövidíti őket. Nyugodtan hallgatta férjének az erkölcsről, tisztességről mondott szentencziáit, holott tudta annak ledér életmódját, de soha sem éreztette vele, sőt a mások czélzásait is hallatlanná tette, mert hiszen a jó barátnők elegen vannak, hogy nyiltan vagy burkolt szavakban, titkos kárörömmel tudtára adják egymásnak azt, mi fájdalmat okozhat, s ama kalandokról, miket Eszthey Bertalan folytatott, az egész világ beszélt.

Sőt kapott névtelen leveleket is «jó barát» aláírással, melyben férje kalandjait írták le neki, hozzátéve, hogy oly szép asszonynak nem kellene azokat tűrni s kárpótolhatná magát. De ő utálattal dobta el az ily hitvány iratokat. Szerette férjét s nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, sőt, mint mondtuk, soha nem is sejttette vele, hogy ismeri életmódját, mely szégyenteljes volt mindkettőjükre nézve.

Sok gondot és szenvedést okozott neki az a szomorú helyzet, melyben sinylődött, s most hozzájárult még az is, hogy Dóziáról nem tudott semmit, és azt ezerféle veszedelemben hitte lenni.

Megfoghatatlan volt előtte Oroszlay hallgatása, kinek szavában szentül bizott, s azzal iparkodott magát megnyugtatni, hogy az határozott eredménynyel kivánja őt csak fölkeresni, s míg nyomon nincs, nem akarja magát mutatni.

Azonban multak a napok, s végre nem birt türelmetlenségén erőt venni. Írt Jakabnak, éppen arra a délutánra kérve látogatását, melyen leánya váratlanul megérkezett.

Szinte kellemetlen volt neki annak megérkezése, tudva, hogy ha Jakab eljön, nem beszélhetnek Dóziáról, de alig volt Veronika távozása után egyedül, midőn a komornyik nem Oroszlayt, hanem Enyingi Loránd grófot jelenté.

—Szívesen látom,—kiáltott föl örvendve Hermance, mert azt remélte, hogy ha többen lesznek a teremben, neki majd alkalma nyílik Jakabbal pár perczig észrevétlenül Dóziáról beszélni.

Enyingi, mint rendes szokása volt, a legvidámabb kedvben lépett be s gyorsan körülpillantván, kérdé:

—Béla azt mondta nekem, hogy Veronika grófnő megérkezett és siettem látogatásomat tenni.

—Megjött s azonnal itt lesz, csak átöltözik a poros út után.

Alig töltött Enyingi néhány perczet Hermance grófnő társaságában, midőn Eszthey lépett be, ki Veronikát még nem látta. A két gyermeke közül kedvencze volt és hallván megérkezését, sietett őt megölelni. De a grófnénak arra a biztosítására, hogy az nemsokára megjelenik, helyet foglalt és részt vett a megkezdett társalgásban, melyet jövetelekor neje Enyingivel folytatott. Hermance szerette volna a megkezdett beszédtárgyat bizonyos okokból elejteni, de a vendég Esztheyhez fordulva, mondá:

—Neked mi a véleményed arra nézve, miről a grófnéval élénken vitázunk?

—Tudnom kell, mi az, mert csak az utolsó szavakat hallottam, valami párisi történetről.

—Elbeszélem. Egy jó ismerősöm, Solmage márki megölte nejét hűtlenség miatt, s a törvényszék fölmentette.

—A franczia kódex 324-ik paragrafusa szerint,—viszonzá egykedvűséget tettetve Eszthey, de arcza egy árnyalattal halványabb lett.

—Úgy van! A férj tetten érte nejét s ugyane törvényczikk 363-ik paragrafusa szerint cselekményeért nem büntetendő sem a férj, sem a nő, ha egyik a másik hűtlenségét szemmel látja, sőt a vetélytárs megöléseért sem felelős.

Pár pillanatnyi csend következett, mialatt Hermance láthatólag küzdött fölindulásával.

—És mi történt tovább Solmage márkival?—kérdé Eszthey.

—Úgy él, mint azelőtt, mindenütt fogadva van, s játszsza az érdekes özvegy szerepét.

—És te ezt helyteleníted, Hermance?—kérdé mosolyt erőltetve ajkaira Bertalan gróf, mi azonban szánalmasan sikerült.

—Minden bizonynyal! Egy nő soha sem volna ily kegyetlenségre képes.

—Azért nem, mert nő!—mondá Enyingi—s mert fizikai ereje sincs hozzá.

—És jobb szíve van, könnyebben bocsát meg, s kevés asszony képes kegyetlenségre!

—Ezt tagadom, grófné. A példa azt mutatja, hogy az asszonyok sokkal szenvedélyesebbek, mint mi férfiak, s talán mindent inkább megbocsátanak, mint a hűtlenséget.

—E tekintetben én az ellenkezőről vagyok meggyőződve,—mondá hévvel Hermance, ki hiába küzdött fölindulása ellen, most egyszerre szenvedélylyel törtek ki a szavak ajkán.—És határozottan azt hiszem, hogy a legtöbb nő tudva is férje hűtlenségét, szemet huny, napirendre tér fölötte, meggondolván, hogy közös sorsot kell a többiekkel viselnie.

Eszthey megmozdult helyén s új mosolyt erőltetett ajkára.

—Oly hévvel beszélsz, Hermance, mintha saját ügyedet védenéd,—mondá enyelegve, de egy bizonyos figyelmeztetéssel hangjában.

Ez a megjegyzés Enyingit figyelmessé tette, s most gondolt csak arra, hogy kik előtt pendítette meg a kényes tárgyat, és pár szóval sietett azt bevégezni.

—Nem tudja, a fővárosban van-e Oroszlay?—kérdé Hermance, fölhevüléséből összeszedve magát.

—Ma itt van, de együtt voltunk pár nap előtt falun. Képzelje, grófné, Jakab, ki uradalmak ura, egy kis birtokot vásárolt.

—Jakab birtokot vett?—kiáltott föl meglepetten Eszthey.—Minek és hol?

—Ez egy egész kis regény, de nem beszélhetek róla s csak annyit mondhatok, hogy Pozsonymegye egyik legkiesebb vidéken fekszik a birtok, szép kis régi kastélylyal, mely azonban meglehetős elhanyagolt állapotban van,—viszonzá Enyingi, ki úgy gondolkozott, hogy miután a vásárlás ténynyé vált, már lehet beszélni róla.

—És Jakab oda megy lakni?—kérdé csodálkozva a grófné, ki sokkal nyugtalanabb volt e hirre, mint mutatta.

—Valószinüleg, különben miért vette volna,—jegyzé meg Eszthey.— Valami szerelmi história. Mi? Előttünk beszélhetsz. Vagy titoktartást igértél?

—Félig-meddig. Azonban, azt hiszem, Jakabnak kellemesebb, ha nem tudnak arról.

—Keresd az asszonyt?—kérdé erőltetett mosolylyal Hermance.

—Azt hiszem… Úgy sejtem…—viszonzá habozva Enyingi gróf, ki már bánni kezdé, hogy beszélt a birtokról, mert csak most jutott eszébe Veronika, midőn a szülők érdeklődését látta.

—És ki ajánlotta neki a birtokot?—kérdé Eszthey odavetve, hogy lelki állapotát titkolja, mi nem a legrózsásabb volt e perczben.

—Egy Holcsi nevezetű ügyvéd.

Most olyan valami következett, mit Enyingi sem akkor, sem később nem tudott megmagyarázni magának.

A grófné ajkáról ijedt kiáltás röpült ki s megrázkódott, Eszthey fölugrott helyéről.

—Holcsi?—kérdé elhalványult arczczal.—Holcsi Kálmán?

—A keresztnevét nem tudom,—viszonzá megdöbbenve a kérdett.—Azt sem tudom, hogy jutott Jakab annak a nem igen bizalmat gerjesztő külsejü embernek az ismeretségéhez? Kért, hogy menjek vele a birtokot megnézni s én teljesítettem kivánságát… Többet nem tudok mondani a dologról.

—Valami regényről tett említést?—kérdé erőltetett nyugalommal Hermance.—Mi az?

—Nos, nem regénybe illő dolog-e, hogy egy ember, kinek három uradalma van pompás kastélyokkal, egy öt-hatszáz holdból álló hitvány kis birtokot vásárol,—kiáltott föl nevetve Enyingi, föltéve magában, hogy semmit sem árul el többet Jakab dolgából.—Azt kell hinnem, hogy oda elvonulva, végleg remetének készül.

—És a hölgy?

—Miféle hölgy?

—Kire értette az előbb, hogy cherchez la femme.

—Senkire. Ez csak olyan façon de parier.

—Milyen zárkózott lett egyszerre.

—Legkevésbé sem, grófné, de igazán nem tudnék erről a dologról többet mondani.

Ekkor szerencsére Veronika lépett be s meglátva atyját, annak karjaiba röpült, össze-vissza csókolta s a vendéget csak azután vette észre és szokott nyájasságával üdvözlé, ki elhagyva helyét, mély meghajlással köszönté.

—Miért nem jött Csetnekre?—kérdé Veronika vidáman.—Úgy tudom, meg volt híva.

—Dolgaim tartóztattak, grófnő. Hallom, hogy nagyszerűen mulattak?

—Kellemesen teltek a napok; ki beszelt az ottani dolgokról?

—Jakab, ki szintén néhány napot töltött ott.

—Hogy azután mielőbb megszökjék!

—Biztosítom, hogy nehéz szívvel tette, de tudom, hogy igazán fontos dolgai voltak.

Eszthey szeretett volna gúnyosan fölkiáltani, hogy: birtokvásárlás. De nem tette s majdnem részvéttel pillantott leányára, ki oly szép volt, mint a nyiló rózsa és tudta, hogy ha az sejtené azt, a mit ő gyanít Enyingi elbeszélése után, mélyen megszomorítaná.

Azután majdnem az egész látogatás alatt csak ketten csevegtek, a vendég ifjú és a ház leánya. Valami szokatlan nehézkesség vett erőt a grófi páron, s többször kérdőn pillantottak egymásra, de egyik sem volt teljesen tisztában a másik aggodalmával s ez nehezítette helyzetüket.

Végre Enyingi elhagyta helyét. Ő maga is érezte, hogy valami másként van ma a teremben, mint egyébkor szokott lenni s azt is tudta, hogy azt ő idézte elő beszédével.

Kivéve Veronikát, mindnyájan nyomott kedélyhangulatban voltak s majdnem örömmel látták távozni a vendéget, kit a házi úr kikisért s nem is jött többé vissza.

—Oly szép az idő,—mondá Veronika az ablakhoz futva, melyen ragyogó napsugár tekintett be,—ha nincs ellenére, mama, Ernesztinnel sétálni megyek.

—Menj, menj, gyermekem. Az út után jót fog tenni a járás, nekem különben is dolgaim vannak,—mondá Hermance, ki érezte, hogy izgatott kedélyállapota miatt pár óráig egyedül kell maradnia.

Midőn Veronika távozott a szobából, a grófné arcza egyszerre elváltozott, az erőltetett nyugalom eltünt vonásairól s majdnem üres tekintettel nézett a levegőbe.

Különös sejtelem remegtette meg testét, midőn Enyingi Holcsiról beszélt, s azt mondta: «ez egy egész történet», melyről aztán nem akart beszélni.

Homályba volt előtte burkolva még mindaz, a mit gyanított, de egy különös ösztönszerű találékonyság majdnem végig vezette őt nyomról- nyomra a rettentő valóhoz, s majdnem bizonyos volt benne, hogy megbocsáthatatlan, sőt végzetes tévedést követett el, midőn titkát Jakabra bizta. Oh, bár ne tette volna, a sátán vezérelte arra, az adta neki az eszmét, s ő meggondolatlanul cselekedett, minek irtóztatók lehetnek a következményei…

Így ült és tünődött óraszámra, mialatt zavarosnak érezte agyát, s még egy különös eszméje volt, mi nyugtalanságához járult, ama levél, melyet férje asztalán talált, melyből Holcsi ügyvéd lakását megtudta, s mely kezdete volt annak a lánczszemnek, mi most egymásba fűződve. Isten tudja meddig és hova vezet el, s mik lesznek a következményei?

Lassan leszállt a nap s homályos árny tekintett be az ablakon, midőn Oroszlay grófot jelentették, ki majdnem rögtön követte a szolgát, s Hermance már meghajlásában valami elfogultságot látott, mi még inkább megdöbbentette, mind a mellett a legnyugodtabb kéznyujtással és mosolylyal fogadta.

—Remélem, hoz nekem valami jó hirt, kedves gróf,—kezdé vidáman, mialatt az helyet foglalt.

—Elvégeztem, a mit rám bizott, grófné s föltaláltam a keresett fiatal leányt.

—Föl-ta-lálta?—kérdé majdnem ijedten Hermance.

—Gyorsabban, mint hittük, de ilyféle dolgoknál rendesen a véletlen játszik közbe s nekem is az járt kezemre.

Hermance hallgatott. Leirhatatlan félelem dúlt belsejében.

—Föltaláltam az ön védenczét, ki általam kerestetett,—folytatta komolyan, majdnem tünődve az ifjú, talán a fölött, hogy öntse szavakba, a mit mondani akar.—De félek, hogy nem mondhatok róla olyan hirt, mit grófné talán vár, és kielégítheti reményét.

—Hogy érti ezt?

—Egyszerűen úgy, hogy a keresett fiatal hölgy nincs fenyegetve semmi veszedelem által. Ott, a hol van, boldog, vidám, elégedett s teljesen meg van elégedve helyzetével. Beszéltem vele, s a legjobb meggyőződéssel mondhatom ezeket, és kérni akarom, hogy miután nyugodt lehet miatta grófné, ne tegyen tovább semmi lépést keresésére.

Hermancet nyugtalansága mellett boszantották e szavak. Úgy vette ki az ifjú beszédéből, hogy helyesli azt, a mit Dózia tett; s az ő pártjára állt, sőt tanácsokat ad neki, mit és mit ne tegyen miatta. Ez igazán különös volt, s végére akart járni okának, mert Enyingi titkolódzása jutott eszébe.

—Tehát boldognak és helyén valónak találta őt?—kérdé mosolyt erőltetve ajkára.

—Tökéletesen! Az a fiatal leány tizenhat évével, gyermekded álmaival s kissé nyugtalan természetével nem lehetne jobb körülmények között, mint jelenleg van.

—Ő maga mondta ezt önnek?

—Nem! Sőt egyáltalán nem is beszéltünk arról. De grófné elmondta nekem, hogy ő egy intézetben volt, hol nem szeretett lenni s hova már koránál fogva sem való, és kegyed jövője miatt nem volt tisztában, mert nem tudta, hova tegye, őt, s mit műveljen vele? És ő gondoskodott magáról, jobban, mint bárki tehette volna; s azért voltam bátor azt a tanácsot adni, hogy hagyja őt ott, a hol van, hol barátnőre akadt, ki szereti őt s bizonynyal nem hagyja a sors esélyeinek kitétetni.

Jakab gróf mindezt szokatlan hévvel adta elő. De hangja szelid, kérő és rábeszélő volt, azonban Hermancenak minden vérét forrongásba hozta, s oly nagy keserűséget érzett, hogy alig birta könyeit leküzdeni.

Az ifjú azonban ezt nem vette észre. Szeme még a rendesnél is álmodozóbb volt, s a levegőbe függeszté tekintetét, mintha ott valamely kedves képet látna, mi szavai alatt másfelé kötné le figyelmét-

—De biztosítva van-e jövője?—kérdé kutató hangon a grófné.—Mert rá nézve az a legfontosabb kérdés. Dóziának vagyona nincs, családdal nem bir, s ha jelenlegi boldog helyzete megváltozik, mit fog akkor nélkülem tenni, ha én elvetem létezésének gondját.

—Szerintem ez a helyzet nem fog beállni. Ama tette, mit nekem grófné elbeszélt, hogy innét éjnek idején volt bátorsága elmenekülni, erélyes természetre mutat, s én azt hiszem, ő tudna még akkor is segíteni magán, ha az a nem várt helyzet beállna, hogy elhagyatva látná magát.

—De ki tudja, milyen módon! Most, miután látta nagy szépségét, megitélheti, hogy mily veszedelmeknek lehet kitéve, s hogy ő nem az a leány, ki nyom nélkül eltünjék a nagy tömegben.

—Azt én is hiszem! Azonban miért kellene megváltozni helyzetének. Az a fiatal leány, ki barátnője neki, ki az intézetből elcsalta s magához vette, gazdag, hozzá hasonlóan árva, és talán szintén egyedül áll a világban s addig, míg férjhez nem megy, együtt maradnak.

—És azután?

—Talán később is fog gondoskodni róla.

—Talán!—mondá egy nemével a gúnyos izgatottságnak Hermance.—Ön nagyon is rózsás szinben látja Dózia jövőjét, kedves barátom s ne nehezteljen, de ha tudom, hogy ily könnyen átsiklik azon a dolgon, mi nekem hetek óta álmatlanná teszi éjszakáimat, nem fordultam volna szorongattatásomban önhöz.

A szomorúan kiejtett szavak s az elfojtott könyektől fátyolozott hang, mélyen meghatották Jakab érző, meleg szivét.

—De hát mit szándékozik grófné Dóziával tenni, hogy alakítaná jövőjét, ha az hajlandó volna kivánatának eleget tenni?—kérdé feszülten.

—Gondoskodnám róla, mint a hogy gondoskodtam eddig, mert szent kötelességemnek tartom el nem hagyni őt, még arra az esetre sem, ha ő szakítani akar velem.

—Valami vérbeli rokonság köti őt grófnéhoz?—kérdé bátortalanul az ifjú.

—Nem!—mondá a kérdés fölött meglepetve Hermance.—Miből gondolja ezt?

—Nem gondolom, csak kérdem, mert rendszerint nem szoktunk azokhoz így ragaszkodni, mint grófné teszi, kik idegenek ránk nézve.

—Az az egyéntől függ, s ha már annyit beszéltünk Dóziáról, elmondom önnek összeköttetésem részleteit vele, nehogy valamely téves és alap nélküli következtetésekre jusson.

Oroszlay várakozásteljesen tekintet rá.

Hermance hátradőlt a pamlag selyem párnájára s pár pillanatig gondolkozott, talán a szavakat válogatva, melyekbe vallomását öntse vagy burkolja.

—Huszonkét éve, hogy férjhez mentem, s igen boldog házasságban éltem Bertalannal. Telve voltam ábránddal az élet, s reménynyel a jövő iránt és magamról itélve, azt hittem, az egész világ hozzám hasonló békében, csendben, élvezetekben tölti életét. Egymásután két gyermekem született s ekkor oly boldognak, elégedettnek éreztem magamat, hogy nem kivántam több kegyet a Mindenhatótól. De talán untatom?

—A világért sem, grófné, láthatja arczomon az érdeklődést.

—Egy napon,—folytatta Hermance,—levelet kaptam. Ismeretlen kézre vallott a czím fölirata, hordár hozta, ki azonnal ismét távozott s én fölbontva a borítékot, körülbelül a következőket olvastam:

«Egy anya, ki halálos ágyán fekszik, kéri méltóságodat, keresse fel őt Isten nevében. Gondoljon gyermekeire és ne tagadja meg kérését egy szerencsétlennek, ki egyedüli reményét grófnéban helyezi, s ki mint a vízbefuló, a szalmaszálhoz, ragaszkodik ahhoz, hogy halála előtt meglátogassa…»

—Név vagy aláírás nem volt a levélben, csak az utcza, ház és lakásczím, s én megindulva a szomorú levél tartalmán, azonnal kocsira ültem és a megjelölt utczába hajtattam.

—Ez szép és nagylelkű dolog volt kegyedtől, grófné!

—A hozzám irt sorok igazat mondtak. Egy halvány, beteg asszonyt találtam a lakásban, kinek a szenvedés és enyészet bánatos kinyomata ült arczán. Ágyban, vánkosaira támasztva fogadott, várva jövetelemre s mellette egy két éves gyermek szunnyadt, nem sejtve, hogy mily tragédia folyik le az ő sorsára nézve. Hogy mit beszéltünk együtt, engedje elhallgatnom, melyből csak azt mondom el, hogy én megigértem neki, miként gyermekéről gondoskodni fogok. Hogy azt soha el nem hagyom, de ő nem elégedett meg igéretemmel, hanem meg kellett esküdnöm gyermekeim boldogságára, hogy a mit mondtam, meg is teszem. A nő pár nap mulva meghalt, a gyermek Dózia volt, kire én eleinte majdnem gyűlölettel tekintettem, mert léte által nekem oly iszonyatos csalódást és bánatot okozott, mi földúlta boldogságomat, megingatta a jóban hitemet és a tisztességben bizalmamat s néhány óra alatt a boldog asszonyból nagyon boldogtalan nő lett…

De később, midőn a kis Dóziát biztos emberekhez elhelyeztem s a gyermek növekedett, szép lett, mint a feslő bimbó és ha meglátogattam, szeretettel tárta felém apró karjait és mamának nevezett, megszerettem, s megtartottam szavamat, igéretemet mindaddig, mig ő el nem hagyott. Ez a történetünk nekem és Dóziának. Most talán megérti ön, hogy miért nem egyezhetem távozásába, s miért nem bizhatom sorsára én, ki megesküdtem, hogy sohasem hagyom el, még pedig gyermekeim boldogságára!

Midőn Hermance bevégzé történetét, a fiatal gróf lehorgasztott fejjel ült helyén, s a föltevések és következtetések után, mik hetek óta lelkében megérlelődtek, azon tünődött: igaz, való-e az, mit neki Esztheyné beszélt, vagy kigondolt történet egy másnak a leleplezésére, s midőn annak csodálkozó, kérdő szemét arczára tapadni érzé, bizonytalanul mondá:

—Ha így van, grófné, mint a hogy nekem most beszélte, úgy nem próbálok többé tanácsot adni. Tegyen belátása szerint, de nekem szerepem itt bevégződött. Teljesítettem, a mivel megbizott s miután tudja, hol van Dózia, rendelkezhetik vele, a mint jónak látja s a hogy jövőjére nézve legjobbnak tartja.

Hermance mindjobban meg volt lepetve e szavakon. Ő mást várt… Elismerést, méltánylását tettének, s Oroszlay oly különös hangon beszélt, mintha… mintha kételkednék szavaiban…

—Nem, nem, az lehetetlen,—folytatta eszmemenetét, s gondolataiba merülve fogott vele kezet, ki meghajtván magát, az ajtó felé haladt.

—De hát hol van Dózia tulajdonképpen?—kiáltott utána a grófné.

—Pozsonymegyében, Tornyoson, Holcsi Kálmán ügyvéd gyámleánya, Lamberth Klára birtokán,—viszonzá a gróf, azután lehullott utána az ajtó függönye és Hermance egyedül maradt…

X.

A pacsirták vígan énekeltek a levegőben, midőn Dózia az erkélyre lépett s élvezettel szívta be a reggel felséges, üde levegőjét.

Zamatos szellő érkezett a hegyekről s a falu tornyában vidám harang szólt, mely a híveket templomba hívta.

Dózia is ünneplő ruhájában készült a szentegyházba egyedül, mert csak kilencz óra volt, s Klára nem akarta elhagyni ágyát.

Dózia előbb körültekintett s szép arczocskáján folytatása látszott a természet mosolyának. Teljesen beillett ifjúságával, szépségével a viruló keretbe, hol már a tavasz bimbói kifakadtak, s minden viruló, üde volt, mint a milyen a kikelet fölébredésekor szokott lenni.

A templom csak néhány száz lépésnyire feküdt Klára házától, s ő lefutva az erkély lépcsőin, sietve indult ki a fehér útra, mely czéljához vezetett s melyet Tornyoson léte óta minden vasár—és ünnepnapon meg szokott járni. Oda rendesen a fehér poros úton ment, de vissza mindig a tó partját választá sétahelyül. Órákig elandalgott a kékes víz hullámait szemlélvén és olykor csolnakba ült s közel a parthoz ringatta magát a föltornyosuló, majd elsimuló habokon.

Hetek multak, mióta Tornyosra érkezett s nagyon bájosnak találta a falusi életet. Minden új és szép volt itt neki, ki városban növekedett s a tavaszt, nyarat és őszt néhány busongó fán és bokron láthatta, melyek hasonlón az ő életéhez, tengették a főváros nehéz, meleg levegőjében életüket.

Legfőbb vágya mindig a falunlétel volt, melynek bájait, előnyeit, szabadságát csak könyvekből és képzeletből ismerte, de szerette, rajongott érte, s végre elérte vágyainak netovábbját, falun volt és csodálta a felséges természetet, melyben mindenütt Isten képét látta…

A templomhoz vezető úton előre sietve, a földre szögezte szemét s mint már oly gyakran ama bizonyos nap óta, álmodozott.

Mit is mondott neki ama szép reggelen Oroszlay, kivel akkor beszélt először, s addig még soha nevét sem hallotta?

Hogy szereti. De hát hogy volt az lehetséges, oly hirtelen, minden előzmény nélkül, hasonlóan a kedves madárénekhez, mely váratlanul szólal meg a zöld levelek közül s hirdeti a tavaszt, a boldogságot és a szerelmet…

És ő sem késett a felelettel. Ki kellett mondania, a mit érzett. Kényszerítette valami addig nem érzett hatalom, mi erősebb volt akaratánál s úgy érezte, hogy szíve szétpattan, ha hallgat, de hisz csak látni kellett azt a szépséges ifjút, hogy szeressük, szeretetre, imádásra van ő teremtve.

Ilyen gondolatok között haladt előre, s szive megtelt áhítattal, ajka halk szerelmi dalt dúdolt s átszellemült arczczal lépett a templomba.

A mise elűzött fejéből minden földies érzést és gondolatot, egészen átadta magát a vallás szeretetének s midőn az elvégződött, megfrissülve, vidáman hagyta el az örök imádás szentegyházát és ment a kerülő útra, a tó partjára, hol fényesen sütött a nap a kékes hullámokra s ő megállva, élvezettel legeltette rajtok szemét, nem gyanítva, hogy már a templomból kilépte óta követi a távolban valaki, ki egyszerre váratlanul állt előtte.

—Jó reggelt,—mondá egy édes csengésű hang, melyet Dózia az első vallomás óta nem tudott feledni s pirulva viszonzá Jakab gróf üdvözletét, ki szerelemteljes pillantással függeszté arczára szemét.

—Jó reggelt,—rebegte halkan, elfogultságával küzdve Dózia, s arcza majd halvány, majd biborpiros lett s az ifjú észrevette, hogy hangja erősen reszket.

—Ily egyedül szokott templomba menni?—kérdé Jakab, mialatt tovább mentek.

—Klára lusta fölkelni s ritkán jön velem, de én megszoktam az intézetben a koránkelést, s minden vasárnap a misére megyek.

—Mikor hagyta el az intézetet?

—Másfél hónapja. Oh, az boldog nap volt rám nézve!—kiáltott föl örömmel s jókedvvel a leányka, mintha a pacsirta szólalt volna meg a levegőben.

—És boldognak érzi jelenleg magát?

—Nagyon! Azt hiszem falun születtem, mert a szabad természet az, melyet mindenekfölött szeretek.

—Nem tudja, hol született?

—Nem!—viszonzá lehorgasztott fejjel Dózia, s hangja egyszerre szomorúra változott, mi oly különös volt az eddigi, majdnem ujjongva kiejtett örömteljes szavak után.

—Nem emlékszik gyermekéveire?—kérdé, szemébe igyekezve nézni a gróf, kinek feszült érdeket fejezett ki hangja, miből Dózia eltalálta, hogy az ismeri történetét.

—Homályosan…

—Például tudja azt, hol volt, mielőtt az intézetbe ment, s hogy ki vitte oda?

—Azt tudom, hogy ki vezetett az intézetbe, de akkor csak hat éves voltam, s azelőtti emlékeim elmosódtak,—viszonzá szorongva a leányka és szép szemének egy bájos, kérő pillantása kifejezé azt az óhajtását, hogy ne folytassák a megkezdett beszédtárgyat.

És Oroszlay megérté őt. Bármennyire szeretett volna multjáról tudni, s talán összeegyeztetni azt, mit tőle hall, Hermance grófnő történetével, más térre vitte a beszédet, hisz különben is annyit szeretett volna neki mondani.

—Majdnem három hete, hogy találkoztunk pár órára Tornyoson, s néhány szót váltottunk, mi határozó volt egész életemre!—kezdé meleg, olvadékony hangon;—gondolt azóta arra, a mit mondtunk egymásnak?

Dózia fölveté hosszú pilláit, s bensőségteljes tekintettel függeszté szemét társára, ki visszatartott lélekzettel várta feleletét.

—Minden órában, minden perczben, de még ma is hihetetlen az előttem, a mit ön nekem mondott… Álomnak hittem és gyakran kételkedtem, hogy nem képzelődés-e az ön létezése, s láttam-e igazán alakját, és hallottam-e hangját, hisz az én egész életem álomhoz hasonlít.

Jakab megfogta kezét s lehajolt hozzá.

—Sem akkor, sem most nem álmodik, Dózia, ismétlem, a mit akkor tőlem hallott. Szeretem, szeretem, szeretem, a hogy csak oly szív szeretni képes, mely addig, mig önt láttam, soha sem nyilt meg a szerelemnek.

—Oh, Istenem!—kiáltott föl a boldogságtól és kíntól reszketve Dózia,—ha tudná, mit foglalnak e szavak magukban rám nézve. A legnagyobb boldogságot, s a legnagyobb kétségbeesést.

—Nem értem, mit akar mondani?—kérdé megdöbbenve Oroszlay, nemcsak a szavakon, de ama belső zokogástól telt hangtól, mivel az nyilatkozatát kiejté.

—Szeret engem és én is szeretem, s bármily boldog voltam addig, míg csak ábrándoztam, most hogy a valóság lebeg előttem, megrettenek annak szörnyüségétől.

—Szörnyüségétől?

—Az előbb multamról kérdezősködött, s én zavarral feleltem, mert szégyeltem megmondani, hogy én tulajdonképpen egy fölösleges tagja vagyok az életnek, ki sem szülőit nem ismerte, sem származását nem tudja. Ide-oda dobált a sors, s azt, hogy felnőttem, tanultam, éltem és ruházkodtam, más kegyének köszönöm, kiről azt sem tudom, miért karolta föl elhagyatottságomat, s mi czélja volt velem?

—Én mindezt tudom!—viszonzá meleg tekintettel Jakab gróf.—Eszthey grófné mondta el nekem és semmi hatást sem tett az rám. Higyje el, ha igazán és mélyen szeretünk, nincs hatalom és helyzet, a mi eltántorítson, s én érzem, hogy csak önnel lehetek boldog, s az ön birása nélkül haszontalan tagja lennék az emberiségnek.

Dózia nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan volt még, de mind a mellett lehetetlennek tetszett neki ez a vallomás. Annyira ismerte már a társadalmi különbségeket, hogy Oroszlay grófnak más az állása a társadalomban, mint hogy ő nejévé tehesse, s bánatosan rázta meg szép, nemes formájú fejét és könytől fénylő szemekkel mondá:

—Ha azt, a mit mond, gróf úr, el tudnám hinni, nagyon boldog volnék, de fájdalom, oly valószinütlen az, minek nem szabad hitelt adnom.

—Majd a jövő megmutatja, kinek volt igaza, s addig bizzék bennem; higyje, hogy egy igazi barát áll oldala mellett, kinek egyedüli és legfőbb vágya az ön boldoggá tétele. De arra kérem, ne közölje, a mit egyedül beszéltünk, ne vétesse észre érzelmeit senkivel. Hogy miért kérem erre, ma még nem mondhatom meg, azonban gyakran fogjuk egymást látni, de csak mint idegenek! Olykor átmegyek Tornyosra, s az egész nyarat új birtokomon töltöm, mit azért vettem, hogy közelében lehessek, de arra intem, el ne árulja magát, mert végzetes lehetne az mindkettőnkre nézve, s gondoljon arra, hogy jobban szeretem életemnél, melynek most már csak az ön birhatása által van becse előttem.

—Oh, gróf úr…—rebegte a leányka, s még valamit akart mondani, de a szavak érthetetlen dadogásban vesztek el.

—Mondja «Jakab» és ne nevezzen gróf úrnak, Dózia. Egyetlen szerelmem, kedves drágám,—mondá szenvedélyes föllobbanással az ifjú, s karjába zárva őt, heves csókokkal halmozá a kedves arczocskát, piros ajkat, azután elváltak, mert Klára házának közelében voltak, s Oroszlay visszafordult és ismét a tó partján haladt hazafelé, mialatt Dózia leült a kert egyik zöld levelekkel borított lugasába, hol könyek áztatták arczát nagy boldogságában, de egyszersmind gyötrő keservében, mert csak félig merte magát átadni a reménynek…

Mialatt ő a templomban járt, Holcsi érkezett meg a vasuti állomásról, mint rendesen minden szombaton délután vagy vasárnap reggel, s az ebédlőben reggeli várta, hol nemsokára Klára is megjelent, s asztalhoz ülve együtt költötték el az izletes ételeket, teát, vajat, húst, süteményt, tojást… Mert daczára, hogy Holcsi nagyon sovány, sárga, beteges külsővel birt, hatalmas étvágya volt, s annak kielégítésére nem kimélte a kiadásokat, bár ismeretes volt kapzsiságáról és fösvénységéről.

—Hol van Dózia?—kérdé, mialatt kenyerét bőven megkente vajjal.

—A templomba ment.

—És te miért nem kisérted őt? Mondtam, hogy igen nagy szabadságot ne engedj neki.

—Itt nincs veszély. A templomban nincs más, mint parasztnép, s azok nem törődnek vele.

—Sohasem lehet tudni, mi adja magát elő,—viszonzá gondolkodva Holcsi, s föltolta szemüvegét homlokára, mit csak akkor tett, ha egyedül volt Klárával.

—A fővárosban lehetett valami váratlan eseménytől tartani, itt nem! Budapesten sohasem bocsátottam egyedül és szerencsésen el is hoztuk onnét, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna, értem ezalatt— Esztheyéket.

—Inkább csak a grófnétól lehetett tartani, ki mindenfelé kerestette. Úgy tudom, kikérdezték a bérkocsist, ki amaz éjszakán hozzánk hozta, de az nem adott semmiféle fölvilágosítást a fiatal grófnak, ki többször tudakozódott Dózia után. Obrenné hallgat, s más nem tud a dologról semmit.

—És Eszthey gróf?

—Volt nálam, kétszer keresett, de úgy intéztem, hogy ne találkozhassék velem. Azért tettem ezt, hogy kiváncsiságát fokozzam, s midőn nagyon éhes lesz, beadom a szükségeseket neki.

—Miféle ember Eszthey gróf?

—Könnyelmű, ledér, állhatatlan természet, de neje előtt kifogástalannak akar látszani, s mindannyiszor megriad, ahányszor valami fölfedeztetés fenyegeti hűtlenségét. Sok pénzbe került már neki a titkolódzás, s most még többe fog kerülni, ha tervem sikerül, de nagyon előrelátónak és óvatosaknak kell lennünk, Klára, tartsd ezt eszedben.

—Rajtam nem múlik semmi! Dózia nagyon szeret engem, ragaszkodik hozzám, kedvemért bármit megtenne. Bízik bennem, s még annyira gyermek, hogy semmi sem tűnik föl neki, mi távolról is gyanut kelthetne benne, vagy éppen fölvilágosíthatná.

—Maradjon olyan! Igyekezz őt a háznál elfoglalni. Keveset olvasson, nehogy tapasztalatokat nyerjen, s kinyiljék egy vagy másra nézve a szeme;—mondá figyelmeztető, ravasz arczczal az ügyvéd, mely kifejezést Klára jól ismert nála, mi ragadozó madárhoz tette őt hasonlóvá.

—Nem emlékszik kis gyermekkoráról semmire és ha sikerült volna tervünk úgy, a hogy kigondoltuk, sohasem tudta volna meg Eszthey grófné kilétét sem, de a véletlen úgy hozta magával, hogy a grófné éppen aznap oda menjen, s Obrenné már nem mondhatott neki mást, mint a mit levelében írt Dóziáról, s mely levélnek csupán másnap, Dózia távozása után kellett volna kezébe kerülni.

—Éppen ily véletlenektől kell tartanunk,—viszonzá reggelijét bevégezve Holcsi és fölállt az asztal mellől.—Oroszlay gróf közellététől kissé tartok, s bár kerek húszezer forintot nyertem ennél az adás-vevésnél, mind a mellett gyakran jutott eszembe: nem vesztek-e miatta a másik üzletnél, mi sokkal többet fog jövedelmezni, ha simán megy, úgy a hogy én előre kifőztem.

—Mitől tart, mi jöhetne közbe?—kérdé Klára, ki szintén fölállt helyéről.

—Először is Dózia nagyon szép, s ha Oroszlaynál nem is szúr szemet szépsége, de sokan fogják őt látogatni, s lehet, hogy a két Eszthey is megfordul Zaláncon. Atya és fiú, kik egyforma agyagból vannak gyúrva, s azt nem szeretném. Dóziát Eszthey Bertalannak először nálam kell látni, még pedig csak akkor, ha már ő eléggé praeperálva lesz, hogy mindent elhigyjem.

—Pedig nagyon mulatságos volna összejönni a szomszédokkal,—mondá fölvillant szemekkel Klára,—különösen, ha mind oly költőien szépek, mint Oroszlay gróf, sőt a másik is megjárja, ki vele volt itt, midőn a birtokot megvették.

—Elment az eszed?—kiáltott föl megriadva az ügyvéd.—Csak nem akarsz olyan társaságban élni, mint Oroszlay gróf és barátai?

—Nem akarok, de szeretnék. És a kinek pénze van, az szívesen látott vendég mindenütt,—viszonzá bizonyos hetykeséggel Klára.

—Látszik, hogy fogalmad sincs a világi szokásokról, és figyelmeztetlek, hogy ne ábrándozzál oly dolgokról, mik sohasem teljesülhetnek, sőt tartsd magad távol minden szorosabb összeköttetéstől, nehogy az emberek ellessék titkainkat.

—De hát egész életemben így fogok tengődni?—kérdé duzzogva Klára.

—Addig, míg igazán gazdag lész! Mert az a vagyon, a mit ma sajátodnak mondhatsz, még nem gazdagság, csak neked látszik annak, ki szegénységben nevelkedtél,—mondá szigorúan az ügyvéd, s elfordult tőle, ki akarván fejezni, hogy terhére van az a feleselés.

—Amott jön Dózia,—mondá Klára az ablakon a kertbe pillantva,—megyek elébe.

És kifutott a szobából, ő is szabadulni akarván gyámja tanácsaitól, miket kedvetlenül fogadott és teljesített, de nem mert akaratának ellenszegülni, mert tudta, hogy jövője tőle függ.

Dózia megpillantván a felé siető Klárát, már messziről nyájas mosoly ült arczára, mi oly bájossá tette különben is szelid kifejezésű vonásait, hogy Klára igazi szeretettel ölte meg.

—Hol jártál ily soká?—kérdé tőle.—A misének régen vége van, s már gyámatyám is megjött a vasutról.

—A tó partján andalogtam,—mondá kissé elpirulva a kérdett.—Tudod, mily nagyon szeretem azt a kék szinű hullámos vizet.

—Szép vidéket víz nélkül nem is lehet képzelni,—mondá Klára, s kezét barátnője karjába ölté, s úgy közeledtek az épülethez, mint két szerető nővér, s fönt az ablakból látva őket Holcsi, örömben dörzsölte kezeit ezen a jó egyetértésen, mi czéljainak annyira megfelelt.

—Egészen kezeink közt van ez a leányka, s évek óta szőtt terveimnek eredménye végéhez közelg,—suttogta, azután ijedten tekintett szét a szobában, nem hallotta-e valaki szavakba öntött gondolatait, mit óva őrzött mindenkitől…

A nap vidáman és kellemesen mult el, mint rendesen. Dózia boldog volt, Klára hasonlóan elégedettnek látszott, s Holcsira nem lehetett ráismerni, midőn e falusi magányban tölté a napot. Egészen más ember volt, mint irodájában, hol szőtte-fonta a cselszövényeket; minden szavára vigyázott s még arczát is félig eltakarta gömbölyű, fekete szemüvegével.

Mindketten a legelőzékenyebbek voltak Dózia iránt ki tapasztalatlansága ellenére olykor tünődött a fölött, miért mutatnak, s éreznek iránta annyi szeretetet, ki végre is egészen idegen nekik. De kora hozta magával, hogy úgy vette és fogadta a dolgokat, a mint azokat látta. Soha semmiféle gyanu nem szállta meg lelkét, de mit is gondolhatott volna ő, ki annyira nem ismerte az életet!

Ismét majdnem egy hét mult el, s közeledett a szombat, hol az ügyvéd megszokott érkezni, s a leányok nem tudván jobbat tenni a szép alkonyon, elhatározták, hogy az ügyvédért menő fogatra ülnek, s elhajtatnak a vasuti indóházhoz elébe.

Ily kirándulásról sohasem volt szó Holcsi és gyámleánya között, az tehát nem is lett eltiltva nekik, s ők a legjobb kedvvel haladtak a bájos alkonyon szemközt a könnyű nyári szellővel, mely enyelegve játszott hajukkal és széles karimájú szalmakalapjuk szalagját vigan lebegteté.

Midőn az indóházhoz érkeztek, éppen akkor robogott be a vonat, s szokatlan sokan ugráltak le a fülkékből. Egész csoport fiatalember, s köztük Enyingi gróf, ki megpillantván a várakozó leányokat, köszönté őket és talán beszédbe ereszkedett volna velük, ha Holcsi ügyvéd meg nem előzi őt, s majdnem parancsolólag mondá Klárának:

—Üljenek föl gyorsan! Miféle gondolat ide jönni?

Az utóbbi szavak akarata ellenére röppentek ki ajkain, s arcza oly rémült kifejezésű és sápadt volt, hogy azok bámulva néztek rá, de engedelmeskedtek, s a fogaton gyorsan robogtak el, mielőtt még Enyingi hozzájuk léphetett volna, ki csodálkozva tekintett utánuk.

—Ha jól láttam, Holcsi ügyvéd szállt le a vonatról, s hajtatott el ama fogaton,—mondá Eszthey Bertalan, ki fiával érkezett Jakab gróf látogatására.

—Ő volt,—viszonzá Enyingi,—és csodálatosan sietett el innét, mintha félt volna találkozni velem, kit egyedül ismer a társaságban. Vajjon miért?

—Én is ismerem őt látásból,—mondá Bertalan gróf,—de a vonaton nem láttam. Itt lakik ezen a vidéken?

—Nem a saját, de gyámleánya birtokán tölti az ünnepnapokat, s minden szombaton kirándul Tornyosra.

—És az a két hölgy, kik vártak rá, rokonai?

—Az egyik gyámleánya, a másik nem tudom, miféle viszonyban van vele, csak annyit mondhatok, isteni szépség!

—Szép? Úgy meg kell vele ismerkednünk!—kiáltott föl Eszthey Béla, s a többiek nevettek, kik együtt érkeztek velük, a bajusztalan, gyermekarczú ifjú élénk fölkiáltásán.

—Meglátogathatjuk őket Tornyoson, mely csak félórányira fekszik Jakab birtokától, ha ugyan ki nem dob a vén sárgaképű uzsorás ügyvéd, mi mai viseletéből itélve megtörténhetik. Nem tudom, mi lelte ma? Midőn mi Jakabbal pár hónap előtt nála voltunk, barátságosan fogadott,—mondá nevetve Enyingi.

—Jakab jár hozzájuk?—kérdé csodálkozva Eszthey Bertalan észrevehető nyugtalansággal…—Ő, ki kerüli legjobb ismerőseit!

—Hogy jár-e, nem tudom. Zalánczot, mint tudjuk, így hívják új birtokát, az ügyvéd ajánlotta neki, az ő közvetítésével szerezte meg. Vele jöttem én is e vidékre azt megtekinteni, s ez alkalommal kerestük föl Holcsi Kálmánt Tornyoson és ismerkedtünk meg a leányokkal, kiket az előbb oly gyorsan röpített el közelünkből…

E szavak kicserélése után a fogatokra ültek, melyeket Jakab gróf küldött értük az indóházhoz, s röpültek Zaláncz felé, melynek vörös fedele az esti homályban már messziről feltünt szemük előtt, s az épületet környező erdővel borított hegyek zöld keretében festői képet nyujtott.

XI.

Holcsi ezalatt a legrosszabb kedvben ült a kocsis mellett, s körülbelül eltalálta azt a társalgást, a mely az ő majdnem szökéshez hasonló távozása után az ott maradt férficsoportban folyhatott, kik közül Enyingi és Eszthey grófok tudták az ő kilétét, s csak abban nem volt bizonyos, látták-e azok a leányokat, mit ő minden áron meg akart akadályozni, s mi, tudta, hogy nemcsak azok előtt lehetett feltünő, de Klára és Dózia is csodálkozhattak rajta.

És igaza volt. Megnémulva, bámulattal ültek azok a fogat belsejében egymás mellett, nem merve gondolataikat szavakba önteni, mert tudták, hogy Holcsi előtt nem maradna az titokban, mit együtt beszélnek, sőt úgy sejtették, hogy az figyel rájuk, s lesi minden szavukat.

Dózia párszor kérdőleg függeszté szemét társnőjére, ki mindannyiszor fölvonta vállát és megcsóválta fejét, jeléül, hogy nem érti gyámja különös viselkedését.

Hazaérkezve, az ügyvéd intett Klárának, hogy kövesse őt szobájába, ki kedvetlenül teljesíté kivánságát, mialatt Dózia a kertben maradt, s tünődött azon, a mit látott és tapasztalt Holcsi részéről, mit végre úgy próbált megmagyarázni magának, hogy az fél az ő hollétének fölfedeztetésétől. És ez majdnem hálára indította őt az ügyvéd iránt, ki szobájába érve, mérgesen támadt Klárára, s haragtól remegő hangon mondá:

—Nem tiltottam-e meg, hogy kimozduljatok Tornyosról? Megmondtam okaimat is erre nézve, s te elég könnyelműen és engedetlenül magaddal viszed Dóziát oly helyekre, hol ráismernek és fölfedezik hollétét.

—Ki ismerné őt az indóháznál?

—Könnyelmű beszéd! Tudod-e, kik voltak azok a férfiak, kik a vonatról leszálltak?—kérdé szikrázó szemekkel Holcsi.

—Enyingi grófot ismertem, a többieket nem!

—Eszthey gróf és fia is közöttük voltak, kik Zalánczra mennek vadászni, hol beszélni fognak rólatok, s Dózia neve említve lesz, és akkor vége van a titoknak, miért már annyit áldoztunk, s annyi hasznos kilátás volt azzal összekötve.

—Volt?—kiáltott föl elhalványodva Klára.—Miért beszél a multban? Mi változott ezzel a találkozással, hisz úgy ugrottunk föl a kocsira, mint az őrültek, még hajunk szinét sem láthatta senki.

—Enyingi köszöntött, tehát megismert, s ő elmondja a többieknek, kik vagytok és a Dózia név nyomra vezet.

—De hisz Eszthey nem tudja Dózia létezését!—feleselt Klára, mentegetni igyekezvén magát, bár már maga is belátta, hogy helytelenül cselekedett.

—Mostanig nem tudta, de ily kényes titoknál óvakodni kell minden csekélységtől, mi elvezet a helyes nyomra. Szóval rosszul tetted, a mit meggondolatlanul elkövettél, s valószinüleg az lesz a következése, hogy visszamentek a fővárosba, és vége a kellemes falusi létnek.

—Én nem megyek!—kiáltott föl duzzogva és megrémülve a leány.—Vigye magával Dóziát, ha tetszik… Nem fogom a nyár derekán a város porát nyelni, midőn van falusi tartózkodásom, hol kellemes otthonomban élek.

—Gondold meg jól, mit beszélsz!—figyelmezteté őt Holcsi fenyegető hangon.

—Én nem látok semmi veszedelmet abban, a minek maga oly nagy jelentőséget tulajdonít,—folytatta lecsillapulva és sokkal enyhébb hangon Klára;—s azért fölöslegesnek tartom a távozást innét, mi Dóziának is nagyon feltünő volna. Mindössze azt tehetjük, hogy míg a vendégek Zalánczon lesznek, nem mozdulunk ki a kert területéről.

—Azt ki is kérném magamnak! Ma még nem határozok semmit. Megvárjuk, lesz-e holnap folytatása a mai találkozásnak, s a szerint cselekszünk.

—Miféle folytatása lehetne?

—Például, ha meg akarna látogatni bennünket Enyingi társaságában Eszthey gróf; mi, tekintve azt, hogy ő kétszer keresett irodámban és nem talált, nagyon valószínű, hogy átjön hozzám.

—Hisz azt a nélkül is megtehette volna, hogy minket lásson az indóháznál.

—De én elbujtam tőlük és titokban tartottam volna érkezésemet előttük a kiszállásnál is, elvegyülve a tömeg közé, s nem vettek volna észre, ha ti oda nem vonjátok a figyelmet.

—No, majd meglátjuk,—viszonzá Klára, ki mindjobban belátta, hogy gyámatyjának igaza van.—A holnapi napon eldől, hogy bekövetkezik-e Eszthey gróf látogatása, mert valószinüleg sejti, hogy maga csak a vasárnapokat tölti itt, s ha beszélni kíván, okvetetlen a holnapot fogja fölhasználni arra, miután a városban sohasem találja otthon.

—Dóziának nem szabad holnap a templomba menni,—mondá az ügyvéd.

—Hogy akadályozzam azt meg a nélkül, hogy neki feltünő ne volna?

—Megmondod neki, hogy Eszthey gróf is köztük volt amaz általa látott uraknak, kik a vonattal érkeztek, s egyszersmind magyarázatát adod ezzel annak a sietségnek, melylyel elhajtattunk.

—Helyes, de Eszthey Zalánczon van, mi pedig Tornyoson,—mondá nevetve Klára, mi az ügyvédet láthatólag ingerelte, ki bosszúsan kérdé:

—Akarsz engedelmeskedni, vagy nem?

—Kétségkívül! Azonban Dóziának sokkal elevenebb esze van, mint hogy hihetetlen dolgokkal ámítani lehetne, de megpróbálom.

—Nem próbákról van szó, hanem oly lehetőségekről, mi világos lesz előtte, hogy bekövetkezik. Mondd, hogy ha Eszthey magával akarja őt vinni, én nem tehetek ellene semmit. Ez majd megrémíti.

—Meg fogom neki mondani, s talán elmegy a kedve a templomtól, melyben azonban még nem látott mást az itteni parasztoknál.

—Mind a mellett nincs kizárva, hogy holnap átjönnek Zalánczról a misére, hol nincs templom. Értesd meg ezt vele,—mondá türelmetlenül Holcsi, s Klára egy helyeslő fejbólintással elhagyta a szobát és ment a kertbe fölkeresni Dóziát, ki megpillantván őt, sietve közeledett felé.

—Mit beszélt Holcsi úr, miért kellett oly nevetséges sietséggel eltünnünk az indóházból?—kérdé feszülten.

—Mert Eszthey gróf is az érkezők között volt, s gyámatyám félt, hogy rád ismer és magával akar vinni.

—Ő nem ismer engem,—viszonzá elhalványodva Dózia.—Sőt létezésemet sem tudja.

—Ki mondta ezt neked?

—Láttam a grófné viseletéből, midőn az intézetből a palotába vitt magával, titokban a hátulsó kapun és melléklépcsőn… Nyugtalan és ideges volt, koronként félve tekintett körül. Ki miatt tette volna azt? A cselédségnek ő parancsol, s teheti, a mi neki tetszik… Egyedül férje lehetett az, ki előtt titkolni akarta ottlétemet.

Klára alig tudta titkolni meglepetését e nyilatkozat fölött, s látta, hogy Dóziával nagyon vigyázva kell bánni, mert ritka megfigyelő képességgel bir.

—Nos, ha így van, akkor óvakodnod kell, hogy Eszthey gróffal meg ne ismerkedjél, mert könnyen kisülhet mindaz, mit a grófné előtte titokban akart tartani. Ki tudja miféle okból?

—Nem fogok vele találkozni.

—És nem mégy holnap a templomba?

—Annak nem látom szükségét, hogy onnét elmaradjak,—mondá látható ijedtséggel Dózia, mi nem kerülte el Klára figyelmét.

—Miért akarod magadat veszélynek kitenni?—kérdé fürkészve.

—Nincs ott veszély! A templomban még sohasem láttam senkit a parasztokon kivül, s bizonynyal holnap sem lesznek mások a misén.

—A mint tetszik,—viszonzá egykedvüséget tettetve Klára, de gyanus volt neki barátnőjének nagy igyekezete meggyőzni őt, hogy nem szükséges elmaradnia a miséről, s pár pillanat mulva folytatta, miután Dózia lesütött fővel hallgatott.

—Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod, s úgy látom, már nem is tartanád oly nagy szerencsétlenségnek, ha Eszthey grófné megtalálna?

—Isten őrizzen attól!—kiáltott föl elsápadva Dózia,—de az nem fog bekövetkezni a miatt, hogy a templomba megyek.

—Ki tudja! Meglehet, az egész férfisereg ott lesz holnap a misén Zaláncról, maga Oroszlay gróf és összes vendégei.

—Azt nem hiszem. Férfiak nem igen szoktak misére járni, például Holcsi úr még egy vasárnap vagy ünnepnap sem ment el.

—Róla nem itélhetsz… Ő egész héten dolgozik, s ide pihenni jön és a szabad levegőt kivánja élvezni… De különben, mint mondtam, tehetsz, a mit jónak látsz, csak azután ne okozz minket, kik megtettünk érted mindent, hogy a grófné föl ne találjon.

—És én nagy hálával tartozom jóságtokért,—mondá meghatva Dózia,—és ha kivánod, egész nap nem mozdulok ki még a szobából sem, de a miséről nem maradhatok el.

—Úgy együtt megyünk,—mondá Klára, kinek mindinkább kezdett gyanus lenni az a nagy hév, melylyel barátnője a templomba való menetel ügyét védte, s szavai alatt kutató pillantással függeszti rá szemét.

Dózia önkéntelenül összerezzent e nyilatkozatra, mi nem kerülte el Klára figyelmét, s bámulata a fölött ki volt fejezve arczán.

—Vagy azt sem akarod, hogy elkisérjelek?—kérdé kétértelmű mosolylyal.

—Ellenkezőleg, örülök, ha együtt megyünk, mint első vasárnap tettük, de azóta sohasem birtál, vagy akartál ágyadból kikelni,—viszonzá nevetve Dózia, de hangja és vidámsága erőltetett volt.

—Tehát holnap fölkelek időre,—mondá Klára, s egy ideig még Dóziával maradt a kertben, kin különös zavart és izgatottságot vett észre, minek oka megfoghatatlan volt előtte, de föltette magában, hogy ezentúl jobban megfigyeli tetteit, járását-kelését, mert sejté, hogy annak valami titka van, mi a templommal különös összefüggésben lehet, miután csak az az egyetlen hely volt eddig, hová ő nélküle és egyedül ment…

A következő reggel nyájas napsugarakkal virradt meg, s a ház körül csend és béke honolt, nem úgy mint az épületben lakók szivében, kik együtt és külön-külön nyugtalanul látták elérkezni a vasárnapot.

Klára közölte gyámatyjával, hogy Dóziát nem tudta lebeszélni a misére való menetelről, s e szerint nem maradt egyéb hátra, csellel tartóztatni őt vissza, és együtt tervet főztek ki, mi lehetetlenné tegye Dóziának a távozást…

Alig volt nyolcz óra, midőn Klára heves görcsökről panaszkodott szobaleányának, s megbizta, hogy hivja be Dóziát hozzá, mert nagyon szenved.

—Dózia kisasszony már elment,—mondá Zsófia, a szobaleány.

—Talán a kertben sétál?—kérdé meglepetve Klára, s elfelejtkezvén görcseiről, gyorsan felült ágyában.

—Imádságos könyvet vitt kezében, mint minden vasárnap reggel. Valószinüleg a templomba ment.

—Ily korán!—kiáltott föl Klára, s gyorsan öltözni kezdett.

—Már jól van kisasszony?—kérdé elmosolyodva Zsófi.

—Valamivel jobban,—viszonzá szenvedő hangon a kérdett, kinek csak most jutott eszébe, hogy egy percz előtt még oly nagy beteg volt.

—Maradjon az ágyban, majd hozok teát, az jót fog tenni.

—Nem kell! Készítse ki kalapomat, keztyűmet és napernyőmet.

—Csak nem akar a templomba menni?

—De igen, tegye, a mit mondtam.

A leány előszedte a szekrényből a kivánt tárgyakat és távozott, Klára pedig nem birt bámulatából magához térni, mert Dózia viselete oly nyilt ellenszegülést mutatott, mit nem tett volna föl eddig róla.

Mindenekelőtt gyámjával kellett közölnie a történteket, s készen lévén öltözékével, futott annak szobájába, mely azonban üres volt és a kertben sem találta őt sehol.

Hova lehetett? tünődött a kertben járkálva, ki ily korán még ágyát sem szokta elhagyni, a mint a szobaleány mondta, még nem is reggelizett és senki sem tudott hollétéről felvilágosítást adni.

Pedig ő nem mert az ügyvéd jóváhagyása nélkül semmit tenni, s nem is indult el, mint tervezte, Dózia után. Elhatározta, hogy megvárja az ebédlőben Holcsi visszatértét és a szerint intézi teendőit, a hogy az elrendeli, mit tegyen.

Az ebédlőben terített asztalt talált, de még minden érintetlen volt azon, sem Dózia, sem a házi úr nem fordult meg ott a reggel folytán, s ő volt az első, ki étkezéshez fogott.

Lassan szürcsölte teáját, koronkint a falon függő hangos ketyegésű órára pillantott, s mind nagyobb csodálkozással látta, hogy tíz óra felé járt az idő, a misének már régen végének kellett lenni és sem Dózia nem jött, sem gyámapja nem mutatta magát mi megfoghatatlan volt előtte.

Éppen el akarta hagyni az ebédlőt, midőn hevesen föltárult az ajtó s Holcsi rohant be rajta, izzadtságtól borítva, mintha futott volna.

—Honnét jön?—kiáltott föl kinézésétől megriadva Klára.

—Jer szobámba, ott majd megtudod, de előbb egy levelet kell fogalmaznunk.

Sietve mentek a mondott helyre s az ügyvéd íróasztalához ülve, gyorsan írni kezdett, fönhangon mondván a szavakat, miket papirosra tett:

Tisztelt Holcsi úr!

Végre nyomában vagyok annak a fiatal leánynak, kit feleségem hetek óta keresett. Megtudtam, hogy az önnél tartózkodik s ma a déli órákban érte jövök, hogy magammal vigyem és ha ellenállásra találnék az önök részéről, a rendőrséget veszem igénybe: Készítse elő az utazásra, mert onnét azonnal a vasúti indóházhoz hajtatok vele együtt.

Eszthey Bertalan gróf.

—Mire való ez a levél?—kérdé megütközve Klára.

—Ha Dózia megjön, felolvasom ezt előtte s nem kételkedem, hogy ő annyira megretten, hogy azonnal el fog veled utazni, minek rögtön meg kell történni.

—De hát miért? mi történt?

—Nincs időm bővebb magyarázatra, csak anynyit mondok, hogy Dózia ma korán reggel eltávozott a háztól s én ezt ablakomból látva, utána mentem, ki nem a templomba tartott, hanem kerülő utakon a tó partjára, hova én igen távolról követtem, hol ő háttal felém leült egy fatörzsre, kezébe hajtá fejét, gondolkodott és várni látszott valakit.

—Azután?—kérdé a legnagyobb bámulattal s visszatartott lélekzettel Klára.

—Meghúzódtam az erdő levágott s rakásra halmozott fái mellett és szintén vártam, mi nem tartott hosszú ideig, mert nemsokára Oroszlay grófot pillantottam meg, ki sietve közeledett Dózia felé s midőn hozzáért, karjába vette és csókokkal halmozta el.

Klára szája széléig elhalványodott e hihetetlen hírre.

—Le-he-tet-len,—rebegte álmélkodva.

—Úgy van, a hogy mondom és nem hallgathatom el, hogy szépen vigyáztál rá, kinek gondjára volt bízva s idáig jutott egy férfival, kiről mi azt sem gyanítottuk, hogy ismeri.

—Álmomban sem jutott ilyen eszembe és még most is…

—Mindegy, akármi a véleményed, a mit elmondtam, azt saját szemeimmel láttam s kétség nem férhet hozzá.

—Most már értem a levél czélját,—rebegte félig leverten, félig haraggal Klára.—Dóziát el kell innét távolítanunk.

—Még pedig mielőbb. Mihelyt haza jön, fölolvasom neki e levelet, s ő annyira megriad, miként készen lesz az utazásra. Azért készülj, hogy egy óra mulva indulhassatok.

—De így állván a dolgok, ha például ő nem akar majd menni?

—Teszünk róla!—viszonzá Holcsi oly mogorva, fenyegető hangon, hogy Klára összeborzadt.

—És hova megyünk?—kérdé azután.

—Egyelőre Budapestre, később tovább. Ez a leány, mint tudod, rám nézve vagyont képvisel és a jelek után itélve, Oroszlay beavatkozása megfoszthat attól. Azért minden áron elejét kell vennünk, hogy az ne történhessék. Értsd meg jól, minden áron!

Klára hangokat hallott a kertben s az ablakhoz szaladt.

—Dózia jön!—mondá gyámjának, ki rögtön az ajtó felé közeledett, hol annak be kellett lépni az ebédlőbe, s pár percz mulva szemközt álltak egymással a küszöbön.

—Hála Istennek, gyermekem, hogy itt van,—kiáltott föl Holcsi s észrevette, hogy Dóziának sötétpiros lett arczocskája s szeme elborult, mely pár pillanat előtt még boldogságban tündökölt.

A rossz lelkiismeret, gondolta az ügyvéd.

—Kiván valamit tőlem?—rebegte elfogultan a leányka.

—Mindenekelőtt olvassa ezt a levelet.

Dózia reszkető kézzel vette át a papirost, sejtvén, hogy abban rá nézve valami rossz foglaltatik, mert úgy Klárának, ki közel jött hozzá, mint Holcsinak különös szomorú és vésztjósló kifejezést látott vonásain, kik feszülten lestek a levél hatását arczán, mely perczről- perczre rémültebb és izgatottabb lett.

—Soha!—kiáltott föl Dózia könybelábadt szemekkel.—Én Eszthey grófot nem követem, inkább…

—Mit szándékozol tehát tenni?—kérdé Klára.

—Megszököm innét, elmegyek előle, de hogy is tudta meg ittlétemet?

—Bizonynyal Oroszlay gróf mondta meg neki.

—Ő nem!—kiáltott föl meggondolatlanul Dózia, azután gyorsan elhallgatott, észrevéve gyanus tiltakozását.—Azt hiszem, a gróf nem is tudja a nevemet.

Ez utolsó szavak által helyre akarta hozni meggondolatlanságát, de az már kevés hatást tett hallgatóira, hisz mindketten tisztában voltak vele.

—Az most már mindegy is, kitől tudta meg hol és kilétét Eszthey…— kezdé az ügyvéd kenetteljes hangon, mi részvétét akarta kifejezni.— Leveléből olvashatta elhatározott szándékát, s én, fájdalom, most már mit sem tehetek megvédelmezésében.

—Ki akar neki szolgáltatni?—kérdé rémülten a leány.

—Mit tehetek?

—Klára!—kiáltott föl zokogva Dózia s hozzáfutott és kebelére vetette magát.—Segíts rajtam, adj tanácsot, mit tegyek, inkább bármire hajlandó vagyok, minthogy ama gyűlölt palotába visszatérjek, hol cselédszobában lett volna lakásom, s a grófné mindenki előtt rejtegetni akart… Engem! ki nem vétettem soha senkinek, s úgy bántak velem, mint a gonosztevővel, kit meg akarnak menteni a büntetéstől.

Klára átölelte a zokogót, de fején keresztül egy diadalmas pillantást vetett gyámjával, s gyorsan mondá:

—Nem, Dózia, mi nem engedhetjük, hogy elvigyenek tőlünk, de csak egy mód van, hogy Eszthey gróf erőszakoskodásait megakadályozzuk.

—És az?—kérdé reményteljesen Dózia.

—Azonnal el kell utaznunk Budapestre, és onnét tovább, hogy még nyomodat se találhassák meg.

—Menjünk!—kiáltott föl Dózia.—Menjünk azonnal bárhova… Én készen vagyok.

—Tehát siessünk. Te gyorsan reggelizzél, én azalatt bepakkolok egy bőröndöt a legszükségesebb holmikkal… Nemde, gyámatyám, megegyezik tervünkbe?

—Ha Dózia kivánja, megteszem! Azonban gondolja meg jól gyermekem, a mit cselekszik, nehogy később—nem tudjuk, hogy alakulnak a dolgok: engem szemrehányás érjen.

—Soha!—mondá szenvedélyes föllobbanással a leányka.—Szabad akaratomból megyek el, s nincs hatalom, mi visszatarthasson.

—Ime, papiros és tinta. Írja meg ezt az elhatározását néhány sorban, hogy fedezve legyek minden eshetőség ellen.

És Dózia készséggel írta le, mit az ügyvéd tollába mondott, azután gyorsan költötte el reggelijét, mialatt Klára elkészített mindent az utazásra s fél óra mulva kocsin ültek s röpültek az indóház felé, hol kevés ideig kellett várniok a berobogó vonatra, mely őket a Dózia által rettegett «veszély» elől a fővárosba szállítá.

—Vigyázz, nehogy írhasson Oroszlaynak!—súgta Klárának Holcsi, mielőtt elutaztak s az helyeslőleg intett fejével és az ügyvéd kirobogni látván a fogatot, elégedetten dörzsölé kezét s szemei szemüvege alatt villogtak az örömtől, mialatt suttogta:

—Most már kereshetik őt, a merre akarják. Addig, míg én szükségét és hasznát nem látom, hogy Eszthey megtalálja Dóziát, nem fognak nyomára akadni és akkor? Nos, akkor sok pénzzel lesz gazdagabb Holcsi ügyvéd.

Csöndben tölté a vasárnapot, evett-ivott, pihent. Zalánczról senki sem mutatta magát s már remélte, hogy a mitől félt, nem következik be s Eszthey nem látogat el hozzá falusi magányában, mi egyrészt kellemes volt neki, másrészt közönyt látott abban, mi nem illett tervének keretébe s félni kezdett, hogy nem éri el czélját.

Nos, akkor megeresztünk egy második határozott formába öntött levelet a grófnak, mi fölrázza őt lelki nyugalmából és cselekedni fog. Addig várunk Isten nevében, hisz a dolog nem sürgetős, nem is veszélyes, csak ha—Oroszlay közbelépése jutna érvényre…

Így elmélkedett a kert illatos bokrai között szivarozva, s nézte a fehér felhőket és később a szeliden alászálló napot, mely lángtengerbe önté végső sugaraival a csöndes tájat, s az erdők fáinak sötétzöld koronáit, midőn egyszerre kocsizörejt hallott és megriadva ugrott föl helyéről.

Az épület előtt uri fogat állt meg s Eszthey ugrott le arról.

—Itthon van a nagyságos úr?—hallá kérdezni Holcsi és tudván, hogy most már nem kerülheti ki vendégét, kisietett a kertből annak fogadására, kivel folytatandó társalgását már hónapok előtt kigondolta, s bár kellemetlen volt annak már nem várt jövetele, nem érte készületlenül, mint a hogy minden rosszaság és ravaszság folyton rendezve volt az ő soha nem pihenő elméjében.

A két férfi feltünő hideg meghajlással köszönté egymást.

—Bocsánatot kérek, hogy itt falun zavarom,—kezdé Eszthey, mialatt bementek a házba s az ügyvéd szobájába vezeté vendégét.

—Mindenkor és mindenütt szolgálatára állok méltóságodnak,—viszonzá Holcsi udvariasan, helylyel kinálva meg a grófot,

—Ön ismer engem?

—Van szerencsém—látásból.

—Kétszer kerestem irodájában, de sohasem találtam, s megtudván, hogy a közelben lakik és tegnap velünk egy vonaton érkezett, siettem fölhasználni az alkalmat.

—Valami sürgős ügyben?

—Nem éppen sürgős, de rám nézve fontos… Tud ön arról, hogy egy névtelen levél küldetett hozzám pár hónap előtt, melyben egy «fontos ügyről» volt szó, miről a kegyed irodájában kaphatok fölvilágosítást.

—Névtelen levél?—kérdé csodálkozva az ügyvéd.—Nem, gróf úr, arról nem tudok, s miféle czélból iratott az?

—A czélt nem tudom Sőt az is megfoghatatlan előttem, kinek jutott eszébe névtelen levelet intézni hozzám, holott azt bárki neve alatt tudathatta volna velem.

—Mikor kapta gróf úr azt a levelet?

—Hónapok előtt, de miután az elhányódott, a napot nem tudnám meghatározni.

—És ez ügyben keresett engem méltóságod?