BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. (continued 3)

—Miután a levél önre hivatkozott, siettem fölkeresni irodáját.

—De nem voltam otthon. Sajnálom, hogy hiába fáradt hozzám, azonban azt kell tudnom, miféle ügyben kellene felvilágosítást adnom?

Eszthey arczán zavar látszott e kérdésre.

—Van nekem egy fontos ügyem, melyben évek óta fáradozom s nem tudok eredményre jutni és ama levelet olvasva, arra a gondolatra jöttem, hogy esetleg arról lehet szó, de úgy látszik, csalódtam, miután ön nem tud arról semmit.

—Nincs sejtelme arról méltóságodnak, hogy ki írhatta a levelet?

—Legtávolabbról sem gyanakszom senkire.

—De az illetőnek mégis kell tudni gróf úr «fontos ügyéről».

—Az kétségtelen,—viszonzá zavarral Eszthey.—Bár körülbelől tizenöt éve annak, hogy a mondott ügy kezdetét vette.

—Valamely fontos titok gróf úr multjából?

—Egy gyermekről van szó, ki eltünt és én sokáig kerestem s ki ha él, most már nagy leány lehet.

—És gróf úr még mindig óhajtaná föltalálni?

—Természetesen! Az legfőbb vágyam.

—Tudakozódott méltóságod a lefolyt évek alatt arról a leányról?

—Igen és nem,—mondá folytonos zavarral Eszthey.—Eleinte sokat fáradtam föltalálásán, de hasztalan volt minden, később már elfelejtettem s most egy éve lehet annak, hogy…

—Beszéljen, kérem, egészen őszintén. Az ügyvéd olyan, mint az orvos, ki csak úgy segíthet a bajon, ha annak minden részletét ismeri.

—Igaza van,—mondá gyors elhatározással a gróf.—Tehát kezdjük előlről. Emlékezik, hogy ezelőtt tizenöt évvel egy szenzácziós gyilkosság történt Budapesten?

—Történt több is, nem tudom, melyiket érti méltóságod,—viszonzá Holcsi s szemüvege alatt villogtak szemei.

A lapokban körülbelül a következő fölhívás jelent meg akkor:

Tegnap este 7 és 8 óra között borzasztó gyilkosság történt a Soroksári-út egyik házában. Megöltek egy fiatal, beteg asszonyt, ki kis gyermekével lakott ott egy hónapos szobában. A gyermek eltűnt, s a nőt halva találta háziasszonya, kitől az a lakást bérelte. Titokzatos eset volt, mert a nő oly szegénységben élt, hogy a rablógyilkosság ki van zárva, s egyedül boszú műve lehetett, vagy a gyermek végett történt, kit el akartak a nőtől rabolni.

—Rémlik előttem, hogy olvastam arról a különös gyilkosságról, mit, úgy emlékszem, soha sem tudtak földeríteni…

—Soha! A mult évben azonban ismét szó volt a lapokban erről a gyilkosságról, mit már feledésbe temettek más események. Mert valaki fölhivásokat tett közzé az ujságokban, s húszezer koronát igért annak, ki neki hírt ad az eltünt gyermekről, s azt élve vagy halva föltalálja.

—És ekkor ismét nem tudott senki fölvilágosítást adni?—kérdé fürkésző tekintettel Holcsi.

—Azt hiszem, nem, mert azt is hozták volna a lapok.

—És gróf úr ismerte ama meggyilkolt nőt?

—Ismertem,—mondá komor arczczal, lesütött szemekkel a kérdett.—Sőt több évig összeköttetésben álltam vele, de egyszerre ő maga szakítva azt meg, többé nem tudtam róla semmit. Egy napon elhagyta lakását, s nem tudatta velem hollétét, és csak akkor hallottam ismét róla, midőn az ujságok hozták meggyilkoltatását és nevét, de fájdalom, akkor már későn volt, hogy valamit tehessek érte. A gyermeket azonban mindenfelé kerestettem, kutattam, de eredménytelenül.

—És mit szándékozott a gyermekkel tenni gróf úr?

—Mily kérdés!—kiáltott föl hévvel Eszthey.—Neveltetni akartam, gondoskodni róla és férjhez adni gazdag hozománynyal.

Az ügyvéd pár pillanatig hallgatott, mintha mély gondolatokba volna merűlve, azután kérdé:

—És gróf úr ama névtelen levél vétele után az eltünt gyermekre gondolt?

—Természetesen, mi másra czélozhatott volna az?

—Az kérdés, valamint az is, nem akar-e az valami zsarolás lenni,— mondá figyelmeztetőleg az ügyvéd.—Gróf úr nős ember lévén, nem szeretné, ha ez a dolog nyilvánossá lenne?

—Magától értetődik, hogy ez rám nézve kellemetlen volna. Sőt válságos lehetne.

—Nos, gróf úr, én nem tudok ama leányról, ki ma, mint mondja, tizenhetedik évében lehet, fölvilágosítást adni, és meg nem foghatom, miért utasította méltóságodat ama levél írója hozzám? Azonban, ha megbíz annak keresésével, én már nehezebb ügyeket és titkokat is földerítettem; iparkodni fogok a gyermek nyomára jönni. Hogy sikerül-e az, nem tudom, de remélem, mert a föld nem nyelhette el ama gyermeket, s élve vagy halva nyomára kell jönnünk.

—Szivesen megbízom önt, csak egyre kérem.

—Szabad tudnom, mi az?

—A mennyire lehet, ne vegye igénybe a rendőrség hozzájárulását a kereséshez.

—Ezt megigérhetem, mert kéz alatt fogok kutatni utána. Azonban szeretném tudni, kinek volt érdekében most a lapokban tizenöt év után fölújítani ezt a dolgot?

—Nincs róla fogalmam, sőt azt sem tudom, hogy lett volna ama szegény meggyilkolt nőnek valamely rokona.

—Az nem is valószínű, hogy ha ő oly szegény volt, annyira tehetős rokona lett volna, ki húszezer koronát igérjen a gyermek föltalálójának… Most, tizenöt év után!

—Annak tehetős embernek kell lenni,—mondá Eszthey gondolkodva.

Az ügyvéd habozva kérdé:

—És hajlandó volna gróf úr ugyanoly összeggel jutalmazni azt, ki a keresett gyermeket föltalálja?

—Kétszer annyival—kiáltott föl szenvedélyes hévvel Eszthey.—De a gyermek azonosságának kétségkívülinek kellene lenni.

—Az magától értetődik. Tehát számíthatok igéretére?

—Írásban adom, ha kívánja.

Holcsi készséges sietséggel ment íróasztalához s ugyanazt a tollat adta a gróf kezébe, melylyel Dóziával iratta meg a levelet, melyben az kijelenté, hogy szabad akaratából távozott Tornyosról.

Eszthey kiállította a kötelezvényt s távozni készült, midőn az ügyvéd megállítá.

—Egy fontos dolgot elfelejtettünk gróf úr, a keresendő gyermeknek a nevét.

—Pármai Teodózia,—viszonzá gyorsan Eszthey, s kisietett a szobából, mintha a kiejtett név üldözte volna…

XII.

Majdnem egészen besötétedett, midőn Eszthey Bertalan a zalánczi kastély előtt leszállt a fogatról, hol a parkban együtt találta az egész férfitársaságot, Jakab gróf vendégeit, kik az épület előtt le— és fölsétálva beszélgettek, élvezvén a gyönyörű nyári estét.

Megérkezni látván őt, mindnyájan hozzá siettek s alig birt kérdéseikre válaszolni.

—Jól végezted dolgodat?

—Láttad a szép leányt, kit az ügyvéd tegnap megszöktetett előlünk?

—Előhoztad-e, hogy meg akarjuk őket látogatni? stb.—kérdezték sorban egymásután tőle, ki nem valami különös jó kedvvel érkezett vissza s egyhangú és rövid feleleteket adott.

Csupán a háziúr nem szólt semmit. Lovait simogatta s a kocsissal ereszkedett beszédbe, de hallott minden kérdést, mi vendégei ajkáról elröppent, valamint feszülten várta Bertalan gróf feleleteit.

—A hölgyeket nem láttam,—viszonzá Eszthey,—de elég jól végeztem. Látogatásokról nem beszéltem, komoly dolgom volt az ügyvéddel s elfelejtettem szándéktokat az odamenetelre nézve bejelenteni.

—Mily kár!—kiáltott föl Eszthey Béla s a többiek nevettek, mialatt Bertalan gróf otthagyva őket, szobájába ment, s vacsoráig nem is látták őt, ki gondolkodva ült ablakánál, s fölmerültek emlékében a mult eseményei, melyekre már évek óta alig gondolt, de most ama társalgás következtében, melyet Holcsival folytatott, ismét élénken gondolt azokra vissza…

A többiek észrevették lehangoltságát, de nem tudakozódtak okáról s kedélyesen mult el az est, csak Jakab vetett olykor egy-egy kérdő pillantást Esztheyre, kit még sohasem látott oly csendesnek, mint ma, ki rendesen alig birt jókedvével, s gyakran majdnem korához nem illő csapongó vígságban tölté az időt.

A következő nap a társaság vadászni indult, de a házi úr nem tartott velük, mit senki sem vett tőle rossz néven, ismervén annak hajlamait az egyedülléthez, s hagyták álmodozni, mint a hogy nevetve mondták.

De ezuttal Jakab gróf nem adta magát álmodozásnak, hanem sietett élvezni a boldog valóságot s ment a szép kék tó partjára, hol Dóziával összebeszéltek, hol találkozni fognak.

Nem találván ott a leánykát, beleült egyik csolnakba és ringatta magát a habokon, szemét nem véve le arról az irányról, honnét annak érkeznie kellett.

Azonban mult az idő. A nap már magasan úszott az égen, de a várva-várt alak még mindig nem tűnt föl a látóhatáron s Jakab nyugtalan kezdett lenni. Mi történt, miért maradt el, kit nem úgy itélt meg rövid ismeretségük folytán, mint ki igéretet tesz, de nem tartja meg.

Valami tartóztatja! Áthághatatlan gát gördült elébe… És midőn már délfelé járt az idő, s letett minden reményről, kiugrott a partra, de nem tudta mihez kezdjen. Nyugtalansága a legmagasabb fokra hágott.

Elhatározta, hogy hazamegy, nyergeltet és átlovagol Tornyosra, mintha az ügyvédet keresné, kiről tudta, hogy nem találja otthon, azután a hölgyekről kérdezősködik, kik talán elfogadják látogatását és sikerül megtudnia Dóziától, miért maradt el az igért «légyottról»?

Ugy is tett s fél óra mulva már nemes paripáján ült és belső nyugtalansága szárnyakat adott lovának…

Megérkezve Holcsi háza elé, ott mindent szorosan bezárva talált, a függönyök leeresztve, az ajtók becsukva s az épület teljesen lakatlannak látszott, mi nagy megdöbbenést okozott neki.

—Itthon van a nagyságos úr?—kérdé egy, az udvaron dolgozó cselédtől.

—Nincs, uram. Ma reggel elutazott s csak a hét végén jön vissza.

—És a kisasszonyok?

—Azok már tegnap elutaztak.

—El-u-taz-tak? Hová?

—Azt nem tudom. A templom után egy óra mulva kocsira ültek, mely az állomásra vitte őket.

Jakab most már érté Dózia elmaradását, de meg nem foghatta, mi történt, hogy oly gyorsan útra keltek, a nélkül, hogy a leányka arról tudott volna, mert hisz megigérte másnapra való megjelenését a tó partján.

Megfordítá lovát, lépésben ment hazafelé. Mély tünődés és levertség vett rajta erőt.—Esztheyre gondolt, ki tegnap az ügyvédnél járt, s ama gyanú szállta meg, ha nincs-e összeköttetésben annak látogatása Dózia távozásával?

Ő a mily nyugodt, álmodozó, csöndes vérkeringésű volt rendesen, oly erélyes, gyors és hevülő tudott lenni elhatározásaiban, ha a körülmények úgy kivánták, s most is elhatározta, hogy pár napig vár Dózia tudósítására, ki bizonnyal megirja neki váratlan távozásának okát, azután megy keresni őt, mert érezte, hogy nélküle már nem tud élni.

De hiába várt, Dóziától nem érkezett semmi fölvilágosítás. Eltűnt az nyom nélkül, mint a lehelet, s ő harmadnap tudatta vendégeivel, hogy neki okvetlen a fővárosba kell menni, de kérte őket, hogy maradjanak tovább is Zalánczon, s ne zavartassák magukat az ő távolléte által, mi nem fog hosszúra terjedni, s addig helyettesítse őt Enyingi, mint háziúr.

A vendégek megigérték, hogy pár napig még folytatják a vadászatot, azután, ha ő addig nem térhetne vissza, ki-ki megy a maga útjára…

Oroszlay tehát pár óra mulva elutazott Budapestre, s első dolga volt Holcsi lakására menni, megtudandó, ott vannak-e a hölgyek, vagy talán már időközben visszatértek Tornyosra?

Azonban a lakáshoz érve, egyszerre az a megdöbbentő kérdés merült föl benne: mivel lépjen be Holcsi irodájába.

A fiatal hölgyekről nem tudakozódhatott, s más hirtelenében nem jutott eszébe. A birtokról kellett vele valamit beszélni. De mit? Egyszerre iszonyú zavarba jött, és habozva állt az ajtó előtt.

Ekkor csöndes léptek neszét hallotta háta mögött, s gyorsan visszafordulva, lefátyolozott hölgyet látott maga mellett, ki megpillantván őt, halk, meglepődő felkiáltást hallatott, s ő Esztheyné grófnét ismerte föl benne.

—Ön a városban van?—kérdé bámulva.—Hisz férjem és fiam vadászni mentek uj birtokára, vagy csak nekem mondták, hogy oda mennek?

—Csak egy napra jöttem, ma este még visszatérek, de bámulok, grófné, kegyedet e lakás előtt találva,—mondá Oroszlay némi zavarral.

—Valószínűleg egy és ugyanazon ügyben jöttünk, Dózia miatt!—mondá észrevehető keserűséggel Hermance.

—Engem nem az hozott ide. Mint tudja, grófné, a kegyed által e tekintetben rám bizottakat én teljesen bevégeztem.

—És csakugyan nem hajlandó többé segédkezet nyujtani nekem?—kérdé kutató hangon Esztheyné.

—Minden másban szívesen, de ezt czéltalannak tartom.

—Igy többé nem számíthatok senkire!—sóhajtott föl Hermance, s azért vagyok ma itt, mert Holcsinak végre is meg kell mondania, mi czélja van Dóziával, kit csellel csaltak el Obrenné intézetéből.

—Biztosítom, hogy ő nem fog beszélni.

—Majd meglátjuk… Most csak az a kérdés, ki lépjen be először hozzá?

—Természetesen grófné lesz az.

—És ön addig várakozni fog itt az ajtó előtt? Ezt alig fogadhatom el.

—Az én ügyem nem sietős. Sétálni megyek, s félóra mulva visszatérek.

Esztheyné kissé hidegen intett fejével és belépett az irodába, de Jakab gróf nem távozott, mint mondta, hanem várt annak visszajöttére, kitől talán megtudhat valamit Dózia hollétéről, bár nagyon kétséges volt előtte, hogy az ügyvéd egyáltalán szóba ereszkedik-e vele?

Nem sokáig kellett várnia.

Hermance pár percz mulva levert tartással jött vissza, s komor, csalódott hangon mondá:

—Azt állítják, hogy az ügyvéd nincs otthon, de a zavarból itélve, melyet segédjein láttam, azt kell hinnem, hogy eltitkolják az irodában létét.

—Arra nem számíthattak, hogy grófné ma fölkeresi őt. Most én fogok kisérletet tenni,—mondá Jakab, s köszönt és belépett a lakásba, hol Holcsi éppen abban a pillanatban dugta ki fejét a szobájába vezető ajtón, s megpillantván őt, titkolhatlan zavar látszott rajta.

—A birtok ügyében jöttem, ügyvéd úr,—kezdé Oroszlay, bajusza alá rejtvén mosolyát a fölött, hogy az ügyvédet sikerült meglepnie.

De Holcsi ravaszabb volt, mint hogy azonnal el ne találta volna, hogy mi hozta az ifjút hozzá s mondá:

—Méltóztassék belépni, gróf úr, bár ma senkinek sem vagyok itthon, mert holnap egy fontos tárgyalásra készülök, s ilyenkor be szoktam zárkózni, hogy ne zavarjanak.

—Csak pár perczig veszem igénybe idejét,—viszonzá udvariasan Oroszlay, szobájába követve Holcsit.

—Mivel szolgálhatok?

—Csudálkozni fog, ha mondom, hogy Zalánczot szeretném bérbe adni.

—Már?—kiáltott föl az ügyvéd, de egyetlen szót sem hitt el e tervből.

—Az ősszel hosszabb időre külföldre utazom, s csak pár év mulva térek vissza.

—De hát akkor miért vette meg gróf úr Zalánczot?—kérdé Holcsi majdnem gúnyosan, tudva, hogy bujósdit játszanak egymással.

—Megtetszett, a gyönyörű vidék, föllelkesített.

—De már megbánta! Bocsásson meg méltóságod, de ez nagy állhatatlanságra mutat.

—Tudna nekem egy bérlőt ajánlani?—kérdé a gróf kissé hidegen.

—E pillanatban senkit.

—De talán gondolkozik rajta, vagy nem volna hajlandó saját maga bérbevenni Zalánczot? Úgy tudom, a fiatal hölgyek nagyon szeretik azt a vidéket.

—Elérkeztünk a dolog lényegére,—gondolta boszusan az ügyvéd, s hogy mielőbb végét vesse a komédiának, tettetett egykedvüséggel mondá:

—Gyámleányom megszakítá falusi tartózkodását, és hosszabb időre külföldre utazott barátnőjével.

—Utazni ment? Holott oly elragadtatással beszéltek mindketten a falusi tartózkodásról. És hova, merre vették útjukat?

Holcsinak szemüvege alatt gúnyos kifejezéssel villogtak szemei.

—Azt magam sem tudom,—mondá egykedvüen.—Gyámleányom nagyon szeszélyes. Egyik óráról a másikra változtatja terveit s én szabad kezet engedek neki.

—Lehetetlen, hogy ne közölték volna utitervüket,—mondá megfeledkezve óvatosságáról a gróf, s hangja feszült és sürgető volt.

—Érdekli az a gróf urat?

—Csodálkozom fölötte, miután kegyed pár percz előtt megrótta az én állhatatlanságomat.

—Egészen más a nő, mint a férfi, s megvallom, hogy gyámleányomat én nagyon elkényeztettem. Az ilyen öreg, nőtlen ember nem ért a neveléshez, azonkivül Klára már husz éves s majdnem szabad ura tetteinek.

—Így a bérletre nézve nem tud ön rajtam segiteni s kénytelen vagyok máshoz fordulni,—mondá Jakab gróf, látva, hogy az ügyvédtől nemcsak nem tud meg semmit, de további kérdezősködésével gyanut ébreszt benne. Azért elhagyta helyét s rövid köszönés után távozott.

Az ügyvéd nevetve tekintett utána.

—Ez a jámbor fiatal ember Holcsi Kálmán eszén akar túljárni,— gondolta diadallal.—Pár évvel korábban kellett volna születnie, s azon az iskolán mennie keresztül, mi az észt, az óvatosságot és ravaszságot kifejleszti…

Oroszlay ezalatt lehorgasztott fővel haladt le a lépcsőn s azon tünődött, hova lehetett Dózia, ki úgy tünt el, mintha soha többé nem akarna ő róla tudni, mert még csak egyetlen sort sem irt neki, holott erőszakkal nem vihették el.

Az ügyvédtől egyenesen hazament s bezárkózott lakásába és meghagyta komornyikjának, hogy senkit ne bocsásson hozzá.

És mint rendesen, hosszú álmodozásnak adta át magát, fokozatosan ment át gondolataiban az események lánczolatán, de nem tudott ama következtetéshez jutni, mi a végeredményre vezethette volna.

Gyanus volt előtte Dózia eltűnése, de az eseményekkel sehogysem tudott tisztába jönni. Összezavarodtak agyában a pár hónap óta körülötte történtek, de sem azoknak keletkezését, sem okait nem tudta a sötétségből kihámozni.

Hogy Holcsinak valamely titkos czélja van Dóziával, az már tisztán állt előtte, de hogy mi az, arról fogalma sem lehetett s nem is remélhette azt tisztázni, miután a leány születését oly titokzatos homály födte, mit neki, érezte, hogy nem áll hatalmában földeríteni, bár Hermance grófné elmondta neki történetét, de maga sem tudta mi okból, nem adott egészen hitelt az ő elbeszélésének. A hatás, mit Esztheyné modora, beszéde, lázas érdeklődése Dózia iránt rá tett, egyszerűen az volt, hogy az nem lehet más, mint Hermance gyermeke, ki Isten tudja hol és mily körülmények között született s arról senki más nem tud, mint az az öreg komorna, kiről a grófné azt mondta neki, hogy föltétlenül bízhatik hűségében és hallgatásában.

Ily tünődéssel tölté az órákat, midőn szolgálója lépett a szobába s mondá:

—Egy Bognár Zsófia nevű leány keresi méltóságodat, kinek, mint mondja, nagy kérése volna gróf urhoz.

—Mit akar, sohasem hallottam nevét s ma, mint mondtam, nem beszélek senkivel.

—Azt állítja, valami Holcsi Kálmán nevű ügyvédnél szolgált, honnét csak pár nap előtt lett elbocsátva és látta méltóságodat annak birtokán.

Oroszlay élénken ugrott föl helyéről s oly nagy hévvel mondta, hogy bocsássa be szolgája a leányt, hogy az csodálkozva tekintett rá, de szó nélkül hagyta el a szobát.

Pár percz mulva belépett Bognár Zsófia.

—Bocsánatot kérek, gróf úr, hogy bebocsáttatást kértem,—kezdé folyékony élénkséggel a leány,—de pár óra előtt láttam Holcsi ügyvéd úr irodájából távozni s már a lépcsőn meg akartam szólítani, de nem volt ahhoz bátorságom és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha követem lakására, hol előadhatom kérelmemet.

—Mit kiván?—kérdé Jakab gróf majdnem elfogultan belső izgatottságától, mert azt remélte, hogy Dóziáról tudhat meg tőle valamit.

—Csupán azt, hogy szóljon mellettem pár jó szót az ügyvéd úrnak, ki, nem tudom, miért bocsátott el rögtön szolgálatából, holott már évek óta házánál vagyok.

—Miért fordult e miatt hozzám? Én Holcsi urat alig ismerem.

—Két okból jöttem erre a gondolatra, mert láttam méltóságodat Tornyoson s mint mondtam, kis idő előtt fölmenni az irodába és mert senkim sincs, kit arra fölkérhetnék gróf uron kívül, kiről azt hiszem, hogy nagy hatása volna szavának.

—Mikor hagyta el szolgálatát?

—Tornyosról lekisértem a kisasszonyokat a fővárosba, s midőn ők tovább utaztak, engem elbocsátott a nagyságos úr.

—És miért nem ment el úrnőjével?

—Azt nem tudom. Az egész eset nagyon titokzatos volt. Tetszik tudni, mi cselédek is észreveszünk egyet-mást, s ha nem értjük, tünődünk rajta és mióta Dózia kisasszony egy éjszaka hozzánk érkezett, minden másként s oly különösen folyt a házban.

—Hogy érti ezt, magyarázza ki magát,—mondá Oroszlay visszatartott lélegzettel.

—Alig tudom kimagyarázni magamat,—folytatta most egyszerre észrevehető habozással a kérdett,—mert nem akarnék valótlanságot beszélni, de a Tornyosról való elutazás is oly különös volt, oly feltünő, s az én gyors elbocsáttatásom, hogy mindazt még most sem tudom megmagyarázni magamnak.

—Mondja el, hogy történt az?

—Egy reggel, a mult vasárnap Klára kisasszony becsöngetett s azt mondta, hogy nagyon beteg, gyomorgörcsökben szenved és Dózia kisasszonyt akarta látni, ki azonban akkor már elment, bár még sokáig nem kezdődhetett a mise. Midőn mondtam ezt neki, egyszerre elmultak görcsei s fölugrott ágyából,—folytatta Zsófi gúnyos mosollyal—és gyorsan öltözni kezdett, s azt rendelte, hogy vegyem elő kalapját, keztyűjét, miből láttam, hogy ő is menni akar, sőt mondta is, hogy szintén a templomba szándékozik sietni, valószinüleg Dózia kisasszony után, kinek korai távozása, úgy láttam, nagyon megijeszté, s megvallom, az nekem is nagyon feltünő volt.

—Miért?—kérdé nyugtalanul Jakab, ki nem állhatta meg, hogy ne tegye ezt a kérdést, a leány bőbeszédűséget egy perczre megakasztva.

—Magam sem tudom. De tetszik tudni, a mi szokatlan, az feltünő is, s az még sohasem történt, hogy Dózia kisasszony oly korán elment volna. Mint mondtam, Klára kisasszony gyorsan felöltözött, de nem ment azonnal a templomba, hanem Holcsi urat kereste szobájában, az udvaron és kertben, de nem találva sehol, az ebédlőbe ment s reggelizett.

—Holcsi úr korán szokott távozni a házból?—kérdé mind nagyobb nyugtalansággal a gróf.

—Ellenkezőleg! Rendesen kilencz órakor kelt föl ágyából, de éppen akkor ő is szokatlan időben hagyta el a házat.

—És maga nem tudja, hova ment?

—Csak visszajönni láttam. Majdnem futva érkezett, kipirulva, izzadva rohant be az udvarra és föl az ebédlőbe, hol sokáig beszéltek Klára kisasszonnyal, s úgy látszott, valamin feleseltek, mert én a mellékszobában lévén, igen haragos hangokat hallottam, de a szavakat nem vehettem ki.

Azután megjött Dózia kisasszony is s ekkor mindjárt elhatározták az utazást, mert rögtön podgyászolnom kellett s egy óra mulva már útra keltünk, holott előbb szó sem volt arról és még aznap este megérkeztünk ide, hol a két fiatal hölgy egy napot töltvén, tovább utaztak, nekem pedig kiadatott az útlevél… Hogy mit vétettem, azt nem tudom,—folytatta majdnem sírva Zsófia.

—Örömmel mentek a kisasszonyok utazni?

—Elég jókedvüek voltak, vagy csak úgy mutatták,—viszonzá kétértelmű mosollyal a leány.

—Miért mutatták, ha nem érezték volna?—kérdé Oroszlay, ki még többet óhajtott kivonni a leány fecsegéséből.

—Mert meg vagyok győződve, miként annak a gyors utazásnak valami nagyjelentőségű oka volt, valamint Klára kisasszony tettetett betegségének is, ki nem akarta, hogy barátnője templomba menjen, s otthon szerette volna őt tartóztatni.

A gróf figyelmét felkölté ez az állítás és meglepetve pillantott a beszélőre.

—Miből gondolja azt?—kérdé feszülten.

—Abból a hangos szóváltásból, mit hármuktól hallottam, s miközben valami levelet is olvastak, de hogy mi volt abban, azt nem tudom.

—És maga szeretne visszamenni elhagyott helyére?—kérdé Jakab gróf, látván, hogy a leány mindent elmondott, a mit tud, s miből ő mégis megtudott annyit, hogy az utazással összefüggésben van az ő találkozása Dóziával, mit valószinüleg fölfedeztek, s azért vitték őt el oly rögtön Tornyosról.

—Az volna a legfőbb vágyam,—viszonzá hévvel a leány.—Nagyon jó helyem volt s ok nélkül veszítettem el.

—Tudja mit,—mondá Oroszlay.—Várjon addig, míg úrnője visszajön utazásából, ki, ha ok nélkül bocsátotta el, vissza is fogadja. Ki tudja, miféle okai voltak arra, és hosszú ideig alkalmasint nem marad távol.

—Tartok tőle, hogy a télen nem jönnek vissza.

—Miből gondolja ezt?—kérdé megdöbbenve a gróf.

—Minden téli ruhájukat bepakkolták, miért Holcsi úr haragudott s azt mondta, téli öltönyt csináltathatnak külföldön is.

Oroszlay pár pillanatig gondolkodott. Ez az érv megzavarta őt, azután mondá:

—Mindegy, bármikor jönnek is vissza, ismétlem, maradjon addig hely nélkül. Én tartásáról gondoskodom, de azt kivánom, hogy igyekezzék lakást venni a Holcsi-házban, s ha észreveszi, hogy úrnője visszaérkezett, tudassa azt rögtön velem. Megteszi?

—Ezer hálával, gróf úr!—kiáltott föl örvendve Zsófi, de észrevehető meglepetéssel arczán.—Csókolom kezét ez ajánlatért s holnap már tudakozódom a házmesternél, kaphatnék-e nála lakást a Holcsi-házban.

—És jelenleg hol tartózkodik? Mert meglehet, hogy elhivatom.

—Ideiglenesen szolgálatban vagyok egy szegény katonatiszt özvegyénél az Üllői-úton, de ott nem maradhatok, mert nem tudnak annyi bért fizetni, mint én kivánok és megérdemlek,—mondá kérkedve Zsófia.

—És miért vették föl, ha nem bírnak annyit fizetni, mint maga kivánja?

—Szivességből mentem hozzájuk, mert az asszony Holcsi úr nővére s midőn elmentem hozzá, hogy őt is arra kérjem, mire most méltóságodat, néhány jó szóra mellettem, az ügyvéd úrnál, megmarasztott s kért, hogy rövid ideig maradjak nála, mert éppen akkor nem volt cselédje.

—Holcsi nővére?—kérdé csodálkozva a gróf—és még is oly nagy szegénységben van?

—Oh, ő alig segíti nővéreit. Mindenét Klára kisasszonyra költi s neki gyűjti a vagyont, kit úgy szeret, mintha atyja volna.

—Több nővére is van Holcsi úrnak?

—Hárman vannak; az, kiről beszélek, Somorjayné a neve és Obrenné, ki nevelő-intézetet tart s abból él.

—Obrenné?—kérdé meglepetve Oroszlay, mert Dóziától hallá, hogy Obrennénál volt intézetben, s onnét csalta el Klára és erre a fölfedezésre szive majdnem hangosan kezdett dobogni. Hisz’ ez csodálatos fölfedezés volt, minek szálai messze elágazhattak, s Isten tudja, hova vezettek?

Megjegyezte magának a két nevet s azután kérdé:

—Hányadik szám alatt lakik Somorjayné?

—Üllői-út 24. Földszint egy kis lakásban s neki is van egy nagy leánya…

—Ime, az első hónapra a tartás díja,—mondá Jakab gróf.—Minden hónap elsején ugyanennyit kap, de igyekezzék bejutni a Holcsi-házba.

—Remélem, pár nap mulva ott leszek. A házfelügyelőné egyik szobáját rendesen bérbeadja s kiveszem azt tőle és azonnal oda hordozkodom.

E szavak után hálálkodva hagyta el a szobát, hol Oroszlay még mindig bámult a hallottakon s azon, hogy mily különös játékot űznek az életben a véletlenek és elhatározta, hogy a mit kezébe adott a sors Dózia föltalálására nézve, azt nem hagyja kisiklani s nyomról-nyomra követi a bonyolódott cselszövényt. Mert most már tisztán látta, hogy mióta Dózia elhagyta az intézetet, minden esemény Holcsi által kieszelt fondorlat volt, melynek hogy hol gyökereznek és hova vezetnek el szálai, azt most még nem tudta megfejteni, de erősen gyanakodott, hogy az ügyvédnek nem lehetnek jó czéljai Dóziával, annál is inkább, mert nemcsak ő, de mindenki aljas embernek tartá Holcsit s igen rossz hírben állt, mi nem szokta ok nélkül sujtani az ártatlant!

XIII.

Hermance grófné és leánya alig várták Bertalan gróf visszatértét Zalánczról, hova az fiával együtt vadászni ment, s daczára, hogy a háziúr magukra hagyta vendégeit, azok egy hetet töltöttek ott, várva vissza a háziurat, ki azonban nem jött, s ők végre szétoszlottak és a két Eszthey Enyingi Lóránddal együtt visszaérkezett a fővárosba.

De a hölgyek azonnal észrevették, hogy nincsenek azok oly jó hangulatban, mint rendesen lenni szoktak, ha valamely kirándulásból visszatérnek.

Bertalan gróf alig beszélt élményeikről, Béla pedig panaszkodott, hogy egyetlen hölgyet sem látott az egész idő alatt, s hozzá tette, hogy azok nélkül nincs mulatság.

—Hol vették volna magukat a hölgyek a nőtlen házigazdánál?—kérdé nevetve Veronika, kit rendesen mulattatott ifjú fivérének ilyféle nyilatkozata, kit még majdnem gyermeknek tartott és sehogysem tudott az előtte férfiui tekintélyre vergődni.

—Az is megtörtént már, ha a házi úr másforma volna, mint Jakab,— viszonzá kétértelmü mosolylyal Béla.—Azonban lehetett volna szerencsénk hölgyek társaságához a szomszéd helyiségben, valami Holcsi nevezetü ügyvéd birtokán, ha éppen akkor el nem utaztak volna, mi valószínűleg miattunk történt, kik csak egy perczig láthattuk őket az indóháznál.

Hermance elállni érzé szívverését a Holcsi-névre, s kérdőleg pillantott férjére.

—Midőn a vonatról leszálltunk, két szép hölgyet láttunk az indóháznál,—folytatta Béla,—kik közül az egyik, bár csak röptében rápillantva, gyönyörü volt, s Enyingi ismerte őket. Azonban alig volt ideje köszönni, mert a szinte velünk egyszerre érkező Holcsi kocsira dobta őket, így kell neveznem amaz őrült sietséget, mivel eltávolítá szemünk elől a két leányt, s elhajtattak.

—Kik voltak ama leányok?—kérdé fivére elbeszélésén mosolyogva Veronika.

—Az egyik, mint Enyingi mondja, az ügyvéd gyámleánya, a másiknak ő sem tudja kilétét, holott midőn Jakabbal a birtokot megtekintették. Holcsinál voltak szállva, s együtt reggeliztek velük.

Hermance grófnő tudta, hogy ki az a másik és áldá az Istent, hogy férje és fia meg nem ismerkedtek vele…

Fordítani akart a beszédtárgyon.

—Jakab is megjött a fővárosba?—kérdé férjétől.

—Oh, ő már három napja, hogy ott hagyott bennünket, s mi háziúr nélkül mulattunk, kinek helyét Loránd pótolta.

—Ez különös vendéglátás,—jegyzé meg Veronika.

—Nem volt itt?—kérdé Bertalan gróf.

—Nem láttuk, azt hittük, birtokán van.

—Az egy csodálatos és érthetetlen ember,—mondá rossz kedvvel az idősb Eszthey.—Azt hiszem, untatták őt vendégei, s egyszerüen megszökött tőlünk.

—És milyen az új birtok?—kérdé Veronika egykedvűséget tettetve, holott keserűséget érzett szivében arra a hírre, mit atyjától hallott. Oroszlay a fővárosban volt, s ők nem tudtak arról!

—Remek vidék, felséges táj! Nem csodálom, hogy Jakab első látásra beleszeretett,—viszonzá Eszthey szórakozottan.

—De ha nincs otthon még akkor sem, ha vendégei vannak, úgy nem sok érdeket talál az ottlétben.

—Azt mondta, dolga van, s végre oly gazdag embernél nem csoda, ha ügyeivel el van foglalva.

—De különös, hogy mindenhonnét megszökik, hol emberek vannak… Így tett Csetneken is, s mindig dolgairól beszél és teendőivel menti magát.

—Jobban tenné, ha nem is fogadna el meghívást,—jegyzé meg Veronika szomorúan.

Hermance erőltetve mosolygott. Egyedül ő tudta a családban, hogy miért jött Jakab a fővárosba, kivel Holcsi lakása előtt találkozott, de az azt mondta neki, hogy még aznap este visszautazik. Miért nem tette? Ő nem szokott valótlanságokat mondani… Mit beszélhettek Holcsival? Bizonynyal annak a következtében maradt a fővárosban…

—Az nem szép tőle,—mondá Veronika,—hogy napok óta itt van, s felénk sem jön. Félek, hogy valami neheztelése van irántunk, mert oly nagyon megváltozott az utolsó időben.

—Mi volna?—kérdé könnyedén Béla.—Mi, férfiak,—és egyet pödrött serkedző bajuszán,—sokfelé el vagyunk foglalva. Nemde, papa? És nem kell bennünket nagyon szigorú mértékkel mérni.

De most az egyszer nem csalt mosolyt Eszthey ajkára korán érett fiának hetykesége. Kedvetlenül kérdé leányától:

—Nem sértetted meg Jakabot valamivel? Ő nagyon érzékeny természet.

—Ezt már a mama is kérdezte tőlem,—viszonzá a leányka,—midőn Csetnekről hazajöttem. De az lehetetlen lett volna. Oly jó, udvarias, szelid ő, hogy fájna az embernek távolról is sérteni őt.

A szülők meghatva tekintettek rá, kiről tudták, hogy mily mély érzelmekkel viseltetik Oroszlay iránt, ki azelőtt osztozni látszott ez érzelmekben, most azonban Veronikának igaza volt, teljesen megváltozott irántuk.

Azért nem is igyekeztek folytatni a kellemetlen tárgyat, s Eszthey, apa és fiú, szobáikba mentek, mig a hölgyek egy ideig folytatták a találgatást Jakab gróf viseletére és tartózkodó modorára nézve, midőn a komornyik éppen őt jelenté, ki látogatását kivánja tenni.

—Szívesen látjuk,—mondá látható örömmel Veronika, megelőzve anyja szavait, s nyájas mosolylyal fogadták a várva-várt jövevényt, ki a rendesnél is szebbnek, hódítóbbnak látszott a hölgyek előtt, komoly, majdnem szomorú arczával.

Előkelő külseje mellett valami nyugodt báj ömlött el rajta. Szemében az ismert nyájas, s ábrándos kifejezés ült, midőn a nőket köszönté, s Hermance úgy találta, hogy most ismét a régi Jakab, s nem az, kivel utoljára az ügyvéd ajtaja előtt találkozott, hol annyira meg volt változva, hogy alig ismert rá. Hiányzott nála akkor a lágyság, szelídség, s arczáról a rendes álmatag kifejezés. Szeme ragyogott, s tekintete jellemerőt és belső szilárdságot árult el, mi sötét, mélységes szint kölcsönzött kifejezésének és modora elhatározásról tanuskodott.

—Már rég kivántam látogatásomat tenni,—kezdé zengzetes, szelid hangján, nyájas pillantással Veronikára, ki elpirult örömében e tekintet hatása alatt. De arcza ismét elborult az ifjú beszédének folytatására, ki, mint mondá, búcsuzni jött, mert végre elutazik hosszabb időre.

—Tehát nem hagyott föl angolországi útjával?—kérdé Hermance grófnő közönyt tettetve.

—Régi tervem az, mint tudja grófné, már Csetnekről visszaérkezve említettem, azonban közbejött akadályok miatt az mostanig huzódott.

Az «akadályok» szót erősen, jelentőségteljesen ejté ki, s Esztheyné kissé zavarba jött és gyorsan kérdé:

—És ezek most végleg el vannak hárítva?

—Csak ideiglenesen, mind a mellett remélem, hogy pár nap múlva mi sem áll utam előtt, s nyugodtan távozhatom.

—Az egész őszt Angolországban fogja tölteni? De remélem, a farsangra visszatér…—kérdé Veronika.

—Oly hosszú időre nem készítek terveket,—viszonzá mosolyogva Oroszlay,—de valószinű, hogy a jövő év első napjai már itthon találnak.

—Annak örülnék, s egy szivességre kérném, ha nem esnék terhére.

—Rendelkezzék velem, grófnő.

—Van nekem egy albumom, melyben szép vidékek fényképei vannak elhelyezve, s arra kérem, szaporítsa azokat néhány érdekes példánynyal Angolországból, a hol, mint hiszem, vadászni fog az őszszel.

—Szivesen! De az albumot kellene látnom, hogy hasonló nagyságban szerezhessem meg a fényképeket.

—Azonnal elhozom,—viszonzá Veronika s gyorsan elhagyva helyét, a mellékszobába sietett.

Alig hogy elhagyta a szobát, Oroszlay halkan mondá:

—Fontos beszédem van kegyeddel, grófné, mikor találhatnám egyedül?

—Holnap tizenkét órakor,—viszonzá észrevehetően megdöbbenve Hermance,—akkor itthon leszek, s várni fogom.

A gróf egyetértőleg hajtá meg magát s Veronika felé fordult, ki az emlitett albummal tért vissza a terembe…

—Örülök, hogy megbizást kapok öntől, grófnő, s igyekszem azt kedve szerint teljesíteni.

—Egyenesen Londonba megy?

—Ott állok meg néhány napra, hol nemcsak barátaim, hanem rokonaim is vannak, kikhez tovább megyek falura.

—És mikor indul?

—A napot még nem határoztam meg, de legközelebb, mert már is sok időt vesztegettem, mert sokkal előbb szándékoztam utazni.

—Csetnekről is azért tünt el oly gyorsan,—mondá mosolylyal a leányka, de hangjában valami fájdalmas és szemrehányó volt.

—Váratlan dolgok jöttek közbe, mik késleltettek.

—A birtokvétel?

—Az is! De többféle más adódott elő.

—Az csak szeszély volt öntől, nemde? Mert hisz alig töltött ott pár hetet, s most a legszebb falusi időt, az egész őszt távol tölti,— mondá Hermance.

—De még sok szép időt készülök Zalánczon élvezni. Grófnék nem képzelik, mily fölséges ott a vidék.

—Kedvelője ön a természetnek?—kérdé Veronika.

—Imádok mindent, a mi szép és igaz, s talán egyedül a természet az, mit nyugalmával, fenséges mozdulatlanságával, sohasem unhatunk meg.

—De van sok más is, a mit szerethetünk, és szinte sohasem válik unalmassá. Például a művészet.

—Kétségkívül!—viszonzá hévvel Jakab.

—És a szerelem,—folytatta halkan, elfogultan Veronika.

—Az egészen más érzés, mint a többiekért való rajongás,—viszonzá önkéntelen lelkesüléssel Jakab, s arcza gyorsan elváltozott és ismét azon álmodozás ült rajta, mi oly ellenállhatatlanná tette vonásait, s szeme oly kifejezést nyert, mintha a távolban látna valamit.

—Hogy érti ezt?—kérdé majdnem reszkető hangon a leány.

—A szerelmet nem lehet elemezni, mert az oly érzés, mi magába foglal mindent! Ha szerelmesek vagyunk, szeretjük az egész világot, s szivünk oly gazdag lesz egyszerre, hogy mindent befogad magába! Nemessé, jóvá, s minden szép iránt fogékonynyá teszi egész valónkat.

—Igaza van, igy gondolkozom én is,—rebegte halkan Veronika, s szemei önkéntelen megteltek könynyel.

—De most búcsuzom,—mondá elhagyva helyét Oroszlay, ki észrevette a leány ellágyulását s valami zavar látszott rajta.

—Látjuk még utazása előtt?—kérdé Hermance grófné, kezét nyujtván neki.

—Búcsuzni voltam itt ma, grófné, s minden jót és szépet kivánok mindkettőjüknek arra az időre, míg távol leszek.

E szavak után gyorsan elhagyta a szobát, s Veronika kezébe rejté arczát és zokogott… Lehetetlen volt nem látnia Oroszlay közönyét maga iránt.

—Mi bajod?—kérdé megrettenve, s karjába zárva őt Hermance.

—Oh, mama, ő nem szeret engem, hiú remény volt, hogy érdeklődik irántam.

—Én pedig most is azt hiszem, hogy nem kell letenni a reményről, Jakab olyan ember, kivel sohasem lehetünk tisztában, tünődik, álmodozik, haboz, de rajtad kívül sohasem közeledett egyetlen leányhoz sem, s fő az, hogy sohasem volt szerelmes, mert arról hallottunk volna,—ezt kissé bizonytalanul mondta Hermance, mert önkéntelen Dóziára gondolt,—s bizzál abban, a mit mondok, Jakab nem közönyös irántad, de idő kell neki, míg elhatározza magát, hogy azt megmondja.

—Bár úgy volna!—sóhajtá Veronika—de félek, hogy csalódik benne.

És Esztheyné maga is félt ettől, mint mindenki retteg egy kedves reményének elveszitésétől, s azzal, hogy leánya, Oroszlayné lesz, már évek óta kecsegtette magát és dicséretére legyen mondva, hogy annak nem rangja, vagyona és világi állása volt az, mi miatt Veronika férjévé szánta, hanem egyénisége, mely ismerve férjét, fiát, s a legtöbb férfi léhaságát, Jakabot ideálissá tette szemében.

És örömmel látta annak közeledését leányához, s arra nem gondolt, hogy részéről lehet képzelődés is, a mit Oroszlaynál udvarlásnak tartott. A mit óhajtunk, azt rendesen hiszszük is, s ő is ama gyöngeségben szenvedett, hogy leányát minden korabeli ifjú hölgy fölé emelte. Senki sem volt az ő szemében oly szép, oly kedves, szellemdús és bájos, mint Veronika, s lehetetlennek tartá, hogy oly ember, mint Jakab, ezt észre ne vegye és ne vonzódjék hozzá.

Hitt és remélt, s arra nem gondolt, hogy helyes-e Veronikát kétes reményekben ringatni, ki igazán komoly, mély érzésű leány volt. Oly reményekben, melyeknek teljesülése felől ő maga is már ingadozni kezdett hitében és nem egyszer gondolt ama másik szép leányra, Dóziára, kire ő hívta föl Jakab figyelmét, s ki azt az életben soha sem látta volna, ha ő nem bizza meg annak keresésével.

Ki tudja, nem lesz-e ez a meggondolatlan bizalom végzetes Veronikára nézve?

Rettegve gondolt arra, hogy ő maga idézte volna elő szeretett gyermeke csalódását és boldogtalanságát, ama másikért, kit neki tulajdonképen gyűlölnie kellene…

XIV.

A főváros harangjai delet zúgtak, midőn Oroszlay fogata megállt az Eszthey-palota előtt, hol a portás azonnal jelt adott föl az emeletre a komornyiknak, ki a grófot bejelentés nélkül vezette úrnőjéhez, a ki egyedül volt otthon és nyugtalan szívvel várta őt.

Előtte való nap az ifjú arczának kifejezése, hangjának komolysága jelezte, hogy az valami fontos dolgot akar neki mondani, mi nem lehetett más, mint hogy Dóziáról kiván beszélni vele vagy…

Vagy talán Veronikát akarja tőle megkérni.

Erre a gondolatra édes melegség önté el szívét, de a belépő ifjú első szavai azonnal eloszlatták ezt a reményét.

—Mit kiván nekem mondani, Jakab?—kérdé meglehetős elfogultsággal küzdve, s arczán feszült érdek és várakozás volt kifejezve.

Oroszlay elfoglalá a neki mutatott helyet szemben vele s kérdé:

—Emlékszik grófné az Obren névre, ha nem csalódom, említette azt egyszer előttem?

—Ismerem ezt a nevet és tulajdonosnőjét is, de nem beszéltem önnek soha róla.

—Úgy valaki mástól hallottam, mert nem ismeretlen előttem… Nemde Obrenné nevelőintézetében volt éveken át elhelyezve Dózia?

—Majdnem tíz évig volt az intézetben, s mint elmondtam önnek, titokban akarta azt elhagyni,—mondá észrevehető nyugtalansággal Hermance.

—Azt is tudja, grófné, hogy Obrenné Holcsi ügyvédnek a nővére?

Esztheyné bámulva tekintett rá.

—Nem, azt nem tudtam, sőt alig hiszem, mert az lehetetlen azok után, mik…

—Én pedig biztosan mondhatom. Tegnap tudtam meg, hogy Holcsi ügyvédnek két nővére van, az egyik Obrenné, a másik egy szegénységben tengődő katonatiszt özvegye, Somorjayné.

—Ez egészen új előttem. Obrenné sohasem mondta nekem, hogy vannak testvérei, sőt Holcsiról úgy beszélt, mint idegenről, kit akkor látott először, midőn az arra kérte, hogy gyámleányát ideiglenesen, míg az nagykorusítva lesz, vegye föl intézetébe. Ez különös!

—És nagyon feltünő!

—Várjon csak…—mondá gondolkozva Hermance,—most jut eszembe, hogy midőn Dóziának szökési terve kiderült, s én véletlenül az intézetbe mentem és Obrenné semmi áron nem akarta őt többé intézetében megtürni, én pedig nem tudtam hova vinni őt, egy ajánlatot tett; s valami katonatisztnéről beszélt, ki magához venné.

—Arra nem emlékszik, hol lakik az említett hölgy?

—Az Üllői-úton, s azért nem vittem Dóziát hozzá, mert az utcza oly messze volt, s én az ebédről itthon elkéstem volna.

—Tehát az a katonatisztné Obrenné nővére, mert nekem azt mondták, hogy az az Üllői-uton lakik.

—De hát mire való volt ez a komédia és titkolódzás?—kiáltott föl izgatottan Esztheyné.—Miféle új bonyodalommal állunk szemben, hisz ha így van, azt kell hinnem, hogy Dózia ellen valamely merénylet készült, de akkor miért nem akarta őt Obrenné magánál tartani?

—Hol ismerkedett meg a grófné Obrennével?

—Az már régen vette kezdetét. Dózia akkor még igen kis gyermek volt, alig három éves, s midőn anyja meghalt, én gondoskodtam róla és falun egy mesterember-családnál helyeztem el, hol alig volt egy évig. Egy napon Obrenné keresett föl s pártfogásomat kérte.

—Mire nézve?

—Mint mondta, nevelő-intézetet akar nyitni, s előmutatva iratait, bebizonyította, hogy tanítói kurzust végzett és hatósági engedélyt kapott az intézet megnyitásához. A mellett elmondta, hogy igen szegény; bár annyi pénze volna, hogy berendezhetne egy kisebbszerű intézetet, mit ha én pártfogolnék, az okvetetlen virágzásnak indulna, s hozzátette, miként kisebb gyermekeket is magához venne, kikről szeretettel gondoskodnék. És én azonnal Dóziára gondoltam, kit szerettem volna műveltebb emberek közé elhelyezni, s a fővárosba hozni, miután én falun titokban sohasem látogathattam meg.

—És mi történt azután?—kérdé feszült érdekkel Jakab gróf.

—Kérdeztem tőle, hogy magához venne-e egy három éves kis leányt, ki árva, s az én gondoskodásom alatt áll. Fényesen fizetnék tartásáért, mert családom végett, mely nem tud annak létezéséről, nem tarthatom magamnál stb. És ő örömmel vállalkozott erre, én pedig megigértem, hogy növendékeket ajánlok neki, ha oly tanárokat szerződtet intézetébe, kik megfelelnek a magasabb oktatásnak.

—Mily ügyes cselszövény!—kiáltott föl Jakab.—És így megegyeztek Dóziára nézve?

—A kis leányért ő személyesen utazott el falura, magával hozta, én pedig igyekeztem növendékeket szerezni neki, mi sikerült, s így kezdődött Obrennével összeköttetésem. És mondhatom, hogy Dózia igen jó, alapos és gondos nevelésben részesült.

—Szerintem mindez kicsinált dolog volt Holcsi részéről, ki évek óta fondorkodik valamely terven, de hogy mily czélból tette azt, ma még lehetetlen kitalálni.

—Azt hiszi, az ügyvédnek valami czélja van Dóziával?

—Meg vagyok róla győződve, még pedig évek óta tervszerűen halad egy kitüzött czél felé. Már akkor kezdődött az, mikor Dózia anyja meghalt, s a gyermeket a grófné vette pártfogásába. Sőt meglehet, hogy már ama levelet is Holcsi iratta Dózia anyjával, ki grófné látogatását kérte és megesküdteté, hogy ha ő meghal, árváját soha el nem hagyja.

—Ezt nem hiszem!—kiáltott föl hévvel Hermance.—Oly közel a halálhoz, mint ő volt, nem szoktunk hazudni.

—És Dózia csakugyan annak a nőnek gyermeke volt?—kérdé Oroszlay, Hermancera szögezve szemeit.

—Soha sem jutott eszembe a fölött kételkedni…—mondá hévvel s láthatólag elpirulva a grófné.

—És azt nem kérdezte tőle, hogy ki volt a gyermeknek atyja?

—Nem!—mondá halk, habozó hangon a kérdett, s mintegy ösztönszerűleg félrefordítá fejét, mintha arczkifejezését akarná titkolni az őt élesen vizsgáló tekintet előtt.

—Azt kellene tudnunk, hogy tisztán lássunk ebben a titokzatos dologban.

—Mit lendítene ez Dózia sorsán?

—Sorsán talán semmit, de nyomára jönnénk annak, hogy miféle cselszövényes banda veszi őt körül.

—Én azt hiszem, az csak képzelődés az ön részéről Jakab,—mondá erőltetett mosolylyal Esztheyné—Mily czél és érdek füződhetnék ahhoz a szegény leányhoz, kinek sem vagyona, sem összeköttetései nincsenek, s szülői ismeretlenek?

—Én pedig másként vagyok meggyőződve, ha összegezem az eseményeket attól a percztől, midőn grófné ama levelet kapta, melyben a beteg asszonyhoz hívták.

—Ez természetes volt. Nevem ismeretes a jótékonysági egyesületeknél, gazdagnak tartanak, fölteszik rólam, hogy segítek a szenvedőkön, hisz naponként kapok kérő leveleket, s nem látom oly rendkívülinek, hogy egy haldokló szegény asszony rám akarta bízni gyermeke jövőjét.

—Azt az asszonyt meggyilkolták.

Hermance meglepetve, ijedten kapta föl fejét, s rémülettel függeszté szemét vendégére.

—Ki mondta ezt önnek?—dadogta önkéntelen összekulcsolva kezeit, s szája széle remegett lelki viharában.

—Tudom, sőt azt is hallottam, hogy soha sem találták meg a gyilkost, mert kinek lett volna érdekében azt kutatni? És ez mellékes is, míg a fontos az: mi okból történt ez a gyilkosság, mit nekem grófné Dózia történetének elmondásakor nem említett?

—Féltem, hogy elidegenedik a gyermektől, ha megtudja, hogy anyja nem természetes halállal mult ki.

—Hát homályt vet az a gyermekre, hogy anyja gyilkos kéznek esett áldozatul? Nem, grófné, ebben a tekintetben nézeteink eltérők. Kegyetlenül keserű lehet az az árvának, ha tudja, hogy szülői valamelyikét elpusztították, de mások szemében ez nem ok, hogy róla ne gondoskodjunk, s kegyed szerint megvessük.

—És én nem is tettem, fölkaroltam és gondoskodtam róla.

—De titokban tartotta előttem, holott jobb lett volna teljesen őszintének lennie, mert talán ma nem volna Dózia ismét a bizonytalan sorsra bizva, s oly emberek kezében, kiknek jó czélja nem lehet vele!

—Hát már nincs az ügyvédnél?—kérdé meglepetve Hermance,—hisz férjem és fiam két fiatal leányt láttak Holcsi társaságában, s azt hittem, sőt bizonyosra vettem, hogy azok Lamberth Klára és Dózia voltak.

—És nem is csalódott. Másnap vagy harmadnap azonban mind a két leány elutazott a birtokról, s azóta Dóziának nyoma veszett.

—És ön azt jött tőlem tudakozni, nem tudok-e Dózia hollétéről?

—Nem. Azt biztosra vettem, hogy kegyed nem is tudja a leány eltüntetését, de a részleteket kivántam tudni a multból, s véleményét kérni Holcsi, Obrenné és Somorjayné, a három testvér összeköttetéseiről.

—El vagyok ámulva azok fölött, a miket ma róluk beszélt. Én Holcsi nevét először az életben akkor hallottam, midőn megtudtam, hogy Dózia házánál tartózkodik, de feltünt nekem, hogy Obrenné nem akarta annak lakását megmondani; azonban nem is sokat gondolkoztam fölötte, s annak tulajdonítanám, hogy Obrenné fél egy jól fizető ismerősét gyanuba hozni és elveszíteni.

—Most azonban lehetetlen, hogy határozott gyanuja ne legyen ellenük?

—Megvallom, hogy nem tudom, mit gondoljak, mert a ki igaz uton jár, az nem titkolódzik!

—Kérem, grófné, beszéljen Obrennéval,—mondá oly szokatlan élénkséggel Jakab, mi nála ritkaság volt, s mi már az egész társalgás alatt föltünt Esztheynének, ki koronkint meglepetve, s kutató szemekkel vizsgálta.

—Megkisértem, de nem hiszem, hogy a vele való találkozás valami eredményre vezetne.

—Ha nem is szavaiból, de viseletéből, talán ijedtségéből és zavarából fogja látni, hogy veszélyes titkokat rejteget ez a három ember, sőt talán velük együtt Lamberth Klára, ki elcsalta Dóziát az intézetből.

—De mily czélból tette?

—Éppen azt kell kiderítenünk és ha nem sikerül ily módon, más eszközökhöz folyamodunk. Dózia hollétét azonban minden áron meg kell tudnunk.

Hermance mind nagyobb bámulattal tekintett az ifjúra, s pár pillanatnyi habozás után mondá:

—Ha jól emlékszem, ön határozottan bevégzettnek mondta azt, amire Dózia miatt kértem, s megtagadott minden továbbkutatást, sőt arra kért, hagyjak föl én is azzal és bizzam a leányt sorsára, miután ő jól érzi magát ott, a hol van, s boldog jelenlegi környezetében. Mi indítja most arra, hogy ily hévvel karolja föl ügyeit?

Az ifjút egy perczre megzavarta ez az egyenes kérdés, s kissé habozott a felelettel.

Azután gyorsan elhatározva magát, megváltozott, meleg, érzéssel teljes hangon mondá:

—Őszinte leszek, grófné, mert nincs okom titkolni érzelmeimet… Én Dóziát szeretem. Meg vagyok bűvölve, mióta láttam és nem tudok, nem akarok nélküle élni. Föl kell találnom, föl kell derítenem kilétét, múltját és az ellene irányult cselszövényt, mert érzem, hogy őt valami veszedelem fenyegeti.

Hermance tágra nyilt szemekkel hallgatta ezt a vallomást, s úgy rezzent össze, mintha kigyó csipte volna meg, vagy a villám csapott volna le mellette.

Dóziát szereti ez az ifjú? Oroszlay Jakab? Ki hidegen, egykedvűen vette a legszebb, legelőkelőbb hölgyek rajongásait, kik őt évek óta mint leányuk leendő férjét tekintették, kiért Veronika úgyszólván gyermekkora óta lángol és boldogtalan lesz, ha ezt megtudja? Oh, mily irtózatosan hatott rá ez a vallomás, s mily iszonyú tudat volt, hogy Dózia létezését ő ismertette meg vele, ő mutatta meg annak fényképét, ő hívta föl figyelmét annak szépségére!…

Irtóztató, végzetes tévedés!

Alig birta könyeit visszatartani s remegő hangon mondá:

—Ha így van, akkor nincs többé én rám szüksége Dóziának, ki pártfogót lelt önben, még pedig erősebbet, hatalmasabbat, mint én vagyok, ki nem léphettem föl nyiltan, mert gátoltak abban a körülmények.

Most Oroszlayn volt a csudálkozás sora.

—Csak nem akarja grófné elvonni kezeit Dóziától?—kérdé meglepetve.

—Sőt ez megmásíthatatlan elhatározásom azok után, miket öntől hallottam,—viszonzá hidegen Hermance, s olyan mozdulattal, mi nyiltan jelezte, hogy végét kivánja vetni a társalgásnak.

De Jakab gróf nem mozdult helyéről.

—Tehát Obrennétől sem fog fölvilágosítást kérni?—kérdé csalódva, majdnem megrovással.

—Teljesen átengedem önnek a cselekvés terét s távol kivánok maradni az ügytől.

—De hát miért változott meg egyszerre Dózia érdekei iránt?—kérdé önkéntelen szemrehányással hangjában az ifjú, s szép arcza szomorú volt és kezét kérően tette össze.

De Esztheynét nem hatotta meg sem az esdeklő mozdulat, sem az olvadékony, kérő hang, mert oly keserüséget érzett szivében, miről Jakabnak fogalma sem lehetett, s még az előbbinél is hidegebben, sőt majdnem gúnynyal mondá:

—Azt hiszem, nem csodálkozhatik azon, hogy azok után, miket öntől hallottam, nem kivánok többé e tárgyhoz szólni, vagy abban valamit cselekedni. Az én gondoskodásom csak addig volt kötelező, míg Dóziát elhagyatva tudtam, s a leendő Oroszlay grófnénak nincs szüksége az én pártfogásomra!

—Miért haragszik rá? Az én szavaim keltettek grófnéban ellenszenvet iránta?

—Nem! De azt nem hallgathatom el, hogy nagy csalódást érzek ön iránt, ki teljesen megfeledkezve névről, rangról, állásról, ilyen házasságot szándékozik tenni, mert még mindig olyannak hiszem Dózia iránt, ha szereti, nem táplál valamely alacsony tervet.

—Elég, grófné!—kiáltott föl vérpiros arczczal az ifjú, s vette kalapját.—Hogy megharagítottam, azt szavaiból látom, de hogy mi indítja arra, miként ily szavakat mondjon szemembe, azt nem tudom kitalálni, azért megyek, csalódással szivemben és nem fogom többé házának küszöbét átlépni.

—Arra nincs ok!—kiáltott föl megrettenve Hermance, ki már megbánta szenvedélyességét, de Jakab gróf meghajtá magát és tartásán s vonásain látszott, hogy a mit kijelentett, azt nem szándékozik visszavonni.

Lesütött szemekkel, lehorgasztott fővel haladt ki a palotából, hova éppen akkor lépett be Enyingi Loránd, mint rendesen, a legrózsásabb kedvben.

—Otthon találtad a grófnékat?—kérdé Oroszlaytól, de annak halvány arczára pillantva, elhalt ajkán a mosoly.

—Mi bajod?—kérdé megdöbbenve tőle.

—Jer velem, ha nem okvetetlen szükséges ma látogatást tenned Esztheynénél; de különben Veronika nincs is otthon.

—Az ő távolléte inkább téged érdekelhetne, vagy jobban mondva őt a te látogatásod, mert velem, fájdalom, nem sokat törődik.

Jakab arczán meglepetés látszott ez odavetett szavakra, s vonásai egyszerre megélénkültek, szemei fölvillantak.

—Te azt hiszed, Loránd, hogy Esztheyék számítanak rám?

Enyingi nagyot nevetett.

—Ezt csak oly ember kérdezheti, mint te vagy, Jakab, ki átálmodja az életet, s nem veszi észre maga körül a legkézenfekvőbb dolgokat.

—Mit értesz ez alatt?

—Hogy Esztheyék hozzád akarják nőül adni Veronikát, azt az egész világ beszéli és látja, s élénk várakozással lesi, mikor lesz az eljegyzés.

—Most már értem,—rebegte halkan Jakab, gondolatokba merülve, s megindultak együtt a hosszú utczában és néhány perczig szó nélkül mentek egymás mellett.

—Valami kellemetlenséged volt Hermance grófnővel?—kérdé aztán Enyingi.—Halálsápadtan léptél ki a palotából.

—Volt okom rá! Oh Loránd, mily megbizhatatlanok az emberek, s mily kevéssé lehet számítani rájuk.

—Ilyféle nyilatkozatot most hallok először tőled.

—Mert alig ismerem őket, s előttem mindig csak legszebb oldalukat mutatták.

—Ilyen a sors elkényeztetett kedvencze, én ilyen képzeleteket soha sem tápláltam irántuk. De hát mily vonatkozással mondod ezt? Megkinált a grófné Veronikával?—kérdé nevetve Enyingi.

—Mily föltevés! Veronika válogathat a kérőkben, s én sohasem udvaroltam neki.

—Ezt nem merném állítani.

—Legalább nem szándékoztam tenni.

—Álmodoztál oldala mellett, mint rendesen tenni szoktad. Talán más valakiről, de ő azt magára vette.

Jakab gondolkozva hallgatta barátja megjegyzéseit, s gyorsan átgondolta az Esztheynével folytatott párbeszédet, mi rá nézve oly leverőleg végződött.

—Min gondolkozol?—kérdé Enyingi, midőn hosszú volt neki Jakab hallgatása.

—Majd elmondom otthon… Elkisérsz haza, szeretnék beszélni veled.

—Szivesen.

És mentek együtt Jakab gróf lakására, hol a háziúr fáradtan dőlt egyik kényelmes karszékbe s vendége vele szemben foglalt helyet, észrevéve annak fáradtságát, mi, ismerve Jakab erős testi szervezetét, lelki kimerülésnek látszott, s kiváncsian várta annak szavait.

De az hosszú ideig nem beszélt, s végre Enyinginek unalmasnak látszott a némaság, mert vidám, élénk, beszédes ember volt, s nem kedvelte a hosszú szüneteket.

—Látom, valami kellemetlenséged volt Hermance grófnéval?—ismétlé előbbi kérdését, a melyre még nem kapott feleletet.

De Oroszlay nem válaszolt e szavakra, hanem teljes pillantását vendégére függesztve, kérdé:

—Nagyon helytelennek és megrovásra méltónak tartod te azt, Loránd, ha valaki rangján alul nősül?

Enyingin nagy meglepetés látszott e nem várt és különös kérdésre.

—Tudod, hogy nem vagyok rideg arisztokrata, de mindenesetre biztosabbnak tartom az oly házasságot, hol hasonló az állás, a nevelés, a gondolkozásmód, különösen az, hogy ismerős legyen a család, melyből feleséget választunk.

—Te hát ellene volnál bárkivel a meszáliánsznak?

—Vitassuk meg bővebben ezt a kérdést, melyre kurtán, egyszerüen nem lehet felelni, s különösen határozzuk meg azt, mi a meszáliánsz.

—Mindketten tudjuk, hogy általánosságban mi tartatik annak.

—Általánosságban! Azonban e tekintetben nekem eltérő nézeteim vannak, s mint mindenben vannak kivételek, úgy természetesen ez a fogalom sem nélkülözi azokat.

—Hogy érted ezt?

—Például mondjuk, hogy mi szerelmesek volnánk egy tisztességes, jó hirű polgárcsalád leányába, ki ama szellemi szinvonalon áll, mely magasan fölemeli az egyént alantas születéséből. Erényes, tiszta multú, kifogástalan hirű, úgy ő, mint azok, kiktől származott, s nevelése, nem értem pusztán a külső mázt, és fogalmai olyanok, minőnek egy kitünő asszonyénak lenni kell.

—Az ilyen leányt nőül venni tehát szerinted nem meszáliánsz?—kérdé szomoruan Jakab gróf;—de például, ha valakit szeretünk, s föltaláljuk benne azt az ideált, kit kerestünk, s kinek birhatása után vágyakoztunk, kiben az élet boldogságát reméljük elnyerni. Szép, szellemes, bájos, de egyebe nincs a földön: elitélendőnek tartod te az ilyen szövetséget?

Enyingi látva barátjának ábrándos rajongását, láthatólag megdöbbent.

—És a mellett tisztességes családból származik?—hebegte, alig tudta mit beszél, a legnagyobb zavarral.

—Semmi családból! Anyja, atyja ismeretlen, nevéről sem lehet tudni, sajátja-e, vagy fölvett név?—viszonzá Oroszlay,—és én ha föltalálom, mindennek ellenére nőül fogom venni.

—Dóziát?—kérdé elfogultan Enyingi.

—Őt! De jelenleg el van tünve oly gyanus körülmények között, hogy még életéért is rettegek.

—Nem nagyon gyors elhatározás ez részedről, Jakab? Azt a fiatal leányt te alig ismered, sőt azt se tudod, viszont szeret-e? Hisz alig beszéltél vele, a mellett még félig gyermek, ki csak ezután fog kifejlődni, s ki tudja, mily irányban.

—Ismerem és szeretem őt! Lénye ideálisan költői. Szépsége megbüvöli a szemet, s én az első találkozásnál, mely alkalomkor csak egy pillanatra láttam: halálosan beleszerettem. Én! ki tudod, hogy még soha sem voltam szerelmes… És ő osztja érzelmeimet.

—Saját ajkáról hallottad e vallomást?

—Ő maga mondta, de ha nem mondta volna is, tudnám, mert olyan ajk, mint az övé, nem hazudhat, s olyan szem egy földöntuli szerelmet és boldogságot rejt magában.

—Jakab, Jakab, én rettegek miattad!—kiáltott föl önkéntelen szomorusággal Enyingi.—De ismerve téged, nem kisértem meg lebeszélni, mert te soha sem voltál olyan, mint más ember, s majdnem előre látható volt, hogy hosszú álmodozásodból egy nagy szenvedély fog fölébreszteni, mely magával ragad, s fölemel vagy elsodor.

—Helyesen vélekedel rólam, látom, hogy ismersz úgy, mint talán senki, s mint Hermance grófné bizonyosan nem!

—Neki is megmondtad szándékodat?—kérdé új megdöbbenéssel Enyingi.

—Meg, úgy mint neked, majdnem ugyanazokkal a szavakkal, mert szükség volt, hogy beszéljek vele.

—És ő?

—Egyszerre rideg, elutasító lett irántam s oly alacsony dolgot tételezett föl rólam, hogy nem léphetem át többé az Eszthey-palota küszöbét.

—Most már értem halványságodat, midőn a kapu előtt találkoztunk, de azt is tudom, mi a grófné ridegségének az oka!

—Ismét Veronikáról akarsz beszélni?—kérdé türelmetlenül Jakab gróf.

—Ő, és egyedül ő az oka, hogy haragban váltatok el. Mondtam már neked gyakran, hogy ők számítanak reád. Veronika szerelmes beléd, s vallomásod mérhetetlen csapás lehetett Esztheynére.

—Azok után, miket a grófné mondott nekem, magam is kezdem hinni, hogy valamely mélyebben fekvő oka lehetett az idegességre…—viszonzá gondolkozva Jakab gróf.

—De hát miért is mondtad el mindazt neki, mi legkevésbbé sem tartozik rá?

—Ellenkezőleg! Te azt nem tudod, hogy Dóziát ő neveltette három éves korától, s mindaddig gondoskodott róla, míg az titkon eltávozott anyai szárnyai alól, s Holcsiéknál keresett és talált otthont.

—Valami összeköttetésben áll ő Dóziával, vagy rokona neki?—kérdé csodálkozva Enyingi.

—Azt nem tudom. Többször beszéltünk védenczéről, de lehetetlen kitudni, miért pártfogolta, miért neveltette és miért volt oly kétségbeesve annak eltünése fölött.

—És te hol ismerkedtél meg a leánykával?

—Akkor beszéltem vele először, mikor együtt mentünk Tornyosra. Azelőtt egyszer láttam az utczán, csak pár pillanatra, előbb már Esztheyné megmutatta fényképét, melynek csodáltam szépségét, de az eredeti varázshatással volt rám, s nem tudnám őt többé elfelejteni. Olyan mélyen véste magát szivembe!

—És hol találkoztál később vele? Mert hiszen azt mondod, hogy osztja érzelmeidet. Így azt meg is kellett mondania.

—Néhányszor a tornyosi tó partján jöttünk össze, sétáltunk együtt és kicseréltük érzelmünket.

—Azonnal fölajánlottad neki kezedet?—kérdé majdnem iróniával Enyingi—és ő természetesen elfogadta.

—Házasságról nem beszéltünk,—viszonzá lesütött fővel a kérdett, s tünődésében nem vette észre barátja futó, gunyos mosolyát.

—Mi történt azután, miért mentél mindezt bejelenteni Esztheynének?

—Nem azért kerestem föl őt, de tudni akartam, van-e neki arról fogalma, hogy Dózia hova lett, miután Tornyosról, sőt Budapestről is eltünt?

—Dózia eltünt?—kiáltott föl bámulva Enyingi,—s mikor történt az?

—Mialatt ti Zalánczon voltatok… Egy napon nekem megigérte, hogy másnap ismét találkozunk a tó partján, s nem jött, nem tudósított, elutazott barátnőjével, gondolom Klárának hivják… És azóta nem tudok róla semmit.

—Ez csodálatos, majdnem hihetetlen! Hova lehetett?

—Fölkeresett volt szobaleánya, kit nem vittek magukkal, s elbocsátottak a szolgálatból, és ő beszélte nekem, hogy a két fiatal leány utazni ment.—És megfoghatatlan nekem csak az, mi tartóztatja Dóziát, hogy megirja hollétét.

—Talán tartóztatva van, de hisz Holcsiéknak keresni kellene az alkalmat, hogy pártfogoltjuk összejőjjön veled, s megtörténjék a rá nézve fényes házasság.

—Úgy látszik, ők nem így gondolkoznak, sőt valószinü, hogy nem is tudnak róla… Talán más terveik vannak Dóziával! De mik? Az éppen gyanus nekem. Az ügyvéd hirhedt gazember, gyámleánya sem tetszik nekem. Titkolóznak mindketten s félrevezették Esztheynét is, ki valami Obrennénál neveltette Dóziát, de soha sem hallott arról, hogy az Holcsi Kálmánnak nővére.

—Igazad van, ez nagyon gyanus,—mondá hévvel Enyingi…—És most mit akarsz tenni?

—Tőled akarok tanácsot kérni, hogyan és mi módon lehetne kikutatni Dózia hollétét, mert én az ilyfélékben teljesen járatlan vagyok.

—Egy ügyes privátdetektivre kellene bizni az ügyet, ha nem akarsz a rendőrséghez fordulni.

—Csak a legvégső esetben. Gondolhatod, hogy kerülöm a nyilvánosságot, de ha nem jövök nyomára, azt is igénybe veszem.

—Tehát fordulj egyelőre olyan detektivhez, ki a maga kezére dolgozik.

—Ismersz egy olyféle embert, ki ügyes, megbizható és hallgat?

—Elküldöm hozzád, a kit alkalmasnak gondolok arra. Bár nem tudom, nem jobb volna-e úgy rád, mint Dóziára nézve, ha sohasem találkoznátok többé.

—Hogy mondhatod ezt?—kiáltott föl oly mély szomorusággal Oroszlay, hogy barátja önkéntelen meghatottságot érzett, s megigérte, hogy összeköttetésbe lép az említett titkos detektivvel és mielőbb elküldi őt barátjához…

XV.

Midőn Oroszlay Jakab elhagyta Hermance grófné szalonját, az egyedül maradva, kezébe rejté arczát és keservesen sirt, mint a hogy zokog az ember egy kedves halottja elhunytán.

Ő is halott fölött kesergett, mert legkedvesebb reménye halt meg arra a nyilatkozatra, mit Jakabtól hallott, hisz nemcsak saját legforróbb óhajtása, de leánya boldogsága lett ama szörnyű perczben semmivé s talán élete, mert ez a komoly, mély érzésű leány nem fog megvigasztalódni tudni iszonyú csalódása fölött.

Azonban hosszú tünődés után valami csillámlása az új reménynek keletkezett agyában. Hátha Dózia eltünnék örökre! Nyoma veszne, nem lehetne föltalálni, s ha Jakab nem találkoznék többé vele, bizonynyal elfelejtené és visszatérne Veronikához.

Ő is azok közé tartozott, kik hajlandók mindig azt hinni, a mit óhajtanánk s még azt tette hozzá, hogy a kiknek érdekében volt Dóziát eltüntetni, azok továbbra is el fogják rejteni és ő nem keresi hollétét.

Egyszerre eltünt szivéből a vonzalom Dózia iránt, sőt úgy érzé, hogy gyűlöli őt, jobban gyűlöli, mint midőn először látta, ki élő jele volt az ő megcsalattatásának és semmivé tette hitét, bizalmát a jóban, hűségben, tisztességben; s csak később kezdte szeretni, ki bájos lényével, nagy szépségével és ragaszkodásával megnyerte vonzalmát, mi azonban később semmisnek bizonyult annak hálátlansága által.

Most már csak leánya, az ő kedves Veronikája vetélytársnőjét látta benne, ki születésével földulta az ő boldogságát, s most szerelme által tönkreteszi gyermeke jövőjét! Ezt már nem tudta s nem is akarta neki megbocsátani. Mesés terveket szőtt, hogyan akadályozza meg Oroszlay tervét, kinek bár kétségbeesésében szemébe dobta, hogy rossz czéljai lehetnek Dóziával, mind a mellett meg volt győződve az ellenkezőről, s tudta, hogy az oly nemes érzésű ember, ki sohasem okozná senki romlását, s ha Dóziát föltalálja, nőül fogja venni.

Az órára pillantva látta, hogy még reggeli előtt van ideje fölkeresni Obrennét. Előre kigondolta, mit fog beszélni vele és megtudja tőle, igaz-e, mit annak Holcsival való rokonságáról hallott s a többi magától fog jönni, mi az ő czélját elősegíti…

Félóra mulva már Obrenné elfogadó termében volt, s midőn az intézet főnöknője kilépett egy mellékajtón, annak arczán észrevehető feszült kiváncsiságot látott, míg mozdulatai zavart árultak el.

—Mily ritka szerencse, grófné, azt hittem, már teljesen elfeledkezett rólam,—kezdé Obrenné s helylyel kinálta meg vendégét.

—Egy kérdéssel jövök, melyre kérem, hogy feleljen nekem őszintén.

—A legnagyobb készséggel, ha az hatalmamban áll.

—Hol van Dózia?

—Erre a legnagyobb örömmel válaszolnék, ha tudnám.

—Nincs már Holcsiéknál?

—Én hónapok óta nem láttam Lamberth kisasszonyt, sem Holcsi ügyvédet, és sem ő róluk, sem Dóziáról nem tudok semmit.

—Az lehetetlen!

—Miért volna lehetetlen?—kérdé Obrenné meglepetve a határozottan kiejtett állításra.

—Mert Holcsi Kálmán önnek fivére s a mult azt mutatja, hogy mindig jó viszonyban volt vele.

—Ki mondta ezt grófnénak?—kérdé sötéten elpirulva a főnöknő.

—Tudom oly egyéntől, kinek állítása minden kétséget kizár, s most csak azt szeretnem tudni, miért üzte velem szemben azt a komédiát, melynek titkos okának kellett lenni s valószinüleg nem jó szándékból eredt.

—A legnagyobb mértékben el vagyok ámulva e különös kijelentésre…— hebegte Obrenné, talán csak azért, hogy az egyenes feleletet kikerülje.

—Fivére önnek Holcsi vagy nem?—kérdé Hermance határozott hangon.

—Nos—igen! Miért tagadjam, hisz nincs annak senkire semmi jelentősége.

—Ellenkezőleg… Tudni akarom, miért tartotta azt előttem titokban? Mert, mint mondtam, ennek a titkolódzásnak oka van, még pedig valószinüleg fontos czéllal összekötve. És ha meg nem mondja azt, más eszközökhöz nyulok a kutatásra nézve.

—De hát mit gondol grófné, s mit tételez föl rólam?—kérdé elhalványodva Obrenné remegő hangon.

—A legrosszabbat, ha föl nem világosit az ellenkezőről! Azt kell hinnem, hogy Dóziával már évek óta valami titkos czéljuk van. Hogy hárman összebeszéltek, miként helyzetét valamire kihasználják, hogy mi az, azt nem tudom, de kifürkészem. Hogy már megkezdődött ez a komédia akkor, midőn ön először hozzám jött kérni nyitandó intézete végett, s azt mondá, hogy egészen kis gyermekeket is elfogadna ápolásra, arra számítva, hogy föl fogom önnek ajánlani Dózia tartását, mert okvetetlen tudta az ő létezését, származását. Fölhasználta szorongatott helyzetemet és terve sikerült; jól számítottak mind a hárman, s úgy engem, mint a leánykát kelepczéjükbe csalták s most…

—Álljunk meg itt, grófné!—kiáltott föl Obrenné szájaszéléig elsápadva.—Mindenekelőtt azt szeretném tudni, kiket ért hármunk alatt?

—Önt és két testvérét, Holcsit és egy Somorjayné nevezetű hölgyet, a ki szintén testvérük, s kihez amaz este utasított engem, hogy mint jó ismerőséhez vigyem Dóziát, ki hajlandó lesz az ön ajánlatára őt befogadni.

Obrenné látta, hogy Hermance grófné jól van értesülve, hogy hasztalan lenne tagadása, de oly váratlanul érték annak szavai, hogy pár pillanatig nem tudott felelni.

—Akar nekem nyiltan és őszintén beszélni?—kérdé Esztheyné lecsendesülve, s teljesen hidegen és nyugodtan.—Nem jöttem rossz szándékkal, sőt lehet, hogy bizonyos irányban kezükre járok, de tudni akarom a valót.

Most Obrenné még jobban csodálkozott, mint előbb, s nem tudva eltalálni, mit ért a grófné a «kezükre járok» kijelentése alatt, habozva, majdnem halkan mondá:

—Hogy mi czélja van bátyámnak Dóziával, nem tudom, de nem tagadom, hogy ő küldött engem méltóságodhoz akkor, mikor először szerencsés voltam fölkeresni. Ő a gyermek létezését tudta, sőt anyját is ismerte, ki talán elmondta neki, hogy kinek a gyermeke Dózia, ki az ő halála után jó kezekben lesz, mert Eszthey grófné megesküdött neki gyermekei boldogságára, hogy pártfogásába veszi.

—És talán azt is tudja fivére, ki ölte meg azt a szegény beteg asszonyt, kinek élete már úgy is csak hetekre terjedhetett?—kérdé Hermance.

—Nem, azt nem tudja, mert különben följelentette volna a gyilkost.

—De hát ha már ennyit bevallott Obrenné asszony, mondja meg azt is, mi a szándéka fivérének Dóziával, kit oly hosszú éveken át figyelemmel kisért, azután Klárával elcsalatott innét, s most eltüntette?

—Esküszöm, grófné, hogy arról nincs fogalmam, sem pedig arról, hogy hol vannak jelenleg Klára és Dózia.

—Lehetséges az? Én nem tartom annak.

—Higyjen szavaimnak. Azonban bárhol létezik is jelenleg a két barátnő, arról biztosítom, hogy Dózia szabad akaratából távozott és okvetetlen jól érzi magát ott, a hol van, mert különben tudósította volna a grófnét vagy engem.

—Ebben van valami valószinüség, de most én akarok önnek valamit mondani.

Obrenné feszült várakozással tekintett rá.

—Én Dóziáról többé nem kivánok tudni, s átengedem őt örökre önöknek. Ő velem nagyon háládatlanul bánt, s legfőbb óhajtásom, nem hallani többé róla. Ön tudja, mennyi félelmet álltam ki miatta, mennyi zavart okozott ő nekem. Megtartottam szavamat, mit anyjának igértem. Fölkaroltam, neveltettem, költöttem rá, s tettem volna mindezt tovább is, ha ő háládatlanul el nem hagy, s föl nem mondja összeköttetésünket. Vegye ezt kérem tudomásul, valamint azt is, hogy én többé egyetlen lépést sem teszek keresésére, de figyelmeztetem, hogy vannak mások, kik utána járnak hollétének, kik mindent el fognak követni, hogy föltalálják, s miután az illetők gazdagok és hatalmasok, fog is nekik az sikerülni. Azért legyenek óvatosak és rejtsék el jól a leányt, különben mindaz napfényre kerül, mit sejtek, hogy Holcsi úrnak érdekében áll eltitkolni.

—Grófné gyanusítja fivéremet?—kiáltott föl Obrenné, ki a bámulattól alig tudta mit beszél e nem várt fordulatra, mi semmikép sem tetszett neki s nem illett az ő terveiknek keretébe.

Esztheyné elhagyta helyét.

—E kérdésre nem felelek,—mondá hidegen.—Mondtam önnek, hogy nem jöttem rossz szándékkal, sőt ha tudatná velem Dózia hollétét, azt sem árulnám el senkinek s miattam maradhat ott, a hova vitték, s a hol, mint ön mondja, szeret és szivesen van… A mi pedig fivérével tett megjegyzésemet illeti, az nem akar gyanusítás lenni, de ha az volna is, tőlem semmi irányban nincs mit félnie, mert én tökéletesen szakítottam a multtal s nem törődöm önökkel.

E szavak után nem várva be Obrenné feleletét, ki álmélkodva hallgatta őt, gyorsan elhagyta a szobát és a lakást, de midőn fogatában ülve hazafelé hajtatott, nem volt megelégedve magával s csupán egy mentségét találta tettének, azt, hogy leánya boldogságát akarta minden, sőt bármi áron megmenteni…

Ő a rendes fölfogás szerint meg volt áldva minden jóval s azt, hogy mennyit szenvedett házassága ideje alatt, senkisem tudta. Boldog véralkatú asszonynak tartották, mert nemcsak hogy soha sem panaszkodott, de nem is mutatta, hogy hiányzik neki az, mi a nőt igazán boldoggá teheti—férje hűsége és szeretete.

Elfojtá bánatát, mindenütt jókedvvel jelent meg, sőt még hű cselédje, Ernesztine, ki egykor dajkája volt, később komornája, sem látta soha búslakodni úrnőjét, s csak a néma éjszakák voltak tanui könyeinek, lemondásának.

Megadta magát a sorsnak, mint megadja oly sok asszony, sohasem keresett, pedig találhatott volna kárpótlást, de nemesebb érzésű, s vallásosabb volt, mint hogy a könnyelműség ösvényére tért volna.

Most azonban, midőn leánya jövőjét kellett egyengetni, annak boldogságát megmenteni, egyszerre eszébe jutott mindaz, mit férje ellene vétkezett… Ő türt, szenvedett, de Veronkát nem akarta kiszolgáltatni a sors szeszélyének, s elhatározta, hogy küzdeni fog a fenyegető veszély ellen, és elejti Dóziát, kiért annyit áldozott, annyit rettegett és nyugtalankodott, de most meggyülölte őt, mert mint a hogy annak anyja egykor elrabolta tőle férje szerelmét, úgy most leánya készül megrabolni Veronika boldogságát…

Így okoskodott a fogatban ülve, s esze azt mondta neki, helyesen cselekszik, de szive… Ah nem is szive, lelkiismerete volt az, mi másként beszélt, s kinozta őt, de nem birt érvényre jutni, mert anyai szeretete erősebb volt nála, minden más érzésnél.

És midőn hazaérkezve leányát látta, ki sétájából érkezett haza, szépen, üdén, virulóan, mint a bimbójából kipattant ékes virág, elnémultak aggodalmai, mert ennek a bájos teremtésnek szerinte boldognak kellett lenni, ha talán a másik boldogsága árán is, de meg kellett menteni jövőjét, sőt lehet, hogy életét.

A reggelinél négyen ültek az asztalnál s legtöbbnyire Béla csacsogott, ki mindig tudta a társaság legújabb eseményeit és azokat mulatságosan adta elő, elhallgatva olyan történeteket, mik nem a nagyvilágban folytak le, s azokat csak atyjának mondta el, ki hozzá hasonló módon élvezte azokat, sőt majdnem fiához hasonló módon tölté napjait.

—A többek között…—kérdé anyjához fordulva Béla—sohasem hallottak többé arról az éjszakai tüneményről, ki házunkból osont ki, s nem lehetett kilétének nyomára jönni?

—Soha,—mondá látható kellemetlen hatás alatt Hermance grófné, s hajlandó vagyok hinni, hogy az egész csak képzelet volt!

—Én pedig megesküszöm reá, hogy láttam,—viszonzá hévvel Béla,—sőt jó borravalóért még egyszer kikérdezem a bérkocsist, ki akkor megtagadta a feleletet.

—Oly régi dolog már az,—mondá Eszthey,—hogy nem érdemes érte fáradni. Nem lehetett más, mint egy idevaló cseléd, ki bizonynyal nem jutalmazná meg kiváncsiságodat.

—Cseléd nem szokott bérkocsin járni.

Veronika végig hallgatván ezt a társalgást, kiváncsian tudakozódott annak részleteiről, mit fivére nagy készséggel adott meg neki.

—Ez különös,—mondá Veronika,—és miért nem kérdezősködtél Ernesztinnél ama leányról?

Mindnyájan csodálkozva tekintettek a beszélőre.

—Ernesztinnél?—kérdé elfogultan Esztheyné.—Hogy jösz erre a gondolatra?

—A legtermészetesebben,—viszonzá mosolyogva a leányka a rászegzett csodálkozó szemek felett.—Midőn Csetnekről hazaérkeztem, Ernesztine szobájába mentem, hogy valamit ruhámon igazítassak, s a mellékszoba ajtaja tárva volt és a nap fényes sugarai egy tündöklő tárgyra vonzották szemeimet, mely az egyik szekrény alatt hevert, s úgy látszott, takarítás közben nem vették észre. Én odasiettem és fölemeltem, s csodálkozva láttam egy fekete zsinóron függő, kisded akvarell arczképet, mely női fejet ábrázolt.

Hermance grófné láthatólag elhalványodott, s szerette volna elhallgattatni leányát, de lehetetlen volt közbeszólnia, ki nagy élénkséggel folytatta.

—Kérdőre vontam Ernesztinét, ki veszíthette el a rendesen lakatlan szobában ama kis képet, s ő látható ijedtséggel és zavarral azt felelte, hogy egy női rokona töltött nála egy éjszakát, s azé lehetett az arczkép, de hogy kit ábrázol, nem tudja. Valószínüleg az lehetett amaz idegen hölgy, mert más nem mehetett ki éjjel a palotából.

Eszthey gróf kérdőleg, sőt kutatólag tekintett nejére, ki oly feltünő zavart és halavány volt, hogy mindnyájan csodálkoztak arczának elváltozásán.

—Tudtál te erről, Hermance?—kérdé Bertalan gróf.

—Egyetlen szót sem, s nem is hiszem, de Ernesztinét kérdőre fogom vonni.

—Ne tegye mama,—mondá kérő hangon Veronika.—Én megigértem neki, hogy nem beszélek róla, s most majdnem önkéntelen röpült az ki ajkaimon ama hatás alatt, mit Béla adott elő az éjjeli tüneményről.

—És hol van az a kép?—kérdé hévvel Béla.

—Nálam, a szobámban, nem adtam vissza Ernesztinnek, ki pedig könyörgött érte, de oly bájos leányfő, hogy élvezet rá nézni, és finom, művészi festés, ha kivánják látni, megmutatom.

A reggelinek éppen vége volt s Veronika futott elhozni a mondott képet; Eszthey szivarra gyujtott, Béla nagy várakozással tekintett huga visszajövetele elé, s Hermance grófné oly halovány volt, mint ruhájának csipkéi, és majdnem reszketett izgatottságában.

Midőn Veronika visszatért a képpel, legelőször fivére ragadta ki azt kezéből s rápillantva, elragadtatással kiáltott föl.

—Remek fej, s gyönyörű arcz… Kit ábrázolhat? Csak nem azt a hölgyet, ki amaz éjjel kifutott a palotából és Ernesztine rokona?

Azután atyjának nyujtá azt, ki kezébe véve és rápillantva, megdermedve ült helyén, kiesett szájából a szivar, s szemei oly rémületet fejeztek ki, minőhöz hasonlót családja soha sem látott annak arczán.

—Ismeri papa?—kérdé Veronika, atyja különös arczkifejezését látva…

—Ismerem, is-mer-tem,—dadogá az, nem birva szemeit levenni a képről, azután megsimítá homlokát, és Hermancera szegezte tekintetét, ki némán ült helyén, s önkéntelen kinyujtá kezeit a festmény után.

—Hogy jött ez Ernesztine szobájába?—kérdé majdnem szigorúan Eszthey, mialatt átadta nejének a képet.

—Nem—tudom,—viszonzá az, de midőn rápillantott, megkönnyebbülve sóhajtott föl… Az arczkép nem Dózia vonásaival birt, mitől ő kétszeres okból tartott; hanem egy előtte teljesen ismeretlen arcz volt, nagy, beszédes szemekkel, aranyszőke hajjal, mosolygó, kedves ajkakkal.

Béla és Veronika némán, csodálkozva szemlélték ezt a különös jelenetet.

—Ennek a képnek a tulajdonosnője nem lehetett az, ki itt volt a palotában, s éjnek idején futott ki mellettem a hátulsó kapun, mert az már régen meghalt, azonban valaki más hagyhatta itt s meg kell tudnom a komornától, ki volt az?—mondá helyét elhagyva Bertalan gróf.

—Majd én beszélek vele,—kiáltott föl hévvel Hermance.

—Én akarom őt kihallgatni… Először megtudom tőle, kit mer ő rejtegetni tudtunkon kívül magánál, másodszor, hogy került az idegen hozzá, kinek ez a kép birtokában volt. Mert, nemde Hermance, nem tudtál arról semmit?

A grófné gyermekeihez fordult.

—Hagyjátok el a szobát, beszélni akarok atyátokkal négyszem között,— mondá nagy szomorúsággal hangjában.

A gyermekek engedelmeskedtek, de mind nagyobb bámulattal tekintettek egymásra, miben osztozott Eszthey is, és egyedül maradva nejével, feszült várakozással, majdnem félve várta annak szavait, ki láthatólag küzdött beszéde megkezdésével.

—Nos?—kérdé, leülve vele szemben a gróf.—Egyedül vagyunk… Mit akarsz mondani?

Hermance idegesen simítá meg homlokát.

—Tizennégy év óta tudom azt, miről soha sem szóltam, de te kivánod, hogy beszéljünk róla,—kezdé leverten s szép szemében könyek jelentek meg szavai alatt.—Tizennégy éve, hogy rájöttem arra, miként nem engem, hanem mást szeretsz, s gondolhatod, minő hatást tett az rám a három évig tartó házasság után, ki szerelemből lettem nőd, abban a képzeletben, hogy te is szeretsz…

—Nos, nos?—kérdé izgatottan Eszthey,—csak nem akarsz hütlenséggel vádolni?

—Az idő megmutatta, hogy soha sem vádoltalak semmivel. Tizennégy hosszú évig volt keblembe zárva titkom, szenvedésem. Soha sem szóltam arról senkinek, nem mutattam neked fájdalmamat, sőt titkoltam előtted azt, a mit tudtam, mert nem akartam, hogy pirulnod kelljen előttem, s megmérgezzem az együttélés harmóniáját.

—Egyet-len—szót sem értek!

—Emlékezel, sőt látom, hogy nem felejtetted el azt a hölgyet, kit Pármai Elzának hivtak.

—Mit tudsz róla… Mit akarsz mondani?—viszonzá komor hangon a gróf, kitérve a felelet elől, de láthatólag megriadva.

Hermance szomorúan, majdnem részvéttel tekintett rá, mert nincs borzasztóbb, mint ha két együtt élő ember, különösen házastársak között, a gyöngédség és szeretet szenvedélybe megy át, mely képes az őrjöngésig fokozódni s a végletekig harczolni egymás ellen.

—Mindent!—viszonzá pillanatnyi habozás után.—Engedd el, hogy részletezzem feleletemet. Ez a szó kifejez mindent, sőt arra kérlek, hogy mindazt, mit én saját erőmből el tudtam hallgatni, titkolni hosszú évek során, segítsd te is elhallgatni továbbra is—örökre!

De Bertalan gróf sokkal izgatottabb volt, sem hogy e kérelem okszerüségére hallgatott volna.

—Mivel vádolsz? Akarom tudni gyanudat, hogy azt megczáfolhassam.

Hermance nyugodt méltósággal s tagadólag rázta meg fejét.

—Ha remélném, hogy az lehetséges, elmondanék mindent apróra. De fáj a szivem pirulni látni, s újra kérlek, ejtsük el e meddő tárgyat.

—Ezek nagy szavak, beillenének a szinpadon egy drámai jelenetbe, de én nem akarok komédiát játszani. Mondd el, mit tudsz erről a hölgyről, kinek arczképe megfoghatatlan módon került a komorna szobájába.

—Jó, ha okvetetlen kivánod, megteszem,—viszonzá elhatározva magát Hermance, de oly megrovó, szemrehányó tekintetet vetve férjére, hogy az önkéntelen lesütötte előtte szemét s halk, bizonytalan hangon, de kihivóan mondá:

—Beszélj… Mondj el őszintén mindent.

—Én ezt az arczot, melyet a festvény ábrázol, nem ismerem,—folytatta a grófné—de ilyen lehetett az a beteg asszony, ki tizennégy év előtt egy könyörgő levélben magához kéretett, midőn még egészséges és viruló volt. Én már csak halálos ágyán láttam.

—Mit kivánt tőled és mit beszélt?

—Szeretetembe és pártfogásomba ajánlotta három éves gyermekét, s kért, hogy ne hagyjam azt árván, nyomorultan elveszni. Nemes vér folyik ereiben, mondá, s jó nevelés mellett hasznos tagja lehet a társadalomnak.

—És te?—kérdé félre fordítva fejét Eszthey.

—Megigértem és megtettem, a mit tőlem kért. Fölfogadtam a leánykát, kit, nem tagadhatom, abban a perczben gyülöltem, de neveltettem és később megszerettem. Anyja szomorú sorsa, kit, úgy tudom, meggyilkoltak, meghatott. Azonkívül megesküdtem gyermekeim boldogságára, hogy védője, támasza leszek s Isten látja, meg is tartottam, a míg tehetségemben volt!

—És él a gyermek?

—Él! Ma tizenhetedik évében van s szép, mint a viruló rózsa és olyan nevelést kapott, mely a legmagasabb rangú hölgyet illeti meg…

—És ez a kép? Hogy jött ide…

—Azt kell hinnem, hogy az ő sajátja lehet, ő veszítette el, mert pár órát itt töltött a palotában, az Ernesztine szobája mellett levő szobában volt elhelyezve.

—Titokban?

—Természetesen. Kénytelen voltam őt idehozni, mert ott, a hol addig volt, nem akarták tovább megtürni. Másnapra az volt a tervem, hogy keresek neki biztos helyet, hol otthont talál.

—De ő megszökött s elfutott a palotából. Miért?

—Azt nem tudom. Én nem beszéltem távozása előtt vele. Ernesztinnek fogalma sem volt arról, hogy távozott, ő látta őt utólszor, de mialatt aludt, a leány fölhasználta az alkalmat a távozásra.

—És hova ment?

—Azt sem tudom—viszonzá a grófné elpirulva a kiejtett valótlanság miatt, mit készakarva ejtett ki.

—Nem kerestetted?

—De igen, azonban nem jöttem nyomára hollétének.

Eszthey pár pillanatig küzdeni látszott magával s habozni azzal, mit mondani akart.

Azután nejéhez lépett, lehajolt hozzá és megölelte, mondván:

—Te nagy jellem vagy, Hermance s én eltörpülök melletted… Képes volnál megbocsátani? Hisz’ esküszöm, hogy szivem mindig a tied volt.

—Azt nem hiszem, Bertalan, de én szeretlek téged s viseletemből láthatod, hogy megbocsátottam.

—Majd egyszer, máskor, ha mindketten nyugodtabbak leszünk, elmondom neked azt a történetet, mit csak félig ismersz és abból nem itélhetsz. Légy elnéző irántam. Bár érzem, hogy nem érdemlem meg jóságodat.

De Hermance zokogva borult férje keblére, ki meleg csókokkal halmozta el homlokát, ajkát, haját és sokáig tartották átölelve egymást…

Vajjon eszébe jutott-e a franczia kódex 324-ik paragrafusa, melyről Enyingi gróf beszélt akkor az este ugyanebben a teremben, előadva barátja, Solmage márki történetét, ki nejét megölte hűtlenség miatt…

A férfi öl. A nő megbocsát!

XVI.

Alig egy óra mulva, hogy Esztheyné elhagyta Obrenné lakását, az sietve vett kalapot és felöltőt magára s ment a Vadász-utczába Holcsi ügyvédhez, kit otthon talált, de ki őt nem az irodában fogadta, hanem átment vele lakására, hol háboríthatatlanul beszélhettek.

—Mi hoz hozzám ily szokatlan időben?—kérdé Holcsi, levéve sötét szemüvegét, mit leginkább arra használt, hogy szeme kifejezését és arczának netáni változását eltakarja.

—Nem valami kellemes hirrel jövök, a mi különben érthetetlen előttem s tőled kérek fölvilágosítást vagy inkább magyarázatot arra.

—Halljuk, mi az?—kérdé az ügyvéd látható nyugtalansággal, mert az oly ember, mint ő, minden váratlan eseményre megdöbben.

—Eszthey grófné volt ma nálam, s kijelenté, hogy ő nem akar többé tudni Dóziáról. Átengedi őt azoknak, a kiknél jelenleg tartózkodik, s nem fogja többé kutatni hollétét.

—Hohó! Ez valami új s mivel okolta meg elhatározását?

—Tulajdonképpen semmivel. Elmondta, hogy Dózia háládatlan volt iránta stb., de hisz erről már azelőtt is beszélt, s szerintem elhatározásának valami mélyebben fekvő okának kell lenni, mit én nem tudok kitalálni, s tőled szeretném azt megtudni.

—Nekem fogalmam sem lehet róla; te jobban ismered őt, sőt nagy bizalmat mutatott irántad, midőn Dózia származását elmondta… Nekem éppen úgy megfoghatatlan ez a dolog, mint neked, annál is inkább, mert mikor utólszor nálam volt, lázas érdeklődést mutatott iránta.

—De ez még nem minden, a mit mondani akarok. Sokkal veszélyesebb ránk nézve az, hogy tudja, miként testvérek vagyunk, mit én mindig titkoltam előtte.

—Megtudta összeköttetésünket?—kiáltott föl rémültem Holcsi.—Kitől és mikor?

—Úgy látszik a legutolsó időben, de hogy kitől és mi módon, arról nincs fogalmam, sőt azt is tudja, hogy Somorjayné is nővérünk.

Az ügyvéd álmélkodva s összeránczolt homlokkal hallgatta Obrenné előadását. Nagyfokú nyugtalanság látszott rajta, s gyors léptekkel járt föl és alá a szobában.

—Ez rossz hír, Lujza, nagyon rossz hír,—mormogta fogai között.—Ki mondhatta meg neki, hisz senki sem tudta rokonságukat, s különösen Somorjaynéval, ki soha sem jön hozzám, vagy intézetedbe.

—Csodálatos és megfoghatatlan!

—És te azt hiszed, hogy ennek következtében mond ő le Dózia kereséséről? De hisz az nem lehet hatással az ő vele való viszonyára.

—Azt nem is hiszem, sőt mint láttam, messze terjedő következtetést von le ezekből a dolgokból a multra nézve, s nem hittem volna oly találékony eszünek.

—Miféle következtetéseket?—kérdé mindjobban meglepetve Holcsi s nővére előtt megállva.

—Nyiltan kimondta, hogy mi Dóziát már születése óta ismerjük, s mindaz, mi vele történt, egy általunk szőtt terv szerint ment végbe.

—És te mit mondtál neki?

—Mit mondhattam volna? Tagadni a tényt, hogy testvérek vagyunk, lehetetlen volt, s csak gyanusabbá tette volna a dolgokat.

—Tehát bevallottad neki?

—Természetesen! Sőt azt is beismertem, hogy te Dóziát kis gyermekkora óta ismered anyjával együtt.

—Szerencsétlen, együgyű teremtés!…. Így teszed semmivé terveimet!— kiáltott föl bősz haraggal Holcsi.—Bolond, ki asszonyban bizik, valamennyi egyforma ostoba és megbizhatatlan.

—Esztheyné a rendőrséggel fenyegetett,—mondá síró hangon Obrenné,— ha nem leszek őszinte hozzá; azonban tőle nincs mit tartanunk, mert megigérte, hogy soha sem beszél rólunk senkinek, s Dózia hollétével nem törődik…

—És te ezt elhiszed neki?

—Szóról-szóra, mert láttam, hogy a mit mond, arra el is van tökélve. Sőt figyelmeztetett, hogy más valaki, a ki gazdag és hatalmas, kutatja Dózia hollétét, s ha jól el nem rejtjük, föl is fogja találni.

—Ezt mondta ő? És nem nevezte meg, ki az, ki a leányt keresi?

—Nevét nem említé.

—Nem is szükséges az, mert én tudom az illető kilétét!

—Te tudod, kit értett a grófné!—kérdé csodálkozva Obrenné.

—Tudom, de nem közlöm veled. Valamint semmit sem fogsz ezentul tőlem megtudni, mert nem vagy az a megbizható egyén, kinek tartottalak.

—Haragszol rám?

—Nem bizom benned, mert eljár a szád s nem tudod megitélni, mit és mennyit lehet bizonyos dolgokról mondani.

—Mi rosszat mondtam a grófnénak? Csupa ártatlan dolgokat… És ő nem is igen hallgatott rám, saját gondolataival volt elfoglalva, s a multtal alig látszott törődni. Egyáltalán Dózia iránt teljesen közönyösnek mutatkozott, mi, azt hiszem, neked nagy zavart idéz elő számításodban.

—Legkevésbbé sem! Én Esztheynére csak másodsorban számítottam, a főszemély a gróf… És ő már is dupláját igérte a lapokban megjelent kitüzött jutalomnak, ha nekem sikerül fölkutatni Dóziát. Ez tehát már jóformán kezemben van. Negyvenezer korona! Csinos kis összeg, mi? De nekem nem elég. Még más terveim is vannak, s miután az általam kihirdetett jutalom, huszezer korona, czélzata ily fényesen sikerült, remélem a többi is gazdag kamatot hajt számomra, mert nekem Dózia már sok pénzemben van, de sok jövedelmet is várok tőle.

—A grófot akarod megdézsmálni?—kérdé nevetve Obrenné.

—Természetesen. Ő az, a ki nagy szorongattatásban van, s azonkívül, úgy látszik, ragaszkodik ahhoz a gyermekhez, a kinek anyját szerette, s a kit oly váratlanul veszített el, mielőtt még ráunt volna.

—Hogy becsüllek, Kálmán, azt nem mondhatom, de bámulom számítási ügyességedet, a melylyel már vagyont tudtál szerezni,—mondá majdnem lelkesülten Obrenné.

—A becsület szép hangzású szó, de keveset jövedelmez, s mellette meghalhatunk éhen!—viszonzá Holcsi vállat vonva,—s azzal, hogy rossz a hirem, keveset törődöm. A kinek pénze van, becsülete is van, s ha terveim sikerülnek, fittyet hányok az egész világnak!

Obrenné elhagyta helyét. Erre az épületes okoskodásra semmit sem tudott mondani. Ő, a ki hosszú évek során leginkább fivére kegyéből élt, nem törődött azzal, honnét veszi az a pénzt, melylyel segíti, és kivéve, hogy olykor szemébe mondta tetteiről véleményét, nem sokat gondolt azzal, miféle életmódot folytat az, csak olykor óvatosságra inté, a mit az gúnyos felsőbbségi mosolylyal fogadott.

Obrenné rövid búcsú után az ajtó felé indult, de midőn az föltárult, a szobaleány, a ki jelenleg Zsófi helyét tölté be az ügyvéd házánál, levéllel kezében lépett be.

—Egy hordár hozta,—mondá, átnyujtva a levelet,—s azt mondta, hogy az irodából ideküldték őt, mert sürgős van a boritékra irva.

Holcsi nyugtalanul vette át a nyujtott levelet, mert, mint mondtuk, ő mindig nyugtalan volt, ha valami váratlan dolog érte… És a sürgős szó izgatottá tette.

Obrenné állva maradt az ajtó közelében, melyen a leány távozott, s várt, míg fivére olvasott, ki végigfutván a sorokat, dühös káromkodásban tört ki, midőn a levél tartalmát végigolvasta.

—Megőrültek ezek az emberek? kiáltott föl, nővérének nyujtván a levelet, mely a következőket tartalmazta:

Tisztelt Ügyvéd Úr!

Ne tegyen kérem semmit abban az ügyben, melyről beszéltünk, s én ama fiatal leány keresésével megbizva önt, negyvenezer koronát igértem jutalmul, ha azt föltalálja.

Meggondolva a dolgot, nem sokat törődöm ama leány hollétével s visszaveszem igéretemet és kérem, hogy együtt lefolyt párbeszédünket meg nem történtnek tekintse, ki maradtam őszinte hive

Eszthey Bertalan gróf.

—Hisz ez majdnem szóról-szóra ugyanaz, miket nekem a grófné ma mondott Dóziáról!—kiáltott föl Obrenné.—Ez igazán különös és megfoghatatlan.

—Mondd inkább, gyalázatos kijátszása terveimnek,—fakadt ki villogó szemekkel Holcsi.

—Valaminek történni kellett a házasok között.

—Azt nem gondolnám.

—Nem lehetséges az, hogy Dóziát föltalálták?

—Az ki van zárva!

—Hol van ő jelenleg?

—Elég, ha én tudom, mint mondtam, rád többé nem bizok titkot.

—Hát Isten veled,—mondá neheztelve s kurtán Obrenné és elhagyta a szobát, hol az ügyvéd dühösen sétált föl és alá s tünődött, mit tegyen e nem várt és előtte megfoghatatlan fordulatra, mi terveit és számításait teljesen tönkretette.

De volt még egy reménysugár! Oroszlay Jakab…

Tanuja lévén a közte és Dózia között történt összejövetelnek Tornyoson, látta, hogy a gróf szerelmes a leányba, s most ezt az érzést kellett kiaknáznia és kezeibe játszani neki Dóziát, csak azt nem tudta, mi czélja van annak vele, mert hogy feleségül akarja venni, azt a legvérmesebb reményekkel sem gondolhatta, de mindamellett óvatosan akart eljárni az ügyben.

Új tervet kellett készítenie, de előbb megtudni az okát, a mi a házaspárt majdnem egyszerre lemondatta Dóziáról, a kit hosszú évek során rejtegetett Esztheyné férje előtt, az pedig szüntelenül kereste.

Eddig oly kitünően sikerült zsarolási terve, s most, a midőn a végéhez közelgett, dugába dől számítása, oly váratlanul rabolták meg a sikertől, hogy szeretett volna tombolni dühében, de okszerübbnek látta nyugodtan elmélkedni a történtekről és a jövőről, s addig nem fordulni Oroszlay grófhoz, a míg Esztheyvel nem beszél, a kit sokkal együgyübbnek tartott, mint hogy az, ha ő találkozik vele, el ne árulja, a mit megtudni szándékozik tőle.

Azt, hogy Oroszlay és Enyingi ez idő alatt miféle tevékenységet fejtettek ki Dózia föltalálására nézve, természetesen nem sejtette, a kik e közben beszéltek egy Enyingi által ismert s általa ajánlott detektivvel, s elmondván annak a szóbanforgó ügyet, megbizták a kutatással.

Tiz nap mult el azóta, és Kardos Mihály detektiv már sorra járta mindama helyeket, a hol a grófok előadása szerint valamit megtudni remélt az eltünt leányról, és nem is fecsérelte hasztalanul idejét, mert különös fölfedezésekkel érkezett Oroszlay palotájába, a hol a két barátot együtt találta, a kik éppen ő róla beszéltek, találgatván, hogy miféle eredményt ér el megbizatásában.

XVII.

Genfben a mesés szépségű tó partján emelkednek a legismertebb és legelegánsabban berendezett szállodák.

A ki nem ismeri ezt a várost, Helvéczia gyöngyét, annak hiába irnánk le annak szépségeit, mert bármily ragyogó irály sem birja visszaadni azt a hatalmas benyomást, mit annak látására érzünk.

Hemzseg ott az idegen utazó télen és nyáron, sőt az évnek minden szakában s vissza-vissza térnek mindazok, kik egyszer fölkeresték, mert úgy nagyszerű fekvése, mint bájos vidéke által újra és újra megkápráztatja a szemet.

Legnagyobb számmal angolok tódulnak a szépségéről hires városba, s mindenki igyekszik ama fogadók egyikében kapni lakást, a melyek a tó partján állnak, s ablakai annak sima tükrére birnak kilátással… Méreg drágák ezek a szállodák, s csakis gazdag emberek birják megfizetni, s ezek közé tartoznak az angolok, amerikaiak, a kik éppen azért mindenütt szivesen látott vendégek, mert sok a pénzük.

Eme szállók egyikének erkélyén ült egy bájos alkonyon két fiatal leány, Lamberth Klára és Dózia, kik hosszú utazás után itt vettek állandó lakóhelyet és Holcsi utasítása szerint nem volt szabad onnét távozni addig, míg ő arra engedelmet nem ad nekik.

De szivesen is maradtak. Különösen Klára, ki elfogulatlanul és boldogan élvezte az utazást, míg Dóziáról nem lehetett ezt mondani, mert ő többnyire szomorú volt és kínzó sóvárgással töltötte napjait, bár ő is élvezte az utazást.

De a mi igen kellemetlen volt neki, hogy észrevette, miként Klára folytonosan figyeli, sőt ellenőrzi tetteit. Soha egy pillanatra sem hagyta egyedül s lehetetlen volt neki észrevétlenül egyetlen sort is írni, vagy levelet adni postára, ha csak be nem avatja őt titkába, mit Oroszlay a legszigorúbban megtiltott neki és fogalma sem volt arról, hogy barátnője tud az ő és Jakab gróf összejöveteléről s megmondani nem merte azt Jakab gróf tilalma ellenére.

Míg ő folyton szomorkodott, addig Klára elemében volt. Élvezte nemcsak a szép vidéket, de a fogadóban lévő idegenek társaságát. Zsófi helyett egy öreg kisérőnőt adott az ügyvéd melléjük, ki valamivel jobb volt a cselédnél, bár körülöttük annak teendőit is végezte, mind a mellett a látszat kedvéért velük evett a table d’ hôte-nál, bár Klárának nem volt szüksége garde de damesra, mert föllépése bátor, biztos volt s mindenki látta, hogy ő hármuk között az intéző és rendelkező, mi fiatalságánál fogva kissé feltünő volt.

Sokaknak a fogadó lakói közül találgatásra adott okot a három magyar hölgy kiléte és társadalmi állása.

De kifogás nem lehetett ellenük, bár azt is különösnek találták, hogy mindhárman különböző néven voltak az idegenek könyvébe beírva, annak ellenére, hogy szorosan összetartottak, mert Klára fizette a költségeket, s bőven költött, hogy okvetetlen gazdagoknak tarthatták őket, bár kiadásai miatt gyámatyjától nem egyszer kapott szidást és megrovó leveleket.

Azonkívül általánosan feltünt a két leány szépsége, mert Klára is igen csinos volt, Dózia pedig rendkívüli szépségnek ismertetett el. Mind a mellett nem látszottak azok közül valóknak, kikhez könnyen lehet közeledni s a futó társalgáson kívül senki sem jutott velük bizalmasabb viszonyba, soha senkit nem fogadtak lakásukban, bár az igen díszes és drága volt, három szobából állt s erkélye a tóra nyilt, mit Genfben igen nagy áron kell megfizetni.

Azokkal, kikkel megismerkedtek, csakis a szálloda társalgási termében jöttek össze, vagy az épületet környező parkban, hol nem egy fiatal ember várakozott megjelenésükre, hogy pár szót válthasson velük, vagy sétáikban kisérje őket.

Nyelvismeretét Dózia Obrenné intézetének, kitünő tanárainak köszönhette. Azonkívül kedve és tehetsége is volt az idegen nyelvekhez s így könnyen tanult és most annak jó hasznát vette, Klára kedvéért ő is résztvett a társalgásban, mind a mellett mindenki észrevette bájos arczocskáján s kedves ajkán azt a szomorú mosolyt és bánatos kifejezést, mely az utolsó időben, Magyarország elhagyása után, azon rendesen ült s vonásait sohasem hagyta el, de igen érdekessé tette.

Mint mondtuk, egy estalkonyon az erkélyen ültek s nézték a lassan tova tűnő napot, melynek végső sugarai pirosra festették a tó sima tükrét, melyen ide-oda siklottak a kisded csolnakok, díszes gondolák s élénk látványt nyujtottak a szemnek…

Társalgásukban Latorné, kit ők egyszerűen Terkának neveztek, lépett az erkélyre s névjegyet nyujtott át Klárának, melyen a következő állt:

KARDOS MIHÁLY

okleveles mérnök.

Ajánlva Holcsi Kálmán ügyvéd által.

—Ezt el kell fogadnunk,—mondá Klára.—Gyámatyámtól van ajánlva s nem utasíthatjuk el.

—Nagyon előkelő külsejű, csinos ember,—mondá Latorné tájékoztatásul.

—Fiatal vagy öreg?—kérdé Klára, kezében forgatva a névjegyet s újra és újra elolvasta a mi arra írva volt, mind a mellett némi habozás látszott rajta.

—Lehet negyven éves, vagy valamivel több,—viszonzá Latorné.

—Mondja, hogy szivesen látjuk s vezesse ide,—jelenté ki Klára egy pillantással barátnőjére, ki egykedvűen hallgatta a párbeszédet.

—Nem lehet elutasítanunk ezzel az ajánlattal,—mondá Klára.

Dózia helyeslőleg intett fejével.

Az idegen belépett. Csinos, intelligens kifejezésű arcza, urias öltözéke, magas, karcsú termete és udvarias meghajlása szimpatikusan hatott a leányokra, mit ő azonnal észrevett, sőt számítani látszott arra.

—Pár napra e városba szándékozván jönni ügyleti dolgokban, Holcsi úr szerzett számomra útlevelet, melyre ugyan alig van szükség, de mégis jobb, ha azzal el vagyok látva, s egyszersmind szíves volt megemlíteni, hogy kegyetek szintén itt időznek,—kezdé Kardos,—sőt ajánlatot is adott.

Klára üléssel kinálta meg őt.

—Hogy van gyámatyám?—kérdé, nem tudván valami jobbal megkezdeni a társalgást.

—Jól érzi magát. A napokban Tornyoson volt s elragadtatva érkezett vissza, mint rendesen, ha oda kirándul.

A leányok látták, hogy az idegen tájékozva van Holcsi életmódjáról, s ez Klárára nézve megnyugtató volt, ki kissé gyanakvó természettel birt, s feltünt neki, hogy a «mérnök úr» le nem vette szemeit Dóziáról.

—És meddig marad Genfben kegyed?—kérdé a vendégtől.

—Pár nap alatt elvégzem ügyeimet, mert sietnem kell haza, vagy jobban mondva Zalánczra, hol Oroszlay gróf új birtokát fogom fölmérni és beosztani.

Dózia e névre elpirult, mit úgy Klára, mint Kardos észrevettek, s ez utóbbi önkéntelen elmosolyodott.

—Meg van elégedve a gróf birtokával?—kérdé Klára.

—Azt hiszem, igen! Nagy építkezéseket szándékozik ott létre hozni, s majdnem hetenkint kirándul oda Enyingi gróffal.

—Nem lakik ott? Azt hittem, ott tölti a nyarat,—kérdé Klára.

—Úgy is szándékozta tenni. De gondolom Angolországban van valami teendője, s talán néhány hónapra már el is utazott.

A leányok mindinkább meggyőződtek, hogy vendégük nemcsak Holcsit ismeri, de a szomszéd gróf terveiről is tájékozva van.

Dózia arcza megélénkült e társalgás alatt, s elveszté közönyös kifejezését, melylyel a vendéget fogadta.

—Most nagyon szép lehet az a vidék,—mondá önkéntelen sóhajjal.— Erdő, mező másodvirágzását ünnepli.

—Csodálom, hogy önök oly hosszú ideig távol vannak onnét,—mondá a mérnök.—Úgy tudom, már hetek előtt eljöttek.

—Négy hete, de most már haza készülünk,—mondá élénken Klára.

—Gondol még olykor Obrenné intézetére?—kérdé Kardos, Dóziához fordulva.

—Ritkán…—viszonzá zavarral és meglepetve a kérdett.

—Én pár hét előtt voltam nála, kis hugomat adtam az intézetbe, s akkor említé Obrenné, hogy önök mindketten több évet töltöttek nála.

—Csak Dózia, én mindössze pár hónapig voltam csak ott, a zárdában nevelkedtem, de ő kiskora óta Obrenné növendéke volt.

—És szeretett az intézetben? Hugom érdekében kérdezem ezt, ki nehezen szokik meg idegenek között a családi kör után.

—Nekem nem volt családom, s így nem veszítettem az ottléttel, sőt nyertem általa,—mondá halk, elfogult hangon Dózia.

—Tehát szivesen volt Obrennénál?

—Szerettem tanulni, s jól bántak velem.

—És mégis oly könnyen hagyta oda.

A leányok meglepetve tekintettek rá, s nem feleltek.

—Előttem teljesen nyiltak lehetnek,—mondá mosolyogva Kardos.—Tudom Dózia kisasszonynak jóformán egész élettörténetét, nemcsak Holcsi úrtól, de csodálkozni fognak, ha azt mondom, hogy őt magát is ismertem kisgyermek korában.

—Engem ismert, mint kisgyermeket?—kérdé Dózia a legnagyobb meglepetéssel.

—Ismertem anyját, ki halála előtt kegyedet Eszthey grófné gondjaira bizta.

—De hát ki ön? Mindent tud multamról s én soha sem hallottam nevét?— kiáltott föl nagy izgatottsággal Dózia elhalványodva, mialatt Klára nyugtalanul mozgott helyén.

—Ez nem valami különös,—viszonzá mosolyogva Kardos.—Szüleimmel a szomszédban laktam, s mintegy tizennégy éves fiú voltam. Kegyed akkor három éves lehetett. Nem emlékezik abból az időből semmire?

—Semmire!—sóhajtá Dózia.

—Egy csinos lakásra, hol anyja esténkint lámpa világa mellett dolgozott, gyermeke ruháit igazgatva.

—Mintha rémlenek előttem valami,—rebegte Dózia szemeit a levegőbe függesztve, s arczán látszott, hogy emlékező tehetségével küzd, a régen multba akarván tekinteni.

—Honnét tudja ön mindezeket?—kérdé nagyfokú ijedtséggel és nyugtalansággal Klára.—Kérem, Kardos úr, ne mulattasson bennünket regékkel, minek nincs más czélja, mint hogy barátnőmet fölizgassák. Remélem, nem azzal a szándékkal jött ide.

—Isten mentsen, de jól esik a multról beszélnem. Kedves emlékeim vannak ahhoz fűzve s nem tudtam, hogy Dózia kisasszony előtt ismeretlen az,—viszonzá hangjában élénk sajnálkozást fejezve ki a mérnök.

—Beszéljen, kérem, beszéljen!—kiáltott föl Dózia kérő hangon.

—Megengedi, kisasszony?—kérdé a vendég Klárához fordulva.

—Sőt egyenesen eltiltom! Miért fölkavarni a multat, van a jelenben elég érdekes beszédtárgy.

—De nekem még soha sem volt alkalmam anyámról hallani,—mondá hévvel Dózia s szép szemébe könyek gyültek.

—Nem, nem, megtiltom önnek, hogy folytassa megkezdett beszédtárgyát,—jelenté ki szigorúan Klára.—És meg vagyok győződve, ha gyámatyám tudta volna, hogy ilyenekkel mulattat minket, nem ajánlotta volna önt hozzánk.

—Ellenkezőleg, ő fölhatalmazott erre,—füllentett Kardos merészebben s nagy nyugalommal.

—Az lehetetlen.

—Miért kételkedik abban kegyed. Vagy valami titok lappang a mult eseményei alatt?

—Az nem,—viszonzá láthatólag megzavarodva Klára,—de miután gyámatyám arról sohasem beszélt nekünk, azt hiszem, nem bizott meg idegent, hogy ezeket Dóziának előadja.

—Nem beszélt, mert maga sem tudott róla. Legujabb keletű dolgok ezek s Holcsi úr egyenesen megbizott, hogy tudakoljam meg Dózia kisasszonytól, nem emlékezik-e arra az időre, midőn még anyjánál volt.

Klára halotthalványan ült helyén és nem tudta, mit gondoljon e konokságról.

Az idegen férfi a legnagyobb nyugalommal és biztossággal adta elő állitásait s modora, külseje majdnem bizalmat gerjesztő volt. Viselete kifogástalan úri emberre vallott és mégis oly lehetetlen, teljesen megfoghatatlan volt előtte, a miket az nekik beszélt.

—Ne hallgasson Klárára!—kiáltott föl heves, sürgető hangon Dózia s közelebb húzta hozzá székét.—Beszéljen a multról, emlékeztessen egyre-másra abból az időből, melyre sohasem gondoltam s érzem, hogy emlékezőtehetségem derengeni kezd…

A vendég kérdő pillantást vetett Klárára, kinek arcza nemcsak nyugtalanságot, de határozott félelmet árult el.

—Nem tudom, mit gondoljak önről,—rebegte teljesen megzavarodva.

—Semmi különöst!—kiáltott föl nevetve Kardos.—A véletlen összehozott Dózia kisasszonnyal, kit kis gyermek korában szerencsém volt ismerni. Családja jó volt az én családommal s azt hittem, örömmel hall valamit a multból.

—De mily örömmel,—mondá hévvel, ragyogó arczczal Dózia, megrovó pillantással Klárára, ki majdnem megdermedve ült helyén.

—Nos, hát kutasson kissé emlékeiben. Semmit sem emlékezik anyjára?

—De igen, homályosan. Magas termetű, s azt hiszem, szép asszony volt.

—Úgy van. És játszótársaira, kikkel gyakran mulatott egy ház udvarán, eperfák árnyékában?

—Arra nem emlékezem,—viszonzá szomorúan Dózia.

—Egy napon elvitték egy beteg asszonyhoz, ki ágyban feküdt. Később egy szép fiatal úri hölgy jelent meg a kisded szobában s megsimogatta haját, ölébe vette és megigérte, hogy szeretni, pártolni fogja.

—Eszthey grófné?—kérdé érdekkel Dózia.

—Emlékezik rá?

—Abból az időből nem, de később gyakran volt alkalmam őt látni.

—Mikor találkozott utoljára vele? Mert csakugyan ő volt, kiről beszélek.

Dózia elpirult s zavarral mondá:

—Majdnem négy hónapja mult.

—Amaz este, midőn elhagyta az Eszthey-palotát?

A leányok tágra nyilt szemekkel néztek rá.

—Ön azt is tudja?—kérdé Dózia csodálkozva.

—Holcsi úr mindent elmondott nekem.

Klára nem tudta, mit gondoljon. Mindazt, mit eddig a legnagyobb titokban kellett tartaniok, tudta ez az idegen ember, kinek ő még nevét sem hallotta soha kiejteni Holcsi által.

—Most láthatják, hölgyeim,—mondá mosolylyal Kardos,—hogy Holcsi úr mily őszinte és bizalmas irántam, s most azt szeretném tudni, hova szándékoznak innét menni?

—Nincsenek terveink,—viszonzá Klára,—addig maradunk itt, míg gyámatyám másként rendelkezik velünk s tudatja, hogy mit tegyünk.

—Ősz felé közeledik az idő s nekem úgy bebeszélt Holcsi úr, hogy legközelebb visszahivja önöket.

—Erről utolsó levelében nem tett említést, s alig hiszem, hogy az volna terve.

—Mikor kapta kegyed utolsó levelét?

—A napra nem emlékezem.

—Nem lenne szíves megnézni a levelet, érdekelne tudni annak keltét?

—Mi végre?

—Hogy utolsó találkozásunk előtt, vagy utána küldte-e el tudósítását?

Klára elhagyta helyét s bement a szobába a levelet elhozni, de alig hogy eltünt az erkélyről, Kardos gyorsan húzott ki zsebéből egy összehajtott papirost és Dóziának nyujtva, mondá:

—Olvassa és rejtse el ezeket a sorokat. A mit meg nem mondhattam barátnője előtt, azt megtudja azokból. De legyen óvatos.

Dózia meglepetve vette át az iratot s gyorsan zsebébe rejté. Midőn Klára visszajött, nyugodt társalgásban találta őket, a vidék szépségéről beszéltek.

—Ime,—mondá Kardosnak nyujtva a levelet, ki azonban csak a dátumot látta azon, mert az óvatosan volt összehajtva, hogy tartalmát ne lehessen elolvasni.

—Szeptember tizedike,—olvasta Kardos,—tehát öt nap előtt… És most kegyeikbe ajánlom magamat.

—Már megy?—kérdé Dózia sajnálattal hangjában.

—Nagyon is hosszúra terjedt látogatásom, de ha megengedik, elutazásom előtt még tiszteletemet fogom tenni.

—Szivesen látjuk,—viszonzá hévvel Dózia, míg Klára csak fejével intett s a vendég elhagyta az erkélyt és pár percz mulva látták őt a ház előtt elmenni s a tó felé haladni.

—Különös ember,—mondá Klára, gondolkozva kisérvén őt szemével.—Nem hittem volna, hogy gyámatyám valaki iránt ily bizalommal lehessen, ismerve az ő zárkózott természetét.

—Talán nagyon régi ismerőse.

—Nagyon régi nem lehet, mert arra még fiatal!

—Rám azt a hatást tette, hogy igen komoly ember, kiben lehetne bízni.

—Nekem nem tetszett a szeme… Tekintete éles, mintha az ember lelke mélyére akarna látni, s pillantása gyors és nyugtalan. De még ma írok gyámatyámnak s megkérdezem tőle, ki ez a Kardos nevezetű mérnök.

—Várj pár napig,—viszonzá érthetetlen nyugtalansággal Dózia.—Ez az úr azt mondta, hogy haza hívnak bennünket, s így legközelebb kell érkezni levélnek.

Klára figyelmesen vizsgálta a beszélőt, valami szokatlan kifejezést látott arczán. Maga sem tudta, mily irányban, de különös gyanura gerjedt, azonban nem tudván azt határozott formába önteni, mondá:

—Igazad van, megvárom gyámom levelét—s ezzel távozott az erkélyről, de szobájában azonnal a levél írásához kezdett, mit még aznap el is küldött Holcsinak.

Dózia élénk tekintettel kisérte távozását, s midőn az eltünt az erkélyről, lassan elővette zsebéből a levelet s a következőket olvasta abban.

Szeretett drága Dóziám!

E levél átadója az én megbizásomból megy önt keresni, s bárhol találja is, bizzék benne, s ha lehetséges, szóval vagy pár sorral válaszoljon nekem, kinek érthetetlen az ön gyors eltünése és rettegve gondolok arra, hogy valamely cselszövénynek lehetne áldozata… Holcsi nagyon rossz ember, s képesnek tartom őt mindenre, és gyámleányában sem bizom, kérem, óvakodjék tőlük!

Mihelyt Kardos hirt hoz nekem önről, azonnal sietek fölkeresni, mit nem kell mondanom, hogy ön nélkül nem kell nekem az élet, s jóban, rosszban örökre híve marad

Oroszlay Jakab.

Dóziának könyek gyültek szemébe e sorok olvasása alatt. Kedves ajka boldogan mosolygott, s miután megcsókolta a levelet, ujra zsebébe rejté és gondolkodott, hogy adhatna hirt Jakabnak, mit eddig lehetetlen volt tennie.

De remélte, hogy még fölkeresi őket a gróf megbizottja s akkor valami módon kezébe csusztatja annak a választ, bár alig volt reménye, hogy Klára szemét kijátszhassa, kin valami gyanut vélt észrevenni, bár nem lehetett annak semmi alapja, mert mind az valószinü volt, mit Kardos beszélt.

Azonban hasztalan várta másnap, harmadnap az idegent, az többé nem mutatta magát, de az ügyvédtől érkezett levél, melyben az egyetlen szóval sem említette a mérnököt, s Klára e miatt nagyon nyugtalan volt és valami—Dózia előtt érthetetlen félelem látszott rajta…

XVIII.

Utolsó előtti fejezetünkben említettük, hogy Kardos detektiv jelentette magát Oroszlay Jakabnál, s midőn belépett, a házi urat és Enyingi grófot együtt találta.

—Hoz valami jó hírt, Kardos, éppen magáról beszéltünk, s mindketten érthetetlennek találtuk, hogy oly hosszú idő óta nem ad hírt magáról.

—Oh, gróf úr, azóta nagyon messze jártam,—viszonzá hamis mosolylyal a detektiv.—Képzeljék, Genfben voltam.

—Genfben! És mit keresett ott?—kiáltott föl csodálkozva Oroszlay.

—A mit rám biztak, a két fiatal hölgyet… És meg is találtam őket.

Jakab gróf izgatottan ugrott föl helyéről.

—Csakugyan? Találkozott velük?

—Hogyne! Holcsi Kálmántól vittem ajánlatot, a mit, természetes, magam írtam.

—És sikerült bejutnia hozzájuk?

—Sőt szivesen láttak, mint mérnök szerepeltem, ki ügyekben jár Genfben, s ügyes manipuláczióval méltóságod levelét is kezébe juttattam Dózia kisasszonynak. Választ azonban nem hozhattam, mert kétszer fölkeresni őket veszélyesnek tartottam.

—Beszéljen, beszéljen! Mondja el, hogy jött nyomukra a hölgyeknek?

—Igen egyszerűen, sőt fáradtság nélkül, mert a véletlen, mely ilyféle dolgokban nagy szerepet játszik, kezemre járt és Zsófi, a volt szobaleány által tudtam meg hollétüket.

—Fölkereste Zsófit?

—Ott lakik Holcsi házában egy kis hónapos szobában és figyel minden jövés-menésre. Tudattam vele, ki vagyok, s hogy gróf úr megbizásából jöttem hozzá, a mit ő különben már tudott.

—Én mondtam neki, hogy föl fogja keresni s hogy bizalommal lehet magához.

—Midőn beléptem hozzá, több levelet tartott kezében, melyet a levélhordó hagyott a házmesternél Holcsi számára, valószinűleg restelvén fölfáradni az emeletre s Zsófi a levélborítékokat vizsgálta, melyeknek egyikén genfi postabélyeg volt.

—Ez Klára kisasszony írása,—mondá, átadván a levelet.

—Bizonyos ebben?—kérdem a levelet jól szemügyre véve.

—Tökéletesen,—mondá ő.—Klára kisasszony írását jól ismerem, s megesküszöm, hogy ezt ő irta.

—Tud a házmesterné e levelekről?—kérdem.

—Nem! Ő nincs itthon s nekem adta azokat a levélhordó.

—Föl fogjuk bontani.

—Ha van bátorsága hozzá, tegye. Én nem mernék ilyet elkövetni,—mondá Zsófi s én percz alatt leszakítván a borítékot, a következőket olvastam. De ime, itt a levél.

—Nem fogja azt Holcsi megtudni?—kérdé Enyingi kissé nyugtalanul.

—Kitől? Hogyan? És ha gyanakodnék, annak lett volna nyoma a fiatal hölgyeknél, kiknek álmukban sem jutott eszükbe, hogy nem Kardos mérnök vagyok, kinek kiadtam magam. Elhitték, hogy az ügyvéd ajánlott, bár az idősebb hölgynél némi gyanut vettem észre, mi később eloszlott.

Oroszlay átfutotta a levelet, s a következőket olvasta abban:

Genf, Hôtel National

9/10. 1901.

Kedves gyámatyám!

Minden rendben van. Dóziát egy perczre sem hagyom egyedül s ő nem irhatott senkinek.—Meddig maradunk itt? Nem azért kérdem, mintha szeretnék elmenni, mert én nagyon boldog vagyok e városban. Jól mulatok, mit Dóziáról nem mondhatnék, mert ő folytonosan szomorú, s valami lázas nyugtalanság látszik rajta…