VALENTINE

REGÉNY

IRTA

SZÉP ERNŐ

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

Minden jogot fenntartunk.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1927.

Budapesti Hirlap nyomdája

– Csacsi, hisz így nem tudok inni!

S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros refosco, s úgy megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt.

Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat hajtja vigyázattal fent a kényes crêpe-georgette fölött, mert arra még egy harmatcseppnek se szabad esni.

– Te éédes. – Úgy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos.

– No, hát engedje, ezt az utolsó kortyocskát. Nem bánt.

– Nem, nem… – olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a széken hencegősen. Roppant örül a sikernek.

– Isten bizony! – a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon.

Máris kapja vissza a széket maga alatt a könnyű rózsaság és leteszi a poharat és leadja lassan a jobbkezét az elébe nyúló sötét tenyérre, mint hogyha világos szirom hullana vaslapátra. S nevetős szemei lemerülnek azokra az óriási férfiujjakra, akik egyenkint ágaskodnak és óvatosan maguk közé pántolják a fehér kézfejet, melegen és ércesen.

– Maga a legeslegnagyobb bolond ezen a világon.

Maga Kant se vette volna rosszabb néven ezen a helyen ezt a véleményt, mint az én emberem, aki csukódó szemmel hajolt e felé a bortól vizes szájacska felé s elandalodva hagyta rá hogy:

– A legeslegeslegvilágon.

Mert ez a hely egy rózsaszínű sarok volt a híres Danieli-hôtel éttermében, Velencében…

A kosztoló szála már egészen üres volt, csak ez az egyetlen emberpár szerepelt itt a Louis XVI. stilű paradicsomban. A kígyó hálistennek nem volt jelen, hogy irigy nyelvét kinyújtsa rájok; csak az őrszemes cameriere állott ott messzire a falnál a bejárat mellett és az is inkább kifele nézegetett, mint befele. De varázsos édes az ilyen késő esti magány egy étteremben azoknak, akik az ezerötszáz millió földi lélekből senkire se kiváncsiak, csak egymásra. A csillárok a csöndben a maguk eszméletlen ünnepét űzik a gyöngyfényű falakon. Ők, az az Ádám meg Éva a sarokban, akik némán össze vannak fogózva kezükkel és nézésükkel, ők idegen világításban derengenek, mintha extra hold sütné az ő kikülönített kicsi világukat. Az alvatag fényű lámpa az asztalon, amelynek ombréselyem ernyője a magnolia-fehérjéből felhangolódik a kamélia pírjáig. És azok a túlzott azaleák, amelyek minden estére frissen érkeznek Rómából a Pincio kertészetéből, mintha csudára most hajtottak volna a karcsú kristály torkából, az ő udvarlásukra, úgy hajtják a férfi meg a nő felé kettészakadt csomóval azokat a szederjesre varázsolt lángszín fejeiket. És a különc kis flóra mellett saját levegője van a kis asztalnak, egy kinyomozhatatlan vegyületű parfum, az ott lappang azon a kezen, azon a selymen, azon az oldalt fésült sárgaréz hajon; attól a parfumtől, amelynek Mon âme az ábrándító párizsi neve, nem győz a plastron fölfelé feszülni, hogy a maga lelkének a tengerfenekére szíhassa, vagy még annál is mélyebbre. Fentről vagy alantról vagy a falból vagy honnan alig igaz hegedűszó lopózott egy pár perc óta hozzájuk; most elalélt egészen; és a csöndnél is nagyobb csöndben gyönge madárhangocska nyilallik:

– Jönnek.

Én nem is mertem jól odanézni, nem állok jót érte, hogy a fejük nem volt egy pillanattal előbb összeragadva… a férfifej hátra kapódott és aztán úgy csapta vissza a szemöldökére esett hajcsimbókot, mint a diákkorban, mikor a könyvéből nézett föl.

A főfő cameriere siet oda feléjök, két pincérrel a háta mögött, a blokján egyet hanyatt lapozva. Persze, hiszen ők szóltak öt perccel ezelőtt, hogy fizetni akarnak.

A férfi fölragyog a mindig üdén mosolygó s mindig mélyen elmerült nemzetközi képű főpincérre, ki diszkrét meghajlás után a két fülét átadja rögtön a két halk szavazóbírónak és lehajtott fővel gyorsan megszövegezi a plajbásszal az ítéletet. Míg ez a kurta tárgyalás végbemegy, a férfi-vádlott a legbarátságosabban figyeli azt a fényhirat, melyet a csillár vert a főpincér brijjantinos fésülésén, aközben pedig a térde mellett ott szorongatja a kezében a vádlott-társa kezét, akár a gyerek a fiaverebet, akit ő fogott és akit olyan nagyon jó minden pillanatban érezni, hogy megvan, megvan és nem fogom elveszteni.

Az elnök úr, vagyis a főpincér meglett az írással, lekötelezetten bókol a világos eton-nek meg a nehéz barna választéknak, s felfrissült mosolylyal hátrál a blokkot maga mögé kanyarítva, mint ahogy már a tizedik estén teszi, mióta ez a külföldi pár ezt a sarkot megszállotta, csak ma véletlenül nem franciául, hanem angolul jut eszébe magát ajánlani:

– Thank you, sir. Good night.

Tizenegy óra.

Oly türelmetlenül lesi a nagy fiú, hogy a karcsú fehér ujjak beleszorítsák azt a cigarettet a hosszú zöld émail-szipkába; már gyufát rántott elébe s ott tartja meredeken a kis beteg viaszszálat, aki rögtön lekonyul, mikor meggyujtják.

– Menjünk haza, Tin.

Haza, fel a második emeletre, a loggiára, ahol a holdat szokták tisztelni kettesben.

A cigarett tüzet kapott és a rouge-os szájacskából az első füst közt melegen és édesen jön a sóhaj a férfi felé:

– Úgy szeretnék már egyszer a bárba lemenni.

– A bárba? – kicsit belecsudálkozott a szóba a férfi, mintha hirtelen nem tudná, mi is az a bár?

– Nem is láttunk még itt semmit az életből. – Megcirógatta sürgősen a férfi térdét. – Csak egy kicsit. Gyurka…

A férfi rátapasztotta a tenyerét arra a drága hizelgő kicsi kézre lenn, és csak ingott a feje jobbra-balra az élvezettől, hogy ezek a kék szemek mily angyali gyöngéden tudják a kérvényező hangocskának a pártját fogni.

– Te édes éhédes édes.

– Jó? – s máris libbent föl a székről a rózsaszín pillangó.

– Jó, jó… – hát hogyne volna jó, de milyen jó, hogy valami tőlem függ és én megengedhetem neked, milyen jó, hogy nevetni hallak, mint a karácsonyesti csengettyűt, milyen jó, hogy a világra jöttem és itt leltelek és imádhatlak tégedet.

És mint az áldást, úgy adta a mosolygó vállakra azt a pehely szürke-mókus keppet és aztán indulóban keppestől odakarolta s hajolt lefele hozzá, s nyúlt a hetyke zöld szipka után: az most nagyon nem jó helyen volt az alatt a két pici bajuszformára szabott rouge alatt.

– Vigyázz…

– Vigyázok.

Ahogy vigyázni szokott egész nap a templomokban is, mikor az összes szentek és az összes angol öregasszonyok szemeláttára csókolja szájon ezt a védtelen gyöngeséget.

– Mindig tönkretesz! – és már jön ki a préselt velencei tasakból a tükrös aranyszelence meg az aranyos piros plajbász, korrigálni. Közben a gonosztevő a jobb karral magához szorítja a szegény kis mártirt, úgy viszi s nézi kimondhatatlan gyönyörűséggel ezt a cicamunkát. Nem tudom, mennyiért nem adná, hogy az a villogó orrocska hogy megfeszül ott a tükörben és hogy hogy iparkodik a felső ajak a crayon alatt lejebb és lejebb húzóckodni.

Kész. Akkor aztán a nő, hogy még egy támadásnak ki ne legyen téve, ügyesen elcsusszan a szorításból és kacagva szalad a szőnyegen előre, ez a hosszúlábú legény az ajtó előtt tudja csak a lebbenő keppnek a szélit elkapni.

No most rendesen kell viselni magukat a boldog gyerekeknek, ez már az emberek világa. Szép komolyan, amint illik a nehéz renaissance-mennyezet alá s a csendtartó márvány-oszlopok közé, úgy szállanak alá megmért lépésekkel egymás mellett a félemeleti lépcsőn, leadva az alvadt vérszín szőnyegnek a tekintetüket. Éppen csak hogy a kisujjukat merik összefogni itt a fenyegető mondain tündöklésben, és azt is csak a keppnek a diszkréciója mögött.

Végre most a hátuk mögött megsúghatom, kicsodák ezek a fiatal velencések. Hogy magyarok, azt nem kell mondanom, hiszen már odafenn méltóztattak a szavukat hallani. A szmokingot, akit Gyurkának hallottak szólítani, Békász György nagyságos úrnak tisztelhetjük, mellékfoglalkozására nézve mérnök; a főfoglalkozása szemmelláthatólag az, hogy legalább a kezét érintse minden percben ennek a mellette lábujjhegyen ereszkedő tündérnek. A tündér pedig az emberi világban úgy szerepel, mintha a Poóy Palya nyugalm. min. tan. őméltósága tulajdon leánya lenne, Poóy Valentine kisasszony… pardon nagyságos asszony, már idestova két hete Békász Gyurkának a felesége. Milyen természetes ez így, ugyebár, hogy egy nagy erős barna Ádám meg egy szépséges kis szőke Éva együtt lejtsenek szorosan az egymás oldalán a lépcső szőnyegén, meg a született virágos Földön. Olyan természetes és olyan szép és olyan csodálatos dolog ez. Ó de még milyen csodálatos, ha tudnák! Mert ezt a Békász Gyurkát még úgy hat héttel ezelőtt nem is tudom hirtelen hány tenger választotta el attól, hogy ilyen édesen játszadozzon Poóy Valentine-nel Velencében. Hírét se hallotta még hat héttel ezelőtt a jó Békász Gyurka ennek a legeslegdrágább teremtésnek, pedig híres kis lány volt Poóy Valentine, sem a Poóy Palyáék úri házának, bár ezt a házat is éppen elegen ismerték Pesten is, Budán is. Jaj hát ez valósággal moziba való, ahogy ez a pár cseléd összeteremtődött.

Igen, azt is úgyis el kell majd mesélni, hanem most már lent vagyunk a Danieli fafalú iszodájában. Itt is csend van és elhagyatottság, csak hátul a barman pultja előtt ül két bagolypápaszemes Harold Lloyd két nyurga zongoraszéken, roppant belemélyedtek az üvegek etikettjeinek a tanulmányozásába. A Danieli lakossága kint tanyázik a szomszédos hallban, bőséges nádfauteuilökben, a kicsi márványasztaloknál, a táncra való tisztás körül. Egy néger úr énekel banjo mellett a jazz-band közepén ülve, az óriás szürke kandalló előtt, olyan odaadással, amilyet ez a két tánc közt sziesztálva csacsogó társaság egyáltalán nem követelt tőle. A mieink éppen csak hogy átfutották a hall vörös damaszt meredekei alatt nyüzsgő gyöngysoros és plastronos népet, ott az ólommal szegett üvegkockákon keresztül, azután Gyurka odaszólt a barmannek két macedoine-ért és vitte Valentine-t hátra, hátra a sarokba, a lehető legmesszebb a világtól.

A kepp rózsálló velour bélése megint a szék hátát melengeti s B. Poóy Valentine ábrándba mosódó szemmel, a fejével gyöngén ütemezve hallgatja a banjo távol idegenből érkező pattogását. És édesen ocsúdik, mikor a barman elébük szolgálja a hüsítőt s nevetve kapja be a szalmaszál végét és belemegy az orrával a magas pohárba. Mint a kis gyerek.

Az ura még a jeget tördösi kanállal a macedoine-nak a színjátszó vizében.

– Édes?

– Maga. – A drága hang a szalmaszálba szaladt, az pedig sértődve fortyant egyet a lusta gyümölcsforgács közt.

Juj, visszakapta a fejét és kicsúsztatta a szalmaszálat.

Ezen egy métert kell kacagni.

Aztán az ember bekap egy bő kortyot és eltolja csalódottan a poharát.

– Auh! hogy lehet ilyen savanyúságot árulni.

– Nnh? – azon a szalmaszálon csudálkozik a nő; most éppen abban van, hogy egy szem cseresnyét fel tudjon szúrni vele.

– A dzsem is el van csapva. A narancs is. Meg az a djatti, amit úgy dicsértem… elmehettek koldulni, az összes dolcikkal együtt! Hogy nem szégyellik magukat.

– Bolond, mit akarsz?

Odadűl a könyökén az ember az álmatag mosolygó kék szemek alá:

– Téged, Tin. Csak téged.

– Szívem.

– Itt van, igen. Itt a mellemben. Mit szeretnék én… a virágokat a napsugarakkal megszorozni. Hát hogy tudjalak kiszámítani. Látod, mért nem matematikus lettem.

A szőke haj majdnem ráesik a gesztenyehajra. S az a törékeny szó mint elalvó babapötyögés hull a puha csücsörítésből:

– Mate mate ma te, ma… s holnap… akkor is te… mert csak te mindig míg csak mindig mindig… szeretlek.

Hüh! nem szabad!

Éppen köhögött egy hegyeset az egyik Harold Lloyd; valami nagyon kutya mixture-rel talált kikezdeni. S benézhetnek a hallból is minden pillanatban. Vissza a fejekkel, úgy, lassan, szépen. Érd be vele te megbabonázott emberfia, hogy újra birtokba veheted az asztal lábánál azt a másik kezet, azt a másik meleg életet, azt az öt ragyogó testszín körömélbe végződő boldogságos másik világrészt.

Valentine még utána súgta, mintha magyarul ez az ember nem is értene.

– Ik hou van je…

És még egyet zendült, azon a leggyöngédebb húron, amelyiket már nem lehetett a hárfára húzni:

– Tjintah…

Azt teszi mind a kettő: szeretlek.

Hollandúl, meg a szumatrai bennszülöttek nyelvén. Mind a két igét ettől a mestertől tanulta, ettől a Békász Gyurkától.

És a nagy tudós nem tud egy hangot válaszolni semmiféle nyelven, szegény feje, csak nyelni tud egyet, mert a szíve ki akart szökni a gégéjén.

A Valentine ujjait olvassa lent a reszketeg kezében, hogy ott van-e mind az öt hiánytalanul. Egész nap azt olvasta.

És lélegzik egy mélységeset és vad szemeket csinál és egy fenyegető háh!-val feléje fúj, de finoman, akár a kezdő szellő.

Valentine megrezzen, kapkodja a pilláit, odább-odább leng a feje, a két könyökét fellebbenti, úgy tesz, mintha el akarna szállani. Betanulta már ezt a játékot.

– Jaj, nem nem, maradj itt, drága pelyhecském.

Mindig megbánja, hogy el akarta fújni, visszakapja a szökő kezet, százegyet csókol rá örömében.

– Nézze már.

A hallban táncoltak. Az egész jazz működik, a középen egy féltucat frakk meg szmoking ölelte a lamée-kat, a georgette-eket, a tafotákat, a duvetine-eket, a kényes tangót hajlogatva tova. Emerről is, amarról is új pár jött elő, a fehér karok föllengtek a fekete vállakra, pillanatra veszteg maradtak a lábak és azután rá siklottak a sima zenére.

Gyurka is odanézett. Nem oda, hanem odább, túl a hall fényes imbolygásán, a tejes május-éjbe, a Danieli előtt várakozó gondolák ingatag lámpásaira és azok mögött a hórihorgas árbocokra, kik szórakozottan nyúlkálnak erre-arra a csillagok közt válogatni, meg még odább, messze, a holdsütött vízszínen lappangó szigetek felé.

Valentine-nek elbillent a feje, egy fogával az alsó ajkát megfogta szórakozottan, a szabad keze lecsüngött az asztal szélére, így tartotta a zöld szipkát, aki most magamagának cigarettezett.

A divatrövükön a szolgáló kisasszonyok a közönség előtt melódikusan sétálnak a rájuk adott esti ruhákban, vonagló vállakkal, ideges könyökökkel és alálankadt szemekkel, olyan kényességet affektálva, mintha nem e világra való finomságok lennének. Igen, és ez az úri, sőt nagyúri nép, amelyik a hall márványán tanyázik, az pedig olybá tünik a köröskörül elhalkulva figyelő társaság közepén, mintha hivatásból produkálná magát az óvatos, vontatott mozdulataival, mintha talán csak az volna rábízva, hogy a ruhák csipke-ablakait, és ezüstszál-futamait hangsúlyozza, meg a legideibb frakkszabást ismertesse hátulról, oldalt és elülről, vagy netalán egy Rue de la Paix-i ékszerésznek a gyöngysorait, a solitaire-jeit meg az asszir karpereceit sütkéreztesse s kívántassa a csillárok fényében.

Oh nem, hisz olyan áhítattal, oly művészi sejtelembe nemesülve lépkedik a tangot a néma párok, ennek a tüneteg, szüneteg dallamnak a halk tanácsaira figyelve… sőt mintha taktusról-taktusra ők maguk költenék ezt a zenét, vagy mintha ezt képzelnék; vagy talán a parfumös este hangulata vált volna hangjegyekké valami varázslattól; vagy mintha arany vonalak osonnának a lábuk előtt, tétova csalva őket, hisz maguk is úttalanok, mint az ábránd, mint a szerelem, amely boldogság és boldogtalanság közt akadozik, úgy mint a vörös meg a sárga rózsa közt a pillangó.

Ezek a szájak panaszolják a mosolyt, ezek a csípők a gyöngeséggel kérkednek, ezek a szemek az édes unalomból a legédesebb ájulásba vágynak, az eszméletet ezek mögött a homlokok mögött a gondolattalanság arabeszkjei mulattatják. Alig hogy lépnek, alig hogy lélegzenek az egymást öntudatlan kerülő párok. Félig élnek és félig álmodnak és egy-egy lehelletnyit mintha meghalni szeretnének.

Békász Györgynek is aléltan hanyatlottak a szemhéjai, nem bírta követni már azt a két angyalt, akik odakint szállottak, csillárfényen és cigarettfüstön túl, üvegajtón túl, dülöngő árbocokon túl, messze, messze a fátyolos csillagok közé. Úgy az ég felé rézsútosan, összeölelkezve, mint a Giotto oltárképén egy templomban. Az a másik angyal, aki vele tűnt el ott a violás fátyolok mögött a csillagos égben, az az angyal itt ül mellette, itt ingadoz az elbájolt feje, mintha titkos légáramlat himbálná gyöngéden, mint a kímélni való mákvirágot, itt van, igen, hisz annak az angyalnak a fűtött selyem kezét göngyölgeti, tapogatja újjról-újjra s ízről-ízre s annak a csuklóján csúszkál az ő keze fel-le nyugtalanul és szinte testetlenül, a pulzus nyilallatai felett, akár az elmerült primás keze a hegedű nyakán, mikor a Repülj fecském pizzicatoján andalog. Csodálatos, hogy idelent is oly édes valóságban érzi kettőjüket, pedig hisz odafent suhannak a végtelenbe, fuldokolva a keblüket elöntő langy étherben, melynek a könnyűségével és üdvözítő jóságos ízével nem lehet betelni s a szárnyaik hallható sóhajokkal lendülnek együtt, valami méla zendület ütemeire. Csodálatos, mint mikor az ember álmodik és álmában tudja, hogy most álmodik. Oh de fáj, hogy ez az éberen érzett önkívület el fog szakadni, csak maradna még, még egy kicsit, egy percet, ez a perc a mi örökkévalóságunk.

Mintha a csend elhalt volna a György feje körül. A hallban a hegedűs leejtette a vonót a húrokról.

Valentine fellélegzett és halkan, szinte bánatosan nevetett az élvezettől:

– Szép volt.

Györgynek kellett egy harmad perc, míg fel tudott ocsúdni s oda lehellhette Valentine elé, hogy:

– De milyen szép…

Valentine kipillantott és a kezét akaratlan felkapta, mint a szinházban; tapsolni vágyott az oszló pároknak, amint elevenedve, habozva, valami kellemes sajnálkozással indultak a helyeikre.

Egy kis pirossipkás arab gyerek iszkolt át a tükröző tisztáson, cigarettes tálcával. Éppen csak egy pillanatig maradt üres a márványalap utána; két pár állott már a két szélén, vagyis csúszkált a fox-trot könnyed szabályai szerint. Persze a jazz hívására. Új kotta volt a pianinón, meg a hegedűs előtt, meg a dobos előtt, meg a néger előtt, aki most a szájával kezelte a hangszerét, a hosszú pistont, a banjot hátraküldve tartalékba a pianino tetejére a flóta meg a saxophon mellé. S ez a hegedűs, aki még egy perccel ezelőtt oly álmatag arccal vezette a tangót, most valami hetyke pózt vett és a fejét gépiesen ugratta jobbra-balra a vonója rándulásai felett; a billentyűket tapogató pápaszemes ifjú is, az a piruló kopasz fejű dobos is, meg a kipuffadt képű néger is, egyetértőleg kapkodtak a fejökkel a hangjegyeikre nézve, mintha jókedvre noszogatnák egymást, mintha valami stiklit terveznének vagy mintha pazar muri várná valahol őket és arra hangolnák magukat, míg itt ezt az unalmas fox-trott kottát végrehajtják.

A táncosnép pedig, mintha nem is ügyelne a muzsikaszóra, cseveg, csuszkálva, futamodva s rögtön hátrálva, s elkerülve pár a másik párt és ugyanakkor a harmadik párnak az útját keresztezve s egy negyediknek az oldalához ütődve fordulatukban, mintha mind ezek egy kisebbfajta korcsolyapályán osonnának es keringelnének, cikkcakkoznának szórakozottan, integetve, köszönve, felelve, nevetgélve az ismerősökhöz a pálmás háttérben köröskörül hullámzó, fecsegő vidám világba.

Valentine visszahúzta a nézését arról a skótnak látszó hosszú leányról, akinek az agerathumkék ruháját kisérte s a kéztartását figyelte, hogy az milyen helyes és milyen egyéni. György szemei megint odakint felejtették magukat, messze, messzire. Valentine búcsút vett egy erős szippanattal a cigarettjétől és azon volt, hogy hangtalan fújja ki a szipkából a hamutartóba, hogy fel ne rezzentse Györgyöt, hogy így gyönyörködhessen egy kicsit ezekben a mozdulatlanul kidagadt méla kókuszdió szemekben. Hanem az ember meg szokta érezni, hogy ránéznek, úgye, hátha még az üdvössége csillagai ragyognak reá. Oda fordult Valentine-hez és a bámulásban elmosolyodott ajkai az örömnek azt az alig hallatszó gyöngéd jelhangját adták, azt, ami úgy esik a fülünknek, mintha a mélyben az a szív elnevette volna magát.

– Maga hol járt?

– Tudod… egy kis idegen szigetre vitorláztam egyszer; munkásnép után jártam. Csodálatos, te, Tin, milyen sötétség fogadott azon a szigeten… azt hittem hirtelen, alkonyat van, pedig fényes délelőtt másztam fel a parton. Az onnan volt, hogy köröskörül bezárják azok a dús bambuszok az egész szigetet. Hát aztán kievickéltem valami mezőre, megállok, nézek, keresek utat, fedelet, embert. Egyelőre egy mamlasz kis zebu mereszti rám a szemét ott közel egy kókuszliget széléről. Indulok jobbfelé, balfelé, kurjantok hegyeseket, lóbálom a fehér sisakom, majd csak meghallanak, meglátnak. Csend. Csak egy pár papagáj rebbent fel és káráltak ott nekem összevissza, mondhatom, ha nem járnak iskolába, hát egy fél értelme nincs a beszédüknek. De mintha valami sikolyt is hallottam volna közben, vagy egy kaccantást, vagy csak képzelődtem? Nekivágok a kókuszosnak, hát éppen egy napsütött alléera találtam bemenni; hanem tovább csak csend, egy lélek, egy jel sehol, a fasornak a vége meg összefolyik, nem tudom, merre vagyok és hova lyukadok ki. Nem tettem még húsz lépést barátom… pardon!

A mesemondó buktatta a fejét lefelé, egyidejűleg emelte azt a fogságos meleg kis kezet és egy halaszthatatlan puszit ütött reá.

– Jaj, és mi történt, tovább! Hol a cerrini?

Elaludt a Valentine friss cigarettje.

– Cerrini, ecco! – György is rágyújtott Valentine után és egyszerre jutott eszükbe a füstöt az egymás orrának irányítani. Persze kinevették egymást a kölcsönös felsülésért és egy pár pillanatig a kék ködben nem is látták az egymás csillogó szemeit és csillogó fogait.

– Tin…

– Itt vagyok. – Szétfújta s elűzte a füstöt a kezével.

– Tin, most itt járt egy fekete lepke és azt súgta a bal fülembe, hogy maga nem is szeret engem.

– Pfuj.

– De egy fehér lepke is itt volt, az a jobb fülembe súgta, hogy szeretsz. Hát melyiknek volt igaza?

– A fehér… fülednek. Folytassa már, butonc, az erdőben… húsz lépést tett, vagy nem annyit?

– De, pontosan kérlek… és egyszer csak zsupsz, a nyakamba csapódik valami hideg és vizes, de köröskörül a nyakam alá zuhan az a nemtudommicsoda, amitől abban a szempillantásban a nyavalya majd kitört, képzelheted.

– Noh…

– A fejem előre esett és alig bírtam az egyensúlyomat megtartani, olyan hirtelen ért… odakaptam két kézzel, azt éreztem, mintha vadmacska vagy kígyó zuhant volna a nyakamba s meg akar fojtani…

– Te jó istenkém.

– Félsz? édes édességem. Hát mi volt? Egy vézna kis koszorú, csupa kicsi fehér virág, zöld hajtás közé dugdosva s az egész összevissza nyalábolva valami friss vesszőkkel. Mi ez, állok, bámulok, azok a sötét fák ott hallgatnak, mintha összeesküdtek volna, egy pötty kis rózsaszín fejű madár repül keresztbe, úgy híjják rizsmadár, mert a teste viszont olyan ragyogó szürke… de hát ez nem lehetett úgy-e? Csak bámészkodom ott a kezemben avval a koszorúval, azt hittem, álmodom valamit… pssz, megint hallom azt a vihogást, de határozottan, kétfelől is…

– C, c, de csuda kedves!

– Mi? S ha még azt láttad volna, hogy amint ott fülelek és tátom a szám és lábujjhegyen előrébb megyek, puff! ott a másik koszorú a nyakamban. Bekaptam barátom. Csupa víz volt az orrom, a szám, a szemöldököm. De a lassot biztosabban dobni nem tudják azok az amerikai lókötők. Ez a koszorú balfelől jött valahonnan. Arra szaladok, hát ahogy a fákat érem, a másik felől kapom az áldást a nyakamba. Vagyis a fejemre, mert futtomban ért a koszorú, rézsút megállt a hajamon. Most már kacagnak, háromfelől, négyfelől, gyerekek vagy asszonyok… hopp, arra elől egy pucér hátat látok a fák közül kibújni, megint eltünni, vissza. Gyerünk csak, ezt elcsípem. Kettőt ugrok előre, tessék, a negyedik zöldség sújtja a kopoltyúmat.

Valentine-nek hátra esett a kacagástól a feje:

– Jaj, hogy én ezt nem láthattam!

– Jól kinéztem barátom. A fülem hegyéig ért a nyári gallér. Ugráltam ott összevissza s óbégattam, persze csupa jókedvemből, végre vagy tizenkét fa mögül egyszerre bújt elő egy-egy helybeli dáma, a toalettjökre ne légy kérlek kiváncsi; még két koszoru repül a fejembe, aztán nagy gaudiummal nekem esnek és elkapják a két karom és ráhúzzák a többi koszorút, mert mind hozta a kész koszorút a kezében…

Elbájolva húnyta le Valentine a szemét:

– Tündéri.

– Úgy-e, Tin… így fogadják azon a vad szigetecskén az idegent. Tudod az az apró fehér virág, úgy hívják melatti, az az egyetlen virágjuk, amelynek illata van és az is csak estétől reggelig illatozik; hajnalban a hajukba tűzik, egész nap avval a parfümmel csalják a férfit maguk után.

– Zsivány, hány után mentél egyszerre?

György a fenyegető zöld szipka elől kipillantott arra messze, nevetve s merengve s úgy folytatta halkan, elfogulva, mintha valaki mástól hallaná:

– Ott jártam az imént, Tin, teveled… ugyanazon az alléen, és azok a lányok kisértek kettőnket a faluba, úgy mint akkor magamat. És igazoltam magam előttük, hogy lássátok, ez az a lány, akinek a kedvéért vissza kellett estére hajózni nekem, egyedül… mert már akkor tudtam, hogy téged szeretlek, Tin. És most is hallottam, milyen szomorú dallal oszolnak el megint a lányok a kókuszdiót leverni.

– Te, drágám.

– Elmenjünk majd egyszer oda, Tin, igen?

– Igen, igen! És én akasztok azoknak a lányoknak koszorút a nyakukba… vagy inkább hattyúboát, mit gondolsz és összevissza fogom őket puszizni.

Nézd, mintha tányért ejtettek volna le mellette, majdnem felugrott a székről Valentine, a poétikus elmerülésből. Vagy mintha hirtelen rákiáltottak volna, úgy kapta fel a megrezzent fejét. Megijedt?

Oh, dehogy!

Csak egy Charleston-zenébe kapott odakint a banda.

A francia nép kelt fel ilyen varázsosan a Marseillaise hangjaira. Pillanatok alatt teli volt a tisztás. Behallatszott egy-egy nádfauteuil csikarása, amint a márványra csúsztatták sietségükben, akik már nem tudtak elsők lenni s egynéhány nő hamarabb a márványra szökött mint a partnere s a cipellőik lábujjhegyeltek idegesen és a fejük felkapta már a taktust és a karjaik repesve várták, míg rácsúszhatnak a vállakra s aztán elsodródhatnak ők is a többiek közé nevető szájakkal és nevető szemekkel. Ettől a zenétől a csillár mintha melegebben ragyogna kint a hallban és idebent a barban az egyik Harold Lloyd a pohara talpával, a másik a könyökével meg a körmeivel kapkod az incselkedve bokázó taktusok után. A néger szétvetett lábakkal áll a pódium szélén és belekurjant a saxophonba, mint a dudájába a boldog csordás a mezőn.

Valentine olyan eleven lett; úgy könnyűzik a széken, a bokáit összeveri, a szeme csak ragyog a hallba kifele s rázza lelkesen azt a nagy kezet a térde mellett.

– Az én muzsikám, Gyurka! Hallja, a Valentine! Jaj, de boldogság, mi?

Az, az, de még micsoda boldogság ennek a Gyurkának. Éppen azt csudálja, hogy ezek az emberek nem is sejtik, hogy az egyetlenegy imádnivaló cica ide van őmellé beosztva s hogy tudnak más nőre nézni s hogy egyáltalán örülni tudnak valaminek, szegények.

Önfeledten ejtegette Valentine a fejét, a vállai gyöngén inogtak, halkan füttyentett egyet-kettőt a nótába s aztán oda kedveskedett a kis hangjával Gyurkának:

– Elle avait un tout petit menton, Valentine, Valentine… – és rögtön kiesett a muzsikából: – jaj, hogy ezt ilyen nyugodtan tudja nézni! Mégis csak borzasztó valami, hogy maga nem táncol!

Gyurka oda akart harapni gusztusában a lepittyenő orrocskához:

– Tudod, angyalocskám… – és az öklével a combjára ütött, az egész hosszú lábát elnyújtva feszesen az asztal alatt.

– Tudom, csak menjen azzal a falábával! – és félrehúzta a duzzogó fejét, mert a torkán már egy icurka csengés felelt a György jókedvű nevetésének.

Ezzel a faláb-trükkel ütötte el a dolgot otthon, Palyáéknál, mikor a grammofont felkavarták egy ozsonna után a terraszon és egy mohó hölgyvendég fel akarta húzni Gyurkát „egyet shimmyteni“. Annak Gyurka komor arccal meggyónta, hogy Bukovinában ellőtték a ballábát és ezek a mai géplábak elég kezdetlegesek, shimmyre gondolni se lehet egyelőre velük. Nagyobb bizonyság okáért a rémült dámával meg is fogatta az acél térdet, hogy az mennyire nem fogad szót, mikor hajlogatni akarják. A háziak remekül szekundáltak hozzá s a megzavart honleány csak egy óra mulva jött rá a fintára, mikor odakint a villa előtt Györgynek eszébe jutott az árkot átugrani.

– Nini! Lali! Pá, pá! Gyurka, nézzen már arra! – s Valentine visszalebegtette a kezét a hallba, ide a sarokba, ahol egy frakkos fiú rugtatta feléjök a karját fascista módra s hajbókolt és tátogatta boldogan a szemét-száját az üvegkockán keresztül.

György is odahajtotta a fejét és mosolygott nagy szeretettel. Fogalma se volt róla, ki ez a kedves gavallér. Aki különben el is tünt rögtön a sarki pálma mellől, miután fényjelt adott a szemével, hogy jön, jön, itt lesz azonnal!

– Micsoda Lali ez, Tin, én úgy-e nem ismerem?

– Dehogysem, nem emlékszik?

– Nem én.

– A Gerbeaudban. Igaz, egy délután a szigeten is találkoztak, mikor a MAC-ban voltunk.

Többet György nem is orientálódhatott, a Lali már libbent feléjük, sürgősen visszacsapva a szivarzsebbe a zsebkendőt, amellyel a meleget a homlokáról elütötte:

– Nohát, első dolog! Valika! Jó estét, első Valika! – kézcsók és sarokösszeütés és: – Szervusz drága öregem, nohát elsők vagytok, hogy itt vagytok, gratulállak, hát ez kérlek egyáltalán első!

Olyan örömmel és odaadással rázta Györgynek a kezét, hogy az egészen meg volt hatva.

– Hát maga mit csinál Velencében Lali?

Lali nevetve székért ugrott:

– Zavarom kezitcsókolom azokat, akik el akarnak a világ elől bújni, látja!

S leült és kedveskedve rájok nevetett:

– Egyébiránt fent voltunk montirozni Torinoban, a gépekkel lekanyarodtunk egy-két napra, Lidózni… de Valika, hogy maguk itt vannak! Tudja, hogy meg sem akartam ismerni? Direkt nézem, micsoda szenzációs francia baba lappang a bárban! Nézd, hát nem Poóy Vali, becsületszavamra! Barátom, a legeslegelső párizsi baba! Milyen gyönyörű, drága Valika, te első jó Isten!

Összecsapta a kezét, úgy rajongott bele a párizsi baba hálás szemébe. Valentine felkacagott és odaütött a szipkával a Lali körmeire s Györggyel közölt egy rövid használati utasítást:

– Első jó Isten, hallja? Minden első Lalinál. Kérlek, saját kreációja. Első pofa maga Lali!

Lali kómikus komolysággal kapta a nyakába a fejét és a szívére a kezét, mint művész prezentálva magát Györgynek, aki a maga részéről elismerő nevetéssel hajtott fejet az érdem előtt.

A Valentine-t, a zenét, odakint éppen frissen kezdték. Lalit mintha megcsiklandozták volna:

– Gyerekek… Valika! Válentinö! Csak átjönnek egy kicsit a hallba? Különben a Tutyuékkal ülök, tegnap jöttek ők is, Montecarlóban voltak, azután itt vannak Bőry báróék is, azt hiszem, oda látni… nem? Persze most táncolnak, egy hete hogy itt sülnek, első lidóbolondok, no, Valika, kérlek öregem, pam param parapparapparam!

Már libbent fel a helyéről és kinálta suttogó füttyel Valentine-nek a vállait, és a két escarpinje mintha két eldobott cigarettlivégre taposott volna, könnyedén.

Valentine epedő lehellettel esett a György szemébe:

– Istenkém egy charlestont… Gyurka! Nem bánja?

A rózsaperem alól kimosolygó két térde remegett a türelmetlenségtől.

A saxophon éppen kiscicanyávogást eresztett a pattogó, csengő jazzhangászat közé.

– Hát hogyne, Tin, ha jól esik. Gyerünk át, gyerünk.

Olyan kedves és édes volt minden itt ennek a boldog embernek.

– Jaj, Gyugyu, drágám! – Éppen egy fordulatot próbált Lali pillanatra félrekanyarodva; egy szerelmes pöttyet lophatott a György orra hegyére Valentine, mikor felállottak.

Úgy dobogott a szíve a lépcsőn lefele Valentine-nek, mint felsős kislánykorában, mikor szavalattal kellett előlépni az évzáró ünnepélyen.

– Micsoda first class publikum, ilyet én életemben nem láttam együtt. Mondja Lali, nem a spanyol király volt az, aki felállott az előbb azzal a gyöngyhímes fehér nővel?

– Melyikkel Valika? – Lali komolyan emlékezni próbált, de megcsapta a nyilt hall-ajtóból az arcukat a zene s vígan összevillantak, mint valami cinkosok és elfelejtettek gyöngyös ruhákat és koronás királyokat.

– Gyurka! Maga még nem is látott engem táncolni!

– Tudom, mennyit mulasztottam, Tin…

– Első kérlek alássan, első, oda leszel öregem, szavamra! – s már csúszott előre Lali az ajtóban, Valival, a kezét arra a hajlékony derékra illesztve, melynek a meleg selymét hizelegve megérinteni éppen útban volt a György tenyere is.

Egy pillanat, ott állott egyedül az ajtóban, Valentine eltünt a szeme elől. Szinte megijedt. Ott előtte most telepedett vissza az asztalhoz egy angol házaspár, a pezsgős poharuk után nyúlnak, és üde hangulatban fújkálnak egymásra; pirosak, fiatalok, egyikük se lehet több hetven esztendősnél. György szemeiben a táncosnép úgy úszik körbe pillanatonként változó női s férfi arcokkal, összehullámzó, lebegő fehér és fekete vállakkal, hogy a nézése szinte megzavarodik és önkéntelen támaszt keres a kezével, mintha nem állana szilárd talajon. Áh, ott van, megvan! Ide lebbenti drága kezét a Lali nyakából, a keresztbe rezzentett fejével, az elrántott ajkaival, a felkapott szemöldökével intim kis szervuszt küld, és hajtja vissza harmonikusan a csillanó szőke fejét a Lali füléhez. Gyurka nevet örömében és nyámmog valami mézeset magában utána, nyujtja a fejét, félre, félre, hogy követni tudja azt a tündöklő fehér ívet a Lali fekete hátán, amint szinte testetlenül lopóznak abban a mozgó labyrinthusban. Most megint elenyésztek. De mintha még kedvesebb volna Gyurka szemében ez a helyzet: lábujjhegyen ringatja magát és dűti mint Sólyomszem a fejét előre, most, most, elcsíplek! Közben a szeme belefut a négernek a kimeresztett nagy gyerekszemébe, az is így előre nyomta a fejét, s hamar odakacsint a György szemébe s az ő tiszteletére hápog vagy hármat azon a bolond saxophonon. No de nagyszerű, mért nem láttad ezt, Tin? Ejnye, hol vagytok?

– Hopp, itt vagyunk! – oda pukkedlizett elébe Valentine, kézen hozva Lalit, aki szinte húzatta magát. – Jaj de jó, Gyurka, de fényes!

Fellehelte György ajkára a pezsdülő friss kis élvezetét.

– Első, kérlek… – Lali pityókos gesztust röppentett a jobbkezével, a ballal megsürgette a Valentine ujjait.

György, mint valami tekintély, komolyan biccentette le nekik az elismerését:

– Remekül táncoltatok gyerekek, nagyon szép volt.

– Várjál még öregem, csak most kezdjük!

– Ez a jazz, Gyurka, hát ez aztán passzió! Isteni, mit szól hozzá!

Egy betűt se szólhatott hozzá Gyurka, már elrántotta Lalit a vonó, melynek a hangja a topánja alá sikamlott és Valentine, mint az uszó, ráfeküdt a fejével a dallamra s elmosódó pillantással vett búcsút az urától.

Mind a nőnek, aki György előtt elkörözött, meg az uraknak is, az összes fiúknak és az összes bácsiknak, ebbe a szédülő mosolyba volt a szeme fordulva, az arcokat egy közös öröm tartotta megszállva, a páronkint fogózó karok, az odaadott vállak, az összeszorult kezek, az egymásnak forduló mellek, mintha ellenséges széltől védenék egymást, vagy mintha váratlan ájulat ellen keresnének oltalmat. És ezek a némult fejek titkos rádiót hallgatnak együtt, valami varázsos értesülést nyernek az idegen régiókból és azt Isten ments, hogy tovább adják valakinek a földön. György a mellére fogott karjai alatt gyönge sóhajt érzett és ez eszmélete fölött kis esti madár illant el, a bánat, az, hogy ő nem táncos, hogy ez a mulatság, ez a szenvedély az ő életéből kimaradt. De rögtön mosolygott is egyet ez után a pillanatnyi elbágyadás után. Sőt a mosolyból kicsi híja, hogy hirtelen el nem nevette magát: egy tökkopasz hájfej döccent ott előtte, aprókat fújt félre s a két halszeme buti panasszal ott ragadt a György szemében, míg csak el nem fordult azzal a mázsás táncosnőjével együtt. Komikusok voltak. És milyen komikus itt is, hogy olyan józanul kelnek fel némely összebeszélt párok és közömbösen egymás mellett gyalogolnak egy darabot, aztán mintha meghibbantak volna, se szó, se beszéd, egymásnak esnek. Az ember az első pillanatban nem is tudja, hogy birkózni akarnak-e vagy ölelkezni. Akik letették a táncot, azok is némelyszer oly idegenül és életúntan bandukolnak haza az asztalhoz. Legalább is így látja az ilyen laikus szem, mint a Györgyé. S ez a laikus fül is, a tizedszer ujuló melódiát elejtve, annak a gyerekes mulatságnak adja magát, hogy azt a sikálást hallgatja, amit a charleston alatt a márványon űznek a lakktopánok, meg az arany, ezüst és beige cipellők. Olyan furcsa ezt így fülelni. György még a szemét is lehúnyja hozzá s szép lassan elképzel egy sereg vakbuzgó szolgálót, akik a templomnak vagy múzeumnak, vagy fáraói palotának a kövét súrolják szótalan, sóhajtalan, pihentelen, elítélve. Annál csodásabb aztán a kép, amelyre kinyitja a szemét: az ékszertől csillanó dámák élvben és lázban és a makulátlan ünnepi gavallérok, akiknek a plasztrongyöngyein, úgy mint az elmerült szemén tűzcsík iramol a csillár alatti hajladozásban. Igen és annál édesebb újra Valentine után nézni… ott hajtja vissza ragyogó kicsi fejét, megállva, míg a Lalija félig elhajolva tőle, hátra nyújtja a bal topánja hegyét és bágyasztott tekintettel igyekszik az orra hegyét a Valentine orrocskája hegyével egy szintre rögzíteni. A dobos, aki balkézre cintányérista, mintha Valentine-en felejtette volna a szemét, ezért állt most meg a levegőben a cintányérral a keze; igenis őt nézi! Sőt az a túlságos cípős úr is, ott közel egy asztal előtt, az összesodort ujságjával mutatja Valentine-t a háta mögötti kandi hölgynek. Ó, de szép volt… Valentine felindulva pillant körül és közben könnyedén csusszan a ritmusba vissza Lalival, a tisztás közepe felé. György él a pillanattal, amikor a Valentine szemét megkaphatja s oda villant, híva, még a szája is tátogja sürgősen: gyere már, gyere…

Valentine-nek az óvatos fordulatból alighogy moccan a feje, a fogai csillannak s a szeme huncut nevetésén látni legjobban, hogy azt üzeni:

– Nem, nem.

És már eltünt szem elől. György kétfelé pillantott maga mellett: nem vette-e valaki észre, hogy itt most ellentmondtak neki? Ilyen hiú az ember. Aztán csóvált egyet a fején, de mosolyogva; mint mikor azt mondjuk magunkban: ejnye, rossz gyerek! És asztalt keresett, hogy legalább leülhessen arra a két-három percre, ami még a charlestonből hátra van. De bizony egyetlenegy szabad asztalka nincs a hallban; amelyik mellett nem ülnek, annak a tetején poharak, feketés csészék meg retikülök jelzik, hogy csak táncolni szállott el a közönségük onnan a székekből. Oly kényelmetlen így egyedül állani az ajtó mellett, feltünően. És úgy érezte magát György egy pár pillanatig, mint valami árva fiú, a muzsikáló, táncoló s angolul, franciául zsiboló idegenségben. Valentine feje kétszer vonult el már előtte, mintha ringlispil hozná s vinné tova megint a maga monoton keringésével, hanem György hiába mosolygott oda s hiába leste Valentine szemeit: azok a szemek elfelejtettek idepillantani, belemerültek a Lali hizelgő két szemébe s kissé oldalt esve, gyöngén ingadozott a Valentine feje, mintha drága kis bókokat élvezne.

Hogy lehet ebbe a haszontalan csúszkálásba így belebódulni. Györgynek a tétova tekintete bejárta ezeket a táncos gavallérokat; roppant rájok csudálkozott hirtelen, hogy micsoda szenvedélylyel, micsoda gyerekes ambicióval űzik ezt a céltalan és kényelmetlen körbesomfordálást. Hogy el nem únják és hogy el nem röstellik az ilyen férfiatlan tipegést és csoszogást. Igaz, legalább a fele nem is vehető felnőtt embernek, ezek azok az egy tipusú, könnyű, kedves úrfiak, akik mint a foxik minden országban és minden földrészen feltalálhatók; azután akad ezek közt egy pár arisztokrata biztosan, azoknak szent kötelességük minden lehető mulatságot leszolgálni az életben, s lehetnek köztük urak a diplomata-hadból, akiknek csak némely történelmi percben kell az ünnepiesség nivóján tartani magukat, hát ezek mind nem felelősek a komolytalanságukért. De hiszen akadnak azért ebben a táncos népben jogászemberek, orvosok, netalán egyetemi professzorok és hát a többi is, aki kereskedő vagy pénzember, az is családapa többek közt és tekintély a maga területén, édes istenem, hogy respektálhatják az ilyet a gyerekei, meg a diákjai, meg az alkalmazottjai, ha például látnák most őket háttal, milyen hülyén nyitogatják szét a bokáikat; brrr, de ízetlen valami! S valami visszatetsző volt a György szemében, hogy ily művelt úriemberek ugyanavval a fejjel jönnek a táncba, amelyikkel egész nap látnak, hallanak, gondolkoznak. Ezek az emberfejek mintha valahogy nem volnának oda valók a vállak és könyökök groteszk rángatózása fölé; ezeket a nappali fejeket legalább letehetnék a shimmy meg a charleston előtt az urak és valami kedves pojácafejeket vagy afféle színes léggömböket tehetnének a nyakukba, amilyeneket a mulatóhelyeken szoktak osztogatni.

No, szerencse, hogy nem kell itt elhagyatva tovább morfondirozni, libeg már vissza Valentine, a kezét most ejti alá a Lali lelépő kézcsókja alól, ügyesen siklik két majdnem surlódó pár közt ide György elé. Csakhogy megelégelte a kis mulatságot, csakhogy itt lehet már hagyni a zenebonát.

Dehogy, szó sincs róla. Valentine csak ragyog elragadtatva, az orcái kimelegedtek, a sebes lehelléstől alig tud beszélni:

– Gyugyu, de jó! Száz éve nem táncoltam!

György örül, a zsebkendőjét akarja rántani, hogy leszedje a rózsálló homlokról azokat az icipici harmatcseppeket.

– Hagyja… – s hajlik vissza, kezét feladja megint a Lali vállára, ki frissen liheg és a plasztront tolja befele a mellény alá, mert az egyik felől ki talált onnan csúszni táncközben.

– De Tin, kis angyalom…

Nem is hallja Tin, a saxophont hallja, mely éppen egy csiklandósat furulyált, a fejét mulatósan megrázza s a térdét buktatja bolondosan előre, s a másikat hátra kapja s rögtön ezt a másikat előre s az elsőt hátra.

Máris szökött volna, György csúszott egyet és elfogta nevetve a kezét:

– Gyerekek, elfáradtok.

– Oh! micsoda naiv férfiú! – Valentine ránevetett Lalira, s aztán bájos kis grimasszal igyekezett az ujjait György kezéből kimenteni.

Lali, kellemesen pihegve, csak legyintett vidám jóakarattal, mint egy champion. Elfáradni, egy kis charlestontől? A topánja orrával egy taktust ütött, és rögtön lendült lábujjhegyen, helyből a muzsikába lépni Valentine-nel. Ezzel szemben a jazz egy cintányér-csendülettel megszakadt. Kis szünet, amit mindig röpke felháborodással fogadnak a párok, míg belátják, hogy ezen már nem lehet segíteni s vidám békességgel indulnak visszacsücsülni. György egy diszkrét bravót kiáltott a friss zsivaj közt az elnöklő hegedűs felé s alig tudta megállani, hogy jókedvében fel ne kapja a levegőbe Valentine-t, aki egy nyűgös cicanyávogással panaszolta a hirtelen csalódást.

– Hála isten, mehetünk – és György hálásan fordult Lalihoz: – Köszönjük pajtás a kedvességedet.

Vali kezecskéje tiltakozva repesett:

– Hogyisne! még táncolni fogok.

– És addig is – azt mondja Lali – ülünk egy kicsit legalább. Gyerünk gyerekek, a Tutyuék asztalához. Ott vannak ni… ott, ott.

György arra se nézett:

– Nem ismerem őket.

– De, én ismerem, csak jöjjön. Nagyon net gyerekek, roppant jóba vagyunk!

– Első. Első pofák. Első módon fognak kérlek örülni, csak gyere kérlek.

György el is mulasztott a Lali javallatára figyelni, annyira meglepte, hogy Valentine hogy repes az odaülésért, a maradásért.

A keze után nyúlt, gyöngéden:

– Tin…

Csak ennyit szólt, mint egy gongütés, amely csendre hangol, amely mély hangulatba hív, ünnepet igér, indító jelt ad álomútra. S kissé maga felé húzta Valentine-t a kezénél fogva és a nehéz barna szemnek a csodálkozó mosolya is csak az egyet beszélte: mi lelt téged, én szólok hozzád, aki a mindenséged vagyok, én várlak, én akarlak, hol van akkor ez a hall, meg ez az egész világ Lalistól, Tutyustól, jazzbandestől, minden egyebestől… hát nem érted?

Nem érti, úgy látszik. Mögöttük a másik asztalnál most csúsztatja lefelé a lorgnont egy kakadúképű begyes kis dáma a Valentine hajáról a térdéig. Lámpalázasan simít egyet a megbámult ifjúság a szőke haján, felcsapja a nevetését és maga felé húzza a György kezét:

– Isten bizony, mindig úgy szalad az emberektől. Odaülünk Tutyuékhoz. Olyan jól érzem itt magam.

Lalinak integetni valója akadt valami felfedezett ismerősök felé; György ráborította puhán a másik tenyerét is a Valentine nyugtalan kis kezére s hajolt a fejéhez szinte fájdalmasan gyöngéd szavával:

– Vár a hold, Tin…

– Ne féljen, nem fog elszaladni.

Lali is odafordult újra, s belekapaszkodott a György karjába:

– Gyerekek menjünk. Mit szincerizálsz annyit, öregem.

György egy türelmes mosolylyal szépen kivette magát a Lali karolásából és megint odahúzta Valentine kezét:

– Mi már fölmegyünk pajtás, sajnálom.

– Nixtralala, csak előre, kis szemérmes – és Valentine újra megrántotta a György karját – alló!

Ez a két kéz könnyedén játszik, húzgálnak előre-hátra valamit, ami oly hamar el tud szakadni, egy arany szálat, amelyik két szívet szokott összekötni.

György komoly szemekkel igyekszik Valentine-t lebeszélni:

– Tudja, hogy programmunk van reggelre.

– Eltesszük holnaputánra.

– Ez az! – Lali csettintett az ujjaival és frissen riszálta a derekát, azután rögtön ott volt a Valentine csipőjén a tenyere.

Ez az, ami megoldotta a súlyos problémát. Kitört a muzsika. A hall ujjongva fogadta a szezón királynőjét, Valentine-t, amint újra leszállott delejes lábujjai hegyével a billentyűkre, húrokra, cintányérra. Mint a tüzes ékkövek, úgy tündökölnek az iramló taktusok, mint a szerelmi diadal, úgy kacagnak mámorosan.

Valentine, meg Lali persze, az elsők közt voltak, akik belevetették magukat az új charleston-rohamba, nekik föl se kellett kelni, csak egyet szökkenni, máris a márványon voltak, mintha a szél kapta volna el őket. Az egész társaság lázasan rebbent föl, apró örömsikolyokkal, trallalákkal, füttyöcskékkel; itt-amott sürgősen koccantották vissza a tálcára a pohárkákat és vibráltak a cigarettekkel a hamutartó felé, melyet nem leltek ott az orruk előtt sietségükben s aztán uccu! a párjukkal a forgatag közepébe. György utánuk lépett az övéinek, mikor eliramodtak, még a távozásért akart volna picit kunyorálni, de csak két méterről kapott már egy gyors kis leintést a Tin odalebbentett kezétől, hogy: mindjárt, mindjárt, csak te maradj szépen.

Györgyben egy kevés utálat gerjedt, amint oda pillantott a jazz művészeire, azok most mind valami bohóc grimaszt kaptak fel a képükre s ültükben hideglelősen rázták a felsőtestöket; a néger a síkosra borotvált nagy fejét jobbra-balra himbálta, mintha le akarná ejteni, s egyúttal le-leroggyantotta térdeit és reszketve veregette össze; alkalmasint a bikabődületektől állt bele a félsz, amelyekre ő maga bujtogatta kitolakodott szemekkel a saxophont. A hegedűs bele-belekerepelt a szájával valami badarat a zenébe, s felhajigálta a vonót a levegőbe s a dupla saltóból eső vonót elkapva, a fájával a kottaállványon, a hegedű hátán s a felkapott cipőtalpán kopogott hadarva, úgy csúsztatta vissza aztán a vonót a húrokra, a taktusba belevinnyogva, a cirkuszi bravúr után. És az a puffadt dobos ott a lábával rugdal valami csengő szerszámot. A saxophon a bika után, most egy merész kanyarodóval az egércincogással csiklandozza a füleket. Így emelik a hangulatot és így alacsonyítják le a tisztelt és imádott zenét az ember előtt. Legalább is ez előtt az ember előtt, a mi Györgyünk előtt, aki félrerángatja a szájaszélét a burleszk hangoktól és azt érzi, hogy csúfság és szentségtörés, amit ezek az újmódi cigányok művelnek, igen, szégyen ezt itt hallgatni néki, ki Velencében a halhatatlan művészeteken lelkendezik egész nap és akinek a szívén két égből szállott fényes szárny repes és az egész földi létét folyton csak mennyországba akarja felszöktetni. Jaj, de szeretné a pillantásával felbillenteni onnét azokat a muzsikus majmokat, kipenderíteni ide a leskelődő tengerbe, ott mutassák meg, milyen jókedvük tud lenni.

Csak már vihetnélek ebből a lármából, ebből a fülledtségből, ebből az émelyítő parfum-ködből drága kis jószágom… hirtelen azt sejtette György, mintha hosszú napok óta lenne már Valentine-től elszakítva, akivel öt percnél tovább nem szoktak egymástól távol lenni. Egy pincér hátulról neki sietett, majd elsodorta magával, azt se mondta pardon, csak rohant avval a fontos szódabikarbónával a másik sarok felé. Ideges lett György. Úgy kell itt ácsorogni néki, mint valami portásnak.

Előre lépett, a mellén keresztbe vette a karjait; Valentine ott járt két lépéssel előtte; gondolta, no még egy kicsit várjunk, hadd táncolja ki magát kedvére, legalább nézhetem addig ezt a lebegő tündér-alakját, ezt a bűvös-bájos mosolyt az orcáin, ami pazarabbul világít az összes velencei kristályoknál. Csak ide pillantana már, hogy egy szemlágyulással, egy ajkmoccanattal vallani lehetne neki, hogy: imádlak.

Most körbe fordult Lalival és lábujjhegyre állott, állanak egy helyben és a fejük táncol a lábuk helyett, affektálva, enyelgő dacocskával ingatják, rezgetik egymás ellen a fejöket. De mulatságos. Mint valami kis szinésznő. György képét kellemesen meglegyezte a hiúság. Észrevette, hogy a közeli párok oda-oda kapják a szemüket Valentine-re, pedig itt imbolyog három lépésre egy szenzációs indus hercegnő is, arany ingákkal a fülében, céklaszín nagykendőbe sodorva, virágos bibor papucsban, valami frizirozott európai gavallér karján. Sőt az indus csoda is mintha tudomásul vette volna most Tint avval a fekete gyöngy-szemével. Ha tudnátok, hogy ez a rózsatündér az enyém, hogy én kaptam ajándékba erre az egész életre! Úgy szerette volna kinyújtani György a karját, s szétkiáltani: nézzétek, az enyém, az enyém!

Megint köröztek egy kicsit Valentine meg Lali s megint egy helyben maradtak, ringadozni, habozni. Nem jut eszébe erre pillantani Tinnek. Pedig az embere milyen odaadóan nézi s milyen áthatóan. Mi ez? Rebben a György szeme s mintha légycsípés érte volna, valami kis kellemetlenséget érez. Lalinak a térde oda van az ő Tinje térdecskéjéhez ragadva. Ni, s a combja… igen, az a Lali-féle fekete felső-lábszár oda simulgat, oda akar tapadni a Tin rózsaszín szoknyájára, a combjára. György belepirult ebbe a zavaros benyomásba. Lehet, hogy csal a szeme, vagy túlozza, amit lát; és talán csak véletlen pillanat volt, ez a táncos had itt úgy összeszorul néha, nem volt elég helye Lalinak a becsületes distanciát betartani. György gyanakodva kapkodta maga körül a pillantását. Összefutottak a szemében a pucér vállak, a karolások, a simulások, a forgások és illeszkedések; egyik másodpercben úgy látta, hogy a combok vigyázva húzódnak egymástól, a másikban úgy látta, hogy az egész társaság össze van ragadva, mint a sardiniák a skatulyában. De hát a többi párok talán mind házasok vagy szerelmesek. Nyugtalanul visszakapta Tin felé a tekintetét. Valentine odább sodródott azóta; épp eltakarta Lali a hátával György elől, valami nevetnivaló sietséggel kapdosva szét az escarpinje ragyogó sarkait. György el is nevette volna magát a lázas cipősarkok komikumától, ha nem fogja le hirtelen a szemét a Lali jobbkeze, mely följebb találta csúsztatni magát hátul a Valentine derekán, az egész tenyerével és mind az ujjaival külön feszülve arra a Valentine hátára, arra a pihegő meleg selyemre. Mintha tapogatná, mintha izlelni akarná azokkal a mohó ujjakkal és mintha suttyomban jobban, jobban magához akarná szorítani ez a fiú a szentséges titkos kis asszonyt. Hideg tiltakozás és forró türelmetlenség futott keresztül-kasul a György idegzetén. Magasra húzta a fejét, toppantott, a szája kinyílt önkénytelen. Majd hogy nem rákiáltott arra a fiúra: hé, vigyázz magadra!

– Auhh, excuse-me! – Györgynek a cipőjére ugrott egy kukoricapiros képű lady, s félig mulatva, félig büntetve fordította vissza a fejét Györgyre, mintha az okozott volna neki valami fájdalmat. György észre se vette, hogy már az operációs területre lépett. Minden pillanatban hátrább kellett húznia magát egy könyök elől, egy odaugró váll elől. Nem mozdult a lába. Nem akarta Tint szem elől téveszteni. Szólni akart neki. Ejnye, most erre fordult. Annak a buta saxophonnak valami köszörülést vagy fűrészelést jutott eszébe imitálni s attól nem hallhatta volna Tin, hogy szólítják. No most. Most meg Lalihoz beszél, mialatt gyengéden hátrál azon a kis üresen maradt márványfolton. Oly otthoniasan, oly bizalmasan fekteti a kezét a Lali nyakába. Nem lehet ezt tovább állani.

György előre hajolt, egy köhintés után odakiáltott a zenézés közt óvatosan:

– Tin! Hallo!

Az a sugárzó szőke fej mintha nem tudná merről jöhet a hang, aztán György felé vetődik, ránevet és a György könyörögve sürgető mimikájára hunyorít egyet és elutasítja könnyelmű kis rázódással azokat a sóvárgó szemeket:

– Áh, áh!

Nem jön. Már ide se néz. Nem érzi, hogy Györgynek a tekintete odaszögeződik az arcára, követelően, szemrehányóan. A Lali szemébe néz Valentine s kacag Lalira, az ott hányja-veti a fejét a Valentine arca előtt és az is nevet, amint elkígyóznak a nagydob irányába. Valami mulatságosat mondhatott Valentine-nek. Most bizonyosan kinevetik őt.

Minden pillanatban kap egy kis rosszaló grimaszt György a hölgyektől, az uraktól, akik ott ellibegnek és ellihegnek előtte. Útban van, ki kell őt kerülniök. Egy totyakos bácsi, kinek a nyelve is kibújt a szája szélére a nagy igyekezetben, mint a levelet író cselédnek, odasurlódott Györgyhöz, kiesett a ritmusból és aztán reszkető fejjel nézett vissza s motyogott valamit György felé, amit György éppen úgy nem hallott és nem figyelt, ahogy nem hallotta a zenét és nem látta az orra előtt cikcakozó párokat és nem is látta már világosan ezt az egész csillogó-ragyogó világot maga körül. Csak azt látta, hogy Valentine milyen görcsösen tartja annak a Lalinak a kezét és hogy az a Lali az egész plastronjával odafeszül a Valentine keblére, mert tökéletesen szembefordultak és most nyakig összesímultak. Györgynek a fejebúbjára szaladt a melegség.

Türtőztetni szerette volna magát. A cipője talpával keményen kalapált a márványon. Az ajkát harapta s hallotta, meghallotta a saját felindult lélegzését. És hallotta, vagy hallani vélte a szivének azt az erős, kínos dobogását is. És megérezte a húsa fájdalmát, amint a körmeit vájta, vájta kegyetlenül a tenyerébe.

Valentine újra közeledett, osonva jött és egyszerre lassú tempóba lankadt és a mosolygó orcáját félrehajtotta, Lalinak a képére, lebocsátott szempillákkal.

Nem, ezt nem lehet tovább nézni.

– Pardon, – elintett a kezével egy elébe csúszó párt és három egyenes lépéssel ott termett Valentine mellett:

– Valentine, kérem!

A zenébe feledkezett szépséges fejecske fölrezzent. Az ébredő szemek csudálkozva néztek Györgyre:

– Tessék…

– Nem táncol tovább.

Valentine először Lalira pillantott, aki meglepetten engedte le a kezét a táncosnője derekáról, aztán kissé ingerült nevetéssel kapta fel a vállát:

– Ugyan és miért nem?

– Csak.

Lali kikapta a zsebkendőjét és meglegyintette hevült homlokát. Nem értette a dolgot. Kedveskedve fölnevetett György szemébe:

– De kérlek, drága öregem…

A publikumnak el kellett őket kerülni. Nem szokás így megállani a parketten. Valentine ideges mozdulattal küldte Györgyöt:

– Gyurka, hát mit akarsz? Engedj, csak még egy pirinyót… no, menj szépen vissza, mit gondolnak itt!

Azt gondolhatták, hogy ez a gavallér lekéri a másiktól a táncosnőjét, csak hát mért tart ilyen sokáig a kis mozzanat?

György mosolyt erőltetett és a hangját legyöngítette:

– Gyere, Tin. Elég volt ebből.

Lali félrerángatta a két vállát, úgy benne volt még a charlestonben. Kétszer is kinyitotta a száját, nem tudott ebben az ismeretlen helyzetben mit mondani. Csak nevetett, ártatlanul.

Valentine-nak a szeme előtt elandalodva, ringatózva úszkáltak a mosolygó nőfejek. Türelmetlenül húzta fel a szájaszélét és a karja nyult már a Lali válla felé:

– Még nincs tíz perce, hogy idelent vagyunk. No menjen, csacsi, hagyjon…

Györgynek erősen megsúrolták a hátát. Közelebb kellett dőlnie Valentine-hez. Rekedten súgta a rouge-tól izzadó szájacska fölé:

– Ha nem jösz, itthagylak. Fölmegyek.

– Hogyisne menne már, – vigan rálegyintett a balkezével a György karjára, a jobbkeze már helyezkedett a Lali hátán. – Lali, tovább! – És elcsusszantak György elől.

Összeszorította a fogait, megfordult, emelt fejjel tartott a kijáratnak.

– Páchdon, cher monsieur! – egy nyurga, fakóbőrű s a szájba sodrott bajuszkás úrnak kellett hirtelen a párjával György előtt megállani, a könyökével akart György fölé bökni s lemosolyogta fölényes fejcsóválással Györgyöt, amint sikerült mellette tovább evickélniök. György megállott és a lengő gavallér felé lobbant a szeme, amitől az rögtön másfele nézett.

Fölmegy egyedül, itthagyja Valentinet, azért is, igenis és majd csak jöjjön fel, majd lesz számolás!

Az ajtóig ilyen határozott volt; ott elakadt a lába valamiben. Egy gondolatban. Egy szívdobbanásban, ami fájt, mintha tüzes tüt szúrtak volna a mellébe. Lenézett a lakkcipőire, melyek ártatlanúl ragyogtak fel a szemébe. Mi lesz most. Most összeveszni azzal az aranyos édes gyermekkel, aki tizenegy nap óta a felesége. Jóságos Isten, máris! Hát máris vége van annak a tündérálomnak, amelyről azt képzelte, hogy egy életen és egy örökkévalóságon át fog tartani. Egy félórája még milyen felhőtlenül, milyen gyanútlanúl boldogok voltak. És ezután a harag jön, a veszekedés, a széthúzás, az egymás kínzása, szívtelenségek… Hisz ebből a más nyelvből még egy árva leckét nem vett életében. És miért, nem is érti hirtelen, miért kell most valami csunyának, valami szerencsétlennek következni. Ez a buta tánc. Ez a gyűlöletes jazz-band. Ez a fölösleges fiú, aki ma este rájuk tört. Hogy tudja magához ilyen közel engedni, hogy tud elfeledkezni hirtelen valakiről, akihez az egész életével, minden porcikájával és minden lélegzetével tartozik. Talán ebben a csábító, kábító levegőben valami mult hangulatába esett vissza, flirtjei lehettek, könnyü, tünékeny elfogultságai egy-egy ilyen Lali iránt. Igen, ennyi talán az egész és többet nem is fog ez a mai gyöngesége jelentkezni. Nem, akkor nem is szabad itthagyni, hiszen elhamarkodott büntetés volna. És nem is lehet itthagyni, hogy ez a cinikus fiú tovább simogassa, s dörgölje magát a ruhájához. Nem, a világért sem, egy perccel se tovább. Hiszen úgyis lerohanna erre a gondolatra Valentineért, ha föl is liftelne most dacosan a szobájukba.

György visszafordult a táncosnép felé.

Ebben a pillanatban a csillár kristályai sorban sápadni kezdtek; a hallra nyugtalan félhomály esett, a zene mintha megszeppent volna, hirtelen lehalkult ah, ah és oh, oh hangok vihogtak mindenfelől; a falakon óriási ferde árnyékok osontak és enyésztek, a dob tüzes rózsaszín pofával mosolygott a félsötétségbe s hirtelen elővillogott a tenger felőli sarokban a mennyezetre nyúló pálma, minden éles és nyúlánk levelével. Abban a pillanatban, mikor a pálma dézsájába rejtett körtéket felgyújtották, a csillár teljesen kialudt, a világító dobba pedig beledöbbentett egy hatalmasat a dobos. György, amint káprázó szemmel körülpillantott, a tapeurnek az ugráló két kezén skarlátpiros keztyűt látott, a néger fejebubján meg gyüszünyi aranycilindert. Csavargatta vele, mint a bolond a fejét és jobbra-balra lógó saxophonon furfangos bugyborékolással támogatta azt az új nótát, amit most elkezdtek. Nem volt ez nóta, hanem valami vad visszaélés a hangjegyekkel; pincsihangon ugattak és kukorékoltak, gágogtak és hápogtak aprókat a zene közbe a jazz művészei s a felvillanyozott táncosnép is alattomos kis nyávogásokkal, huhogásokkal, nyerítésekkel gazdagította a hangversenyt. Mintha meg akarnának bolondulni.

Györgyön végigreszketett valami borzasztó benyomás. A néger éppen kiengedte a szájából a saxophon szopókáját és egész testét ráncigálva kacagott, gargalizálást utánozva közbe-közbe, s a dobos, a hegedűs, a zongorás, mind vele kacagtak és vele rángatóztak és reszkettették a fejöket. Ezt azoktól a nyomorult rokkantaktól lesték el, most azokat csúfolják és kacagják ki, kik otthagyták a srapnellzivatarban a boldogságukat, az emberségüket! György dűlt előre, odarohanni… a legnagyobb lelkierejével tudott csak az egyensúlyába visszaállani s elszenvedni ezt a gyalázatos viccet.

És Valentine? Nem is kellett keresni, hol forgolódik. Éppen a tündöklő dob előtt állott meg, a fejét rezgette keresztbe s Lali hozzáragadva, nyújtotta Valentine arcába az ő rezgő fejét, mosollyal, lehunyt szemmel. Meg akarja csókolni…

György pillanat alatt útat tört hozzájuk. Lerántotta a Valentine csuklóját a Lali kezéből:

– Jőjjön innen, azonnal!

Valentine ajkáról halk kis sikoly futott elő.

Lali a tulajdon bokájára lépett ijedtében. Aztán a gallérja alá kapott, a csokrot kellett hamar megigazítani:

– De öregem…

Egy vastag amerikai tántorgott el mellettük, rájuk röhögött és kacsintott a missének vagy mistressének:

– Look here!

György egy vízszintes gesztussal félretanácsolta Lalit és hangosabban szólt rá Valentine-re:

– Gyerünk!

Valentine magához tért. Dacosan nézett vissza a György elborult szemébe:

– Mit akar már megint. Én nagyon jól mulatok.

És kínos grimasszal igyekezett kirántani a kezét a Györgyéből. Észrevette, hogy innen is, onnan is idenéznek, meg is állottak már egynéhányan, összeintegetnek, mulatnak rajta. Azért se hagyja magát!

Valami gúnyos autósziréna hallatszik a pódiumról. Lali megembereli magát, kedélyes és energikus próbál lenni. Visszalép:

– Kérlek, öregem, ne bomolj hát…

György ledörög rá:

– Takarodjon!

A saxophon malacröfögésbe kezdett. Füttyengetnek, susognak, kacarásznak köröskörül. Pompás, egy műsoron kívüli féltékenységi match-et itt végigélvezni!

Lalinak a lélegzet megáll a torkán, hátratámolyog. Valentine kétségbeesve kap György karjához:

– Megőrült?

A néger leguggol, György felé dül a feje a saxophonnal, belevonít mint a megrúgott kutya. A fejek hátraesnek a kacagástól.

Elordítja magát György; egy ugrással a pódiumon terem, a csillogó dudát kikapja abból a subickos kézből, olyat húz a négernek a tarkójára, hogy ez a guggolásból a pódium elé pottyan, egyenesen az orrára. A dobos ugrik, menekülni akar, az is kap egyet a hátába, a dob egy rúgástól bömbölve, zúgva vágódik a terembe, a hegedűs vonóval, hegedűvel összecsapja a kezét, könyörögve sipít valamit a megvadúlt ember elé, de megkapták a frakkja csücskét és odapenderítették a piros kesztyüivel égre kapkodó zongoráshoz, aki csak azért ugrott fel, a szerencsétlen, hogy a hegedűssel összegabalyodva, bukfencezzen alá a deszkáról a kemény márványra, amint illik az egymásért élő-haló kamerádokhoz.

A hallban a meglepett oh!-ok és au!-k és a kacarászó, pisszegő s ugratva füttyengető, csettingető hangok helyett, a réműlet, a megrökönyödés sikoltozott és kiabált zürzavarosan. A berohanó pincérek összeütköztek azokkal az agyonijedt dámákkal és világfiakkal, akiknek az első ösztöne a menekülés volt, mikor a dühödt gentleman karja a saxophonnal fölemelkedett. Igy állhatott Sámson a filiszteusok elébe.

György a pódium szélére botlott, a megfeszült karja alatt majd összetört az újjai közt ingázó hatalmas saxophon. A csillár hirtelen kigyulladt, de Györgynek a szeme előtt vérpára úszott, azon keresztül nézett alá az imbolygó, futkosó, gesztikuláló sötét és villogó népségre. A zúgó fülébe belekáráltak és kerepeltek az embertelen idegen hangok; az ajkain morgás remegett a még el nem csitult belső vihartól. Egy hölgy ott hátul a sarokban felkapaszkodott a székre s tátott szájjal emelte feléje a lorgnont. György oda nézett, ocsúdva rázta fel a lehullott haját és keservesen elkacagta magát.

A zsivaj felcsapott a hallban. Egy vörösrépaképű angol, aki a négert segítette talpra, felugatott Györgyre:

– Dirty dog!

Két pincér is fenn volt már a pódiumon; húzták, tuszkolták Györgyöt, akinek végre eszébe jutott egyet rázni magán, amitől a pincérek akarva nem akarva, leugrottak a pódiumról. György megint a pódium szélén állott, kihúzta magát és lángoló arcával a felkapott öklök és a tátogó szájak felé fordult. A szive megnyilallott mélységesen és mintha háromfelé szakadna most, mint egy boldogtalan messze-messze árva föld, amelyen búbánat, nyomorúság és kétségbeesés osztozkodik. Elvakulva ugrott le hirtelen, egy gyűlöletes kifestett gavallért fejen sujtani, ki valami érthetetlen franciaságot nyivákolt fel neki. Leugrott, a saxophont lendítve s belefutott egyenesen a frakkos hoteldetektiv karjaiba, aki most volt útban a pódium felé, Györgyöt leteremteni. Két carabiniere állott a következő pillanatban a György két karjánál, két ünneplő fekete csákós, piros pomponos jámbor képű parasztgyerek, mint ha csak operai statiszták lennének, de roppant komoly harci dűhvel segítettek a detektivnek kifele ráncigálni Györgyöt.

– Nyomorultak… galád, gaz férgek… hiénák… – alig birták a karját lefogni, mert büntetni akart még, sújtani, zúzni, törni, irtani minden hörgő szava nyomán, mindent és mindenkit, akit és amit háborult testi és lelki szemei előtt látott. Míg csak rángatták, vonszolták, buktatták előre, az ajtóig.

A visongó s vihogó társaság közt, amely György vergődését kiséri, egy dáma felkapott tenyerekkel áll megdermedve, mint a viaszbáb. Mosolyog. Mosolyog az arc, mozdulatlan a bőr alatti parafintöméstől, a meredt szemekben pedig a rémület, az elképpedés tükröződik. Az arcvonások sem az örömnek, sem a fájdalomnak nem adnak választ.

Egy pincér boldogan hajlongva biztosítja a megélénkülő társaságot, hogy a rendőrségre viszik a signort:

– Alla prefettura!

Jó fertályóra mulva fölszegett fejjel lépett be György a Danieli régi kapuján. Keményen előrenézve lépett el a portásszemélyzet előtt. Az aranysipkás főportás felkapta a fejét a sürgönyökről, amelyeket a pultján rendezgetett. Előrehajolt, valami közölnivalója lehetett ezzel az úrral. De György már a hallnak a küszöbén állott. Most is szólt a zene, egy féltucat pár ott foxtrotozott a ragyogó márványon. A felepublikum még ott tanyázott az asztalkáknál, a legvidámabb fecsegésbe merülve, úgy látszik az incidens csak jobban fölpezsdítette a kedélyeket. Rögtön észrevették Györgyöt, aki jobbra-balra hajolva, sötét és szúró tekintetével végigfürkészte a társaságot. A tánc pillanatra megállott, a vonó is mintha gikszert adott volna s innen is, onnan is az ajtóba fordultak a fejek, egy pár félrébb eső asztalkánál fölemelkedett egy-egy úr, egy-egy hölgy a székről, hogy jobban láthassa a félelmes ismeretlent, akinek olyan nehezen lehetett a kezéből a saxophont kicsavarni. Egynéhány mutatóujj feléje célzott hirtelen s hallhatta, hogy röppen az egyik asztaltól a másikhoz a lelkes kiáltás:

– Le voilà!

Meg azt a németet, aki nagy gaudiummal fedezte föl a társaságának a visszaszabadult hőst:

– Schau doch, schau, den Muzzolini!

Az a téli piros képű dáma, aki felugrott volt a székre, mikor György a pódiumról szembenézett a viharral, most is félig fölemelkedett az ülésből, ott átellenben a falnál és boldogan rázta meg a fejét:

– Auh, the savage, the savage!

Nem is látott, nem is hallott ebből talán semmit a mi tüzelő arcú, zakatoló szívű hősünk, sem annak a főrangú portásnak a szavát nem hallotta, ki sürgősen utána eredt, és az aranyos sapkát levéve, udvariasan, de határozottan ismételte már harmadízben a György válla mögött, hogy a direttore óhajt azonnal a signorral beszélni.

György megfordult és a portásról rávillogott az ünnepélyes ősz direttore-re. Mert az is ott volt már. Úgy állottak előtte, mint az üdvözlő szónokok, katonai és polgári részről.

– Hol a feleségem?

A direttore picit meghajtotta a fejét:

– Madame-ot fölkisérték a szobájába…

– Úgy? – György máris indult volna fölfelé.

– Igen, monsieur… az önök numero-ját pedig a legnagyobb sajnálatunkra kénytelenek voltunk holnap reggeltől fogva új vendégnek kiadni.

György csak legyintett erre. Nem ért rá még ilyen csekélységekkel törődni. Futott fel a lépcsőn. A portásifjak néma borzalommal pillantottak utána. A zongora, meg a hegedű meg a piston mintha felbátorodtak volna, amint György fenyegető alakja eltünt az ajtóból. A dob meg a saxophon viszont nem akartak életjelet adni. Azok most valahol borogatást kapnak a sebeikre szegények, a négerrel egyetemben.

A türelmetlen kopogtatásra a cameriera nyitott ajtót György előtt.

Valentine ott ült a toilette-asztal előtt, arccal az ajtó felé. A fejét a szék támlájára hajtotta, szeme le volt húnyva. A homlokát egy összezsugorodott nedves zsebkendőcskével simogatta. Az ölében tartotta a hatalmas odkolonyos üveget.

A szoba közepén pedig ott tátongott a felnyitott lakkos utazóláda. Mellette a bőséges kerek kalapos bőrönd. A szekrények s a fiókok mindenütt tárva-nyitva.

– Valentine! Mi az?

Valentine föl sem akart nézni a György szenvedélyes és nyugtalan hangjára. A szája szenvedősen húzódott félre, avval a halk fáradt nyöszörgéssel, amilyen az elcsitúlt zokogás után szokott hallatszani.

György elébe lépett és gyöngéden oda akart érni a Valentine zsebkendős kis kezéhez, azon a piros homlokon:

– Mi bajod?

– Menjen! – elrántotta durcásan a fejét előle. Aztán a szobalányhoz fordult, aki ott várakozott az utazóláda mellett és megparancsolta neki, franciául, hogy folytassa a csomagolást.

György megállította a szobalányt, aki a Valentine szekrényéhez sietett. Indulatosan kiáltott Valentine felé:

– Erre még ráérünk!

Valentine felállott. Intett a szobalánynak:

– Azt mondtam, hogy folytassa!

Erőset koccant az odkolonyos üveg, amint Valentine visszatette a toilette-asztal üvegére.

– Igen, madame. – A szobalány mosolyogva kerülte ki Györgyöt és ment a szekrényhez.

– Nincs csomagolás! – olyat toppantott György, hogy a szobalány kiejtette a keze közül azt a három pár cipellőt, amelyeket felmarkolt.

– Avanti, signorina! – s a mutatóujjával az ajtó felé dirigálta György a szobalányt, de olyan arckifejezéssel, hogy a cameriera jónak látta mennél gyorsabb tempóban kívül kerülni az ajtón.

Valentine egy lépést tett György felé s lihegve nézett az arcába. A zsebkendőcske nem is látszott ki az összeszorult ökléből.

Valentine se találta meg hirtelen a szavakat, amelyekkel Györgyre akart támadni, Györgynek is veszteg maradtak a fölnyílt ajkai s a gégéjén akadt a kitörni készülő hangja. A tüzelő tekintete oda ragadt a Valentine felázott kék szemeire, melyeknek a pereme most piros volt, mint a galambok szeméé s ezek a puha nedves szemek még jobban-jobban kezdtek csillogni attól a két könnycsepptől, amely most futotta el őket.

A Valentine könnyei még nem mutatkoztak be Györgynek. Ezeket a szemeket ő még csak el se képzelte, hogy sírhatnak is valaha. A György lelkének a tolongó fellegein egy villámlás suhant keresztül. A fényes szerelemé… s érezte, hogy enged a két feszes térde, s mintha ütést kapott volna a mellén, oly fájdalmasat dobbant a szíve. Valentine elé lépett, a két remegő kezét nyújtotta feléje:

– Tin…

Valentine felkapta a fejét és hátralépett György elől:

– Semmi dolgom magával.

Györgynek lehullott a két keze az oldala mellé. A bámuló szemei megint elborultak. Halkan, megdöbbenve szólott:

– Micsoda hangok ezek?

Valentine összecsapta a két kezét és behúnyt szemmel emelte a fejét fel a plafondnak:

– Ilyen szégyent! Ilyen skandalumot! Ilyen csúnyaságot! Istenem!

Kétségbeesetten rázta meg a fejét. A hangját a zokogás fenyegette.

György némán állott pár pillanatig, míg sikerült a hangját halkra fognia:

– Valentine. Én nem akartam ezt most elkezdeni. Az egész ügyet el akarom tenni holnapra. Holnap majd elmondjuk egymásnak a mondókánkat. Ma este még kimélni akartalak. Valentine, nézd…

Odament hozzá, gyöngéden szétvenni a Valentine görcsösen összekulcsolt kezeit.

Valentine a szekrényhez ugrott, keserű, gúnyos kis kacajjal rántott ki a fogasról egy mogyorószín kosztümöt, tartóstul:

– Kimélni! – Rácsapott a karján a kosztümre, hogy kettéhajtsa. – Kimélni! Igazán, köszönöm! Aki ezt tette velem… aki ott tudott hagyni magamra, hogy a föld alá süllyedjek gyalázatomban, a közt a nép közt, aki nem látta hogy a falnak esem, mikor elkezd ott őrjöngeni, aki felől ott fekhetnék elájulva most is azon a márványon, ha Lali meg a Tutyuék nem locsolnak és nem dörzsölnek életre… jaj, az a röhögés… meghalok, ha eszembe jut… az a szegény Lali hogy hozott fel a szobába… akinek különben felelni fog, ne féljen!

Fenyegetően kapta fel a fejét Györgyre, s az utazóládához sietett, idegesen beledobta a kosztümöt.

György nyelt egyet, mosolyt erőltetett és kurtán fejet hajtott:

– Nem félek kisfiam.

Valentine szétpillantott, nem tudta mit keres hirtelen, taszított egyet az utazóládán a térdével, és felcsapta a két tenyerét a halántékaira:

– Jaajh. Hogy itt áll, hogy még a szemem elé mert kerülni… hogy még itt kedve van gúnyolódni… hogy nem is tudja felfogni mit tett…

György nyugodtan, komolyan nézett a Valentine szemeibe:

– Azt tettem, Valentine, amit az ösztönöm követelt, amit az igazságom diktált, amit a szívem parancsolt.

– Úgy? Nohát én is azt teszem! – És Valentine visszaugrott a szekrényhez és egymásután három kosztümöt ráncigált le a fogasról.

György az útjába állott, mikor az utazóládához visszaigyekezett. Még nem fejezte be a mondanivalóját:

– Hiszen érted tettem, akármit is tettem, miattad, hiszen láthattad…

Valentine nem engedte tovább beszélni:

– Engedjen! – a ládához sietett, gyorsan összehajtogatta a ruháit, lehajolt, berakta a láda fenekére.

György utána lépett, le akarta csillapítani:

– Tin, hallgass ide…

Valentine már vissza is fordult, nagy ívben kerülte el Györgyöt, megállott a szekrény előtt, először a fehérnemű közé kapott (amiben semmi fehér se volt), azután más jutott eszébe s a cipellőkért hajolt le, amelyek ott hevertek szanaszét a szőnyegen.

György megint előtte állott.

– Mit csomagolsz ilyen lázasan?

Valentine egy kiesett sámfát erőltetett vissza az egyik aranybrokát cipellőjébe, idegesen, ügyetlenül. György újra megkérdezte, kicsit türelmetlenebbül:

– Hova készülsz kérlek?

Valentine végre felkapta a fejét:

– Hova? Csak nem képzeli, hogy még egy napig itt maradok magával?

György csak bámult utána, míg Valentine az összenyalábolt cipellőkkel a ládához ment. Kettőt leejtett, mire odaért. Az a sámfa megint kiugrott az aranybrokát cipellőből.

– Auh! – roppant bosszúsággal dobta be a cipellőket a ládába s fölkapkodta azt a két leesett cipellőt és megint elkezdett a sámfával vesződni.

György elűzött valami fekete gondolatot, mint a legyet, amelyik az embernek a homlokára száll. Megint nyugodtan beszélt, sőt mosolyognia is sikerült hozzá:

– Nem kell ittmaradni, Tin, annál kevésbbé, mert értésemre adták, hogy holnaptól kezdve jogunk van más hotelbe menni.

– Hah! Kirúgtak! Hát persze!

– Ki, barátom. Azt hiszem, a legszebb lesz, ha kimegyünk az Excelsiorba.

Valentine kirántotta azt az akaratos sámfát és úgy dobta a cipellői után a ládába, dühösen:

– A maga dolga, hova megy. – Hirtelen beléhajolt a ládába, valamit elrendezni. Onnét a mélyből hallatszott aztán elváltozva, tompán a szava: – Én tudniillik hazautazom.

Mintha nem is Valentine volna, akitől ezt hallja György. Áll, mintha a szőnyegre ragadt volna a talpa s csak nézi mozdulatlan szemekkel Valentine-t, amint a háta, válla, feje fölemelkedik a ládából és amint szétnéz összehúzott szemekkel, az ujjaival egyet pattintva, míg eszébe jut, hogy a kalapokat akarja összeszedni. Rögtön ugrik egy székhez, azon ül egy mosolygó cerise-piros szalmakalapocska, aztán az ágyhoz libben, a plumeaun szundikál, mint egy cica, egy szürke selyem kis kalap. Indul a toiletteasztalhoz, ott is csüng a tükör tartórúdján egy fekete kalapocska.

György két erős lépéssel Valentine előtt áll:

– Mi az, haza? Hova haza?

Valentine lekapja a kalapot, viszi mind a hármat a nagy bőrdobozhoz, félreüti a doboz tetejét:

– A Trombitás-útra. Az anyámhoz.

Györgynek igen sokat kell most ebben a szobában közlekedni. Alig ért oda a toilette-asztalhoz, azonnal kanyarodik a kalapos-bőrönd irányába. Ráteszi a tenyerét arra a legfelső puha fekete kalapocskára:

– Egyedül akarsz hazamenni?

– Nem is magával!

Leguggol és elhelyezi gondosan egymás mellé a bőrdoboz alján a három kalapját.

György vár, míg Valentine föláll, hogy a tekintetével a szemébe suhinthasson:

– És ha én megtiltom?

Valentine már másfelé keresgél a szemeivel, a félvállát rántja könnyedén és az éjjeli szekrény felé kezd sietni. Annak a tetején is álmodoz egy halovány lila kalapvirág. Hátra se nézve felel, hetyke kis nevetéssel:

– Hö! Törődöm is én avval!

– Mit?

György, mint a párduc, olyat szökött. Megállott Valentine előtt, aki szembefordult vele, megkapta a kezét, kalapostul:

– Hagyja, ha mondom, ezt a csomagolást…

– Az órám!

Tudniillik az a modern kis ellipszis-óra a Valentine csuklóján, amely szintén beleszorult a György kezébe.

A lila kalapocska az ágyra repült, összelapulva, mint a kalarábélevél.

– Jőjjön csak, jőjjön csak egy kicsit… – György a fejével maga után intette Valentine-t; a hangja szinte suttogott, de a szemei olyan súllyal parancsoltak, hogy Valentine-nek akaratlanul is követnie kellett Györgyöt.

– Üljön le, üljön ide, hadd beszéljek magával! – György elébe rántotta a toilette-asztal előtti könnyű rokokó-széket.

Valentine kecsesen helyet foglalt.

– Tessék. Csak gyorsan kérem. Mit akar tőlem.

A lábait keresztbe kapta, átfogta két kézzel a térdét és dobolni kezdett a cipellő talpával.

György észrevette a tükörben a plastronjára hullott csokrot, odakapott a két kezével és gépiesen kezdte rendbehozni. Szinte fuldokolva beszélt, mialatt minden erejével türelmet, önuralmat kényszerített magára.

– Azt akarom magától, kedves Valentine, azt akarom tudni, mit gondol tulajdonképpen, mi jár a fejében… hiszen ilyesmit mégse lehet csak úgy, meggondolás nélkül az embernek odavágni, hogy elmegyek és te maradhatsz ott, ahol vagy…

– Persze hogy megyek! Nem is vagyok őrült, mint maga, hogy én itt holnap az emberek közé kimenjek!

György keserves kínnal ráncigálta a csokor szárait, amelyek nem akartak az összevissza reszkető ujjaknak engedelmeskedni.

– Az emberek, az emberek? Egyetlenegy ember van itt, akivel magának törődnie kell és az én vagyok!

– C! – csak a nyelvével csettintett erre Valentine s már föl is libbent a székről. Ott volt az étui-je a toilette-asztalon, kivett egy cigarettet és harciasan nézett vissza a György ráfeszülő szemeibe, míg az ujjai sebesen mángorolták a kőkeményre préselt karcsú kis Figarót.

György lankadtan ejtette le a kezeit a gallérja alól. A csokor éppen úgy lógott alá kibomolva, mint az előbb.

– Mondd, Tin, mondjad csak… hát egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy ennek az egész ostobaságnak mégis csak te vagy az oka?

– Én? Miért? Mert egy kicsit táncoltam?

– És két kicsit és három kicsit és négy kicsit és minden kérésemre és minden sürgetésemre, minden gyötrelmemre nem akarta abbahagyni!

– Nem hát! Nem tudom, hogy juthatott eszébe rögtön a mulatságomat elrontani! És ott mindjárt a legvadabbúl, a legmodortalanabbúl az emberre rátámadni. Ráncigálni az embert és ordítani, mint valami berúgott napszámos. Hát mit gondol maga, mi vagyok én!

Fölkapta s erősen megrázta a cerrini-skatulyát. Remegett az ajkai közt a cigarett, míg rágyújtott.

A György ökle belevágott a levegőbe.

– A feleségem vagy! És nem tűröm, hogy a feleségemet simogassák!

Valentine előre lépett György felé, felrántotta a fejét, roppant sürgősen fújta ki a cigarettje füstjét.

– A szemem láttára, igen! Simogatni lehet, cirógatni, a pucér karjához érni, nyomkodni lehet a kezét, az arcához lehet támaszkodni, a szájába belelihegni…

– Hallgasson!

Valentine lábujjhegyen állott, a fejével mintha el akarta volna György magasságát érni. És el volt a homloka fehéredve s az arca is, ahol csak a festék a bőrének üde tisztaságát nem érintette.

Györgynek annál szenvedélyesebben zúgott a szava:

– Hol a szemérem belőletek! Nem szégyellitek magatokat?

– Kikérem magamnak ezt a hangot! És ne merjen rám így kiabálni… tudja? Botrányt akar csinálni, megint, még nem volt elég neki!

Nem, nem volt elég Györgynek. A hirtelen csöndben hallani lehetett a lihegését. A szemhéjai elfelejtették a föladatukat. Húnyás nélkül meredt a szeme Valentine-re, aki a cigarettjével jobbra-balra kezdett a toilette-asztalon hamutartó után kapkodni. Kissé letompult a György hangja, de nem a szomszédok miatt való aggodalomtól, nem, inkább a szívét markoló fájdalomtól:

– Hát semmi neked, semmi, hogy egy jött-ment idegen hozzád dörzsöli magát? Meg sem érzed? Mi?!

A hamu leesett az asztalka üveglapjára. Valentine hevesen szippantott egyet, az orrán, a száján egyszerre futott a füst elő s a füst közt a Valentine habozó hangja:

– Micsoda ostobaságot povedál; ha hallanák, micsoda ostoba fogalmai vannak. – Kezdte visszanyerni a fölényét, fölnevetett a György rendetlen hajára. – A Lali! Csak dühöngjön erre a fiúra. Vegye tudomásul, hogy Lali a legrégibb és legkedvesebb barátom.

– Azt láttam!

Valentine félretaszította a széket maga elől és a szekrény felé tartott:

– Igenis és tudja meg, hogy mindig boldog leszek, ha a Lalival táncolhatok!

Kiakasztott még két ruhácskát. De mire megfordult, hogy a ládához vigye őket, György éppen rácsapta a fedelet az utazóládára s szépen leült rá. A hangja megint nekierősödött:

– Én pedig azt mondom, hogy ebben az életben többé táncolni nem fogsz. Se Lalival se mással. Tudom istenem, hogy nem!

– De igenis, hogy táncolni fogok.

– Majd meglátjuk!

Valentine ott állott György előtt. Roppant keményet akart toppantani, de persze az az energia a szőnyegen kárba veszett.

– Keljen föl erről a ládáról!

György válasz helyett föltette a jobb lábaszárát a bal térdére.

Valentine ledobta a lába elé a kosztümöket. Végigmérte Györgyöt és a cigarettet a szájába kapta s nekirontott a fürdőszoba ajtajának. És úgy bevágta maga után azt az ajtót, hogy attól vasúti karambolt álmodhattak, akik ott jobbról és balról mellettük laktak, ha ugyan rögtön föl nem ültek az ágyon.

György hallotta, hogy csörömpöl odabent Valentine az üvegjeivel és a tégelyeivel. Egy perc mulva kivágódott az ajtó. Valentine megállott a küszöbön. Két fürdőköpeny csüngött a karjáról le a földre. A kezében akkora vörös szivacsot tartott, mint a tégla. Nyitott szájjal nézett egy kis darabig Györgyre, ki kényelmesen hintáltatta a lábát és gyönyörködni látszott a lakkcipője sikamló fényében.

Valentine fújt egy nagy adag füstöt, avval megfordult és szigoruan leült az ágy szélére. Úgy látszik, itt megszakadt a rosszviszony.

Kintről, az éjszakai csendből valamelyik közeli templomocska édes óraütései csendültek. És elolvadtak egy távolabbi mélységes, merengő toronyórazengésbe. Talán az Orologgio kalapácsai szólaltak meg.

Valentine egész figyelmét odaadta annak az őszierdő-színű kis francia rézmetszetnek, amelyik ott csüngött szemben a tapétán.

György pedig kipillantott a nyitott loggia-ajtón abba a kékséges, csillagos velencei éjszakába. Györgynek elég volt a haragból. Felállott. Odament szép lassan Valentine elé. A szemébe akart nézni.

– Tin… igérd meg, hogy ezeket a lehetetlen táncokat nem táncolod többet.

Valentine unalommal húzta félre a fejét. Azután makacsul nézte tovább azt a metszetet.

– Kérlek, Tin… azt kell mondanod, hogy: jó, nem fogok táncolni.

Valentine picit még hallgatott. Szippantott és rántott egyet a vállán. Le nem vette volna a szemét a falról:

– Én mindig azt fogom csinálni, amit akarok. Nem engedek a programmomba beleszólni.

Györgynek várni kellett egy pár lélekzetnyit, míg újra megtalálta a csendesebbik hangját:

– Hol tanultad ezt a beszédet?

– Semmi köze hozzá. – Valentine felpattant az ágyról. – És kérem, most már talán hagyjon békében.

Menni akart a felszabadúlt utazóládához.

– Dehogy hagylak. – György elfogta azt a kis kezet, amelyik az óriási szivacsot szorította. A szivacs olyan kicsi lett a György újjai markolásában, mint a legkisebb paradicsom.

– Engedjen kérem, dolgom van.

– Nem, dehogy, nem fogod az uradat ilyen kurtán-furcsán elintézni. Maradj csak, ne siess csak.

Csak alig nyúlt a vállához, Valentinenek vissza kellett a paplanra csücsülni.

György föltette a két öklét a csípőire:

– Az uraddal beszélsz, akinek az egész életeddel tartozol, minden lélegzeteddel és minden gondolatoddal.

Valentine gúnyosan felkacagott a nagy szavakra.

György alig tudta a szavait a lázas agyában összeszedni.

– Hát elfelejted, hogy hűséget és engedelmességet fogadtál nekem Isten és ember előtt, hát… hát nem tudod mi az, hogy asszony vagy… hogy a házastársa lettél egy embernek? Nem tudod, mi az, egy embernek a felesége lettél?

Valentine jókedvűen nézett a György égő szemeibe:

– Hogyne tudnám. Foglalkozás. Olyan, mint magának a mérnökség.

György nem kapott hirtelen levegőt. Nagyon vigyázott magára. Hátrább lépett Valentine elől és a vidám kék szemekbe bámult:

– Mit akarsz, Valentine!

– Most már semmit. Azt akartam, hogy akihez férjhez megyek, csinos legyen, pénze legyen és mulattasson.

György a keserű szívéből nevetett egyet rekedten.

– Úgy… csak ennyit akarsz attól az embertől, aki fölesküdött a te boldogságodra, akinek minden ereje, minden terve, minden álma a tied és nem az önmagáé, aki világot cserélt, mikor jegygyűrűt cserélt veled és aki nem akar többé rajtad kívül nőt ismerni sem az életben, sem a feltámadásban, aki a tied marad, ha ágyban fekvő beteg leszel, ha leforrázod és összeégeted az arcodat, ha megbénulsz egy autószerencsétlenségtől… Istenem, hogy mi az, ha meggondolom, hogy egy férfi kiválaszt egyetlenegy nőt ezer és millió közül ezen a világon és annak az egynek adja az egyetlen életét, a halálát, az örökkévalóságát. Édes jó Istenem, ha ezt meggondolja az ember…

A lüktető homlokára vette György a kezét és a szeme lecsukódott pár pillanatra. Valami kis szédülést érzett.

Valentine fölállott:

– Nohát még nem késő meggondolnia! Egyáltalán!

Ő már annyit nem gondolkodott a szón, amit a száján kiereszt, mint a cigarettfüstön. Ő hadat izent, a szavai a harc puskalövései voltak. Visszasietett a szivacsával, a fürdőköpenyeivel az utazóládához. Felcsapta a fedelet.

György odaugrott hozzá s megkapta a karját:

– Nem fogsz elutazni!

– Nem enged el? Nem enged el azonnal?

– Nem! – a fürdőköpenyeket, a szivacsot elkapta György és messzire hajította. – Itt marad. Akkor utazik, mikor én akarom.

– Semmi közöm magához többé… ne szorítson hát… miféle parasztság! Neveletlen fráter!

György elengedte Valentine-t. Az a kerek aranykarperec ott szorult a Valentine karján, ahová a György újjai feltolták. Ellipszis lett az aranykarikából. Utána meredt a szekrényhez futó, lihegő Valentine-nek. A lábai nem akartak mozdulni.

Valentine visszafordult, a két karja teli volt gyönge rózsaszín, halvány lila, krém könnyűségekkel… a következő pillanatban ez mind odarepült az utazóláda mélyébe: futó felhőcske, csapódó tajték…

György a szekrény felé szólt, kurtán, hidegen:

– Elmegy?

Valentine nem felelt többet, egy kis zsebkendőoszlopot döntött fel a két kezével a szekrényben.

– Menjen.

Minden indulat nélkül hangzott ez a szó a György szájából, szinte megfagyva. Rá se pillantott Valentine-re, ki odalépett, a zsebkendőket a ládába tenni. Lehajolt, fölvette a szőnyegről a kosztümöket, összehajtogatta őket, amilyen gondosan csak tudta, hogy mennél kevesebb helyet foglaljanak el a ládában.

Segített Valentine-nek csomagolni.

Reggel hét óra.

A mi Györgyünk ott ül a Café Florian előtt, egy kis márványasztalnál, egyedül. Egyedül, nemcsak annál az asztalnál, egyedül az egész terraszon, egyedül az egész napsütött Szent Márk-téren.

Nappalra van öltözve persze, meg is borotválkozott szépen, s a rendesen széjjelfésült haja még vizes a reggeli zuhanytól.

Egy perccel ezelőtt foglalt helyet ezen a vasszéken a Florian árkádjai alatt, mint a kávéház legelső vendége. Vasárnap van. Nem divat Velencében ünnepnap ilyen korán kelni, különösen a kényelmes idegennek. Meg is csodálta a két oszlop közt javába nyujtózkodó pincér ezt az urat, aki ilyen frissen kocog a Szent Márk-tér kövén egyenesen a Florian felé s aztán oly sürgősen parancsol egy espressot meg egy konyakot.

A Rialto tájékáról érkezett György, egy csöndes kis hotelből, ahova ma reggel átvonult a podgyászával a Danieliből, miután a számlát és a borravalókat elintézte. Ezen a hotelszámlán a többi közt egy meglehetősen szokatlan tétel szerepelt: a saxophon, meg a jazz band megrepedt nagydobjának az elég bőkezűen előirányzott reparálási költsége.

Milyen símán ment ez az egész, milyen egyszerűen, jelentéktelenül, édes istenem.

Nyugodtan, zaj nélkül, egymással egy szót se váltva, s rá se nézve többet egymásra, versenyt szedték, hordták, csomagolták befele fönt a Danieli szobájában ketten a Valentine holmiját. Egyetlenegyszer fordult közben Valentine György felé, csak azért, hogy odadobja a lába elé azt a szélesre vasalt férfizsebkendőt, amelyik odatévedt a női zsebkendőcskék közé. Azt György udvarias mosollyal fölvette s elhelyezte rögtön a maga szekrényében. Különben pedig most reggel, amikor a saját holmiját csomagoltatta, a toilette-asztal lábánál fölfedezett egy görcsösen összenyomott, alig szikkadt picike női zsebkendőt. Fölkapta, kis darabig szórakozottan tapogatta, nézegette, s az orrához is emelte pillanatra, megszagolni… aztán sietősen a belső zsebébe csúsztatta. Majd visszajuttatja valahogy a tulajdonosához.

Késő éjszaka, mikor Valentine-nek a podgyásza a legtökéletesebb rendben volt, György leszólt a portára, Valentine-nek a hatórás bécsi gyorshoz való felköltése felől rendelkezni, azután magára hagyta Valentine-t a szobában, diszkréten meghajolva feléje s halkan betéve maga után a loggiára nyíló ajtót. Rágyújtott, a cigarettes szelencét a párkányra tette s melléje a cerini-skatulyát, és oda könyökölt, a csillagokat tanulni, vagy követni a hold ragyogó szemleútját a tornyok és tetők felett, vagy a vénséges paloták stilus-árnyalatait tanulmányozni, vagy messze és messze a kis sorsú szűk utcákban azokba az örökösen kiakasztott tarka cihákba, gyerekingekbe talált beléfeledkezni, vagy az alvó hotelből hallatszó különös koppanásoknak és köhintéseknek adta a figyelmét, vagy talán emerről-amarról a maradék élet tüneteg hangjait fülelte, füttyöt, visszhangos éji szót, csobbanást, bágyadt szájharmonikát, szökevény kacajt, elhaló macskasiralmat. Vagy inkább a szíve bölcsőjében azt a hánykolódó beteg csecsemőt, a szenvedést nyugtatgatta, altatgatta, nem látván és nem hallván semmit maga alatt és maga előtt az éjszakai Velence holdfényéből, árnyékaiból és gazdátlan neszeiből… lehet, hogy le is húnyódtak a szemei végre, a virrasztásban elalélt csillagokkal együtt.

Hanem reggel öt órakor a legfrissebben intézkedett a podgyász leszállítása felől, vasúti jegy és hálófülke felől és a gondola felől, a velencei pályaudvarhoz. És ő segítette be gyöngéden a gondolába Valentine-t, s mosolyogva csókolt kezet és levett kalappal, vidám arccal hajolt meg az induló gondola előtt. Még integetett is a kalappal kedvesen a gondola után, mintha csak egy fölületes, kellemes jóismerőstől venne búcsút. A gondola elkanyarodott. György még csak azt látta, hogy az a zöldkalapos kis hölgy a gondola padján tükröt tart az orrocskája elé s a kesztyűs ujjai közt óvatosan emeli a rouge-os arany plajbászt az ajkaihoz. Így tünt el előle Poóy Valentine.

Mi lesz most? György a két öklére támasztotta halántékát, úgy bámul a szemközti árkádok alá a homályba. Hát el fognak válni, természetesen. Elválnak, mert nem egymáshoz valók. Milyen szerencse, hogy ez ilyen hamar kiderült és hogy azonnal le lehet vonni a konzekvenciákat. Mennyire nem neki való volna mindez, amit a tökéletlen házasságok felől olvasott és hallott életében: csúf csetepaték, amikről az egész ház beszél és könnyed kibékülések, hogy harmadnap új témákkal kezdődjék megint a marakodás; rokonok, barátnők beavatkozása, társaságban, idegenek füle hallatára való ideges összekapások, érdekből, kényelemből, gyávaságból való együttmaradása két embernek, akik ki nem állhatják egymást, az álmodott boldogság cinikus kinevetése s az otthontól való menekülés lumpolásba, kártyára s korzóra, Gerbeaudba, látogatóba; a programszerűen, harmonikusan kétfelé való élés, nem egymás, hanem egy más szerelmét ápolva, titokban, vagy a legteljesebb szabadsággal, ország-világ előtt. De jó hogy ebből a levesből, amit másoknak egy életen át tálalnak az asztalára, ő csak egyetlen cseppet érzett az ajkán és rögtön leteheti a kanalat. Mit sejtette ő, mi mindent hozhat a házasság a finomabbik világban, egy kényes, szeszélyes, felkapott szép babával. Ő mint a faluszéli boldog gyerek, elkapta a másik gyereknek a kezét és kacagva nekiszaladt vele a virágos gyepnek, sem útat, se határt nem látva maguk előtt.

Nohát vége. Gyerünk tovább. Könnyű májusi szellő osont át a téren, felfújkálta az oszlopok mögött azokat a csikos vászonredőnyöket az üzletek előtt, ott szemben Györggyel. Mintha a szabadság zászlai repesnének. Györgynek vidám mosoly futott el a szemein, mohón szívta magába az üde fuvallatot, felkapta könnyelműen a vállát, úgy mint Valentine az éjszaka, s a száját összehúzta, kicsit csöndesen fütyörészni. De jó is lesz megint innen elszökni, visszamenni Szumatra szigetére. Vissza, elveszni munkában, teremtésben, elenyészni a természet pazarságában és határtalanságában, azt a zabolátlan ős földet idomítani, nevelni lázzal, hittel, szeretettel, de jó is lesz a művelt európaiak közül a szigetvilág népe közé menekülni, kedvességet, szelidséget tanulni tovább az úgynevezett vademberektől, azoktól az alázatos, csendes, kellemes kis bőralma képü javánoktól. De édes lesz ezt a ringató, altató méla zenélésüket hallgatni vacsora után, a bungaloja előtt, de szép lesz újra meséltetni őket, az ő gézengúz tigriseikről, jókedvű elefántjaikról, furfangos majmaikról, bohó teknőceikről. És azok a kis maláj napszámos leányok, akiket ő büszkeségében nem akart észrevenni, milyen kecsesen tudják a hajukat fonni s virággal megtűzdelni, s azt a finom, gyöngéd járásukat mintha balletmestertől tanulták volna, s milyen igénytelenek szegénykék és milyen engedelmesek. Némelyiket igen csinosnak lehet mondani, igazán…

Most valami nehezet érzett hirtelen György a mellében. Mintha márvány levélnyomót tettek volna rá a szívére. Fölvette tekintetét a világos kövezeten tovanyúló árnyékokról. A téren egy fasiszta-jelvényes fiú jött át, hajdonfőtt, azzal a felduzzasztott göndör frizurával, amelyet Olaszország kis katonáin, mesterlegényein és kispolgári ifjúságán lát az ember. Egy kis kurtaszoknyás cigánylány sietett a fiú mellett, roppant szapora szóval mesélt a fiúnak, a képébe fordulva. Mind a ketten mutogatták a nevető fogsorukat és a szemeik csillogtak, mint a vadonatúj cipőgombok. Eltüntek. György megmozdult a székén és nyugtalanul kapta oldalt a fejét. Valentine-t kereste. A párját, aki nélkül egy lépést nem tett most tíz napig Velencében, akit úgy megszokott maga mellett, mintha kis gyerekkoruk óta egymáshoz tartoztak volna. Tin, hát hol vagy! Hisz ez az egész valami buta rút álom, hogy egyedül vagyok, ebben a néptelen idegenségben. A Szent Márk-templom előtt fent vannak az ünnepi piros zászlók a karcsú rudakon, az óratoronyban most zendült egy áhítatos, boldogító harangütés, hiszen ez a mi meseszép szerelmes Velencénk, úgy-e Tin, hiszen mi most fönt rejtőzünk ketten a mi regényes dogepalotánkban, én a legszerencsésebb martalóc doge, ki hajóival a legszőkébb, legfehérebb kis dogaressát rabolta magának. Igen, a hatalmas doge most ott csapkod és prüszköl a fürdőszobában és hallja a dogaressát dalolni és átkacagni közbe hozzá, mert mindig ilyen vidáman ébred, mint a kis gyerekek.

György megfogta a márványasztal szélét és fölemelkedett. Odafordult, arra a Danieli felé. Egyszerűen haza akart szaladni Tinhez.

– Pardon, signor.

A pincér. A konyakot hozza meg az espressot. Az espresso miatt késett, arra bizony sokáig kell várni. (Mint neve is mutatja.)

György visszaesett a székre. Lekönyökölt, a tenyerébe támasztotta homlokát és kitágult szemmel nézett ennek a Szent Márk-térnek az örök galambjai közé, melyek kezdték ellepni a kövezetet, jobbra-balra lépegetve mind, a fejöket kapkodva szaporán és a szemeiket türelmetlenül görgetve. A templom párkányairól, a paloták tetőiről szállton szállt lefelé a galamb, az idegesebbje, a fiatalja, amelynek nem volt türelme várni, míg feltünnek a németek meg a jámborabb amerikaiak, akik el nem mulasztják, a kellő kodak-fedezettel, az adag kukoricával a galambseregre rátámadni. A higgadtabb galambnép ott ült vagy sétifikált halkan kurrogva, köröskörül a párkányon, az Orologgio vitézeinek a vállán, a zászlórudak hegyében, meg a lámpákon, az árkádok alatt, az aranyos cégtáblák peremén, mindenfelé. Egynéhány galamb a leghalványabb remény nélkül, csupa illuzióból elkezdett annak a pipás öregnek a feje fölött repkedni, aki már állást vett egy zászlótartó rúd előtt, a nyakában a nagy kosarával és abban a sok-sok kicsi galambeledeles papirzacskóval.

György elefelejtett az espressohoz nyúlni, a konyak is ott állott előtte kóstolatlan, tüzes csillogással a napsütésben. Talán a galambok nyakán hullámzó drágakő-fényesség kötötte le úgy a tekintetét, hogy az nem akart onnan a tér közepéről elmozdulni? Igen; egy percig ott lebegett a fényes galambok fölött, mint a sötét árnyék, az ő fájdalmas gondolata vidám madarak felől és vidám vasárnapi sétálók felől és vidám fodor selyem felhők felől, hogy milyen halálos idegenek ezek mind egy szenvedő emberrel szemben. Mélyet sóhajtott. Az egyik kezének az ujjai tapogatni kezdték a homlokát, szórakozottan. Egy ragyogó tavaszi emléket kerestek azok a tétova ujjak a György forró homlokán. Mintha tegnap történt volna. S elfut most előle, megfoghatatlanúl, annak az órának a tündéri képe s belevész egy messze sötét pusztaságba.

Mikor legelőször látta Valentine-t.

Az egy szépséges szép áprilisi délután volt.

Olyan meleg lett már az idén április elején, mint máskor májusban. Az utca teli volt ibolyával, kankalinnal. Az egész város ablakai mosolyogtak az örömtől. A fákon mindenütt, mindenütt kifele csavarodtak a zöld levelek a bronz rügyekből. És a ligetben és a szigeten és a Városmajorban nem birtak a verebek a jókedvükkel és a cinkék egész nap lázasan szomszédoltak a gesztenyék, platánok népénél, ujságolni a friss füvet, a kutyatejet, a margarétát, az ágyásokba kiültetett árvácskát, a tornácokra kiakasztott kalickát. A budai lejtőkre mintha csudára zöld hó hullott volna. A Dunapartok olyan ünnepien tündököltek, mintha minden reggel husvétvasárnapra virradnának. És az idegen hajók olyan édesen dudáltak, mintha nem lenne nagyobb boldogság a földön, azaz a vizen, mint a Lánchíd alatt átbújni.

György azon a délután ott talált jönni a kis kétüléses kocsiján a Margithídon, Budáról Pest felé. Katonaszekerek haladtak előtte. Hátradűlt az ülésen és nagy türelemmel játszadozott a kormánnyal. Fölnézegetett a csengető villamosvezetőkre s a nevetgélő fiatal népet nézegette a híd járdáján és el-elpillantott a gyémántosan csillanó Dunára. A Margitsziget kis hídján egy karcsú szőke lány jött fel, három fiúval. A napsugár fényesebben tükröződött ezen a síma szőke hajon, mint odalent a víz szinén. A szépséges szőke leány tenniszre volt öltözve. A kurta szőke hajat átölelte egy fehér szalag. A Margithíd pallóján fiúsan kezet fogott a gavallérjaival a leány és vidáman átszökellt a másik oldalra, a villamosmegállóhoz. Éppen a György autója előtt osont el, még rá is talált pillantani, kedves konfidenciával, mintha azt mondaná: remélem, nem fog elgázolni, barátom? György keze pillanatra elengedte a kormányt. Óh, ki ez, ez a tünemény? Utána fordult. A szőke leánynak a gyönge széltől, vagy csak a sietéstől lebbent egyet a fehér szoknyája s a nyakában az a könnyű kockás selyem sál. Mintha a tavasz divatos tündére jelent volna meg a Földön, éppen ebben a szent percben és éppen Pesten, a Margithídon. György hátra forgatta a fejét, mert a kocsija már előrébb jutott. Mondhatatlan édes és fájdalmas nyilallás járt a szivében és a fejét elfogta valami zengő szédület. Mintha ott járna egy diákkori tavaszi napon Debrecenben, a Piac-utcán és ott nézne az ideálja után, a legszebb és legbüszkébb szőke urikisasszony után, akit nem ismer, akinek bemutatkozni soha reménye se lehet a szegény cétuslakó kollégiumi gyereknek. Az az imádatos szőke teremtés jelent meg most a szeme előtt, az a soha nem felejtett titkos, tilalmas első ideál. Ő az, az a szőkeség, ezek az égkék szemek, ez a kápráztató mosoly, ez a lengedező könnyűség. Most felszáll a villamosra, az első perronra. Budára megy. Mint aki álmában cselekszik, úgy nem latolgatott és nem habozott György, hirtelen kitért a sorból és visszafordította Budának a gépet a híd közepén. (Amiért különben ott rögtön fel is írták.) A György kocsija utána eredt annak a 4-es villamosnak. Istenem, a boldogság ragyogó fehér pillangóját elfogni, még egyszer el nem engedni!

A Fogaskerekűnél szállott le a szőke tündér, aki Györgyöt ilyen bűverővel maga után parancsolta. Már borult a tavaszi délután, a tündér jobban a nyaka köré csavarta a sálját és sietett, fel a Trombitás-útra. György kocsija lassan követte. A tündér benyitott egy vadonatúj tömzsi villa kapuján és suhant a fiatal fácskák közt a keramitos töltésen fölfelé. Megneszelhette, hogy az az autó megáll a házuk előtt. Visszafordította a fejecskéjét. György nem tudott, nem is akart a karjának parancsolni, mely fellendült a kormányról, hogy rajongó üdvözletet adjon a bűbájos jelenségnek.

Az a szőke tündér összehúzta picit a szemét, aztán pajtásosan odaintett a kezével a lépcsőről. Hiszen ez csak egy ismerős fiú lehet.

És György, amint megint megfordult a kocsijával és leszáguldott a Retek-utcába, úgy megnyomta a tülköt, hogy az majd kirepedt. Harci riadót trombitált, a hódítást, a diadalt kürtölte széjjel a világra!

Másnap déli tizenkét órakor György megállott ott az előtt a villa előtt, a Trombitás-út elején. A kapu előtt még egy autó állott, egy testes, vadonatúj amerikai kocsi.

György becsengetett az előszoba-ajtón. Fekete sacco, szürke nadrág volt rajta.

– Ennek a háznak az urával kívánok beszélni.

– Kit jelenthetek kérem őméltóságának?

– Békász György, gépészmérnök.

Az inas egy kis perc mulva kijött:

– Méltóztassék a hallban helyet foglalni.

Ebben a hallban az egyik fal tövében egy szép barok levelesláda, meg a falon az a két régi Marastoni-arckép; egy mosolygó hajú, karpereces dáma meg egy nagy, fekete selyemcsokros, ábrándos gavallér képviselik a családi hagyományokat, különben az óriás bronz függőlámpa, meg a széles gázkandalló, meg a sűrűn lécezett vitrin, meg az alacsony ében asztal, a súlyos oroszlánfejes karszékekkel (amit mind együtt olyan kényelmes a Chippendale nevével födözni) a legmodernebb, sőt a legmaibb hangulatot adják. A romantikus, szelíd két arcképpel szemben, a másik falon már egynéhány expresszionista vászon heveskedik, a kandalló felett pedig egy hatalmas, repedezett sötét festmény uralkodik; jóformán csak a szürke szakáll meg a fekete kereszt látszik a vászon szent eseményéből. Ezt a klasszikus festményt különben egy főhadnagy hozta volt az olasz frontról Pestre. Lehet a vászon alatt akármelyik olasz mestert emlegetni, azok nem szoktak a sírjukban csuklani.

György izgatottságában felnyitott az aranyhálós asztalon egy antik könyvfedelet, amelynek a sarkán Racine neve ragyogott. Gerbeaud-cukorka volt benne, nem színdarab. Mert nem is könyv volt az, hanem bonbonos skatulya. Mily kellemes csalódás.

György leült. Nézett a nagy ablakon át a boldog tavaszi égbe.

A harmadik szobában még az aktákat nyitogatta dr. Poóy Pál nyug. miniszteri és aktív kormányfőtanácsos úr őméltósága, a Poóy Pál Kereskedelmi R. T. vezérigazgatója. Egy-két gépírásos árkust be kell most vinni magával arra a kis konferenciára a Nádor-utcai bankba. Ott állott az íróasztal előtt a gyönyörű kék füstöt ontó La Coronaval a szájában, a ragyogó monoklival a jobbszemén, elegánsan, üdén, tükörsímára borotvált rózsaszín arccal és fényesre pomádézott és lekefélt őszes hajával, meggyúrva a főváros legjelesebb masszőrjétől. Ma kicsit későn kelt, mert hajnalban került haza egy vidám kis férfivacsoráról. Az íróasztalon vár felnyitva a puha, könnyű disznóbőr-táska, amelyről fantaziálhatnak a szegény laikus halandók a járdán, hogy miféle országos érdekek szoronghatnak benne, mikor a belügy meg a pénzügy előtt lelép az autóról az államtitkárszerű délceg úr és gondolataiba merülve siet be a főkapun, észre se véve a portás stramm tiszteletadását. Ezt a táskát most hat esztendeje vette a Gizella-téren a Kereskedelemügyi közkedvelt vidám Palyája, akinek a kollégái az összes emeleteken igen elszontyolodtak, mikor egy szép reggel bejelentette azt az elhatározását, hogy nyugalomba fog vonulni. Igen, azóta mozog ennyit Poóy Palya Pesten és Budán, mióta nyugalomban van. Azok közül a modern magyarok közül való Poóy Palya is, akik táskát ragadtak, mikor minden elveszett és felkaptak a konjunktúra szélsebes omnibuszára. Mondjuk egyszerűbben: arra a villamosra, amelyik a Szabadság-tér felé szaladgál. Ha valaha valami Baross Gábor-féle komolyság rádöröghetett volna is a bájos Palyára, hogy a körmét reszeli az íróasztal mellett és jóízű róka- vagy szoknyavadász históriákkal mulattatja az osztályt, 1920-ban bizony a legnagyobb szigor is csak kalapot emelt volna neki, látva hogy fut reggeltől estig avval a táskával a villamoson, a tőzsdelépcsőn, és később a konflison, azután meg a kistaxin. És hogy repked a bankok liftjein. És hogy nyargal a minisztériumba kora délelőtt, háromba is egymásután. Palya dolgozott, de legalább három fejre valót. Megtanult tőzsdenyelven, banknyelven, concern-nyelven. Arbitrázshoz, fedezethez, prolongációhoz úgy ért, akár a Rotschildok. Zürichet jobban ismeri, mint aki ott született. A kisujjában vannak az összes határidők. Tudja, mi a textil és mi a benzol és mi a traktor. És tudja, mi a kávé, mi a repceolaj és mi a sertés és mi a ló. (Mert az nagyon kezdetleges kis tudomány, amit mi a Természetrajzban tanultunk.) Igen, Palya sokat tanult és erősen tevékenykedett. Palyát mindenütt szeretik. Mindenki megtesz neki mindent, minden hivatal és minden fórum. Az emberhez is értett Palya, úgy mint a textilhez vagy a zlotyhoz. A Hungária-klubban éppen úgy otthon van, mint az Országos Kaszinóban. Ezt a friss Trombitás-úti villát dollárértékben vette most harmadéve egy elbukott tőzsdehőstől. Hallották ugyebár azt a közmondást, amelyik azt mondja: tud az valamit, aki élni tud. Bíz ezen egy kicsit elmerenghet az ember. Poóy Palya például tud élni. Két szép gyermeket nevel, a gondtalanság füstöl a kéményén, szegény nyelvtanárnak, korrepetáló diáknak, kertésznek, kárpitosnak, cigarett-ügynöknek, piktornak ad kenyeret, keresetet. (Most festeti a portréját.) Mindenkit elragad a kedvességével, a jókedvével. Nem felejtkezik el a régi kedves pajtásairól. Segít, ahol csak lehet. Öröm és áldás Palya mindenki számára, akinek csak dolga van vele. Ötven esztendős mult, de csak egypár perccel. Soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Ha így halad, azt mondja, hetven esztendős korában a legvidámabb tacskó lesz. Az elmúlásra nézve pedig szent meggyőződése, hogy úgyis kitalálnak valamit, mire neki is meg kellene halni.