VALENTINE (continued 2)

Poóy Palya őméltósága magához vette a táskáját, (persze nem várt addig, míg ez a hosszadalmas ismertetés íródott felőle) s kisietett a hallba, ahol a bejelentett úriember várakozott. Valami ötletet hoz. Vagy protekcióért bátorkodik hozzá.

György felállott és elébe lépett a ház urának.

Palya barátságosan rámosolygott a látogatóra:

– Mivel szolgálhatnék önnek?

György némi remegéssel kezdte, de mindegyik szavával biztosabb lett a hangja:

– Méltóságos uram, tegnap délután megcsodáltam az ön gyönyörű leányát – és… feleségül szeretném venni.

Palya hirtelen hátrább lépett. Megnézte a vendégnek a haját, a nyakkendőjét, a cipőit. György bátran és figyelmesen nézett a Poóy Palya csodálkozó szemébe. Bolondnak ne tartsa valahogy őméltósága.

– Ez nagyon kedves, mindenesetre, – Palya már nyugodtan mosolygott, – dehát kicsoda maga tulajdonképpen?

– Békász György a nevem, méltóságos uram. Mérnökember vagyok. A korom harmincnégy esztendő, református hiten vagyok. Egy hete jöttem meg Szumatra szigetéről, ahol a holland kormány megbízásából dolgoztam nyolc esztendőn keresztül.

– Hogy került ki abba a messze világba, kérem?

– Úgy kerültem oda, méltóságos uram, hogy nem akartam itthon lezülleni. Volt egy kedves osztrák kollégám, akivel az olasz fronton együtt rajzoltunk térképet, az az összeomlás után beajánltatta magát a bécsi holland követséghez és kivándorolt Hollandiába, illetve lement a szigetekre utat építeni, vasutat húzni, hidat verni. Levelezésben állottunk egymással. Egy szép nap arról értesít, hogy megcsinálta az utamat, mehetek én is, ha kedvem van, dolgozhatom, boldogulhatok. Öt nap mulva Hágában voltam és öt hét mulva már ott állott a bungalóm az ezer szigetek csodálatos földjén. A szerződésem, amelyet a holland kormány adott, most lejárt. Hazajöttem, az édesanyámat meglátogatni, körülnézni egy kicsit itthon. Hollandia megújítja a szerződésemet, még pedig tetemesen több javadalmazással. Meglátom, hogy visszamegyek-e, vagy pedig itthon fogok elkezdeni valamit. Van egy kis tőkém is, méltóságos uram, amit könnyen félretehettem nyolc esztendő alatt.

Ez már aztán ideálisan a Palya nyelvén hangzott.

– Mennyi az a pénz, kedves barátom?

– Vagy hatvanezer holland forint, méltóságos uram.

– Úgy. Üljön le kérem, foglaljon helyet. És hát például mivel foglalkoznék Magyarországon? Van valami programmja?

– Nem tudnám még világosan meghatározni, méltóságos uram, mihez fogok itthon nyúlni. Odakint a dzsangelekben igen sok olyan termény van, aminek ezen a földön nagy hasznát vehetnénk és kvázi ingyen juthatnánk hozzájuk, páfrányhoz, nádhoz, iszalagokhoz, amelyek ipari és mezőgazdasági téren egyformán felhasználhatók, azután például gondoltam, hogy orchidea-gumókat lehetne hazatelepíteni, meghonosítani, keresztezni, továbbfejleszteni, úgy mint Hollandiában és Németországban. Azon is töröm a fejem, hogy lehetne ennek az áldott magyar földnek a borából, a gyümölcseiből és a gyümölcsízeiből exportot teremteni oda a szigetvilágba, ahol erősen halad a kultúra s évről-évre rohamosan gyarapodik a városi lakosság.

– Úgy, export. Import és export. Nagyon érdekes, kedves barátom, nagyon szimpatikus théma. Magam is konyítok az efféléhez. Szivart vagy cigarettet parancsol, öcsémuram? Tessék.

– Csak egy cigarettet. Köszönöm.

Palya vígan rántott gyufát a vendégének és lopva gyönyörködött a határozott vonásaiban, az egészséges, kellemes barna képében. Az én emberem vagy, gondolta magában.

– Hát aztán, kedves öcsém, mik is azok az ide szállítható gyarmati cikkek, mégegyszer?

És Palya szakértő képpel bólogatott a György szélesedő magyarázatára, kókuszdió-csemegéről és tetőfedni való nádról, és a papirgyártásra alkalmas páfrányfélékről, iszalagokról.

– Papir, papir, nagyon érdekes. Magyarországnak nincs papirosa. Majd beszélünk erről és mindenféléről eleget. Hát most méltóztassál egy percet várni, kedves pajtás, hírt adok a feleségemnek, meg a lányomnak.

Indult, visszafordult az ajtóból mosolyogva:

– Mondhatom, engem már meghódítottál, édes fiam.

Egynéhány perc mulva kijött Palya, a karján hozva a feleségét meg a tegnapi szőke tündért:

– Gyerekek, hadd mutassam be nektek Békász György urat. A lányomat Valentine-nek hívják.

– Jé, – azt mondja a tündér, miután barátságosan lekezeltek Györgygyel, – hát maga az, akinek tegnap olyan ártatlanul visszaintegettem?

Végignézte Györgyöt, kicsit elpirult és elnevette magát:

– Jaj de muris!

György nem igen értette, mi az a „muris“, de nagyon boldog volt, hogy le nem harapták az orrát.

Egy hét mulva már vőlegényszámba ment a Palya házánál és egy hónap mulva megtartották az esküvőt. A diszpenzációt huszonnégy óra alatt megszerezte Palya a fiataloknak. Az nem is volt feladat egy Poóy Palyának.

Eddig volt, mese volt…

Györgynek mosoly játszadozott az ajkán, amint fölemelte a fejét és elnézte pár percig a szódavizes targoncával futó rongyos gyerekeket, meg a sebesen guruló apró szemeteskocsikat. A Merceria felől tódultak a térre a vasárnapi népek. Egy tagbaszakadt angol hölgy is feltünt a templom előtt, a Baedekert lapozgatva.

György lepillantott a kezeire. Már vagy öt perce forgatja az ujján öntudatlanul a karikagyűrűt.

Szent isten, mit fog most majd mondani az édesanyjának, annak a szent asszonynak, aki Zsindelyesen lakik a háromablakos vén zöld házban. Akit olyan meghatottan néztek a templomban, a violaszín ünneplőjében, amint hangosan sírt az örömtől, a büszkeségtől…

Meg ez a gyűrű, hát evvel most mi történjen? Vissza kell küldeni, alighanem azonnal. Györgynek semmi praxisa nem volt az efféle eljárások körül. Most fog legelőször elválni életében. No, majd egy pár nap mulva, Pesten. Még itt kell egy kicsit maradnia, míg a rendőrségen letárgyalják az ügyét.

Ez a gyűrű, ejnye, hogy ez nem akar az ujjáról lejönni.

Hat órakor ül össze a poker-parthie. Háromszor egy héten. Már mint itt a Poóy Palya-féle villa dohányzójában. Egy pohárka likőr, egy kis friss pletyka (az urak ajkáról többnyire) s Palyáné már önti ki a zöld asztalra a zsötonokat:

– Hát, gyerekek, nézzünk utána a kenyérkeresetnek! – felkiáltással.

Palyáné őméltósága az az üde, kellemes, eleven mama, akinek a jelenlévő Blézinek nevezett gavallér azzal bókolt egyszer, hogy más keresztnevet kreáljon magának, mert így egyáltalában nem lehet a két Valit egymástól megkülönböztetni. Tudniillik a mama, mint a ház vendégei kedélyesen eldöntötték, a leányától örökölte a nevét, a szépségét, a karcsuságát, a mosolygó ifjuságát. Ők Palyával annakidején a badeni tenniszversenyen találkoztak, ahol is a páros döntőben Fräulein Valentine von Hertrich, a Hofrat von Hertrich leánya került szembe Poóy Palya címzetes min. fogalmazó urral, aki Badenben a magyar színekért állott ki a sikra, illetőleg a groundra. Szembeállottak egy szett-re azon a badeni groundon és aztán átléptek karonfogva az élet síma, szabályos, napsütött groundjára. Ma, huszonegy esztendős házasság után, még mindig pompásan érzik magukat egymással, bár egymás nélkül is pompásan érzik magukat. Bécs szőke virága, Palyáné is mindig vidám volt és mindig kedves volt akárcsak Palya, egy csapásra meghódította az I. és II. kerület úri társaságát. Három esztendő alatt a bécsi asszonyka úgy beszélt magyarul, hogy forradalomba kergethette volna valami feminista gyűlésen az elnyomott budai fehérnépet. Ilyen ambiciói persze nem voltak Palyánénak. Viszont ambiciója volt mennél többet eltanulni a szép magyar nótákból, a Palya társaságában, aki híres volt arról, hogy minden nótát folytatni tudott, amelyet elkezdett valaki, meg arról, hogy Berkes Bélának csak rá kell nézni Poóy Palyára s Palyának csak rá kell nézni Bélára s Béla már tudja, hogy ebben a szent percben miféle nóta lett esedékes. Palyánét a Mac-beli tennisz érdekelte, meg a galamblövészet, meg az Opera, különösen gála-estéken és sohasem hiányzott a tribünről a Concoursokon, ahol a magyar lótenyésztésért és a magyar lovaglásért oly forrón lehetett lelkesedni. A zongorázást a háború végén fölcserélte a pingponggal, ez a háziművészet jobban megfelelt a temperamentumának. És a divatnak is, természetesen. És már kezdő asszony korában erős pokerista volt a szép Palyáné.

Négy esztendeje, mióta feljöttek a Bors-utcából ide a Trombitás-útra, igen keresett lett a Palyáék poker-asztala a fővárosban. Ma mindössze négyen ülnek le játszani a háziasszonnyal együtt, az ötödik tudniillik, egy gömbölyded fiatalember, csak gíbici minőségben foglal helyet az asztal egyik szögleténél. Egy féltucat ilyen zsengébbkorú gavallér be volt osztva, kettőnkint, a Palyáné pokorjeire, de most ezalatt a pár hét alatt elmaradoztak a fiúk, talán a szapora kártyaveszteség miatt (ma bizony azokból a gyönge zsebpénzekből, meg a még gyöngébb fizetésekből nem igen lehet rugdalózni) s talán amiatt a veszteség miatt is, ami Valentine távozásával érte a lelkes fiatal hadat. Ifjabb Vali volt az a csáb, amely a fiúkat ide vonzotta a poker veszedelmei közé. Mind szerelmesek voltak kicsit Valentine-be. Valentine itt-ott egy percre valami hangulatot érzett, ha diskurált valamelyikkel, de nem igen volt meghatva a fiúk olvadó pislantásaitól, tán sohasem tudott volna választani ezek közt az egyformán kedves gyerekek közt, akiket alapjában véve nem tudott komolyan venni, aminthogy esze ágában sem volt sietni a férjhezmenéssel.

Nézzék, már folyik is javában a csata: éppen most huzza maga felé Kokó őrnagy a szép fehér kezével a kasszát, azt a csinosan felszaporodott kék, sárga, piros színekben ragyogó csontcsomót, amelyben az egyes szinek a huszonötezres, ötvenezres, százezres címleteket képviselik. Kokó tüntető gyönyörrel csóválja meg a fejét ilyenkor, míg a zsötonhalmocskát maga felé kanyarítja s a szája sarkában rezgő cigarett mellett szinte áhítattal ismétli ezt az állítása szerint eredeti Kokó-féle aforizmát:

– Nincs nagyobb öröm, mint szép asszonyoktól a pénzt elnyerni.

Ott ül a ház úrnője mellett. Aranyos, kedves fiú a Kokó, azzal a minimumra csökkentett két bajuszkával, amelyek úgy hatnak, mintha csak egy-egy sötét szalmiák-cukorkát nyomott volna az orra alá, tán hogy azzal is jobban felderítse ezt a keserves, bús világot. A saccoja szabása, a biztos izlésű nyakkendője s a harisnyája, mind hódító cáfolata annak az ócska szájhagyománynak, hogy a katonatisztek nem tudnak öltözködni. Kokónk, az uniformist letévén, a maga részéről nem irattáskát csapott a hóna alá, nem, ő, mint a szépasszonyok kedvence, figyelmesen és gyöngéd gráciával vette át a retikülöket, Ritzben és Admirálban s hűségesen az ölében őrizte, míg a bájos tulajdonosnő vissza nem tért az asztalhoz a parkettről. Különben Kokó maga is sűrűn pattan fel a székről a szórakozás órái alatt, ami mindig csak öröm az egész publikumnak, lévén Kokó őrnagy egyike a legemlegetettebb charlestonistáknak. Persze befészkelte magát a Palya házánál, fényesen mulattatja az asszonynépet és mindig ráér színházba, moziba, versenyre kísérni Palyánét akár a gyerekekkel, akár a gyerekek nélkül, s ezzel a nemes odaadásával erre az egész életre elbájolta a jó Palyát, aki bizony a fontosnál fontosabb teendők közt nem mindig szakíthat időt az efféle szende kis időtöltésre. Azok körül a fontos teendők körül pedig Palya roppant használhatta a hű Kokót, mint afféle amatőr titkárt. El nem mulasztotta megtanácskozni a jóeszű Kokóval az összes ügyleteket, üzleteket, minden lépést és minden sor gépírást. Áldás a Palya házában ez a Kokó, aminthogy áldás az ő üdesége s gondtalan arca köztünk ebben a kedvetlen életben.

Az a dáma, aki Kokó mellett jobbkéz felől, a háziasszonnyal szemben gusztálja a nagy teknőckeretes pápaszemen az öt kártyát, egyetlen pokerről sem késett még el Palyáéknál. Scholtz Terka méltóságos asszony, a Palyáné legrégibb és legegyetlenebb barátnője. Valamicskével kevésbbé fiatal, mint Palyáné, de roppant előkelő megjelenés, hosszú, mint a koronaőrök; a Váci-utcán nem tudom kinek van még ilyen tökéletes finom járása, s ha beülnek a Gerbeaud piros termébe délután s ha Terka körülnéz szórakozottan a lorgnonnal a szeme előtt, grófnőnek hiszik, akik nem ismerik, az érdekes arcú dámát és a vídáman csevegő szép szőke asszonyt, aki mellette ül, őt is föltétlenül az arisztokrácia közé sodorják. Gyermekkel nem áldotta meg az Isten; Terkának minden boldogsága s minden szerelme az öltözködés meg a poker. A francia kártyához is úgy ért, mint a francia selymekhez, meg a francia parfumhöz. És mert oly brilliánsul játszik, megköveteli a szerencsétől, hogy az szüntelenül a szolgálatára legyen. A legkomolyabb kétségbeesés fogja el a fölényes Terkát, ha a parthie alatt veszteségbe kezd gurulni s talán örökre hátat fordítana a háznak, ha csak egyszer is rá kellene fizetnie a mulatságra a leszámolásnál. De Palyáné nem akarja őt elveszíteni s még az őrnagy is úgy irányítja a forgandó szerencsét, a legdiszkrétebb tapintattal persze, hogy a drága Terka okvetlenül egy-két milliócskával gazdagabban térjen haza. De hát nem is fáj egy morzsát sem a veszteség ennél az asztalnál senkinek, sem a pazar jószívű Palyánénak, sem Blézinek például, az izgatott Terka másik szomszédjának, a bohémkedélyű, jóképű, monoklis Blézinek, akinek virágzó kis bankirodája van egy Dorottya-utcai emeleten.

A bankászat egész comme il faut ma már a társaság előtt, pláne mióta egypár példány az arisztokrata ifjúságból, mégpedig a leghatásosabb nevek viselői, bevonultak a nagyobb szabású elnökök és alelnökök mellé tolmácsi, titkári meg egyéb reprezentáns minőségben. Blézi különben is úgy veheti, hogy a Palyáné poker-asztalán abból a pénzből hagy itt egy bizonyos százalékot, amit a Palyával való pajtási viszony hozott neki. Palyi lendítette föl a Blézink kisded bankját a gavalléros támogatásával. Átutalgatott neki kisebb bizniszeket, amilyenekből ő maga már kinőtt és amellett Blézi mindig „benne van“ egy kicsit a Palya saját akcióiban.

A Blézi szerencséiben pedig „benne van“ ez a bájos harmincéves csecsemő. Dundi, aki ragyogó fehér vajalmaképével és mennyeien ártatlan kék szemeivel boldogan mosolyog mindenkire, akár az a bölcsőben fekvő angyali korosztály. Tündérit kellett volna mondanom inkább, a Dundi stílusában, aki női szépségről, a Simon Arzt-féle cigarettekről, a rádióról, a Bánk bánról és a mennydörgésről egyformán azt szokta megállapítani, hogy: tündéri! Azaz nem ennyire símán, mert hebegett és a szót a feje rezgetésével és a szeme sűrű pillogásával adta ki, rendesen megduplázva az első szótagot. Például: tü-tündéri. S még az a burleszk mellékzöngéje volt a Dundi dadogásának, hogy a szó elé mindig dadogott egy mássalhangzót, és pedig nem azt a mássalhangzót, amelyikkel az az előirányzott szó kezdődött. Így beszélt: Zö-zö-zö me-menjünk a Bristolba. Vagy azt kérdezte az embertől: tö-tö-tö vovoltál az ügetőn? Ezeknek az előrebocsátott idegen mássalhangzóknak semmi rendje, logikája nem volt, úgy hogy sokszor hirtelen kis fogadásokat kötöttek a társaságban, hogy a mö-mö-mö vagy a pö-pö-pö után milyen mássalhangzóval fog a szó kezdődni, amelyiket Dundi ki akar hozni. Hála Isten, ez a súlyos nyelvhiba nem ártott a Dundi előmenetelének, mert egy csapásra cégjegyző lett a Blézi bankjában, mikor ő is a banktudományra adta azt a naiv babafejét. A komittensek is csókolnivalónak tartották a Dundi beszédét. Hát nem szép, csakugyan, hogy valakinek minden szaván olyan kitünően lehet mulatni?

Dundi, mondom, nem vett aktív részt a játékban. Olyan jó gyerek volt, hogy egy kukoricaszemet se tudott volna a barátaitól elnyerni. Ide ragadt a pokerasztalhoz, nem annyira a kibici jutalék kedvéért, amit Blézi leadott neki, valahányszor nyerni talált, nem, inkább a kisebbik Vali miatt, hogy mennél többször és mennél tovább láthassa, bámulhassa azokkal a szende kék szemekkel. Dundi is hordott a pokerhez friss történeteket a mai déli Váci-utcai sétáról, vagy egy tegnap esti vendégségből, de legtöbbször félig se sikerült elregélnie a cö-cö-cö tütündéri eseteket, mert a társaság leült a zöld asztalkához s akkor megszünt minden érdeklődés a külvilág iránt. A szünetekben, mikor osztották a kártyát, Dundi folytatni kezdte az abbahagyott szerelmi vagy párbajhistóriát, de egy-két mondata után a társaság belemélyedt a gusztába s Blézi szeretettel leintette Dundit:

– Du-dundi, kérlek, most ne beszélj.

Egy hangulatos alkonyattal Dundi kint állott az emeleti terraszon a drága kicsi Valival. A kiültetett jácintok felől oly édes, oly bódító lehelletet hozott a szellő. Dundinak a szívét fölverte egy ismeretlen, tüzes induló:

– Lö-lö-lö, – azt mondja, – Valika kérem.

És a rezgő pillái lecsukódtak.

– Mi az Dundi?

– Szö-szö-szö… – ugyebár sejthető, hogy nem azt fogja mondani, hogy: szeretem magát Valika. Hiszen esz-szel kezdte. Szegény Dundi nem is azt mondta, pedig ez egyszer sz-betüvel akarta folytatni. De ki talált a szeme nyilni s úgy megijedt, hogy csak annyit tudott nyögdicsélni, hogy: tü-tündéri.

És ennyiben maradt a Dundi vallomása, mindörökre.

Már egy órája dúl a poker. Palyáné veszít az első kiosztástól fogva, mint rendesen, mert ő beugrik minden gyönge pair-nek és deux pair-nek, mert nincs lelki ereje a kártyát eldobni: egy percig nem tudná tétlenül nézni a küzdelmet. Szenved, ahogy jól is esik a játékban szenvedni, de sohasem haragszik komolyan a pech miatt; félig nevetve kiált egy fuj tajkszl!-t, mikor a kasszát kihúzták és büntetésből megfricskázza az ügyetlen kártyát. Annál izgatottabb és elkeseredettebb a szegény Terka, kinek ma megint rossz napja van. Most bukott meg egy szép couleurrel a Blézi carréja ellenében, miután halálos elszántsággal nyolcszázezret rölanszirozott. Másodszor kénytelen már Kokótól zsötont „vásárolni“, egy-egy millió értékben. A poker-pápaszemét megtörli a füst miatt, amit csaptak s meg nem állja, hogy szabad szemmel irigyen oda ne hajoljon a Kokó rendberakott zsötoncsomói fölé:

– Kokó, maga ma megint agyonnyeri magát.

És erre Kokó lenéz a zsötonjaira és megtörten jelenti ki:

– Úgy kell nekem, minek játszom!

Dundi felhasználja a kis derült hangulatot, amit a Kokó bánatos arca idézett elő s szenzációs szemekkel elkezd egy belészorult históriát:

– Gö-gö-gö mu-muszáj már előadni a nyö-nyö-nyö Te-tengerre magyar ci-című zsö-zsö-zsö tü-tündéri történetet.

De már osztanak és Terka, ki röptében szedi el a kártyáját a Kokó kezéből, maga is hebegésbe esve, visszautasítja a Dundi támadását:

– Ha-ha-hallgasson már Dundi. Azért vesztek, mert folyton beszél.

Aztán játszanak, halk hívásokkal és visszahívásokkal; s közben a néma pillanatokban erősen hallatszik, amint nagyokat szippantanak a cigaretteken és amint a székek meg-megreccsennek, a kártyások önkénytelen feszengésétől. Hárman maradtak ebben a parthieban a kasszáért küzdeni: Terka, Blézi, meg persze, Palyáné.

Palyáné diadalmas arccal mutatja a kártyáját:

– Drilling, három ász, nyertem!

– Majd legközelebb, drága Vali – Blézi szívbeli sajnálattal teríti le a full hand-et. Két dáma, három tizes.

– Flush! – Terka ragyogva csap le rájuk, kirakva keményen az asztalra a carreau kilencest, tizest, fickót, dámát és királyt. – No, csakhogy egyszer én is húzok egy kasszát! – És olyan édeset lélegzik a kipirult Terka, hogy majd elfújja maga elől azt a szép piros flusht. És frissen, boldogan pillant Blézire meg Kokóra, kik egyszerre tolják szívélyesen Terka elé a kasszát, amely felszaporodott vagy három millióra.

– Gyerünk gyerekek, ki oszt? – Palyáné mindig ilyen türelmetlenül várja a friss kártyát.

– Én, én, rögtön! – Terka még egy tornyocskát emel sürgősen a kék zsötonokból, aztán lelkendezve keveri meg a kártyacsomagot. De ott marad a hüvelykújja a csomag tetején, mikor az első három lapot le akarja Blézinek osztani:

– Nézd csak…

Valentine áll a küszöbön.

Palyáné, nem tudni ijedtében vagy örömében sikoltott-e fel.

Valentine keze lebbent egyet a társaság felé:

– Jónapot!

Palyáné felszökik a székről:

– Babukám… mi ez?

Nevetve rázza meg az üde szőke fejét Valentine.

– Semmi, babu. Hazajöttem! – és vigan szalad az édesanyját megölelni.

A fiúk a meglepetéstől kissé későn emelkednek föl a helyükből.

Terka már megrohamozta Valentinet, hátulról és ki akarja szedni a Palyáné karjaiból:

– Add ide már, add ide már egy puszira a drága cicuskámat!

Elengedték egymást egy félpercnyi sírás-nevetés után anya és leánya; Valentine felszökött a Terka nyakába s átesve a viharos csókokon:

– Pá, édes Kokó, pá, Blézi, Dunduska! Jaj de örülök! – ragyogva kezel le a három gavallérral, akik összeütik a sarkukat, mint a huszárok, a sarkantyúzengést lelkes nevetéssel pótolva.

– Hogy van, hogy van, mö-mö-mö, hát hogy vannak, köszönöm, hát hogy vagytok, fényesen köszönöm, nohát nagyszerű.

Palyáné csak most kezd magához térni.

– És Gyurka?!

Valentine kedvesen nevet:

– Otthagytam Velencében.

Palyáné nem tudja még, mit jelentsen ez. Várakozva nyilnak fel az ajkai.

– Otthagytam, igen. – És Valentine mint a tanítónő, ha a gyöngébbek kedvéért valamit jobban meg kell magyarázni, könnyedén hajtja a fejét és mosolygó szemeit végighordja mindnyájuk arcán.

– Elválunk.

Mintha valami készülő tréfát árult volna el, mellyel a barátaikat akarják mulattatni.

Odalentről egy autótülök bágyadt búgása hallatszott.

Valentine fölvetette a fejecskéjét:

– Hát mit szóltok hozzám?

Ugy állott előttük, mint egy kis hős, akit meg kell csodálni, meg mint a primadonna, aki kacéran pillant a tapsért a közönségre, mikor megjelenik a szinpadon.

Palyáné lélegzett egyet és aztán ideges kis nevetéssel nézett Valentine-ről a vendégeire. Kicsit el is pirult.

Valentine csak mosolygott rájuk kiváncsian, vigan és ártatlanul, mint a gyerek. (Különben ebben a percben határozottan felnőttnek érezte magát.)

Terka felkapta a cigarettjét (letette az imént a dohányzóasztalra egy testes zöldmárvány hamutartó szélére). Nagyot szippantott, valami tapintatosat és kellemeset akart mondani, de a nyíló ajkain csak a füst gurigázott elő. Jobb lesz megvárni, míg Palyáné szól egy szót.

A három gavallér csak nézte Valentine-t kedveskedő halk nevetéssel, egyik a másikat várta, hogy megszólaljon. Ugylátszik, nem készültek ebből a tárgyból. Csak Dundi szólalt meg aztán, neki volt a legkönnyebb helyzete, mert a világon mindenre ráillett az ő egyetlen véleménye, az, hogy:

– Gyö-gyö-gyö tü-tündéri.

Jó pajtások, gyöngéd, szerető szivek ezek itt; az ösztönük talán azt diktálná, hogy meghökkent arccal, megdöbbent fölkiáltásokkal vegyék körül a drága fiatal teremtést, és a becézés és a vigasz leggyermekibb igéivel árasszák el a póruljárt női szívet, mint a tépésekkel a frissen ütött sebet. Dehát istenem, érdeklődni, hogy hát hogy és miért, mi történhetett, micsoda halálos sérelem érhette a tizenkétnapos kicsi hitvest annak az embernek a részéről, akibe első látásra s első hallásra olyan mélységesen beleszeretett. A szépséges, kényes, fölényes és felületes kis Poóy Valentine! Nem, ez a téma mégis csak a legeslegszűkebb családi kört illeti.

Palyáné visszanyerte a vidám arcát, a kedélyes hangját:

– Nohát babukám, nem is álmodtuk ezt az örömet. Jól utaztál?

– Pompásan babukám. Bécsből egy női félszakaszban egyedül jöttem.

Valentine kivett egy cigarettet a Figarós skatulyából és odahajolt az égő gyufához, amelyet Kokó már eléje tartott.

Terka kacagva csapta össze a kezét:

– De hogy egyszerre megjelentél az ajtóban cicukám! Azt hittem, álmodom. Hogy hogy föl nem verted ezt a házat az érkezéseddel! Hogy csináltad ezt cicu?

Valentine nagyon meg volt magával elégedve:

– Ugy-e? Meg akartam lepni a társaságot. Már ki is csomagoltattam. És át is öltöztem, látjátok. Me revoilá! – és knixelt, mint egy kisleány és gráciával hajtotta mindnyájukhoz a fejét.

Kokó elbájolva simította végig a Valentine eton-jét:

– Gyönyörü vagy babuka. Szebb, mint valaha!

Blézi is örült, hogy már beszédesebb a hangulat:

– És hogy megfogta a nap, ni gyerekek, mint egy kis aranyszobor! Azt nem merem észrevenni, hogy meg is hízott a baba…

Tökéletesen helyreállott a jókedv a dohányzóban.

Dundi a maga részéről csak odáig jutott, hogy: vö-vö-vö ha-hadd meséljem el a csö-csö-csö Te-tengerre magyar… tudniillik Terka már nyugtalanul keverte a kártyát az asztalnál; Palyáné is leült hirtelen, Blézi is a széke felé gravitált és Kokó a hüvelykujjával kicsit oldalba bökte a csiklandós Dundit:

– Kérlek Dundi fossz meg bennünket az élvezettől.

Valentine kacagva tuszkolta Dundit a helyére:

– Tü-tündéri! Kérlek, csak folytassátok…

Otthagyta az asztalt, körülszökellt a dohányzóban, megsimogatta szeretettel a bőrfauteuilök karját, az angol sportképek üvegét, azt a kis aranyozott bronz táncosnőt, aki ott ágaskodott egy mahagoni állványon a sorokban. Repesett a szíve, hogy itthon van, a régi, kedves levegőjében. Kiszaladt, valami one step-et fütyörészve; eszébe jutott lelátogatni a szakácsnéhoz. Hogy fog örülni a kedves, jó Jozefa, aki tizenöt éve van a házuknál és úgy imádja Valikát, mint a mennyekből leszállott angyalt.

Jozefa persze már hallotta, hogy a Valika hazaérkezett:

– Jézus Máriám segíts meg! – a nyakába hullott Valentine-nek és nyögdicsélve csókolta, ahol érte, a haját, a vállát, a karjait.

– Kezeit csókolom, jaaj, drága cukrocskám!

A második szobalány, Matyi is berepült a szakácsné szobájába, a kezét kapkodta, szinte térdre bukott, hogy a könyökét, a ruháját elérje a csókjaival.

Valentine felkacagott és megrázta Jozefát:

– Mit sirsz, te bolond ember te! Nincs nekem semmi bajom.

Mert a Jozefa szemeiből potyogtak a könnyek és a feje sebesen rezgett a zokogástól. Ez a Matyi úgy áll ott mellette, összekulcsolt kezekkel és szepegő szájjal, mintha Isten tudja, micsoda szerencsétlenség történt volna.

Valentine alig tudta a két hűséges teremtést a jókedvével lecsendesíteni.

– Légy résen! Halló! – és egy harcias sípszó hallatszott a hall felől.

– Bürü, drága pofikám, halló! – már futott ki Valentine az öccséhez, aki hatodosztályos gimnazista és elsőosztályú cserkész volt a budai dzsangelekben.

Poóy Valentine meg Poóy Bürü cserkészörsvezető kezet ráznak, a gyerekszivek édes ujjongásával ölelkeznek össze s mint két napsütött virág ragyognak egymásra. Bürü még sebesen lélegzik a futkosástól; azzal a kis sárga nyakravaló kendővel, az üde fehér-piros orcáival, kék porcellán szemeivel, a selymes szőke hajával olyan a feje, mint egy bájos bakfis leányé. (Igaz, hogy a haja kicsit több, mint a hasonló korú leányoké.) Bürü körülugrándozta boldogan Valentine-t:

– Éljen, éljen, csuda dolog, jaj de örülök!

Valentine mégegyszer belecsimpaszkodott a Bürü nyakába:

– Hát még én, csakhogy megint látom, édes kicsi farkaskölyköm!

Bürü kivételesen nem sértődött meg a farkaskölyökké való degradáláson. Repesett a boldogságtól a szive. Mohón kapta meg a Valentine kezét, amely az elcsúszott kendőt rántotta helyre a nyakán.

– Hát Gyurka? Hol van? Fent van?

És már ugrott, hogy felszalad a lépcsőn. A sípot újra kikapta a zsebéből.

– Nem, nem Bürü, maradjon. Egyedül jöttem meg.

Bürü csalódottan ejtette le a sípot a kezéből:

– És Gyurka? Ő mikor érkezik?

Valentine elvesztette a biztonságát, amint ezekbe a meglepett gyerekszemekbe nézett:

– Mikor? Nem tudom, még nem biztos… majd értesít.

Nevetve kapta karon Bürüt:

– No, ne legyen úgy megijedve; jőjjön, még nem is üdvözöltem Ágót. (Ago von der Siegeshorn urat, a remek Dobermant, akinek külön villája volt, fából, a ház mögötti kis park szögletében.)

De Bürünek valahogy nem jól esett a Valentine vidám nevetése. Nem gondolt valami különöset, csak mintha árnyék szállott volna a hangulatára. A lépcsőn megállott és zavartan pillantott Valentine-re:

– Jaj, igaz, nekem már menni is kell…

– Hova? Hiszen csak most jött haza!

– Igen, elkéstem, Lolóék várnak… megígértem. Jó munkát!

És a fonák köszöntés után már futott lefele a házfelügyelőékhez, a motorbiciklijéért.

– Bürü, kis bolond!

Valentine utánacsodálkozott egy picit, aztán megfordult, sietett vissza, föl a pokerhez. A lépcsőn pillanatra megállott. Még papát se látta. Vajjon nem fog éppen így meghökkenve ránézni, mint most ez a csacsi Bürü, az az aranyos, édes édesapa is, akinek a monokliján a boldogság könnyei csúszkáltak, mikor a nászútra induló gyerekektől búcsúzott? Oh, olyan vígan ugrom majd a nyakába – gondolta – s egy percig sem engedem, hogy búsulni találjon!

Föl se pillantottak az asztaltól, mikor Valentine visszatért a dohányzóba. Nagyon benne voltak. Kokónak a félarca ki volt dagadva egy harapás szendvicstől, amelyet a mélységes meggondolásban elfelejtett a fogai közt összemorzsolni. Odalent dühösen kezdett a Bürü motorja puffogni. Áruljuk el már, hogy ifj. Poóy Pál ezt a becéző nevet azoknak a nagyjelentőségű bürűknek köszönheti, melyekről oly szenvedélyesen regélt farkaskölyök korában, mikor egyszer a nehéz budakalászi terepről hazaérkezett.

Valentine odasétált a Terka háta mögé, átölelte a nyakát, adott egy halk puszit a Terka kimelegedett orcájára s aztán illő némasággal kezdte figyelni az izgatott dámának a titokzatos haditerv szerint cserélgetett lapjait. Dundi nem birta már a hallgatást. Felállott, a szemeivel odakunyerálta Valentine-t a teásasztalkához és boldogan suttogta:

– A zözözö lelegjobb alkalom a böböbö Tetengerre magyart iii előadni. Szö szö szö tudniillik…

És végre szegény Dundi elmesélhette azt a friss csónakhistóriát, amely persze szerelemmel és rémséges blamázzsal volt egybekötve. Valentine a második mondattól fogva nem figyelt, egy csésze lehült teát szürcsölgetett és csak mosolygott kitartóan a Dundi szemébe. Papára gondolt megint. Milyen jó volna, ha kivételesen hazajönne most, ha véletlenül korábban abbahagyná azt a bridge-t vagy chemin de fert a klubban. Nagyon kívánta látni már az édesapját. Érezte, hogy sokkal nyugodtabb lenne, ha már átesett volna a papával való találkozáson. Mert egy pár perc óta valami nyugtalanságot érez, affélét, ami túlfűtött szobában fogja el az embert, vagy amit érzünk, mikor sietni kell valahova s nem tudjuk, hány az óra.

Dundi roppant hálás volt azért az ideges kis nevetésért, amivel Valentine a szenzációs történet csattanóját fogadta. Azonnal másik pletykát akart elkezdeni, hisz Vali a legjobb publikum, már majdnem két hete nem hallott semmi pesti szenzációt. De Valentine gyöngéden az asztalhoz tuszkolta Dundit:

– Majd máskor, Dunduska, dolgom van. Telefonoznom kell.

Hirtelen nagyon megkívánta, hogy Mazzinak a hangját hallja. Járay Mazzi volt Valentinenek aránylag a legjobb barátnője. A tennisz zaja, a sok tánc, a grammofon, a folytonos társaság közepett valójában csak perceket töltöttek mindig kettesben, abban a csöndben, amiben két lélek igazán megismerkedhetik és aztán két leánypajtás nélkülözhetetlenné válik egymás számára. De most azt érezte Valentine, hogy nagyon-nagyon szereti Mazzit és végtelen szüksége van rá, hogy egy rokon lénynek megsúgja az ujságot, amely az életében beállott. Lábujjhegyen futott telefonozni.

Néhány perc mulva kicsit lehangolva lépett be megint a dohányzóba Valentine. A Mazziék telefonja nem felelt. Persze, rögtön eszébe jutott Valentine-nek, hogy Mazzi mesélte, hogy a korai melegre való tekintettel az idén már május elején lemennek Földvárra. No még ma este írok neki – gondolta Valentine aztán, s egy könnyű kis sóhaj után megvigasztalódva, mohón csapott le a játékosokra:

– Gyerekek, beülök ötödiknek!

– Bravo, éljen! – Éppen vége lett egy játszmának, Kokó meg Blézi egyszerre ugrottak székért. Helyet csináltak Valentine-nek Terka meg Blézi közt. A játék friss tempóban, jókedvűen folytatódott. Csak Valentine lett egyre halkabb, egyre szórakozottabb. Alapjában véve sohase mulattatta a kártya, nem is tanulta el kellőképpen a poker fortélyait; most pláne teljesen „kinn volt“ a játékból, mert Györgynek a háznál való megjelenése óta felé se nézett a pokernek. Azelőtt is inkább csak a többiek kedvéért játszott, meg kötelességszerűleg olyankor, mikor az elfoglalt háziasszonyt kellett helyettesíteni.

Egy óra mulva, mikor a társaság leszámolt, Valentine mindnyájuknak tartozott, még a könnyelmű Palyánénak is. Ma túltett az édesanyján a figyelmetlen és hazárd játékával. Nevetve pattant fel a székéről:

– Babuka, kérem fizessen helyettem. Csak lirám van…

Valami ötmillió a differencia.

Dicséretére legyen mondva a könnyű kezű Palyánénak, hogy nem volt éppen elragadtatva a Valentine kerekded kis veszteségétől. Akármilyen gavalléros volt az anyagiak felől való felfogása, hébe-korba érzett azért az ilyen percekben egy kis becsületes szívfájdalmat ezek miatt a szétdobált milliócskák miatt, amelyeknek oly komoly, sőt sokszor végzetes jelentőségük van odakint a világban. Természetesen a legkedvesebben mosolygott Valentine-re, egy tréfás füttyentéssel intézvén el az esetet, mintha csak annyit mondott volna: fékomadta, ugyan belegurultál!

Hirtelen türelmetlen lett Valentine:

– Gyerekek, egy kis rendet kell még teremtenem a szobámban. Majd aztán lejövök, úgyis itt maradnak ugye vacsorára.

S be se várva míg leszámolnak, kilopódzott a dohányzóból, hogy egy percre se tarthassák vissza. Könnyebben esett így a lelkének, ha még egy kicsit elodázhatja ezt az első csevegést az új helyzetben a jóbarátokkal. Kezdte sejteni, hogy ez nem a legkönnyebb feladat lesz nekik; se neki magának…

Pár perc mulva kedves vizit lepte meg Valentine-t, amint ott állott tétován a halvány rózsaszínfalú leányszobában, az elrendezésre váró kosztümjei, kalapjai közt. A pici japán selyempincse gurult be az ajtón, mintha csak a szél fújkált volna befele egy vattacsomót. Most hozták fel a házfelügyelőéktől, ahová Sipszi néha le szokott ereszkedni, mulattatni magát.

– Sipszi! Édes lelkecském! Hogy elfeledkeztem róla!

És összevissza puszilta s a nyakába szorította a remegő kis állatot. A Sipszi gyöngeségének sok volt az az öröm, amit az úrnője karjaiban érzett; úgy nyiszogott, úgy nyögdécselt, mintha rosszul lenne; csuda, hogy el nem ájult szegényke.

– Itt vagyok, látod, sohase hagylak el többet, egyetlenegy kicsi szerelmem! – Valentine a szeme elé emelte a Sipszit, aki az orrocskájával, a csillogó pici karmaival nyúlkált és kapaszkodott a Valentine nevető képébe, míg oda nem simulhatott boldogan az orcájához.

– Sírjál Sipszikém, olyan régen nem sírtál már egy picit! – a diványra hengergette Valentine a kutyust, amelynek specialitása volt, hogy éppen úgy tudott sírni-ríni, mint a csecsemők. Ezt a tudományt a házfelügyelőéknél sajátította el, ahol kis baba feküdt a bölcsőben.

Mikor kimulatta magát a Sipszivel, Valentine felgyujtotta a villanyt, mert már beesteledett; körülnézett a szobában: ejnye mit is akart… igen, levelet fog írni Mazzinak, azonnal! Az aranyvirágos kinai levéldoboza hiányzik az íróasztalkáról. Hol van? Persze, már átvitték azóta Pestre a Délibáb-utcába, abba az ötszobás villalakásba, melyet még a Valentine jegyessége alatt kezdtek berendezni Palyáék.

A kedvenc kis képét, azt a selyemre festett ibolyacsomót, azt is levették a falról. Ő maga kivánta, hogy azt is vigyék oda.

A diványról is hiányoznak azok a pufók fodros párnácskái.

Jaj, a vitrinben sincsenek ott a kedves babái, a ragyogó Tündér Ilonái, mesebeli princesszei, bolondos Pierette-jei, vézna modern Harlequinjei, kiknek a hosszú karjait, lábszárait annyit kalimpáltatta kis unalmai közt… a táncrendek még itt függenek benn a vitrin üvegfalán, a legrégibb köztük három esztendős, és Valentine úgy érzi, mintha valaki másnak a nagyon, nagyon régi, elmosódott emlékei volnának ezek…

Jaj, hát az ott… az éjjeli szekrénykén ott áll egy fotografia. Egy sugár barna fiú, fehér ruhában, szörnyeteg nagy szalmakalappal a fején, a háta mögött otromba sátor. Valentine lekapja onnan a képet és gyorsan beteszi a szekrényke fiókjába. De meglátott ott egy másik fényképet, amelyen egy farkaskutya kapaszkodik fel egy tüzértiszt vállára, valami barak előtt a hegyoldalban. Idegesen betolta a fiókot. Rögtön kinyitotta megint, kimarkolta a képeket (volt ott még három-négy darab) és az íróasztalka legalsó fiókjába internálta őket. Az alatt a pillanat alatt, míg oda betekintett, meglátott egy Kodak-fölvételt, amelyen György és ő állanak mosolyogva a Citadella kopár udvarán. A könyvespolc tetején észrevette a gyerekkori bársonymedvéjét, az ott figyelte Valentine-t a félrebillent vaksi fejecskéjével. (Az egyik üvegszemét elvesztette a kalandosabb esztendők alatt, a Borz-utcában.) Úgy megörült Valentine hirtelen a régi jó pajtásnak. Megcsókolta, megnyomkodta a mellét; a medvécske valami beteg nyöszörgéssel felelt, amitől a Sipszi megint sirdogálni kezdett a divány sarkában és amitől Valentine-nek szíve váratlanul összeszorult az ébredező drága, vidám kisgyerek-emlékek közepett. A medvét visszatette a helyére. A feltünő ambicióval síró Sipszinek a szürét is kitette rögtön: nem akart sírást hallani. S egyszerre oly végtelen rosszul esett ezt a kifosztott, kihűlt leányszobát látnia. Lecsavarta a villanyt és odaállott egy ablakba, nézte, bámulta lent a Retek-utca kigyulladt lámpáit, a dombok felett leskelődő csillagokat, a Hűvösvölgybe futó villamosokat, autókat. A Városmajor vadgesztenyéi meg voltak terhelve virággal, idáig hozta egy esti fuvalom azt a könnyű, mézes illatot róluk. Sportsipkás fiúk és olcsó piroskalapos lányok tünedeztek ott a fák közt az utakon; egy lámpa közelében valami nyugdíjas bácsi tanyázott a padon egyedül, az ujságját a lámpa felé tartotta s olyan erőszakosan nyujtotta a nyakát, hogy olvasni tudjon. Valentine szeme ottragadt egypár percig azon az öreg emberen. Egyszer csak megmelegedtek a Valentine szemei s félig öntudatlan azt suttogta: szegény. A fájdalom cirógatni kezdte a szívét, mint a doktor a beteg gyereknek az arcocskáját.

Valentine betette az ablakot. Bántotta a fülét egy gyönge hegedűszó valamelyik közeli villa felől. A virágillatot is rosszul esett éreznie. A függönyt is összevonta az ablakon. Irritálták azok a virgonc csillagok.

A társaságból, isten tudja miért, aznap senki se maradt ott vacsorára. Palya se lepte meg a házat avval, hogy vacsorára hazajön. Palyáné, Valentine és Bürü ültek csak az ebédlői asztalnál. Mikor Bürü visszavonult a leckéi közé, anya és leánya még vagy félórát maradtak együtt a vacsora után. A gyerek előtt persze szóba se hozták a nagy ügyet. Azután Valentine meglehetős nyugalommal mesélte el az édesanyjának a történteket. Amire aztán Palyáné darabig hallgatagon küldözte a füstkarikáit a levegőbe. Valentine is megpróbált egy-két füstkarikát elővarázsolni, de még messze mögötte volt a Palyáné művészetének. Aztán könnyed kis nevetés közt szólt oda az édesanyjának:

– Remélem, babukám, csöppet sem ütközöl meg azon a kijelentésemen, hogy ezek után a legrövidebb úton el fogok ettől az úrtól válni.

Palyáné szippantott, vállat vont, mosolygott:

– Babukám, ez a legegyszerűbb dolog a világon.

Azután mindjárt el is búcsúzott szépen a babukájától:

– Te is fáradt lehetsz babukám, képzelem. Majd reggel többet diskurálunk.

Hanem másnap korán délelőtt jelentkezett Kokó, s elvitte Palyánét a lovardába. Összebeszéltek volt egy kis kompániával, hogy ellovagolnak ma Gödöllőre. Valentine még aludt. Nagyon nehezen húnyta le a szemét az éjszaka. Félt a sötétben, mint valaha kicsi lány korában. Nagyon hamar elszokott most az egyedülléttől. Kétszer is elsuttogta az estéli imádságot. És aztán csodálkozva, kicsit ijedten hallgatta a sóhajait, amelyek elsuhantak az ajkáról, mikor csukva tartotta a szemhéjait és mozdulatlanul feszült az orcájával a párnára, hogy nyugodtan elaludjon. Többször rajtacsipte magát, hogy szepegni kezd a szája. Csak mert olyan nagy csönd van, és mert úgy el van ebben a sötétségben hagyatva. Talán egy-két könnycsepp is esett a Valentine vánkosára. Az ilyen kis gyerekeknek a szemükbe szokott a könny jönni, csupa gyöngeségből, érzékenységből.

Palya papával délfelé találkozott Valentine. Palya gyöngéden a keblére szorította a kicsi lányát. Megdicsérte a pompás színéért, érdeklődött a velencei mulatságai meg az ott talált ismerősök iránt és minden percben megveregette a Valentine megpirult orcáját és nem győzte ismételni, mennyire örül, hogy láthatja az ő édes, gyönyörű kis cicáját. Szóval, tapintatos volt, kedves volt. Valentine minden pillanatban várta, hogy papa leül vele szépen és elkezdi töviről-hegyire kikérdezni. A vonaton még a legkínosabb scénákra készült elő; általában drámainak képzelte az efféle találkozást szülő és gyermeke között. Egy futó percig még azt érezte Valentine, mikor Palya elköszönt és lement a kocsijához, hogy talán jobban is esett volna neki, ha papa komolyabb hangulatban kezd el ma beszélni s ha legalább egy bánatos szentenciát lead a leánya hirtelen megszakadt boldogságáról, azután ha például a mai programja felől is érdeklődik. Igaz, hogy Palya nagyon sietett, és csak ezért szorítkozott arra az egyetlen kis megjegyzésre, mikor indult, hogy:

– Ejnye hát ezek a mai gyerekek…

No még jó, hogy ezt is olyan tréfás fejcsóválással mondta s aztán még egy vidám búcsúcsókot intett a küszöbről. Valentine fellélegzett. Igen jókedvűnek érezte magát. Semmi felhő nem tolakodott a szabadsága ragyogó kék egére.

Istenem, mit is kezdjen ennek a végtelen szabadságnak az első pompás reggelén? Igaz! Még öltözködés közben kisütötte, hogy a legérdekesebb lesz most Csocsóval beszélni neki, még pedig ha lehet még délelőtt, úgy se tudja hirtelen, mit kezdjen az idejével. A legsürgősebb szükségem van a Csocsóra, igen – gondolta Valentine, – hiszen azt se tudom, hogy érezzem magam itthon. És hogy kezdjek most az emberek közt viselkedni, mint elvált vagy válófélben lévő asszony. Oh dehogy, hiszen ő még ott nem tart. Neki még csak az a helyzete, hogy faképnél hagyta az urát. Jó lesz egy-kettő átvenni az anyagot Csocsótól, aki kijárta már ezt az iskolát.

Csocsó, a Szlovák báróék Csocsója, tavaly vált el az urától, egy szolnokmegyei birtokostól, hathónapos házasság után. Ez a hat hónap összeesett azzal az idővel, amely alatt az ura végleg elspekulálta az ezerötszáz magyar holdját. Maguk Szlovák báróék még Ferenc József ragyogó korszaka alatt tönkrementek. Palyáné most jobban ápolta mint valaha a Szlovák-féle barátságot; azt ábrándozta, hogy ez az összeköttetés jogot ad neki beljebb és feljebb kerülni az arisztokrata had közé. Csocsó szaporán jött a házukhoz (ő is pokerista volt), Valentinet az ő nyelvén „őrült édesnek“ találta, de valami behatóan nem barátkoztak; kicsit más világ volt Csocsó is meg Valentine is.

Csocsóval szerencséje volt Valentine-nek. Most nyitotta ki a szemét, a telefon az ágya mellett állott, friss kacagások között jelentette ki, mennyire tébolyítóan örül a Vali fantasztikus megérkezésének és hát azonnal fölkel és a legnagyszerűbb lenne kint találkozni az Augusztnál, ott nincs ilyenkor senki és majd kipakolsz drága fiacskám, szervusz, egy órán belül ott leszek mint az őrült és hát szervusz, nohát téboly és szédület!

Félegykor aztán olyan mámorosan kapta a karjaiba Csocsó Valentine-t, mintha a drága kis teremtés egyenesen valami tűzvészből menekült volna meg:

– Hát hogy vagy, hát mutasd magad, hát fényes, oda vagyok, nem is képzeled, káprázatos, Valikám, nohát megőrülök, esküszöm!

Nem volt kis feladat egy szónak a Csocsó ajkán a többinek elébe kerülni. Legalább száz szóra nyitotta ki Csocsó egyszerre a száját; olyan lázasan közölt minden semmiséget a világgal, akár a rikkancsok. Mikor Csocsó első lelkesedése valahogy lecsillapult és leültek a hüvösvölgyi cukrászat csöndes terraszán, Valentine elmesélte végre a szomjas szemekkel figyelő Csocsónak az elviharzott szombat-éjszakát a Danieliben egész odáig, mikor vasárnap reggel behajózta magát a podgyászával egy gondolába.

– Bravo, nohát édes, nem is hiszed szívecském, hogy örülök, esküszöm, fantasztikus! – és áthajolt az asztal fölött, odacuppantott egy rouge-foltot a Valentine homlokára. Ha a retiküljében véletlenül van valami rendjel, esküszöm, őrülten feltűzte volna a Valentine keblére.

– Szóval helyesled édes jó Csocsóm, hogy minden további nélkül otthagytam a hős férfiút?

– Ezt a vadállatot? Légy boldog, kérlek, hogy ilyen gyorsan átestél az ügyön. Tiszta téboly! Az ilyen paraszttól is menekülni kell, mint ahogy én az én lehervadt gavalléromtól menekültem. Ismered a mondásomat: szegény embert nem lehet szeretni. Őrület, parasztot sem! Szervusz mókuci, esküszöm neked!

Mialatt lehajtották azt a pohárka francia konyakot, Valentine megérezte, hogy elpirult a homloka. Azt a paraszt szót mintha nem is lett volna szabad hallani néki. A másik pillanatban letiltotta magában azt a fölösleges kis zavart; azért is, fölényesen kacagott egyet:

– Apropos! Milyen buta dolog, hogy mindennek dacára Békász Györgyné ül itt veled szemben Csocsókám. A nevem ezután is Békász Györgyné marad, nem?

Picikét meghökkent, mikor ezt a nevet hallotta hangosan, vidáman az ajkáról elröppenni.

– Szó sincs róla barátom. Őrület, a te neved ezután az, ami volt ezelőtt: Poóy Valentine. Ha levelet írok neked, fiacskám, úgy fogom címezni, hogy Poóy Valentine úrasszonynak.

– Igen, hiszen ez a helyes. Mi közöm ahhoz a rám kapaszkodott idegen névhez többé! Lerázom, mint ruca a vizet.

– No látod, édes picikém.

– De Csocsóm, hát miért használják annyian az elvált uruknak a nevét?

– Miért? Gyávaságból, kérlek, majomságból, szamárságból, tiszta téboly! Fantasztikus, mennyire nincs önérzetük a nőknek. Én visszavittem az első nap, mint az őrült a Riglerhez a címerem vésetét és rendeltem ötszáz névjegyet. Én báró Szlovák Csocsó vagyok, igazán nevetséges.

Valentine mohón leste, hogy megszólalhasson:

– És mondd, drága Csocsó, mondd csak… – odatette Csocsó elé a kezét, amelyiken a keskeny karikagyűrűje ragyogott. – Ezzel meg mit csináljak?

– A jegygyűrűd, öcsikém? Azt szépen otthagyod az ujjadon. Én talán lehúztam? Eszem ágába se volt, esküszöm.

És Csocsó is odafektette a maga jegygyűrűs kezét a Valentine keze mellé. Valentine a jegygyűrű szomszédjára bámult, a középső ujjon egy tündöklő zöld kőre, az úgy domborodott a Csocsó keze fölött, mint valami kis teknősbéka.

– Engedj meg, Csocsóm, hát a gyűrűt miért hordod, mikor belül annak a neve van, akiről hallani sem akarsz?

Csocsó kacagva pacskolta meg a Valentine kezét az asztalon:

– Kicsi szivem, látod, ezért vésik a nevet belül a gyűrűbe, nem pedig kívül. Az a név el van temetve, marad a cím és a jelleg: az, hogy asszony vagyok. Fantasztikus, nem akarom, hogy leánynak nézzenek.

Én ugyan nem hiszem, hogy Csocsó baroneszt olyan könnyen leánynak nézhetné valaki. Még ma sem, amikor negyvenéves asszonyok is serdülő leánykáknak öltöznek. Csocsónak a mozgásában, a szemei bátorságában, a szineiben, a kalapja formáján, a szája festésén, a beszéde regiszterén ott lappangott az a nüansz, amivel túlzás lesz az elégségesből. Ő nem akart rikítani, isten ments, de a bravúrt kereste az eleganciában. Mindössze egy retikülnek az anyagáról, egy ernyőfejről, egy csattnak a nagyságáról, cipőcsillogásról van szó. S egy vagy két parfumcsöppről, ugyebár. Mégis azt mondom, Csocsók, akik oly szivből kacagva ragyogtok tova a bécsi-utcai kirakatok előtt, hogy a legjobban jártok, ha férjes asszonyoknak néz az ember titeket (akár elváltatok, akár elfelejtettetek elválni).

Valentine teli volt izgató kérdésekkel:

– És aztán, kérlek Csocsóm, hogy kezdi el az ember ezt a válást? Sejtelmem sincs semmiről. Anyának kell az ügyvédhez menni, vagy papa fog ebben a dologban eljárni?

– Nohát őrült édes vagy. Valika. Éppen olyan felnőtt ember vagy, mint ők; szédület, dajkáltatni akarod magad? Kérlek, elmégy doktor Dúvadhoz, a legangyalibb rablóvezér, elkisérlek holnap, ha akarod, ő volt az én ügyvédem is, négy hét alatt elintézte az esetet, a legfényesebben, tiszta téboly!

– Nagyszerű, köszönöm, édes Csocsókám, majd szólok neked. Igaz és mondjad, drágám, hát az hogy lesz: járhatok most már garde nélkül, egyedül, akármerre?

– No hallod, fiacskám! Elváltál, szabad vagy mint a madár.

Éppen ott sipított a fejük felett egy cinke. Valentine utána pillantott az elnyilalló madárnak. Vajjon ez a szabad madár is elvált?

Csocsó szigorúan emelte Valentine-ra a mutatóújját:

– Jóelőre figyelmeztetlek, hogy ne engedj otthon a dolgaidba beleszólni. Ezt őrülten vésd a fejedbe. Önálló vagy kutyukám. Nekem is rengeteg bajom volt eleinte a tisztelt szülőkkel, fantasztikus, hova megy, mi dolga van, hogy mert éjfélig elmaradni, mintha valami gyámoltalan kicsi bébi volnék, direkt őrület! Még most is agyon macerálnak néha, kérlek. No nem sokáig, esküszöm, így is úgy is ki fogok menni Párizsba. Szédület!

És hátra nyújtózott a Valentine merengő szemei előtt és mind a két kezével egyszerre csettintett és rajongva rázta meg a fejét:

– Aaa, kicsi babám, Párizs! Fény, szabadság, élet! Csak élni, élni, fiam, őrület!

Aztán mohón könyökölt közelebb Valentine-hez és halk kis nevetéssel, kedves cinkos pillantással nézett a Valentine szeme közé:

– Hát remek, hogy hazaszaladtál, Valika. Micsoda guszta kompanyon leszel, esküszöm, te hiányoztál nekem. Te, szédület, még ma délután fölhívlak, elviszünk este a Corsoba, valami fényes amerikai képet adnak. Mozgósítani fogom Buksit is, tudod, hogy oda van érted, szédületes jó pofa, esküszöm, meghal az örömtől, ha meghallja, hogy ott leszel, őrülteket fogunk mulatni fiam, nohát fantasztikus!

Ebben a percben ugyan, őszintén szólva, a leggyöngébb ösztön sem ajánlta a Valentine szívének ezt a ma esti jólmulatást. Csak hallgatta a Csocsó tolongó mondatait, kicsit elkábulva; sok is volt mindezt a tanítást egyszerre befogadni a fejébe.

És mikor elmentek az Augusztból, alig is merte kinyitni többet a száját, egy jázminvirágot tépett az Auguszt kapujában, azt nézegette, s forgatta az ujja közt elfogódottan. És amint Csocsó, heves búcsúvétel után felpattant a 83-as villamosra, megállott Valentine ott a Retek-utcán és hirtelen szorongással lesett Pest felé meg a Hűvösvölgy felé. Mintha valaki megláthatta volna, hogy Csocsóval tárgyalt az Augusztnál. Mintha félnie kellene. Mintha valami bűne volna.

Hála isten, az a valaki, aki most elébe toppanhatna s rátámadhatna, olyan messze-messze van innen a budai Retek-utcától és nincs is beleszólása többet az ő életébe.

A Hungária előtt, a lépcsőn, egy magas, izmos fiatalember álldogál. Ott áll szélről a legalsó lépcsőn, a vállával az oda kitett babérfa lombját érintve. Azok a vendégek szoktak ezen mód a hotel előtt állani, kik a megrendelt taxira, vagy az odaigérkezett ismerősre várakoznak, vagy azok a külföldiek, akiknek véletlenül semmi tennivalójuk és nem tudják hirtelen, hova, merre induljanak ebben a városban, ahol senkijök sincsen. Szíves olvasó, Neked ebben a barna arcú komoly idegenben remélem, nem lesz nehéz felismerni azt a Békász Györgyöt, akit a legpazarabb reggeli világosságban láthattál ott tanyázni magában a velencei Florian előtt.

Delet harangoznak Pesten és Budán. Mit vár itt ez az úr a lépcsőn, a jövő-menő hotelnép mellett, rá se pillantva senkire, makacsul kifelé nézve a Duna felé? Talán ez a kis májusvégi gyöngyeső tartja vissza, mely a szeme előtt hulldogál a napfényben, szinte kacagva gyermeteg örömében? Oh nem, nem úgy ismerjük ezt az urat, mint aki egy ártalmatlan esőcskétől ne merne az üvegeresz alól elmozdulni s ettől vágna ilyen keserves, morcos képet a szépséges, üde ragyogás közepett.

Az este jött meg György a magyar fővárosba, miután Velencében elég szerencsésen átesett a rendőrséggel való baján. A rendőrbíró mindössze valami takaros pénzbírsággal sujtotta, gondolván, hogy üdvösebb lesz evvel is az államot gazdagítani, semmint nyolc napig etetni potyára a Velencébe rándult pénzes külföldit. De még a szörnyű Tízek tanácsa se vetette volna talán a kazamatákba a szerelmes fiatal férjet, mert egy kicsit megbokrosodott a féltékenységtől.

Alighanem az a felindulás uralkodik még a mi Györgyünkön, amely most délelőtt erőt vett rajta, idelent a hotel írószobájában, egy hosszú-hosszú levélnek a sebes írása közben. Batáviába szólt a levél, Györgynek ahhoz a bizonyos bécsi kamerádjához. Kiöntötte gyulladt szívének minden fájdalmát az idegen égöv alatt élő rokonlélek előtt. Elmesélte néki, micsoda sárba zuhant az álmai gyönyörű felhőzetéből. S hogy keservesen megbánta, hogy hazajött, oh bár el tudta volna felejteni ott a szelíd kókuszfák közt a virágos ákácokat, mindörökre! Eszedbe ne jusson ide visszatérni, az isten szerelmére, mein theurer Edmund – azt írta – Bécs is csak olyan lesz, mint Pest, meg mint az a Velence, meg Párizs, meg ez az egész megbukott világ, ahol olyan nagy hűhóval folyik az építés, a szépítés, csak azt az elveszett kis emberszívet nem jut eszükbe a romok alól kikeresni. Parancsold a sarokba azt a rád-rád támadó honvágyat és maradj barátom, maradj, ha nem akarod a világban és a mi isteni származásunkban való hitedet visszahozhatatlanul elveszteni! Egyébiránt pedig megírta György, hogy hamarosan jelentkezik majd a hágai minisztériumban az új szerződésért, csak egynémely kis kötelezettségét kell itthon elintézni.

Éppen ezeken az elintézni valókon tanácstalankodik most is, a Hungária kapujában. Legelőször is folyamatba kellene tenni valahogy azt a válópört. Kiféle arravaló jogászhoz forduljon Pesten, aki mennél hamarabb lebonyolítsa ezt a kellemetlen ügyet? Nem volt még neki világéletében ügyvéddel dolga. Teremtő isten, minek is ehhez a privát esethez ügyvéd, meg bíróság? Beadvány, jegyzőkönyv, ítélet, mindenféle szívtelen, rideg, indiszkrét papíros, idegen emberek, akik ezt a piruló témát hangosan és szárazon tárgyalják, mint valami csődeljárást. Kinek mi köze két szív boldog egyességéhez, vagy boldogtalan szakadásához. Minek ennek a szétválásnak a legkisebb zajt is ütni? A kemény föld is hangtalanul tud meghasadni szárazságkor és az ember azt is hallhatja (azaz hogy nem hallhatja), hogy a hatalmas jégtáblák minden nesz nélkül válnak ketté a folyón. És aztán mit is hányjon fel ez előtt az ügyvéd előtt, micsoda okokat, érveket, amelyek a maga részéről is lehetetlenné teszik a további együttélést? Itt se hűtlenség, se gyermekkel való bűnös bánásmód, se családi viszálykodás, se valami kiáltó lelki rútság nem forog fenn, amit a törvény rögtön elismer. A világ szemében annyi lehet az egész ellentét, hogy a feleség charlestont táncol, a férj pedig undorodik a charlestontól. Ez a kérdés talán nem is a bíróság elé tartozik, talán inkább a párizsi nemzetközi tánctanítók egyesületének az udvarias vezetősége át is hidalhatná ezt a mély szakadékot, egy könnyed lépéssel, amellyel cserbenhagyja a világra rászabadított charlestont és vele egy húron pendülő társait. Györgynek a homloka szigorúan ráncolódott erre a játékos gondolatra. Nemcsak erről van szó, nem. Arról van szó, hogy két világ került itt össze: a mai lány, meg a tegnapi fiú világa. Ebből a két világból pedig nem tud egy világ lenni, mint ahogy például hiába szorítod egymáshoz akármilyen préssel a fát, meg az üveget, soha nem fog azok közt az adhesio beállani.

Tétován járt a György nézése kint a korzó sétáló népén. Most, hogy az esőcske elakadt, hirtelen teli lett fenn a korlátnál meg lenn a széksorok közt az út publikummal. Mintha mind ez a sok leány, asszony, fiú, meg kicsípett bácsi innen a dunamenti kis utcákból futott volna össze egy perc alatt. Oly mohón, oly friss zajjal siettek és forgatták a fejüket, mintha valami édes, bájos ujság lepte volna meg a világot. Buchwald néni nyugtalanul cikázott a két széksor közt a kétezeres zöld szakaszjegyekkel, amelyekkel csak ülni lehet, de sehova nem jut el az ember. Györgynek a szórakozott szeme megriadt egy beige-harisnyás bakfistól, aki ott egy széken vakmerő szögben csapta keresztbe a lábát. György elpirult hirtelen, megérezte. Elkapta a korzóról a szemét s idegesen megszorította a botot a kezében. Annak a nehéz bambuszbotnak aligha esett volna rosszul, ha oda lehet hirtelen sújtani valahova. György e pár percig komoran fixirozta a szemközti fodrász üvegtáblája alatt azt a díszmagyaros, császárszakállas szőke arszlánt és az nézett vissza rá szelíden, enyhe kék szemeivel, mintha védené magát, hogy hát pajtikám, bizony én nem tehetek semmiről. Azután visszafordította György a fejét a korzóra s mintha csak most fedezné fel ezt az egész déli divatot Pesten, úgy közibe bámult ennek a fecsegő, kacarászó csődületnek. Mi van ma, ünnep vagy valami szépségverseny? Ezek a nagylányocskák, asszonyocskák mint a girl-ök a színpadon, úgy sétifikálnak fel-alá, úgy mutogatják itt magukat. Minden percben látni, hogy előkapja valamelyik a kicsi tükrét, beleforgatni a fejét és rúzsozni, púderozni magát. Nem is hallja az ilyen, amit beszélnek hozzá, azt se tudja tán, ki lófrál ott az oldalán, hisz ez semmire, senkire a világon nem gondol, egész nap egyéb gondja sincs, mint maszatolni magát. Hogy ezt a teint-ellenőrzést, ezt a hiú szépítést ilyen nyiltan űzik, minden diszkréció s a legkisebb zavar nélkül, valami megfoghatatlan. Dehát én istenem, mit adjanak ezekre az úrfiakra, akik közül egy se lepődik meg pillanatra sem az utcai bőrápolástól, óh nem, se csalódás nem oson át a szemük tükrén, se semmi ünnep, semmi elfogódottság, semmi regényes, nemes hangulat nem látszik a képükön, nem rezzen a hangjukon, amint itt az életük édeni ajándékával, a Földünkön két száron suhanó virággal, az Alkotó mentőötletével, avval a gyöngéd és melegséges és véghetetlen Csudával társalkodnak: a nővel. Ezeknek az ifjaknak a költészete, a lelküknek az álma oda van a nyakkendőjükre festve, meg a kockás és csavaros csíkozatú harisnyájukra. Hogy fel vannak ezek a nadrágok tűrve, bokán felül, mintha a falu sarában kéne csatakolniok, ahol nincs palló. A modern harisnyát mutogatják, persze, vagy tán a lábuk szárát? György borult szemmel mustrálta sorba, akit csak elfogott a pillantásával; aki véletlenül az arcára nézett ott, észrevehette, hogy rágja belül energikusan az állkapcsait. Haragudott. Haragudott az ízetlen nyakkendőkre, a Buffaló-nyelvekre, melyek lefityegtek a fiúk otromba vörös félcipőin, haragudott a haszontalan knikebokerekre, melyekben egy pár kis gavallér a korzóra kilötyögött, haragudott szörnyen arra az ártatlan szál gyufára, amelyiket egy géppel nyírt bajszú vén gavallér figyelmesen egy hölgy cigarettje elé gyújtott; még sokkal szörnyebben haragudott, mikor eszébe jutott, hogy ezeknek itt semmi dolguk, csak a napot lopják, mikor az egész világ fárad és kínlódik. Hogy lehet az, hogy déli tizenkét órakor egy fontos nagyvárosban ennyi friss fiatalember ráér sétálni s udvarolni? Kik azok, akik ezt elnézik, engedélyezik? Rohamos vágy ingerelte a György idegeit: csak rájuk szeretett volna törni, jó nehéz ostorral és erős kurjantásokkal valami munkára terelni az egész léha sokadalmat.

Lám, milyen szívtelenül, milyen tapintatlanul tudja valaki felfogni a mi drága szép déli korzónkat, ha úgy el találták venni a kedvét a májustól, Pesttől meg egy kicsit az egész élettől. Nem is pillantott fel egyszer sem ez a szerencsétlen György a kékséges kék égre, pedig megenyhült volna tán a kedélye azoktól a gyönge színű rózsa, viola csomóktól, amelyek a festői korzó fölött merengtek, mintha az angyalok szórták volna el odafenn a tegnapi virágjaikat. Hanem még csak a Várhegyre se merte a szemeit emelni. Mintha az a hegy átlátszó lenne s oda lehetne látni valahova, a távolabb Budára. Nem, arrafelé aztán igazán nem mert volna tekinteni.

Egyszer csak a saját nevére ijed fel a mi szegény elmerült barátunk.

– Békász főhadnagy úr! Alázatos tisztelettel!

Ez is egy knikebokeres divatfi. Kicsike, vékony alak, a knikebokerben, mintha az volna az ambíciója, hogy negyedik gimnazistának nézzék. Györgynek fogalma se volt róla, kihez van szerencséje. A knikeboker összecsapta a sarkát és a vadrucatollas zöld kalapját a térdéig lekanyarította a fejéből:

– Szervusz, ragyogó Gyurikám!

– Bocsáss meg, kérlek…

– Nem emlékszel rám? Csete Pipi! Bukovina!

Á, persze. Csete Pipi. Hirtelen eszébe jutott Györgynek az az ügyes kis ulánus hadnagy, akit hónapokig látott ott forgolódni Csernovitzban, valami parancsnokságon. Kezet nyujtott:

– Igaz, látod. Szervusz.

Pipi jobbra rántott felsőtesttel, messze kitartott könyökkel lelkesen rázta a György kezét, alig akarta elengedni.

– Hát ez ragyogó! Tudod, hogy nem is láttalak kérlek, mióta leszereltünk? Rögtön rádismertem, ragyogó szemem van, apuskám.

– Igazán, kedves vagy, nagyon örülök. – Örült is, nem haragudott. Oly jól esett hirtelen Györgynek valakivel beszélni, barátkozni egy falatot ebben az elhagyatottságban. Meg is volt hatva, hogy ez a fiú nem felejtette el, pedig jóformán nem is ismerték egymást, legfeljebb hogy egypárszor összeütköztek Csernovitzban, ha György bement oda, szolgálatilag.

Csete Pipi megütögette szeretettel a György karját:

– Biztos nem is voltál Pesten, apuskám, mert már fölfedeztelek volna. Vidéken éltél, mi?

György mosolyogva bólintott:

– Vidéken barátom. Holland-India vidékein. – És György elmesélte röviden a kivándorlása történetét Pipinek, aki végig ragyogó! ragyogó! felkiáltásokkal kísérte s a végin rajongva ölelte meg a György derekát:

– Ragyogó, kérlek, ragyogó! Hisz akkor tele vagy pénzzel, apuskám!

Györgyöt meglepte kicsit ez a naiv kitörés. Aztán elkomolyodva nézett Pipire:

– Dolgoztam, pajtás, sokat dolgoztam.

Pipi azalatt fürgén szemrevételezte György öltözetét, meg is csípte a nadrága szövetét a két ujjával:

– Ragyogóan elegáns vagy, apuskám. First class! Itt lakol persze, a Hungáriában?

– Itt.

– Ragyogó, én is kérlek tegnapelőtt vonultam be, miután a Bristolból némi nézeteltérések folytán netten távoztam. És hát most Pesten maradsz örökre, remélem, apuskám? Ragyogó lesz!

György nem tudta visszatartani a kikívánkozó vallomást. Hiszen még nem beszélt egy teremtett lélekkel itthon arról, amivel teli volt a feje meg a szíve:

– Nem, kedves barátom. Elárulom neked, hogy nagyon nem jó dolog történt velem, mióta hazajöttem.

– Csak nem mentél tönkre, apuskám?

György fájdalmasan mosolygott:

– De, körülbelül. Tudniillik meg találtam hirtelen nősülni. És most már válok is, barátom. Hát csak jobb lesz nekem mennél gyorsabb iramban visszamenni innen, a világnak a másik végére.

Pipi sokkal kedvesebb gyerek volt, semhogy az ilyen bús témákat elmélyítse. György mellére tette a tenyerét (a vállát nem érvén el) és a legragyogóbb jókedvvel kezdte vígasztalni Györgyöt:

– Szóval elváltál, apuskám. Ragyogó dolog. Az egész világ elvált, apuskám. Én is csak azért nem váltam el, kérlek alássan, mert még nem nősültem meg.

Nagyot nevetett a viccen Pipi s karonfogta Györgyöt, aki éppen letette a lábát a lépcsőről:

– Gyere be már, apuskám, egy whiskyre, ide a bárba!

György szívesen fogadott szót; ez a zajos, virgonc fiú kicsit könnyített a nehéz hangulatán. A hallban Pipi leadott egy bokáigérő hangos kisztihandot, egy piroshajú hölgyecske felé, ki a nádszékben egy tarka hetilapot olvasott és megbökte diszkréten Györgyöt:

– Láttad, apukám? Egy kis szinésznő-ismerősöm. Gigi. Ragyogó kis cica!

György, hogy elterelje a témát a ragyogó kis cicáról, meg a maga históriájáról, azonnal a Pipi állapota iránt érdeklődött, mikor leültek a hôtel kicsi bárjában:

– Hát te, kedves Pipikém? Mesélj már magadról is valamit. El is felejtettem, mi voltál te civilben?

– Én, apuskám? Nem emlékszel, biztos neked is leadtam azt a ragyogó viccet, amit Klobucsárral csináltam tizenháromban a nagygyakorlaton. Megszólít, apuskám, kérdi mi vagyok civilben? Civilben tartalékos zászlós vagyok, excellenc! Apuskám, az egész Dunántúl röhögött.

György is megnevette a „stramm“ feleletet, amin vidámabb időkben „az egész Dunántúl röhögött“. És szeretettel fordult megint Csete Pipihez:

– És most mivel foglalkozol, kérlek?

– Leginkább avval a ragyogó tervvel, apuskám, hogy kimegyek filmszinésznek Amerikába, Hollywoodba, kérlek alássan.

György bizonytalan hangon szólott:

– Ez, ez érdekes. Jó dolog.

– Jó? Remek, apuskám, ragyogó! Kérlek alássan mindennap útra készen állok. Már megtettem apuskám az összes lépéseket. Részemről semmi akadálya a szerződésnek, apuskám. Egyébként a Dácia-mozi főtitkárát üdvözölheted bennem, miután beleégtünk tavaly egy kisded garázsalapításba, amiben akkor vállaltam érdekeltséget, mikor mint dilettáns tőzsdönc felrobbantam. Ragyogó volna majd egyszer a filmen eljátszani ezt a karriert, kérlek alássan. Fizesd ki légy szíves ezt a whyskit meg a cigaretteket, apuskám, mert most nincs apróm, a nagy meg elfogyott.

Györgyöt mulattatta s meg is hatotta a Csete Pipi előadása, mely mint a gyorsított fölvétel, úgy mutatott be néki egy elpuskázott életet. Kimenet gyöngéden a vállára vert Pipinek:

– Fiatal vagy, semmi sincs elveszve kérlek, csak össze kell szedni magad. Majd beszélgetünk, kedves pajtás.

Pipi fölnevetett a György komoly képébe:

– Csak ne hervadj úgy le, kérlek alássan, nincs itt baj, apuskám; ha minden kötél szakad, megélek a charleston-tudományomból is.

Györgynek ideges grimasz futott el az ajkán. Aztán barátságos mosollyal kezet nyujtott Pipinek:

– Viszontlátásra, szervusz.

– Szervusz, kérlek alássan, hát ragyogó Gyügyükém délben megérdeklődlek a portásnál, együtt ebédelhetünk remélem, majd összebeszélünk valami jó kis murit, apuskám.

És Pipi fecsúsztatta vígan a kezét a György derekára s meglöttyentette a bőséges knikebokerszárakat a térdén. Egy kis örömcharlestont akart fordulni Györggyel, amit azonban a mi szenvedőnk gyorsan elhárított, nem kis ijedelemmel.

Csete Pipi még egy pajtási csókot intett Györgynek, a sarkát összevágva:

– Alázatos tisztelettel, dolgom van, rohanok, apuskám, el ne késsem a váci-utcai sétámról. – És Pipi kiugrott a forgóajtón a nehéz knikebokerben.

György egy percig utána mélázott. Apuskám… Azután leült egy lustálkodó nádfauteuilbe a hallban tanyázó kül- és belföldi ismeretlenek néma társasága közé. Nem tudja, mit csináljon ebben az órában. Ebédelni még jókor lesz. A napra, az emberek közé, nincs kedve kimenni. El kellene rögtön kezdeni ezt a kínos ügyét lebonyolítani. Tanács kellene, tapasztalt, okos, hűséges jóbarátra volna szüksége. A régi pesti cimboráit elvesztette, ez az új Pest olyan idegen néki, mintha Kamcsatka fővárosában volna. Senkije sincs. Lehajtotta a fejét, elkezdett a szőnyegen a botja hegyével rajzolgatni, kereszteket, hullámokat, szálló madarakat, tízet meg százat egymás után. Utoljára egy nagy szívformát húzott az ingadozó bottal. Hamar elpiszkálta, mintha attól félne, hogy fölfedezhetik azt a szívet a szőnyegen…

Másnap aztán már komolyabb dolga akadt Györgynek Pesten.

Déli tizenkét óra felé, mikor éppen az ágyra kirakott rajzait rendezgette, kopogtattak az ajtaján.

Két úriember. Az egyik magas, huszáros tartású, ötvenes forma gavallér, a másik talán huszonöt esztendős, ügyes kis alak, a gomblyukában az Automobilklub jelvényével. Roppant komolyak. Békász György urat keresik.

– Én vagyok uraim. Parancsolnak?

Bemutatkoznak. Az idősebbik úr halk hangon, a kék szemeiben bizonyos gyöngédséggel közli Györgygyel, hogy megbízójuk Horváth Lajos úr nevében elégtételt jöttek kérni azért a szóbeli sértésért, amely kilenc nap előtt történt a Danieli-hotelben, Velencében.

Aha, ez a Lali. El is felejtette, hogy a Lali a világon van.

György elkérte a szónok címét, avval a szokásos kijelentéssel, hogy a segédei jelentkezni fognak.

Az urak távoztak, György pedig elfogódva forgatta egy darabig a háromprédikátumos huszárezredesi névjegyet, ott állva a szoba közepén. A fülébe csendült Valentine hangja, mikor megfenyegette, hogy ne féljen, majd felelni fog Lalinak! Olyan messziről, messziről szól ez a hang, messzebb, mint Velencéből; mintha csak egy álmodott nevetés emléke volna; mintha csodálatos kagylózúgás járt volna a fülében, amely hirtelen elalél és amely után megfoghatatlan bánat szokott az ember lelkére szállani.

No most aztán felelni fog Lalinak. Egy percig rút émelyt érzett György: micsoda tapintatlanság, micsoda durva tolakodás most őt felzavarni, mikor pihenésre, feledésre van szüksége. Utálatos ez a buta részletecske, ez a véletlen kis közeg, ez a Lali, hogy ez most foglalkoztatni fogja magával.

Á, hisz csak annyi az egész, mint mikor az utcán az embernek valami gizgaz tapadt a kabátjára. Lefricskázza az ember és már el is felejtette mindörökre.

Berreg a szobai telefon.

A portáról jelentik, hogy dr. Csete Péter szerkesztő úr várja lent a hallban a nagyságos urat.

Ejnye, de kapóra jöttél pajtás, gondolja György, most rögtön a nyakadba sózom a lovagias ügyemet.

Fogta a vizitkártyát, lesietett a hallba Pipihez.

– Szervusz ragyogó Gyügyü, alázatos tisztelettel, – kétszer is összecsapta Pipi a bokáját és még odaadóbban szorongatta Györgynek a kezét, mint tegnap.

György megcirógatta a Pipi kezefejét, kissé zavarodottan:

– Kérlek, barátom, ne bérmálj meg engem evvel a Gyügyü névvel, azt én túlszépnek találom a magam egyszerű személyére.

Pipi megint haptákba kapta magát és nevetve kapitulált:

– Ahogy parancsolod, apuskám. Szívem sugallatát követtem, kérlek, tudod, hogy mindig szerettelek. Különben hogy vagy, apuskám, mi ujság?

– Gyere csak pajtikám, rögtön mesélek valamit.

Leültette Pipit a sarokba, elébe tárta az esetet, odatette a szeme elé az asztalra a névjegyet.

– Á, az ezredes, remek, apuskám! A másik urat is ismerem, ragyogó barátok vagyunk kérlek alássan! Remélem, rám bízod az ügyet, apuskám?

– Igen, pajtás, arra akartalak kérni, hogy légy szíves elvállalni a dolog elintézését.

Pipi majd felugrott örömében:

– Ragyogó! Szavamra nem találhatnál ragyogóbb segédet Pesten, kérlek, mint Csete Pipit. Kedvenc sportom a párbaj, apuskám, mondhatnám szakmám kérlek alássan. Csak ebben a két esztendőben legalább ötven mérkőzést vezettem.

– No, bravó, pajtás, annál kellemesebb.

– Apuskám, még ma érintkezésbe lépek Szabó Makival, first class párbajsegéd és ragyogó pofa, holnap már leülünk ketten az ellenfél segédeivel. Különben Horváth Lali is ragyogó jóbarátom, apuskám. Termem van kérlek alássan, remek orvosaim, holnapután délután hatra ragyogó kis kardpárbajt eszközlünk, első vérre kérlek alássan. A legnyugodtabban rám bízhatsz mindent apuskám.

György kissé szórakozott lett, mikor a tárgyalást befejezte:

– Rád bízom, pajtás, a legnagyobb örömmel, intézz mindent a legjobb belátásod szerint. Csak egyre kérnélek pajtás, hogy ne két, hanem három nap mulva tartsuk meg ezt a párviadalt; remélem egy napi haladékot kaphatok.

– Hogyne kérlek, akár egy hónapot. Paukolni akarsz, apuskám? Úgyis el akartalak vinni paukolni.

– Nem, köszönöm, pajtás. Csak arról van szó, hogy holnap le kell mennem vidékre, legalább egy napra, az édesanyámat meglátogatni. Ezt pajtás nem akarnám elodázni.

– All right, apuskám. Szóval csütörtökön rendezzük. Hat órakor. Én leszek a vezetősegéd, gyerekjáték lesz az egész, apuskám.

– Köszönöm, pajtás, végtelen kedves vagy, roppant hálás leszek neked.

Felállott, melegen kezet nyújtott Pipinek, akinek azonban még valami megjegyezni való lebegett a mosolygó ajkain. György mintha kitalálta volna:

– Bocsáss meg pajtás, igaz: nem járnak evvel az üggyel valami kis előzetes kiadások?

Pipinek felragyogott a szeme:

– Épp kérni akartalak apuskám. Tudniillik Szabó Maki is gyöngén áll egy kicsit mostanában és hát tudod apuskám, jönni-menni kell a segédeknek, taxi, miegymás, különben nem engedünk túlnagy költségekbe berántani, a legelső vívóteremben kihozzuk a heccet nyolc-tíz melomból, kérlek alássan.

És látva, hogy György hirtelen nem érti mi az a melon, egy könnyed gesztussal vidáman fordítja neki mindennapi magyar nyelvre:

– Tiz millió, csekélység öregem. Otthon vagyunk a vívóteremben.

György nagyon meg volt elégedve:

– Ha megengeded pajtás majd ebéd után a szobámban megírom a csekklapot, legjobb lesz ha szíves leszel átvenni tőlem az egész költséget. Ugyis megigérted, hogy ma szerencséltetsz ebédre.

Harmadnap délután, mikor György meg az édesanyja magukban maradtak a tornácon, a megszomorított özvegyasszony rátette a kezét a György kezére, mely makacsul próbálta kicsípkedni a kiütközött szálakat a régi rózsaszín ozsonnázó abroszból.

– Érzem fiam, milyen nehéz a szíved. Tudod, azt mondta volna a mi öreg papunk: ne vígasztalgassátok hiú szóval az embert se gyászában, se fájdalmában, csak legyetek mellette csendes hűséggel.

– Oh, kedves édesanyám. – György csak letette a homlokát arra a drága kézre, mely etette, mosdatta, öltöztette, fésülte valaha. Ezen a vén, kopott, fekete padon, a délutáni kisvárosi csöndességben, amelyben csak a ráérő szekerek messze nyikorgása, meg a szekér mellett sétáló csikónak az el-elalvó csengője hallatszik, a György fáradt és érzékeny hangulatában egy réges-rég elfeledett gyengéd kis játéknak az emléke tért vissza a fejébe, valami bánatosan, varázsosan. Annak a kis gyerekkori játéknak, amit ez az édesanya játszott vele, mikoriban az imádságokra meg a szép versikékre tanítgatta. Most megint ott állott az édesanyja térde közt és fölnézett az édesanyja arcába, ki a fejét ingatva mosolygott le a kicsi fiára s a haját cirógatta lassan, és kérdezgette s a kicsi fiú felelgetett szépen:

– Hol jártál báránykám?

– Az erdőn asszonykám.

– Mit ettél báránykám?

– Zöld füvet asszonykám…

Édes jó istenem, mind ez az élet és sors, idegenben való tanulás, tanítás, küzdelem, azután a négy esztendős harctér és a szigetvilág maláriája, a vadállatoktól való rettegés rossz éjszakái és ez a szerencsétlen, bolondos házasság… mintha csak mese volna ez is, szomorú, ríkató gyermekmese.

– Hogy sírtál báránykám?

– Me-e-e asszonykám.

A kicsi Gyurka akkor a gyönge ádámcsutkáját ütögette az ujjával, úgy utánozta a barinak azt a gyámoltalan édes rívását. Most meg a nagy György hang nélkül ejt két meleg cseppet a szeméből az anyai kézre s érzi, hogy rezzen az a kéz és hogy fogja szorosabban az ő pihenő kezét az asztalon.

Még egy fertály órája csupa elevenség, csupa hév volt ez az elgyöngült nagy gyermek. Gazdák ültek itt a tornácon György körül, a jegyzőné tekintetes asszony régi jó emberei. Jöttek, siettek jelenteni Györgynek a hajlandóságukat mindahhoz az újhoz és hasznoshoz, amit György hazaérkezésekor kommendált nekik a tavaszon, mikor a gazdák ráértek napról-napra hallgatni az Operenciákról érkezett mérnök urat (akit különben a fiatalabb gazdaemberek még mindig főhadnagy úrnak tiszteltek.) Most már mind azt várta, hogy György itt marad Zsindelyesen és vízvezetéket csinál a tanyákon, meg „esőmasinát“ hozat nekik a szíkföldekre, meg köves, szellős fűtéses istállót épít a jószágnak, meg azt a sok minden újmódi trágyát megszerzi a zsindelyesi határnak, amiket a külföldeken kitanúlt. Reggel óta valóságos búcsújárást tartottak ebben a csendes özvegyi házban. A polgármester, a városi mérnök, a Népbank főemberei sorba vizitelték Györgyöt, komolyan és sürgősen tárgyalni a Györgytől hetek előtt megpendített témák felől, útépítés, csatornázás, fásítás, gyümölcs- és tógazdaság és hasonló, Zsindelyesen sohasem álmodott tervek felől. Ezeket az embereket németek közé szorították a háború alatt, ezek a francia frontot is megjárták. Ezek tudták, hogy nem bolondság az, amit a világot járt Békász György mesélget nekik. Pénz volt, kedv volt Zsindelyesen okosabb, gazdagabb, áldottabb világot teremteni, csak az ötlet, meg szakértelem, meg a bátorság hiányzott eddig. Györgynek a hite meg az energiája rájok ragadt a zsindelyesi új emberekre. A polgármester meg a mérnök elujságolták Györgynek, hogy a tőle proponált ártézi kút fúratását a távolléte alatt már megszavaztatták, csak arra várnak, hogy tartósabban maradjon Zsindelyesen, hogy az ő ellenőrzése mellett kezdjék el a munkát. György megígérte, hogy hamarosan lejön Zsindelyesre, csak egy-két szabadalmának az ügyét üti nyélbe Pesten. Feszült a tüdeje, ragyogott a szeme, mint a repülőké, mikor emelkednek és az egek jótékony ízét kóstolják és azt érzik, hogy az egész világot látják odalent, maguk alatt. Igen, azt érezte György is, hogy ez a Zsindelyes is egy kis világ, hogy az életét be fogja tölteni az a boldogság, hogy ennek a világnak adhatja az erejét, a tudását, a becsvágyát, minden szeretetét.

Hanem aztán, mikor a vendégek elköszöntek és csend lett a tornácon, visszaszállott a bánat a György szívére, mint mikor a nehéz varjú, ha megunta a kóválygást, oda repül megint a körtefára.

Alkonyodott szépen lassan. A szomszéd utcáról hallatszott már a hazafelé vágtázó malacok szapora röffenése. Az özvegyasszony elmerült az ereszre felfuttatott délignyitó nézésébe; a rózsaszin, piros, lila gyönge virág mind lesütötte már a fejét, ráncosak lettek és fakók, mint az összecsukott régi selyem napernyők. Egy vigyázatos, halk sóhaj futott a tornácról a délignyitó virágjai közé, kiknek ősz lesz tavasszal is, minden alkonyattal.

Az özvegyasszony megsímogatta a nagy fiúnak a fényes gesztenyehaját, lehajolt hozzá suttogva:

– Bocsáss meg nekem, édes fiam.

György fölemelte fáradt arcát és mélységesen megindulva mosolyodott el, amint az édesanyjának a szelíd, borult szemeibe tekintett.

– Mit bocsássak meg magának, drága, jóságos édesanyám? Talán azt, hogy becsületes, igaz embernek nevelte a gyerekét?

Az özvegyasszonynak lassan lehunyódtak a szemei, bólintott, a remegő szava lehellet volt inkább, mint beszélő hang:

– Azt fiam, azt… ha meg lehet bocsátani.

Csütörtök délután hat óra.

Egy Kossuth Lajos-utcai palotának az első emeletén végig le vannak az ablakok függönyözve s a függönyökön át sárga lámpafény dereng a fényes júniusi nappalba. Akik ott a másik oldalon jönnek-mennek a járdán és feltekintenek a betegen sütő ablaksorra, találgathatják, vajjon valami zárt ünnepélyt tartanak-e azon az emeleten vagy egy női ruhaszalónban folynak a titokzatos próbák? Hogy is képzelnék a dolguk-bajuk után menő szegény polgárok, a jámbor virágárus svábok, az irodából jövő kisasszonyok, akik a Ferencrendi-templomba, vagy a dunaparti sétára sietnek, hogy itt az utcai szilfák verebeinek boldog zsibolása közben és miközben a rendőr lent áll az úttesten, gyilkosságra készülnek, fényes nappal, a város kellős közepén.

Igen bizony. Az óriási vívóterem két végében, a két öltözőben most göngyölik a komoly doktorok a vattát a két ellenfélnek, Békász György és Horváth Lajos uraknak a nyakára meg a csuklójára. Az a doktor különben a legrendesebben kitapogatta a György pulzusát, mielőtt a csuklót elkezdte volna bandazsirozni, sőt a homlokát is megtapogatta s meg is kérdezte, nincs-e láza a derék szál fiatalembernek, mintha nyugodtabb lélekkel adhatna ki a kezéből egy tökéletesen egészséges férfiut, halálra kaszaboltatni. György illendően megnyugtatta a doktort, hogy köszöni, pompásan érzi magát; de a mosoly inkább melankólikus, mint könnyelmű mosoly volt, amint a doktor arcát nézegette, ki olyan udvarias közönnyel babrált vele, mint a fodrász vagy mint a cipőbolti segéd. Meg a vívómestert, aki derült arccal járt-kelt az öltözők közt hangosan, cigarettet kinálgatva, barátkozva, kedves rózsás kövér képével, mint egy budai vendéglős a szeretett vendégei közt. Meg Szabó Makit, aki az imént mutatkozott be Györgynek és lázasan segédkezett a doktornak. Meg aztán Pipit, Csete Pipit, aki mint valami fürge bálrendező szaladgált ki-be, öltözőből a terembe, teremből az ellenséges öltözőbe (csoda, hogy onnan kartácstűzzel vissza nem riasztották), onnan az irodába, előszobába, telefonfülkéhez, vissza a terembe, cikázásaiban vidám szervusz apuskám!-okat kiáltva a terembe szivárgó ismeretlen gavallérok közé, meg az irodából kukucskáló diákforma fiúk felé jóakaratú mosolyokat és kézlegyintéseket rádiózva, el nem hanyagolva Györgyöt percenkint mohón megölelni s megnyugtatni, hogy: Ragyogó kondicióban vagy apuskám! – valamint a bandázson szakértelemmel egy-egy picit babrálni s aztán a doktornak a vállára veregetni, meg a vívómesterre odarázogatni messziről a fejét, lelkesen, mintha bátorítani kéne azt a pocakos bácsit s egyet ölelni rajta hamar, ha összeütköztek, felkacsintva vidoran a szemébe, mintha kérdené suttyomban: no, meg vagy elégedve velem, öreg mester?

Csete Pipi, ha nem is ünnepiesen, de legalább sportszerűen jelent meg a mérkőzés színhelyén az ő sárgás-zöld knikebokerjében. Még egy pillanatnyi vizit az ellenfél öltözőjében és futó felülvizsgálata a kiválasztott pengéknek és Pipi egypár visszhangos köhentés után beugrott a György öltözőjébe, ahol a mi hősünk keresztbevetett lábbal ült, lassúkat szippantva cigarettjén és komolyan hallgatva a doktort, aki a pesti orvostársadalom nyomorusága felől mesélt neki.

Maki a maga részéről csöndes konyakozásba volt merülve. Ott állott egy szép üveg Hennessy a tálcán…

– Hát apuskám kezdhetjük a heccet. Ahogy mondtam kérlek alássan, rajta után azonnal támadni, támadni, furt támadni apuskám, egy pillanatra ne engedd kérlek alássan előre jönni, a Lali gyerek ismétlem, hamar ideges lesz és aztán őrülten félti az orrát, az a gyengéje kérlek alássan. Kapd be ezt a pohár konyakot, apuskám.

– Köszönöm pajtás, nem iszom. – György félremozdította a Pipi karját és kibökött a fejével a terembe:

– Miféle urak ezek itt, pajtás?

– Ezek, kuncsaftok, apuskám, a legragyogóbb uriemberek, minden párbajom végig gibicelik.

Szabó Maki is megnyugtatóan mosolygott Györgyre.

Pipi az ajtóból friss haptákkal üdvözölt egy ujonnan érkezett gibicet, aki még gombolkozott, most jött a zuhany alól, a vívóleckéje után.

– Különben, – azt mondja Pipi – ha zavarnak apuskám, intézkedem, kérlek alássan.

– Világért se pajti, csak maradjanak, ha mulatni akarnak.

Ezzel György kilépett a terembe.

Pipi még a hátába sugta:

– Csak szorítsd apuskám, ha baj lesz, ott állok, belevágok!

Lali is kivonult az öltözőből; a segédei, a doktorai mögötte.

György érezte, mikor a Lali sápadt fejét megpillantotta, hogy fut valamiféle villámlás a szivén felülről lefelé. A két doktor félreállott a két pengével, mind a ketten huzgálni kezdték a penge élén a kis vattacsomójukat. Györgynek hirtelen meleg lett az arca s a békén lebocsátott öklei megreszkettek az izgalomtól.

Igen, ennek a Csete Pipitől vezetendő, első vérig menő párbajnak az izgalmától, amelyet Pipi gyerekjátéknak nevezett. György a műegyetemi évek alatt kitünően megtanulta a vívókard forgatását. De a velencei éjszaka után semmi dühöt, semmi gyülöletet nem érzett már az iránt a táncos gyerek iránt. Eszeágában nem volt a Lali halálát kivánni, nem, egyáltalán nem volt a Lali vérére kiváncsi. Látott elég vért négy és fél esztendőn keresztül Lengyelországban, Bukovinában, Szerbiában és Asiago körül meg a Piavénál. Mikor azok az urak megjelentek nála a Hungáriában, kedve lett volna valami keserű dikcióval rájuk támadni, hogy hazafiakhoz méltónak tartják-e könnyelmüen egymásra szabadítani két élni, dolgozni, használni termett testvérüket, mert hiszen minden reggel olvashatják a fájdalmas vezércikkekben, hogy testvérek vagyunk, akik magyarok vagyunk és ennyi pusztulás, ennyi szenvedés és ennyi romlás után, a legszentebb, legszerelmesebb kötelessége mindannyiunknak minden megértéssel, odaadással, önfeláldozással a békét, a szeretetet megkeresni, hogy megsegíthessük egymást, hogy meg tudjunk együtt erősödni, hogy ezt az elejtett országot még egyszer fölemelhessük. Igenis, urak, ha jelent igazán valamit a szivetek mélyén az, hogy magyarok vagytok és ha nem merő naivitás és nem ásítani való laptöltelék a szemetekben mindaz a keserves siralom, mindaz a didergő féltés és mindaz a nyöszörgő epekedés, amivel reggelről reggelre hozzátok fordulnak megőszült, megcsalódott bátyáitok, akiknek hosszú életük a mi boldogságunkért lángolt el és akik nem tudnak, nem akarnak hit és reménység nélkül a halál éjszakájába vándorolni! És meg szerette volna kérdezni György a segédektől, hogy jut mindig idejük efféle affaire-ekkel elfoglalni magukat s hogy mint érett emberek, nem röstellik-e, hogy ilyen haszontalan lovagiaskodásnál asszisztáljanak, már amennyiben nem gondolják komolyan a két testvérük közt való vérontást. Ő a férfias munka s az elemekkel, fenevadakkal való küzdelem világából jön ide, semmi türelme, semmi gusztusa hazugságnak, komédiának odaadni magát, ő majd a maga részéről emberebbül és magyarabbul fogja ezt az esetet rendbehozni.

De ebből az ideális mondanivalóból egy hangot nem adott ki György, mialatt a Lali segédei előtte állottak. Az extravaganciából biztos botrány lenne megint; Valentine persze megtudja majd és ki fogja nevetni. Amellett még kínos is lehetne Valentine-nek, hogy futóbolond számba megy Pesten az az ember, akivel nemrég a pap elé állott, egy felejthetetlen szép májusi délelőtt… nem, Isten őrizzen ettől.

Most hát itt áll Lalival szemben a vívóteremben. Édes istenem, ennek a Lalinak olyan fehér a melle, mint egy diákgyereknek.

Meghajtják egymásnak ünnepiesen a fejüket, György és Lali. György teljes szemeivel, szinte barátságosan fogadta be a Lali lámpalázas pillantását.

Csete Pipi, mint vezetősegéd, állást vett a két féltől egyenlő távolságra, jobbjában a pengével, baljával a derekához illesztve a hálós vívósisakot. Suhintott kettőt a pengéjét kipróbálni, miközben egy röpke szervuszt küldött valamelyik most fölfedezett „kuncsaft“ felé, aztán egyet köhintve, mereven előre nézett és elkezdte hadarni, mint a diák a leckéjét:

– Uraim önök a kiállás tényével tanuságot tettek bátorságukról és eleget tettek lovagias kötelességüknek felkérem önöket béküljenek ki.

Itt szünetet tartott Pipi, de csak annyit, amennyit a zenében egy negyeddel jelölnek. S azon nyomban folytatta, rá se nézve a felállított felekre:

– Minthogy önök felhívásomnak eleget nem tettek…

György előre lépett, a jobbkezével mosolyogva elintette a doktort, aki már közeledett avval a girbegurba sötét vívópengével (amelyről lehetetlen az embernek arra a krajcáros bocskorszíjra nem emlékezni, amit a falusi gyerek olyan élvezettel szokott a szájába gyömöszölni). És odafordult Pipihez, aki már emelte a pici fejére azt az óriási zord sisakot. Pipinek tátva maradt a szája meglepetésében, mikor György szelíden, nyugodtan megszólalt:

– Ha jól értettem, kedves barátom, békülésre hívtál föl bennünket. Köszönettel fogadom a baráti szót és a magam részéről boldogan ragadom meg az alkalmat, hogy jóvátegyem azt a meggondolatlanságot, hogy fegyverrel a kézben álljak szembe egy derék jópajtásunkkal, akinek az épségén a legkisebb csorbát is ejteni, úgy érzem, sem okom, sem jogom nincsen.

Szabó Maki Pipire nézett, Pipi a vívómesterre pislantott, aki a sarokban állott a falnak támaszkodva; a vívómester a huszárezredeshez fordúlt. A huszárezredes Lalira bámúlt, aki el volt pirulva s jobbra-balra kapta a fejét zavarában.

György pedig semerre se nézett, szilárdan indult előre s megállott egy lépéssel Lali előtt.

– Kedves barátom, tudom, kettőnk közül én vagyok az, aki vétett a másik ellen. Engedd meg, hogy barátaid előtt kifejezzem őszinte sajnálatomat a történtek felett és hiszem, hogy megbocsájtod és elfelejted a veled szemben való szamár viselkedésemet.

És erős lendülettel kezet nyújtott Lalinak.

Lali, mintha valami súlyos tenyeret érzett volna a hátán, amely előre bíztatja, közelebb lépett, úgy adta a kezét Györgynek, kinyitott száján talán egy korrektül megfogalmazott mondat lebegett, de abból a György meleg szemébe tekintve, csak annyit tudott elsusogni:

– Szervusz, szervusz, kérlek… – és istentudja a György karizmainak az energiája, vagy valami rejtettebb vonzás tette-e, hogy a kezet rázó ellenfelek egyszerre csak összeölelkezve, állottak a vívóterem közepén.

A vívómester elővette a háta mögül a két tenyerét és nagyot bólintva, olyan két tapsot hallatott, hogy hólyagpukkanásnak is megjárták volna.

– Bravo, bravo urak! – s megindultan pislogott György felé apró nefelejcs-szemeivel.

(Ez a jámbor öregember egy karcolást se látott szívesen a vívótermében.)

György, ahogy Lalival elengedték egymást, emelt fővel körülnézett. A kuncsaftok moccanás nélkül állottak ott a fal mellett sorakozva, akár a fabuzogányok.

Csete Pipi már odadobta Makinak a sisakot meg a pengét és szaladt a kibékült felekhez:

– Ragyogó, ragyogó, boldog vagyok uraim!

Kemény haptákot csapott és:

– Gratulállak apuskám, gratulállak apuskám! – – kapkodta a György meg a Lali kezét és összevissza ölelte őket, a huszárezredeshez és a vívómesterhez meg a falnál duruzsolni kezdő kuncsaftokhoz kapkodva lelkesült verébfejecskéjével:

– Ezt vártam urak, szavamra tudtam, az én intencióm volt, kérlek alássan!

Perc alatt egy csomóban állottak hangos jókedvvel a felek, segédek, orvosok, vívómester és asszisztensei, meg egynéhány „kuncsaft“, akik odajöttek és bemutatkoztak Györgynek. Persze már mindent tudtak és most némi meghatottsággal néztek annak a hőbörtös szumatrai jövevénynek a szemébe, aki a charleston miatt fel akarta forgatni a világot.

Az üveges irodafülkében egy rajongó nebulónak most jutott eszébe tapsolni s éljenezni a terem irányába. Viszont egy páran rögtön lepisszegték ott a zsufolt helyiségben. Az ifjú vívónemzedék izgatott vitát kezdett, míg Csete Pipi az impozáns knikebokerben ki nem rontott és haza nem zavarta a társaságot.

Szabó Maki pedig közben pálinkás poharakért szaladt be a vívómesteri lakásba.

Ezen az éjszakán pedig a belvárosi vendéglő különtermében, ahol felek és segédeik együtt dáridóztak (a békelakoma szimpatikus ötlete Csete Pipitől származott), Szabó Maki könnyektől (meg egyéb folyadékoktól) átázott hangon jelentette ki Györgynek, hogy ez volt a legszebb eset a prakszisában és hogy hajlandó Pesten bárkit provokálni, akinek nem az lenne a felfogása, hogy Békász György a legideálisabb lovag ezen az egész gyáva pimasz világon. Pipi ragyogó tósztot vágott ki, tusst adatott a bandával és aztán a búskedvű Györgynek a háta mögé ültette a primást, aki a megfelelő hallgatókat húzta szordinóval a György fülébe, míg a másik oldalról az elérzékenyült Lali egy-egy lágy pajtási puszit mázolt a képére s nem győzte nyögdicsélni, milyen borzasztóan boldogtalan volt amiatt, hogy azt a végzetes szerepet kellett játszania a György tragédiájában.

Záróra után, reggel öt órakor, mikor Györgygyel, meg Csete Pipivel a Hungária felé zörgött a konflis, György átölelte a Pipi nyakát és lehajtotta kábúlt fejét a Pipi fordítva feltett kalapjára, leragadó szemmel, mosolyogva:

– Köszönöm édes pajtás ezt a kellemes éjszakát, köszönöm… tudod úgyse birok mostanában aludni.

– Jónapot drága Valika, isten hozta!

Mómi, az ismert Cirlik Mómi hajolt elébe Valinak a Váci-utcai flaszteren, hangtalan összetéve sarkait és Girardiját vigyázatosan emelve le fejéből, hogy a haja simaságát egy szál is el ne zilálja véletlenül. (Tudjuk, hogy Cirlik Mómi másodiknak jött be tavaly a Szinház És Élvezet elegáns-versenyén; Mómi szerint neki járt volna az elsőség, de ebben az országban egy patricius-fiú nem húzhatta le Pallavicini Gyurkát, az őrgrófot.) A Girardit ma tüntető sétára hozta Mómi, ki hosszas megfontolás után szakított az idén a nyári szürke kalapokkal, miután ez az arisztokrata divat már minden konfekcióssegéd fejére ráragadt.

– Jónapot Mómika, de régen nem láttam.

– Hát még én magát, drága kicsi baba! – Mómi áhítattal lehellt egy kézcsókot a Valentine karkötőórájára, mely pontosan félegyet mutatott. De Mómi nem az órára volt kiváncsi, hanem közben a Valentine megpirúlt arcocskájába és üdén mosolygó kék szemeibe lesett föl avval az extra kis érdeklődéssel, ami benne van a legdiszkrétebb gavallér tekintetében is, mikor először találkozik egy leányismerősével, akiből asszony lett. Mómi kómikusan ijedt arcot csinált:

– Hogy mer ennyire szép lenni, Vali baba, hiszen ez már türhetetlen! Ha én volnék a rendőrség, nem engedném az utcára: nem látja, hogy veszélyezteti a forgalmat?

– Ugyan ne bolondozzon Mómi! – Vali felkacagott és önkénytelenül maga körül pillantott. Hirtelen két köszönést is fogadnia kellett a másik járdáról és három ismeretlen gavallért vett észre, kik ezen az oldalon előttük mentek és éppen visszafordítják a fejüket, ott közvetlenül mellette pedig egy nagy kövér férfiú állapodott meg hirtelen és aztán úgy tett, mintha a Roth Margit ujdonságai bilincselnék le a figyelmét.

Vali kicsit zavartan kapta vissza a fejét. Mintha valami más érdekelné most őrajta az embereket, mint az untig emlegetett szépsége. Már mikor befordúlt (ma legelőször a hazajötte óta) a Váczi-utcába, valahogy kényelmetlenül érezte magát egyedül. Leánykorában a francia kisasszonya nélkül sohase látták a Belvárosban. Az édesanyjával készült jönni ma kommissiózni, de Palyáné reggel kimentette magát, gyöngélkedik. Azokat az új fürdősapkákat, trikókat, papucsokat be kell már szerezni: otthon minden nap élénkebben tárgyalják a nyaralást; meg a Pesslnél is dolga van, a Weszelyhez is be kell szólni a húrozni adott raquette-ek miatt és hát egyéb halaszthatatlanságok.

– Hát drága Vali baba, magát meg kell gratulálni, – azt mondja Mómi, jókedvűen meghajtva fejét a Valentine orrocskája felé, mikor visszafordult a kedvéért a Gizella-tér felé.

Valentine elnevette magát:

– Miért, talán mert elválok? Már maga is tudja, Mómika? És hát maga olyan természetesnek találja, hogy az ember elválik?

– Ne mondja, hogy ember, Vali baba, az csúnya. Maga tündér, Valika.

– Köszönöm, Mómika.

– Még magamra is otrombának találom a tisztelt ember nevet. Igenis, azt találom természetellenesnek, hogy egy drága tündér egész életére egyetlenegy úrhoz tartsa magát.

Közben Móminak egynéhány kalapemelést kellett viszonoznia. Félhangon, panaszos arccal adta vissza a szervuszokat; nem mindenkit vett szivesen észre.

Valentine visszafordult Mómihoz:

– Mégis, hogy képzeli maga, Mómi, egy nő életét?

– Ahogy az enyémet, drága baba, aki itt a tisztelt földön a pillangók után orientálódom. A pillangókat tartom a legokosabb tanároknak. Látott már házas pillangót, drága Valika? Nem mindig egyedül röpködnek az életben, oly tündérien habozva és álmodozva?

Oh nem. Valentine ma reggel is, a terraszról reggelizés közben utána talált sóhajtani két friss tengerzöld pillangónak, akik szorosan egymás mellett haboztak és álmodoztak az ágyások fölött.

Mómi pillanatra a Valentine háta mögé húzódott valami dámák elől, aztán hozzáfűzött még valamit a bölcs tanításhoz:

– Persze, maguknak egy kicsit férjhez is kell menni, ezt be kell látnom, drága Valika, és azt se mondom, hogy aztán később meg nem állapodhatnak egy másik úrnál. Végre is el kell helyezkedni, hiába, szegény árva babáknak.

Persze nem őnála. Ezt Mómi mindjárt igyekezett sejttetni azokkal a drága elvált babákkal, akiket oly szivesen kisért a Váczi-utcai flaszteren.

– No nézze már, – azt mondja Valentine, mikor a sarkon fölnézett a révedezésből, amely hirtelen elfogta, – el is néztem a Weszelyt. – És kedveskedve ránevetett Mómira.

– Maga nagyon csábosan tud beszélni, Mómika! – s valami büszkeséget, valami hiú repesést érzett, amint a nevezetes szép fiuval indult visszafelé a mindjobban hangosodó Váczi-utcába. Kellemesen hatott a fülére, a szemére a déli zsibongás; úgy ragyogtak az ékszerek a kirakatokban, oly boldogan tekintettek elő az üvegek mögül a kitett festmények, a díszbe kötött könyvek arany sarkai; a bronz szobrocskák, a nyakkendők, dísztollak és fésük úgy mosolyogtak mindenünnen, a sima kocsiút is mosolygott a nap alatt, a pneuk nyomai, mint valami levasalt sötét csipkék csillantak föl, amint egy-egy árnyék keresztül sétált rajtuk. Milyen édes az élet, milyen öröm ennek a szép világnak nekiszabadulni, milyen könnyű, mennyire nem tartozik a tegnap a mára, hát ki vigyázna fel itt, ki az, aki a lelkünkbe bekopogtatna és követelőzhetne rajtunk?

A járda szélén egy fekete jambósipkás leánynak akad el a lába hirtelen, kinyitja a száját és rábámul Valentine-ra. Két fiú közt jött, az egyik az úttesten loholt mellette, leszorult a járdáról. A két fiú meglepetten köszön. Valentine megismeri Veres Pálnébeli leánypajtását. Ni, Peterson Nyuszi.

– Szervusz, Nyuszkó! – s odalebbenti vígan a kezét.

– Ppáh!

Az a Nyuszkó alig tudta csodálkozásában ezt a pá-t francia baba-stilusban rouge-ozott szájacskáján kiadni. S mit kell neki rajta úgy megbámulni? Még meg is áll, mintha csudát látna. S el se mosolyodik, semmi öröm a szemében, csak buta kiváncsiság és abban a kiváncsiságban mintha megütközés, vagy mi lappangott volna. Valentine rohamos jó hangulata hirtelen elveszett; érezte rezzenni az idegességet az orcáin, a karjain és pillanatról-pillanatra jobban lehangolódott. Mint mikor az égő szalma szikrái virgonc mód röppennek felfelé s aztán sápadt hamupelyhek ereszkednek alá bánatosan.

Mómi is kiesett váratlanul a kedves dédelgető, mulattató szerepéből.

– Haallatlan… – olyan érzékenyen nyögött, mintha legalább is a tyúkszemére léptek volna. (Bocsánat, Mómika, a hasonlatért!) – Látta baba ezt a Macskánszky grófot?

– Nem láttam…

– Zöld kalap van rajta. Júniusban. És akár decemberben! Hogy lehet ezt a zöld kalapot az utcára hozni. Nézze, nézze ezt a sok ispánt vagy micsodát a Váczi-utcában.

– Miért, hát mi a baj, Mómi? – Valentine nem valami hűségesen érdeklődött, az ernyője kis örvös bulldogfejét nézegette.

– Mintha nyulat kergetni csődülnének a Belvárosba, ezekben a vadító zöld kalapokban. Hol látott még egy nagyvárosban Európában ilyet? Hogy divat szerint öltözött urak ezt a betyárságot csapják a fejükbe. Hiszen ez valami szörnyűség.

Valentine még mosolyogni is elfelejtett a Mómi mélységes elkeseredésén.

Mómi összecsapta a keztyűjét.

– És egy Macskánszky gróf! Egy mágnás se érezze ezt a lehetetlenséget. Kétségbe kell esni az embernek.

Oh, bizony, ha már a mágnások se tartják meg London százszor szent parancsolatait. Hogy legyen az embernek még valami ambiciója, ideálja ezen a világon, mikor a mágnásvilág ilyen cinikus tud lenni a Mómi reszkető féltékenységével szemben minden anyag, szín, vonal, árnyalat és harmónia iránt. Hiszen akkor nincs is miért élni az embernek.

– Ma különben is olyan szerencsétlen napom van, drága Vali baba.

– Ugyan, Mómi, mi történt magával?

– Az történt Valika, hogy most uzsonnához volt már muszáj öltöznöm, mert ötig mindenféle dolgom van. Ezt a lilával szőtt barna kamgarnt kellett fölvenni, úgy-e, tudja, hogy ez a fashion az idén külföldön délutánra. Ehhez persze ez a matt selyem ing dukál, mondjuk ezzel a charmeuse csíkokkal és ez a matt selyem nyakkendő, de ebben akkor persze nem szabad annak a charmeuse csíknak lenni.

– No és? – Valentine iparkodott erre a fontos témára terelni a gondolatait.

– No és keresgélek a nyakkendőim közt, de egy félóráig drága Valika, és ami nyakkendő megy az inghez, a közt egyetlenegyet nem találok, amelyikben ez a hülye charmeuse csík ott ne volna. Természetesen a nyakkendő szine, selyme, minden menne, dehát akkor az ingben nem szabad a charmeuse csíknak szerepelni, mert az aztán túl unalmas. És hát véletlenül mind azt az inget, amelyikben nincs ott az a csík, elhurcolták nekem a mosodába. És akkor megint elkezdtem a nyakkendőket turkálni, tudja kérem, egy óra hosszat és hát nincs, ami megy, ne adj Isten, nincs és nincs! Szóval az ing maradt és ezt a halvány pöttyös nyakkendőt látja, az imént vettem meg hozzá a szamár fejemmel, ami még most is fáj attól a dühös kutatástól, hiába szedtem be még otthon három szem pyramidont.

– Szegény Mómika! – Valentine majdnem megsajnálta.

Szegény. Úgy hat most a bájos ifjú hölgy mellett, mintha a szivét öntené ki, mintha epedezne, fohászkodna hozzá boldogtalanul. Pedig ilyen szép gavallérnak nem is lehet olyan reménytelen a helyzete efféle felszabadult asszonyka mellett, mit gondolnak? Oh, de milyet csalódik, aki így messziről nézi a Váczi-utcában delenkint szépelgő és szenvelgő Cirlik Mómit. Ez a déli udvarlás a programmjában van; a legodaadóbban az elvált „babákat“ kisérgette, mert ez talán a legérdekesebb, mindenesetre a legfelelőtlenebb; itt-ott komolyabb ábrándjai kerekedhettek, de az az alattomos gyanum a mi csábító hírű Mómikánkkal szemben, hogy ő szendén beéri mindig a regényes látszattal, az eredményért a lehető legkevesebbet buzgólkodik. Ezzel már nem is terhelheti Mómi az idejét, a figyelmét, mert ezt mind a saját maga legkötelezőbb személye foglalja le. Először is hatkor kel, hogy félnyolcra kint lehessen az ő kis aszfalt- és kátrányfedéltelepén (aminek az emlegetésével még soha senkit nem untatott). Tizenegykor hazatér, lefürdik és öltözködik. Gallért, nyakkendőt, kalapot szabatni (nem készen venni, ezért Londonban megharagszanak), egy öltözet ruhát legalább hétszer próbálni a szabónál, mindezt ebéd előtt; kora délután tárgyalásai vannak vállalatoknál, ügyvédnél, banknál; kinéz egy órára megint az angyalföldi telepre; estefelé legalább két órát alszik, hogy este friss legyen; a vacsorákról pedig ő az első, aki megszökik, hogy frissen pöföghessen ki reggel a telepre. Mit akartok szegény Mómitól, ti, irigy polgáremberek?

Ott jöttek el a fényképes kapualj előtt, ahol a zöldkalapos ifjúság szokta ebben az órában a tegnapi s holnapi lovagias elintézéseket letárgyalni. (Tán a lovagias felfogás teszi, hogy sétabot helyett ezekkel a kis kutyakorbácsokkal járnak.) Valentine előtt összekapták a fejüket, egy-kettő lerántotta a kalapot, Valentine megneszelte, hogy a háta mögött azonnal izgatott suttogásba esnek mind a kis Tucat Tamások. Siettetni kezdte maga mellett Mómit. Rézsut szemben, a Lechnertől kilépett egy karcsú, vállas, barna uriember és elfordult a Gizella-tér felé. Jaj. Valentine megállott és azt hitte, hogy ott nyomban a szíve verése is megáll.

– Mi az, Vali baba?

– Semmi, csak azt hittem… – nem fejezte be, nevetett.

Mómi valamennyire felélénkült:

– Erről a kalapdologról jut eszembe Valika: hogy tetszett a Green hat? Olvasta persze?

– Nem, csak hallottam róla. Jőjjön Mómika, sietek.

Még egy kis vesszőfutáson kellett Valentine-nek keresztül menni. A sarkon teljes számmal együtt ülésezett, vagyis állomásozott a „Kristóf-térparancsnokság“. A mindennapos urak sorba nyujtogatták a fejüket a közeledő Valentine elé, a szárnyon elhelyezkedett gentleman füttyentett egy halkat, leadta díszkréten az első jó kritikát, aztán megtörülte a monoklit és az erős napsütésben felhuzott szájjal szemrevételezte cipőtől kalapig az üdítő jelenséget. A sorban azt mondta valaki: ahá, hiszen ez a… csak annyit hallott Valentine, mert tapintatosan elhallgattak az urak, annál feszültebb szemmel és figyelemmel gusztálták meg a lesütött szemű szép teremtést, aki elhaladt a sor előtt. Közben Mómit hangosan megszervuszozták ugyan, de a köszönő félre, a legtanulságosabb öltözete dacára, pillantást se vetettek. (Igy van, ha szép dámával sétál az ember.) A Valentine fülét két lépés mulva vidám kuncogás ütötte meg; valamelyik gavallér szellemességet talált ejteni. A zúgó fülével Valentine mintha elkapott volna egy szót: Szumatra… vagy csak hallucinált? Meglehet.

Azok ott hátul már elcsöndesedtek. A Kristóf-térparancsnokság testületileg utána merengett a megfoghatatlan kecsesen, szinte muzsikára lépegető bűbájos madárnak. A kacagás meg a viccek a Kristóf-szoborról szoktak visszaverődni; a sóhajt, az árva sóhajt, azt inkább lenyelték.

Valentine-nek pedig délután, mikor az iróasztal fiókjában lomolt, a kezébe került a régi intézetbeli notesze. Az volt rányomtatva: Felsőbb Leányok Jegyzőkönyve. Elkezdett lapozni benne. A vége felé látott egy nyomtatást az oldal felett: Milyen figyelemreméltó könyveket olvastam?

Valentine fölvette a tollat és odaírta az elsápadt plajbászos sorok alá:

– Az élet könyvét.

És ahelyett, hogy leitatta volna az írást, egy csillagos könnycseppet pocskolt oda az ibolyatintás betűi közé, melyek olyan idegesen ágáltak egymás mellett, mint a szeizmográf-tű vonalai.

Később behozták az ozsonnát Valentine-nek. Ő már egy pár napja nem ment le délután a terraszra, mikor a pokeristák összejöttek. (Mert mióta ilyen meleg lett, ott folyt a kártyázás madárdal és virágillat mellett.) Valentine kényelmetlenül kezdte magát érezni a bandában. Valahogy nem találta meg a kontaktust a ház régi jóbarátaival; azelőtt oly könnyen fecsegett velük, s olyan jóízűeket tudott köztük kacagni; most nem is bírta már visszaképzelni a két hónap előtti kellemes órákat a vendégeikkel; a társalgás (már amennyit a poker megengedett), mióta hazajött, oly idegennek tetszett neki s oly szívtelennek minden, amit itt mesélnek; elpillantott a lombokba néha s azt gondolta: mi közöm mindehhez? s alig bírta belélopni a cigarettfüstbe s kilehellni az orrocskáján a sóhajait, melyeket a nehéz rózsaszagos levegőből inhalált… ha Terka, vagy az édes Kokó, vagy akármelyik kedves jó fiú gyöngéden emelné rá a szemét, mikor itt-ott kettesben állanak meg a széles terraszon, vagy lenn a kertben Ágót ugratni, futtatni, vakargatni; ha a szemébe nézve szokatlan hanggal, mely az ember szívén visszhangzik, megkérdezné: hogy érzed magad kedvesem, mondd meg mi jár mostanában reggeltől estig a meleg homlokodban és mit álmodsz éjszaka vagy mit álmatlankodol? Nem, a fő témájáról senkivel se beszél egy percig se, s valami nyomasztó felleget sejt mindig a könnyed diskurzusai felett. Milyen fárasztó minden szó így, s milyen fölösleges, édes istenem, akár ki se nyissa az ember egész nap a száját! A fiúk különben kezdtek ritkulni megint, az első napok után; nem találták Valentine-t abban a kezes hangulatban, hogy visszamelegedjenek a Palya házához, úgy, mintha semmi se történt volna. Valentine csak nagy kérésre állott oda az ingujjas bajnokokkal a ping-pongasztalhoz, bágyadtan játszott és az első harmincas után elvesztette a türelmét; táncolni pedig már egy pár nap óta hiába hívták, Valentine azonnal leintette a grammofont (amelynek a torkából oly ijesztően rotyogott egy saxophon, mikor a tánczenét rákezdte). A fiúk látták, hogy Valentine ideges, hát aztán nem is molesztálták. Egy-két fiú azért is maradt el a háztól, mert most hogy Valentine szabad lett, mintha valami kis obligóval járna a Palyáék kapuját nyitogatni; és hát a jólnevelt ember, aki nem akar frivol látszatot kelteni, zavarba jön a barátai előtt, ha afféle megjegyzést tesznek, hogy: hallom öregem, udvarolsz a szép kis Poóy Valinak! Mert némely fiatal úrnak nem is az az álma, hogy elvált asszonyt vegyen el feleségül. Meg aztán amúgy is már kezdtek elszállingózni Pestről öregek, fiatalok pusztákra, Lillafüredre, Balatonra, meg Északi-tengerre.

– Matyi, várj csak… – Valentine felpillantott a szobalány után, mialatt a félcitrom a savanyú könnyeit potyogtatta a teába a kicsi kéz erős szorításától. Matyi visszafordult az ajtóból:

– Parancsol, Valika kisasszony?

(Kisasszony! Matyi tán a kedvében akar járni, hogy tovább is kisasszonyozza, így igyekezvén a maga módja szerint tapintatosnak lenni a Valentine uratlan állapotában; vagy csak rájár a szája a kisasszonyra, hiszen egy napig se volt a szeme előtt Valentine, nagyságos asszonysága rövid napjaiban.)

Valentine nem parancsolt semmit. Szinte önkénytelenül fogta vissza Matyit. Hangot kívánt, emberi szót. Oly roppant egyedül érezte magát. A Sipszijétől is elfordult ezekben a napokban a szíve; nem talált semmi mulatságot ebben a szunyókáló, meg dörgölőző parfumös pincsiben (akit György unalmas kis naplopónak nevezett egyszer). A Sipszi bohóc sírását nem bírta már elszenvedni: olyasmit érzett, mintha a Sipszi az ő fájdalmát csufolná ki.

– Mondd Matyi, mondjad kérlek… – hirtelen eszébe jutott, hogy Matyin már egy pár napja valami lehangoltságot venni észre. – Hát aztán megvan a fiúd, Matyikám… aki érted szokott jönni a kimenős délutánjaidra?

– A kérőm, kisasszony? Megvan, igenis. – Elmosolyodott és elpirult Matyi.

– Mert mióta hazajöttem, nem láttam, hogy bejött volna a kapun.

– Igenis, itt volt, Valika kisasszony, szombaton is elmentünk a nénimékhez Pestre.

– Szóval nincs valami baj köztetek.

– Nincs, kérem, amugy semmi baj se volna köztünk…

– Amúgy? Hát máskép? Volna valami panaszod, Matyikám? Látod, feltűnt nekem, hogy nincs az a jókedved mostanában.

Matyinak a tekintete lecsúszott a Valentine szeméről a kis ezüst késre, amellyel a vajat hasogatta a szelet kenyérkén. Kicsit vonakodva szólalt meg:

– Tessék elhinni, Valika kisasszony, éppen elég oka van az embernek, hogy bánatoskodjon, ebben a jelenlegi rossz világban.

– Hát mi történt veled… veletek.

– Hiszen semmi se, Valika kisasszony, kérem, Csak megint megcsalódtunk egy kilátásban.

– Micsoda kilátásban, Matyikám?

– Tetszik tudni, Valika kisasszony, kilátásunkba volt kérem, hogy a Gyuri hajójegyet tud venni, most a télen már nagynehezen megígérte neki az apja, hogy megsegíti a kimenetelben…

Valentine elvette a findzsát a szájától s magasat lélekzett, olyan szívdobogást kapott hirtelen.

– Gyurinak hívják?

– Igenis kérem, Valika kisasszony, Kaponya György.

– Igen. Nagyon jóképű fiú, ahogy kivettem messziről. Derék, csinos gyerek.

– Óh Valika kisasszony, kérem, de milyen rendes, tisztességes fiatalember, hogy nincs még egy Budapesten, tessék elhinni. Csak nincs szegénynek szerencséje…

Valentine felpillantott a Matyi hangjára. Valami fényesség korcsolyázott a szobalány két szemében.

– Azt kezdted mesélni, hogy az édesapja valamit ígért…

– Igenis, azt ígérte, hogy ha most a tavaszon eladja a házat, mert kimennek a tanyára lakni, hát szóval, hogy a pénzből megveszi Gyurinak azt a jegyet Amerikába.

– És hát nem adta el a házát, vagy mi?

– Dehogynem, eladta kérem, de tetszik tudni, Valika kisasszony, ahogy a pénz a kezébe volt, rögtön megsajnálta.

– Már mint a pénzt, nem a Gyurit! Mi?

– Igenis hát, mert ilyen kutya parasztok, kérem. A másik két fia lebeszélte, hogy inkább nekik vegyen földet és az öreg különben se szíveli a Gyurit, mert elkivánkozott iparosnak gyerekkorában.

– Milyen iparos a… a kérőd? (A Gyurid, úgy akarta kérdezni Valentine.)

– A Gyuri? Nyerges- és szíjjártó-segéd. Nem tudja már vagy három éve folytatni, nincs ennél az iparnál most sehol se munka, tetszik tudni, Valika kisasszony kérem.

Nem tudta Valentine, bizony sejtelme se volt efféléről, hogy melyik iparnál van munka s melyiknél nincsen. És talán most gondolt világéletében először arra, hogy azokat a guszta sárga dámanyergeket, meg a kecsesen ezüstözött lószerszámot ilyen iparossegédek csinálják. A vitrin porcellánjai közé merengett, úgy kérdezte szórakozottan: