VALENTINE (continued 3)

– Igen… és hát mivel foglalkozik ez a fiú most?

– Portás, odaát a Nagydiófa-utcában, olyan kicsi szállodában, tetszik tudni, Valika kisasszony, kérem. Éjjeli portás. Úgy útálja szegény…

– És mondjad, Matyi… nagyon szerelmes vagy a… a te Gyuridba? (Jaj, csakhogy ki tudta már mondani. De jó, de rossz…)

Matyi hirtelen lekapta a szemeit a Valentine érdeklődő, gyöngéden mosolygó tekintete elől. Valentine nem értette, mitől ijedt meg ez a lány egyszerre.

– No, mi lelt, mért nem felelsz?

– Mit tetszik énrólam gondolni, Valika kisasszony kérem. Én tisztességes vagyok…

– Jaj, te bolond Matyi… – Valentine szívből felkacagott s aztán majd hogy el nem sírta magát a megindultságtól, amint nézte, hogy csipkedi ott előtte Matyi a fehér kötője fodrát, szemérmes zavarában.

– Hát hogy kérdezzelek. Nem szereted őt?

– Azt nem tudom, Valika kisasszony, kérem. Csak azt tudom, hogy nekem már az élet se kell, hogyha tovább így kell várni, hogy sohase lehet megesküdni…

– Dehát miért nem esküdtetek meg már, ha szeretitek egymást?

– Azért kérem, Valika kisasszony, mert nekem sincs annyim, hogy abból szoba-konyhát vegyünk, meg bútort… négy éve már pedig, hogy a Gyuri a kérőm lett… azért szánta rá magát, hogy elmegy Amerikába, hogy azt a kis pénzt összedolgozza. – Matyi betette a szemét és megrázta keservesen a fejét: – De nem birom én ezt már sokáig… úgyis nagyon könnyű meghalni máma… tessék megbocsátani Valika kisasszony, kérem.

És kifordult az ajtón Matyi, mielőtt ott Valentine előtt elpityeredett volna.

Oly keserű lett egyszerre az a tea, meg ezek a mézédes Gerbeaud-falatocskák a kis üvegtálon… tessék, itt van a vidám, helyes szobacica, kinek a fiúk utána szoktak pillantani lopva… Valentine-nek eszébe se jutott soha, hogy ez a Matyi valahol született egyszer és ugyanaz a vérkeringés és eszmélet jár benne, mint őbennük, mintha az ilyen Matyit valami bazárból szerezték volna be… s most az a meglepő, bánatos rívás tör fel belőle, mint némely bőrbabából, mikor megnyomják a mellét. Nem tud megesküdni, boldog lenni Matyi, valami hitvány kis pénz miatt. Valentine hirtelen maga előtt látta azt a 73-as és 83-as megállót a Széna-téren, a sok-sok-sok siető fiatal és nem fiatal irodista-lánnyal, akiken észrevenni, hogy kalap, kosztüm mindig tavalyi s mindig csak át van alakítva s oly kopottak a kis retiküljeik… mikor fognak ezek mind férjhez menni? És ő, lám, gond és akadály nélkül álmodozhatott, őutána kapkodtak a fiúk és őérte mintha az a mesebeli lovag jött volna el a tengerentúlról, akire várnak a leányok minden zongora meg talán minden írógép mellett…

Ez a szegény Matyi. Itt hagyta a szívét a szobában. Valentine keblét ismeretlen nyugtalanság, melegség futotta át. Olyasmit érzett, mintha talán illett volna le is ültetni most a Matyit, mikor mesélt, oda a divány sarkára ni, egyszer kivételesen. Istenem, hiszen nem is látta volna senki…

Egy pár nap mulva, ebéd után, mikor anya és leánya felállottak az asztaltól (Bürü már elszaladt, papa pedig nem ért rá hazajönni ebédre), Palyánénak eszébe jutott valami s visszatartotta Valentine-t, aki már indult a lépcsőre, hogy szokása szerint egyet bolyongjon odalenn a kertben, egyedül.

– Kérlek babukám, valami komoly dologról kell veled beszélnem.

– Miről babukám? Tessék.

– A nyaralásról. Legfőbb ideje, babukám, hogy eldöntsük már egyszer ezt a kérdést.

Valentine elmosolyodott; valami komolyabbtól tartott:

– Istenkém, hát olyan sürgős az a nyaralás?

Palyáné szinte szigorúan biccentett Valentine felé:

– Igenis, olyan sürgős, babukám. És végre szeretnék a szándékaid felől tisztában lenni.

– Semmiféle szándékaim nincsenek, babuka.

Valentine a legszelídebben szólott, sőt szerényen, tágra nyitott őszinte kék szemeivel. De Palyáné hangja, mintha kicsit ingerültté válna:

– Azt látom, hogy nincsenek szándékaid. Éppen ez az, hogy már több mint egy hete tárgyalunk és készülődünk és te babukám még nem döntöttél. Hezitálsz.

– Én nem is hezitálok, drága babuka; egyelőre nagyon jól érzem magam itthon. Gyönyörű idő van és imádom ezt a mi kedves kis kertünket.

Palyáné enyhe rosszalással rántott picit a fején erre a naív beszédre:

– Jól tudod, édes fiam, hogy nem a gyönyörű, vagy a nemgyönyörű időről van szó, hanem arról, hogy június közepére már a tenger mellett illik lenni az embernek.

– De kérlek, babukám, én a világért sem akarom, hogy miattam elkéssetek a tengerről. Menjetek szépen, énvelem ne sokat törődjetek. Vegyétek úgy, mintha… igen, hisz már az idén úgysem az volt a programm, hogy veletek nyaralok.

– Nem, babukám. Ugyanezt mondtam éppen tegnap papának, mikor a dologról diskuráltunk. Papa az, aki ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Az én felfogásom szerint neked nem kell föltétlenül a szüleidhez tartani magad.

Valentine-nek kis hideg érte a szívét, valahonnan. Az édesanyjának a két szeme, mintha valami üvegfalon túlról csillogna rá, oly ismeretlenül, rokontalanul. Izgalom melegítette meg a Valentine homlokát, egy eddig elhessegetett sejtelem szabadult elő hangosan a száján:

– Annál kedvesebb, drága babukám, hogy ez a felfogásod. És én megnyugtathatlak, hogy nem akarom hozzád kötni magamat. Nagyon jól érzem, hogy kényelmetlen vagyok neked.

Palyáné piros lett ettől az utolsó mondattól. Soha még ezen a hangon anya és leánya nem társalogtak ez alatt a födél alatt. Erős lélekzetet vett; aztán elmosolyodott, úgy bólintott lassan Valentine felé, ki fölindulva, merően nézett a Palyáné szeme közé:

– Hát babukám, ha azt érzed, az mindenesetre nagyon intelligens tőled. – Felkapta a fejét idegesen a kandalló empíre-órájára, mely belébongott puhán, visszhangosan a hirtelen csöndbe, szinte részvéttel és békítően. Palyáné lépett egyet, mintha menni akarna. S aztán visszafordult Valentine-hez, vállat vonva, könnyű kis nevetéssel:

– Szóval, tisztán látod a helyzetedet. Helyes, babukám. A magam részéről tudtodra adom, hogy mi legkésőbb egy hét mulva megyünk Brioni szigetre. Bécsből megírták nekem, hogy az idén ott van az egész osztrák arisztokrácia. – Ez után az utolsó szó után néhány ütemnyi szünetet tartott Palyáné, a szemhéjait ájtatosan lecsúsztatva. – Természetesen nem kívánom, hogy itthon kuksolj és unatkozzál, babukám…

– Köszönöm, nem félek az unalomtól.

– Pardon, nem mintha bele akarnék avatkozni a hangulataidba, babukám. Tudom, hogy azt kikérheted magadnak. Csak hát mit csinálnál itt egyedül egész nyáron?

– Mit? Hát, kérlek, majd… kijárok szépen a MAC-ra, a tenniszre, ott mindig van társaság.

Ebben a pillanatban jutott eszébe. De mire kimondta, már érezte Valentine, hogy ez csak üres kifogás marad. Hirtelen ezer meg ezer mérföldre képzelte magától azt a bájos, hangulatos szigeti grundot a fák között, ahol mindig megpihennek egy-egy percre a fiúk, a lányok a fehér kiránduló-hajóknak visszaintegetni. Ez a boldogság már elveszett az ő számára.

Palyáné kissé türelmetlen lett:

– Ha megengeded, mégsem tartom formásnak, hogy így magadra maradj. Határozottan nem a legjobb hatást tenné az ilyen látszat, mintha a kedves szüleid itt felejtettek volna.

Valentine udvarias gesztussal készült valami hálás megjegyzést tenni, de nem jutott szóhoz az erélyes Palyánétól.

– Azt akartam proponálni, babukám, hogy utazz el valami francia fürdőbe. Például Vichybe. Igen előkelő. Az idén pláne nagyon felkapták. Nem is drága, kérlek, tudod, a frank…

Valentine csak bámult a sebesen, hangosan magyarázó Palyánéra. Az édesanyja ez, aki küldi, sürgeti, aki mennél messzebb akarja tudni magától a gyermekét? Francia fürdőbe, vad idegenek közé. Mintha a mesék mostohája állana előtte, ki a védtelen árvát az erdőbe kergeti, a viharba. Belekapott az anyja szavába, szinte kiáltva:

– Egyedül? Egyedül menjek?

Palyáné nem tudott rögtön hangot adni. Rémület nézett reá a Valentine szemeiből. Hanem aztán nyugodtan, sőt valami felületes jóindulattal reagált:

– Miért ne? Azt hiszem, senki sem akadhat fenn azon, hogy egy elvált asszony egyedül megy fürdőre.

Elvált asszony… asszony… Valentinenek a térdei meginogtak, pedig oda volt az ajtó mellett a falhoz támaszkodva, kényelmesen. Szeretett volna az édesanyja elé rogyni, felkönyörögni hozzá: jaj, ne beszélj így anyám a gyönge kicsi lányoddal.

– Különben pedig nem szükséges, hogy egyedül eredj, babukám – azt mondja Palyáné, – úgy hallom, Csocsó is Vichybe készülődik. Mehettek kettesben Csocsóval. Milyen szerencse, látod.

A Valentine orcái tulipánpirosak lettek.

– Észrevehetted kérlek, hogy Csocsóval már nem érintkezem.

– Ugyan! Nem tudtam, hogy összevesztetek, babukám.

Valentine összeszorította a száját, nem kívánt magyarázkodni. Nem vesztek össze, oh nem, inkább nagyon is jóba kezdett lenni Csocsó Valentine-nel… hanem Valentine nem volt kapható többet, a leglázasabb telefonok dacára sem, hogy Csocsóval meg a kompániájával elmenjen valahova. Azt az egyetlenegy kirándulását a moziba, azt se tudták még kiheverni az idegei, a lelke: a bántó érdeklődést, amivel a páholyt a világos percekben a publikum vizsgálta, Csocsónak meg a fiuknak azt a szabad beszédét, azokat az intim firtató s ajánlkozó tekinteteket, amelyeket a drága fiúk a szemébe csúsztattak, a kezük szórakozott, hosszas szorítását köszönéskor s az ujjaik vonagló simulásait azalatt, meg Buksinak a kómikus szájrándulásait, orrcimpafeszítéseit és olvatag szemeit a félsötétben az oldalánál, meg a tremolozó sóhajait az amerikai vígjáték legkacagtatóbb jelenetei alatt… harmadnap azután már hallott is egy mindenttudó nénitől a poker után egy fidélis kis megjegyzést a Buksi iránt való szimpátiája felől… igen, és negyednap aztán nem kért többet Csocsóból meg a buksizmusból.

Palyáné, úgy látszik, nem akarta a kérdéseivel molesztálni Valentine-t; a karkötő órájára pillantott, indult kifelé:

– A te dolgod, mit csinálsz Babuka. Majd kitalálod magadtól is.

Valentine nem tudta tovább a kétségbeesése hangját visszatartani. A hajára kapta a kezeit, úgy nyögött fel a plafond felé:

– Mi lesz velem, istenem!

Palyáné megfordult a küszöbön:

– Mit akarsz. Mi lelt egyszerre kérlek.

A sírás játszott a Valentine hangjában:

– Mit csináljak, anyám, mondd, hát mit fogok én csinálni.

Palyánét készületlenül érte a Valentine gyermeki kitörése. Pár lépést tett visszafelé, az asztalhoz. Igyekezett a nehéz kérdésre a legkönnyebb választ adni:

– Hát majd férjhez mégy. Férjhez fogsz menni, baba, magától értetődik.

– Kihez? – összecsapta a kezét Valentine s aztán eltemette a szemét a két tenyerébe.

Palyáné felhúzta a vállát és elnevette magát:

– Azt bizony, babukám, csak a jósnőm tudná neked már most megmondani, ott a Csengettyü-utcában.

Valentine nem is igen hallotta az édesanyja szavát. A sötétben, a befogott szemei előtt, senkit, senkit, senkit nem látott, nem is akart látni… ilyen pillanatokban, ha fiúra, férfira próbált gondolni, mindig csak az a Békász György-féle komoly, férfias fej kezdett a homályos horizonon fölrémleni. Abból pedig csak az az egyetlenegy példány van a világon. Leejtette a kezét az arcáról és könnytől elfutott szemmel fordult az édesanyjához, aki éppen indulni akart megint:

– Anyám… hát addig mit csinálok ezen a borzasztó világon.

Palyáné egy csöpp hajlamot sem érzett most ilyen filozófiákhoz:

– Amit akarsz, édes babukám. Szépen kérlek, hogy nekem mennél kevesebb fejtörést okozzál.

És ment ki.

Valentine lépett egyet. Fájdalmasan, szenvedélyesen kiáltott az édesanyja után:

– Ti vagytok az oka, hogy Györgyöt otthagytam! Igenis, csak te vagy az oka, megmondom!

Palyáné picit megrázkódott a támadásra. Egy-egy lassú lépéssel jött vissza az asztalig, a mellére emelve a jobbkezét:

– Én? Hogy érted ezt, kérlek? És hogy használhatsz ilyen hangot az édesanyáddal szemben. – Palyáné megfogózott a szék támlájában.

Valentine pedig úgy állott, felkapott fővel, a szivárgó könnyein át elszántan a Palyáné szemébe nézve:

– Igen, az édesanyámmal szemben kellett volna több respektust éreznem, jobban kellett volna tartanom tőle, az, félnem kellett volna tőled, akkor biztosan nem követem el ezt a könnyelműséget.

Palyánénak remegtek az orrcimpái idegességében. A hangja felülkerekedett a Valentine izgalmasan csengő szaván:

– Hogy az anyádat nem respektálod, édes fiam, azt talán jobban illett volna ki nem mondanod hangosan; ami a könnyelműségedet illeti, arról pedig saját magadnak felelhetsz, angyalkám, másokat ne próbálj a tisztelt könnyelműségedért kérdőre vonni.

Valentine még előbbre lépett s keserüen és még erősebb hangon tört elő a mondanivaló a szivéből (a könnyei egyenesen a parkettre csöppentek):

– Nem? Azokat sem, akik neveltek? Akik így törődtek a gyermekükkel? Akiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen vagyok?

Palyáné felnyilt száját kétszer is összecsukta, mielőtt megszólalt volna. Az ujjai izgatottan doboltak a támla tetején. Végre idegesen félrekapta a fejét és egy szép kis aranyrámás gyümölcs-csendéletnek látszott mondani nyugalmat erőltető hanggal, kis mosolygó fölényt biggyesztve az ajkaira:

– Ugy látszik, a szegény babuka még mindig szerelmes abba az úrba, akitől olyan szeleburdi fejjel megszökött a nászútja közepén.

És gyorsan Valentinehez fordult, hogy a jelenetnek véget vessen már egyszer:

– Köszönöm babukám, nekem éppen elég ebből az izgalomból, örülök, ha még ezek után el fogok tudni aludni.

Hátat fordított Valentinenek és elvonult, most már visszavonhatatlanul, a hálószobájába, az ebédutáni pihenésnek szentelni magát.

Valentine pedig a napos, tücskös, madaras kert helyett a beárnyékolt, néma leányszobába ment, leesett arccal a párnácskák tarka habjai közé s azokat a feje fölé szorítva, feküdt ott moccanat nélkül vagy egy óra hosszáig.

Mikor azután fölkelt a diványról, fáradtan, száraz szemmel, kétszer is megbotlott a szőnyegen, amíg a tükréig vánszorgott. (Úgy szédelgett a feje a hosszú, hosszú vak gondolkozástól.)

– Jézusom! – a szívére kapta a kezét, úgy megijedt attól a Valentinetől, aki kisírt szemével reá meredt a tükörből.

Mintha vérfoltok ülnének a két orcáján. Odakapott a képéhez. Akár valami ragacsos sárba ért volna az újjával. Oh, utálatos. Az alsó ajkáról vörös jégcsapok csüngöttek alá. Persze, a rouge meg az arcfesték, ami szétmázolódott a sírástól. A haja összevissza ágaskodott a feje tetején, mint azoké a csavargó gyerekeké, akik az utcán birkóznak.

– Pfuj milyen csunya vagyok! – Jól esett neki hangosan kimondani, mintha ezzel valami büntetést mért volna magára.

Azok a Paprikajancsik a budai búcsúkon, azok is korrektebbül festenek, mint ő ebben a percben. És aztán a szegény bohócok nem szépséget és ifjúságot akarnak azzal a képük közepére mázolt piros naranccsal hazudni, hanem becsületesen megnevettetik vele a publikumot a drága garasáért. Valentinenek, míg émelyült grimaszok közben mosta le az arcáról az odkolonnyal a festéket, eszébe jutottak a Váczi-utca déli dámái, kiknek az ember messziről először a festését pillantja meg, csak azután az arcukat, mintha az a piros vakolat egy méterrel előre jönne az arcuk előtt. Valami szánalmas, hogy azok milyen komolyan viszik ott a bőrükön a rikító festékréteget. Legalább elnevetné magát valami szegény ember a járdán.

Valentine önkénytelenül a rouge után nyult, mikor a képét felszikkasztotta, a lemosott ajkait korrigálni. Hanem a tükörbe mosolygott bágyadtan és visszatette a rouge-os tégelyecskét. Minek? Kinek? Semmi kedve nincs mutogatni magát.

Valakinek azért is, éppen most kellene látni őt, így, arcfesték és rouge nélkül. Annak a valakinek, aki neki a liliomról kezdett egyszer beszélni, amely sohase profanizálja mennyei fehér teintjét, meg a rózsaszín rózsáról, amely nem szokta a piros pipacs sikereit megirígyelni.

Az íróasztalkán ott állott egy kis ügyetlen figura. Valami bronzból való kezdő isten (olyan zöld, mint a mázos korsók, a régiségtől), aki szétálló lábakkal ült egy állat hátán, amely farkas is, kutya is, majom is lehetett. Békász György úr ásói vetették föl ezt az ősvilági kicsi bálványt a jávai földön, valamely rengetegben; ő hozta el egyszer ajándékba Valentine-nek. Most egypár napja fedezte fel Valentine: oldalt feküdt a vitrin legalján. Először száműzte az íróasztalnak abba a bizonyos fiókjába, a nem kivánatos fotográfiák közé. Másnap elővette, de csak azért, hogy majd visszaküldi Békász György úr címére, úgyis el kell már alkalmasint kezdeni az egymástól kapott emlékek diplomáciai kicserélését. Igen, de hol lakik ez az ember most Pesten, ha ugyan még itt tartózkodik? Dundi, aki rohant Palyáékhoz a György és Lali hö-hö-hö tü-tündéri párbaját előadni (ami egész estére s még másnapra is merengővé tette Valentine-t), Dundi nem tudott szolgálni a mérnök úr címével Valentine-nek, megígérte, hogy utána jár, de mindeddig, úgy látszik, ellustálkodta. Akkor másnap Valentine visszatette a vad istent a vitrinbe, hogy mindenesetre a szeme előtt legyen. Ma délben pedig, mikor a vitrinjét turkálta, hogy valami munkát adjon magának, fogta a bálványt és odaállította a régi helyére, az íróasztalára. Mért ne álljon ott? Ő ugyan nem fél tőle. Igaz, hogy ez minden percben Györgyre fogja emlékeztetni, dehát annak is áll elébe, csak gyönge ne legyen soha az ember. Aztán mindig úgy szerette ezt a mulatságos szörnyeteget ott látni maga előtt; olyanformán hatott az, mint valami ijedt nebuló kidagadt szemeivel, tátott szájával és két nagy lapátfülével.

Valentine az asztalnál állott, felvette a bálványt, szórakozott mosollyal nézegette oldalról, szembe, hátulról. Jól esett a hűvös bronz a kezének. S aztán a csipkefüggönye rózsái, pávái közé bámult, a bronzot önfeledten emelgetve a kezében, lassan, lassan. Györggyel azt beszélték meg még Velence előtt, hogy elmennek majd nyárára autón a Hortobágyot bejárni, meg a Sárrétet (a György láplakó őseinek a hajdani mesés dsungeljét), azután meg elindulnak Északra, felhajóznak Izlandig, megnézik Reikjavik főváros modern és szomorú, árnyékarcú lakosait… Mint a felhőnek, aki egy kurta felhőnyi életben az egész világon szét tud nézni, úgy kellene az embernek is egyetlen életében megismerni mind az öt hazáját, az öt földrészt, a tengereket, a legárvább kis szigetet is meglátogatni s úgy vinni el magával ennek a világnak az emlékét az örökkévaló néma merengésbe. Oh, az a György de lázasan, de érdekesen tudott idegen szokásokról, szépségekről beszélni, de csodálatos volt őt mindig hallgatni, a szemébe merülve, mint Álomországba. Azt is mondta György, hogy nem az ént kell keresnünk, hanem a másik embert és minden rendű és minden színű istenteremtésével próbálni kell egy kicsit együtt élni, annak a lelkében, és aztán olyasfélét, hogy a végtelenségben rejlik az a boldogság, amit keresünk a földön. Óh, hova lett ez a végtelenség és hol van most csak egy morzsa kis boldogság?

Odakint a fasor alatt egy fekete lakk hintó gurult el, sötétkék függönye félig le van húzva, a nap ellen. Látni ilyen zárt magánfogatokat a legforróbb nyári napon is itt-ott az utcákon. Ebben az ismeretlen hintóban mintha a gyász meg a bánat utaztak volna hangtalanul egymás mellett…

– Segíts meg édes jó istenem, segíts meg engem! – Valentine a kebléhez szorította a bálványt és becsukott szemmel kezdte hintáltatni fölötte lecsüggesztett fejét.

A mamlasz kis jávai isten roppant meg lehetett tisztelve, hogy ilyen művelt, modern lélek menekül hozzá megrendülésében.

Ma este (édes, langyos júniusvégi este) Györgyéknél csak egy vendég volt vacsorára, Bori néni, Zsindelyes néhai állatorvosának az özvegye, Györgynek a kedves keresztanyja. Odakint ültek az udvar belső sarkában, az ócska filagóriában hárman, a virágos porcellán lámpaernyő gyöngéd világánál, a földből nőtt kecskelábas asztal mellett. Ott egynéhány görbe fájok volt, hűséges, régi háziállatok, melyek almával, szilvával szolgáltak a jegyzőháznak. Egy darabon az udvar földjét szabad volt a csibehúrnak ellepni, az a kedvenc sétáló, pihenő szőnyege a nevendék liba-ruca népnek; s a lámpa rézsút aláfutó sugaraiban a kerítés mentén a krumplivirág derengett, mint megannyi sárgás pici lampion japán tetőcskék között.

A sötét csibehúr közt, vagy tán a szomszéd kertben, telegrafált szorgalmasan a tücsök.

Bori néni, isten tudja hányadszor támadt rá vacsora előtt óta Györgyre:

– Nohát, hogy ilyen csuda ember lett az én rossz Gyurikámból. Te vagy az lelkem, aranyom, csakugyan? Én csak azt hajtom magamban, álom ez, te Bori, álom ez mind, hallod!

Hol a vállát, hol a térdét veregette meg Györgynek, rácsóválva a fejét boldogan, nevetősen.

György a fekete utáni cigarettjét szívogatta s gyengéd mosolyokkal cirógatta vissza a Bori néni dédelgető kezeit. El ne felejtsem megjegyezni, hogy Bori néni is vígan fúvogatta a füstöt a lámpaernyő alá, szaporákat, laikus erőseket szippantván a György-féle finom cigarettből.

György meg nem állhatott már egy bágyadt sóhajt, a hallgatag kerítés felett elnézve, a fehér hold felé. (Az olyan tiszta fehér tud éppen ilyen nyári este lenni, mintha egy felhajított hólabda ragadt volna meg az égen.)

– Fáradt vagy fiam, úgy-e! – az édesanyja hajolt szelíden Györgyhöz. – No, iszen ki is jutott máma neked, elhiszem lelkem.

György igyekezett derült arcot mutatni, amint az anyja felé fordult:

– Bizony, kedves anyám, egy napra tán elég is volt; kijöttem egy kicsit a munkából, mióta idehaza vagyok.

– Nagy nap volt, csuda nagy nap is volt, barátom! – Bori néni felcsóválta a fejét és a szép érzéstől behunyta mindig csudálkozó, mindig mosolygó szemeit. – Csak gondoljátok el lelkeim, hát volt valaha ilyen kukullórium Zsindelyesen?

Hát nagy nap is volt. Hát volt is kukullórium délelőtt Zsindelyesen, de milyen!

Aznap hetipiac is volt; a kaskás vásárló asszonyok, a nagyzsebes kofaság, meg az aratáselőtti embervásár ténfergő napszámosnépe mind versenyt szaladt oda, nagy zsivajjal a városháza elé, mikor az a háromszögletű fúrótorony recsegve-ropogva szakadt össze az erőszakos vízsugártól, mikor az végre kiszökött a föld alól, sisteregve, mint a tűz és fehér habokat hányva, mintha valami eltemetett tenger akarna hirtelen feltámadni s ebben a percben el akarná söpörni Zsindelyest, meg az árva tanyákat, a falvakat köröskörül, az egész messzi vármegyét! A hajdúk kirohantak a városháza kis kapuján a nagy rezes botokkal, hogy talán veszett kutyát kell kergetni, az emeleten kicsapódtak az ablakok, a piactéri boltokból kiszaladtak a vevők a boltosokkal, boltosnékkal egyetemben; a harangozó mind a négy oldalon kikukucskált a kis ablakon a toronyból, majdnem hogy a kötélhez kapott rögtön, a nagy veszedelemre. Volt hűhó, kézcsapkodás, sivalkodás, a nagy tolakodástól alig birta György a három emeletre szökő sugarat csővezetéssel, srófolással megkötöztetni, míg a vadul süvöltő sörényes sárkányból tiszta ártézi víz lett hirtelen, amely gőzölögve, nyugtalanul és izmosan lüktetett a derékszögű csövön öt-hat méterre előre. Kacarászva, tapsolva, boldogan visítozva szorultak félre az asszonyok, leányok a szikrázó cseppek elől, nem győzték a képüket, a pruszlikjukat, a kezüket törülgetni; a munkások ásóval-kapával hamarosan lefolyót csináltak a víznek az árokba, a csövön meg ott mesterkedett a városi mérnök úr, míg a száját lejjebb szállíttatta, úgyhogy a végin szépen megjuházva adta az áldott ivóvizet a mélységes földnek a szilaj eleme. Kannákkal, korsókkal lepte el a fehérnép a csuda csövet, az urak alig tudták kivárni, míg lehűl a viz, hogy sorba kóstoljanak belőle; de azután olyan ragyogó szemekkel, olyan méltányló fejbólintásokkal néztek széjjel, mintha legalább is a bánáti újbort kóstolgatnák. A zsindelyesi kerekes kútakon bizonyosan leszalad a lánc a hengeren, bánatában. György pedig már magyarázott lelkendezve az előljáróknak, a nagy gazdáknak, meg a collstokos, kötényes iparos embereknek, akik csendes figyelemmel kezdték körülvenni; városi villanytelepről beszélt, a tanyákig, a falvakig való világításról, kis gazdasági vasútakról, villanyos hajtással, ipartelepről, malomról, modern műhelyekről, melyekben gyártást, üzemet, minden munkát mesés könnyűséggel és elképzelhetetlen haszonnal el tud végeztetni majd ennek a víznyomásnak az ősállati ereje és hatalma. Az emberek édeseket sóhajtottak, a szemük mintha álomképbe merülne, amint azt az egyszerű, rozsdás csövet nézegették, hogy ömlik, hogy szakad abból a szerencse, csakugyan, esze ágában sincs elállani: s így fog előzuhogni nekik holnap is, meg mindörökre. A leveses harang éppen rázendített a toronyban, s az a harangszó mintha a zsindelyesiek napsütött hangulatát zengette volna. Jóízűen megnevették azt a sátoros cigány embert, aki oda volt a cső szája elé térdepelve s erőszakosan nyeldekelte a meleg vizet, amely messzire freccsent az olajos képéről s csurgott lefelé vastagon a tömött szakállából. A gyerekek – akik már elősereglettek a legutolsó kis viskók tájáról is – víg lármával gázoltak térdig a vizes árokban. Ott hancuzott köztük Szultán, Zsindelyes város megválasztott bolondja (kinek a Szultán név azokkal a csikos pokrócrongyokkal együtt szakadt a nyakába, amelyeket télen-nyáron féltékenyen összefogott a kiaszott kóró testén). Boldog óbégatással ugrált, a rongyait széjjel lebegtetve, mint tépett szárnyait valami nyurga, sötét madár, a hamis kölykök elől, akik persze mind Szultánra paskolták azt a vadonatúj, drága ártézi vizet. Még most is ott mulatnak tán, be nem telve az örömmel, hogy új patakot adott az isten Zsindelyesnek.

Nem, nem ez a nagy nap okozta a György bágyadtságát most vacsora után… hanem a semmi kis napok egymásután, amelyeknek nem volt meg az igazi tartalmuk, szenvedélyük, életük. Igy volt minden este; nappal igyekezett a technikus olvasmányainak adni a figyelmét, zsindelyesi jó ismerősök gondjaival, kérdéseivel törődni, tanácsokat meg segítséget adni, aki arra volt szorulva, s tervezgetni, kitalálni minden lehetőt, amivel ezt a legszűkebb hazáját, ezt a Zsindelyest boldogíthatná; dehát mindez a zsindelyesi feladat meg se kottyant az ő tetterejének és képzeletének, ezeket a kis, sablónos alkotásokat, újításokat elvégezhetné Zsindelyesnek akárki; a zsindelyesi problémák inkább csak a szívét foglalkoztatták, nem az elméjét; igen, ha az a szív nem lenne túlontúl elfoglalva más valamivel, amivel nem lehet előhozakodni az úri Casino tornácán, a délutáni Víznéző-asztalnál (ahol tudniillik az asztaltársasági urak nézik, de nem isszák a vizet), sem az özvegy anya előtt nem akarózik Györgynek azt a valamit szóbahozni, pedig az özvegy anya szívét is ugyanez a valami foglalkoztatja; de György ezt legfeljebb sejti s attól tart, hogy a hangos tanakodás csak jobban elfelhőzné majd az édesanyjának az érzékeny kedélyét. Igen, éppen az édesanyját kell legjobban kímélni az élet árnyékától, őt nem szabad beavatni az embernek a sötét kríziseibe, a csúf hánykolódásaiba soha, de milyen megdöbbentő néha fölfedezni, hogy éppen az előtt a valaki előtt, akinek a vérző testéről szakítottak le, akihez mégis a legközösebb közöm van itt a földön, az édesanyám előtt nem nyitom ki soha a szám arról beszélni, ami bennem a legüdvözítőbb, a legfájdalmasabb, a leghalálosabb, a szerelemről…

Estére, mondom, mindig elvesztette György a nappali frisseségét, érdeklődéseit, szórakozottságait: lehangolódott, szószegény lett, türelmetlen lett, összevissza járkálta magában az udvart, meg-megállott a vonat sipját és halkuló ropogását hallgatni… szeretett volna mint a bolond nekiszaladni, némelyik alkonyattal, utólérni azt a vonatot… és a kézimunkás özvegyasszonnyal üldögélve, némelyik pillanatban oly zavartan érezte meg, hogy únja is így órákat tölteni az egyszerű asszony közelében, akit pedig talán jobban imád a lelkében, mint itthon kis fiú korában imádott. Elszokik a fiú az anyjától, idegen világot lélegzik magába: csak egy gyermekkor van, amelnyek az anya a királynője; azután azt a trónt megeszi a szú, nem lehet oda többé visszaültetni őt.

– Hallod – azt mondja Bori néni, miközben odakacsintott a komaaszonyra és suttyomban megkönyökölte, – hallod Gyurikám, ugyan néztek ám azok a fruskák ma délben is! Mikor ott bajoltál azokkal a srófokkal; megállottak glédába, barátom, a patika előtt, éppen kijöttek korzózni.

– Igen? – György aléltan szólott és lenézett, a cigarettje hamvadása érdekelte.

– A biz’ a fiam, csak legalább egyszer is oda pislogtál volna az izgatott hölgyecskék közé! – Megint rebbent a könyökével egyet és újra kacsintott a jegyzőné felé Bori néni, kinek ez a kedves szokása volt, hogy a beszéde fontosabb momentumaira kacsintással hívta fel a figyelmét a másiknak és meg-megbökte a könyökével a karját annak, akihez szólott. Most huncutkodott Bori néni, hogy nem Györgynek magának, hanem az édesanyjának adta a fény- és könyökjeleket. – Igen, kérlek, és pedig az a pisze Puli volt a legizgatottabb, csak hihihizett ott nagy feltűnően, de le nem vette volna rólad egy liter parfümért a szemét, Gyurikám!

– Pulinak hivatja magát, csak nem tán? – az özvegy jegyzőné felhúzta a szemöldökét és belecsudálkozott a Bori néni vídám szemeibe.

– De bizonyisten Idukám, még nem is hallottad? Puli! Tavaly még beérte a Polettal, de már úgy látszik, az idén az se sikkes, letette, akár a szalmakalapot. Na, nem elég modern az etonhoz, vagy hogy mondjátok odafel Pesten, Gyurikám?

– Itn, Bori néni. Itn.

– Mitn, te? Ii-tn? A kis cicám jobban tudná nyávogni, mint én!

György odanevetett szeretettel Bori nénire, ki hamar egyenesre kapta a fejét, mert jelezni akarta a György arcán komolyan csüngő anyának, hogy ni csak, figyeld, milyen jókedvet csinálok neki!

– De iszen kimondják ezek, lelkeim, attól ne féljetek! Olyan modernek hallod, hogy akár Párizsba ki merném őket állítani. Micsoda, barátom, nem találsz már ezek közt egy Boriskát, meg egy Idácskát se, mint mink voltunk itt, fiam, a magunk idejében. Ez mind kérlek, Babszi, meg Pista, meg Csuri, meg Fifi! Pincsinév kell nekik barátom, meg még a juhászpuliról is leszedik a nevet maguknak. Frankó Puli, hallottál már ilyet, mióta kisétáltál az állókából? Én uram, istenem!

Azt hitte volna az ember, hogy a szörnyűködéstől csapja össze a kezét Bori néni, de nem, sőt kifutó jó kedvvel kacagott fel, elköhögve kómikusan bosszankodó képpel a felét a kacagásnak, attól a cigarettafüsttől, amit a gégéjére talált szippantani.

Az özvegy jegyzőné pedig mélabúsan ejtegette a fejét.

– Bizony, édes Borikám, nem ismer már rá az ember a világra.

– Miféle világra ismernél itt rá, Idukám? Hallod, ez is világ, amaz is világ volt. Örülj, hogy ezt is láthatod, kérlek. Nincs igazam Gyurikám? Amaz a miénk volt, emez ezeké a Fifiké. Semmi beleszólásunk barátom. Firtatják ezek a mi régi módinkat? No látod, mit akarsz tőlük, kérlek!

Ez a szelid özvegyasszony nem akart semmit, legfeljebb egy-egy hangulatnyit emlékezni, s elgyászolgatni magában azokat a régi, szép, szemérmes, poétikus erkölcsöket. Gyámoltalanul nyilatkozott a Bori néni támadására:

– De édes jó Borim, csak szebb volt az a mi világunk, mikor se festék nem volt a nőkön, se a térdök nem látszott ki a szoknyából?

Bori néni cinikusan rántotta fel a két vállát egymásután, meglepő hányivetiség tört elő a hangjában. (Talán csak erőlteti?)

– Mit tudhatom én azt, kedves lelkem? Tán csak csupa önzés az embertől, ha azt hajtja, hogy így volt szebb, meg úgy volt tisztességesebb az a mi drága szép világunk? Tudod, milyen helyesek kérlek, ezek a mai fruskák a testhezálló kis kosztümökben, meg avval a pöttön kalapocskákkal a fejükön? Bizony isten mondom, utánuk sóhajtok egyszer-másszor, irigylem őket, barátom, kinevethetitek ezt a vén csacsi fejemet.

És sürgősen kacsintott és könyökölt újra, hogy elejét vegye a jegyzőné minden szende tiltakozásának. Odaintett a György elmélázó feje felé, mintha olyasmit akarna mondani, hogy: ne bánts csak, bízd rám csak, én tudom, mit akarok!

– Bizony, szegény Idukám, – azt mondja aztán sajnálatos hanglejtéssel, – elmehetünk, hallod, Kukutyinba avval a mi lejárt kis rövid eszünkkel, hosszú hajunkkal. Tudod, hogy megfájul a szívem, nem restellem megvallani kérlek, hogy az én fiatal asszony koromban még a bokánkat se volt szabad kimutatni? Milyen formás lábom volt nekem is, kérlek, hiszen megmondhatod, Idukám… bezzeg kinevetnének, ha máma kezdenék tüntetni a szép lábommal, mi, Gyuri fiam? Pedig letromfolhatnék még egynéhány lőcslábú modern hölgyet, akik kirakatják magukat a fényképész kapujába. Jaj, gyerekek!

Legyintett és kacagott a nagy lemondásban Bori néni, szinte ráesett a jegyzőnére, megölelte s odadörzsölte a homlokát ahhoz az ezüstös hajhoz.

György meghatott mosolygással nézte, hogy hull egymásra a múltnak elsápadt két rózsaszála.

Bori néni nagyon belé akadt ebbe a témába.

– Osztán kérdem tőletek, csakugyan hát mért lett volna erkölcstelen minékünk is akkor a lábunkat megmutatni a világnak? Itt van a parasztnép ni, annak mindig szabad volt kurta szoknyába járni, annak az indiszkrét veres strimflijét sose prédikálta ki a pap, no nem igaz?

– Szent igaz, Borikám! – az özvegy jegyzőnének nevetve kellett megadni magát erre az okoskodásra.

– Hű, barátom, – Bori néni egész bele tüzesedett a témázásba, – ma meg pláne selyem strimpflit húznak a gazdalányok is. Látjátok? Ugy recsegnek el a pallón az ablakom alatt délután kettesbe Dóró Peszti, meg Husvét Lidike, hacsak nem Cicának, meg Fifinek híjják már ezeket is. Jelzem fiam, ennek a Dóró Pesztinek is le van a haja tavasz óta nyisszantva, mint a bubis kisasszonyoknak. Mennek kérlek, a simi-kurzusra az Ipartestület termébe. Megállok a múlt héten a járdán, néztem fel az ablakba, lelkem, hát csak vihogtam ott magamba, mint a bolond, ráncigálja nékik a Juki bandája és toszitják dühösen barátom azt a simit előre-hátra, de tele, kérlek, a terem dugig vasalt réklivel, meg ezüstgombos lajbival, nohát ez a modern Zsindelyes barátom, és még képzeltem, micsoda parfümszag lehet odabe, hallod Gyurikám, mert ezek már parfümöt is használnak, mióta ez az új világ van rajtunk…

– Ugyan, Bori néni, a paraszt lányok?

– Az fiam, hát, már mint a polgárlányok, mert annak tisztelik magukat. No de megnevettem, halljátok, most vagy három esztendeje, mikor a Szent László-patikus mesélte, hogy visszahozták neki a rezeda-parfümöt a tanyáról, hogy azt mondja, becsapták őket, azért a drága pénzért olyan szagot mértek nekik, amilyen van az ő kiskertjükben is dosztig, hát arra kérlek, azt mondta a Szent László-patikus, jól van lelkem, csak jőjjenek be holnap, másnapra aztán benzint csepegtetett nékik a parfüm közé, az osztán megtette a hatást!

Bökött egypárat Bori néni sebesen a felderült arcú jegyzőné karján és hatalmasan rákacsintott: nézzed már, hogy tud nevetni a te szomorú pulyád!

Győzedelmesen emelt fővel kivárta, míg György elneveti a magáét, azután befejezte kedélyesen a zsindelyesi parfüm-tényállást:

– De így van, barátom, az egész városban, a gazdalánynak egynek se kellett a tiszta rezeda, se gyöngyvirág, se orgona, abba mindbe belekevernek a patikában nékik jódot, tormaszeszt, fogcseppet, minden betegséget, úgy osztán imponál a parfüm az orruknak.

A tücsök is igyekezett a György kedvén könnyíteni, olyan hűségesen kapargatta azt a vékonyszavú tamburáját. Mintha csak egyenesen ennek a bánatba szorult léleknek a kedvéért virrasztana, hangászkodna késő este. De amarrább, a gőzmalom tájékán békakoncert kezdődik ilyenkor, mikor úgy elszenderedik minden Zsindelyesen. Ott húzódik el a kis Pókos patak, annak a partján ülnek a békák a fűzfák alatt; azok űzik azt a szapora szomorú hu-hu-huzást; ha fiatal az ember és boldogan álmodozik, édes és hangulatos fuvolázásnak hallja, most meg György éppen azt figyelte magán, hogy az embernek, ha sebesült a szíve, mennyire több hajlama van erre a fájdalmas hüledezésre figyelni, mint a kedves, virgonc tücsökszóra. Mert azok a békák csalódást, rémületet siránkoznak, hideg életük misztikus szenvedését panaszolják fel éjszakahosszat a holdvilágnak.

A jókedélyű Bori néninek pedig még mindig volt kacagni valója azon a szomorúságon, hogy ő már nem érvényes itt, ebben az újmódi világban:

– Jaj, jaj, halljátok, nem borzasztó, hogy így kimaradtam a kombinéból, meg abból a pojáca pizsamából?

A jegyzőné kicsit zavarba jött, aztán büntetőleg oda legyintett egy kicsit a komaasszonya karjára, nevetve:

– Ejnye, édes Borikám, a cica karmoljon meg, hát mért nem veszed magadra, vedd fel csak, ha úgy megkívántad!

– Fel is veszem, barátom, ne féljetek, csak még egyszer húszesztendős legyek! Sose is bocsátom meg magamnak fiaim, hogy nem születtem legalább harminc esztendővel későbben, higyjétek meg, kérlek! Hadd gyujtsak rá már még egyre ebből a finom cigarettából, hallod, legalább ezzel az eggyel modern vagyok, hogy dohányzok, mi, Gyurikám?

– Ebben aztán igazán semmi sincs, drága Bori néni. – György gyufát rántott Bori néni elé s aztán kivett a skatulyából egy marékkal és belédugdosta a cigaretteket a keresztanyja horgolt zacskójába. – Tessék, ha ízlik Bori néni, legalább otthon is eszébe jutok róla.

– Köszönöm, édes Gyurikám, de valami remek gőze van, akár a meleg habkóknak, ezt is onnan hoztad tán magaddal, arról az Indiákról?

– Nem éppen olyan messziről, édes Bori néni, csak a pesti hotelből.

Bori néni már készülődött, ugrált a cigarett a szájában, míg a kesztyűt, napernyőt, zacskót összeszedte:

– Hát megmondhatnád Pesten, Gyurikám, hogy ide, a zsindelyesi trafikba is ilyet küldjenek. Szörnyesztő barátom, hogy micsoda pelyvával traktálják az embert a drága sok pénzért!

Hanem ezt az érzékeny sérelmét se volt hajlandó komolyan venni Bori néni, úgylátszik, mert olyan szívből nevetett hozzá, olyan ártatlanul, mint a gyerek. Ez a kedves, jó természete van Bori néninek. Végig fogja nevetni az életet.

Ahogy végignevette a pallót, miután összevissza csókolták egymást a kapuban az özvegy jegyzőnével, Bori néni még visszafordult volt a komaasszonyára (a holdvilágnál is kacsintva):

– Hej, de szívesebben mennék én is simizni, mint aludni, mit gondolsz Idukám!

György, amint visszafelé sétált az út közepén, a keresztanyját a kapujáig elkísérvén meg-megemelte a fejét, azt a nótát figyelni, amelyet a harmadik utcán vitt hazafelé valami csendes kedvű legény:

– A babám… igazán… és megint csak: a babáám… – ezt lehetett kivenni belőle; bágyadtan szakadozott az egész nóta, mint az ökörnyál. Talán idei nóta volt, talán még az apai nóták közül maradt fenn Zsindelyesen, György bizony nem tudott ráismerni. Csak míg hallgatta, hallgatta az álmodozó hangot, maga se vette hirtelen észre, hogy duruzsolni kezd ő maga is valami idegen melódiát… igen, egyszer egy spanyol matróztól tanult egy régi szép andalúziai népdalt; annak az első versét angolra fordíttatta azzal a bánatos szemű spanyol fiúval, ő meg aztán a maga módján magyar verset csinált belőle, úgy szerette dudolni néha, mikor a tengert nézte magában:

Harmadnap estefelé, mikor György megjelent a polgármesterék teáján (jó későn ment, tudta, hogy ha nincs is kikiáltva Zsindelyesen thé prolongé-nak az ilyen ozsonnai vendégség, a derék vendéglátó vidéki familiáktól úgyse szabadúl az ember vacsora nélkül), hát persze, javában dühöngött a charleston a szecessziós szalónban. Éppen ezt a dicső látványt akarta György mennél későbben élvezni. Ami széket, asztalkát lehetett, a falhoz toltak és zongorától az ebédlő küszöbéig, elég sűrűn forgolódtak a lányok, asszonykák a zsindelyesi gavallér-haddal, vakációra megjött diákokkal, jogászfiúkkal, nősülendő, meg még mindig nőtlen városházi, bírósági, takarékpénztári urakkal vegyesen a fiatalabb korosztálybeli férjekkel. Uniformis is szerepel egy a rendes kék zakók közepett (a sötétkékséget itt-ott fehér nadrágok üdítik), az az aranygombos zöld zubbony, a fekete bricsesz, lakkcsizma: a helybeli csendőrhadnagy. Éppen áttáncol az ebédlőbe a gömbölyű kis sárgaruhás partnerével, ott kényelmesebben zengetheti a sarkantyut. Amint György körülköszönt a fal mellett üldögélő mamáknak, a sarokban nézelődő, politizáló nehezebb uraknak, az ismerős táncosnépnek, akinek éppen elkaphatta a tekintetét, a zongorás ifjú vagy egy percig halkabbra fogta a lelkes kalapálást a billentyűkön s a csevegő gavallérok, a mohón duruzsoló, nevetgélő táncosnők is megcsöndesedtek egy kicsit: az érdekes vendég az egész szalonra valami ünneplő hangulatot parancsolt… azok a zsindelyes-környéki előkelőbb földesúrfiak, akik netalán erre az egyszerű polgárfira is a született fölényükkel nézhettek volna, bármilyen hatásos is a megjelenése s bármire is vitte a közönséges világban, azok amúgy sem igen keverednek a zsindelyesi társadalommal, még a polgármester házát se felejtik el szépen kikerülni.

György egy-két percig udvarolt a polgármesternének, aki maga hozta neki pihegve a csésze teát és roppant elszomorodott, hogy nem tudott csak két fejletlen kis vajaspogácsát belediktálni arról a roskadozó süteményes tálcáról. Azután odaállott a sarokba a politikus urak közé, kik mohón rázogatták a György kezét: éppen azokról az óriási tervekről, kilátásokról beszéltek, amelyekre György az ártézi víz feltörése után rászabadította a fantáziájukat. Azóta felküldték a vizet Pestre vegyi vizsgálatra, mert György kiszaglászta, hogy az ártézi forrás világításra is alkalmas lesz, sőt hogy gyógyfürdő-alapításra is reményt nyújt, a zsindelyesi Kossuth-kert tölgyei és juharfái árnyékában. Elujságolták Györgynek, hogy a jövendő szép igéretei fejében mégis csak elszánták magukat a tegnapi közgyűlésen az új városháza megépítésére (amit szintén György ajánlgatott a városi embereknek, hogy munkát, kenyeret adhassanak a nyomorgó, züllő dologtalan szegénységnek). Azután szépen letelepedett György a mamák koszorújába, mert az idősebb asszonyok Zsindelyesen még nem táncolnak, szerencsére; azok persze mind fel voltak vele, hogy a szerény jegyzőfiúból miféle „nagyvilági jelenség“ lett, külföldinek nézhetné az ember, komolyan, vagy azt lehetne hinni, hogy valami pesti báró úrnak jutott eszébe lejönni a zsindelyesi piacon végigsétálni délben, hacsak olyan hamar fel nem ismerné az ember az elegáns báró úr orcáján a szegény jó Békász Miska bácsi vonásait. A hosszú szikkadt doktorné, (kinek a két kulcscsontja felett szimmetrikusan egy-egy üreg mélyedt, sónak és paprikának) ő rögtön franciául kezdett beszélni Györggyel, de az első heves roham után visszahúzódott a biztonságosabb magyar anyanyelv mögé. Különben a zsindelyesi mamák is, mint a világ minden mamái, lassankint a lányaiknak adták vissza a figyelmüket, meg a komolyabb számba menő táncosoknak, epekedő szemekkel lesve tekinteteket és hangokat, amelyekből talán-talán már sejteni lehet, számítani, hogy télire lakodalmas tánc lesz ebből a rogyásig gyakorolt különleges charlestonból…

György összefonta a karjait a mellén, belémerengett a táncosnép monoton keringelésébe. A vikszos padló gyengén, elmosódva tükrözte a lila, fehér, zöld, rózsaszín és narancsszín ruhácskákat s a gavallérok sötét és világos nadrágszárait. A fülébe kalimpált Györgynek az a szívtelen charleston-nóta; nem is zene ez, csak valami gépnek a pontos zakatolása, amely szabályosan forgatja az ő engedelmes eleven bábjait… azon az alacsony zongorán látni az össze-vissza heverő kottákat, TIP-TOP, HALLO! WHO, WHO? HULA-LOU s más efféle riasztó címekkel, nagy fehér szemű és szájú üvöltő négerekkel és expresszionista rémületekkel a fekete meg vörös kottafedeleken, mintha azt a szerencsétlen rajzművészt pofoncsapták volna, attól látná ezeket a szétesett házakat és ablakrepedezést. S aztán itt ebben a polgármester-házban is van egy hatlámpás rádió, s ott áll a sarokban a grammofon egy piros politúros kis állványon… hát mi különbség van még a szelid vidék, meg a veszett nagyvárosok közt? Istenem, ezek a kisvárosi diákemberek, pláne a lányok, a lányok, a szende, szemérmes és rajongó kisvárosi leánylelkek! György a hangulataira emlékezett, az illuzióira, melyekkel a harctéren hegedűszó mellett hazagondolt, hazavágyakozott Zsindelyes ártatlan világába, hol a felvirult lányok halkkal énekelgetnek a Kossuth-kert alkonyatában, karonfogva járva, vagy otthon a derékig érő hajukat fésülve s felkoszorúzva Erzsébet királyné-frizurába; s elképzelte, hogy szavalnak honleányi lázzal (és lámpalázzal) a nőegyleti estélyen; s hogy zongoráznak érzékeny szép ábrándokat, amelyeknek a bágyadt kottáit már csak a kisvárosokban látni… igen ezek meg itt, tessék, a charlestont gyúrják, ugyanazzal a kurta hajjal, ugyanazokban a kurta, sikoltó színű szoknyákban, ugyanazzal az elszánt nekifeszüléssel, ahogy attól a nemzetközi társaságtól látta György először Batáviában, mikor hazafelé iparkodott. Se lakzi nincs, se próbabál nincs, ünnep sincs, nem, közönséges poros péntek van ma Zsindelyesen és táncolnak, mintha napszámba kéne járni ezt a bájtalan és üdvtelen charlestont.

Ő nem táncol. Megfogadta, hogy nem fog táncolni. Azt érzi, hogy az elesettek homlokát rugdossák azok, akik most ebben a világban táncolnak.

Háború volt. Háború… hát lehet azt elfelejteni? Nem igaz az? Azt mondják, elmult. Mi jelent az, hogy elmult? Hogy már nem tartozik az emberre, mintha meg se történt volna? Elmult. Milyen jó a világnak, hogy ez a szava van. György ezt a szót nem akarja megérteni. Soha, soha, soha nem mulik el az, ami megtörtént. Még egy álom se mulik el, hiszen az is történt, hogy álmodtál… nem igaz?

Még most is, ha lefekszik éjjel és felmered a fekete plafondra, úgy elijed és úgy elcsodálkozik. Ma is másról beszélt mindenkivel ő is… miféle felfoghatatlan szórakozottság, önfeledtség ül ezen a világon, mint a köd. Ő nem gyilkolt. S most se tudja belátni, elhinni, elképzelni sem, hogy a bajtársai, a gyerekkori játszótársai öltek, öltek, istenadta életet vettek el, akár a fegyverek. Pedig ott játszódtak le a szeme előtt az operációk a hadszíntéren. Úgy sejti azokban a feloldódott percekben az éji sötétben az ágyán, hogy azóta mindig így el van a szeme meredve s így fel van a szája nyilva, mint a bámész gyereknek, s várja, várja, hogy ez az ájult világ mikor fog felocsudni s mikor kezdődik már el az iszonyú emlékezés, a kéztördelés, a hörgő szörnyűködés…

A föld, a föld, a mostoha Niobe, nem akarja siratni gyermekeit.

Ez az imádott, áldott hazai föld mintha soha nem is álmodná, hogy érte ezer és százezer zsenge szerelmes élet hanyatlott el most és az elaludt századokban. Nem, a föld nem adja viruló orcáit a beteg gyásznak, nem, mert nem engedi a nap, amely lesüt rá delejesen… meg az eleven szelet is küldik valahonnét, hogy dudorásszon, susogjon bizalmasan fűszálról-fűszálra, a madarakat, hogy frissen fütyörésszenek, hogy kedve legyen a zöld életnek gerjedni, kelni megint, mohón piruljon a lucerna virágja s a búza meg a rozs szárai hajladozzanak édesded álomban, mint sejtelmes citeraszóra valami mesebeli lehunyt szemű hercegkisasszonyok.

Az édesgyökér édesen kérezkedik fel a földből, édesedik a szőlő, meg mind az örökös gyümölcsök: édes a tehenek teje, kik terhes tőgyüket estefele hazahozzák a füves legelőről. És édes, édes a gyermekek kacagása…

Nyugodjatok halottak, feledjetek.

Mi volna bántani való, követelni való ezen a táncoló fiatalságon? Olybá tünnek, mint az ártatlan gyerekek, mint az öntudatlan mosolygó virágok, mint játszó nyulacskák a mezőn.

Györgynek a szívét mintha valami langy szellő simogatná. Meghatottságot érez, amint elnézi ezeket az inkább kipirult, mint kipirosított helybeli kisasszonykákat, mily kevés, mily tünékeny ez a kis könnyű életük, ez a nevetgélésre s álmodozásra adott nyárelőjük; ezekben a ragadó, pirosló kurta selymeikben György hirtelen pipacsféléknek képzelte őket, kiknek holnap már fonnyadni kell, hiába süt olyan gyönyörűen a nap az égen. És ugyanaz az egyetlen gondolat bujkál és virraszt ezeknek a nevetgélő táncos lányoknak a titkos homlokában is, mint a mamák merengő szemében: a férjhezmenés. A köteles és oly nehéz, oly bizonytalan férjhezmenés. György valami zavart kezdett érzeni: itt ki van állítva, vagyis ültetve közszemlére mintegy, a lányok szeme elé, akik férjhez szeretnének menni… észrevette, hogy egy-egy pár idekapja feléje a fejét, róla diskurálnak. Egyik-másik zsindelyesi kisasszony visszanézeget rá fordulatai közben, elkapja a pillantását, mikor a Györgyével találkozott, de Györgynek nem nehéz megérezni, hogy hangulattal, ábránddal felejtődtek rajta azok a lányszemek; ő valami regényhősszámba mehet ebben a csöndes szük kis világban; és aztán hallhatták félfüllel, hogy válófélben van, szóval úgy vehetik, hogy szabad és istenem, melyik leányt lehetne letiltani róla, hogy most álmodjon valamit esetleg… hisz végre ő is zsindelyesi fiú, talán összehangolódik egy helybeli úrilánnyal, pláne hogy társaságba kezd már járni s úgy látszik, mintha itthon szándékozna maradni… A Frankóék Pulija, kinek olyan merész két huncutkája van, mint a spanyol táncosnőknek, szinte követelőleg mosolygott oda már egypárszor a György szemébe a leventéje mellől, kinek a fehér nadrágja talpallóval van a sárga cipőre leszorítva… Talán nem is szép tőlem, hogy itt ülök, hasztalan képzelődést gerjesztve mamákban és lányaikban, gondolta György és lesütötte a fejét, mintha szégyelnie kellene magát; de még valami más érzése is támadt, mint a kényelmetlenségé: hiúság és büszkeség lopózott a szemébe, mert ide varázsolódott eléje egy mosolygó, ragyogó szőke grácia, ki elhomályosította az egész szalón vonagló tarkaságát, óh, mintha csak a Kohinoor gyémánt esne oda a zsindelyesi órás és ékszerész szegényes kis kirakatába. Csak ő teremne most itt, nézne szét hódítóan a szalón közepén és ő táncolna ennek a zongorának a szavára, hogy állanák körbe néma csudálattal és ő fölállana, odalépne a tünemény mellé, kézen fogná s úgy nézne végig a zsindelyesi leánykoszorún: lássátok, hát ez Ő, drágáim én nagyon sajnállak…

Forróságot kapott a homloka, a két keze is megmelegedett hirtelen; köhintett egyet nyugtalanságában és felállott önkénytelen. S szétnézett, a remegő cigarettel az újja közt, mintha hamutartót keresne, pedig ott állott a hamutartó egy elébe tett puffon.

– No jöjjön már egy kicsit csárlesztonozni, látom táncolhatna! – Frankó Puli siklott György elé, izgatottan ránevetve s egyet pukkedlizve kislányosan. – Nem vagyok kedves, hogy én kérem fel magát tisztelt büszke gavallér? Úgy-e, ma úgyis az a divat, hogy a lányok udvarolnak a fiúknak!

– Nagyon kedves, igazán… köszönöm… nem, nem kisasszony, nem táncolok… bocsásson meg… – alig tudta már kikerülni György a Puli karját, az olyan makacsul nyulkált a György dereka felé, mialatt Puli hivogatólag ingatta a fejét és trallalázni kezdte azt az amerikai kottát, amelyet a zongora lármázott.

A polgármesterné csattanósakat tapsolt a György háta mögött:

– Éljen, éljen! Táncoltasd meg Pulikám ezt a komoly moszijőt!

És mind a mamák nevettek és karban biztatták Pulit, aki pajkos jókedvvel kapkodott a György keze után.

A lányok meg itt is, amott is megállottak a gavallérjaikkal és vigan integettek (bár kicsit irigyen) a szemükkel, a kezükkel Pulinak, hogy csak szorítsa Györgyöt, ne hagyja!

– De kérem, nem tudok táncolni… lehetetlen…

– Ugyan, öt perc alatt megtanítom! Nem lehet a mai világban nem táncolni kérem szépen, csak tessék jönni, egy-kettő!

Hiába minden kitérés, hátrálás, a vakmerő Frankó Puli előrántotta a György hátradugott kezét, húzta kacagva a szalón közepére.

– Hallja? Milyen isteni zene! Erre a legkönnyebb lépni, meglássa…

A Valentine-t kezdte rá a zongora.

György alig bírt illendő gyöngédséggel szabadulni a Frankó Puli keze közül. Nevetett kínjában, zavarában, mialatt egy-két ügyetlen csusszanást tett kénytelenségből a Puli erőszakos húzgálása közben. Végre szédülve visszahátrált a székéhez, hálás kézcsókkal megköszönvén a kedves Puli önfeláldozását.

De ha valaki valahonnan messziről most ide nézett volna, az úgy láthatta volna, hogy ez az úr szépen elvegyül a bűnös táncos világba charlestonozni.

Ott, egy belvárosi kis utcában, a Hungária közelében, ott, a fodrászüzlet sarkában, ül György a manikűrös kisasszony asztalkája előtt.

Egy hete hogy feljött megint Zsindelyesről. Elfelejtette volt a hotelben meghagyni, hogy a postáját hova küldjék utána. Kezdte már odalent, Zsindelyesen, nyugtalanítani, hogy nem érdeklődtek-e utána levélben vagy sürgönyben Hágából. De hiszen írhatott volna a Hungária postájára, elküldték volna neki, ami a címére érkezett. Hanem egyéb is izgatta: az, hogy netalán kereste valaki Pestről is, nem tudhatni ki, s micsoda fontos ügyben esetleg. Azután meg Csete Pipit megbízta volt, hogy keressen ügyvédet neki, aki szakszerűen a végére jár ennek az ő kényes dolgának, s hátha már az ügyvéd tett is valami lépést és a legsürgősebb szükség van az ő jelenlétére… de ezeket az érveket inkább már csak az autón gondolta át György, mikor elindult az országúton Pest felé; otthon egy nagyon meleg éjszakát áthánykolódott és akkor határozta el, hogy jön vissza; azt érezte, hogy nem bírják az idegei ezt a csöndet és ezt a messzeséget Pesttől (mintha a szumatrai rengetegek csöndje és messzesége kismiska lett volna ehhez képest!), igen, mintha türelmetlenül várna rá Pest, mintha hiányoznék onnan egy Békász György nevű úriember, mintha isten tudja, mi történhetne az ő távollétében. A félbemaradt rajzait is otthagyta a Hungáriában s hirtelen előfogta a lelkiismeretfurdalás: dolgozni, dolgozni, hisz oly terméketlenül, oly hiába telnek a napjai! S csak azt érezte minden percben, míg jobbról balra meg visszaforgott az ágyán, meg mialatt felülve, a falnak hajtotta álmatlan meleg fejét, hogy nincs otthon és hogy otthon kell már lennie; mintha otthonabb lehetne valahol ezen a világon, mint ebben a megfeketült fedelű zsindelyes házban, ahol a szomszéd szobában az édesanyja alszik csendesen…

És hát másnap reggel elindult.

A holland minisztérium nem érdeklődött; hiszen még le se telt a magyar mérnök szabadsága. Pipi pedig (aki ragyogóan megörült Györgynek, meg a taxitlan autónak) egy szóval sem említette az ügyvédet; György se kérdezte s másnap szinte valami nyomás alól lélegzett fel, mikor megint egész estig nem referált Pipi semmiféle ügyvéddel való érintkezése felől. Mert az első két nap Pipi reggeltől estig gondját viselte Györgynek, korzóra, strandfürdőre, nyári Gerbeaudba, színházba hurcolta, alig engedte éjfél után a szobájába felmenni, a fáradt és hervadt kedvű embert; harmadnap már eszébe jutottak egyéb relációi is és elengedte Györgyöt a maga lábán kószálni, nézelődni Pesten, az autót kölcsönkérve tőle, de ebédre meg vacsorára hűségesen jelentkezett a György asztalánál a Hungáriában, alázatos tisztelettel.

Egy ilyen déli kószálásában a Dorottya-utcában, mikor a kirakatokat nézegette (sokáig, mint általában azok, akiknek nincs vásárló szándékuk), egyszer csak becsalták egy kapu alá azok a nagy díszfényképek, amelyek ott üveg alatt sorakoztak. A társasági fotografus kirakata volt az. Grófnők, grófok, angyalpucér csecsemők (akik alá ugyancsak kegyelmes grófnevek voltak írva), követek, miniszterek, bankárfélék, nagy színésznők, meg kevésbbé kötelező nevű előkelő szépségek. György nem is ismerte az arcokat, a neveket… hanem egy névtől, egy arctól aztán majdnem hogy odabukott a homlokával ahhoz a nagy darab ragyogó üveghez. Úgy kapta vissza a fejét, mintha valami lánghoz ment közel az arcával az ember. Igen: Poóy Valentine. Alá volt írva rondírással a neve. A leányneve. Téli fénykép volt, Valentine kis puha kalapban, figyelő, komoly szemekkel nézett a reá nézőre, oldalt hajtva a fejét gyöngéden, a lágy szőrmegallérra, mintha annak az állatocskának a finom, meleg bundájához akarna tapadni hűségével, szeretetével. Ezt a képet ott is látta György, odahaza, a Trombitás-úton…

Azok, akik a kapu alatt kijöttek, bementek abban az egy-két percben, törhették a fejüket, valjon mi lelte ezt az urat, hogy kisiet a kapu alól s rögtön visszasiet, megáll, arrább lép, visszalép, szembefordul a másik oldalra a kirakott képekhez, megint visszafordul, s úgy teszen, mintha rövidlátó volna s lehajolva sorba olvasgatja a neveket arrább, arrább húzódva, majd megint visszaáll az előbbi helyére, letörli a fotografia előtt az üveget a tenyerével és az orrát is odanyomja az üvegre, mint a vonaton, ha valami lebilincselő tájtól nem tudunk elszakadni… pedig most igazán kevesebbet láthat, mint az előbb; árnyékot kapott az üveg a szapora lehelletektől.

György nem tette volt a tárcájába a menyasszonya arcképét; hiszen magával hordozta őt elevenen, melegen, s a hotelszoba asztalára se állította ki, a személyzetnek mutogatni; neki magának nem volt szüksége a papir meg a festék segítségére, hogy mindig maga előtt lássa, akit szeret; úgyse látott más egyebet maga előtt, mint ezt az egyetlenegy arcot, mint aki az utcai csillagász távcsöve előtt áll és az esthajnalcsillagba merül belé, köröskörül pedig szürke, fekete az egész mindenség.

Végre kijött a kapu alól. S azonnal visszafordult, hátra indult az udvarba. Fölmegy a fényképészhez, elkéri, vagyis megveszi ezt a fotografiát. Igen, de a fotografus megkérdi, kihez van szerencséje, milyen jusson akar ennek a fényképnek a birtokába jutni? Mit mesélhet neki! Oh nem, ez lehetetlenség. S aztán, ha ideadná, akkor is azt kellene éreznie, hogy lopta a Valentine fényképét. S minek is jutott eszébe megszerezni, hiszen ő nem emlékezni, hanem feledni akar, s arra van szüksége, hogy ez az arc elhomályosodjon, elenyésszen előle. Talán inkább arra kéri meg a fényképész urat, hogy legyen szíves ezt a képet bevenni a kirakatából. Hogy ő ne csábulhasson ide holnap is, nézegetni… dehát ilyen hóbortossággal igazán nem fog egy idegen ember elé állani. Hát aztán végérvényesen kisétált az utcára, jellemesen elfordítva a tekintetét az egész galériától…

Másnap délután meg az történt vele, hogy a Szervita-téren, mikor a könyvkereskedésből jött ki, hirtelen elkáprázott a szeme; Valentine-t látta felsétálni az autóbusz-megállónál az óriás cserebogár tetejére. Úgy szökelt felfelé az a szőke lengeség a lépcsőn, mintha a mennyországig meg sem akarna állani. Egy pillanatig látta az arcát György, látta, vagy sejtette a Valentine kék szemeit, szőke haját, fényes mosolyát. Káprázhatott a szeme a túlságos napsütésben. A másik pillanatban hátraarcot csinált György és sietni kezdett a Kossuth Lajos-utca felé; de félperc múlva visszafordult és megállott, azután elkezdett szaladni a járdán, mintha zsebmetsző után vetné magát. Utólérte az autóbuszt a Gizella-téren, de még a megállóhely előtt abbahagyta az üldözést. Ott ült fent az a bizonyos szőkeség, csevegett valami monoklis őszes dandyvel. Nem Valentine… s milyen jó, istenem, hogy nem ő az! Ebben a mai divatjukban úgy hasonlítanak a nők egymáshoz, nem csoda, ha ilyen tévedés esik az emberrel. Mit is csinált volna most, ha csakugyan ő lett volna, aki odafent ül? S ha ő is észrevette volna? Hogy kell vagy hogy illik viselkednie, hogy véletlenül találkoznának! Gőgősen kétfele szoktak ilyenkor nézni, vagy köszönni kell hidegen, netalán megállani néhány udvarias és felületes szóra? Haragban vannak ők, halálos ellenségek ők, mint két rokon vagy két politikus? Vagy az is megtörténhetne, hogy rémülten és boldogan futnának az egymás karjába, s összecsókolnák egymást zokogva, a nyilt utcán? Óh, borzasztó vad és ismeretlen ez az élet. Nyögött egy óhatatlan jajt ott a földalatti lejáró előtt György, mint a lázas gyerek; lehet, hogy az az idős néni meghallotta, azért nézett oda Györgyre, mikor indult a homályos lépcsőzetre lefele.

Ezen az estén először engedett a Csete Pipi csábításának, aki mióta György Pesten van, mindig ki akarta vonszolni vacsora után a nyáréji mulató telepekre. Ma nagyon megkívánta csakugyan az éjféli hűvösséget, nemcsak a városi meleg ellen, a fejének a folytonos forrósága ellen is, amit az álmatlanságainak meg talán a sűrű tépelődésnek köszönhetett. Jól is esett neki, csakugyan, az eszét a publikum zajongásával kábítani, meg az ötpercenkint változó könnyű buta muzsikával, figyelni a pincérek ünnepi lázát, a virágárúsnők megható erőlködését, akik összevissza zarándokolnak a rózsacsokraikkal, a szegfűszálaikkal az urakhoz, akik félve néznek, mikor a Természet legbájolóbb ajándokait nyújtják oda nekik… meg elszórakozni Pipin, aki nagyon itthon látszott lenni e villanyrózsás kert közepére tett szellős varietében, fel-felköszön és kacsingat és nagyokat helyesel a fejével a vakító színpadocskán kuplézó, meg tündéri mezekben ugrabugráló művésznőknek, akik nem e földről való misztikus szép neveken szerepelnek és a programban mint Párizs kedvencei s mint Montekarló gyöngyei vannak feltüntetve. A színpadról leszabadult művésznők ott portyáztak a teremben; odalebegtették a kezüket Pipihez, aki szervusz anyuskám!-mal üdvözölte őket s aztán sürgősen ajánlotta Györgynek, hogy meghívja az asztalhoz a ragyogó cicát, mielőtt más társaság rátenné a kezét. De György fagyosan mondott le már vagy harmadszor a szerencséről, semmi kedve rátenni a kezét a cicákra. Nem szabad kedves pajtás…

– Miért apuskám, ki tilthatja meg neked?

– Én magam, pajtikám.

– Talán megint szerelmes vagy valakibe, kérlek alássan?

– Talán… igyál Pipikém, szervusz.

Az éj folyamán megjelentek az asztalnál Szabó Maki, meg valami táncos színész, aki túlboldogan üdvözölte Györgyöt.

– Szervusz, apuskám, azt hiszem már találkoztunk! – felkiáltással és öt perc mulva koccintás közben megölelte Györgyöt és teli találatot cuppantott a szájára, a barátság örök pecsétje gyanánt.

Négy órakor tért haza György. Alig aludt valamit; reggel félnyolckor már odalent ült a Hungária kávéházában a külföldi lapjai társaságában. Roppant lehangoltságban, unalomban mászkálta el a délelőttjét, örült, hogy eszébe jutott végre a manikür, avval valami elfoglaltságot ad magának vagy félórára. A feje kábult kissé, kábult maradt és még most is, a manikűrös asztalkánál is émelyedett az éjszakai pezsgőtől. Nem szerette a pezsgőt, még nem tanult bele.

Ez a kisasszony milyen figyelemmel, milyen odaadással nyisszantgatja az ő erős körmei körül azt a bőrt a finom kis ollójával. Valami megindító, valami kötelező, isten tudja, hogy ennek az idegen, dolgozó kéznek a meleg fogásait érzi az ember az ujjain. Ez a manikürös kisasszony még álmában is körmöket láthat, csak körmöt és körmöt, több fényes körmöt, mint csillagot az égen. Dolgozik. És hallgat. Miken gondolkozhat? Mintha illenék beszélni hozzá. Rossz így ülni, barátságtalanul. Cigarettezni se lehet most, a másik kéz a melegvizes csészében ázik. Az asztalka üveglapja alatt mindenféle külföldi ezüstpénzek szoronganak. Különös ábrándvilág. Biztos emlékbe kapta a kisasszony idegen uraktól. Az ember megkíván így az unalmas csücsülésben egy másik emberi hangot, egy női hangot…

– Kedves kisasszony, mondja kérem, sok a dolog mostanában?

A kisasszony fölnéz, hálásan, szomorúan:

– Dehogy kérem, dehogy van sok dolog. Még kevés is alig. Ilyenkor már nagyon sok közönség hiányzik a városból.

– Úgy, persze, nyaralnak.

– Igen. (A kisasszony újra a körmöket figyeli, úgy diskurál.) És aztán tetszik tudni, nem úgy megy már a manikűr se, mint egy pár évvel ezelőtt.

A kisasszonynak ráncok nyujtózkodnak a homlokán. Olyan jó, rendes arca van. Az orcái mintha nem természetes rózsaszínűek volnának. Igen, lilás ez a rózsaszín, az ablakon bevetődő napsugár világában. A szája ni, milyen erősen be van azzal a ruzszsal húzva.

György szeliden, szinte bánattal szól:

– Ugyan kisasszony, hát már magának miért kell a festék? Hiszen olyan kellemes arca van.

Felmosolyog, egy kis sóhajt nyel és visszahajtja a munkájára a fejét:

– Uraságod ugyebár azt gondolhatja, hogy kacérságból használok festéket.

– No, hiszen akkor se bűn kérem…

– Nem is… csakhogy tessék elhinni, hogy az ilyen leánynak, már mint ilyen manikürkisasszonynak, nagyobb szüksége van erre a kicsi mázolásra, mint azoknak a kacér úrihölgyeknek.

– Miért, kedves kisasszony?

Keféli sebesen a megkent körmöket, de habozás után mosolyogva magyaráz, halkabban, a szemét föl nem vetve a kíváncsiskodó vendégre:

– Mit tetszik gondolni, a főnök úr nem adna túl rajtam rögtön, ha azon sápadtan jönnék ide reggel üzletbe? Az urak nem nagyon szeretik kérem, hogy ha valami fakó, kiéhezett kisasszony fogadja őket a manikürasztalnál. Szabad a másik kezet?

György zavarba esett, amint a kisasszony arcát jobban megnézte. Bizony édeskevés hús volt azon.

– Bocsásson meg kedves kisasszony, csak nem kell éheznie.

– No nem, hálaistennek, valamennyit csak összekeresünk… de mégis husikát kellene enni a jó kinézéshez az embernek, nem azt a kávécskát mindig, meg a főzeléket. És tetszik tudni, jó levegőn kellene lenni, sétálgatni legalább eleget…

– Istenem, arra csak ráér, kedves kisasszony, nem?

– Nem mondhatnám kérem. Tetszik tudni, zárás után, estefele tánckurzusra megyünk, a nővéremmel, azután már késő van, fáradt az ember, inkább lefekszik.

– Tánckurzusra járnak? Ejnye, ne haragudjon kisasszony, hát miért muszáj arra a haszontalan tánckurzusra menni?

– Miért kérem? Először is kell az a kicsi mozgás az ember tagjainak, egész nap kucorog az ember itt a széken. Azután talán nekünk is jár az a kicsi mulatság, bár egyszerű leányok vagyunk. Meg az ismeretségért, tetszik tudni… hát az embernek a jövőre is kell gondolni, igaz kérem? Mink Erdélyből jöttünk fel, a hugommal, elárvultunk kérem, ő kalapszalónban van, együtt lakunk…

Úgy megállott megint György az utcán, mikor kilépett a fodrászüzlet ajtaján, úgy megállott ott és úgy nézte a szemben ragyogó babakereskedés kirakatát, ahol a kopasz, meg lakkal festett eton-hajú karakter-babák mosolyogtak fürdőtrikóikban és kurta szoknyácskáikban, csupasz karjaikat előre tartva, mint csupa pici Frankó Puli, aki mind az ő kezéért nyul: gyere, gyere te bolond, miért nem akarsz charlestont táncolni? Szőke baba is van köztük, annak világosabb az arca, mosolygóbb, édesebb. A napfény úgy pártolja azt a felragasztott arany selyem hajacskát, olyan vakító odanézni, olyan kellemesen kínos, olyan varázsosan boldogtalanító.

*

– Ki az?

Palya kopogtatott.

– Nem zavarom? Jó reggelt, drága kis pintyőkemadár.

Valentine hamar az íróasztalka mappájába helyezett valami nagy papirokat, azután sietett a papa gyöngéd ölelésébe.

– Világért se papa, nagyon kedves, hogy feljött.

A délceg Palya, friss, sárga gabardinben, vaskos vaddisznóbőr-kesztyüit a balkezében fogva, kis adag rosszalással a hangjában, de csupa gyönyörűséggel a mosolygó szemében veregeti meg a Valentine fehér arcocskáját:

– Persze, mindig a szobájában kell megkeresni az én komoly kis remetémet. El akarom csalni egy kis túrára, tudja, hogy most jobban ráérek.

– Köszönöm papa…

– Nem? Már megint csak a fejét csóválja? Azt szeretném, ha maga vezetné a kocsit pintyőkém, hiszen egészen kijön a gyakorlatból. Kimehetnénk például Gödöllőre, Kassovitzéknél ebédelnénk, hogy megörülnének.

– Nem papa, tudja, hogy nem mozdulok ki szívesen.

Ó, hogyne tudná a jó Palya. Hiszen épp ez az, a Valentine állandó komolysága, némasága s emberkerülése, ami a Palya napsütött hangulatának is árnyékot ad mostanában és egyszer-másszor oly nem kedves órákat okoz az ő borongáshoz nem szokott lelkének. Palyáné meg Bürü már második hete vannak oda Brioni-szigeten, Scholz Terka, meg az édes Kokó társaságában (aki ugyancsak Brionit találta kiválasztani nyaralásra az idén). Palya pedig önfeláldozóan úgy döntött, hogy itt marad az elcsöndesült házban, Valentine mellett, akit semmi áron nem lehetett rávenni, hogy elmenjen valamerre nyárára. Gondolta Palya, hogy majd csak kedvet csinál az elbánatosodott kis lányának és együtt aztán elruccannak Párizsba, vagy valami angol hajóra, hol gyönyörködhet, mulathat, feledhet a szegény kicsi baba, kinek oly üres lett az élete hirtelen. De nem, Valentine hallani sem akart eddig az utazásról. Se vendéglátásba, se meghívások elfogadásába, se színházbamenésbe, se Svábhegybe, se Gerbeaudba nem egyezett bele, de oly konokul tért ki minden szórakozás és minden kis kirándulás elől, mintha csak attól rettegne, hogy találkoznia kell valakikkel, vagy talán csak valakivel, akinek a szeme elé kerülni valami életveszedelem volna. A jó Palya, ki kezdte elhanyagolni a legényes mulatságait, hogy az árva pintyőkéjét szórakoztathassa, ő meg mindennap erőltette, amennyire tehette, hogy Valentine jöjjön-menjen, mutassa magát a világban, s talán lappangott az ő fejében is valami váratlan, véletlen, éppen nem normális találkozásnak a gyanuja; de nem lehessen tudni, hogy a merész szellemű Poóy Palya megütközött-e valami nagyon az efféle eshetőségen, vagy éppen kiváncsian tippelte magában egy esetleges érdekes találkozás fejleményeit, sőt netalán, egy hazárd ösztönből, iparkodott is elébe menni annak a tévelygő véletlennek, valami változást várva, sejdítve, ami tündéri könnyen hozhat új orientációt ebbe az állapotba… mert hát sehogyse jól van ez így, ahogy van.

A jó Palya fejcsóválva nézett a Valentine őszintén, mosolygósan ráfüggesztett szemébe:

– Csak ezek a könyvek mindig, meg ez a sok kotta… hiszen megfájul bele a szépséges fejecskéje. Szörnyűség, pintyőkém. – Olyan arcot alakított Palya, mint aki roppant elszontyolodik.

– Dehogy, papa, ne féltse a becses fejecskémet. Borzasztó régen nem olvastam semmi rendeset, szinte szégyellem magamat. Kimondhatatlan jól esnek a könyveim. Meg a muzsika, papa… nem képzeli, mennyire boldogít az a semmi is, amit még zongorázni tudok. Hiszen jóformán iskolás korom óta nem gyakoroltam.

És szinte szerelmesen nézett oda az új kottáira (vagyis a régiekre), melyek a diványon hevertek. Ezeket tegnap hozatta vissza a délibáb-utcai lezárt lakásból és most nézte át őket, hogy rendben vannak-e. Grieg, Schumann, Musszorgszkij, Chopin, Csajkovszki-füzetek voltak. És azon a diványon egy vastag könyv is ki volt nyitva, meg az íróasztalon, meg az éjjeli szekrényke tetején is mindenféle új könyvek feküdtek, egy széken is ott felejtődött valami nagy Sven Hedin, majdnem a hegyéig magába nyelve azt az elefántcsont papirvágókést.

Meglepve, meghatva nézte Palya ezt az ünnepi fényt a Valentine arcán. Mintha csak egy rajongó fiatal tanítónő állana előtte. Keskenyebbnek tetszett a Valentine képe, mintha kicsit megfogyott volna mostanában; vagy csak attól látni soványabbaknak az orcáit, hogy a haját elmulasztotta hetek óta megnyesetni, s a korrekt eton most laza, vastagabb, oly fölületesen lekefélt puha szőkeség, akár a Bürü mindig mohón növő haja szokott lenni. Palya melléje lépett és elcirógatott egynéhány kilengő szálat oldalt, a Valentine haján:

– Nagyon szép dolog, babukám, a műveltség, meg a finom zene… de lássa, nem egészséges ez a tisztelt kultúra, kicsi madaram. Olyan sápadt, mióta fent kuksol a szobában. Már azt a kis kerti levegőt is elhanyagolja.

Valentine nevetve rázta meg a fejét a Palya kezének a lágy símogatásai alatt:

– Szó sincs róla, papa, hogy elhanyagolnám. Mit gondol, ma reggel, már hét órakor lent voltam pontosan jelentkezni a leckémre a kertészsegédnél.

– A leckéjére? Csak nem kapálni tanul a pintyőke?

– Oh, még ott nem tartunk! Egyelőre csak a fülemet, meg a szememet kell jól kinyitni; meg csakugyan, mint az a buti pintyő madár, úgy tátom sokszor a csőrömet… nem is hiszi, papus, milyen csudálatos előadásokat tud ez a szerény fiatalember tartani a nemesítésről, a keresztezésről, a gyümölcsfanevelésről, a talajkeverésről, meg a virágnak, a fűnek a betegségeiről, no meg az örömeikről is persze. Ez valahol München mellett járt valami tanfolyamot.

– Brávó, nagyon érdekes lehet.

– Az, papa, nagyon érdekes! Én igazán kitünően mulatok…

Talán mégsem éppen megfelelőnek érezte a kifejezést, mert a mosolygó tekintete Palya szemeiből oda szállott az ablakra, szinte mentegetőzve valami távollevő előtt, vagy csak önmaga előtt… és aztán hirtelen meggyöngülve, becsukott szemmel hajtotta bele az orcáját a Palya meleg kezébe, engedelmesen. A jó Palya nagyon ellágyult:

– Édes mézecském. Látja. Ugy szeretnék kitalálni valamit, hogy egy kis szórakozással szolgálhassak magának. Ugy-e, hogy nincs jó kedved, szegény kicsi szívem.

– Oh, igen, mért ne, papa… csak a fejem szokott néha megfájdulni… kicsikét.

– Kicsikét, igen, kicsikém. Láttalak az ablakból most egy órája, mikor jöttél a kertből felfelé, hogy húzgáltad a halántékodon fiam, ezeket a gyönge kicsi ujjaidat… – és Palya megcsókolta sorba a Valentine üde, chipre-t illatozó ujjait.

De azt nem látta volt Palya, mikor Valentine a fák közt tétova, lassú útján elbágyadva támaszkodott ahhoz a nagy, sötét amerikai diófához és át is ölelte a fának a derekát és odanyomta a fejét ahhoz a szürke törzshöz, lehunyt szemmel és aztán megcsókolta azt a fát, öntudatlanul szinte, s úgy maradt még egypár percig az orcájával a fának simulva, mosolyogva, mintha elalélt volna. Ha az a fa el tudott volna indulni, s Valentine járhatott volna mellette, súlyát átadva a vele karonfogva sétáló erősebbiknek, hallgatag, tova mosódó tekintettel, álmodva félig azokat a halk, halk szavakat, amelyeknek az emlékezetben susogó visszhangját a hozsannás orgonák és az átkozódó tengerek nem tudják elnémítani.

– Igazán, semmi, papa… – Valentine a homlokát letette a Palya kezefejére s a nyugtalanul rebbenő hangjával meg akarta nyugtatni – csak hát ez a bizonytalan állapot… anyát, ugy-e, nem akartam az ügyemmel molesztálni, maga meg úgy el volt foglalva mindig, nem is mertem kérdezni… beszéltünk egyszer az ügyvédről… nem tudom, történt-e már egyáltalán valami.

Nem mer fölnézni.

Palya sem akarja a kis lánya rejtegetett szemeit kutatni. Az ablakra néz, bólint, azután a Valentine orcáját megveregeti hizelkedve:

– Óh, hiszen nem kergetett a tatár… hanem most aztán utána járunk, ne féljen madárka. Utána fogunk járni. Az a bácsi már úgyis Pesten van, hallottam…

Odasandított az éjjeli szekrényke felé a Palya monoklija; valamiféle nagykalapos legény fotografiája volt ott megint felállítva.

És mikor lehajolt kezet csókolni, búcsúzni, a jó Palyának a monokliján mintha valami kis huncutság mosolygott volna a Valentine pirba borult arca előtt.

Milyen szerencse csukott konflist találni fényes, meleg, nyári délben, ilyen félreeső budai állomáson. S micsoda szent titok rejtőzhet abban a sötét mappában, hogy úgy meg vannak bokrozva mind a négy szélén a szallagocskái s oly féltékenyen szorítja Valentine a hóna alá a mappát, mikor beszáll és feladja halkan a címet a kocsisnak?

Pestre megy a konflis, amelynek diszkrét utasa hátrahúzódik a sarokban, s nem kiváncsi a Lánchídon előre-hátra futó autókra, sem a Dorottya-utca divatos publikumára. Nem, csöppet se kivánja, hogy lássák, hogy akárki is észrevegye Pesten. Mikor utoljára kelt át Budáról, délelőtti kommissiózásra, itt a Ritz előtt támadt rá egy elszánt kis ifjonc, erőnek erejével le akarta kodakozni a Szinház És Élvezet számára s aztán a noteszt kapta elő, hogy legalább intervjut adjon neki a nagyságos asszony, isten tudja már micsoda országos kérdésben. Azóta rémülettel gondol a Belvárosra.

Most pedig a Molnár-utcában áll meg a kocsija, az előtt a ház előtt, amelynek az első emeletén a Kovách-szalon van, ahova Palyáné meg Valentine sűrűn jártak fel ezekben az esztendőkben, mióta Otti néni, Palyáné régi, kedves barátnője, ki már a háború végével berendezett a lakásán egy kisebbfajta varrodát s oly gyorsan felvirágoztatta a jobb köröknek dolgozó női szabászatát. Míg Kovách Arisztid, korán ny. tábornok úr bágyadt kék zubbonyában elmerengte a hosszú délelőttöket a Krisztina-téri kávéház ablakából, a méltóságos asszony dirigált, fogadott, tanácskozott itt a Molnár-utcai üzemben, elevenen és fáradhatatlanul, mintha soha ebben az életben egyéb beosztása nem lett volna a világon.

Már vége volt a déli láznak, mikor Valentine benyitott a szalonba. Otti néni kicsit idegesen tárgyalt egy kis gumilabda-termetű, bocibőrkalapos úrinővel, aki már az ajtó előtt állott, távozásra készen. Csak egy intim, szives pá!-val fogadta Valentine-t Otti néni, odaintett egy aranyos hátú karszék felé, s visszafordult az izgatott hölgyhöz, halkított szóval:

– Könyörgöm, mégegyszer, drága nagyságos asszony, fogadja meg a tanácsomat. A szilvakéket vegyük, meglássa, mindenkit el fog ragadni benne!

– Nem, kedves méltóságos asszony, csak engedje, hogy a magam ízlését kövessem, igen? Szóval maradunk a ciklámennél és kérem, méltóságos asszony, csak mennél sűrűbb kalászokat a szoknyán lent és strassz is legyen rajta, mindent ahogy mondtam, kedves méltóságos asszony.

Otti néni kurtán fejet hajtott, katonásan:

– Kérem, nagyságos asszony, ahogy parancsolja.

– És szombaton próbára jövök, méltóságos asszony. Jónapot, méltóságos asszony.

Ugy látszik, jól esett a hölgynek a méltóságos asszony síma hangzásán, mint a kellemes borotvaszíjon, a nyelvecskéjét fenegetni.

Otti néni nyögött egy tréfásat, mikor a nagyságos asszony után az ajtót betette s aztán felüdülve sietett megölelni, megcsókolni Valentine-t.

– Babácskám, az isten hozott. Mennyire örülök neked. Nohát nem is álmodtam, hogy ilyen kedves vizitem lessz…

Aztán a Valentine elkomolykodó szemeibe tekintve, kis érzékenységet kapott, megölelte megint Valentine-t, gyöngéden:

– Oh, lelkem, kis babám…

Mindent tudott Otti néni, természetesen. Ha sohasem ismerte volna Valentine-t, akkor is értesült volna rögtön az esetről, mint az összes válásokról, amelyek Pesten megestek (sőt azokról is, amelyek esedékesek voltak. Némelyik válás aztán el is felejtett megesni, miután itt a szalon vendégei közt oly határozottan elintéztetett).

Valentine egy bátran szabadjára bocsájtott sóhaj után mosolyogva nézett az Otti néni hűséges szemébe.

– Még mindig benne van a munkában, édes Otti néni… júliusban is! Már elmehetne kicsit pihenni, igazán.

– Én majd csak legutoljára, babácskám! – odahúzott egy szép befőttszin selyemszéket, visszaültette Valentine-t a karszékbe, s leült szembe vele. – Látod, kis babám, még mindig van dolgunk elég, hála istennek.

– Látom, Otti néni. S azt is látom, hogy nem mindig csupa öröm a kuncsaftokkal foglalkozni.

Otti néni jó kedéllyel nevetett:

– Bizony nem, babuskám, ugy-e most is észrevetted? Kérlek, Valikám, ez a bolond kis gömböc kinézett magának valami mezőruhát, amilyet az operettben látott a primadonnán, nohát neki is okvetlenül ezt a modellt csináljuk! És hát látod, nem lehet neki megmagyarázni, hogy őt nem jól öltöztetik az eleven szinek, úgy bele van abba a virító ciklámenpirosba bomladirozva! A ciklámenben pedig kétszer olyan pufi lesz, mit csináljak a szegény fejével. És aztán rimánkodhatok őnagyságának, hogy ez a sűrű arany kalász pompás a színpadon, de az isten szerelmére, lehetetlen egy privát társaságban… – Otti néni legyintett és lehangolódva nézett a szőnyeg bágyadt rózsaszín ábrándországába:

– Látod fiam, ez az, ami megkeseríti az embernek a munkában való örömét. Szépet és jót akarunk mindenkinek… és annyian kikérik maguknak!

Fölvette a fejét a csalódásaiból Otti néni s megint mosolyogva ragadta meg Valentine kezét:

– Mi hozott hozzám, édes babácskám? Dolgoztatnál talán, szükséged volna hirtelen valamire?

– Éppen ellenkezőleg, édes Otti néni… én dolgoznám, ha szüksége lehetne rám a szalonnak, véletlenül.

– Mi-cso-da, kis baba?!

– Ugy-e, milyen kómikus. Csak ki ne kacagjon nagyon, drága Otti néni… jaj, úgy szurkolok, tessék csak idenézni.

– Mutasd már, mi az, kis babám. Éppen kérdeni akartam, miféle komoly paksamétákkal… áh, lám csak krokik!

– Igen, Otti néni, divatrajzokat próbáltam csinálni… – s elhallgatott Valentine, engedte Otti nénit a pasztellfestékes, lenge, modern nőalakokat sorba studirozni…

Igen, ezeket a lapokat dugta el a minap féltékenyen az íróasztal mappájába, mikor Palya megvizitelte. Nem volt már elég a mohó lelkének az olvasás, a muzsikálás, meg a növények közt való kiváncsiskodás, szöszmötölés… Györggyel, a jegyességük elmélyedt napjaiban, mikor kettesben várták a csillagokat az emeleti terraszon, úgy tervelgették, hogy az egész életet, minden napját ennek az életnek, együtt fogják majd tölteni, az egymás közvetlen közelében. György a természetről és természettudományokról, a föld, a víz, a levegő titkairól mesélt Valentine-nek, életbevágó feladatokról, amelyeknek most feszül neki az emberi zseni, kedvet, hajlamot kezdett gerjeszteni Valentine-ben, hogy érdeklődni tudjon majd azok iránt a tudományok iránt, amelyek kenyeret, lelket, szárnyakat adnak az urának… és aztán összebeszéltek szépen, hogy Valentine megtanul műszereket kezelni s mérnöki rajzok készítésében is kicsit segítségére lesz Györgynek, hogy elfoglaltságot, mulatságot, ne pedig unalmat találjon a párja közelében. Így aztán nem érzik majd a társaság hiányát és nem szorulnak világi hiuságokra, hogy boldogok legyenek e földön. Szépséges meséskönyvnek sejtette Valentine Györgygyel az életet.

Hát aztán megszállotta Valentine-t a szentlélek: teremteni, létrehozni, csinálni valamit, ami megmarad a valóságnak és eredménynek az álom módjára elvesző hosszú napok után. A Veres Pálnéban elárult némi képességeket a szabadkézi rajz terén és aztán egy-két évig gusztussal festegetett, de aztán a ping-pong, meg a gramofon kizavarták az amateur-hangulataiból. Most merészen fölkapott a régi kis ösztönére s odafantaziált egy tucat modellt a Bürü rajzlapjaira, a Femina, meg a Vogue legújabb mintái nyomán. Ezek a díszlapok kilószám feküdtek a Palyáné könyvespolcán, a Hatvany bárónő s Proust könyvei mellett (a franciának a regényei csak imitt-amott voltak felvágva, hogy Palyáné adott esetben rajongani tudjon egy-egy részletért).

Valentine a szívére húzta kezét, izgatottan, mikor Otti néni az utolsó lapot is figyelmesen megnézte.

– Istenem… érnek valamicskét ezek a naiv kisérletek, édes Otti néni, mondja meg, de igazán.

– Megmondom, kis fiam, őszintén. – Otti néni visszaemelte a legalsó lapot és a többi fölé tette s még egy pici percig szeretettel lemosolygott arra a pávaszín modellre. – Tudod, kis Valim, nagyon szimpatikusak ezek a te dolgaid. Érdekesek. Igazán.

– Csak nem jók… ugy-e? – Valentine nevetett, elpirulva.

– Nem, kedves szívem, azt nem mondom. Sőt jobbak talán művészileg, mint amennyire ez a feladat kivánja. Hanem ezek még nem elég hasznosak, tudod Valika, nem felelnek meg még a praktikus igényeknek. Látod, szivecském, az ilyen hosszú szalagok lehetetlenek például a tánc miatt; a csüngő csipke is éppen emiatt kissé helytelen a karon; ez a gyönyörű, magas nyak hátul, hol is láttam, igen, ezen a rajzon ni, hát ez is túlzás kis cicám: nem kérnek a dámák ebből a méltóságból. Tudod, Valikám, hogy ma már a királynőkön sincs az az ünnepélyesség. Elég szomorú, kérlek.

Valentine ajkáról egy kis sóhaj szökött el, nem tudni, a királynők miatt, vagy csak egy kis Poóy Vali miatt. A falon járt a tekintete:

– Azokat a kis modelleket ki festette, Otti néni?

– Azokat ott, fiacskám? Egy piktor felesége szállítja a krokikat a műhelyemnek, már úgy három esztendeje. Nagyon jóravaló, jóízlésű asszonyka. Látod, kis szívem, ezek a legfrissebb stilruha-terveink, az a zöld egy Raquel, a nagyvirágos egy Szuzuki és az a negyedik egy Cyclamen noir. Ezen például, meg a Raquelen alig van valami munka, nézd babácskám, a legegyszerübb vonalak, csupa könnyűség, egy-egy lehellet…

Valentine visszavette volt a mappát az ölébe, szégyenlősen csukta be s kezdte megkötni a bokrait.

– Édes Otti néni… úgy szeretnék én is ezen a világon csinálni valamit… hogy érezzem, hogy én is érek itt valamit… hacsak annyit, mint egy szakaszjegy…

– Oh, te drága babácskám. – Az Otti néni keze leszállott a bokron babráló ujjacskákra.

– Olyan haszontalan, olyan léha az én életem, Otti néni… olyan üres…

– Csak ne bántsd magad, aranyos szívecském. Mingyárt vedd magadra minden bűnét ennek a bolondos világnak. No, Valikám, kis fiam… hogy beszélsz így, evvel a szent, kicsi száddal, hiszen be se vagy ma rúzsozva, no nézd csak!

– Nem, Otti néni, leszoktam. – Alig tud szólni, minden szava után nyelni kell egy keményet. – Fölösleges nekem rúzs meg festék. Ugysem igen járok ki…

A szalon ajtaja nyílik, egy cingár leányka jött be, a karjára ragadt dobozba bele lehetne dugni hat darabot, ilyen hitvány gyerekből. A harisnyáján öt-hat helyen észreveszi Valentine azonnal a sietős, hosszú varrásokat. A gyerek arra hajolt egy suttogó kezétcsókolom-mal, megy hátra, befelé. Az első ajtón, amelyet kinyitott, belátni a soktükrös, sokfüggönyös próbaterembe, a második ajtón belátni a villanysütött műhelybe. A hosszú asztal mellett két sor nagy leány s dolgoznak, némán; pillanatra mintha ájtatos apácák ülnének ott lehajtott fővel.

Valentine utánanéz még az eltűnt leánykának:

– Milyen sovány volt ez a gyerek, Otti néni. Tanuló leányka, persze.

– Igen, babácskám. Hirtelen talált nőni, tudod. Majd megkapja a kicsike is a formáját.

Valentine mintha valami merengeni valót fedezne föl a lelkében:

– Mennyi lehet az ilyen kis leány fizetése?

Otti néni mosolyog és tanítja Valentine-t, a kezét szelíden cirógatva:

– Fizetést még nem kaphat, babácskám; csak jövőre, ha felszabadult. Most a villamospénzt kapja a gyerek, meg hát persze a borravalókat…

– Persze, borravalókat… – most köszön ki az ablakból az első két könnycsepp.

– Szenvedsz, látod, szegény angyalka… – s Otti néni rögtön odaveszi a karjába s ringatja a Valentine fejét, mintha szépen el akarná altatni, most éppen ebéd előtt.

Valentine nem akar sírni világért sem, beszél inkább, mesél, erőlködve, még bele-bele is próbál nevetni picit:

– Tudja, Otti néni, olyan buta kis dolgok történnek az emberrel. Múlt héten lent jártam így déltájban a házunk előtt. Ott tolja fel az utcába a gyerekkocsit egy olyan kékfőkötős dada. Az a baba, mikor odanéztem, úgy rám mosolygott. Édes csöppség! Odamegyek a kis kocsijához, a dada még szépen visszabiccen nekem a fejével és meg is áll… a gyönyörű kis baba mosolyog, mosolyog, nem tudom, mintha csak ráismerne az emberre… csakúgy lubickol a szív az emberben… és hát csucsorítok a picinek és úgy teszek c, c, c… az a bűbájos kicsi jószág felkacag rám a két cukros fogával, meg a nagy pufók szemeivel és aztán ha! ha! csak úgy repked a két kacsójával hozzám. Meg kell enni ugy-e? És hát kérem, Otti néni, az a dada valósággal eltolt onnan a karjával, mikor hajoltam a pici szentemet megpuszilni. Bitte, bitte, es ist nicht erlaubt, das Kind zu küssen!

– Oh, szegény szívecském.

– És hozzá németül, drága Otti néni… valami olyan rútnak és oly idegennek éreztem ott magamat. Nyikorgott az a kis vaskocsi, azt hittem, elalélok a fájdalomtól… egész nap kedvem lett volna meghalni… és azóta is…

– No, no, no! – Otti néni adott egy gyöngéd puszit a Valentine nedves orcájára s aztán szigorúan megpacskolta a kacsóját a mappa fölött:

– Ilyen csúnyát, kis fiam, nem szabad a Kovách-szalonban beszélni… – Nevetett Otti néni, Valentine helyett. – Meg ne halljam, kis cicám, még egyszer ezt a szót erről a bimbó szácskádról…

S amint Valentine fölállott, szipogva s egy mosollyal fáradozva, Otti néni két kezébe fogta a boldogtalan arcot. Vidor hanggal, s emellett energiával, szinte férfiasan beszélt Valentine-hez:

– Azt akartam mondani, kis babám, nagyon örülök a derék ötletednek. Roppant dicséretes, fiam. Tehetséged is van, Valikám, határozottan. Fogadom, hogy hamar lesz eredményünk, csak abba ne hagyd, amit megpróbáltál. Gyere el hozzám, kis szívem, gyere egypárszor, mikor csak kedved lesz, majd instruállak kicsit.

– Köszönöm, édes Otti néni.

– Dolgozni nagyon szép… hidd el nekem, babácskám.

Valentine lenéz a mappájára, az utolsó bokrot kötözi:

– Hiszem. Jó lehet az embernek…

Békász György megint más országot fedezett föl, új dsungellel ismerkedik: az ember magányával.

Egyedül van ő éjszaka is, a banda közt, amelyet Csete Pipi a nyakára szabadított, a Maki-féle puszipajtások közt, akiknek valójában még a keresztnevüket se tudja, a potyázó nyári színészek közt, ifjú szerkesztő urak közt (kik sohasem a szerkesztésről meg az ország sorsáról beszélnek, csak szabóról, suszterről, cigarettekről, kártyás urakról, forgalomban lévő kisebbrangú s rendfokozat nélküli művésznőkről). György engedelmesen fuvarozza a bandát budai korcsmába, szigetre, ligetbe, egyik táncpavillonból a másikba, gavalléroskodik a fiúkkal késő hajnalig, örül, hogy pusztul az idő, de alig-alig hallja a beszélésüket, mintha csak vatta volna mind a két fülében… nappal is, amikor aztán ez a társasága sincsen (mert a legények alszanak vagy egyéb érdekeik és mulatságaik közt cirkulálnak) s kiszáll cél nélkül a járdára vagy a kocsiját fordítja jobbra-balra, szokatlan utcákba, kieső kerületekben, nappal is mindig olyan nagy csendet sejt a városon, mint télen, mikor az első komoly havazás után úgy meghalkul a villamos, meg a kocsizörej és a járdák népe valami meglepő bágyadtságban, ámulatban látszik közlekedni. Györgynek a tekintete meg-megragadt pince-műhelyek fölé mázolt fakó neveken, nyitott ablakú mezzaninokon lámpa mellett, púpos tartással ülő szabó-segédeken, beteges arcú, vén embereken, akik az emeleteken lenézegetnek az ablakból, kofa-állomások züllött gyümölcsein, szegénysorsú, fonnyatag virágain, öreg asszonyokon, meg kicsi lányokon, akik valami ismeretlen rémülettel futnak a falak alatt, a délutáni kiadásokkal, úgy híresztelve a lapcímeket, mintha segítségért sikoltoznának… meg vakokat vett észre lépten-nyomon, akik magukra hagyatva, tapogatóznak a balkézzel előre a levegőbe, meg sántát, sántát, sántát látott, akik ezeket az erőszakos nyomorék lépéseket gyakorolják itt az ember előtt, egy életen keresztül (néha két sánta úgy megnézi egymást, mikor szembe jönnek), meg elkapták a György szemét a sarkon a féllábú cipősubickolók, meg azok a selejtes alakok, akik a falhoz támaszkodva, meg a járda szélén agitálva, rázzák a bajuszkötőt vagy a cipőzsinórt a gondjaikba lógatott fejek elé. S azok az ütődött emberek az utca népe közt, akik magányosan gesztálnak és hadarnak az orruk alatt valamit, amire már nem kíváncsiak a bolondok házának a doktorai… oh, e rendhagyó boldogtalanokért, meg minden égéses képű, varrott nyakú szegény emberért, meg szegény asszonyért, meg mind az ismeretlen, véletlen valakikért, akiknek pillantása odafutott az ember szemébe, olyan bánatot, olyan felelősséget érez az ember hirtelen. Mintha titkolnánk ezek előtt a nevünket, mintha bujkálnánk előlük a magunk takarosabb életével, s mintha haragot tartanánk a szerencsétlenekkel, hogy elnézünk róluk és soha, soha meg nem állunk megérinteni a kabátjuk ujját, szólani hozzájuk, egy szót odaadni nékik, a mellünk mélységéből. A szívünk, mint a dadogó, örökösen döcögtet valami hangot, valami igét, amit egy életen át nem sikerül meglelni. Van-e jogunk itt a földön, ezek közt a riadt nyomorultak közt, remélni, sóvárogni, álmodozni, célt és boldogságot keresgélni magunknak, még csak egészségesen lélegzeni is, vajjon?

A nőktől, a könnyed, szellős, varázsos nyári nőktől, fehérben, rózsaszínben, tengerzöldben, a tündéri fehér cipellőikben, azoktól sem akar ez a gyászos ember felüdülni. Mintha nem látná, vagy nem fogná fel a szépségüket, oly közönnyel nézegeti, hogy szöknek fel, megfeszülő karcsú lábszárukkal a villamosokra, hogy hullámoznak el a járdákon, mohó, titkos kis thémáikkal, hogy özönlenek le a szigetre, mint egy virágfolyam, azon a fia-Margithídon, meg milyen csodálatos, bájos képet adnak a cukrászatok babéros terraszán, az összemosódó színeikkel, viruló kalapocskáik alatt, mintha óriási arrangement pompázna ott, vagy andalító ünnepi felhő ereszkedett volna le ide az épületek tövébe. Itt-ott meg találja nézni egy szép leány (vagy asszony? nem lehet ebben a kislányszoknyás nőtengerben disztingválni), megnézi az unott, csontos, barnaképű urat a kormánynál és utána is fordítja a járdáról a fejét pillanatra, vagy ha gyalog van György, fölvetődnek rá szép szemek, gusztussal, önkéntelen… de neki mind e szép és csinos és üde, fiatal nő mintha báb volna, vagy kép, semmi meglepetést, semmi hangulatot nem okoz a tétova figyelgető sétálónak. Azt érzi ez a György, hogy ez a sok-sok példány mind csak utánzat, mind nem az az egy édességes, boldogságos másik, aki a szívünket hozta a teste csodálatos szekrényében a földre. De hát vajjon mért kell ezt ilyen megrögzötten érezni néki, hogy ez a többi mind hideg és üres és fölösleges? Nem kerülhetett az a szív, mint a vándorserleg, hirtelen egy másik női kebelbe? Ha bekötött szemmel indulna e tündérsereg közé s a kezét kinyujtaná, s az elsőt vonná magához, amelyiknek a karját érintette… hiszen Valentine-t is oly véletlenül, oly váratlanul találta az útjában. Se király, se kormányzó nem mutat alá az alattvalók milliói közé, hogy: te ifjú, neked ezt a kisasszonyt szemeltük ki, meg te: hajadon, neked emezt a legényt javasolja a mi bölcseségünk, amely a ti boldogságtok felett töprenkedett. Sem az égből nem akar zengő hirdetés hallatszani a földre, hogy a legmagasabb Érzés és Törődés a sejtelmetlen halandó fiatalságból ezt amahhoz és amazt ehhez utasítja, név és személy szerint. Hátha az első volt tévedés és a második lenne az örökre szóló boldogság. Hátha mindegy is, melyik, hátha babona, majomhit az, hogy keresni, válogatni kell azt a másik szivet, összemérni a miénkkel, mint egyik kész cipő talpát a másiknak a talpával; hátha mind egy tészta, mind egy sütet ez a végtelen sok Évája a földi paradicsomnak, akár az egy pékségből kihordott kiflik, csak fel kellene nézni s egy bájos, kedves, fiatal leányalak után elindulni megint, igen, csak ki kéne már lábalni egyszer ebből a letörtségből, ebből a tehetetlen epekedésből, búbánatból. Csakhogy éppen ez a bódult kín, ez a valószínűtlen hiányérzet, ez a hiú visszavárás, mely gyöngít, mint a betegség, ez nem engedi Györgyöt talpraállani… ez a fájdalom, ami most vendégeskedik a lelkében, mintha húga volna annak a régi fájdalomnak, ami Györgyöt foglyul ejtette tizennyolc esztendős korában mikor az édesapja hirtelen meghalt, éppen a György érettségije után. Hát mégis olyan mélységes mélyre tudott az a fehér kezecske nyúlni, az élete gyökereit felszaggatni? Az apánkkal, meg az anyánkkal is véletlenül kerültünk volna össze? Hiszen mi nem választottuk meg őket előre az emberiségből, csakugyan s a szülők sem ismerték azt a gyermeket, akinek a világrajöttéért sóvárogtak. Ha nem ez az én, hanem egy tőlem elütő természet, más ész, más felfogás, egész más lélek volnék, ha valami más forma foszlány szállott volna ide akkor a Végtelen titkos ködeiből, hát azt a másikat is éppen úgy elfogadták volna gyermekük gyanánt, mint engemet. Mi hát az, ami olyan élet-halál-közösség gyermek és szüleje közt, micsoda eszméletzavaró rémület az, amit akkor érzünk, mikor az édesapánkat eltemetik: mintha a tulajdon érzékeny testünket és a tulajdon drága szemünk világát ásnák el a sötét föld alá. A kedves megszokás sérelme volna csak, gyöngeség, önzés? Megtámadtatva sejtjük talán magunkat elbizakodott biztonságunkban, hisz mi itt akarunk maradni, mindörökre, akár egyedül a kihalt földgolyón. Ne bántsatok kétségek és kérdések, oh istenem, nem lát az ember, a lét homályain keresztülnézni nem is elég a Nap világítása nekünk s lám, olyan gyönge szemet is kaptunk, csak ezt a megnyugtató köröcskét csináljuk a szemünkkel a végtelenből.

Úgy hiányzik Györgynek az a másik megismert lény, mintha a szó született értelmében a hozzátartozója lett volna… néha affélét érez, mintha hűdött volna a jobb oldala, mert annyit oda volt simulva, ragadva Valentine, mikor karonfogva sétálgattak a budai kertben, a Bürü kiséretében tett budakörnyéki kirándulásaikon, az erdei, mezei sétákon, meg Velencében… megesett, hogy hátrapillantott azért egy elosonó leány után, egy illat, egy hang, egy kalapforma rántotta hátra a fejét, meglepően, megdöbbentően; aztán lehajtott fejjel ment tovább, figyelve, hogy nyugosznak el lassankint a szíve vad lökései. S aztán előfordult, némely óráján, hogy meg is állott így hátranézés után, ott ragadt a szeme egy-egy szerelmes páron, amelyik távolodott, sietve, mintha boldog virágos kapu felé igyekeznének; vagy odameredt egy közeledő párra néha, fiura, leányra, kik lankadtan, elfogulva jöttek egymás mellett, mintha nehéz, fojtott zenét hallgatnának útjukban. Hivatal után vár ott egy leány a köruti sarkon, fiú jön, előre emeli a kalapot, a leány a kezét kapja fel, elébe lép, azután a karjába illeszkedik és odaszorul a vállával hozzá, felnézve az igénytelen fiatalember szájára, mintha világmegváltó eszméket hallgatna s úgy megy rézsútosan, szinte viteti magát, súlytalan, öntudatlan. (Szegény György is a minap karonfogta Pipit a korzón, oly rosszul esett már ott neki lógázni a jobbkarját.) A cukrászatok előtt is annyian vannak letelepedve kis asztalnál, ketten, kettesben… meg az uttesten is elpuffog szemtelenül minden öt percben egy autódaxli, a kosárban nyakig bele van süppedve egy női apróság, kipirosított fejecskéjét üdén mutogatva, mint a hónapos retek. Hallotta György a németektől, hogy náluk ezt a járművet Brautomobilnak nevezték el… óh, milyen szívfájdalom ezt is annyit észrevenni.

Máskor meg éppen olyanokat vesz észre, mélabús kóborlásaiban, akik egyedül járnak az alkonyat szerelmes mennyezete alatt, fiukat, embereket, akik pártalanok, elhagyatottak. Akik a bezárt Nemzeti előtt azon a flaszteros tisztáson ácsorognak, ábrándos kis nyakkendőcsokraikkal, pálcikájukkal, nézelődve, merengve, mintha valami tündéri megoldásra várakoznának itt; meg akik a kávéházi terraszon ott ülnek a megmelegedett két pohár vizük előtt, ki-kinézve egy kellemesebb nőalakra abból a vígasztalan ujságból; meg azokat a sapkás fiatalokat, akik ott nyújtogatják a nyakukat a kiadóhivatal előtt, ahol a prágai meg a barcelonai football-eredményeket kiragasztják, meg a hátratett kezekkel sétáló, hervadtképű, örömtelen öltözetü magános embereket, akik egyszer-másszor oly ámulva emelik fel a fejüket egy ragyogó, nevető, délceg szép hölgy elé… valami testvéri hajlamot érez György, a megesett szívével, összeédesgetni mindezt a szótlan, magános alakot, hogy menjünk együtt, ahogy az árvaházi fiuk szoktak… És aztán este is, mikor egyszer-egyszer elszánta magát egyedül vacsorázni valamelyik csöndes vendéglőben, olyan részvéttel, olyan rokonérzéssel nézegetett át észrevétlen a magukban gondolkozva üldögélő urakhoz, akik a megrendelt fogást várják vagy az égő szivart figyelgetik a vacsora után és oly hosszadalmasakat köhögnek néha… egy idős úrtól volt a legmélyebben meghatva, ki valami feketetáblájú könyvet olvasgatott magában az étterem sarkában, késő este… mért nem lehet az ilyen magukra maradt lelkekhez közeledni az embernek, leülni szépen melléjük, beszélgetni, habozás és zavar nélkül, úgy mint a hajón szokták a világok idegenjei. Lehet, hogy egy második életben majd az ember szót fogad a tiszta ösztöneinek és helyrehozza mind a durva mulasztásokat, amiket most elkövet.

Volt egynéhány olyan napja Györgynek, mikor az utcára jönni se volt semmi kedve; jobban esett az egész délutánját odafent a szobája csöndjében eltölteni. (Éjjel nagyon szomorú percei voltak, míg el nem aludt: az árvaságot soha sehol olyan gyötrelmesen nem érezni, mint a hotelszobában, a legkrisztustalanabb némaságban, amit csak a halk liftnyöszörgések, rejtelmes járások és kattogások zavarnak, meg a szomszéd szobából áthallatszó névtelen köhögés.) Volt egy új studiuma Györgynek, amelynek ezeket a délutánjait szentelte: mit gondolnak? Kérem a tánc dicső tudományát nyeli magába a mérnök úr, aki rendesen trigonometriával és magasabb arithmetikával szokott mulatni. A hallnak az ujságos fülkéjében fölfedezte a Tánc című folyóiratot, másnap meghozatta visszamenőleg az egész évfolyamát; azután egy nehéz albumot hozott haza a Váci-utcai könyvesboltból, amelynek a Tánc története a címe… s minden tárcát és vasárnapi csevegést elolvasott odalent a Hungária kávéházában, ha látta, hogy a táncról mesélnek neki benne. Hát már beröpködte a képzelet szárnyain a legkülönbözőbb világokat és századokat, értesült felőle, hogy a tánc együtt született meg az emberiséggel, vagy talán még hamarabb; megolvasta, hogy az operák a balletből erednek s a ballet az ókori vallásos szertartások hajtása, hogy az éneket, az imádságot a tánc előzte meg a szentelt helyeken, sőt megelőzte a trubadurok, igricek és samánok, a Homérok és Hafizok malasztos, magasztos és mézes versét, mert a csaták fordulatait és a szerelmes hódolat hajlékonyságait nem harsogó s nem lágyan zengő igékkel, hanem gyengéd és szenvedélyes illegéssel-billegéssel, azaz vad és ijedelmes és ádáz és ujjongó remegéssel és taglejtésekkel és ugrándozással híresztelték, illetőleg fejezték ki. Sőt megtudta, hogy a legősibb diplomáciai nyelvet is a tánc képviselte, lévén a követek kiképezett táncosok, akik mimikával és gesztálással tárgyaltak a másnyelvű emberevő fejedelemmel, ha békét, vagy ha háborút kellett azokkal kötni. S kitudódott a György sürgős olvasmányaiból, hogy a megváltó boldog zene is az édesanyját tisztelheti a táncban, mivelhogy a legelső vad népek fiai, hadba való menetelésük alatt rithmikus lépésekkel tartották a tér- meg a távközt a soraikban és aztán a gyorsabb, vagy a lassabb menetet, meg a megállást, meg a szaladást a csapat szélén haladó pucér leventék a combjaikra való csattantásokkal dirigálták; az a hely persze sajogni kezdett egynéhány kilométer után, egy élelmes harcos aztán erős bőrt kötözött oda magának és azt csapkodta kedélyesen, huncútul kacsintgatva a többi szárnytisztes felé… így született a dob… Meg aztán felidézték az olvasmányok a dervisek örjöngő táncait, a babonás indiai táncorgiákat, az indiánok haditáncait, a pestisek és éhinségek s minden fajta katasztrófák utáni táncos mániáját népeknek, nemzeteknek; igaz, a tánc betegség is az emberiségben, hiszen minden kórháznak van vitustáncosa… hanem boldogság és egészség is a tánc a világon, az albumban ott az a sok elragadó kép a bájos, ünnepélyes, poétikus mult és régmult táncokról… s aztán annyi szépségét, nüanszát tárgyalják ezek a tanulmányok és csevegések a mai táncoknak is… élvezheti is mindezt, aki ért hozzá.

S György lelki s testi szemei előtt és folyton magyarázta a Természet a magáét: táncol a föld népe mindig és mindenütt, táncos lejtéssel szokták kört járva a gabonájukat csépelni a szumatrai bennszülöttek, énekelve; bokázik a pityókos ember a szekérúton hazafelé s megrántja a derekát, összeveri a bokáját, megüti a tarkóját a magyar a vásárban a lacikonyha előtt, jókedvében, már csak a piros kolbász sistergésére is… táncolnak a kis gyerekek maguktól, s táncol a hab a Dunán, a láng a tűzön, a füst a levegőben, a virág a szélben, a csillag a felhőben, a ló a lovas alatt, a kecske a gyepen, a kígyó az orfeumban, az elefánt a cirkuszban, a szitakötő, a szúnyog, az esti pille, mind táncolni próbál; még a tücsök a mezőben, az is rajba gyűlik a megsült fű felett hopszasszázni… táncot jár a darumadár, s táncolni gondol mind a veréb, mikor úgy ugrándoz, a szárnyát emelinti s kapkodja a fejét az ágon, meg mind a fecske, mikor andalogva keringet és feljebb-lejebb ingadoz és repes a szárnyaival… szegényke talán sohase is repülne, csak jobban tudna táncolni, mint repülni!

Hát csak az egy Valentine ne táncolna ezen a világon?

Békász György úr után tudakozódnak odalent a hallban. Ki az?

Poóy Pál úr őméltósága.

György megint el akart aludni; most jött be a fürdőszobából s visszafeküdt, még egyet szunnyadni. Reggel vetődött haza, hét órakor. Most déli félegy. Poóy Palya keresi… hacsak nem álmodik!

– Azonnal, mondják meg kérem őméltóságának, legyen kegyes öt percre a hallban helyet foglalni.

És letette vakon a hallgatót. Az odaesett a készülék mellé, az éjjeli szekrényen.

Istenem, Palya… mi ez? György, míg öltözködött, oly rohamosan, mint a tűzoltó, joformán gondolkozni se tudott a feje el nem oszlott gőzétől (két üveg franciát nyelt egymaga az éjjel), meg a szíve verésétől. (Úgy rázkódott a melle, mint a rosta.) Valami vésztrombita hasított az agyán keresztül. A válásról lesz szó! Állok elébe! Majd meglássuk, mit akar, hogy kezdi; milyen fagyos lesz ez a jólnevelt úr, vagy micsoda kíméletlen hangot vesz elő s miféle brutális szemrehányásokkal mer majd rátámadni. Egy esengő csengés visszhangzik valahonnét a György ködös lelkében, mintha a sötét vizen valami parti fény cikázna végig… de az elszántsága, a hidegvére, biztonsága erősödik, míg a gallérját gombolja, s a nyakkendőt szilárd ujjakkal sürgősen megköti. Szüksége lesz minden energiájára, fölényére.

– Szervusz, Gyuri! – Palya fidélis vállonlegyintéssel otthagyott nevetve egy másik gabardinos urat és siet György felé vidáman, mind a két kezét nyujtva neki: – Nohát kérlek, téged is elég régen nem láttalak. – A legfrissebb reggeli kedvvel nevet a szemébe s rázza meg a két kezét, azután a két karján szorít egyet barátságosan. – Hogy vagy, barátom? Nem zavartalak, kérlek?

– Köszönöm, dehogy, bocsánat… – György sehogyse tud hangot, szót, frázist találni. Igyekszik szembenézni Palyával és valami elfogadható arcot csinálni.

– Hallottam félfüllel, pajtás, hogy Pesten vagy, erre voltam, gondoltam, megnézem már ezt a gyereket…

– Igenis… bocsánatot akartam kérni, hogy nem fogadtam azonnal… és hogy itt a hallban… tudniillik két svájci úr volt fenn nálam, akikkel valami találmányom dolgában tárgyalok.

Füllentett, tudjuk, a mi zavarba jött barátunk.

– Áh? Svájc? Gratulálok, Gyurikám. Fényes! Hát találmányaid is vannak?

György nem is akarta a találmányait említeni Csak a lump fölkelést akarta fedezni s mint a megszeppent diák, az első kifogással rukkolt ki, ami eszébe jutott.

– Igen… (folyton vergődött, hogy a Palya címzését kikerülje. Mit mondjon: Palya papa? Azt többé nem lehet… vagy kedves bátyám? Uram? Méltóságod? Nem tudja, mit kezdjen evvel a jókedvű emberrel.) Igen… tudniillik két találmányon is dolgozom… az egyik a rotor-hajók hydrodynamikai elveinek a repülőtechnikára való átvitele volna…

– Értem, sejtem! Kolosszális, kérlek. És a másik? Roppant érdekel. Üljünk le talán ide, Gyurikám. Sohse beszéltél nekünk erről a dologról.

– Köszönöm… Nem akartam eddig előhozakodni vele… még ma sincsenek a terveim teljesen kidolgozva…

– Az nem tesz semmit, fiam, fontos az idea, az pedig brilliáns. Szóval a másik?

– A másik, hát a másik… kicsit unalmas így hallani…

– Dehogy, dehogy, sőt, Gyurikám. Ezek az ügyek engem, kérlek, mindig a legbehatóbban foglalkoztattak.

– Igen, hát az a világür magasrezgésű elektromos hullámainak a transzformálására vonatkozik… tudniillik mint gépész- és elektromérnök, érdeklődöm…

– Én is, édes fiam, a legnagyobb mértékben. Kérdés, mi a célod azzal a transzformálással? Gyujts rá, Gyuri fiam. Kicsit meghúzott ez a kánikula. Nem vagy beteg?

– Oh nem, kisztihand. De… az egész valami szerény szakmabeli kísérlet, vagyis magasfeszültségű árammá gondolom transzformálni… praktikus célja van, olcsóbb áramtermelés…

– Ez az! Benne vagyok! Meg fogjuk csinálni, fiam. Ezt nevezed szerény kísérletnek, barátom, ez zseniális! Korszakalkotó, kérlek! Hozz össze azokkal a svájciakkal, majd én képviselem az érdekeidet, kérlek.

György lesüti a szemét. A svájciak kényelmetlenek neki. Nem is a találmányain járnak most az ő heves gondolatai. Fölveti a fejét, nincs már türelme, el kell kezdeni valahogy ezt a témát. Mélyet szippant a cigarettjén, azzal vesz egy szíverősítő lélegzetet. Mosolyogni is sikerül, amint halkabban megszólal:

– Mintha valami fontosabb kérdést kellene tisztáznunk először, ugyebár… kérem.

Palya odacsillog a György szemébe, kicsit ráz a fején, nevetős arccal, az ujjával összekötőjelet ránt a maga, meg a György melle közt:

– Már mint mi kettőnknek, kérlek? Engedj meg, édes Gyurikám, nem üthetem bele az orromat két embernek a legszorosabban vett magánügyébe.

Kínos. Úgy tesz, mintha nem is érintené a dolog. Az apa. Hát akkor miért jött? Vagy micsoda érdeke lehet a másik felet itt zavarba hozni s dadogásra kényszeríteni.

– Mégis, hiszen arról van szó, nemde, kérem, hogy a dolgot dülőre juttassuk?

Palya bólint, kedvesen, a kezét a György térdére teszi:

– Nagyon helyes, hát juttassátok is, kérlek, dülőre, ha már egyszer dülőre kell juttatni.

Mit csináljak már veled? György kettőt is szippant és a füstjét gondosan elzavarja a Palya orra elől, míg egy újabb mondatot össze tud kovácsolni:

– Gondolom, ilyen esetben tisztázni kell egyes kérdéseket, mindenesetre.

– Mindenesetre, édes fiam. – Palyának a hangja csupa gyöngédség, csupa előzékenység. – Föltétlenül kívánatos, kérlek, hogy ha tisztázni való kérdéseitek vannak, hát azokat tisztázzátok. Mindenesetre kérlek.

– Mindenesetre… mert azt óhajtom…

Nem tudja hirtelen folytatni. Oh, hiszen ha ki lehetne most nyögni, hogy mit óhajt…

Palya annál folyamatosabban tud perorálni:

– Magam is, édes Gyurikám, hidd el szívből óhajtom, hogy minden kérdéseteket tisztázzátok és hát a legtökéletesebben rendbe tudjatok jönni a dolgotokkal.

És Palya a lift felé kapja a fejét; elegáns asszony lépett ki a villanyfényes ketrecből. Palya utána köhintett komolyan és összevont szemöldökkel kíséri a hölgy alakját a kapuig.