UZONI MARGIT

REGÉNY

FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA

IRTA

BENEDEK ELEK

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST, 1908

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 10.

Minden jogot fenntartunk.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

ELSŐ FEJEZET. Margit levele az íróhoz.

Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam, mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy könyvem utolsó oldalára írom: vége. Igen, vége. A könyv betelt s annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem… Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom, tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin tanulságos életének megírásával.

Igaz híve: Uzoni Margit.

MÁSODIK FEJEZET. Az író az olvasónak.

Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény. Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság! Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét, de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.

HARMADIK FEJEZET. Margit búcsúzik a gyermekkortól.

… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat. Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam.

– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival simogatta arcomat, fejemet.

– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó apám, hogy gondolhatsz ilyet!

Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám, ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.

Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta édes anyámnak:

– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől remélhetünk…

Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el eszméletemet.

– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros, mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit becézzek?

Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét, ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.

Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek, csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról nem dobták bele.

– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara, esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett.

Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták: ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben, formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam, bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást: kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős, egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja az egész házat?

Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az asztal körül sétálgatott velem.

– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok, mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike, összelapulnál? Mi?

A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy két leánya közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül. Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak…

Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc, melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik. Alig hallhatóan rebegte:

– Fázom. Vezessetek be.

Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba!

… Akkor éjjel meghalt az édes apám.

S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól. Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó pillangót…

A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék, becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat, könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték édes anyámat:

– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk. Itt megmaradhatnak békében.

De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő falujába, az ő parókhiájára.

– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!

– Hát legalább Margitot adjátok nekem!

Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna rabolni.

– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez megy.

Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.

Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám. Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól, főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy. Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?

– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk szállást. Velünk lesz az Isten.

Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum! Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé, hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat, virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám, nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves falusi idilleknek vége, vége!

… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival? Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja, mit hoz a jövő?

Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad. És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet, bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám, miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba?

– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz…

NEGYEDIK FEJEZET. Gyászra gyász következik.

Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, kevés beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz nyelvü“, szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik Rózában s a hét ördög mellett egy nagy szív. Az emberek viselkedésében a legapróbb félszegség sem kerüli el éles szemét, ki is gúnyolja szemtől-szembe, de annyi kedvességgel, hogy soha még senki sem tudott rá megharagudni. Gyermekészszel csodáltam, hogy ez a két ellentétes természet meg tudta egymást szeretni. Ma már nem csodálom. Dénes alig egypár évvel volt idősebb Rózánál s gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök. Kálvinista pap volt Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján és Uzoni gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor Dénes már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy kölcsönös érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember fordult meg. Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol – úgy látszik – igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. Na – és pompás tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves pajkosságát, de senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza szíve már rég el van jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, hogy az egész világ szeretettel nézi e valóban ideális frigy szövődését. Mintha az egész világ egy érzelemmel vallotta volna: ezek igazán illenek egymáshoz. Éppen azért, mert az egyik nagyon eleven, a másik nagyon csöndes.

Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál először megjelent. Akkor már – mint később kiderült – szerette Ágnest. Egy fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, hol Ágnes népdalokat énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, lágyan csengő, szívhez szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos Balázs szívét. Ez hozta el őt a mi házunkhoz. Róza már az első negyedórában tisztában volt a tiszteletes úrral. Dénessel együtt jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna. Magas, karcsú alak mind a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság s a természetökben is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint Dénes. Szelid lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis, mint Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje, aprójára kikérdezte a tiszteletes urat.

– Szép-e a kertje?

– Elég szép. Persze egy kissé gyomos.

– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz…

– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám.

Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. Közben a paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta szórakozottságból – mind Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony csak a csirkék szárnya meg a háta maradt. Anyám majd elsülyedt szégyelletében, de nem szólhatott. Hanem mikor a vendégek elmentek, alaposan megmosták Róza fejét. Hogy mennyire használt a nagy mosás, kitünt a következő vasárnap. Most már Róza le sem ült az asztalhoz. Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a tálat. És mondá Damokos Balázsnak, elébe tartván a tálat:

– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. Az Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét.

S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot.

Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De végre is egy pillanatnyi kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. Balázs nevetett a legjobb ízűen.

Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a fejmosásban, de hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, az a nyelvén. S nagy szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy vannak családi dolgok, miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De viszont most is jóra vezetett a szókimondása. Damokos Balázs nekibátorodott. Úgy látszik, szívesen látják, ha Rózát alaposan megmosták, amiért elszedte a jobb falatokat. S csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs boldog jegyesek valának.

Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal mondotta:

– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két leányodtól szabadulsz meg!

És nem szünt meg az évődése.

– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az igaz, de mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk csupa tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S ezt nekem köszönhetitek, nekem!

– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki sohasem tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta csacsogásokon úgy a szívéből kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak.

Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám halála.

S jaj, mi következik még ezután!

Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, tetszett az Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott fekszik egy hóborította sírhalom alatt!

Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember volt, kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy csöpp enyhülése szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, erős, szíve tele volt egy szép élet reménységével, ott állott a földi menyország küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje azt!?

Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt ifju lelki üdvösségeért s az én drága Rózám életéért. Dénes a föld alatt, Róza élet és halál közt! Itt ülünk ágya mellett, virrasztva fölötte a hosszu téli éjszakákon: anyám, Ágnes és én.

Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van velünk: Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit.

Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy Rózát elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, kinek a szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!?

Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett Adorján Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már erősen köhögött. Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a nyár s elmúlt a köhögés. Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s Dénest újra előfogták a köhögési rohamok. És sorvadni kezdett megdöbbentő, szivetszaggató gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba szögezte a halálos betegség. És éjjel, késő éjjel, bezörgettek ablakunkon.

– Mi történt?

– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt…

Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására ébredt föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt sem dobhattunk Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja felett…

Imádkozom én is.

– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát!

Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig hallhatóan rebegi:

– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz!

ÖTÖDIK FEJEZET. Uj életre készül Róza is, Margit is.

Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza meggyógyult. A halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi fészkünk fölött, a tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a verőfényes, langymeleg tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a szűk udvarra, melegedni a nap bizsergető sugaraiban. Aztán mint a repülést próbálgató madárfiókák, tovább-tovább röppentünk, azaz hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos májusi napon már ki is jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott sétálgattunk föl s alá a folyó partján, meg-megálltunk s a csendes folyóvíz tükrébe mélázva merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e pillanatban? Azt hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte volna elmondani a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az enyémben is. De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: Örüljetek az életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat azok számára, kiket a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben való hitökben. Az isteni gondviselés rendelései beláthatatlanok s a gyarló ember néha akkor lázad fel ellene, mikor valóképpen a legnagyobb jóban részelteté.

Hosszu hallgatás után Róza megszólalt:

– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben?

– Tudom.

Róza meglepődve nézett reám.

– Tudod?

– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad ifju, aki elfeledtesse az ő emlékét.

– Tovább, tovább.

– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás után kell látnod. Ez fő a te fejedben.

Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta.

– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, valami foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy megtanultam a szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én is, kezdetben mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk Johanka nénihez adott tanulásba! Irígyeltük a volt iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött görnyedeztünk, a sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is nézett talán… Mit kezdenénk most e tudományom nélkül?

– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én.

– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a szabóskodás.

– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő leszek.

– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged maga mellől?

– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények vagyunk. Annak a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. Apránként elfogy s akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha!

– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. Eltartalak téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is.

Mondtam én:

– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis jövedelme. Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, magadnak dolgozod. De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha aztán megszerzed te is, megszerzem én is: legyen minden darab kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e, te sem? Meglásd, mily édes lesz majd minden falat. Mi szereztük! És nem kérdezzük: melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi kell még?

Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, hogy Róza meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó természete. Most először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az én bölcselkedésemre, kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni szokott beszélni, ki maga is özvegy papné volt:

– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. Ily bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás tövises útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva…

Itt megakadt Róza.

– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy feltámadni láttam újra a régi Rózát.

– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, mint valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg álmodban s az szózatolt: leányom, ne törődj testednek gyöngeségével, a fő, hogy erős a lelked s nagy te benned a tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd hazádnak jövendő nemzedékét. S ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a síp, neked adom s fújj bele. Én ott leszek melletted!

Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly kedves, aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott jó szivének melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én tervemnek, valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit eddig titkoltam anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is az én tervemről Mózsi bácsival.

Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? Mózsi bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi rokonság is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg kedélyü, barátainak bánatában, örömében résztvevő, érettök minden áldozatra kész; inkább kálvinista papot mutat a megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az egész városnak Mózsi bácsija ő.

Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta azt is, hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő maga visz el a tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek vegyenek föl. A saját leányát is viszi, de… Majd megírom később, mit jelentenek e gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, hogy sétánkból haza térve, nálunk találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban; szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha nem lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, megbecsülhetetlen kincs az a diploma.

– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám.

– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak úgy ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes anyámat.

Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta nekem, miközben a szokottnál melegebben ölelt meg:

– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád ellen?

– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek terhedre sokáig…

– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is elviszem, az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – de…

Mondta Róza szomoru mosolygással:

– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán csak nem hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt maradunk, amíg élünk, úgy-e, édes anyám?

Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. Összenéztek s láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant meg.

Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… Hiszen majd meglátjuk…

Vette a kalapját és búcsúzott.

S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk a kis szobában. Aztán egyszerre mind a hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes zokogásban tört ki mind az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig félve rejtegettünk.

Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben Isten részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem hallva, kisírhattuk magunkat.

Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, ágyamhoz jött s végtelen szeretettel simogatta meg arcomat.

– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. Álmodj szépet… Jó éjszakát.

HATODIK FEJEZET. Az első lépés.

Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon szűk mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak mögött; szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még édes anyám, testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, merre szalad ez a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más irányba? Mintha mindent elfeledtem volna, amit eddig tanultam. Önkéntelen suttogtam: merre szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj meg egy pillanatra, hadd üzenek édes anyámnak, aki most könnyeit hullatja érettem; Rózának, ki varrógépje fölé hajolva űzi bús emlékeit, de hiába űzi: lelke ott imbolyog a temetőkertben; Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a papi kertben talán épp szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt: Istenem, ha most egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak, kitől el sem búcsúzhatám.

Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem szeret. Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam gyöngéd szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy itt vagyok. Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki felbuzdulással: tanítónő leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél összeomlik az én tündérváram, ha Janka néni jóságos szíve meg nem esik rajtam.

Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra vitt. Egész úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem félt engem…

– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt ki ajkán a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult Ellához, a leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: untauglich! Csak aztán a tanárok ne mondják!

Mondtam én:

– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól…

Mózsi bácsi közbe vágott:

– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. Igaz-e?

– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat!

– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. Aludjatok.

Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella csakhamar el is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas színben léptem át reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a folyosókon csak úgy hullámzott a sok serdülő leányka. Ott álldogáltak a szülők, bácsik, a nénik, valamennyi szorongó arccal. Negyven leányra van hely s több jelentkezett száznál. Ez mind tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a legtöbb kényszerűségből. Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár sohasem látták egymást. Irígykedve néznek azokra a leánykákra, kik előbbkelő pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha tizenkettőről mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, hogy az ő nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a miniszteré s az ő leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a többié nem is.

Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló csoportok előtt, hallottam a megjegyzéseket.

– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő.

– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne ide.

Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem mertem körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás képü leányok álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette az izgalom. Máig sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. Ösztönszerüen csókoltam kezet s aztán, érezve, hogy egy puha kéz megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem tekintetemet. Végtelen jóság mosolygott reám egy kedves szempárból; éreztem, hogy gyönge pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség áradt szét minden tagomban.

– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg hangja.

– Az akarok lenni.

– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem bánom, ha az én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt vegyék föl, nagyságos asszonyom.

Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám mosolyra derült a szokatlan szavak hallatára.

– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt, tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi vizsgát, rajta leszek, hogy mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek a vizsgától? – fordult hozzánk.

– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten.

E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett be.

– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s az én arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy hideg kéz letörülte volna.

– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – kérdezte a doktor.

– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva Janka néni, de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám lépett, gyöngéden megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a nyárfalevél. – Na, na, ne féljen, kicsikém, nem eszi meg a doktor bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön jó ember? – fordult a doktor felé s olyan pillantással nézett a doktorra, melyben benne volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény gyereket!

Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly rideg, minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s bátran néztem a szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a gyönge pirosság. A doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: na, mosolyogjon.

Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen elnevettem magamat.

– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. Mondhatnám: szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó étvágya?

Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve mondta: őszinte feleletet várok.

– Mostanában gyönge volt az étvágyam…

Mózsi bácsi közbe vágott:

– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt mostanában.

E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással borultam Mózsi bácsi széles mellére.

– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó doktor is úgy szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A sok leány közt elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony?

– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy buzgalommal törültem a könnyeimet.

– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én melegen ajánlom a kegyelmes úrnak.

– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten Mózsi bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség perzselte arcomat.

– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány! Tauglich!

Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, mily boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az írásbeli, a szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis bátrabban néztem körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy valóságosan ellenséges szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy megjegyzéseket: ezeket már fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. – No, lám, ez a penészvirág. Csak nem akar tanítónő lenni!?

Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, szélesvállu, csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy duzzadott az egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam Ellának: te, jegyezd meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü buta.

– Miről gondolod? – kérdezte Ella.

– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy.

Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. Volt köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen tanító sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók özvegyei, s ezek mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent kérték, hogy támogassa őket.

Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné:

– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A nagyságod leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az enyémet is. Hat gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. Ez a leányka a legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. Ha ő majd tanítónő lesz, nem rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel.

A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint én. Mi csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S hány lehet itt még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem volna szólni Mózsi bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék velem, pártolja a nálamnál szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. Mózsi bácsi elővette a kis könyvét, egymásután jegyezte föl a neveket, mindenkinek juttatott egy-egy jó szót s a refrén ez volt: mindent megteszek, ami tőlem telik.

S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret!

Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A felvételi vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is reméltem. Sőt annál is jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A szegény szülőket, kiket igazán nem hibáztatok, hogy ellenséges szemmel mustráltak, sikerült lefegyvereznem. De ennek a lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe nyilallott a suttogva, halkan felém röppent részvét, szánakozás.

– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! Megeszi a tudomány, mielőtt tanítónő lesz…

Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam az arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes jó apám! Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a Halálhoz! Ime, már el vagyok jegyezve!

Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: rettenetes egy jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz esztendeig. Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés megdöbbentő keveréke morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. Akiket elsősorban terjesztenek föl a miniszternek a vizsgálat sikere és szegénységük, családi körülményeik egybevetése alapján, sírnak örömükben, egymás nyakába borulnak szülők, gyermekek; akiknek gyermeke nincs a szerencsés kiválasztottak között, dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást, igazságtalanságot emlegetnek.

– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak.

– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. Megyek a miniszterhez. Nem hagyom az igazamat!

Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik vigasztalni, csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely volna, fölvennék valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven helyre, – világos, hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, bármennyire fájjon nekik.

– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a szerencsétlenek. – Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az étkezés: tenger pénz szegény embernek s a vége: eredj haza, a leányodat nem veszik föl!

A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot oly komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, ugrálni örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még oly szegény is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat előtt megjegyeztem volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is csalódtam, mert oly szánalmas tudatlanságot árult el szegény, hogy már meg is sajnáltam – amennyire el tudta rejteni a kevés tudását is, épp oly kevéssé tudta elrejteni örömét.

– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte öröm.

Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha diplomával megy férjhez. S hátha éppen abban a faluban nyilnék tanítónői állás s megduplázódnék a jövedelem! A szép terv dugába dőlt, Emilia (ez volt a leány neve) diploma nélkül fog férjhez menni. De férjhez megy!

Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül Emilia az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. Hogy Emilia még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre foly a Szamos; hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek küldene üzenetet a rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző urnak; és hogy ez a szép erős leány itt csontvázzá aszalódnék a titkos kesergésben, míg én jobban már le nem soványodom. Ez ellen tesz is az áldott Janka néni. Külön kosztra fogott s a segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl, folyton diktálja belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a kés mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem – bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes hang:

– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a tányéron. Értette?

A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve nézne rám. Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes apja besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan mind ahány bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag megegyeztek abban: alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. Féljetek tőle. Meglátjátok, ez majd minden csinyünket besúgja.

Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz engem? Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek föl a te becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. Ha látnád, ha csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár?

Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy mindenki megszeressen.

Meg fognak szeretni. Meg.

HETEDIK FEJEZET. Margit ideált talál.

Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi melegséget a társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy belépek valamelyik szobába, hol három-négy leány van együtt, hirtelen másra terelik a beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, mert megzavartam. Hogy miről folyt a beszélgetés, arra igazán nem vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el rólam? Úgy teszek, mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb sarokban meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, hogy egy szó sem jut el a fülemhez.

Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, hol négy osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az ablakmélyedésben olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen a suttogókhoz léptem. Meglepődve, zavartan néztek rám.

– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem?

Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi Magda büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt:

– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk?

– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a szeretetet pedig erőltetni nem lehet.

– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón Sárosi Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a négy leány összenézett s hangosan nevettek.

Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s mondám:

– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: bocsássák meg nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s mielőtt itéletet mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni Margitot.

Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve néztek össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, szép szőke haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott nekem s mondá, amint következik:

– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én vagyok az „elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. S most már azt is megmondom: miért voltunk hozzád hidegek. Kimondtuk rád első látásra, hogy irigy természetü vagy bizonyosan s te leszel az intézet spiónja.

– Én irigy!? És spion!

Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először magát a rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva fordultam a falnak.

Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni lássanak! Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, mindenféle becéző nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen csalódtam ezekben a leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, hogy csupa rideg, kőkemény szívüek, holott olyan puha a szívük, mint a lágy kenyér.

– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem?

– Nem, nem!

– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, ha vannak titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre mondhatok: nem vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya.

Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán kómikusan ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s elvégezvén az orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a szentenciát:

– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek először láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok betegség az oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke hajamhoz ily fekete szemem volna – nem adnám egy csésze habos kávéért, pedig tudjátok, hogy azt végtelenül szeretem!

A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag elfogadták ezt.

– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már magadnak ideált?

– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált?

– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden elsőéves „prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek közül.

– S mire jó ez?

– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy leányt, aki legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: kisasszony, én magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy mindenben kövessem a példáját: tanulásban, magaviseletben, öltözködésben, még a járásban is. Ha búja van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is nevetek. Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, nyugodt lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el imádójának? Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon kísérjem lépteit, mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak jó időben!“

Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt hiszem, ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok.

– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé magamhoz tértem.

– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – vigyázz a szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt megmelegedhetnél köztünk. Választasz ideált vagy nem?

– Választok.

– S közlöd-e velünk az ideálod titkait?

– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait hétszeres lakat alatt kell őrizni!

– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem szabad titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod – ideálja. Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi ideáljainkról. Kezet rá!

Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő leányok ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.)

– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet feje volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem találsz.

Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó verőfényes, meleg napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem volt, a leányok nagy része kint sétált az udvaron, kettesével vagy négyes-ötös csoportokban. Élénk csevegés, vidám nevetés, halk dalolás vegyült össze a zeneteremből lehangzó zongorakalimpálással. Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik ezen a szép napon is visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete meg fehér billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen leszálló hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a vigyázatot az én drága jó anyám!), de azért is, mert annak az oldalzsebében föltünés nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. Családi ereklye volt ez a könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni leánykorában az ő kedvenc költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, Kisfaludy Sándortól és Károlytól; aztán folytatta az édes anyám Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem is maradt még vagy harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb költők ama verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban.

Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán könnyáztatta) betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós órák fölvidítói! Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult leveleket, melyekből nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, hanem hallani véltem nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén papné hangját s az én szomoru édesanyámét!

Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez a felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján annyiszor dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke volt az ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják?

Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a bódító illatu fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve húzom elő a drága ereklyét. Suttogva olvasom az oly fiatalon elhunyt költőnek, Lila bús szerelmesének feljajdulását:

Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt sem tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? Van-e reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? Vagy éppen az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért ragadja meg oly erősen lelkemet a költemény?

Tovább, tovább!

Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én írtam be. Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes sejtéssel.

Ime Endrődi Sándor, ki sok-sok esztendőn át eped egy leányért, mígnem diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is borongó lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky Gyula, kinek feje fölött mindig gyászfekete felhők borítják az eget, csak nagy ritkán nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! Előttem az alakja: kicsiny, csenevész, beteges ember lehet, a sír szélén álló. Folyton a halál gondolatával vívódik, pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni. Szegény költő!

Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az eldobott rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az út porából. „Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki ezt a rózsát eldobhatta. Pedig:

Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a gondosan kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes kavicsok közé nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt rózsa. Nem álmodom-e? Ellenállhatatlan vágy ragad magával: fölveszem a rózsát. Szegény kis virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol nyiltál, illatoztál, hogy kerültél ide? Visszaülök a padra s gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált rózsát“. – Látod, látod, – beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen.

E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten néztem föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy karcsu, magas, halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott mellettem. Ábrándozó kék szeme szeretettel tapadt reám, ajkán bánatos, szelíd mosoly lebbent végig s mint valami lágy, halk zene, olyan volt a hangja, hogy kevés vártatva megszólalt:

– Zavarom a gügyögésben, kedvesem?

– Nem, nem zavar…

– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját?

– Én? Honnan gondolja, kisasszony?

– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, csodálatos eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát tetten érem, amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, ismeri ezt a költeményt? Na, ne titkolja!

– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon.

– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette a könyvet.

Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv nélkül tudott.

– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb költeménye.

Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta.

– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken.

– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt magát nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy őrzöm. Első tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, tovább nézed, arca átalakul, minden vonás megelevenedik s mérhetetlen bánatról, kegyetlen sorsról beszél. Nyomor, testi szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és ifjukor, szíve kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem talál…

– Szegény költő!

– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, rajongó leány! Vajjon van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város részvétlen tömegében hasztalan keres egy szerető szívet, messze tőle egy leány rajong érte s annyi reménye sincs e leánynak, hogy bár egyszer kezet foghasson vele!

Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért csak magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet.

– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el?

– Én!?

– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s elárulom magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem tudom.

– Uzoni Margit vagyok.

– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az én nevem.

– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép névre, mikor önmaga oly szép?

– Hizelgő!

– Nem szokásom, kisasszony.

– Szólíts Lilinek.

– Köszönöm, köszönöm!

– Van-e már ideálod?

– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá.

– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz engem!

– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e tehozzád valaki hűtlen!?

– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te!

Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt.

– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok én. De tőled hallva, oly jól esik.

– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s kedves fontoskodással vizsgálta arcomat.

– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz szépséget.

– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, csak jól meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves kaján vonás…

– Mondjad egyszerűen: kaján.

– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra észre veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül az ajkadra valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, csak… jól esik neked. Eltaláltam?

– El.

– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint ahogy én tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még csak nem is sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya bogárkám, vigyázz. Megperzselődik a szárnyad. Elégsz.

– Inkább elégni, mint…

– Nos?

– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg gyermek, – mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. Hát – égjek el. Szép halál ez!

– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha nem jő álom szemedre?

– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt szüleimen, testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik a lelkem. Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak.

– S a tánciskolából semmi emlék?

– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit kerestem volna ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra egy csúnya bogarat? Tisztában voltam magammal már csöpp leányka koromban. Néha-néha elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s mondhatom, jól is mulattam a sarokban, hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem háborgatott. Mindenki tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem törődtek velem. Igy aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó izléstelenül felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju gavallérkákat, kis és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket. Istenem! hogy kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk a süldő meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg először ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy szerencsével. Az ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, melyet sohasem feledek el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét volna nekem emlékem? Az én barátaim itt vannak ebben a könyvben! Ezeket szeretem. Ugy-e, ezeket szabad szeretni?

– Szabad, szabad!

Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik cselédleány figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron ért, hogy vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. Kart-karba öltve haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok csodálkozva, szinte megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak hinni a szemöknek.

– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili.

– Miért?

– Mert téged választottalak…

– De hisz én választottalak téged ideálnak!

– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem tudomásul!

– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten!

– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor találkozunk, ugy-e?

– Ahányszor lehet.

A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre kérdezték roppant izgatottan: igaz? Csakugyan igaz?

– Mi?

– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak?

– Igaz.

– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda.

– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál Vilma.

– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – legalább most megtudjuk a titkát!

– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem mélyén egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni Margittól soha!

NYOLCADIK FEJEZET. A rózsák.

Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi érzelmünk több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk meg a kert valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a kertben, besurranunk hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi kiváncsiság együttlétünket meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi Magdának és társainak, alig szereztem meg, már el is vesztettem barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem fájdalmat. Miután teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni belőlem Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot.

– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, mikor kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami titkot veled közöltünk, titok marad.

– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit a ti titkaitok nem érdeklik, más pedig nem törődik velem.

Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, körülöttünk ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a zsebkendőjét. Hopp! egy ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, fölkapta a zsebkendőt s bűvész-ügyességgel cserélte ki a zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy másik levélkével. Igy levelezett Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt az ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a leányoknak, kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, amit abból sejtek, hogy mind többen és többen ejtették el véletlenül a zsebkendőjüket. És csodálatos – hopp! égből-e, földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant kellő pillanatban egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt boldog mosolygással adta fel.

Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, meg a többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit mondhattam volna olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy szemtanúja volt ennek, mint én. De hát, mondaná Sárosi Magda s talán részben igaza is volna – „savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, hogy én hiába ejteném el zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. Ám tisztában vagyok azzal is, hogy ha volna aki fölemelje, akkor sem ejteném el. Átok vagy áldás-e rajtam, nem tudom: nem vagyok képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő, szörnyű gondosan kinyalt gavallérkákért, akik még azok a semmik, amelyekből minden lehet, de tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis, úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok, s én vagyok a boldogtalan.

Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják szivöket, mig nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek könnyet sajtolnak szememből. A költő is nekik ad igazat. „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én olyan „öreg gyermek“; hogy egy kissé erőszakolom is magamra az öregséget. Félek, hogy megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak ábrándjai, édes titkai.

De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én lelkembe is belerajzolódott annak a költőnek a képe, kinek életéért az én boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek nevét – Lili kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az ő kivánságára, most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a nevét. Megrezzenek: vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell Lili előtt?

Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok Rózának: ha talál valahol verset Reviczkytől, irja le és küldje el nekem. Rózát megdöbbentette az én kivánságom.

– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a nyári vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket másoljak. Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány mellettem, kiket szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem akarják varratni a ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el nem találja ízlésöket, mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de látom én jól, hogy tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. Elhalmoznak munkával s órákat töltenek nálam, vidám tereferével űzve el az én borús gondolataimat. De hiába üzik el nappal, estére visszaszállanak ezek a gondolatok, itt lebegnek körülöttem a csöndes éjszakában, míg én a gép fölött görnyedezem. Rendszerint itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a megrendeléseket. De legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek álmaim. Nos, küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát hadd „csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak, úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből a verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. Oda, hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne…

Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A közeledő halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva mutattam meg neki.

Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap választja el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a kezéből s mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. Sem él, sem hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a tudományból él, mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, tanárnők kezdetben dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány lelki beteg, szánják, sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s most talán kegyelemből adnak neki diplomát. Szinte fásúltan, közömbösen olvassa a verset, melyet átadtam neki. De érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával átfonja nyakamat s hallgat.

– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – Csak azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok igazat.

– Te, édes!

Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot vett elő tárcájából.

– Olvasd ezt.

Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan olvastam, meg-megállva minden sor után.

Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el arcomat.

Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet.

– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené…

Önkéntelen rebegtem én is:

– Anélkül, hogy sejtené…

– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok fölötte! Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. Csak letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket!

Hirtelen fölállott.

– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk.

Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, félbehagyták a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt rózsabokrokon. Ha egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! Valamennyinek ez a gondolatja, vágya. Lili is majd elnyelte tekintetével a rózsákat. Egyszerre megállott.

– Holnap úgy-e vasárnap?

– Miért kérded?

– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom ki az örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, hogy sok a tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy?

– Ha kivánod.

– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. Nagyon kicsi lesz, észrevétlenül kiviheted.

– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva.

Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe.

– Ma éjjel lopni fogok.

– Lili!

– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat – s e pillanatban mintha Rózát hallottam volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm…

– Istenem! De ha megtudják.

– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a rózsatolvajt.

– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm.

– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt. Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem.

– Őrült vagy.

– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot?

– Nem tudok neked ellentmondani.

Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy irigylem Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek minősíteni ezt a lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a gondolatnak a gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a beteg költőnek az a tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan jött s nem tudja kitől. Be fogja lehelni a rózsák édes illatát, csókot lehel rájok, elbeszélget velök, megkérdezi őket: ki küldött? S a rózsák nem mondják meg a nevét a leánynak, de a költő megérzi, hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel szereti őt. Egy csöndes rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte meg e rózsákat, mielőtt útnak eresztette.

Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le a szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de a Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa le a tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam imádságomba: Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a szemére mély álmot, nehogy fölébredjen.

Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, lábujjhegyen az ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve huzódtam meg az ablak mögött. Csillagos ég volt, de a hold már fogytán, s csak nagy megerőltetéssel födözte föl szemem a rózsabokrok halovány körvonalait. Szinte elsikoltottam magamat: megpillantottam Lili sugár magas alakját. Ő most csakugyan úgy járt a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő gondolat villant meg agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány csakugyan alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze!

Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam lát ily rémképeket.

– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva.

De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s mintha beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott nyugodtan, minha övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a rózsának: tudjátok-e kinek küldenek? Költőnek! Ne fájjon az elválás. Költő keblén hervadtok el, boldog virágok! Büszkék lehettek, nagy szerencse ér!

Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok közül s csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az épületbe.

Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg váltotta föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam reggel fölkelni, annyira gyenge voltam.

Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora reggel a mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a többi lányok, amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: Kicsike, vidd ki a nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. Mondjad, hogy nem megyek ki a képesítő előtt. Pá!

Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a cím. A költő címe. Aztán megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte perzselte ajkamat. És jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, látható izgalom nélkül távozott.

Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak.

– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is.

Szörnyü zavarba jöttem.

– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi munkán?

– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta látni való?

– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá.

– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s vele a többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. Valóságos rabszolgája vagy annak a…

– Minek? – kérdeztem sértődötten.

– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad meg a negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni és órahosszat bolyong a kertben.

– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – akkor is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a semmiségbe s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem volna egyszer elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“

Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal kezdett szavalni:

Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az élet megrontója…“ a szó megakadt a torkán s a leányok is hirtelen abbahagyták a nevetést. Lili lépett be. Váratlanúl jött, engem talán még jobban meglepett a visszajövetele. Nyílván hallotta künn a szavalatot, mert Bellához fordult:

– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. Hátha még szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás nélkül Bella kómikus páthoszára.

Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta nekem: jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték utánam. Már bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy ki.

– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne egyél sok csokoládét!

Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal fojtogatta, s ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, megfulladtam volna. Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili karjába.

– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki szívemből az elfojtott keserűség.

– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne búsulj, nem tart már sokáig.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten.

– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a képesítő s akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te pedig itt maradsz és más ideált fogsz keresni.

– Soha, soha!

Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk egy csinos fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit én – nagy meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam úgyan már Lili nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a jogászfiú egyszer sem volt odahaza. Hol láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a kérdés s rögtön jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája!

– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili egymásnak.

Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan hajtotta meg magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit nevéhez más leányt képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is bocsátom neki, hogy milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát tünteti ki barátságával s nem az én csekélységemet. Most Magdát kisérné haza! Hol a toll, mely le tudná írni Jankó öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán Magdát! De végre is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült, hogy megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg nagy sajnálatára már eligérkezett délutánra.

– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól fogok mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek kínszenvedéseiben?

Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a délelőtt alól is.

– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt szeretnek – templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a templomba menéstől.

Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa, vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható korlátoltsággal mondá:

– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát.

Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)

De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó jellel.)

– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy nagy kérésem volna, kedves Kendi.

– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal.

– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a póstaépület.

– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem szükséges ezt személyesen adni föl.

– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.

– Kisasszony, ez a bizalom…

– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy Lili megbizik benne.

Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra, s ez nekünk elég.

– S kinek szól ez a csomag?

– Reviczky Gyulának.

– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?

– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?

– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár verset.

– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik. Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle?

– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. – Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát örökre eltemetem. Gyerünk a póstára.

Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen, hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki.

– A föladó neve? – kérdezte Jankó.

– Irjon oda képzelt nevet.

Jankó oda írta: Bánó Lili.

Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek. Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“

Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám, nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál, jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili!

Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot fölbontja s megpillantja a rózsákat.

– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam. Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki, hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán, ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?

Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.

– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?

– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem.

– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta leszek, hogy feledje az otthont.

– De hisz már eligérkezett.

Jankó úr fülig vörösödött.

– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap találkozhatom, de magával nem.

Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az arcom.

Jankó úr még jobban elvörösödött.

– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.

– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok fogunk lenni s akkor majd…

– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt…

– Tudja?! Honnan tudja?!

– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk. Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem igaz?

– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.

– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem igaz?

– Igaz, igaz.

– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír. Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának. Eltaláltam?

– Ördöge van!

– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át fogom adni a levelet Magdának.

– Maga angyal!

– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.

Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót:

– Nos, Jankó, nem mégy templomba?

Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves megbotránkozással csóválta a fejét.

– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?

Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől.

A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem kellett figyelmeztetnem:

– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell mennem az intézetbe.

– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. – De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy magára hagyjam…

– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.

Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba, izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva, ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.

Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam magamban, amint beléptem a házba.

– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba?

– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom, mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap!

– Még nem szokta meg az intézeti életet?

– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!

A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe nézett s kissé elkomolyodva mondta:

– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit?

Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e közölnöm bárkivel is Lili titkát?

Nagy nehezen összeszedtem magamat.

– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…

– Nos, nos, mit tud?

Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne faggasson! Nem szólhatok!

– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek, hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…

Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…

– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe.

Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra. Hallottam a Jankó ijedt kérdését:

– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!

– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe.

– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.

– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.

Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.

– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt.

Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam, illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt megakadályozhattam volna: kezet csókolt.

– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó!

– Gyerünk, – szólított a mama.

Jankóval madarat lehetett volna fogatni s nem tudta megérteni, hogy mikor ő oly boldog, mért oly kedvetlen a mamája. Százszor is megkérdezte: úgy-e, hogy ezután kijő minden vasárnap?

– De akkor nem mehet templomba, – gúnyolódtam Jankóval.

– Nos, nem megyek!

Megérkeztünk az intézetbe. A földszinti folyosón, az igazgatónő lakása és az iroda előtt, feltünő sok leány járt föl s alá, izgatottan tárgyaltak valamit s amint a nénit meglátták, valami különös suttogó morajlás futott végig a leányok seregén. Hallottam, amint valamelyik figyelmeztette a többit:

– Balázs Lili nagynénije!

A néni megszólította az első leányt:

– Nincs itt Balázs Lili?

– Lili… Lili… – szólt elfogódva, zavartan a kérdezett – bent van az igazgatónőnél.

– El vagyunk veszve! – suttogtam magamban s a hideg végig futott az egész testemen.

– Mi történt? – kérdezte a néni, kinek föltünt a leányok sokasága ezen a helyen s a kérdezett leány zavara.

– Semmi… semmi… – hebegett a leány. – Azaz hogy: tessék talán bemenni őnagyságához.

A néni nem is törődve velünk, fölindultan kopogtatott az iroda ajtaján, aztán mindjárt be is nyitott. Én reszketve állottam a fal mellett, önkéntelen Jankóba fogóztam, különben összeesem.

Abban a pillanatban surrant el mellettünk Sárosi Magda. Gúnyos pillantással mért végig, látva, hogy Jankó karjába kapaszkodom. És hallottam, amint pár lépéssel odább kacagva mondta a többinek: nemde szép egy pár?

Jankó zavartan tipegett-topogott, hallotta ő is Magda gúnyos megjegyzését, láttam az arcán, hogy mennyire szeretné tisztázni magát, de egy az, hogy engem nem hagyhatott el, más az, hogy nem is szaladhatott Magda után: az intézet falai között voltunk s nem kint az utcán! Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom Jankót.

– Ne féljen, Jankó, majd a levél mindent helyre hoz. Sokkal nagyobb baj a rózsa. Szörnyet sejtek. Észrevették a rózsalopást…

Ha ebben kételkedtem volna, a leányok megújuló vitatkozása hamar eloszlatta ebbeli kétségemet.

– Lássátok, – mondta egyik – én mindjárt tudtam, hogy Balázs Lili dézsmálta meg a rózsabokrokat.

– De vajjon hová tette?

– Szegény leány! Én sajnálom.

– Na, én nem tudom nagyon sajnálni. Roppant gőgös.

– Nem gőgös, csak egy kicsit bolond.

– Holdkóros!

– Hallja? Hallja? – szóltam Jankónak. – Istenem! Mi lesz! Megyek.

– Hová?

– Janka nénihez, nem hagyom Lilit!

S mielőtt Jankó valamit szólhatott volna, hirtelen benyitottam az irodába.

– A kicsike! A Lili becéje! – hallottam, amint kinyitottam az ajtót.

Az irodában senki sem volt. Habozás nélkül nyitottam be az igazgatónő lakásába.

– Mit keres itt? – kérdezte Janka néni, oly szigorú arccal, hogy alig ismertem rá.

– A rózsa… a rózsa… hebegtem… és Lili, igen, Lili nem hibás.

Lili dacos nyugalommal állott a szoba közepén, arca, mint a fehérített vászon, de mikor megpillantott engem s hallotta az én hebegésemet, tűz borította el arcát, sikoltva szaladt felém, kezét a szájamra nyomta, hogy többet ne szólhassak.

Alig tudtam elhárítani Lili kezét, oly kétségbeesetten nyomta ajkamra.

– De Lili, én nem értelek téged… Mi titkolni való van abban, amit tettünk?

– Hisz megvallottam, hogy én loptam el a rózsát, – tört ki Lili s zokogva borúlt egy székre – mit akarnak többet?!

– Te elloptad, – mondtam én erőszakolt nyugalommal, de szavam már-már zokogásba fúlt – én meg kiloptam az intézetből: ez a valóság.

– Ah! És hova vitte? – kérdezte Janka néni megdöbbenéssel.

– A postára. Istenem… Hát olyan nagy bűn ez? Elküldöttük egy beteg költőnek, ki a kórházban sinylődik, kinek talán meg vannak számlálva a napjai…

Tovább nem tudtam folytatni, zokogásba fúlt a szavam, Lili is csöndesen zokogott, fejét egy pillanatra sem emelve föl.

– Reviczkynek küldötték, nemde? – kérdezte Janka néni s hangján éreztem a megindulást.

– Neki!

Janka néni Lilihez lépett, gyöngéden megsimogatta a boldogtalan leány fejét.

– Ismeri a költőt?

– Nem…

Aztán a nagynéni lépett hozzá.

– Látod, látod, te rossz leány. Mi szükséged volt az intézet rózsáira? Az én kertemből nem küldhettél volna?

– Elvesztettem az eszemet! – zokogott Lili. – Boldogtalan vagyok! Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok!

– Csak egy kicsit beteg vagy, – csitította a nagynéni. – Te gyerek, te. Ma éjjelre, ha Janka néni megengedi, kijösz hozzám. Egy pár napig pihensz… Úgy-e, nagyságos asszonyom?

– Magam is ezt akartam.

Lili megragadta Janka néni kezét, elhalmozta csókkal s olyan meghatóan kérte:

– Bocsássa meg ezt az egy hibámat! Meghaltam volna, ha el nem követhetem!

Janka néninek köny csillant meg a szemében.

– Jó, jó, megbocsátok. Maga pedig, – fordult felém s megfenyegetett – annyi szeretettel fenyegetett meg! – vigyázzon, kicsi prepa. Ha máskor rózsát akarnak küldeni egy beteg költőnek, szóljanak nekem. Talán én is teszek hozzá egy pár szálat.

Ah! Istenem, de megkönnyebbült a szívem! S de megszerettem Janka nénit! Eddig csak szerettem, most már imádom is. Ha Lili elmegy, ő lesz az én ideálom.

Épp indulóban voltunk, mikor megszólalt a csengő. Jelezték a vacsorát. Mikor kiléptünk, a folyosón egy leány sem volt ott, Jankó nagy léptekben járt föl s alá, izgatottan várva reánk.

– Nos? – kérdezte tőlem.

– Semmi baj, Jankó, – nyugtattam meg fiatal barátomat. – A fő, hogy jó állapotban érkezzenek meg a rózsák.

Lili oly érzékenyen búcsuzott tőlem, mintha örökre válnánk. Újra meg újra megcsókolt s minden csókkal ezt rebegte: édes kicsikém! Elkisértem a kapuig s az udvarból visszaintett:

– Hamar meggyógyulok, csakhogy újra láthassalak!

Szegény Lili! Hamar meggyógyul! Ha volna a te betegségedre orvosság. De vajjon van-e?

Felmentem egyenesen a hálószobába, nem mentem vacsorázni. Könnyü volt kibújni a vacsorázás alól azzal, hogy a néninél már megvacsoráztam. Volt időm, hogy elkészüljek a leányok ostromára. Milyen faggatás, milyen vallatás lesz, ha ezek feljönnek a hálószobába! Nos, hadd jőjjenek, nem félek már. S csakugyan, mikor feljöttek, valósággal megütődtek azon, hogy vidám arccal fogadom őket. Erre nem voltak elkészülve. Nem csak azok jöttek, akik ebbe a hálószobába tartoztak, hanem a többiek is, a hányan csak befértek. Valóságos népgyülés volt ez.

Sárosi Magda fogott meg először.

– Úgy-e te vitted ki a rózsát?

– Persze hogy én.

– Na lám, – nézett körűl diadalmasan Magda, – nem megmondtam? Éreztem én a rózsa illatát reggel, csak nem akartam szólni.

– Azt jól tetted, – mondtam én, – mert akkor nem vihettem volna ki.

– S kinek vitted? – kérdezték egyszerre húszan is.

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy egyszerre nagyot nőttem a leányok szemében.

– És Lili? Hol van Lili?

– Pár napra kivitte a nagynénje. Beteg szegény.

– De még mennyire beteg, – élcelődött egy negyedéves. – Ha az ilyen betegeket mind kivinnék, kevesen maradnának az intézetben.

Nagy nevetés igazolta, hogy ez a leány fején találta a szeget.

– Ő csakugyan komolyan beteg, – mondtam én. – Sajnálnotok kellene.

– Szegény! – sóhajtott Pál Vilma igaz részvéttel.

S íme, nincs egy is már, aki ne sajnálná, aki igaz részvéttel ne beszélne Balázs Liliről. Most már kezdik érteni mind, hogy hallgatagsága, zárkózottsága nem gőgösség, hanem titkolt bánat. De hát ki az a valaki? Ki az az „Ő“? Ezt szeretnék tudni mind.

– Ezt hiába ne kérdezzétek. Majd megtudjátok s akkor aztán – megsirathatjátok.

E rejtelmes szavak még jobban felköltötték a leányok kiváncsiságát, de szomorúan győződtek meg, hogy a „kicsikét“ hiába faggatják s azzal kárpótolták magukat egyelőre, hogy egy kicsit elpityeredtek. Megkönnyeztek valakit, akit nem ismertek s valakit, akit eddig gyülöltek: a boldogtalan Balázs Lilit!

Hiába, hiába! A leányszív mégis csak – leányszív!

Lassankint elszéledtek, ki-ki a maga hálószobájába. A mi hálószobánk is lecsöndesedett. Fölhasználtam egy kedvező pillanatot s Magdának kezébe nyomtam a levelet.

Elsikoltotta magát örömében, aztán megölelt, megcsókolt, majd végig keringőzte a szobát s mert neki nem volt titka a hálószobabeli pajtások előtt, diadalmasan, újjongva kiáltotta ki: levél! levél!

Úgy-e jól sejtettem: Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! De lám, én nem kaptam levelet, s én is egész éjjel forgok ágyamban. Lelkem Lilivel meg a költővel társalkodik szüntelen. Kisérem a rózsát az ő útjában. Át a Királyhágón, a síkságon, keresztül a szőke Tiszán, mígnem eljut egy rengeteg nagy városba, rengeteg nagy városban egy szomorú házba, melynek kórház a neve, s melynek egyik szobájában most álmatlanúl, láztól gyötörve fekszik a költő s suttogja:

Aztán nyílik az ajtó. Belép a portás. Átadja a költőnek a skatulyát. Oly gyönge, hogy föl sem tudja nyitani. Az ápolónő nyitja ki. És ott mosolyognak a rózsák, kissé hervadtan, de illatosan; édes gyönyörűségtől reszket a szíve, egyenkint kiszedi a rózsákat, hosszan elnézi, szemében túlvilági boldogság fénye gyúl ki… Ah, ha láthatná ezt Balázs Lili! Aztán édes álomba szenderűl s száll a lelke, száll, át a szőke Tiszán, a rónaságon, hegyeken, erdőkön keresztül, mígnem ide talál, ahhoz a leányhoz, aki a rózsát lopta neki! Vajjon ide talál-e?…

… Egy hete, hogy a rózsákat elküldtük. Ma jött vissza Lili. Arcán megmérhetetlen boldogság fénye ragyog. Csókokkal borít el, aztán megragadja karomat s szinte rohanva visz le a kertbe, a mi kedves bokraink mögé. Ott egy ujságlapot húz elő a szíve mellől, elém tartja a kivágott lapszeletet: Olvasd! Olvasd! A kezem úgy reszket, hogy szinte kiejtem a lapot. Vers van rajta: „Rózsák“ a címe. A vers alatt: Reviczky Gyula.

Dobogó szívvel olvasom, olvassa Lili is (ki tudja már hányadszor?):

Egy-egy könycsepp hullott a lapra, mig egymást átkarolva, összebújva olvastuk a költeményt. Aztán kevés idő múlva fölkeltünk a padról s hallgatva bolyongtunk a kanyargós utakon. Elhaladtunk a rózsabokrok mellett. Teljes pompájukban állottak a bokrok. Édes, bódító illat áradott róluk. Lili szelid részvéttel mosolygott az illatozó rózsákra.

– Szegény rózsák! Irigylitek úgy-e társaitokat?

Majd hozzá tette csöndesen, alig hallhatóan: – én is irigylem…

KILENCEDIK FEJEZET. Meghal a költő.

Lankás domb oldalán egy magas kőház: az én pap sógorom háza ez. Ennél magasabban csak az Isten háza fekszik, fönt a domb tetején. E két ház uralkodni látszik a völgyben elterülő falu fölött, melynek piros cserépfödeles házai barátságosan, szeretettel tekintenek föl ide. Körös-körül erdős hegyek szegik a falut s látom innét a híres Tusnád-fürdő fenyves borította hegyeit, melyek mögött csöndesen pihen a Szent Anna tó tengerkék vize. Be szép ez a falu, be szép ez a vidék! S hogy illik rá a neve! Erdővidék! Az a vidék, melyről Kriza János, a „Vadrózsák“ szerzője rajongó szeretettel írta:

Azt hiszem, messze földön nincs Csinódhoz hasonlatos szép falu. Nagy-Bacon ugyan az igazi neve, de egy részét Csinódnak hívják s mert nekem ez a név nagyon tetszik, akármit mond a sógorom, én Csinódnak nevezem.

– Hát jól van, legyen Csinód, – adja meg magát a sógor s kedves gúnyolódással teszi hozzá: hadd – „csubbanjon a cukor.“

Megijedek magamtól. Nini, még mindig gyermeknek tartanak, még mindig kényeztetnek. Hiába búcsuztam el a gyermekkortól, az én édeseim nem vették tudomásul. S csakugyan Róza sohasem mulasztaná el, hogy magasra ne emelje a cukrot s ne úgy ejtse a kávémba. Úgy teszek, mintha ez bosszantana, de valóképpen végtelenűl jól esik a szívemnek.

Róza… Ő itt van. Itt az édes anyám is. Hiába húzódoztak, tiltakoztak, amint meleg nyárra vált az idő, a sógor kocsira pakolta őket s elhozta ide ebbe a csöndes parókhiába, hová alig hallatszik be az utca zaja, hol csend, béke, szeretet honol, méltóan, illően egy papi házhoz.

És itt van – Lili!

„A nyarat nálunk töltöd – írta Ágnes pár nappal azelőtt, hogy indulóban voltam hazafelé – s elhozod Lilit is. Rózához írt leveleidből tudom, hogy városban, rokonoknál van az otthona s nem nagyon vágyódik közéjük. Nyugtasd meg, hogy testvérünknek tekintjük, s mert leveleidből azt látom, hogy boldogtalan, fölvidítására minden lehetőt elkövetünk. A lakás dolga ne nyugtalanítson. Hat szobából jut egy Lilinek is.“

Madarat lehetett volna velem fogatni, olyan nagy jó kedvre hangolt ez a levél. Nem kell még megválnom Lilitől! Alig merem leírni: bármennyire vágyakodott a szívem haza, az én szeretteim körébe, a gondolat, hogy Lilitől maholnap meg kell válnom, s talán sohasem látom többé, kimondhatatlan fájdalmat okozott szívemnek. Szaladva-szaladtam Lilihez, ki az utolsó hetekben összeszedte magát s csodálatos lelkierővel feküdt a tanulásnak – messziről lobogtattam Ágnes levelét.

– Tudod, mi ujság? Velem jössz. Együtt töltjük a nyarat! Hallod?

Lili könybe borúlt szemmel olvasta végig a levelet.

– Áldott jó lélek… – rebegte halkan.

– S hátha még megismered közelebbről! És Róza. És édes anyám. És Balázs, a sógorom. Mind csupa szív.

– És te, kicsike…

– Na, mondtam, én önző vagyok. Hát azt hiszed, nem magamért örülök a meghívásnak? Veled leszek, veled. Érted? Te veled!

Lili mosolyogva fenyegetett meg:

– Vigyázz, kicsike, vigyázz. Túlságosan szeretsz. Félek, hogy a nyáron kiábrándulsz belőlem.

– Én?

– Megrontom a nyaradat. Jegyezd meg jól: megrontom.

E szavaknál mintha felleg borúlt volna szép homlokára. A szívembe nyilallottak szavai, melyek a közeledő, kikerűlhetetlen vihart jelentették be. A vihart, mely kegyetlenül töri le a költőnek élete fáját s ugyanekkor sírig tartó gyászba temeti egy leány szívét…

Sokáig nem jött szó ajkamra, aztán hirtelen megfogtam Lili kezét, görcsösen szorítottam meg, hogy fölszisszent belé.

– Mire gondoltál? – kérdezte rémülten.

– Csak arra, – feleltem, nyugodtságot erőltetve magamra, – hogy: együtt leszünk. Mennél inkább hiszed, hogy megrontod a nyarunkat, annál inkább együtt leszünk. Együtt kell lennünk. Érted? Együtt kell lennünk!

Csöndesen, alig hallhatóan suttogta Lili s arca közben fehér lett, mint a fehéritett vászon: – Együtt leszünk. Együtt kell lennünk.

Im, együtt vagyunk. Négy hét óta ma hagyta el újra a szobát, a mi kis szobánkat Lili. Alig két hetet élvezte Ágnes virágos kertjét, járt be velünk erdőt, mezőt, aztán egyszerre ama szegény rózsafa sorsára jutott, melyet mindnyájunk nagy szomorúságára, egy hirtelen jött fergeteg földre tepert, derékba tört… Hiába oltunk bele új szemet, nem lesz többé oly szép, erős, mint aminő vala… Róza karjába s az én karomba kapaszkodik Lili, úgy lépegetünk lassan, csöndesen elébb-elébb. Alig jutunk a kétszer nyíló akác alá. Ott leülünk a padra. Gyönge karját nagy nehezen emeli föl, hogy átkaroljon minket. Mosolyra erőlteti ajkát.

– Látod, látod, úgy-e mondtam: megrontom a nyaradat.

Csókkal zárjuk le ajkát.

Aztán hosszú hallgatás következik. Egy úton jár mind a hármunknak a lelke. Hiába akarjuk elűzni a bús nap emlékét: megelevenedik, elénk áll s kényszerít, hogy foglalkozzunk vele. Lili, szegény Lili, a vakáció első két hetében csudás hősiességgel rejtegette szíve emésztő bánatát, lelkének gyötrelmes, szorongó félelmét s mig a költővel, messze tőle, együtt „számlálgatta, találgatta, hogy hány napja van hátra még“ s imádkozott az irgalmas éghez, hogy „ne legyen fukar nagyon“ – megható módon segített fölvidítani a házat, játszotta a bohó, a gondatlan leányt, kinek most, hogy zsebében a kitünő diploma, semmi gondja, semmi búja…

Jaj, de nehéz volt ezt sírás nélkül látni! S jaj, de nehéz leírnom, ami most következik!

Följegyeztem a napot: julius 13-ika volt. A tágas verandán ült az egész család, az asztal körül. Édes anyám az asztalfőn ült s azt hiszem, lelke ott kalandozott abban a kis faluban, annak a kis falunak csöndes papiházában, mely pár év előtt még a vidámság tanyája volt, s mig lelke a múlt emlékeivel társalkodott, szaporán kötötte az első harisnyát az első unokának: Ágnes leánykájának. A csöppséget, ki már a maga emberségéből tudott ülni, sőt a mászás tudományát is próbálgatta, az asztal közepére ültettük, ott repdesett, tapsikolt kövér kacsójával, s mi mind ahányan voltunk, gyermekké lettünk körülötte.

– Ki leánya vagy? – kérdezte Róza s diadalmasan nézett körül, mikor a kis baba igenlőleg biccentett a fejével. – Na látjátok? Ő az én leányom. Az is marad. Lefoglalom magamnak.

– Ó persze, – tiltakozott Ágnes.

– Hát kérdezd meg, – ingerkedett Róza – ki leánya vagy? Fogadjunk, hogy tagadólag rázza meg a fejét.

Ágnes mindjárt meg is próbálta s ím a kis haszontalan hamiskásan összecsücsörítette a szájacskáját, buksi fejét tagadólag rázta meg.

– Na, úgy-e, hogy nem a tied! – tapsolt Róza s újra megkérdezte a babát: ki leánya vagy? A baba, akár csak egy komédiás csikó, tizszer is meghajtotta a fejét egymásután.

– Brávó, baba, brávó! – tapsoltunk most mind Ágnes kivételével. Édes anyám is fölriadt merengéséből s szeretettel pihent meg a babán.

– Igen, ezt a gyermeket lefoglaljuk magunknak, – mondta édes anyám, s bár mosolyogva mondotta, kiéreztem a hangjából, hogy komolyan foglalkozik ezzel a gondolattal. – Nem most, – tette hozzá egy kis vártatva – majd később.

– Legalább lesz az életemnek valami célja, – mondta Róza inkább magának, mint nekünk s hirtelen nagy komolyság váltotta föl csapongó vidámságát.

– Boldog leány, – sóhajtott Lili. – Lám, a te életednek lesz célja mégis…

Mind megütődve néztek Lilire. Kínos hallgatás követte a szavait. Végre is sógorom szólalt meg.

– Lehet-e szebb, magasztosabb cél a gyermekek nevelésénél? Beleplántálni a fogékony gyermekszívbe a szépet, a jót? Esztendőről-esztendőre látni a gondunkra bizott csemeték fejlődését? Oly szép föladat vár a kisasszonyra! Ha bánat éri, ha az emberek rosszasága megkeseríti a szívét, az ártatlan gyermekszívek közé menekül s megvigasztalódik saját munkájának, fáradságának sikerében. Ha mindent elvesztett, ami kedves volt önnek, megmaradnak a gyermekek, akikért élni, fáradozni érdemes s a becsülettel végzett munka tudata kétségtelenül jótékony balzsam lesz sebzett szívére.

Mintha csak ravatal körül állottunk volna, úgy hatott rám a pap beszéde. Mintha itt feküdnék a halott s a pap vigasztalná a megszomorodott szíveket. A lemenő nap búcsuzó sugarai áttörtek a vadszőlő sűrű levelei közt, melyek a verandát végig beárnyékolták s úgy tetszett nekem, hogy e pillanatban messze innét, most száll le egy másik nap. Lili vállamra hajtotta fejét s könnyes szemmel hallgatta a pap beszédjét.

– Tovább, tovább, – kérte a papot.

De Balázs nem folytathatta, mert e pillanatban nehéz léptek kocogása hallatszott az udvar felől.

– Hozzák a póstát! – szólt Róza s leszaladt a lépcsőn, hogy átvegye.

Egy csomó ujságot és levelet lobogtatott a kezében.

– Tessék, tiszteletes úr, – nyújtotta át az újságokat, – prédikáljon ezekből. – Aztán hirtelen átfutotta a levelek címét. – Nekem is, neked is, neked is – mennyi levél! Hogy is bírja el a vasút! Levél dolgában csakugyan nem lehetett panaszunk ezen a napon. Hanem ezek a levelek olvasatlan maradtak ezuttal.

A sógorom alig pillantott az újságba, arca elhalványodott, aztán hirtelen összehajtotta s zavartan nézett reánk. Fölkelt az asztal mellől, látszott rajta, hogy szeretne elillanni, de zavara, megütődése oly nyilvánvaló volt, hogy önkénytelen elállottuk az útját. Lili halálsápadtan fogódzott belém s abban a pillanatban, hogy fölállott, vissza is rogyott a székre. Csak egy jajszó röppent el ajkáról s aléltan hanyatlott karjaink közé.

A szívem verése elállott. Azt hittem, Lili meghalt. Megszakadt a szíve. Tehetetlenül fogóztam az asztalba, le-leroskadtam, folyton Lili nevét kiabálva. Mind fejüket vesztették, csak sógorom és édes anyám őrízték meg nyugalmukat, amennyire ily körűlmények közt lehetséges. Balázs karjaiba emelte Lilit, bevitte a szobájába, utána mentek mind, csak nekem nem volt erőm követni őket. Görcsösen belekapaszkodtam az asztalba, előttem hevert a ledobott újság, ott feketéllett a vonal alatt a gyászkeret, benne e név: Reviczky Gyula. Tovább nem tudtam olvasni. Szemem előtt elhomályosodtak a betük, aztán mintha őrűlt táncra kerekedett volna minden betű, össze-vissza forogtak, kavarogtak, végre teljesen elsötétedett az újságlap, el az egész világ.

A földön elterűlve találtak meg. Az ágyban ébredtem föl. Lili volt az első gondolatom, mikor szememet fölnyitottam. Édes anyám ült mellettem, a többi bizonyára Lili mellett van.

– Lili… Lili… Hol van Lili?

– A szomszéd szobában fekszik. Egy kis láza van. Ennyi az egész.

– El akartok ámítani, úgy-e? Meghalt! Meghalt! Vigyetek hozzá!

Erre mind kiszaladtak hozzám a szomszéd szobából. Nyitva hagyták az ajtót, hogy beláthassak a Lili szobájába. Róza szájamra tette a kezét.

– Az Istenért, csöndesülj. Most aludt el Lili.

– Hát nem halt meg?

Fölültettek az ágyban, hogy láthassam Lilit. A félhomályból kivillant holt-halovány arca, de hallottam csöndes lélekzését s ez megnyugtatott.

– Él! Él!

Róza ismét ajkamra nyomta kezét. Haragosan szólt rám:

– Kicsike, hallgass.