UZONI MARGIT (continued 3)
Reading edition
Úgy, úgy, kicsike, nyugodj bele: senki sem nézi ki belőlem a nagy hódítót. Senki sem födöz föl benned szépséget. Csúnya vagy te, punktum. A szemed? Ugyan ne dicsekedj a szemeddel. Ezt csak egy ember látta meg. Hátha az is rosszúl látott? Lehet. Poéta volt…
Vége, vége. Az én regényemnek vége. Még egy mélabús akkord – s vége. Legyen ez akkord az utolsó lap.
Ülök az én kicsi szobámban, az öreg kandalló előtt, harizsálgatom a leszakadó tüzet. Föl-fölvillanó lángja átvillan a szoba homályán, mint valami régi halovány emlék a multból. A ház népe már rég lepihent, de én nem vagyok egyedül. Lábamnál egy vézna, sápadt arcu leányka ül, időnkint egy-egy hasáb fát vet a tűzre, aztán álmosan bóbiskol tovább.
– Zsuzsika, feküdj le.
– Nem vagyok álmos.
Sok s nagy sanyarkodásról beszélő, mélyen beesett szeme látható kéjjel mered a tüz világába, egy-egy pillanatra álomba szenderíti a bizsergető melegség s halk szuszogása belevegyül a csöndes dorombolásba. Olvastam egyszer valahol, hogy ez a legszebb muzsika a világon: a tűz csöndes dorombolása. Fáradt, öregedő ember írhatta ezt. Akkor nem hittem, ma hiszem. Kint tombol a szél, meg-megrázza az ablakot, a fák szomorúan hajladoznak, mintha temetésre készülne az egész világ s itt a kandallóban csöndesen dorombol a tűz… Úgy van, úgy, ez a legszebb muzsika a világon. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást fakasztó: minden úgy van jól, ahogy van…
Ime, magammal már tisztában volnék. De nézem-nézem ezt a szendergő gyermeket, ezt a béna, istápon kínlódó férget, ezt az apátlan, anyátlan árvát, kit magam sem tudom, miért, hogyan, könyörületességből-e vagy szeszélyességből vettem magamhoz – hát ez mért született, mért él, minek van ezen a világon?
– Zsuzsika, feküdj le.
Zsuzsika fölriad, s bizonygatódzik, hogy ő nem álmos. Hizelegve simogatja a cipőmet, babirkál a szoknyám szélén, aztán rám veti nagy okos szemét.
– Hát a kisasszony mért nem fekszik le?
– Mert én igazán nem vagyok álmos.
Hosszú hallgatás. Zsuzsika nem veszi le rólam a tekintetét.
– Kisasszony…
– Mit akarsz, Zsuzsika?
– Ugy-e magának nagy bánatja van?
– Ó te bolond leányka, te, mit beszélsz?
Nem állhatom meg a kérdését nevetés nélkül.
– Azt én onnét gondolom, – magyarázza ki magát a vén gyermek – mert volt nekem egy néném, aki mindig azt énekelte: nincsen nagyobb nyomorúság, mint az egyedülvalóság…
– De, kis csacsi, én nem vagyok egyedül. Itt vagy te. Egy meg egy: az kettő, ugy-e? Hátha még az istápodat is számítom? Azzal hárman vagyunk.
– Az istápot? – nevet Zsuzsika. – Hiszen az nem ember!
– Többet ér sok rossz embernél. Nem emlékszel, mikor egyszer az iskolából jövet ránk ugrott egy kutya? Te félkarral belém fogódzkodtál, félkarral meg fölemelted az istápot s olyat ütöttél a kutyára, hogy vonítva kullogott el.
– Igaz a’! – kacag Zsuzsika egész lelkéből. Aztán egyszerre elkomolyodik, arca, szeme, mintha lángolna: ne is merje bántani senki lélek a kisasszonyt!
Odacsúszik a lábamhoz, szorosan átöleli, mintha egy láthatatlan ellenségtől meg akarna védeni.
– Szeretsz, Zsuzsika?
– Ó édes Jézusom, hogyne szeretném!?
– Ugy-e, csak azért szeretsz, mert adok neked meleg ruhát, meleg levest, meleg ágyat?
Zsuzsika minden szóra tagadólag csóválja fejét.
– Hát mért szeretsz?
– Azért, mert mindig szomorú s mégis annyi sok szép, s kegyes szava van hozzám!
– Ó te bolond, te!
Zsuzsika elhallgatott, sokáig nem töri meg a csendet, már-már azt hiszem, újra elszenderült. Egyszerre csak fölkapja a fejét, merőn rám függeszti szemét.
– Mért nincs magának ura?
– Leányka! Hol jár az eszed?
Nem felel a kérdésemre egyenesen, csak fölsóhajt:
– Hej, ha én királyfi volnék!
– Mit tennél?
– Feleségül venném magát.
– Zsuzsika, bolondokat beszélsz. Feküdj le.
– Nem, mig maga le nem fekszik. Félek…
– Mitől félsz?
– Attól, hogy besurran ide egy csúf fekete ember, magát fölkapja s elviszi.
– Ne félj, Zsuzsika. Az ördög sem visz el engem. De mért gondolsz éppen a csúf fekete emberre?
– Láttam álmomban.
– Nos, ha véletlenül eljönne?
– Ide ne, ha jó kell! – pattan föl a béna féreg s megragadja istápját.
– Félsz, ugy-e, hogy elhagynálak…
– Félek, félek… hanem ha az a királyfi jönne…
– Itt volt egyszer, Zsuzsika…
– Itt volt? S mért nem ment vele?
– Miért, te kis bolond? Azért, mert mikor indulni akartunk – fölébredtem.
– Hát csak álom volt ez is!
– Álom, Zsuzsika, álom. De szép álom volt!…
– Ó Istenem!
– Hát csak maradjunk mi hárman: én, te meg az istáp.
– Maga, én meg az istáp… – dünnyögi utánam Zsuzsika.
Már magam is félálomban hallgatom a tüz dorombolását, a világ legszebb muzsikáját. Az, az, a legszebb muzsika. Fájdalmat zsibbasztó, vágyakat altató, megnyugvást fakasztó… A regénynek vége…
– Feküdjünk le, Zsuzsika!
VÉGE.