UZONI MARGIT (continued 2)

De mindjárt meg is bánta, leült az ágy szélére, s mig egyik kezével átölelt, a másikkal szájamhoz tartotta a limonádés poharat: igyál, kicsike, igyál. Akarod, hogy csubbanjon?

– Akarom… Te drága, te jó lélek te!

– Lásd, – mondotta Róza csöndesen, – a szív sokkal erősebb, mint ahogy hisszük. Ma is csodálkozom, hogy akkor az én szívem meg nem hasadt. Nem hasadt meg. Élek. Egészséges vagyok. S Lili… Hisz ő nem ismerte „Őt“! Meggyógyúl ő is.

– A szíve nem…

– Talán az is.

– A tied meggyógyúlt?

– Az enyém?

– Felelj: meggyógyúlt?

Róza nem felelt.

– Látod, látod…

– De hogy lehet szeretni azt, akit nem ismerünk?

– Ismerte a lelkét. Azt szerette.

– Egyéb beszélni valótok nincs? – szólt közbe édes anyám s kezével végigsimított a homlokomon.

– Úgy-e már nincs lázam?

– Nincs, de mégis lázasan beszélsz. Nem szeretem az efajta beszédeket.

Szinte ridegen mondotta e szavakat édes anyám.

Róza visszasompolygott Lili ágyához. Én meg ráborúltam az én drága jó anyám kezére s csókokkal halmoztam el.

– Igazad van, igazad van. Na, ne haragudj, kicsi anyám. Úgy-e nem haragszol? Úgy-e te azért szeretsz olyan nagyon engem, mert a legkisebb vagyok? Na, mondjad, kicsi mamám, hogy azért.

– Azért, azért.

– Úgy-e csak nekem szabad mondanom: te kicsi anyám, te.

– Csak neked, csak neked.

Alig tudtam nyitva tartani a szememet s anyám mindegyre végig símogatta a homlokomat. De a szájam meg nem állott.

– Tudod-e, kicsi anyám, miért vagyok szerelmes Lilibe? Először is azért, mert – Lili. A te beceneved: Lila. Éppen csak egy betü a különbség. Te vagy az én kicsi Lila mamám. Nem vagy az?

– Az vagyok, az.

Lila mama a homlokomon felejtette a kezét.

– Szegény Lili… úgy-e jobb lett volna neki, ha meghal? No, úgy-e jobb?

– Aludj, kicsike.

– No, úgy-e jobb? Akarom, hogy csubbanjon!

– Jobb, jobb!

– Ne félj, kicsi anyám. Én nem leszek olyan bolond, mint Lili. Csak diplomám legyen. Soha el nem hagylak. Jöhet értem a királyfi: kikacagom. Megmondom neki: én csak az én kicsi anyácskámat szeretem. Nem hiszed?

– Hiszem, hiszem.

– Lila mama… kicsi anyám… Én most elalszom. Pá!

El is aludtam. Másnap, mikor az orvos megengedte, hogy fölkeljek, Lila mama nem győzött csodálkozni rajtam. A hőmérő 37 fokon alúl mutatkozott s a kicsike mégis félrebeszélt.

– Emlékszel, miket beszéltél?

– Minden szóra emlékszem. Tudtam, hogy bolondokat beszélek, de nem volt erőm, hogy magamba fojtsam a badarságokat.

– Idegláz, – mondta az orvos. – Előfordul azoknál, kik sok szellemi munkát végeznek.

– Még író lesz a kicsikéből, – évődött Róza.

De hát a fő, hogy talpra állottam s ott lehettem Lili mellett, bár az ápolásban alig vettem részt. Róza, ki valóságos ápoló talentum, egymaga akart végezni mindent. Ő csavarta a vízes borogatót, ő adta be az orvosságot, ő emelte, támogatta Lilit, s az én munkám mindössze annyi volt, hogy folyton ott lábatlankodtam és – aggódtam. Valóképpen úgy lett volna rendjén, hogy sorban virrasszunk Lili mellett. De Róza mindig kijátszott minket, s ha egy-egy pillanatra le is húnyta szemét, csodálatos pontossággal pattant föl a szeme, valahányszor friss borogatást kellett tenni Lili fejére vagy orvosságot kellett beadni. Szegény, jó Róza! A télen át, míg más leányok vígan keringőztek a fényes báltermekben, hányszor érte őt az éjfél, de még a hajnal is varrógépje mellett! Mennyire ráfért volna a pihenés, a szórakozás! S ím a nyárnak is nagy részét átvirrasztja egy beteg leány mellett, aki még pár hét előtt idegen volt neki. Keresem a magyarázatot s azt nemcsak az ő páratlan jó szívében találom, hanem e két leány sorsának, szomorú drámájának hasonlóságában is. Úgy látszik, a jellemük is egy. Mindkettő az a virág, mely csak egyszer nyílik, többet soha… Lili álmadozó, rajongó lélek, Róza csapongó kedvű, de alapjában mély kedélyű, s szerencsés természete a jókedv álarca alá tudja rejteni szíve fájdalmát. Nem csoda, ha megszerették egymást s ha Rózát annyira nem szeretném, még féltékeny is tudnék lenni. De nem vagyok féltékeny, mert bár Lili látszólag megosztja szeretetét köztünk, érzem, hogy most még erősebben szeret, mint valaha. Mindazért a gyöngédségért, melegségért, mely családunk minden tagjának szívéből Lilire árad, nekem hálás első sorban.

– Mégis szeret az Isten, – suttogja Lili, – amint a fa alatt üldögélünk. – Ha téged föl nem födözlek, mi lett volna velem e nehéz napokban? Mert hiába, – folytatta gyöngén emelkedő hangon – ha örökre beborúl is az ég fölöttünk, ennél sokkal írtózatosabb a halál, a megsemmisülés, aludni a hideg hant alatt, minden remény nélkül, hogy valaha lássuk Isten áldott napját.

– Igaz, igaz, – rebegtük önkéntelen.

– Azt mondják, hogy Ő meghalt? Nem igaz. Meghalhat-e a költő? Teste elporladhat, a lelke halhatatlan; szíve dobogását szűntelen érezzük dalaiban. Csak az halt meg belőle, amit amúgy sem ismerék. Mindaz, mi lelkemet rabúl ejtette, él, élni fog mindörökké!

– Mindörökké.

– El-eljárok majd sírjához, – folytatta álmadozva – s ő majd csodálkozva tekint le az égből: mit keres síromon az a fekete ruhás… az a sápadt képű apáca.

Megdöbbenve néztünk Lilire. Azt hittük, félrebeszél.

– Mintha hűvösödnék az idő, – mondotta Róza, – gyerünk be.

Lili mosolyogva nyugtatta meg.

– Szellő se lebben, szinte forr a levegő. Légy nyugodt, édesem, nincs lázam. Ép elmével jutottam arra az elhatározásra, hogy zárdába megyek. Apáca leszek. Tanító apáca. A ti áldott jó sógorotok szavai megtérítettek. Igazat mondott, az én életemnek van célja. A különbség csupán annyi, hogy a zárda falai közt élek szent hivatásomnak. A zárda iskolája s a temető lesz az én világom. Amott tanítok, nevelek szeretettel, emitt ápolom a költő emlékét. Lehet-e ennél szebb, magasztosabb célja egy nő életének?

Hirtelen hozzám fordult, megsimogatta arcomat:

– Nos, kicsike, nincs igazam? Szólj már! Mért hallgatsz?

Alig jött szó ajkamra. Mintha fojtogatták volna a torkomat. Szememből megeredt a könny zápora s fuldokolva borúltam Lilire.

– Igazad van, igazad, de én elveszítlek örökre!

Róza is sírt. Könnyes szeme ugyanazt mondotta, amit én szóval.

– Ó te bolond kicsike, mit beszélsz? Hogy veszítenél el örökre? Egy pillanatra sem veszítesz el. Csak a világ elől temetkezem el, de lehetséges volna-e, hogy magammal ne vigyem a ti sziveteket? Lehetséges volna-e, hogy a zárda magányában ne társalkodjam veletek! Ne érdekeljen sorsotok, életetek minden mozzanata; hogy ne vegyek részt veletek örömben, bánatban? Mit gondolsz, kicsike? Tudom, bizonyosan tudom, hogy még meg is látogatsz. Meglátogattok. Róza, te hallgatsz, Róza te sírsz, csak sírsz. Sajnálsz, úgy-e? Ne sajnálj. Hát te talán nem úgy cselekedtél, mint én cselekszem majd? Nincs-e neked is egy kis cellád, mint a hogy lesz nekem? Én a feszület elé térdelek, te a varrógép fölé hajolsz s űzöd bús emlékeidet. Te is sírsz, mikor senki sem látja, csak a jó Isten, én is. Mi a különbség életünk között?

– Semmi, semmi…

Éppen jókor jött Ágnes, karján a kicsi Mariskával, ki messziről repdesett kacsóival Róza felé.

– Gyere, gyere, Róza mamához, – nyújtotta Róza karját a baba felé. Elkapta anyja karjáról a babát, s oly hevesen csókolta össze, hogy a baba fölsikoltott. – Kié vagy? Úgy-e, az enyém? A baba kedvesen hajtogatta a fejét.

Egyszerre fölvidultunk mind. Jött édes anyám is, a sógor is s ez a csöpp baba lett a központ. Sorba csalogattuk Rózától, de egyikünkhöz sem jött, csak hamiskásan csücsörítgette a száját. Mintha mondta volna: majd ha fagy. Ágnes adta a duzzogót. Szidta Rózát. Bizonyosan megbabonázta ezt a leánykát.

– Meg bizony. Úgy-e baba, megbabonáztalak? Kié vagy? Kié? A Róza mamáé?

– Mam, mam, – gügyögött a baba.

Lili meghatottan nézte a kedves jelenetet. Fejét a vállamra hajtotta s úgy suttogta csöndesen, alig hallhatóan: de szép az élet! Ó de szép!

TIZEDIK FEJEZET. A költő a költőről.

Mint ahogy a sors keresztűl húzza sok szép tervünket, édes, fellengős álmainkat, ugyanezt cselekszem én is könyvem sűrűn teleírt lapjaival. Most, hogy érettebb ésszel olvasgatom a lapokat, szinte röstellem, hogy volt idő, midőn jelentékeny eseménynek tartottam sok semmiséget, bölcsességnek mosolyra fakasztó együgyüséget.

Huzzuk keresztül!

Ím, eljutottam életem útjának első fordulójához, kezemben a diploma s el akarom hitetni magammal, hogy csak most látok tisztán, világosan mindent, ami körülöttem történik s valóképpen most kellene búcsúznom a gyermekkortól. Újra meg újra olvasom, mit három év leforgása alatt könyvembe beirogattam s úgy tetszik nekem, hogy több a följegyzésekben az örök feledésre, mint az emlékezésre érdemes. Abban a pillanatban, amelyben egy végtelen hosszú csók után Lili kifejlett karjaimból s a messzeség elnyelte alakját, az én lelkem mintha elvesztette volna tartalmát: üres lett a lelkem, üres körülöttem az egész világ. Tehetetlen kesergés, vágyakozás Lili után, sóhajtások, könnyek; aztán ezek merő ellentéteként mindenféle intézeti csínyek, melyekben magam is részt vettem: ez nagyjában három esztendő története. Amit az első esztendőben remélni sem mertem, a leányok megszerettek, sőt becéztek. Ártatlan természetű csínyjeikből nem vontam ki magamat, sőt egyikben-másikban vezető szerepet játszottam. Mi tagadás: visszaéltem a jó hiremmel. Fehér liliomnál fehérebb ártatlanságomban annyira bíztak, hogy rólam föl nem tételeztek semmi pajkosságot. Majd sok száz esztendő multán, mikor rombadőlt az intézet, kő kövön nem marad s valami más épület fundamentumát ássák a kert hátsó felében, hasábokat fognak írni az újságok arról az érdekes leletről, mit a napszámosok csákánya és ásója feszít ki a föld mélyéből: vagy húsz darab kávés csésze lesz ez az érdekes lelet. Én ástam el valamennyit egy sötét éjszakán, én mondottam fölöttük a halotti beszédet: nyugodjatok békén, legyen könnyü a föld fölöttetek.

Vajjon hogy kerültek ide ezek a csészék? – tünődnek, okoskodnak majd az újságok. S mely századból valók lehetnek? És nem lesz, aki megfejtse, ha e könyv is elenyészik, a rejtelmes leletet. Nem lesz aki megmondja: úgyan ne törjétek a fejeteket. Ennek előtte sok száz esztendővel a prepa-iskola pajkos leányainak nem volt okosabb dolguk, mint hogy ezeket a kávés csészéket eltemessék. A derék szállító, ki az intézetnek a tejet szállította, egyszerre csak mit gondolt, mit nem, azt gondolta, hogy a tej vízzel szaporítva is tej marad. A kávé napról-napra élvezhetetlenebbé vált. Az igazgatónő szidta a szállítót, a szállító esküdözött mennyre-földre, hogy ő igaz keresztény ember, de a tejet mégsem részesíti a szent keresztségben. A leányok nem sokat teketóriáztak: összebujtak, tanakodtak s elhatározták, hogy eltüntetik a csészéket. Ha nincs csésze, nincs miből kávét igyanak. Így kerültek föld alá a csészék. Egymagam adtam meg az ártatlan csészéknek a végtisztességet, de az is igaz, hogy mikor vizsgálatra, vallatásra került a sor, nem állottam elő, mint annak idején a rózsákkal: én vagyok a bűnös, engem büntessenek. Persze, az eltemetett csészék helyett új csészék kerültek az asztalunkra, de az is igaz, hogy az „igaz keresztény“ attól kezdve többé nem keresztelte a tejet.

Ezzel a hősies cselekedetemmel megalapítottam a népszerüségemet. Leolvastam a leányok arcáról: lám, lám, mégsem az, akinek gondoltuk. A nevemnapjára emlékkönyvet vettek s azt lassankint teleírták – – mivel? Előveszem ezt a kis könyvet. Mennyi bohóság, mennyi kedves butaság van benne! De ezek a bohóságok, ezek a kedves butaságok mind jótékonyan hatottak a lelkemre. Világosan láttam a derék leányok abbeli igyekezetét, hogy fölvidítsanak, hogy a maguk módja s tehetsége szerint pótolják – Lilit! Nem pótolták, nem tudták feledtetni, de engem mélyen meghatott a nagy gyöngédségre valló igyekezet. Mi másként beszéltek most már Liliről is! Most már mind megértették Lili tartózkodó, félrehuzódó természetét. Nem volt az gőgösség, ó, nem! – vallják most egyértelemmel s esténkint, mikor magunkra maradtunk, együtt sirattuk Lilit és a költőt! Ha minden könnycseppből egy virág fakadhatott volna s ezt mind ráhintjük a költő sírjára, kerek földön nem lett volna oly virágos sírhalom több, mint a költőé. Minden nap, melyen levél jött a zárdából, ünnepnap volt nekünk. A titok, mely addig kettőnk titka volt, valamennyi leány titka lett s egy sem volt köztünk, ki ne szerette volna a „Rózsák“-at, szerintünk a legszebb költeményt. Irigyeltek engem, hogy én loptam ki a rózsákat az intézetből.

Olvasgatom az apró jegyzeteket könyvemben; olvasgatom a vékony betüs sorokat, miket a leányok írtak az emlékkönyvbe: kinek, ami titka volt, mind lerakta a könyvecskébe, vagy amit e könyvecskére bízni nem mert, azt külön bízta rám. Fiatal leányszívek édes titkainak „gyűjteménye“ lettem én s letörlője azoknak a könyeknek, melyek oly könnyen fakadnak fiatal leányok szemében. Ám az is igaz, hogy amily hirtelen fakadnak e könnyek, oly hirtelen enyésznek is el. Mintha csak a borús eget látnám, melyből az imént szakadt a záporeső s már ragyog is rajta a vidám szinekben játszó szivárvány.

Sokat mulattam azon magamban, hogy ezek a bohó leányok mind közlik velem a titkukat s eszébe sem jut egynek sem megkérdezni: hát a te szíved rejteget-e valamit? Valami hallgatag megállapodás volt köztük, mint a minőt már gyermekkoromban megfigyeltem otthon, amit azonban nyiltan senki sem mert megmondani nekem. A négy év alatt alig nőttem, alig fejlődtem valamit s ha lehetséges, még véznábban kerültem ki az intézetből, mint ahogy odakerültem. Már féltem Janka néni elé kerülni, mert csak rám nézett s kergetett a betegszobába.

– Jaj de sápadt, kicsi prepa. Mi baja? Semmi? Csak tessék a betegszobába menni.

A jó Janka néni méltán hihette, hogy beteg vagyok, holott valóképpen nem voltam az. Penészvirág voltam, vagyok: ez az igazság.

Olvasgatom, olvasgatom a hevenyészve, könyvembe vetett sorokat s érzem, hogy lángba borul az arcom. Megállok egy helyen, rátapad a szemem egy névre s nem tudok megválni e névtől.

Nem a Lili neve.

Először beírtam a nevet egészen. Másnap kihuztam. Harmadnap úgy betintáztam, hogy soha senki meg nem fogja tudni, mi volt írva ide. Később mást gondoltam: az igazi név helyett nekem tetszőbbet írtam be, de vezeték név nélkül. Megállapodtam a bátyám nevében. Itt a név: István.

Egyszer láttam, azóta sem. Vajjon látom-e többet? Nem hiszem. De a neve, költött neve itt a könyvemben s ezt már nem tudom kitörülni.

Két éve már, hogy láttam. A nevet már azelőtt ismertem. Egy pár csengő-bongó vers alatt láttam azt. Nem tettek rám a versek mélyebb hatást. Fiatal kezdő költőnek véltem, aki verseket ír valakihez, akit csak messziről, látásból ismer. Szőke hajú, halovány képü, magas nyulánk ifjunak képzeltem a versei után, de részben csalódtam. Nem kellemetlenül. A képe elég halovány volt, nyulánknak is elég nyulánk, de a haja fekete s arcán méla borongás ült, mely még akkor sem enyészett el, ha arca mosolyra derült.

A nekünk való színművekhez elvittek, néha-néha hangversenybe is. Én a hányszor csak lehetett, mindig elmentem a színházba, de a táncmulatságokkal egybekötött hangversenyek nem vonzottak. Egy hangversenyre mégis elmentem. Volt a műsorban egy pont, mely különösen érdekelt: Reviczky élete és költészete. Külön megkértem Janka nénit, hogy, ha erre a hangversenyre az intézetből visznek lányokat, mehessek el én is.

– Értem, kicsi prepa, értem, – mosolygott Janka néni. – Ha nem lesz beteg, elvisszük.

Mondhatom, a fölolvasás nem nagyon illett oly hangverseny műsorába, melyet tánc követ. Asszonyok, lányok, de még a férfiak is mindegyre törülgették a szemüket, a prepák meg alig tudták visszafojtani a zokogásukat, mikor a fiatal költő arról a megható gyöngéd figyelemről beszélt, melynek hatása alatt született a „Rózsák“ című költemény. Amint az én gyermekeszemmel elképzeltem, úgy rajzolta elénk a fiatal költő is a megragadó képet: a költő ott fekszik halálos ágyán s tünődve nézi a rózsákat. A kórház ablakán beragyog a lemenő nap búcsuzó sugara, az utolsó sugár, mely glóriát fon a költő homloka köré… ki küldte a rózsákat, vajjon ki? – kérdi a fiatal költő. Akárki küldte, legyen áldott. Megaranyozta egy sokat szenvedett költő utolsó napjait! Még egy dal és vége a hangversenynek. Még egy rövid félóra s táncra perdül a fiatalság. Mind boldog, aki a fiatal költővel táncolhat. Az én pajtásaimat mind elkapkodták mellőlem, egymagam gunnyasztok egy sarokban. Tekintetem belevész a táncosok forgatagába, de szemem megkapja a fiatal költő daliás alakját s többet el sem ereszti. Aztán szinte elnevetem magamat: olyan bolond gondolat villan meg az agyamban.

– Addig nézem, mig ide varázsolom, – gondoltam magamban.

S még helyre sem utasíthattam magamat ez önhitt gondolatért, a költő épp előttem áll meg egy föltünő szép leánnyal, mély bókkal hajtja meg magát, aztán néhány lépéssel tovább leül a leány az anyja mellé. A költő tekintete felém fordul, egy pillanatra mintha tétovázna, végre is elszánja magát, egyszerre hozzám tart s meghajtja magát.

– Be kell mutatnom magamat?

– Ez igazán fölösleges, uram.

– Megajándékoz egy fordulóval?

– Végtelenül sajnálom, de nem tudok táncolni.

– Az első leány, akitől ezt hallom, – néz rám kétkedően a költő.

– Pedig én ismerek olyan leányt is, aki tudott valaha táncolni s elfelejtette.

– Egy lány, aki a táncot elfelejti! Ilyen is van?

– Van. Az a leány, aki Reviczkynek a rózsákat küldötte.

– Talán kegyed…

– Nem, nem, – szakítottam félbe. – Azaz hogy – volt benne némi részem.

– Megengedi, hogy leüljek?

– Ha nem röstelli egy penészvirág mellé ülni…

– De kisasszony!

– Hát akkor kárpótlásul elmondom a rózsák történetét.

A leányok nagy bosszúságára a költő csak a már köteles négyesekre mozdult el mellőlem, újra meg újra visszajött hozzám. De ütött a mi óránk s a „maszik“ (prepa nyelven így híttuk a gavallérokat) hiába könyörögtek Janka néninek, éjfélután három órakor összegyűjtötték a leányokat (nem volt könnyű munka!) s nehéz szívvel ott hagyták a szupé-csárdást. Valami úgy ránehezedett az én szívemre is… A költő lekisért az utcára. Hosszan tartotta kezemet a kezében.

Az én kezem nagyon remegett. Talán az övé is egy kicsit. Annyit sem tudtam mondani: jó éjt! Ő sem mondott semmit.

Én ezt gondoltam: most láttalak először és utoljára. Vajjon ő mit gondolt? Bizonyosan ő is ezt gondolta.

Elhelyezkedtünk a kocsiban. Sárosi Magda, Pál Vilma meg én egy kocsiba kerültünk.

Mondta Magda: Csinos fiu ez a poéta.

Mondta Vilma: érdekes az arca.

Kérdezte Magda: hát te mit szólsz, kicsike?

Feleltem én: semmit.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Levelek a zárdából.

Nincs hét, hogy levelet ne kapjak Lilitől. S nincs hét, hogy ne írjak neki. Belenyugodtam, hogy nem látom napról-napra: olvasom a leveleit s annyi mintha színről-színre látnám, mintha hallanám lágyan csengő, szomorú hangját. A nagy messzeség nem tudott elválasztani s ez a messzeség tán még erősebben összeforrasztotta lelkünket. Amit még Rózának sem mertem megvallani, neki megvallottam az első pillanatban. Mit vallottam meg? Azt, hogy lelkem sokat foglalkozik Istvánnal. Azt, hogy utban vagyok én is a zárda felé. Azaz lennék, ha volna erőm elhagyni hitemet. De kálvinista pap volt az édes apám. Nem hagyhatom el a hitemet, nem lehetek apáca! De szükséges-e a zárda falai közé temetkezni, hogy ne halljuk a nagy világ lármáját? Ime kezemben a diploma, válogathatok a legelrejtettebb faluk között.

Írja Lili, hogy ő teljesen kibékült sorsával. Az angol kisasszonyok budapesti zárdájában él annak a szent hivatásnak, melyről a sógorom oly ékesen beszélt. Ez a beszéd az ő lelkét meggyógyította. Ha látnád – írja egyik levelében – mennyire szeretnek tanítványaim! Nem is szeretet ez, több annál: rajongás. Akár csak téged látnálak, kicsike, ismeretségünk első idejében. Mind olyan punktum kis leányok, mint a mekkora te voltál. Ahányszor végighaladok a padsorok közt, elkapják fátyolom szélét s csókolják. Megható szeretet fénye ragyog szemükben, amint tekintetemet végighordozom soraikon. Boldog, akit megszólítok s nemes versenyre kelnek a szeretetemért. De én nem tudok különbséget tenni köztük. Nem is akarok. Nem oltom beléjük a bigottságot, de annál erősebben a tiszta vallásosságot, az Istenben való erős hitet. Ez volt az én legfőbb erősségem a megpróbáltatás nehéz napjaiban, ez a hit tartja bennem az életet, nyugtat meg sorsomban, mely nem oly szomorú, amint talán sokan képzelik. Tudom, hogy nem élek hiába s ez a tudat feledteti velem, hogy másként is alakulhatott volna életem folyása.

De ki tudja, mi tenger csalódás érte volna túlságosan érzékeny lelkemet, ha kint maradok a nagyvilágban, s lassankint eltemetem azt az édes álomképet, melyet a rajongó leány képzelete szőtt! Nem voltam éppen csúnya leány, sőt némelyek – rólad nem is beszélve, – nagyon szépnek tartottak, kereshettem volna hát a boldogságot a rendes úton, a rendes szokás szerint. De van-e a földön teljes, zavartalan boldogság? S lehettem volna én boldog bárkinek is az oldalán, ha nem lett volna erőm eltemetni az ő emlékét? Nem, nem! Mért tegyek mást is boldogtalanná?

Ezek a gondolatok vezettek a zárdába, s félek, hogy téged is hasonló gondolatok foglalkoztathatnak. Ám ami nekem szabad volt, nem szabad neked, édes kicsikém. Neked van édes anyád, vannak testvéreid. Nekem sem anyám, sem testvéreim. Nekem nincs otthonom. Nincs, akinek keblére boruljak s kisírjam magamat. Egyedül te és a tieid azok ezen a nagy világon, kik megértenek engem, akik szeretettel zártak kebelükre. De végre is nem lehettem mind halálig terhetekre. A te édes anyádnak van már egy leánya, ki lemondott arról a boldogságról, mit férjhezmenésnek nevez a világ s nagy valószinüség szerint lesz még egy olyan leánya a te személyedben. Még csak én kellenék közétek! Három ilyen bolond leány egy födél alatt, nemde sok volna a jóból? Minden úgy van jól, ahogy van, kicsikém.

De, amint írod, „kijárod“, hogy lehetőleg a legelrejtettebb faluba nevezzen ki a miniszter. Nos, vágyad könnyen teljesülhet, csak arra vagyok kiváncsi, hogy meddig birod ki a „zárdai“ életet? Ki becéztet majd? Kin zsarnokoskodol? Mert, ne tagadd kicsikém, jó adag zsarnoki természet van benned. És hidd el nekem, kicsikém, nem szükséges a legelrejtettebb faluba huzódni, hogy a világtól távol, elrejtve legyünk. Magamon tapasztalom ezt. Mert gyakran sétálok a nagyváros utcáin az én növendékeimmel s lám, engem nem zavar a nagyváros lármája, sokadalma, ez a sürgés-forgás. Ezren meg ezren haladnak el mellettem, de én nem látom az embereket, csupán az én kedves növendékeimet. A nagyváros üres csillogó fénye nem érdekel. Kart karba öltve suhannak el mellettem fiatal párok s nem érzek irigységet.

Lelkem minden gondolatja növendékeim, köztetek és ama sírhant közt oszlik meg, mely a halhatatlan költő porlandó földi hüvelyét takarja. Van az esztendőnek két napja, mikor utam kivisz a temetőbe. Egyedül megyek, de úgy érzem, hogy ilyenkor te is velem vagy. Julius 11-ike az egyik nap, a költő halálának napja. E két nap nagy részét a kerepesi-uti temetőben töltöm. Néhány szál rózsát s szegfüvet viszek magammal, amazt azért, mert ez a virág volt az, mely élete utolsó napján megbékítette a halál gondolatával, emezt meg azért, mert mint később hallottam, a szegfü volt a kedvelt virága. Éppen mint neked, kicsike. Te azt hiszed, hogy könnyeket ontok sírja fölött? Miért? Az én számomra nem halt meg ő. Nem volt az az ideális alak, minőknek fiatal leányok a költőket képzelik. Kis termetü, vézna ember volt, ugyanaz férfiban mint te nőben, kicsike. Mit bánom én? Én a lelkét szerettem, mely nem volt közönséges, mindennapi lélek. S most, hogy olvasom életének szomorú történetét, bús árvaságát, elhagyatottságát, küzdelmeit, vergődéseit, lassu haldoklását: nő az alakja szememben, folyton nő s csoda-e, ha szentjeim közé avattam őt?

Kilesem a pillanatot, mikor senki sem jár sírja tájékán s letérdelek sírköve előtt. Elrebegek egy imádságot, aztán szépen leteszem sírjára a virágokat. Erős a hitem, hogy lát engem onnét a fényes menyországból s ez a tudat végtelen boldoggá tesz. Fölvidultan, megkönnyebbűlten búcsúzom a sírtól, s csodálkozom, hogy a sírok sorai közt bolyongva látok itt-ott valakit, aki átöleli a sírköveket és keservesen zokog. Miért sírnak, miért zokognak? Van-e szebb hely a temetőnél? Van-e még ehhez hasonlatos birodalom, hol nincs bánat, szenvedés, nyomoruság, emberi gyarlóság? Egyiknek díszesebb a sírköve, mint a másiknak, de azért van-e itt irigykedés?

Bűnnek tartanám a halál után való vágyakodást, valameddig másoknak haszna van az én életemben, de viszont jöhetne érettem bármikor a halál angyala, készen találna engem. Nem félek a haláltól. Nem zúgolódnám Isten bölcs rendelése ellen. Egyedül ő tudja, kinek meddig van helye itt a földön, az élők között. S kérdem: vajjon az, kinek sírjához most elzarándokolok, ha tovább él, ha élete más körülmények közt folyik, hagyott volna-e maga után oly megható szép emléket az emberek szívében, mint aminőt itt hagyott? Vajjon az élet további folyamán nem érte volna-e lelkemet szörnyü csalódás? Csalódás, mely mélyebb sebet vág szívünkön a halálnál?

Hiszed-e már, hogy nem vagyok boldogtalan? Hiszed-e, hogy lelkem nyugodt s a zárda komor falai közt is napsugaras az én életem?

– Hiszem, hiszem, – rebegi ajkam önkéntelen. S nagy kedvem kerekedik, hogy temetést rendezzek. Eltemetni egy bohó ábrándot. Nagy kedvem volna tűzbe dobni mind azt a sok ujságot, melyekben szépen csengő-bongó versek olvashatók az én fiatal költőmtől. Aki talán ha tudná, hogy én titkon megszerzem mindazokat az ujságokat, melyekben az ő nevét látom, kinevetne, vagy legjobb esetben szánakoznék a szegény penészvirágon. Nem, nem, ezt nem tudnám elviselni! Ne nevessen rajtam senki, ne szánakozzék rajtam senki. Sem ő, sem más!

Ah, de gyáva vagyok. Még egy napra megkegyelmeztem a verseknek. Bolondítom magam, hátha nekem szól közülök egyik-másik. Hisz az igaz, hogy fekete a hajam, a szemem is; az is igaz, hogy a szemem titkolt bánatot rejteget – és így tovább és tovább – találok reám illőt eleget a versekben, de hány ezer leány van rajtam kívül, akikre ez elkopott frázisok ráillenek! Mindössze egy levél tanuskodik mellettem: a Sárosi Magda levele. Ő Budapesten járt s véletlenül találkozott a költővel. S írja Magda, hogy a költő különösen érdeklődött a kis prepa iránt, aki Reviczkynek oly nagy bámulója, amilyen kicsi ő maga. – Megcsíptelek, kicsike! – írja Magda. Mindig mondtam én az intézetben, hogy te nagy titkot rejtegetsz előlünk. Mi bolondok minden titkunkat közöltük veled, te meg hétszeres zár alá tetted a te titkaidat. – Most is oly beteges? – kérdezte a költő. – Mi kár érte! – sóhajtott. – Szeretnék még vele egyszer találkozni. – „Ezek a saját szavai“ – fontoskodik Magda – én meg nevetek a Magda tyúkeszüségén. Szeretne még egyszer találkozni velem! Nos hát én is. És aztán? Vajjon mit szólna Róza, ha megmondanám neki, hogy egy budapesti költő szeretne velem találkozni? Mintha hallanám a véleményét, úgy élvezem magamban.

– Szeretne veled találkozni egy költő? – kérdezné Róza – hát jöjjön ide. Ágnes olyan tejfölös paprikás csirkével traktálná meg, hogy ódát írna a paprikás csirkéhez.

Az bizonyos, hogy, ha Rózának szólnék, könnyebben menne a „temetés“. De nem szólok, megpróbálom magam erején temetni el bohó álmomat. S megpróbálom minden gondolatomat egy háromszáz forintos tanítónői állás elnyerésére terelni. Ah, Istenem, nem utolsó dolog, ha az ember elmondhatja magáról: a magam kenyerét eszem! Nem kell pénzt kérni senkitől, még attól sem, ki szívesen adja, ki utolsó falatját is megosztja veled. Ha Isten és a miniszter is úgy akarja, ez a háromszázforint még fölemelkedik négyszázra is, sőt fölebb is, s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy gazdag lány vagyok, a takarékpénztár nem győzi átvenni a megtakarított forintocskákat. Üdv neked, rózsaszinü jövendő! Erről a jövendőről zengj éneket, fiatal költő barátom s ne titkolt bánatot jelentő szemekről!

Édes anyám sokáig abban reménykedett, hogy a mi városunkban kapok állást. Volt is egy hely az udvarhelyi iskolánál. Éppen akkor ürült meg, mikor Kolozsvárt kezembe nyomták a diplomát, ezt az egész életre szóló „útlevelet“. „Várt leány várat nyer“ – tartja a közmondás, s ez szerencsésen beütött Emilia kisasszonynál is, ki a rossz nyelvek szerint már régóta „üdűlt fiatalságban“ szenved. A nevelésoktatás e régi, kipróbált zászlóvivőjét, kinek a takarékban volt néhány száz forintja, feleségűl vette egy nyugalmazott kapitány s Emilia lemondott az állásáról. De még alig jártak jegyben, már tizen is szemet vetettek a megürült állásra. Szemet vetettünk mi is. Szegény Róza egész napon rótta a várost, kilincselt a város urainál szavazatért. Természetesen, mindenki megigérte, hogy rám szavaz, amiből én előre sejtettem, hogy mást fognak megválasztani. Úgy is történt. Sőt úgyabb. Tíz pályázó közül Betlenfalvi Idát választották, Betlenfalvi városi tanácsos úr leányát, ki legkevésbbé szorúlt rá erre a sovány kenyérre s kinek a leggyengébb bizonyítványa volt a tíz között. De Betlenfalvi úr hatalmas, befolyásos ember, nagy szerepet játszik kis városunk közéletében, a képviselőválasztásoknál ő a főkortes, méltán várhatta el tehát polgártársaitól, hogy az ő leányát válasszák meg.

– Hisz önök jól tudják, – mondotta Betlenfalvi úr a polgártársaknak, – hogy nem szorúltam rá erre a pár száz forintra; én nem is akartam, hogy a lányom tanítónő legyen, de nem lehet bírni vele. Az az ambiciója, hogy a maga keresményéből ruházza magát. Ez oly nemes ambició, – szavalta hévvel Betlenfalvi úr – mely előtt lehetetlen volt meg nem hajlanom.

Ami engem illet, az én ambicióm mindössze az volt, hogy néhány forinttal én is járuljak anyám háztartásához, s szegény Rózának ne kelljen éjjelezni a varrógép mellett, de belátom, hogy ez nagyon közönséges, mindennapi ambició. Többnyire efajta ambiciója volt szegény pályázó társaimnak is. Köztük akárhány, kinek a szülei drága kamatra szedték föl a pénzt s úgy taníttatták a tanítónőképzőben, abban a reményben, hogy majd a leányuk fizetéséből apránkint letörlesztik az adósságot. Mindezek az ambiciók eltörpűltek, megsemmisültek a Betlenfalvi Ida nemes ambiciója mellett.

Kis családunk szép álma hamar szertefoszlott s így nem volt más mód, mint neki feküdni a tanítók hivatalos ujságjának s belemerűlni a pályázatok tanulmányozásába. Kiválasztottunk egy állami iskolát s elhatároztuk, hogy megpályázzuk. Most már megelégedtünk azzal, ha valahol Erdélyben kapok állást. Arra nem is gondoltunk, hogy némely erdélyi falu oly messzire esik tőlünk, hogy a keleti határszélről rövidebb idő alatt s könnyebben lehet jutni Budapestre, mint például mindjárt abba a faluba is, melyet kiszemeltünk. Mikor a sógoromnak megmondtuk, hogy Mezőszilvásra pályázom, összecsapta a kezét. Ő ismerte ezt a falut.

– Az Isten háta mögött fekszik, hegyek közt és valóságos sárfészek! – mondta ő.

– S mit tudsz még róla?

– Azt, hogy a szomszédok, ha megharagszanak egymásra, a kutyát ölben viszik ki az utcára s úgy ugattatják meg egymást. Máskülönben a kutyák belefulladnának a sárba.

– Hát még mit tudsz Mezőszilvásról, lelkem-sógorom?

Mintha csak megkezdtem volna már a tanítást, úgy feleltettem a sógort. Felelt a sógor, még pedig, hogy a tréfa teljes legyen, iskolásfiu módjára, hadarva és el-elakadva, nagyokat nyelve:

– Mezőszilvás… igen, Mezőszilvás még arról nevezetes, hogy a házak puskalövésnyire, igen, puskalövésnyire vannak egymástól. Az iskola erdő mellett, magas hegy oldalán fekszik, némely háztól egy órányi távolságra.

– Nagyon jól van, kis fiam. Beszélj most Mezőszilvás népéről.

– Mezőszilváson laknak magyarok és oláhok, foglalkozásuk földmívelés és állattenyésztés. A tanítókon és kálomista papon kivül más úri ember a faluban nincs. A legközelebbi város szép időben fél napra, sáros időben egész napra esik tőle.

– Hisz ez pompás egy falu! Ilyen kell nekem! – kiáltottam lelkesülten.

Mind gúnynak vették lelkesedésemet s mind kifejezték abbeli reménységüket, hogy a miniszter úr nem nevez ki. Anyám azt mondta:

– Inkább maradj itthon egy esztendeig. Úgy is rád fér a pihenés.

Mondta Róza:

– Én is azt tartom, jobb, ha itthon maradsz. Előbb erősödj meg, kicsike.

– Mit, hogy én szép tehetségemet parlagon hevertessem? – ingerkedtem velük. – Nem, nem! Ezt nem tudnám elviselni. Meglátjátok, a miniszter csak ránéz a folyamodványomra s rögtön kinevez. A tanácsosa ugyan mást fog ajánlani, de a miniszter hallani sem akar másról. Ő megérzi, hogy én éppen Mezőszilvásra való vagyok. Fogadjunk, hogy kinevez.

Persze, hogy igazam volt. Kezemben a kinevezés. Mezőszilvásra neveztek ki. Már kaptam is egy csomó részvét-levelet azoktól a leányoktól, kik Mezőszilváson indúltak el „a nevelés-oktatás rögös pályáján“ s akik közt egy sincs, aki egy félesztendőnél tovább bírta volna ki Mezőszilváson. Alig voltak ott egy pár hónapot, fölzónáztak Budapestre, egyik-másik még térdre is vetette magát a miniszter előtt, hogy helyezze máshová, akárhová, mert Mezőszilváson meghalnak. A miniszter jószívü ember s már annyira ismeri Mezőszilvást, hogy mikor egy tanítónőt ide kinevez, már gondolkozik is azon, hogy félév mulva hova helyezze át. Ezeket a részvétleveleket világért meg nem mutattam volna senkinek. Ám úgy is alig győztem vígasztalni Lila mamát. Mindegyre megleptem valamelyik szobában, amint visszahúzódott és sírdogált magában. Általában az egész család kedvetlen, nyugtalan. Mind ideges. Róza éjt-napot összetesz, hogy tisztességgel kiállítsa mezőszilvási „kelengyémet“, s a szeme oly vörös a sok éjjelezéstől és a sok sírástól. Én virágos jókedvet erőszakolok magamra, komédiázok, bolondozok, minden ismerősömet végig utánozom, de erőlködésem kárba vész, bolondozásaimnak nincs hatása. Hiába, látszik, hogy erőltetett a jókedvem. Nem félek Mezőszilvástól, sőt, ha már így kell megkeresnem a kenyeremet, bensőleg örülök, hogy eldugott faluban kereshetem meg. De ha ránézek édes anyámra, Rózára, Ágnesre, a szívem elfacsarodik s nem tudom visszafojtani az előtörő könyeket. Föl-föllázadok a végzet ellen. Mégis csak alakulhatott volna másként is az én életem folyása. Van-e abban igazság, hogy egy gyönge, beteges gyermekleány családjától messze, idegenek közt élje az életét, nehéz munkában? Hisz a természet rendje szerint, a leánynak a családban a helye. Az én helyem ott volna az édes Lila mamám oldalán. Ha beteg leszek, ki ápol? Ha megbánt valaki, ki véd meg? Ha bánatom lesz, ki vigasztal meg? Ki csókolja le könyeimet?

Szép és bölcs dolog, hogy nemcsak a fiu, de a leánygyermek is tanúl, megszerzi a kenyéradó diplomát, biztosítja ezzel a függetlenségét, nem kénytelen minden jött-ment, léha, üresszívü férfiuval összekötni az életét, de magam is úgy vélem, hogy ezt a függetlenséget egyebütt is lehetne biztosítani, mint éppen Mezőszilváson és a Mezőszilváshoz hasonló falvakon. Mit tegyen most szegény Lila mama? Velem jőjjön és elhagyja Rózát, magára hagyja őt szomorú gondolataival? Vagy jöjjenek mind a ketten velem: Lila mama is, Róza is? Mit csinálna ott Róza? A mezőszilvási hölgyek nagy valószínüség szerint nem járnak sem fürdőre, sem bálokba, maguk szövik-varrják a toálettjukat.

Hát csak magam megyek. Róza elkisér. Látni akarja a falut, az iskolát, az embereket, a házat, ahol majd lakom. Ő rendezi be az én szobámat. Ő oktatja ki a kosztadó valakit, hogy mit szeretek, mit nem. Máskülönben, ahogy ő ismer engem, éhen fogok elpusztulni.

… Már mindent összecsomagoltunk. Azaz hogy nekem csak a könyveimre van gondom. Első a nagyanyám verses könyve. Aztán a sok apró-cseprő intézeti emlék. Külön skatulyában rejtőznek Lili levelei. S külön egy csomó ujság. Azok a bizonyos ujságok, melyeket még mindig nem égettem el. De Mezőszilváson el fogom égetni. El, bizonyosan el!

Ám, alig teszem ezt az erős fogadalmat, nyilik az ajtó. Megjött a posta. Nekem is jött levél. Nézem a borítékot. Ismeretlen kéz írása. Nézem a postabélyegzőt: Budapest. Úgy megdobban a szívem. De jó, hogy e pillanatban senki sincs a szobában rajtam kivül! Reszket a kezem, alig tudom fölbontani a levelet. Nem álmodom? Végig fut tekintetem a levélen, de nem merem olvasni. Kisurranok a szobából, szaladok a kertbe, meghúzódom egy fa tövében s úgy olvasom a levelet, – az én költőm levelét.

„Kisasszony, – írja – én nem feledtem azt a kedves estét, melyet Kolozsvárt az ön társaságában töltöttem. Oly jól esett annyi idő multán találkoznom nevével. A hivatalos lapban találtam meg a nevét. Sohasem olvasom a hivatalos lapot, de ma csodálatos véletlenűl a kezembe került s első tekintetre az ön nevét pillantottam meg. Tehát a kicsi prepából tanítónő lett. Kisérje szerencse, megelégedés azon a szép, nemes pályán. Ha Isten segít, egyszer majd elindulok Mezőszilvás fölfedezésére s folytatjuk, amit akkor este félbe kellett hagynunk: tovább fűzzük az eszmecserét a mi közös ideálunkról: Reviczkyről.“

Ennyi az egész levél.

Csendesülj, szívem! Vigyázz, kicsike, vigyázz. Ne vedd többnek a levelet, mint ami valójában. Udvarias, figyelmes levél, van benne némi melegség, megérdemli, hogy külön skatulyába rejtsd, bár aligha lesz folytatása. Távozz tőlem, sátán, távozz, ne kísérts!

De mi történt velem? Nem akarom hinni, hogy Mezőszilvás sárfészek. Mesebeli tündérvárossá színezi fölizgatott fantáziám a nyomorúságosnak rajzolt falut. Bolyongunk a réten, az erdőben céltalan – ő meg én. S oly szép az élet, oly szép a világ.

Belépek a szobába. Együtt ül a család. Mind oly szomorúak. Az asztal megterítve az utolsó vacsorához. S én csodálkozva kérdem: mért búsultok? Ők megütődve, méltatlankodva néznek rám. Nekik igazuk van, de nekem is. Úgy szeretném kikiáltani az egész világnak édes titkomat. De csak egy percig tart ez a bolond vágy s már megreszketek a gondolatra is, hogy sejthetné ezt valaki. Itt a levél a szívem fölött. Ráborulok az én édes jó Lila mamámra, ölelem, csókolom és sírok, sírok hosszan, sokáig. Öröm és fájdalom könnye borítja el arcomat; kettős érzés viaskodik szívem mélyén s az egyikről csak a jó Isten tud egyedül!

Ah, oly szép az élet, oly szép a világ!

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Margit Mező-Szilvásra érkezik.

Máig sem tudom, hogyan jutottam Mezőszilvásra, csak egy a bizonyos, az, hogy itt vagyok. Mielőtt útra keltünk, földabroszon beutaztuk egész Erdélyt, a szélrózsa minden irányából próbáltuk megközelíteni Szilvást – vasúton, de bármerről próbáltuk, arra a lesújtó eredményre jutottunk, hogy Szilváshoz a „legközelebbi“ vasúti állomás félnapi járó volna. Már t. i. volna abban a kedvező esetben, ha ettől a „legközelebbi“ állomástól pompás országút vezetne Szilvásig. Sógorom ifjukori emlékei s a földabroszon végzett alapos tanulmányainak alapján megállapítottuk, hogy az az út, mely a „legközelebbi“ állomástól Szilvásig vezet, a legcudarabb mezei út lehet, mely hegyre föl, völgybe le kanyarog; hol eltünik egy szük, süppedékes völgykatlanban, hol fölbukkan egy meredek hegyoldalra s azon a „legközelebbi“ állomáson napokig szórakozhatunk, mig fuvarost találunk.

– A legokosabb, amit tehetünk, – mondá a sógorom, – hogy befogatunk a magunk kocsijába s addig megyünk, mendegélünk, mig Szilvást fölfedezzük.

Sógorom e szavaiból azt vettem ki, hogy velem akar jönni, de ezt az áldozatot nem fogadtam el.

– Lelkem Balázs, – mondtam neki, – neked feleséged és gyermeked van, tehát itthon maradsz. Arra már rövid az idő, hogy végrendeletet írj, Szilvásra pedig, amint látom, jó családapa végrendelet nélkül nem indulhat. Maradj te csak itthon.

– Te semmit sem veszel komolyan, – utasított rendre a sógor, s ő csakugyan nem is áll el a szándékától, ha Isten közbe nem szól. De közbe szólott. A legélénkebb disputa közt bekopogtatott Sándor bá’, a harangozó és halottkém s halottat jelentett. A sógort itthon maradásra kényszerítette a papi kötelesség. Megvigasztaltam a sógort: – Ne búsulj, lelkem Balázs. Irásban hagyom hátra, hogy, ha meghalok Szilváson, hozzanak haza Csinódra, mert egyedül csak te általad akarom eltemettetni magamat.

Mindezt pajzán jókedvvel játszottam el, de a hatás más volt, mint amit vártam. Valamennyinek a szemében köny csillogott. Nem akartam észrevenni az elpityeredést s folytattam tovább:

– Elég, ha Róza velem jő. Ő úgy is mindig rajongott az utazásért. Most kedve telhetik. Csinódtól Szilvásig meg vissza: kivánhat-e ennél fölségesebb utazást?

Eredetileg is az volt a tervünk, hogy ketten utazunk. Azt egyikünk sem engedte meg, hogy édes anyám, aki újabb időben úgy is sokat gyöngélkedett, megtegye ezt a fárasztó útat. Szent fogadást tettünk, hogy amely faluban ér az alkonyat, ott meghálunk. Zivatarban, záporesőben nem folytatjuk utunkat. Inkább egy hétig tartson utazásunk, semhogy valami szerencsétlenség érjen. A kocsisunk megbizható hű szolga volt: még szegény apámtól örökölte a sógor. Peták az ő neve, öklömnyi kis figura ember, de hű, mint a kutya s bátor mint az oroszlán. Ha bajusza nem volna, mindenki gyermeknek nézné. A csöppsége miatt sokat keserítették a falubeliek, hadi lábon is állott az egész falu népével, különösen a fiataljával. Mennél többet gúnyolták szegényt mások, annál erősebben vonzódott hozzánk. Mint afféle régi jófajta cseléd, a család tagjának tekintette magát s annak tekintettük mink is. Irántunk való nagy szeretetében az idegenek előtt folyton dicsekedett a mi gazdagságunkkal; ami a mienk, az minden jobb, kitünőbb volt a másénál, le egy malacig. Folyton a többes szám első személyében beszélt. Ha a hivek dicsérték a sógorom ékesszólását, büszkén legyintett: nem csuda, tizenhat esztendeig forgattuk a bibliát. Ha magunk közt voltunk, semmivel sem volt megelégedve, mindig zsémbelt, így meg úgy, rosszúl megy a gazdaság, tönkre megyünk, de csak jött egy idegen, akkor a békételenkedő, elégedetlen Petákra nem lehetett ráismerni: csak úgy folyt a szájából a dicsekedés.

Most mikor megtudta, hogy a sógorom nem jöhet s egyedül ő reá van bízva a mi életünk, egészségünk, épségünk, oly büszkén járt-kelt az udvaron, mint egy kakas. Csakhogy nem kukorékolt. Ehelyett zengett az udvar az énekétől, mely szörnyen hamis volt, de nekünk igen tetszett.

– No, Peták, aztán nyisd ki a szemedet, – mondta a sógor, mikor a kocsival előállott.

Peták büszkén mérte végig a sógort.

– Hogy nyissam ki, mikor be sem hunytam?!

A nagy nehéz hintó úgy körül volt rakva mindenféle ládával, skatulyával, csomagokkal, hogy csak a fejünk látszott ki. A bakon láda, a szemközti ülésen skatulyák, mögöttünk a saroglyában hatalmas széles szalmazsák tele szénával. Így utazhattak dicső őseink, mikor még a vasútnak híre-hamva sem volt. Ágnes annyi elemózsiát rakott föl, hogy utazhattunk bátran egy hétig s akkor még mindig maradt Szilvásra is egy hónapi eleség. Komolyan féltek, hogy Szilváson éhezni fogok. Egy kis éléskamrával fölért, amit számomra fölpakoltak.

Az útat illetőleg csupa kellemetes csalódás ért. Miután rettenetesnek képzeltük: ami valójában rettenetes volt, az sem tetszett annak. Azt mondtuk erre: még rettenetesebbnek képzeltük s megvigasztalódtunk. El voltunk készülve egy heti utazásra, s mindössze három napig tartott. Hát az is valami? Közbe-közbe sokszor helytelen irányba igazítottak a járó-kelők: két-három óra hoszat is utaztunk – hiába. Peták szidta az egész világot, de mi jól mulattunk, amiért Peták keményen megleckéztetett. Ezen még jobban mulattunk. Minden faluban megállított valakit:

– Álljon meg, földi, jó helyen járunk-e?

– Itt jó helyen, – volt a válasz.

– Azt akarom tudni: erre visz-e az út Szilvás felé?

– Erre is visz, de arra is mehettek volna.

S mutatott egy másik falu felé.

– Merre közelebb?

– Útja s lova válogatja.

– A lóról ne beszéljen, – pattogott Peták, – lássa ked, hogy ez – ló!

– Látom, látom, de erre rossz az út.

– Hát arra?

– Arra sem jó.

– Hát melyik jobb?

– Mind a kettő jobb volna, ha – nem volna!

Peták a lovak közé csapott.

– A Jézus áldja meg, bátya. Úgy-e – kiáltott vissza szemtelenül – itt kend a legokosabb ember?

De már ekkor szaladtak a lovak. Az atyafi az öklével fenyegetődzött utánunk. Mi meg úgy kacagtunk, hogy a könyünk is kicsordult belé.

Amit otthon fölfogadtunk, azt meg is tartottuk: ott háltunk meg abban a faluban, ahol az alkonyat utólért. Kétszer kellett szállást keresnünk s mind a kétszer nagy szerencsénk volt: egyik faluban sem láttunk úri házat, de találtunk jó módra valló paraszt házat, barátságos külsejüt, tiszta rendes udvarut s ezek közül egyben, mely leginkább megnyerte tetszésünket, megállapodtunk. Peták megállott a kapu előtt, miután ő is ráadta a szavazatát, s hogy megadja a módját, kinyújtózkodott, aztán lassu tempóban lemászott a bakról, óvatosan benézett a kapun, majd belépett az udvarra, ott körülnézett, hogy vajjon méltó-e hozzánk az udvar (a hozzánkba saját magát is beleértve), úgy ment be a házba, honnét kevés idő mulva a gazdával jött vissza. Első és második este egy volt a gazda Isten hozottja. Ez az egyszerü, kedves mondás: „Istené a szállás.“ Így mondja azt a székely ember ezer év óta a szállást keresőnek. Nem az övé a ház, hanem Istené. Bátran beléphetsz, Isten adja a szállást, nem ő.

Nyugodtan lehajthatod fejedet a szép fehér párnákra. Reggel, mikor tovább utazol, nem szabad kérdened: – mivel tartozol. Ezzel vérig sértenéd a gazdát. Egy kézszorítás, egy „áldja meg az Isten!“ ennyi az egész fizetés. S még szerencsés útat is kivánnak ráadásul. És megkérnek: ha még egyszer erre járnánk, ne kerüljük el szegény házukat.

Nem fölséges hivatás ennek a népnek gyermekeivel foglalkozni, ennek a népnek gyermekeit nevelni, oktatni?

Harmadik este érkeztünk Szilvásra. Itt már egyenesen a paphoz hajtattunk. Mikor megállott a kocsi a papiház kapuja előtt, Peták kedvetlenül csóválta meg a fejét. Hümmögött, köhögött, ránk nézett, meg a kapura, aztán nagy nehezen lemászott a bakról, majd nagy erős elhatározással félrelökte a kapu két szárnyát. Rozoga egy kapu volt ez. A szárnyai alig álltak a sarkukban. Minden második deszka hiányzott róluk.

– Itt sem szeretnék pap lenni, dünnyögött Peták.

Ez volt az első mondása.

Az udvaron egy csomó mezitlábas gyermek szaladgált. Félig uri, félig paraszt gyermekre vallott vásott, szakadozott ruhájuk. Kócos, fésületlen volt valamennyi. Egy sovány, beteges arcu asszony épp most kiabált rájuk, hogy takarodjanak be, eleget voltak már kint. De az asszonyra egyik sem hallgatott, szétrebbentek, tovább szaladtak, s csak akkor verődtek ismét egy csomóba, mikor a kocsi befordult az udvarra s megállott a szegényes külsejü ház pitvara előtt. Első tekintetre látszott, hogy ez a ház sok papot kiszolgált már, de papok jöttek, papok mentek, ki más eklézsiába, ki a szilvási temetőbe, csak a hívek maradtak változatlanok: azt vallották, hogy a papnak jó akármilyen ház, az ősök fölépítették úgy, a hogy, s ameddig össze nem dűl, helyébe mást nem építenek, de sőt nem is tatarozzák. Szívet facsaró nyomorúság rítt le az egész házról. Kidűlt-bedűlt falak: kicsiny ablakok s az ablaküvegek legtöbbjét piszkos ujságpapírok pótolták. Egyetlen kéménye lekivánkozott a korhadásnak indult fazsindely tetőről. S látszott kivülről, hogy az egész házban két kis lakószoba lehet, több nem, aztán egy zúg, melyet konyhának csúfolnak s egy-két lépés hosszú kamrácska, melyet ismét csak csúfolnak, mikor éléskamrának emlegetik.

– Itt nem sokáig maradunk, – vetette felénk Peták.

Valóképpen nekem szólt ez a mondás. Nem azt mondta ezzel a bölcs Peták, hogy holnap mind a hárman visszamegyünk, mert hát nekem akárhogy is itt kell maradnom, de sokáig én nem bírom a dicsőséget. Nem volt időm, hogy eszmét cseréljek Petákkal, csak elmosolyodtam a mondásán s ez éppen jó volt, mert a tiszteletes asszony e pillanatban közeledett felénk s kedvezőre magyarázta a mosolyomat. Zavarodottan állott a szegény asszony, hebegett valamit a mi bemutatkozásunkra, közben lökdöste félre a gyermekeket, kik úgy körülvették a kocsit, hogy alig tudtunk lekászolódni.

– A tiszteletes úr nincs itt? – kérdeztem, miközben helyet foglaltunk az egyik szobában. (Csakugyan két szoba az egész házban.) Ez volt a vendégszoba. Régi, kopott, szánalmas bútorzat. És poros. Látszott, hogy senki sem használja, vendégnek tartják, ők maguk kilencen meghuzódnak egy szobában.

– Az uram, – mondta a papné – miközben a székekről törülgette a port kötényével – bement a vásárba. Tetszik tudni, országos vásár van. Két tehénkénk van, az egyiket behajtotta. Kollégiumba visszük a nagyobbik fiut holnapután: kell a pénz.

– Mondja, kedves tiszteletes asszony, – szólalt meg Róza, kinek a torkát láthatóan fojtogatta a nagy nyomorúság, mit itt látott, – kaphatna itt a hugom szállást és kosztot?

– Szállást… kedves kisaszony, igen, szállást, óh Istenem, oly szívesen adnék… Úgy ránk férne… Kosztot is… Azt is szívesen adnánk…

Közbevágtam:

– Kedves tiszteletes asszony, én úgy vettem észre, hogy nagy a család. Úgy-e nem tudnak szállást adni? Nemde kosztot sem?

– Hát bizony nehezen, – ragadta meg a szavamat a szegény papné. – Mi nagyon szűken vagyunk. Szerényen élünk. Nem is étkezünk rendesen, mint a hogy egy papi háznál illenék…

– De van itt úri ház a faluban? – kérdezte Róza.

– Úri ház? Nincs itt lelkeim, egy sincs. Van két tanító, de egy sem feleséges ember… ha csak…

Jelentősen nézett rám a jó asszony. Nem tudtam elfojtani a kacagást. Kitört belőlem.

– Hisz akkor pompás! Meghódítom az egyik kollégát s majd főzök én!

De Rózának most már nem volt kedve a bolondságra. Kétségbeesetten járt föl s alá a kis szobában.

– Vissza foglak vinni! Nem hagylak itt.

– Szó sincs róla, – mondtam én jókedvüen. – Ez a hely nagyon tetszik nekem. A házak, amint láttam, jó messzire esnek egymástól. Csöndben fogok lakni, akárhol lakom. Tejet és tojást lehet kapni, tiszteletes asszony?

– Ó, tejet és tojást, igen! – kiáltott a papné.

– Hisz akkor vivát! Te sírsz? – fordultam Rózához. – Ó, te kishitü, te. Szégyeld magad.

Csak most láttam, hogy valóképpen sokkal erősebb természet vagyok, mint Róza. Tetszettem magamnak új szerepemben. Hát én voltam az, ki a kávét nem ittam meg, ha nem csubbant a cukor? Hát én vagyok az a beteges, szentimentális leány? Ime, vigan indulok neki a küzdelmes, nyomoruságos életnek, s Róza, a hős Róza, kit oly erősnek hittem, az első nehézség láttára megretten, kétségbeesik. Igaz, hogy érettem. De végre is itt az ideje, hogy vége legyen a gyámkodásnak. Nem én vagyok az egyetlen leány, ki Mezőszilváshoz hasonló fészekben tengődik. Mért éppen én legyek különös kegyeltje az Istennek? Adtam a nagyot, az öreget, megcirógattam a Róza arcát, megsimogattam a fejét.

– No, ne sírj, kicsike, ne sírj, jó az Isten, jót ád, – vigasztaltam Rózát, ki éppen rá akart ütni a kezemre. De ebben a pillanatban belépett nagy porosan a tiszteletes úr. Már kivül megtudta, hogy itt az új tanítónő. Látva, hogy simogatom Róza fejét s vígasztalom, azt hitte, hogy Róza az új tanítónő. Mindjárt papi hivatása magaslatára emelkedett s kenetes szavakkal vigasztalta Rózát. Én meg segítettem neki. Roppant tetszett nekem, hogy nem engem néz tanítónőnek, mignem Róza megelégelte a komédiát, mérgesen toppantott:

– Kedves tiszteletes úr! Értse meg, nem én vagyok a tanítónő, hanem ez a leányka!

– Valóban? – kiáltott föl a tiszteletes úr látható örömmel. – Tehát a kicsi kisasszony! Hál Istennek! Hisz akkor rendben vagyunk. Mert szó, ami szó: már kétségbe voltam esve, hogy a kisasszony még holnap reggel itt hagy minket.

– Itt, de viszem a hugomat is!

– Kedvesem, – mondtam én kenetteljesen, – te holnap reggel visszaindulsz Petákkal s hirül viszed az otthon valóknak, hogy engem jó egészségben s jó kedvben hagytál itt. Elmondod, hogy Mezőszilvás nagyon szép falu s hogy bár alig láttam, máris szeretem. Tiszteletes úr, – fordultam a paphoz – legyen nyugodt, engem nem lát sírni. Itt maradok.

Kiszóltam Petáknak s behordattam cókmókomat. Róza meghuzódott egy sarokban s szavát sem lehetett venni. Én rendületlen nyugalommal végeztem a kipakolást, miután a tiszteletesékkel megállapodtam, hogy addig, amig szállást kapok, a nyakukon maradok. Ezalatt a tiszteletes asszony eltünt, nyilván azért, hogy vacsora után lásson, én pedig megtudtam a tiszteletes úrtól, hogy a tehenet elég jó áron adta el a vásárban, viheti a fiát a kollégiumba. Általában az ő eklézsiája nem is oly rossz, a fizetés is tisztességes volna, de az Isten sok gyermekkel áldotta meg, már pedig sok szájnak sok kell. A nép szegény, de becsületes. Lehet ebben a faluban szállást is találni, csak a koszttal lesz baj. De ha nem vagyok nagyigényü, majd csak megélek valahogy.

– No, hallod, – szóltam Rózának. – Nem értem a kétségbeesésedet. Kapok szállást s a koszttal is lesz valahogy.

De Rózát nem lehetett szólásra bírni. Ám láttam az arcán, hogy, ha nem volna jelen a tiszteletes, megtépné a hajamat. Szerencsére, a tiszteletes úr velünk maradt, folytatta Mezőszilvásnak és népének ismertetését, elmagyarázta a népoktatási állapotokat, melyeknek javulását ő rég epedő szívvel várja s kifejezte abbeli reménységét, hogy az én működésemmel a mezőszilvási iskola életében új és fényes korszak nyílik meg. Eközben előkerültek a ládából a pompás molnár-pogácsák, miket az én édes anyám sütött s megkináltam a tiszteletest. Valósággal fölragyogott az arca, a pogácsák láttára.

– Molnár-pogácsa! – kiáltott föl a tiszteletes. – Diákkorom óta nem ettem.

– Hát akkor csak egyék, tiszteletes úr. Van itt elég.

Volt is vagy húsz. Becsődítettem a gyerekeket. Azoknak is adtam egyet-egyet. Úgy falták, mint a farkasok. Odasompolyogtam Rózához, eléje tartottam egyet: tessék, kisasszony.

– Te, – vetett rám gyilkos szemeket Róza, – ne mérgesíts, mert mindjárt nyakon ütlek.

Ezt persze suttogva mondta, hogy senki sem hallotta.

Szegény Róza egész odáig volt. Láttam, hogy itt már nincs helye a tréfának. Még egy szó s elszakad a húr. De valamit mégis észrevett a tiszteletes, kiterelte a gyermekeket, maga is kiment s magunkra hagyott. Ideje volt, mert szegény Rózát már fojtogatta a düh, a keserűség.

– Csakhogy kimentek! – pattant föl a helyéből Róza. – Mondjad: megbolondúltál, kicsike? Itt akarsz maradni ebben a rongy fészekben? S azt hiszed, hogy én azt megengedem? Még ma éjjel itt hagyjuk szó nélkül, búcsú nélkül, érted?

– Kedves Róza, – mondtam erőltetett nyugalommal, – te elfeledted, hogy a miniszter engem ide nevezett ki. Elfeledted, hogy én azért szereztem meg a diplomát, mert nem akarom magamat eltartatni. Ahol találom a kenyeret, ott fogadom el. Mit gondolsz, írjak a miniszternek levelet, hogy nem fogadom el a mezőszilvási állást? Nos, képzelem, a miniszter mennyire meg fog rőkönyödni. Annyira meg, hogy rögtön mást nevez ki helyettem, én meg folyamodhatom más állásért, nem ád s punktum. Egy szó mint száz: itt maradok. Hidd el nekem, magam is szeretnék köztetek élni, de ha nem lehet! Majd ennek is elkövetkezik az ideje. Te csak eredj haza a te varrógépedhez, én meg itt maradok. A nyáron találkozunk.

– A nyáron! Addig te elpusztulsz.

– Elpusztulok! A jégeső sem árt nekem. Gyermekkorom óta folyton el vagyok jegyezve a halálnak, az intézetben is azt hitték, hogy nem huzom ki a négy esztendőt s ime, itt vagyok Mezőszilváson. Erősebb vagyok, mint ahogy hiszitek, Róza! Erősebb!

Belépett a papné. Hivott: legyen szerencséje egy gyönge vacsorára. Róza bocsánatot kért. Fáj a feje, le akar feküdni. Nem lehetett rábirni, hogy vacsorázzék. Ágyat vetettek neki, lefeküdt. Én meg kimentem vacsorázni. Az asztalnál csak hárman ültünk.

– Hát a gyermekek?

– Azok már vacsoráztak, – magyarázta a tiszteletes úr. – Megittak egy-egy pohár frissen fejt tejet. Ez a legegészségesebb vacsora. Ajánlom a kisasszonynak is…

Tejfölös paprikás csirke volt a vacsora. Elég ízletes volt. Legalább a tiszteletesék kitünő étvággyal ettek. Látszott, hogy e különben nagyon közönséges falusi étel is ritkán kerül asztalukra. Én alig ettem valamit. Gyönyörködtem e szegény emberek étvágyában, ők meg viszonzásul alaposan meghányták-vetették, hogy hol is lenne számomra a legjobb szállás, hogy az jó is legyen, meg nagyon messze se essék az iskolától. Végre megállapodtak a falu kovácsának a házánál. A kovácsnak nincs gyermeke s van két szobája. A műhely a ház végéhez van ragasztva. Igaz, hogy a kalapálással nagy zajt csap a kovács, de ezt hamar meg lehet szokni.

Rózának nem mertem szólni e tervről. Elbolondítottuk, hogy egy hónapig itt maradok a papéknál, azalatt találunk szállást, kosztot. Reggel Róza visszautazott. A sok sírás annyira elerőtlenítette, hogy alig tudott föllépni a kocsira. Peták is szörnyü kedvetlenül ült a bakon. Mikor látta, hogy én nem ülök a kocsira, a köny kicsordult a szeméből.

– Hát csakugyan itt marad a kicsi kisasszony?

– Itt, Peták, itt.

– No akkor a Jézus áldja meg! – s keményen a lovak közé csapott.

Egy pillanat mulva eltünt a kocsi, én letörültem arcomról a könycseppet, melyet, hiába, mégis csak nem tudtam visszafojtani, aztán a tiszteleteshez fordultam:

– Most pedig, kedves tiszteletes úr, kisérjen el a kovács házához.

TIZENHARMADIK FEJEZET. Egyedül.

Kicsi egyablakos szoba az én lakásom, s többek közt arról nevezetes, hogy ráillik Arany János verse, mely azt mondja:

Kása Péter kovácsmester uramé ez a ház, de az én kis szobám sokáig csizmadiaműhely volt: Kása Jánosnak, Péter uram öccsének a műhelye. – A János öcsém mestersége, magyarázta házigazdám – cudarul ment. Istenverte falu ez a Mezőszilvás. A nép azt tartja: „télen-nyáron mezitláb, úgy kimélik a csizmát.“ Csak ünnepnap húznak csizmát, akkor is az asszonynép a templom ajtajáig a kezében viszi s a templom pitvarában húzza föl. Ily „körülmények“ közt – folytatta Kása uram – öcsém, aki pedig jeles csizmadia volt, nem élhetett meg itt. Fölszedte a sátorfáját s kivándorolt Oláhországba. Már az én mesterségem más. Az emberek sajnálják a maguk lábától a csizmát, de nem sajnálják a ló lábától a patkót. Így aztán ha nem csurran, csöppen s merthogy Isten nem is áldott meg gyermekkel, nem látunk szükséget.

Kása uram és életepárja kedvező hatást tettek reám. Jó lelkü, szíves embereknek látszottak s bár Kása uram mestersége kormos, piszkos mesterség, a lakószobájuk tiszta, mint egy kápolna. Annak találtam az én kis szobámat is. Látszott rajta, hogy nem rég meszelték s hófehér fala ragyogott az ablakocskán beszűrődő őszi napsugár fényében. Egy ágy, egy asztalka, egy tulipános láda, két szék, egy kis tükör, körülötte olajnyomatu képek: ime a butorzat nagyjában. Az ablak virágos kertre nyílik, – mi kell még? Kásáné asszony vállalkozott, hogy reggelre s estére egy-egy pohár tejet ad, tiszta jó tejet. Az ebédet is vállalná, de ők csak parasztosan élnek; hanem amiben lehet, kezemre jár, hogy egyszer-másszor meleg ételem legyen. Nevezetesen tojásrántottát akár minden nap ehetem, mert tojást azt lehet kapni a faluban kosárszámra. – Köménymag-levest tud főzni a kisasszony is, ugy-e? – kérdezte a jó asszony s mikor e részben megnyugtattam, biztosított, hogy nem halok éhen.

Valóban, megmagyarázhatatlan nyugalommal veszem a sorsomat. Sőt mintha tetszenék nekem ez az állapot. Leolvasom a jó emberek arcáról, hogy ők erősen sajnálnak engem s nyilván azt hiszik, hogy senkim sincs e világon, máskülönben egy gyönge, beteges arcu leány nem jönne ebbe a Kása uram szerint Istenverte faluba. Megható gyöngédséggel viselkednek irántam, ellesik a gondolatomat is s mert az iskola kint van a hegy tetején, a lakásomtól csaknem félóra: sáros időben vagy Kása uram vagy a legénye elkisér, sőt Kása uram néhol, ahol mélyebb a sár, minden tiltakozásom ellenére pehelyként kap az ölébe s úgy visz ki a hegyre.

Szó ami szó: nyomorúságos egy élet ez leánynak, de a nappal nyomorúságaiért bőven kárpótol az este magányos csöndessége. Zavartalanul átengedhetem magamat gondolataimnak, foglalkozhatik lelkem azokkal, kiket szeretek. Olvasom kedves iróimat és irom a leveleket Lila mamának, a testvéreimnek és Lilinek. Csupa derü, csupa jókedv minden levelem. Lila mamának nagyokat füllentek. Újra meg újra figyelmeztetem: ne higyjen Rózának, mert ő mindent túlsötéten lát. A kovácsné egyszerü, de igen izletes ebédeket ád, a levegő pompás, az iskolába járás meghozta étvágyamat s az arcom már is majd kicsattan a pirosságtól. A valóságot még Lilinek sem irom meg. De egy dologban töredelmes vallomást tettem neki. „Hasztalan akarom elűzni az ő képét, újra meg újra visszajő, itt ül a kis szobában, szemközt velem. Mind a ketten az asztal fölé hajtjuk a fejünket s szótlanul, álmodozva hallgatjuk a tűz csendes dorombolását.“

Bohó álom!

De hiába, néha-néha úgy érzem, mintha váratlan boldogság előtt állanék. Pedig oktalanság azt hinnem, hogy megvalósuljon valaha az, amiről álmodni is félve álmodom. Én mégis várok valamit! Hiszem erős hittel, hogy a legsivárabb életben is kell lenni egyetlen pillanatnak bár, mely szívünket melegséggel töltse el, melyre egykor mint szentségre emlékezzünk vissza. Hány öreget hallok beszélni elmúlt időkről, mikor még szépek, fiatalok voltak s szemök, az a bágyadt fényü szem hogy fölragyog, arcuk, az a ráncos arc hogy megszépül ilyenkor! Mi lehet az, aminek puszta emléke hosszú, gyötrelmes évek múltán a hidegülni, halni készülő szívet lángra tudja lobbantani! Én azt nem ismerem és nem is fogom megismerni soha… Az én öregségem épp oly sivár lesz, mint amily örömtelen az ifjúságom. El fogom veszíteni azokat is, akik még szeretnek, akik miatt még ehhez a sivár életemhez is ragaszkodnom kell. Egyedül fogok állani a világon…

Nem tudom, nem tudom, mi lehet az, úgy fáj a szívem és mégis kimondhatatlan édes érzés tölti el. Nem tudom? Nem akarom tudni, de a szívem, szegény bolond szívem érzi. Egy kis csenevész virág sinylődött egy elhagyatott zúgban, csúnya szegény, – talán nem is virág, – vagy csak sivár élete tette csúnyává? Szép, büszke virágok elvonták tőle a világosságot, szegény nem ismerte a harmatot, reggel vágyódva kereste a napnak bár egyetlen sugarát, de az nem vette észre. Úgy fájt a kis virág szíve! Úgy vágyott boldogság után!

… Balga kis teremtmény, most megismerted a napot és elhervadsz… Ismered a boldogságot?

Szürke éjjeli lepkék röpködnek lámpám körül, hasztalan igyekszem eltávolítani, vakon röpülnek a halálba s perzselt szárnyakkal, haldokolva hullanak elém. Mi űzi, mi kergeti az izzó fényességbe? Mi vonzza oly ellenállhatlanul a megsemmisüléshez? Szegény szürke lepkék, ti mégis boldogok vagytok!

Szegény szürke lepkék, ti boldogok vagytok és én? Minek hazudjak? Minek ámítsam magamat? Kínos gyötrelmes éjszakák küzdelmei mind hiába valók: lelkem egyensúlyát elveszítettem. Egy szent, tiszta, de teljesülhetetlen vágy rabja lettem. Kimondhatatlanul szenvedek és végtelen boldog vagyok.

Ma éjjel különös álmom volt. Puszta elhagyatott völgyben, kopár szírtek közt bolyongtam egyedül. Nem láttam egyetlen élő lényt, még csak egy fűszálat sem: kietlen pusztaság mindenütt. A magas sziklák közt halk suhanás lebbent át, mint elátkozott lelkek sóhajtása. A halál birodalma volt ez. Iszonyu félelem fogott el. Ha most, ha itt kell meghalnom, egyedül, hogy lelkem komor szirtek közt bujdosson s testem e sziklákon temetetlenül porladjon el! Menekülni akartam s nem találtam sehol semmi útat, fáradtan dültem egy csonka szikladarabra, s vártam a halált, az egyetlen szabadítót. Ő jött, nem a halál. Szép szomoru szemével rám nézett, hozzám hajolva szívére mutatott, melyből patakzott a vér. Szegény boldogtalan teremtés, – mondá szomorúan – miért várod a halált? A halál megsemmisülés. Élj és szenvedj. Isten az ő kiválasztottjainak adja osztályrészül a szenvedést. Nézd e borzasztó sebet szívemen, tanulj élni és szenvedni!

Magához emelt és a vércseppek szívéből szívemre hullva, életet öntöttek bele, szemem könnyel telt meg, a félelem, mely előbb megdermesztette volt szívemet, elmult, nyugalom, mélységes nyugalom szállott szívemre. Fölébredtem, de azt a szép szomorú szemet még most is látom s hallom: tanúlj élni és szenvedni!

Illett ugy-e, – kérdem magamtól, – hogy megköszönjem az én poétám figyelmességét. Volt ebben némi számitás is: hátha újra ír. Nem csalódtam, mindjárt jött a második levél s most azon veszem észre magamat, hogy nyakig benne vagyunk a levelezésben. Irodalmi kérdésekről váltunk eszmecserét, de közbe-közbe belecsúszik egy-két mondat a magunk életefolyásáról is. Annyit már sejtek, hogy az én poétám csalódott. Vajjon ki lehetett az a valaki? Próbálom a sorok közül kiolvasni: vajjon amit irántam érez, több-e barátságnál? Hátha a levelezés csak arra való neki, hogy gondolata elterelődjék ama valakiről, aki megsebezte szívét? Látja, hogy nem vagyok éppen buta leány s jól esik velem beszélni – írásban. Meglehet, hogy érzelme több a barátságnál; hogy az idő és távolság lassankint eltüntette az én igénytelenségemet s a csúnya, vézna leányt szépnek látja. Költőtől kitelik ez a bolondság. Vajjon mit tennék, ha véletlenül betoppanna s megkérné a kezemet? A mai eszemmel azt mondanám neki: hiszem, hogy e pillanatban szeret, de érzelmeinek tartósságában nem hiszek. Nézzen meg jól. Maga szép daliás ifjú, én meg egy kicsi, vézna, csúnya teremtés vagyok. Valóságos figura pár lennénk, mindenki megmosolyogna, ha kart karba öltve látna minket. Még meg is gyanusítanák önt. Azt hinnék, hogy gazdag vagyok, azért vett el.

Búcsúzzunk, fiatal barátom. Keresse a dicsőséget, lelkem híven kiséri messziről, látatlanul, ujjong a diadalain s az sem fáj majd szívemnek, ha megtalálja végre azt a leányt, ki mindenképp több, mint én. Eszesebb is, szebb is és mindenesetre – egészségesebb. Mert az egészség drága kincs, óh, nagyon drága. Csak én tudom, kinek minden szellő megárt. Hallja most is, hogy köhögök. Szörnyü rossz a tüdőm!

Így beszélek-e hozzá majd, lesz-e erőm erre, ha csakugyan megvalósul a balga álom, nem tudom. De így gondolkozom. S azt hiszem, bölcsen gondolkozom. Megerősit ebben Lili levele is. Minél tovább gondolkozom a magam dolgán, – írja Lili – annál világosabb előttem, hogy minden úgy történt jól, amint történt. Nagy szerencsém, hogy soha nem is láttam nagy halottamat. Meg-megborzadok a gondolattól, hogy ha netalán összehoz a sors, kezünket egymás kezébe teszi egy egész életre s minden nap lekoptat valamit illuziómból. Vigyázz magadra, kicsike, légy erős. Féltelek, nagyon féltelek. Inkább lemondani most, s hordani, mig Isten élni enged, szent titkodat szívednek mélyén, semhogy egyszer rád boruljon a csalódás sötét, vigasztalan ege. Mi nem születtünk asszonynak. Nem vagyunk e világból s e világba valók. A lelkünk túlságosan érzékeny, egy röpke fuvallat is mély nyomot hagy rajta s ami mellett más mosolyogva, nemtörődömséggel halad el, attól halálos sebet kaphat a mi szívünk. Én már ismerem a te poétádat hozzám juttatott leveleiből s verseiből. Becsületes léleknek látszik, szeret is téged, majd meglátod, föl is ajánlja a kezét, de nem lenne elég ereje megküzdeni fölületesen gondolkozó emberek rosszul rejtett, bántó mosolyaival. Így külsőképpen nem vagytok egymáshoz illő pár s ez a rosszlelkü és alantas gondolkozásu embereknek éppen elég arra, hogy poétádnak az életét megkeserítsék, lassankint kiábrándítsák az ő széplelkü, de nem mutatós asszonykájából. És ha nem is törődnék poétád az emberek itéletével? Mit gondolsz, őszinte volna-e ez a nemtörődés? Nem ejtene-e sebet a lelkén az örökös küzdelem s kifáradván a küzdelemben, nem az lenne-e a vége, hogy megbánná az elhamarkodott frigyet? Hiszen ha elrejtőzhetnétek a világ szeme elől rengeteg erdő vadonába! De a te poétád szegény ember. Mikor a szíve véréből írja a legszebb költeményt, ugyanakkor nem űzheti el magától azt a prózai kérdést: vajjon mit fizet ezért a kiadó? Mert élni kell! A költészetből megélni vajmi nehéz. Ha nincs hivatal, beköszönt a nyomorúság. Ha van kenyeret adó hivatal, ez meg kész ellensége a költészetnek. Mindenképp nehéz a költő élete. S jaj neked, ha meglep a nyomorúság: nyomán jár ennek a kiábrándulás. Szeresd a költőt, kicsike, de csak messziről. Ott a nagyvárosban megakasztanád őt röpülésében, lankadtan hullanának le szárnyai s te kétségbeesetten vádolnád magadat: nem a te magad boldogtalansága miatt, hanem azért, hogy boldogtalanná tetted azt, kit úgy szeretsz!

– Igaz, igaz! – sóhajtok bele a csöndes éjszakába. Leteszem a tollat. Homlokomat pokoli forróság perzseli. Úgy tetszik nekem, holnap hiába várnak a gyermekek. A láz lever a lábamról. Istenem, Istenem, ha beteg leszek, súlyos beteg, ki virraszt mellettem? Ne hagyj el engem, édes jó Istenem!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Találkozás a költővel.

Három hónapja, hogy nem volt a naplóm kezemben. Nézem az utolsó mondatot: „Ne hagyj el engem, édes jó Istenem!“ Élénken emlékszem, hogy midőn e könyörgő szavakat leírtam, addig soha sem tapasztalt félelem szállta meg egész valómat. Már hetekkel előbb gyöngélkedtem, de könnyü meghülésnek vettem az egész bajt s bár néha-néha hideg borzongás futott át tagjaimon, rendesen eljártam az iskolába. Most aztán, hogy írás közben, az éjféli órákban, nagy erővel lepte meg egész testemet a forróság, valóságos rémület fogott el. E pillanatban ébredtem igazán az én egyedülvalóságom, elhagyatottságom megdöbbentő tudatára. Mi lesz velem, ha csakugyan ágyba dönt valami súlyosabb természetü betegség? Voltak pillanatok, nem, több: órák és napok életemben, mikor nemcsak hogy nem féltem a haláltól, de szinte vártam is annak a keserves tudatában, hogy az én életemnek úgy sincs más célja, mint küzdeni a mindennapi kenyérért; hogy nem lesz nekem soha puha, meleg fészkem, ebben a puha meleg fészekben akivel megosszak örömet, bánatot… enélkül élet-e az élet?

És most tetten értem magamat. Megijedtem, szörnyen megijedtem a haláltól. A haláltól, mely bekopogtat ebbe a kis szobába, s elragad irgalmatlanul, mielőtt érezném édes anyámnak s enyéimnek utolsó csókját s mielőtt, – haj, hogy kell leírnom! – látnám őt még egyszer, hallanám szavát, hallanék egy szót, csak egyet, ha szánalomból adja is: szeretlek! Mért ne halljam ezt a szót bár egyszer? Csak a szép, csak a gazdag úri lányoknak van joguk erre s nekem a szegény csúnya prepának nincs? Igazság-e ez?

Ezek a gondolatok háborogtak, kavarogtak bódult agyamban azon a rettenetes éjszakán, melyet nem felejtek el soha. Reggel ijedten jött be a háziasszonyom, látván, hogy már nyolc óra s még nem keltem föl.

– Beteg a kisasszony?

– Nagyon beteg vagyok, jó asszony.

– Mi baja? Hol fáj, lelkem kisasszony?

– Azt hiszem tüdőgyulladásba estem. Van-e itt közel orvos?

– Orvos, orvos! – csapta össze a kezét a derék asszony – itt errefelé híre sincs orvosnak. Magunk doktoroljuk egymást. Csak a halálos beteghez hoznak orvost… Éppen félnapi járóra van ide Vásárhely. Ott van doktor elég.

– Tegyen a fejemre s a mellemre hidegvizes ruhát, jó asszony. Aztán – hozzanak orvost.

– Hát az édes anyjának írjunk-e, aranyom?

– Ne! ne! ne írjanak. Csavarjon ruhát…

Félig eszméletlenül hanyatlottam a párnára. Éreztem, hogy van legalább negyvenfokos lázam.

Bejött Kása uram is. Ő azt javallotta, hogy fogadjunk fuvarost, aki bevigyen engem Vásárhelyre a doktorhoz. Így szoktak itt tenni a nehéz betegekkel, mivelhogy a doktor elhozatása tenger pénzbe kerül. Máig sem tudom megmagyarázni magamnak, hogyan történhetett: ez oktalan terv ellen egy szavam sem volt. Novemberi hideg esős időben, parasztszekéren bedöcögtetni a beteget a félnapra eső városba! Ez a gyilkossággal határos. De én erre nem gondoltam az én lázas fejemmel, az én tapasztalatlan, gyámoltalan eszemmel. Tehetetlen bábként engedtem, hogy tegyenek velem, amit akarnak. Következő reggelre szünt egy keveset a lázam, de már tudtam, hogy tüdőgyulladásom van. Felöltöztettek meleg ruhába, bepólyáztak vastag kendőbe, a parasztszekérre derekaljat, párnát tettek, aztán szépen fölvettek az ágyból s ráfektettek a szekérre. S hogy ne lássanak az emberek, fejem fölé tartott egy nagy szakadozott esernyőt Kásáné asszony, aki kisérőmül szegődött.

Aki falun él, annak az efféle látvány nem szokatlan. A falusi embernek nincs is pénze, meg sajnálja is a doktortól, s mikor a beteghez doktort hoznak, akkor már a szegény beteg rendszerint a végét járja. „Olyan nagy beteg, – mondják a jó emberek, – hogy még doktort is hoztak!“ De nehéz betegség esetén is inkább a beteget viszik a doktorhoz, mint a doktort a beteghez. Ez az utazás, a rossz utakon való végigdöcögtetés rendszerint az utolsó kenet a szegény betegnek. Velem is megtétették ezt az utat s ím, csodák-csodája, élek! Én, akit kora gyermeksége óta eljegyeztek a halálnak!

Ah, Istenem, milyen út volt ez! Az ég beborúlt, a levegő nyirkos, az út köves, gödrös, a szekér nagyokat zökken s minden zökkenésre nyilalás a mellemben! Aztán egyszerre csak szitálni kezd a hideg eső. Arcomat el kell födnöm a kendővel, mert a lyukas esernyőn az eső becsöpög. Majd megfulladok a kendő alatt. Erős köhögési rohamok fognak el. Egy örökkévalóság minden pillanat. A láz újra elborította egész testemet. Azt hiszem, meggyulladok.

– Gyorsan, gyorsan, egy csöpp vízet… meghalok.

Leemelnek a szekérről s az ölében visz föl a lépcsőn a fuvaros, mint egy kis gyermeket. Bevisznek a doktor rendelő szobájába. Forog velem az egész világ, a butorok táncra kerekednek. Ott forog a szobában két úr, mintha táncolnának ők is. Pedig állnak egy helyben, lázban égő, zavaros szemmel is látom arcukon a megdöbbenést. És hallom, amint az egyik rémülten kiált: Margit! Többet nem hallok, nem látok. Egy éles sikoltással eszméletlenül esem össze.

Késő este volt, mikor eszméletre tértem. Egy kis, de előkelően butorozott szobában találtam magamat. Az ágyam mellett két férfi ült s várta ébredésemet. Az egyik gyöngéden fogta a kezemet, az üterem verését számlálta; a másik könnyes szemmel, megindúltan nézett rám s remegő hangon kérdi: ismer-e?

– Óh, Istenem, – sóhajtok. – Ön az… István… Hát nem álmodom?

– A láz csöndesült, nincs ok az aggodalomra, – mondja a doktor.

De én nem törődöm a betegségemmel. Nem akarom hinni, hogy nem álmodom.

– Hogy jött ide? – kérdem suttogó hangon.

Az orvos közbeszól:

– Azt majd máskor mondja el az én István barátom. Most önnek föltétlen nyugalomra van szüksége, kisasszony.

István lehajolt, megcsókolta a kezemet.

Szemem megtelt könnyel. Hálásan emeltem rá. – Köszönöm, köszönöm, – rebegtem halkan.

Egy öreg asszony lépett a szobába, ezt a doktor mindenféle utasításokkal látta el, aztán magunkra hagytak. Éreztem, hogy jótékony álom nehezedik szempillámra; hogy ez az álom diadalmaskodik lelkem izgalmán. S én botorul küzdöttem az elalvás ellen.

– Asszonyság… – szólítottam meg az öreg asszonyt. – Mikor jött ide ez az úr?

– Tegnap, kisasszony. De a doktor úr meghagyta, hogy ne engedjem beszélni a kisasszonyt.

– Jó, jó, csak egy pár szót. Én egyet-mást kérdek, maga beszéljen. Meglátja, szépen elalszom. Mért jött ide?

– Nagy bál volt itt, kisasszonykám. A bál előtt ez a fiatal úr szavalt. Azt hallom, nagyon szépen szózatolt. Még pedig olyan verseket, amiket tulajdon ő maga írt.

– Itt van szállva?

– Itt. A doktor úrral jó barátok. Együtt tanúltak Budapesten.

– De hisz ő nem doktor.

– Nem. Azt hallottam, hogy talán lesz belőle. Talán már az is. S „ujságot nyomtat.“

– Meddig marad itt?

– Ma akart visszautazni, de, úgy látszik, itt marad, mig a kisasszony meg nem gyógyul. Úgy-e rokonok?

– Azok vagyunk…

Nem hazudtam. A lelkünk rokon…

– No látszik, hogy rokonok. Szegény, hogy meg volt ijedve! Egy falást nem evett vacsorakor. A doktor úr sehogysem értette a kisasszony dolgát. Szörnyen haragudott, hogy ilyen nagy betegen behozták, ahelyett, hogy kivitték volna őt. Azt sem értette, hogy egy ilyen gyönge leány hogy élhet egymagában.

– Hát a doktor úrnak van-e felesége?

– Nincs.

– No lám, akkor ő is egymagában él.

– Ugyan, ugyan, nagy különbség ez, lelkem kisasszony. De most aludjon ám. Jaj de forró a feje!

– Forró? No akkor aludjunk.

Ez volt a válságos éjszaka. Éjfélre negyven fokra emelkedett a láz, de hajnalban hirtelen alászállott. A doktor többször betekintett. Reggelre a láz teljesen megszünt s én aludtam mélyen, nyugodtan. Dél felé ébredtem föl.

– Túl vagyunk a veszedelmen! – jelentette a doktor látható örömmel. – Pedig – most már megmondhatom – nagyon féltem…

– Tehát visszamehetek Szilvásra?

– Ó, persze! Majd egy hét múlva. Talán kettő múlva.

– Úgy, úgy, – vágott közbe a költő, ki e szavakra lépett a szobába. – Mondhatom, az én prepa barátom könnyelmü egy leány, – folytatta, – miközben leült egy székre, közel az ágyamhoz. – Ilyen utazás csak nekünk, szeleburdi poétáknak van megengedve. Istenem, mit is gondolt!

– Semmit. Azt semmi esetre, hogy önt itt találom.

– Tudja, hogy épp ma akartam elindúlni Mezőszilvásra?

– Illetőleg vissza Budapestre.

– Nem, nem, ez csak ártatlan füllentés volt. Ha azt mondom az én kedves barátomnak, hogy Mezőszilvásra megyek, mert van nekem ott egy leánybarátom, akivel én irodalmi levelezést folytatok, a doktor lefog és nem bocsát el.

– Lássa, én megkönnyítettem a maga dolgát, megkiméltem egy rettenetes rossz úttól.

– Igen és szinte életével fizetett meg ezért.

– Ne felejtse, hogy sejtelmem sem volt az ittlétéről. Tehát nem okolhatta volna magát a halálom miatt.

– Csak keveset beszélni, keveset, – figyelmeztetett a doktor, ki azonban mindjárt távozott is, miután beteghez hivták.

Ketten maradtunk a szobában. S hogy ketten voltunk, sokáig nem jött szó ajkunkra.

– Emlékszik, – törtem végre meg a csöndet, – arra a kolozsvári estére? Mikor visszahuzódtam egy sarokba. És ön meglátott.

– S hogy megláttam, odasiettem.

– Táncra kért föl.

– S ön kikosarazott.

– Sohasem táncoltam. Pedig…

– Pedig?

– Akkor szerettem volna táncolni. Először és utoljára.

– Először és utoljára! Ily fiatalon hogy lehet így beszélni!

– Sokkal öregebb vagyok, mint ahogy képzeli. Ismerem magamat.

– Nos, ha ismeri, milyennek tartja magát?

– Egy kissé elsavanyodott, szeszélyes, hol tulságos jókedvü, hol minden különösebb ok nélkül rosszkedvű, magával elégedetlen, másokat kigúnyoló, csúnya, vézna, beteges leány vagyok. Ez vagyok én. Egy bolond poétának kellett jönni, hogy fölfedezzen bennem valami értéket. Ez a bolond poéta azt állítja, hogy barátom…

– És ha több lennék, mint barátja?…

– Rémülten mondanám! ne! ne! Legyünk barátok és soha többek.

– S nem tudna szeretni engem? Nem bízná kezét az én kezemre, hogy vezessem, hogy vezessük egymást egész életen át?

– A doktor megtiltotta a sok beszédet, – mondtam hirtelen s a párnák közé temettem arcomat. Éreztem, hogy könyeimtől nedves lesz a párna.

– Margit… Ön sír… Nézzen rám! Megbántottam?

– Nem, nem…

– Feleljen hát a kérdésemre!

– Nem, nem, most nem. Majd egyszer, később. Levélben. Nehezemre esik a beszéd!…

Csakugyan köhögési roham fogott el. Mikor valamennyire magamhoz tértem, kimerülten, összetörve, (mily szánalmas állapotban lehettem!) szomoru mosolygással fordúltam felé:

– Nos, lehetünk többek egymásnak, mint barátok?

– Túloz.

– Nem. Ne ámítsuk egymást. Tudom, hogy rövid idő multán csak nyüg, teher lennék, melyet csak azért nem rázna le magáról, mert sokkal becsületesebb. De az én szívem megszakadna, ha szenvedni látnám önt. István! Búcsúzzunk el már most. A barátság maradjon, a szerelem – ha volt, ha van – aludjon el.

István megragadta a kezemet s hévvel csókolta meg.

– Ne, ne ezt. A homlokomat… Egyszer… Az ajkamat… Egyszer, csak egyszer. És mondja: szeretlek. Egyszer, csak egyszer. Aztán… ne lássam többé soha. Én már boldog vagyok… Előre, ifjú barátom! Bontsd ki szárnyaidat, emelkedj magasra, a csillagokat érje koszorus fejed. Imádságom kisér a messzeségből. Add szívedet tehozzád méltónak: szépnek, ragyogó szépnek, bűbájosnak, tündöklő elméjünek, aki téged megért, veled szárnyal, a szíve a te szíveddel egyszerre dobban. Ilyen nő kell neked s nem egy mindig halódó penészvirág… Ne, ne, többet ne. Ég a homlokom, az ajkam. Eredj, eredj!

Félig ébren, félig álomban suttoghattam el e zagyva beszédet, de elsuttogtam, bizonyosan el, mert most hogy ébren vagyok, itt ülök újra az asztalnál, minden szó megelevenedik lelkemben, mintha képe, formája volna minden egyes szónak. Nem láttam eltávozni Istvánt. Csak azt tudom, hogy még aznap elutazott. Búcsú nélkül. Mért is búcsúzott volna? A közönséges mindennapi búcsú már nem illett hozzánk. Így volt ez jól.

Másnap megjött az én édes drága jó anyám. Mindenáron haza akart vinni. Makacsul ellenszegültem. Végre is engednie kellett. Mihelyt annyira jobban lettem, visszakísért Szilvásra. Itt maradt egy pár hétig. A szívem majd megszakadt, mikor kifejlettem ölelő karjaiból. Szegény Lila mama! Még papirost és plajbászt is vett elő, úgy számolta össze (és nagyította) szükös jövedelmét, csak valahogy meggyőzzön engem: megélhetünk anélkül is, hogy én ebben az Isten háta mögötti faluban kínlódjam. Pihenjek addig, mig otthon kerül állás. Nem tudok megválni ettől a magányosságtól! Félek, hogy sehol egyebütt nem álmodhatom tovább zavartalanul az én édes álmomat. Gyermekes félelem ez, de hiába, nem tudom leküzdeni.

Mennyi levél, mióta István elutazott! S milyen bolondok mind ezek a levelek! Nem győzöm észre téríteni. Pedig végre is enyém lesz a diadal, a szomoru diadal. Ha ő gyönge, én erős leszek. Tetszem magamnak ebben a szerepben. A gyönge leány, akin az egész világ szánakozik, erősebb az erejére büszke férfiúnál. Penészvirág vagyok? Hát tudom, hogy az vagyok. De erősebb is a lelkem, mint a tietek valamennyien, akiket ismerek. Tapsolj, Lili! Büszke lehetsz a tanítványodra. Szeretlek, de főkötőt nem tesznek az én fejemre soha! Ha már el vagyok jegyezve a halálnak, – ámbár úgy látom, hogy az emberek csúnyán fölsülnek a jövendölésükkel, mert hosszu, nagyon hosszu életü leszek, – de jó: ha már meg kell halnom, ne haljak meg csalódástól megtört szívvel!

Így szeretve vagyok, szeretve leszek a sírig én, a penészvirág! Hányan mondhatják ezt még el magukról?!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Regény Margitról.

Be rég nem írtam beléd, édes kicsi könyvem. Ím elmúlt a tavasz, el a nyár, őszre hajlott az idő s te érintetlenül pihentél az én ládikámban. Mi történt velem? Igaz volna-e, hogy már te reád sem merem bízni szívemnek bolond vergődését? S igaz volna-e, hogy most azért veszlek újra elő, mert vége felé közeledik az én édes-bús regényem? Sűrűn jönnek még Istvántól a levelek, de már kiolvasom a sorok közül, hogy lassankint megadja magát s igazat ad nekem. Már-már kezdi hinni, hogy amit iránta érzek, a legtisztább, a legeszményibb barátság. Nemrég egy különös novellára bukkantam. „A csúnya leány“ a címe. Mintha csak rólam írták volna. Egy agglegény beszéli el benne, hogy megszereti a csúnya leányt, aki persze az ő szemében napról-napra szebbé lett. Megszépíti a lelke. Megkéri a leány kezét s bár ez is szereti őt s meg is vallja szerelmét, mégsem lesz a felesége. A férfi agglegény marad, a leány vén leány. Ugyanúgy bölcselkedik a csúnya leány is, mint én. Ugyanazok az okok riasztják vissza a férjhez menéstől. Ő is csúnya, vézna és beteges.

Talán csak nem rólam írták ezt a történetet? Nem, nem, nyugodt lehetsz. Nem egy csúnya, vézna, beteges leány van a világon. De mindegy, akárkiről, ez a novella nagy segítség nekem az én lelki nyomorúságomban. Elküldöttem Istvánnak. Kiváncsi voltam a hatásra. István nagyon gorombán nyilatkozott a novelláról. Azt írja, bolond az írója, bolondok a hősei. S végül: bolondoktól ne vegyek példát. Én meg visszaírtam: Az az író nagyon okos ember, a hősei bölcsebbek, mint a hét görög bölcs együttvéve. Hálás vagyok az írónak: megerősített elhatározásomban.

István újra ír. Most már röviden, nem palástolt bosszúsággal. „Hát jól van. Maradok agglegény, mint a novellabeli bolond, – maga meg maradjon vén leány.“

Én erre írom: „Ne beszéljünk se agglegénységről, se vénleányságról, beszéljünk barátságról. Ez nem akadályozza meg magát, kedves poétám, hogy egy szép napon egy szépséges szép leányt vezessen oltár elé s azért megtartson engem barátságában. Nézze, küldöm az arcképemet. A nyáron elkövettem ugyanis azt az ostobaságot, hogy fényképező masina elé ültem. Ezt az arcképet majd bátran megmutathatja jövendőbelijének. Bátran megmondhatja, hogy e fénykép tulajdonosa az ön vénleány barátja. Bátran megvallhatja, hogy időnkint levelet vált velem. Tudom, nem lesz féltékeny. Annál kevésbbé, mert bizonyos vagyok abban, hogy elkövetkezik az idő, midőn egyre ritkábbak lesznek a levelei.

S ez – előre mondom – nem fog fájni nekem. Előveszem a régi leveleket, újra meg újra olvasom azokat. És el fogom olvasni minden versét, minden könyvét. S minden dolgát meg fogom kritizálni, még pedig szigorúan. Annyira szigorúan, hogy még meg is fogja sokallani s – ami nagy szerencse lenne mindkettőnkre nézve – még majd kiállhatatlannak is fog tartani. Szinte hallom a magamagát vádoló, szemrehányó kitörést: s én ezt a kiállhatatlan vén leányt egykor szeretni tudtam! Így lesz, így.“

Ez a levél nagyon bántotta az én poétámat. Hogy én ilyesmit tehetek föl róla. Könnyelmü, léha, fölszines embernek tartom őt is s ez nagyon fáj neki. Ne jövendölgessek, várjam nyugodtan az idők mulását, az események folyását.

Szegény kis poétám! Úgylátszik, csakugyan igazságtalan vagyok iránta. Ha már beletörődött abba – legalább azt írja – hogy csak barátok legyünk, hát legyünk barátok s ne jövendölgessük, hogy mint lesz, hogyan lesz majd tíz-húsz év múlva.

Lili is keményen megdorgál. Azt írja, gyöngédtelen vagyok. Ő is azt hiszi, hogy a poéta majd egy pár év múlva megtalálja az ő igazi párját, puha meleg fészket rak; de egy bizonyos, hogy nem lehet az közönséges lélek, ki egy szegény, csúnya prepát foglalt a szívébe s mert a neki szép álmot nem valósíthatja meg, a legsivárabb életet, az agglegénységet választja. Ha csak pár évig is tart ez az elhatározása, ezért a pár évért is megérdemli a te becsülésedet. Csipkedő kedvedet másokon gyakorold, kicsike. Ne bántsd a költőt!

Megfogadtam Lili tanácsát. Az ő szelid, nemes lelke megmutatta nekem az igaz utat. Többé nem törődöm a magam lelki nyomorúságával, minden gondolatom, minden szavam, írásom egy célt szolgál: visszaállítani az én poétám lelke nyugalmát, észrevétlenül előkészíteni, megvetni alapját az ő boldogságának. Látni akarom, amint repül följebb, följebb, emelkedik a magasabb régiókba. Látni akarom, amint csöndes révbe jut hányt-vetett hajója. Látni akarom oldalán azt a szépséges szép leányt, kinek lelke megérti őt, vele együtt szárnyal. És engem boldoggá tesz a tudat, hogy ebben részem volt nekem is! Nem irigylem annak a nőnek a boldogságát, csak boldoggá tegye az én poétámat, azt az embert, ki egykor nekem is juttatott meleg szívéből egy sugarat. Ez az egy sugár elég nekem, ki zordnak, kietlennek képzeltem még nem oly rég egész életemet.

Ah, Istenem, az én poétám még csak most kezd megérteni engem. Mély megindulás reszket minden szavában, mit e levelemre ír. Most már érzem, most már hiszem, hogy lelke visszaszáll a barátság kivánatos mezejére zejére. Lehet, hogy sohasem találja meg a nőt, ki szívét betöltse egészen, – lehet, hogy egyedül fog repülni fönt a magas levegőégben, mint a sas, de nem lesz boldogtalan, mert miként a sast az árnyéka lent a földön, akként fogom én őt követni, csodálattal, büszkeséggel tekintve föl reá!

Hogy elrepült az egy esztendő! Lám, már két esztendeje vagyok Mezőszilváson, belekezdtem a harmadikba is s most már azt hiszem, itt maradok örökre. Mehetnék ide is, oda is, de minek? Úgy megszoktam ezt a kis szobát! Miért menjek oly faluba, hol van úri társaság is, ha már nem lehetek ott, ahol édes enyéim élnek? Nem vagyok egyedül. Kása uram, az én derék házigazdám megajándékozott egy sárga rigóval. Nem tettem kalitkába, szabadon röpköd, jár-kél a szobában s bár ki-kinyitom az ablakot, hogy repüljön el, a kis oktalan, úgy látszik, ragaszkodik hozzám, nem hagy el. Vidám füttyeivel föl-fölveri kis szobám csöndjét, rá-rászáll a vállamra s csőrével összekuszálja a hajamat. Jaj de bolond, kedves egy madár. Írtam róla a poétámnak, ő meg verset ír az én rigómról. De milyen bolond verset! Irigyli az én rigómat.

Most különben bolond egy kedvemben vagyok. Tegnap egyik kollégám megkérte a kezemet! Nem állhatom meg, hogy e nevezetes eseménynek helyet ne szorítsak a naplómban. De máskülönben sem titkolom: megírtam Lila mamának, meg Rózának, Ágnesnek, meg Lilinek is. Képzelem a familia mennyire megrőkönyödik, mert komoly képet vágva tanácsot kérek, hogy mit tegyek. Elfogadjam-e a derék kolléga kezét? Gyermekes módra dicsekszem leveleimben. Ime, nekem is akadt kérőm. Még sem vagyok én oly csúnya leány.

Hogy is történt? Így történt.

Szalóki kollégám már öt éve tanító Mezőszilváson. Egyben kántor is. Derék, becsületes férfiú. Kettős fizetéséből tisztességes jövedelme van. De, úgy gondolom, ha ehhez hozzá csaphatná az én fizetésemet is, még tisztességesebb lenne a jövedelme. Szalóki kollégám már régóta gyanus előttem. Folyton példálódzott, hogy rettenetes itt az élet, különösen, ha egymagában él az ember. Becsületes kosztot nem lehet kapni. Napok múlnak el meleg étel nélkül.

– Valóban, – mondám én is, valahányszor Szalóki példálódzott, – itt az élet rettenetes lehet egy magányos férfira nézve. De hát mért nem házasodik meg kolléga úr?

– Ki jön ide ebbe a sárfészekbe? – sóhajtott föl ő.

– Hát én nem jöttem el ebbe a sárfészekbe? – igazítottam helyre a kollégát.

– Persze, persze, tanítónőnek. De feleségnek!

– Persze, persze, – mondám én, – az más.

Ez így folyt hosszu időn át. Tavaszra jött nyár, nyárra ősz, őszre tél és ismét tavasz, minden, de minden megváltozott, csak Szalóki kolléga példálódzása maradt meg változatlanul. Tegnap aztán, mivelhogy nagy sár volt, Szalóki kolléga hazakisért az iskolából. Egy nagy pocsolya előtt engedelmet kért, hogy átvihessen rajta. Én megengedtem, miért ne?

Ő mondá:

– Lássa, kisasszony, ahogy most átvittem a pocsolyán, úgy vinném kegyedet egész életen át.

Mondám én:

– Na ezzel nem sokat mond, kedves kolléga, mert én nem lehetek nagyon nehéz.

– És ha az volna is! – áradozott Szalóki.

– Igaza van: ön akkor is feleségül venne engem, ugy-e. Mondja, mennyi az ön fizetése?

Szalóki arca e váratlan kérdésre földerült.

– Összesen hatszáz forint.

– Szép pénz. Nekem is van négyszáz forint fizetésem. Ez együtt ezer forint. Óriási összeg.

– Szépen megélnénk, sőt félre is tehetnénk.

– Úgy van, félre is tehetnénk.

– Kisasszony! – állott meg Szalóki az útszélen. Tudna engem szeretni?

– Én? Hogyne tudnám. Csak egyet nem hiszek.

– Mit?

– Azt, hogy ön engem szeressen.

– De kisasszony!

– Nézze, kedves kolléga, ne komédiázzunk. Ön meg akar házasodni. Nem először. Már három tanítónő fordult meg előttem, mióta ön itt van. Mind a háromnak fölajánlotta szívét és kezét. Mind a három elmenekült – nem ön elől, hanem ebből a sárfészekből. Én nekem tetszik ez a sárfészek. Tetszik, mert sehol a világon így nem élhetek magányosságban, mint itt. De most majd mégis itt fogom hagyni e fészket.

– Csakhogy a feleségem ne legyen, ugy-e?

– Ó, nem a miatt. Itt élhetnénk száz esztendeig s mégsem lennék az ön felesége. Sem az öné, sem a másé. Nemcsak azért nem lennék az ön felesége, mert tisztában vagyok azzal, hogy azért venne el, mert nincs a faluban más úrileány, de azért sem, mert egyáltalán senkinek sem leszek a felesége.

– Sok leány mondta ezt már.

– Igaz, sok leány mondta ezt és kevesen tartották meg. De én a kevesek közé tartozom. Hanem mint jó kollégámnak, kit igazán becsülök, megteszek egy szívességet: a jövő évre más helyre pályázom. Talán jön utánam egy oly tanítónő, ki megszereti ezt a sárfészket és megszereti önt is.

Szalóki arca most már a szó teljes értelmében gömbölyüre vált. Annyira nem tudott uralkodni magán, hogy belekapaszkodott a szavamba:

– Csakugyan elmegy, kisasszony?

Rég nevettem úgy a lelkemből, mint most.

– El, kolléga úr, el! – No lássa, – tettem hozzá, magamhoz térve a nevetésből – ennyit ér az ön szerelme. De sebaj, kedves kolléga, azért mi jó barátok maradunk. Fogadja el a barátságot: biztosíthatom, jó társaságba kerül.

Ezeknek a szavaknak az értelmét persze már nem értette, nem is érthette az én kollégám. De tényleg igen jó barátságban váltunk el, én meg szokatlanul vidáman léptem be kis szobámba.

– Fütyülj, rigó! – biztattam az én kedves pajtásomat.

S a rigó fütyült, ugrándozott. Én is ő vele. Aztán egyszerre valami nehéz bágyadtság szállott reám. Ledültem a pamlagra. Fejemet a pamlag vánkosába temettem és megeredt a szememből a köny zápor módjára. A szívem majd megszakadt.

Mért sírtam? Mit tudom én? Mért nevettem, ugrándoztam az előbb? – Mit tudom én?

Ezt a lelkiállapotot rajzold meg, poétám, barátom… nem, nem, csak barátom… Távozz, sátán, távozz!

Hány levél! Melyiken kezdjem? Félre, félre, első az én Lila mamámé. Jaj, de nagy bolondságot csináltam. Szegény Lila mamát de megijesztettem. Róza meg valósággal dühöng. Ágnes azt írja: megbolondúltál? Ír a sógor is. A jövő évre megüresedik egy állás Csinódon. Nehogy elrontsam az életemet, egész jövőmet. „Ámbár – teszi hozzá – ha szereted, akkor nincs beleszólásom.“ Ó, a jó Balázs! Nem tagadja meg papi voltát.

De most már csak repüljenek haza a levelek, hadd tudják meg, hogy csak rossz tréfa volt az egész.

Lili is írt. Mintha látnám szelid mosolygását s amint megfenyeget szeretettel: te bolond kicsike, te. Mikor komolyodol meg már? Mért neveted ki azt a derék, jó embert? De ha neki feleségre van szüksége!? Kinevetni való ez?

Alig olvasom végig a leveleket, jön megint a postás fiú. Egy kis csomagot hoz. Ott felejtődött a postán, – mondja, – azért nem hozta a levelekkel.

Izgatottan bontom föl, mert kivül az én poétám kezeírása. Egy könyv a csomagban. Díszkötéses könyv. A címe: „Margit.“ Verses regény tíz énekben. A könyv első lapján ajánlás: „Uzoni Margitnak – változatlan barátsággal a költő.“ S egy levélke. „Ime, a mi regényünk. Ez az édes-bús, szomoru regény. Az első példány az öné. Azt hiszem, ez a legszebb művem s hogy ehhez hasonlatos szépet nem írok többet soha.“

Egész éjjel nem aludtam. „Margit“-ot olvastam, a mi „édes-bús szomorú regényünket“. A regénynek a vége: örök szerelem. A házasság elmarad, de a szerelem él örökké, változatlanul…

Nem így alkudtunk, poétám! Örök barátságra tettünk fogadást. Vagy te a regény végét amugy szebbnek találtad? S talán igazabbnak is?

Úgy látszik, a sajtó is Istvánnak ad igazat. Szokatlan dícséretekkel halmozzák el a kritikusok.

Boldog vagyok, büszke vagyok. A csúnya leány megtermékenyítette a költő lelkét, szárnyakat adott fantáziájának. Megindulással olvassák a mi regényünket még azok a nagyképü, hideg kritikus bácsik is. Látod, költő, látod, nekem van igazam. Eddig, ha rád hallgatok, talán már nyüg vagyok neked, így meg szépnek, bűbájosnak látsz, s megsebbzett szívednek minden vércsöppje a költészet igaz gyöngyszemévé varázsolódik!

Költőnek ha születtél, a köznapi boldogság nem lehet a te osztályrészed: köznapivá leszel magad is, költészeted is. Milliók szívének szerzesz enyhületet, míg a tiedből patakként foly a vér, de mások szívének enyhülete balzsam a te sebzett szívednek is. Tanúlj szenvedni a kisebbekért, a gyöngébb lelküekért. Ez a költő hivatása; a költőé, kit Istennek véghetetlen kegyelme a közönséges halandóktól már születése pillanatában megkülönböztetett!

Én nem ejtek több könyet a magam bús végzete miatt. Minden úgy van jól, amint van. Én már az vagyok, aminek jövendöltem magamat: árnyék, a szédítő magasban repülő sasnak árnyéka. Te csak repülj, az árnyék híven kisér téged s boldog büszkeséggel néz föl reád!

TIZENHATODIK FEJEZET. Vége a regénynek.

… A regény írója egy pillanatra átveszi a szót Uzoni Margittól. Forgatom a napló lapjait, előre meg vissza, nem akarok hinni a szememnek: esztendő esztendő után múlik s egyre szűkszavubbá lesz az én Margitom. Itt egy fölsóhajtás, ott egy rövid elmélkedés, aztán öngúnyolódás, s van oly esztendő, hogy egy szót sem ír könyvébe.

Margit regénye közeledik a véghez! Megindúltan olvasom szaggatott, gyorslélekzetü följegyzéseit, s bár váltig erősíti, hogy szíve lecsöndesült, s magános életében, melyre maga itélte magát, megnyugodott, nem tudok hinni e megnyugvásban.

Hallgassátok őt!

… Mindenütt jó, de legjobb itthon. Itt az enyéim közt mégis csak nagyobb biztosságban érzem magamat. A sógorom átadott egy kis szobát, melynek külön bejárása van a kertből. Senki sem zavar, élhetek kedvem, változó hangulatom szerint. Néha-néha csapongó a kedvem, fölvidítom az egész házat. Sőt, gyerekes is vagyok. Máskor hirtelen, minden átmenet nélkül beborul fölöttem az ég s ilyenkor szörnyü kiállhatatlan lehetek. Félek, hogy elsavanyodom. Pedig még nem vagyok vén leány. De megdöbbentő példákat látok. Ahány vén leányt ismerek, mindenkiben födöztem föl valami nevetséges ferdeséget. Inkább haljak meg, semhogy engem olyannak lássanak mások, mint amilyennek látom én a vén leányokat.

Az a bolond poéta még mindig nem okosodott meg. Mit akar? Már harmincöt éves s nem házasodik. Mindössze annyit javult, hogy szerelmes diák módjára már nem ábrándozik. Ezt a diákjaira bízza. Öt éve már, hogy nem láttam. Szavát vettem, hogy sohasem mutatja magát. Van rá okom. Ha még egyszer látnám, hangját hallanám, nem állanék jót magamért. Megszegném fogadásomat. Mert néha bolond gondolatok kavarognak elmémben. Végre is – perelek magammal – mért ne lehetnék felesége? Ha egy-két évig lakhatom is a mennyországban, mit bánom én, ha aztán pokol lesz is az életem? Ha észrevettem volna, hogy nyüg vagyok rajta, nem lett volna-e erőm megszabadítani őt e nyügtől? S szállott volna rám bár e világnak legnagyobb bánata, nem édesítené-e meg a rövid boldogság mennyei gyönyörűsége? Ah, de nagy bolond valék!

Nevessünk. Szalóki, az én volt kollégám megházasodott. Az utódomnak megtetszett a sárfészek is, Szalóki is. Áldásom rátok!

Fogadást tettünk a képesítő után, hogy az új század első esztendejében találkozunk Kolozsvárt. Csaknem mind megtartottuk a fogadást. S csaknem mind férjével jött el. Egyik-másik a gyermekeit is elhozta. Első sorban Sárosi Magda érdekelt. Vajjon kivel jön ő? Egy jóképü, neki gömbölyödött, deresedő szakállu úrnak karján lépett be. S velök két gyermek. Egy fiú s egy leány. Magda ura körjegyző. Igen jó módban élnek kettejük fizetéséből. Hát Jankó, a szerelmes jogász, hová lett? Istenem, Istenem, ezek a süldőkorbeli szerelmek! Szerét ejtém, hogy Magdától megkérdezzem: nos, mi lett Jankóval? Magda kicsinylően legyint: ugyan hagyjad. Tejfölös száju fickó volt. Sohasem vettem komolyan. – Boldog vagy? – Meg vagyok elégedve sorsommal. A férjem derék ember. Vivát, Magda!

És mind a hányan vannak: ilyenformán találták meg a párjukat, a süldő szerelemnek emléke futó mosolyt csal az ajkakra s aztán napirendre térnek fölötte. – Hát te!? – szegezik nekem a kérdést egyszerre tízen is. Tréfával ütöm el. Mondom: Pár hónappal ezelőtt egy jó barátom megigérte, hogy a találkozás idejére vőlegényemnek adja ki magát, hogy ne kelljen szégyenkeznem. De ez az önfeláldozó barát az utolsó pillanatban cserben hagyott: torokgyulladásba esett a – kicsi leánya! Ezen mind nevetnek s konstatálják, hogy én a régi rossz nyelvü prepa vagyok, de Sárosi Magdában nem nyugszik az ördög. – Hát a poétád? Az egyszer nagyon érdeklődött irántad. – Úgy van, – mondám, öszeszedve minden erőmet, hogy el ne áruljam magamat – a poéta úr egyszer érdeklődött, s ha jól tudom – máig is agglegény. – De híres emberré lett! – mondják többen. – Igen, magam is úgy hallottam, hogy híres ember, nagy nevü költő. – Igaz, hogy rólad verses regényt írt? – Rólam? Olvasta valaki közületek? Kitünt, hogy egyik sem olvasta. Mégis nagy szerencse, legalább ez esetben az, hogy szép hazánkban a könyveknek csak a címét ismerik, a tartalmát nem… Hanem a vacsora végén Pál Vilma, ki most is oly szelid, leányos, mint volt, jóllehet három gyermek mamája, félre húzott, karját karomba öltve vitt az intézet jól ismert, édes-bús emlékü ösvényein s mikor látta, hogy senkisem figyel reánk, megindúltan csókolt meg: ó édes kicsike, lásd, én olvastam azt a verses regényt. Ismerem a ti regényeteket. Sokat sirattalak, s siratlak ma is. – Te drága jó lélek, te, csókoltam én is Vilmát – ne sirass engem! Ne hidd, hogy boldogtalan vagyok. Így akartam, így van jól…

Bár szeptember az én legszebb hónapom, lelkemnek, egész lényemnek legjobban megfelelő, legboldogabb mégis a nyári hónapokban vagyok. A nyarat mindig itt tölti az én édes Lila mamám. Itt Róza is. A csöndes papi ház ilyenkor megelevenedik. Alig lehet ráismerni. A gyermekek közt gyermekekké válunk magunk is. Mert Isten már három gyermekkel áldotta meg a papiházat. Mariskát Róza már teljesen lefoglalta magának. Az udvarhelyi ház csöndességét ez a gyermek eleveníti meg. Elhatároztuk, hogy prepának neveljük Mariskát s gondunk lesz rá, hogy ne maradjon vén leánynak, mint mink. Végre is, egy familiából elég két vén leány. Róza? Ő akár minden nap férjhez mehetne. De szegényt majd fölveti a bosszúság. Csupa özvegy, sok gyermekes férfiak próbálnak szerencsét, azzal a nyilvánvaló számítással, hogy a derék, a jó Róza föláldozza magát érettük, férjének betegségében hű ápolója, a maszatos arcu gyermekeknek mosdató, öltöztető dajkája lesz. Ám olyan, aki nem akar áldozatot, aki Rózát maga-magaért vegye el, nem igen akad, s ha igen, az meg Rózának nem tetszik. Szóval, az ő sorsa meg van pecsételve. Vén leány marad s a körülményekhez képest elég boldog, mivelhogy a kis Mariska Róza-mamának hívja. No lám, én ennyire sem viszem soha. Én csak prepa vagyok a gyermekeknek is s mert ha jó kedvem van, hancurozom velök, pajtásuknak tekintenek, ami nekem végtelenül jól esik.

Az anyai szemnél van-e élesebb szem a világon? Ó drága jó édes anyám, te sejted, hogy nyugalmam, jó kedvem tettetés. Ha ketten vagyunk, szomorúan nézel reám. És faggatsz szeliden, aggódó szeretettel. – Kinek vallhatod meg szíved titkát, ha nem édes anyádnak? – Nincs a szívemnek titka, édes jó Lila mamám! Szegény Lila mama csüggedten hajtja le fejét. S nem tudom elszánni magamat, hogy kitárjam előtte a valót. Inkább maradjon bizonytalanságban, mint hogy megismerje az én nagy lelki nyomorúságomat, melynek gyógyító szere amúgy sincs…

Itt a tél. Fehér az egész világ. Egy végtelen nagy szemfödél borítja a földet. A halált juttatja eszembe folyton ez a szemfödél. Ah, Istenem, de szomorú levelek jönnek Rózától! Lila mama nagyon beteg. Édes jó Istenem, könyörülj rajtam. Ne szólítsd el még az én édes anyámat! Mert hiába, senki sem áll oly közel a szívemhez, mint ő. Ha meghal az én édes anyám, kinek sírom el emésztő titkomat? Mert el akarom sírni. Érzem, hogy az ő keblén megenyhülne szívem. Az ő meleg csókja örökre visszaadná lelkemnek nyugalmát. Lili! Lili! imádkozz te is az én édes anyámért! Mért nem vagy te most mellettem e nehéz órákban!?

… Meghalt az édes anyám! Lelkem gazdagabb lett egy fájdalommal. Jóságos, szelid arcát nem látom többé soha.

Az utolsó órában értem halálos ágyához. Halvány, beesett arcán ott volt a Halál hideg lehellete. Szemében benne volt egész lelke. Gyötrelmes, fürkésző tekintete úgy perzselte a lelkemet s én csak zokogtam: lelkem jó anyám! Hideg arcát megcsókoltam. Ő is megcsókolt. Egy mély fájdalmas sóhaj, egy szívet hasogató utolsó tekintet… meghalt az édes anyám!

Lili! Lili, te szent Lili, te! Hát eljövél! Hát itt valál mellettem életem legszomorúbb óráiban? Ki vagy te én nekem? Mi van a te hangod zenéjében, hogy egy szó a te ajkadról égi balzsam az én sebektől borított szívemnek?! Vaj’ nem álmodom-e? Te voltál-e valóban az égből szállott angyal, ki anyám frissen hantolt sírján imát rebegett? Te voltál-e az, aki lecsókolta könnyeimet? Eddig szerettelek, most imádlak, mint Istenemet.

Szegény poéta! Hogy dadog a részvét levelében! Nincs egy befejezett mondata. Ez volt a legszebb leveled, poéta.

Róza is ide költözött a papi házba. De az ő lelke oly nyugtalan. Sehol sincs maradása, mióta drága jó édes anyámat eltemettük. Úgy jár-kel, mint egy bolygó lélek. Neki, látom jól, nem lesz addig igazi otthona, mig a leányát fészekbe nem segíti. Most már csakugyan nincs életének egyéb célja. Én meg sohasem tudtam úgy megbecsülni ezt a meleg nyájas otthont, mint most. Én már csak Ágnesékkel maradok, mig Isten élnem enged. Úgy e világon senki sem tudja tűrni az én szeszélyeimet, mint Ágnes és Balázs. Mind a kettő „talpig szív“, amint én szoktam mondani. Balázs meg valóságos doktorom nekem. Csak rám néz s konstatálja, hogy lázam van. Hiába tiltakozom, ágyba parancsol. S ez gyakran van így. Göthös prepának csúfolnak s ha lehetne, a szellőtől is megóvnának. Lehet-e egy „vén leánynak“ ennél jobb sora? Különösen szeretem bennök, hogy bár csak sejtenek egy s mást az én legbensőbb dolgaimból, tisztában vannak velem. Jól tudják, hogy eszemágában sincs a férjhezmenés. Őszintének veszik abbeli kijelentéseimet, hogy: ugyan az ördögnek sem kellek, de ha mégis akadna oly együgyü, ki kezét ajánlja föl, meggondolás nélkül utasítanám vissza. Ilyenformán nyugodalmas az én életem. Már azok a jó, mindenkit házasító nénik sem példálódzgatnak, hogy így meg úgy, ideje volna már… hál’ Istennek, ezek is tisztában vannak már velem. A jó asszonyok! Leolvasom arcukról a szánakozást: szegény Margit! Még kérője sem akadt. – Dehogy nem! – vigasztaltam őket, ha egy-egy szót elejtenek. Hát Szalóki kolléga! De ezt a familia tagjain kívül senki sem hiszi el nekem. S ez engem úgy mulattat! Hátha egyszer valami nagy véletlenség napvilágra hozná az én regényemet! Ez volna csak a mulatságos! Szinte hallom: ugyan hol volt a szeme annak a költőnek? Vagy: látszik, hogy költő. Bolond.