MÁSODIK RÉSZ.
Reading edition
VII. A POÉZIS.
Szarkák! Ti csacsogó, kedves jószágok, röpüljetek ma a Zöldfa-utcza egy házára, ahol a Rózerék laknak. Láttatok már valaha kéményt olyan vidáman füstölögni, láttatok már embert olyan kevélyen lépegetni haza a templomból, mint Rózer urat? Meg-megáll útközben nyájasan beszélgetni egy-egy ismerőssel, de nem sokáig, csak egy vagy két perczig, ameddig elmondhatja: «De, jaj, sietnem kell haza, mert gróf Zrinyi Miklóst várom ebédre.»
És már a hét elején kezdődött a nagy boldogsága, az övé, meg a Rózer-mamáé. Összekombinálni az ebédet, scampikat rendelni Fiuméból, kaviárt Orsováról, sajtot Fogarasról, fehér czipót Rima-Szombatról, szőlőt Velenczéből. Aztán volt egy nagy gourmand ismerőse, egy bonvivant porosz herczegnek az ex-segédtisztje, egy nyugalmazott vén féreg, aki mindent megkóstolt, ami jó van a világon. Őt is fölhajkurászta Rózer úr valahol a Nagymező-utczában és az italneműek iránt tudakozódott, kérdezvén őt kerülgető után, hogy mit tart a legurasabb italnak.
– Az igen relativ dolog – mondá, a szájával csettentgetve, lovag Schmitt. – Atyám, néhai lovag Ulrich Schmitt, egy csésze theát készített egy nap Suezben, barátjának: Sir Ralph Abercambrenek, aki az angol sereget vezette a francziák Egyptomból való kiszorítására. Atyám leleményes ficzkó volt, Rózer úr. A csésze theához a Gangesból, a Themseből és Nilusból szerzett egy-egy kis vizet az onnan jött és ott horgonyzó hajókról s ezek közé ausztráliai kókuszdiót és amerikai nádmézet kevert, – úgy hogy mind az öt világrész képviselve volt a csészében. Biztosítom önt, uram, hogy a thea nem volt jobb bármely más theánál, de Sir Abercambre bizonyára nagy élvezettel szürcsölte azt.
Még sok csudálatos italról és folyadékról emlékezett meg Schmitt kapitány, míg végre megállapodtak a Pommery-secben, a Rothschild-Moutonban és a Chablyban. Egy kis tokaji persze szintén nem árt. De bármennyit fáradt is Rózer úr és Rózerné asszony, mindent bőven kárpótolt azon percz édessége, midőn végre Georges belépett a szalonba és az összegyült vendégek nagy meglepetésére (mert Rózerék az effektus nagyságára dolgozván, csak éppen ezeknek nem árulták el a nagy titkot) jelenté méltóságteljes ünnepélyességgel:
– Gróf Zrinyi Miklós és Juranics Lőrincz urak.
– Ah! – röppent el minden ajkon. A szép Bobor ezredesné halkan felsikoltott, forró és piros lett a képe, mint a láng. Rózer mama ijedten kapott a frizurájához s mint valamikor hajadon korában, megnyálazván ujjait, azokkal egyengeté simára. Georges egy ideig szigorú pillantást vetett rá. Rózer kirohant a vendégek eleibe, mint egy bolond. A szegény kis Anna pedig, akire senkise figyelt, olyan fehér lett, mint a fal.
– Isten hozta! Oh, isten hozta!
Maga az ezredes is glédába állott, mintha egy Feldzeugmeister beléptét várná.
De hát hiszen éppen az volt a Zrinyi egyéniségének varázsa, ha belépett valahova, hogy úgy tünt fel, mintha mindig ott lett volna. Rokonszenves volt, szinte ennivaló. Könnyed, fiatalos mozdulatokkal. Oly egyszerű és mégis látszott rajta a nagy úr, az oligarcha.
– No hát, eljöttem, – mondá, kordiálisan nevetve és a Rózer úr kezét megrázva még odakünn – és ha jó lesz az ebéd, akkor megcsináljuk a szerződést a házra.
Rózer úr arcza sugárzott.
– Oh, ne is tessék említeni… Ne is tessék. Kinevetnének, ha megtudnák. Oh, nagy szerencse, nagy szerencse. Hát hiszen majd megegyezünk. Mindenesetre megegyezünk. Csak ne tessék említeni.
Olyan zavarban volt, nem hogy a vendégeit eresztené elől, maga futott be előre, mint egy uszkár s nagy szemöldeit jelentőségteljesen mozgatva, hangosan kiáltá a lányoknak (ugyanis ott volt a Sartory Pál két kisasszonya is):
– No, jön ám egy szép fiatal ember! Hm.
Már ott is volt a fiatal ember, Juranics, s maga is hallotta a Rózer úr felkiáltását. Zrinyi a háziasszonynak mondott néhány udvarias szót, a szegény teremtés nem tudta, mit tegyen; keresztül-kasul futkosott a székek közt, hogy melyik a legszebb, legérdemesebb (notabene egyforma sárgaselyem székek voltak a szalonban), aztán felkapván egyet, fölemelte és megfujta, a kendőjével lecsapkodta róla a port, pedig nem is volt poros s úgy vitte Zrinyinek, hogy üléssel kinálja.
Ennyi idő éppen elég volt, hogy Zrinyi és Juranics megismerkedjenek mindenkivel. Bobor ezredessel is. Zrinyi melegen rázta meg a kezét, ő is eltanult már egy-két ujkori frázist, fölvett egy kis mázt.
– Sok szépet hallottam vitéz tetteiről – szólt nyájasan.
Mire a goromba öreg ezredes boldogan pirult el s meghajtván fejét, nagynehezen mondta:
– Én is az önéiről.
De a bámulat fogta el, látván, hogy Zrinyi Miklós egyenesen a feleségéhez tart s mint régi ismerősök kezdenek társalogni. Mordizom adta! hogy lehet ez? A zöldszemű szörny kombinálásra ösztökélte. Nem valami fiatalkori ismeretség? Eh, hiszen Zrinyi háromszáz év előtt élt. Mariska pedig csak harmincznégy éves. De mégis ismerik egymást. Ez tény, ez látnivaló. Megfoghatatlan valami.
Iparkodott is legott a közelükbe férni, hogy miről beszélnek, mert eddig csak egy pár szó ütötte meg a fülét messziről:
– Mily meglepetés? Hogy jut ide? – kérdé a szép ezredesné és szeme, arcza szikrázott, még a rőt haja is szikrákat látszott hányni.
– Mert most már én vesztettem el valamit – felelte Zrinyi kedélyesen.
– No, ugyan mit? – S az asszony negédesen vetette hátra fejét.
– Találja ki.
– Miért nem mondja inkább, hogy találjam meg?
És hamisan lesütötte a szemeit.
– Hiszen mondanám én, – nevetett Zrinyi – de…
– Hiszen találnám én, – nevetett vissza a szép asszony – de…
– Eh, csak ez a sok «de» ne volna, ezek az útonálló zsiványok, akik akadályoznak, kifosztanak…
– Az enyém nem zsivány – incselkedett az ezredesné, a narancsszín keztyűivel legyezgetve magát kaczéran. – Az enyém csak egy kövér kanonok, aki azzal rémítget, hogy nagyon le kellene hajolni.
– Az ördög vigye azt a kanonokot, rám nézve ő tisztelendősége mégis csak utonálló.
Különös párbeszéd volt, senki sem értette a magját, de mégis azt a benyomást tette, mint két damaszkusi kardpenge, amelyik a másiktól ad szikrát.
Zrinyi elemében volt. Harun Al Rasidnak képzelte magát, aki Giafar vezirével kalandon van, Bagdad egyik külvárosában. Egyszerre megfordult, éppen mire odaért az ezredes s észrevévén, hogy Juranics Lőrincz már ráakadt a zugligeti kis leányra, maga is odalépett Rózer Annához s megcsipkedte arczát, öreg bácsi módjára:
– Derék Juranicsom csak mindég megérzi, hol vár rá a legnagyobb veszedelem.
Anna arcza lángba borult, lett fehér rózsából piros rózsa.
– Sokat búsult a fiú maga után.
Anna lehúnyta a szemeit, hosszú pillái mint selyemrojtok rezegtek édes arczán.
– Ah, Istenem! kicsufolnak – rebegte.
– A holtak nem hazudnak, szép kis húgom.
Aztán sorba vette a vendégeket, mindenkivel váltott néhány szót. Sartory Pálnak, aki már régi ismerőse, elmagyarázta, hogy a régi Pest hogyan nézett ki (az öreg Sartory, mint egy kovács műhelybeli fujtató, folyton sóhajtozott ama régi Pest után), majd Wladával, a doktorral diskurált és Schmitt kapitánynyal, aki szintén jelen volt. De mind ez csak perczekig tartott, mert Georges jelentette, hogy tálalva van, mire az ebédlőbe mentek a vendégek és helyet foglaltak. Az asztalfőn az ezredesné ült, jobbfelől mellette Zrinyi, balfelől a háziasszony, mellette Bobor ezredes, aztán vegyesen tarkítva az elhalt Rózer-gyerekek keresztmamái és a férfiak, Schmitt kapitány, Sartory Pál és dr. Wlada; míg ellenben Juranics a házikisasszony és az egyik Sartory-leány, a Zsófi közé került.
Az ezredesné picziny lába mindjárt a leves után a Zrinyi lábára talált valahogy rátévedni, amely tévedés aztán egész a sajtig permanencziában maradt és Szigetvár hős védője igen örült, hogy ez a szokás még ki nem veszett. Csak nemrég is (egy évvel a szigetvári veszedelem előtt) ezzel a selymasággal töltötte idejét egy nagy ebéden, Pozsonyban, Salm grófnál, a Kanizsai Orsolya lábacskájával. Vannak hát halhatatlan szokások. Az emberiség csak a magas régiókban, a felületen módosul, a napfénynél, ahol látják, de örökké változatlan marad, ahol nem látják – az asztal alatt.
De még sok esemény vár ránk, nem időzhetünk bőven az ebéd leírásánál, melyről sokat fognak pedig beszélni Sartoryék és az elhalt gyerekek keresztszülői. Az tény, hogy minden jó volt; a menü tökéletes, a tálalás szédítő gyors, akárcsak a királynál. Zrinyi hangulata egyre emelkedett, meg tudott az ott nyerni egy pár szóval minden embert, de különösen Bobor ezredest, akivel vis-à-vis ülvén, sokat diskurált.
– Milyen csatákban vett ön részt, ezredes?
– Ott voltam Sadovánál, uram.
– Nos és mi lett önökkel?
– Megvertek, meghátráltunk.
– Csudálom, hogy ilyesmi megtörténhetett, ha ön is ott volt.
Bobor kevélyen pödörgette ősz bajuszát.
– Teringettét, magam se értem a dolgot. De egy ember csak egy ember, uram.
Bobor ezredes az ebéd végén a kávénál kijelentette, hogy I. Napoleon után Zrinyi Miklóst tartja a legkülönb embernek, s aki ezt kétségbe meri vonni, azt két egyenlő darabra vágja. S ezzel szétnézett vérbeborult szemekkel a társaságban, mint egy felbőszült oroszlán, mert ha bort kóstolt, rabiátus lett.
A pompás borok különben mindenkire megtették hatásukat. Juranics régi magyar nótákat énekelt, melyek rendkívül tetszettek. Rózer Anna álmatagon hallgatta, hátradülve kissé egy fauteuilben és nézte, nézte, egyre nézte ölébe eresztett jobbkeze ujján a kis mélyedést, amit egy gyűrű viselése okozott. Egy kis zöld topázgyűrű, ami most nincs ott, pedig még ott volt azelőtt. Nem álom-e, hogy nincs ott? Nézi, nézi és nem álom. Valaki megfogta a kezét az ebéd alatt és a régi idők udvarlási módja szerint lehúzta nagyügyesen a szegény kis topázgyűrűt. Mégis csak nem szép attól a valakitől.
Wlada doktor hasonlóan el volt ragadtatva a Juranics hangja által s elfogván a sürgőforgó Rózeréket, lelkesen szedte szavakba kitörő érzelmeit.
– Milyen koloritja van! Gyönyörű dolgok. Szeretném tudni, hol lehet ilyesmit élvezni. Dalokat, melyeken a dédapánk nagyapja érzelgett. Királyoknak való mulatság! Gratulálok az önök ebédjéhez, Rózer úr és asszonyság! Én már herczegeknél is ebédeltem – de az mind schmarn.
Rózeréket ugyan kár volt villanyozni, Dunába vizet csurgatni; most se birtak már a kevélységükkel, majdnem szétrepesztette őket.
– Doktor, doktor, – sugdosta Rózerné – ennek a Juranicsnak tetszik az Anna. Az én szemem nem csal, doktor, azért, hogy ostoba asszony vagyok. Ez az ember bomlik az Annánk után.
– És kiféle, miféle ez a Juranics? – vágott közbe Rózer úr.
– Nagy úr, horvát főnemes; bánok, főispánok véréből való. Várai voltak az őseinek, neki is – de most persze semmije sincs.
Rózer önérzetesen ütögette a mellét.
– Van nekem. Hm.
Csak még fokozta a Rózerék boldogságát, hogy odakünn az előszobában egy pár ujságíró jelentkezett, akik részleteket óhajtottak tudni a mai ebédről és kérték Rózer urat, hogy diktálja, mi mindent beszélt Zrinyi az ebédnél. Nem mondott-e valami anekdotát a régi világból? Vagy valami kritikus megjegyzést a mai viszonyokról?
– Ah, istenem! – mondá Rózer úr és a szeme villogott, mint két karbunkulus. – Mennyit beszélt ő nálunk! De nem emlékszem, uraim. Oly rossz memóriám van. Tele van növénynevekkel. Tetszik tudni, még patikus koromból. Mert kicsiből vertem fel magam és nem szégyenlem elmondani. Ah, mennyit beszélt. De az átkozott növénynevek miatt semmi se fér már a fejembe. Hanem a feleségem, az nagy talentum az ilyenekre…
S ezzel kinyitván a szalonajtót, bekiáltott, hogy mindenki hallja:
– Kriska, Kriska, gyere ki fiam. Itt vannak az ujságírók. Írni akarnak a mai ebédünkről!
Kriska asszony kitipegett-kitopogott, mint egy szaladó kacsa, fekete főkötője lefityegő csipkéi libegtek-lobogtak, csapkolódtak jobbra-balra. No, ő aztán beszélt is annyit az ujságiróknak, hogy tíz hasábot is tele lehetne vele írni, a szívükre kötvén kétszer-háromszor:
– Ki ne felejtsék, lelkem, a befőttet. Nagyon tetszett neki a befőttem. Azt mondta a befőttemre, hogy az anyja házánál sem evett olyat. Pedig az anyja, bizonyos Karlovics Ilona két országban volt – azt mondja – hires gazdasszony.
E nagy örömmámorban csak egy bántotta Rózerékat, hogy az egész világnak meg nem mutathatják magukat. De hátha erről is lehetne segíteni? Ha például Wlada doktor egy kis sétakocsizást ajánlana a ligetben egészségi okokból. Nosza rá kell a doktort beszélni.
Wlada kötélnek állt és csakugyan nyélbe ütötte a kocsikázás tervét, csak éppen Bobor ezredes ellenkezett, mondván, hogy egy kis «post kaffanum» (a kávé utáni borozgatás) többet ér minden friss levegőnél az egészségre. A ravasz doktor ezen is segített.
– Tudja mit, ezredesem, üljünk mi ketten egy kocsiba, én majd hozok a kabátom alatt egy palaczk pezsgőt, a zsebemben két poharat s künn, az Isten szabad ege alatt, valahol a Zuglóban, kocczintunk egyet.
Isten neki. Ez már nem rossz idea. Így nem forogván fönn többé semmi akadály, kocsikat hozattak s egész karaván indult útnak. A családi batardban Rózer-mama a leányával, az előülésen Juranics, a másik kocsiban Zrinyi Miklós az ezredesnével, a harmadikban Rózer úr keresztlányaival, a Sartory-kisasszonyokkal, a negyedikben Wlada doktor az ezredessel. Az öreg Sartory és Schmitt kapitány otthon maradtak dominózni.
Oly őrült kavargás, dübörgés, hömpölygés volt a ligetben, amilyen nyári vasárnap este szokott lenni. Az alkonyodó nap széthintette utolsó fényét, mintha csurgatott arany lenne, a fákra, a füvekre és ott játszott, ugrált a nagy szökőkút vízkévéjében, kimelegítette az ezredesné arczát, olyan színe lett, mint egy nagyon érett szép baraczké, bekandikált a Rózerék batardjába és az Annácska perkálszoknyáján, a szélétől végig a térdén, egy arany pántlikát feszített ki, megcsiklandozta egy kicsit a karját, mely a piros ernyő alatt egy királygomba hófehér gyökének látszott. Ugyanegy időben felkereste a doktor Wlada fiakkerjét is és hamarosan megforralta hév sugaraival a pezsgőjüket (most már akár megihatja) s mint aki minden dolgát jól végezte, egyszerre lebukott, eltünt, mintha szinházi sülyesztő volna alatta.
Hűs szellő kezdett lengedezni, édes balzsam. Egy-két fordulás után a köröndben Rózer-mama kiszállást vezényelt és egy kis gyalogsétát ajánlott a fák között.
Személyeink csakhamar elvegyültek párosával a néptömegben. Sok ember, sok ismeretlen ember szinte magány. Egyedül bolyongtak Zrinyi és a szép ezredesné, Juranics és a kis Anna. Hogy mit beszéltek? Isten tudja. A levegőről is beszéltek. Egy-egy kakaduformájú női kalapot megbiráltak. Nézték az eget és az úszó felhőket (különösen a kis Anna nézte sokat), valami a fák susogásából is beleszármazott a gondolataiba, meg az útszéli virággruppokból… Aztán eljutottak ahhoz az öreg sírhoz is, amely már nem is sír, hanem egy kő, egyetlen szomorú szóval: a «Fuit»-tal.
Vajjon milyen ember volt az, aki ott fekszik? Már a nevét sem tudják. Pedig azt mondják, ő ajándékozta a ligetet a városnak. Minek? Ha most felkelne, egyetlen embert sem ismerne a világon.
– Nini, nini, nézze csak, egy parányi lámpa ég a sírján.
– Egy szentjánosbogár – mosolygott Juranics, lehajolt és fölvette.
Anna még sohasem látott olyat. Szinte bántotta, hogy csalódott. Olyan szép lenne az, ha az istenke gyujtott volna lámpát annak a jó embernek, aki ezt a nagy kertet a városnak ajándékozta.
– Mutassa csak!
Juranics odaadta neki, de a kis leány megijedt tőle és elcsapta.
– Ejnye, Anna kisasszony! – incselkedett vele Juranics – hát maga így bánik az én bogaraimmal? Most már csakugyan nem adom vissza a gyűrűjét.
– Ugyan, adja vissza!
– Adja vissza maga is az én bogaramat.
– Várja meg, mig egy másikat találok…
– Maga is várja meg, míg egy másik gyűrűt hozok érte.
Ezen a thémán folyt sok együgyü beszéd, de szebb volt ez a világ legnagyobb bölcseinek a vitatkozásánál és a kigyúló csillagok az égen hamiskásan hunyorogtak hozzá.
Mondanom se kell tán, hogy Zrinyi egészen máskép és másról beszélgetett Bobornéval, ezzel a ravasz, kivánatos asszonynyal, aki ugyancsak meg nem ijedt volna a szentjánosbogártól, – de úgy tetszett Zrinyinek, egyébtől sem – és igen közömbösen vette volna a hunyorgató csillagokat. A gönczölszekéren végre is nem lehet kucsirozni és a fiastyúkot se lehet feladni az asztalra.
De hát ahogy volt, úgy volt. (Tilos a magánbecsületet érinteni.) A szép vasárnap délutánnak egyszer csak mégis vége szakadt. Visszakocsiztak Rózerékhez, ott Zrinyi elbucsúzott s egy revanche-ebédre hívta meg Rózeréket a kaszinóba. Majd, mintha csak úgy ötletszerűleg történnék, hogy éppen megpillantotta Bobort, odaszólt hozzá:
– Nagyon megtisztelne, ezredes, ha ön se vetne meg egy régi világból származó katonát.
Az ezredes hajlongott és mosolygott. (Rettenetes volt, ha mosolygott.)
– Tartom szerencsémnek! – pattogta vezénylő hangon, mintha egy szakasz előtt kiáltaná ki.
A revanche-ebéd is nagyszerű volt és mikor Rózerék a kitűzött napon a kaszinóba hajtattak, Krisztina asszony szíve repesett és kétszeres sebességgel dobogott.
– Ki hitte volna, János, hogy mi valaha itt ebédelünk.
De Rózer úr már akkor nyakig benne volt a nagyzási hóbortban. Ő már nem is csudálkozott.
– A világnak forognia kell, Krisztina. Az ördögbe is, forognia kell. S ami a Harruckernekkel megtörtént, az megeshetik a Rózerekkel is.
Az ezredesék szintén ott voltak – de ez nem ment oly simán. Az ezredesnek uj waffenrockra volt szüksége s következéskép uj kölcsönre.
– Segíts ki a zavarból, Rózer, ha már belehoztál ilyen slamasztikába. Kötelességed, Rózer. Becsületbeli kötelességed. Úri emberhez való eljárás.
A milieu, a jó pezsgő, a hangulat, ami e fényes helyen elömlött, a szolgák alázatos arcza, meggörnyedt tartása, a szőnyegek színe, a tányérok czirádái, a roccoco-székek és divánok és minden egyéb úgy felvillanyozta Bobort, hogy a végén mágnásnak képzelte magát és ő is meghívta a társaságot egy ebédre szerény házához – amire ijedten esett ki a Rózer úr kezéből a villa és a fejét csóválta.
– Ugyan, Károly, Károly!
Az ezredes dühbe jött.
– Engem akarsz te dirigálni?! Mordizom adta! Ne izélj, Rózer, mert megharagszom. Hát nem azt tehetem én, amit akarok? Hát nincs Magyarországon szabadság? Mordizom adta!
Rózer úr elhallgatott és a Bobor-féle ebéd is elkövetkezett az idők rendjén, persze megint egy uj kölcsön útján.
De mindez hasznos befektetés volt, mert minden ebéd uj ebédeket kölykezett és minden uj ebéd uj látogatásokat tett szükségessé, ugy, hogy mire bekövetkezett a tél, az e fejezetben bemutatott személyek úgyszólván nélkülözhetetlenekké váltak egymásra nézve. Zrinyi az estéit többnyire az ezredeséknél töltötte, néha a színházba mentek együtt. A városnegyedben különös gyanu keletkezett s az utczabeli boltokban, ahova az öreg ezredes betévedt vásárolni egyetmást, a kereskedősegédek mindig összemosolyogtak a háta mögött s mikor az utczán végigment ingatag, de mégis peczkes lépteivel, vihogva mondták:
– Ott megy az öreg agancsos!
Maga az ezredes azonban, ha valahol czélzást ejtettek a Zrinyi sűrű látogatásaira s pajzánul hozzátették: «Jó lesz vigyázni a szép asszonyra, óbester úr», ravaszul mosolygott befelé és így szólt:
– Ostobaság, mordizom adta! Két vén katona húz egymáshoz: Bobor Károly és gróf Zrinyi Miklós. Két vén katona. Ez az egész. A vén katona még tud vigyázni, mordizom adta, tud vigyázni – de a vén katona nem tud már ostromolni. S itt van a kutya eltemetve. Az egyik vén katona azt csinálja, amit tud (s itt a saját mellére ütött), a másik vén katona azt csinálja, amit nem tud. És ez az egész.
Tényleg nagyon vigyázott az öreg. Az ezredesnét soha se lehetett egyedül találni és igen nehéz volt vele egy-egy bizalmas szót váltani. Éppen az ingerelte talán Zrinyit és szította lánggá a kicsiny szikrát.
Még a legjobban mulathatott az asszonynyal, ahol esetleg mások foglalták el a férjét, idegen helyeken, Rózeréknál, vagy saját magánál, mert a bank megvásárolván a Rózer-féle nádor-utczai palotát, a tél elején oda költözött Zrinyi és ott igazán fejedelmi háztartást vitt. Radován diák volt betanítva, hogy az ezredest kezelje. Rendesen disputált vele vagy itatta; – ezt a két mulatságot kedvelte legjobban.
Farsang után még egygyel szaporodtak az intim házak, ahová mindnyájan eljártak. Sőt az ezredesné ott néha egyedül is megjelent. Ugyanis Juranics Lőrincz tett szert külön háztartásra. Advent első vasárnapján megkérte a Rózer Anna kezét és nem kapott kosarat. Nagy fénynyel tartották meg az esküvőt a farsangon, Zrinyi volt a násznagy, Boborné a nászasszony s az egész szigetvári őrség ott tánczolt a lakodalmon, mert hivatalosak lévén, összesereglettek a vidám napra az ország minden részéből. Még Alapi Gáspár uram is olyan kedvre szottyant, hogy amit életében nem tett, egy csárdást aprózott el Rózer mamával. Patacsics pediglen, úgy hajnal táján, csupa duhajkodásból, a fogai közé vette a czigányprimást a nadrágszíjánál fogva, úgy kellett muzsikálni a nyavalyásnak, mialatt ő, Kinizsi Pál uram módjára, tánczolt és bokázott vele a nótáján.
VIII. AZ ÖNKÉNTES DETEKTIV.
Budapest az epidemiák városa. (Hiába rázza a fejét tisztelt Sartory Pál úr.) Nemcsak hogy idelátogat minden ragályos betegség: tifusz, pestis, kolera, nóna és nem tudom mi, hanem a szembetegségek is bizonyos epidemikus jelleggel lépnek fel. Ha a párbajok áramlata kezd jönni, akkor egyszerre csak összevész mindenki mindenkivel s amerre a szem lát, mindenütt kettesével lépkedő férfialakokon pihenhet, kik qua szekundánsok járnak nagy gesztusok közt az utczán. S az emberek felismerik az arczvonásaikról, mi járatban lehetnek; kitérnek nekik, mint a minisztránsokkal a haldokló emberhez siető papnak. Ha az öngyilkosság áramlata jön, akkor egyszerre csak kezdik az emberek főbe lőni magukat tömegesen, szinte minden ok nélkül. És ez ellen hiába czikk és tárcza. Ami egyszer passzió, hát passzió. A levegő fejleszt ki bizonyos hajlamokat, lázakat. Hogyan? Miért? Senki sem tudja. Úgy van – mert úgy van. Egyszer például mindenki elkezd Gerbeaudhoz járni és valóságosan verekszenek a székekért; a következő évadban meg már senki sem megy Gerbeaudhoz – pedig, esetleg, jobb a konyhája. Ez mind epidemia.
A tavaszszal pedig mi történt! A lapokban igen gyakran lehetett olvasni eltünt emberekről, akiket a család keresett, de meg nem talált se élve, se halva. Eltünt egy trencsénmegyei fakereskedő, aki két napra lejött Pestre. Most nyoma veszett. Kevéssel rá egy idevaló bankár tünt el csudálatos módon, mintha a föld nyelte volna el. Hasztalan kutatott utána a család, rendőrség. Aztán eltünt egy ügyvéd. Azt nem is igen keresték. Az semmi. Elvitte az ördög elevenen.
Aztán úgy husvét táján a Boborék utczájában a boltossegédeknek feltünt, hogy már napok óta nem látták az «öreg agancsost». Ugyancsak ezt az észrevételt tették a «Zöld pásztorhoz» czímzett kávéház törzsvendégei. Bobor minden hétköznap odajött egy órára, megivott egy kupicza szilvóriumot és elolvasta a lapokat. Ide járt Sartory Pál és Schmitt kapitány is. Hamarabb el lehetett volna hinni, hogy egyszer fogja magát a természet és meg nem virrad, mintsem hogy Bobor Károly ne jőjjön el. Hát mi lelhette az öreget?
Okvetlenül meghalt.
Csak ez az egy volt valószínű, mert azt már a «Zöld pásztor» pinczérei se gondolták, hogy Bobor Károly meg nem halhat – annyira ritkaság, hogy valaki a halált elkerülje.
Sartory Pál ellenben bizonykodott, hogy ha meghalt volna Bobor Károly, ő okvetlenül kap parte-czédulát. Ezen aztán összedisputáltak és elhatározták, hogy megnézik otthon.
Elmentek hát a Boborék lakására, ott a cseléd nyitott nekik ajtót (egy szepességi német leány), ettől kérdezték meg, hogy otthon van-e az ezredes úr?
– Nincs. Elutazott.
– Hová utazott?
– Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy nincs itthon vagy négy napja.
– Hát a méltóságos asszony?
– Az itthon van. És éppen vendég van nála.
– Kicsoda?
– A Zrinyi méltóságos úr…
Sartory Pál és Schmitt kapitány összenéztek és így szólának:
– No hát akkor nem megyünk be, fiam, hanem mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy itt jártunk tudakozódni az ezredes úr után.
A dolog hetekig lappangott így, hanem közbeesvén elseje, miután az ezredes nem jelentkezett a nyugdíjáért, a bajtársai felkeresték s az ezredesné kinyilatkoztatta, hogy nem tudja, hova lett a férje. Egyszer reggel kiment a városba, semmit se szólt s nem jött haza ebédre; azóta nem is látta.
– Tett-e a rendőrségnél följelentést?
– Minek? A rendőrség nem talál meg semmit.
– Hát mit gondol?
Az ezredesné vállat vont.
– Fogalmam sincs.
– Vannak-e valahol rokonai, akikhez elmehetett?
– Nem hiszem. De onnan is irnia kellett volna.
Ezekre a kérdésekre százszor és százszor kellett ezeket a feleleteket megadnia a következő napokban, mert «Az eltünt ezredes» czím alatt megjelent másnap a Bobor rejtélyes eltünése a lapokban, különbözőkép kiszínezve s azontúl nem volt nyugta a szép Bobornénak a reporterektől.
A dolog nagy port vert fel, mert már a negyedik-ötödik ilyen eset volt rövid idő óta. Mégis csak furcsa! Az orvosok azonban tudományos képet vágtak ehhez is. Tudunk mi erről. Ez is egy betegség, epidemia és ritkán fordul elő. Bizonyos vándorlási ösztön (a latin nevét is mondták, de elfelejtettem), a peregrinatio egy neme, mely a macskáknál szokott leginkább előfordulni. Elmennek, elbujdosnak minden ok nélkül. Aztán megint visszajönnek hónapok, évek mulva. Hol voltak, senki sem tudja. És ez néha az embereknél is jelentkezik, példának okáért a peregrinusnál, ami egy lelki kényszer, egy titkos parancsoló erő, mely az agysejtekből és az idegekből veszi eredetét. De ami jelentkezik az egyeseknél, az mint betegség előfordulhat csoportokban s a ragályosság szimptomáinak kizárása nem birna az alaposság föltételeivel.
A lapok azonban nem fogták föl ilyen tudományosan a kérdést s mivelhogy egy hódító szép asszonyt hagyott itt az ezredes, a kujon reporterek szivesen időztek e thémánál s igyekeztek azt minden oldalról megvilágítani, nem hiányozván a gonosz czélzások sem. A közönség, ez a falánk ezerszájú inyencz-szörnyeteg, mohón falta be a hireket s a klubokban és szalonokban megindult a tömérdek trics-tracs.
– Mégis furcsa, hogy az asszony nem tett jelentést a rendőrségnél.
– Azt mondja, nem tud semmit.
– Vajjon?
– Különös, hogy nem is valami nagyon búsul.
– Hatvannyolcz esztendős volt.
– De legalább mutatná.
– Éppen az szól mellette, hogy nem mutatja. Ha valami bűn volna benne, majd mutatná.
– Oh, jaj, nem lehet az asszonyi ravaszságot kiismerni.
Mindent beszéltek össze-vissza, pro és contra a rossz nyelvek és a jó nyelvek, végre az ügy úgy megdagadt, hogy a rendőrség is megmozdult – ámbár az előbbi eseteket se birta kisütni. A gúny ostora pattogott felette már hónapok óta. A detektivek izzadtak, káromkodtak: Beniczky Lajos esete óta nem történtek efféle dolgok. Különböző verziókat találgattak ki. Hogy Somoskeőy jár itt és lopkodja el sorra az embereket, ebben az ártatlan formában kedélyeskedvén a rendőrséggel. Olyan kificzamodott elme is akadt, amelyik így kombinált: Az öreg ezredes veszélyes katonai titkokat tudott, hát nem lehetetlen, hogy muszka ügynökök megkerítették és elvitték egyenesen Szent-Pétervárra. Úgyis egészen az a genre volt, ami Valsin-Eszterházy.
Végre be kellett avatkoznia a rendőrségnek is és a szép asszonyt kihallgatták. Semmi ujat se mondott. Egész vallomása ebből állt:
Boborné: Április 10-én egy mulatságban voltunk Rózer Jánosnál, aki királyi tanácsosságát ünnepelte. Ott maradtunk messze éjfélutánig s én egész tizenegy óráig aludtam másnap reggel. Mikor felkeltem, kérdezősködtem a férjem után. A cselédleány azt felelte, hogy már egy óra előtt kiment.
Rendőrkapitány: Nem történt valami Rózeréknál, ami tisztelt férjét felizgathatta volna? Vagy egyéb olyan körülmény, amely alkalmas a kutatásnak támpontot adni? Adja elő, méltóságos asszonyom, részletesen ama mulatság lefolyását.
Boborné: Valóban aligha történt olyasmi. Férjem csendesen mulatott és kártyázott.
Rendőrkapitány: Kivel kártyázott?
Boborné: Schmitt kapitánynyal játsztak piquetet.
Rendőrkapitány: Férje nyert, vagy vesztett?
Boborné: Említette hazamenet, hogy vesztett.
Rendőrkapitány: Mennyit vesztett?
Boborné: Emlitette, hogy tizenegy forintot.
Rendőrkapitány: Nyugodt hangulatban volt hazamenet?
Boborné: Kedélyes volt.
Rendőrkapitány: Nem történt a lakománál valami kellemetlen epizód?
Boborné: Sőt ellenkezőleg. Mindenki pompás hangulatban volt. Ami elképzelhető is. Az öreg Rózer már rég vágyott valami kitüntetésre s most gróf Zrinyi Miklós megszerezte neki a királyi tanácsosságot. Úszott a boldogságban az egész család. Rózer úr hálából egy toasztban jelentette ki, hogy összes tőkéin a Zrinyi-féle bankrészvényekből vásárol.
Rendőrkapitány: Ez jelentéktelen körülmény. Kik voltak még ott?
Boborné: Zrinyi gróf, Patacsics, Alapi, Juranics a nejével és még a szigetvári lovagokból néhányan, aztán Schmitt kapitány, Sartory a leányaival és néhány öreg asszony, akik mindig ott szoktak lenni.
Rendőrkapitány: Még egyre kérem szives válaszát. Nem talált valami hátrahagyott levelet, czédulát vagy valami jelt?
Boborné: Nem.
Mindössze ennyi felvilágosítást adott a szép asszony – ez nem több a semminél. A kos szarvában sincs nagyobb sötétség, mint amilyen a Bobor-ügyben volt. A rendőrség a legügyesebb detektivjeit mozgósította, de hasztalanul. A lapok hir-éhes rendőri reporterei nap-nap után csak azt hallhatták: nincs eredmény.
Felbosszankodék erre a «Pesti Gunár» czímü napilap rendőri reportere: Perényi Miksa és szemtelenül, még bent a rendőrtanácsos szobájában felcsapta a borzas czilinderét a fejére, az ajtóból kiáltván vissza:
– No hát majd kisütöm én, ha az urak semmit sem tudnak.
S amit Perényi Miksa megmond egyszer, az vas; csak amit megír, az nélkülözi néha az úgynevezett «minden alapot.» Erre a nagy elhatározásra egyébiránt ösztökélte a hagyományos gyűlöleten kívül, mely a rendőrség és a sajtó közt van, Rózer Nep. János királyi tanácsos úr azon közzétett hirdetése, ki barátjáról biztos hirt hoz, száz arany jutalmat kap.
Vékony kis emberke ez a Perényi, olyan arczczal, mint a kakadué és olyan lábakkal, mint a batláé; az orra görbe egy kicsit, de a szimatja van olyan, mint Lecoq úré a Gaborieau regényében, esze pediglen ki van köszörülve s hajlékony, mint a legfinomabb penge.
Rögtön hozzálátott feladatához. Legelőbb megszerezte az ezredes arczképét, aztán a színtért vette szemügyre, ahonnan meg kellett indulnia titokzatos útjára. Boborék az aradi-utczában laktak egy kétemeletes sárga házban. Ez egy hosszú, piszkos utcza rossz kövezettel, eldugva az Andrássy-út mögé. Kietlen, alig épül, kereskedelme nem fejlődik. A nagy oligarcha mindenben veszedelmes. Az Andrássy-út, mint a czápa a kis halakat, föleszi a közelében levő utczák élénkségét, forgalmát. Itt minden csöndes és kisvárosias.
Hogy a fonalat megtalálhassa, mindenekelőtt azt kellett volna tudnia Perényinek, hova ment Bobor hazulról, vagy legalább hova indult. De erre nem volt semmi adat. A szomszédos szatócsboltokban nem tudták útbaigazítani, bár némely dolgokat mégis megtudott: hogy az ezredes szűk anyagi körülmények közt van, hogy gróf Zrinyi Miklós igen gyakran tölti ott az estéit és hogy erről sokat beszélnek az aradi-utcza vénasszonyai.
Ily viszonyok közt Perényi egy feltevésre vetette magát. Szuggerálta, mintha ő lenne Bobor, aki megindult otthonról, ment-ment egy darabig, de minthogy rossz volt a kövezet s hozzáképzelte, hogy az ő lába is köszvényes, mint a Boboré, a legelső nyílásnál átcsapott az Andrássy-úti aszfaltra. És ha ez a feltevés helyes, akkor önként következik, hogy a legelső kocsiállomásnál beleül egy droskéba.
Szép májusi délután volt, az Andrássy-úton özönlöttek a liget felé az emberek. A nagy urak fiakkerekben, a kisebb urak gyalog; öröm ilyenkor sétálni; – az egyfogatúaknak nem volt keletük. Azoknak csak a tél jó és az eső. A droskék kocsisai utálják a napfényt és úgy tartják a napot, mint a legnagyobb ellenségüket. Most is ott ácsorogtak a kocsisok, ostoraikat kézben tartva, viháncoltak, megjegyzéseket tettek a járó-kelőkre és szidták az emberiséget, amely úgy van alkotva, hogy a csizmája elkopik, de a lába nem. E kocsisok egyébként jó megfigyelők és tudnak a szemekből is olvasni. Mihelyt Perényi Miksa feltünt a látóhatáron, egyszerre ösztönszerűleg megmozdult valamennyi.
Perényi Miksa csakugyan hozzájuk igyekezett; villámhirtelen szétfutottak, hogy levegyék az abrakos tarisznyát sovány gebéjük fejéről. Képzelhetni, milyen kellemetlen érzés az a szegény állatnak.
– Ne fussanak hát szét, – szólt rájuk Perényi Miksa – sőt inkább gyüljenek össze mellém. Ide, ide, aki nagy borravalót akar!
Hát ki ne akarna nagy borravalót? Mind oda kullogtak, bár kétkedéssel, mert az ilyesmiből soha se szokott pénz kijönni, hanem valami sületlenség. És Perényi Miksa se nézett úgy ki, mintha aranyak potyognának ki a rosszul becsukott markából.
Miksa ur kivette zsebéből az öreg ezredes fényképét és így szólt:
– Ki vitte ezt az urat maguk közül?
– A vén katonát? Vittük mi már ezt mindnyájan. Mondhatom, komisz fráter. Mindig elkéri a tarifát.
– Jó, jó, de melyikük vitte utoljára?
Hárman is akadtak, akik utoljára vitték, három vagy négy hét előtt. A napra persze nem emlékezett egyik sem.
Hát itt most már a napszaka fog határozni – gondolta magában Perényi és kivallatta őket, hogy hány órakor vitték. Kettő délután vitte, csak a 138. szám mondott délelőttöt.
– Maga az én emberem, – szólt Perényi – meg tudná-e mondani, hová vitte?
– A *úton szállt ki és bement egy házba.
– Nem tudja hányadik szám?
– Nem.
– Meg tudná mutatni?
– Azt hiszem.
– No hát, menjünk.
Perényi beleült a kocsiba s kisvártatva a kijelölt háznál voltak.
– Ez az – mondá a kocsis.
– No, elviheti az ördög, mert ez átjáró. Bizonyosan tudja, hogy ide ment be?
– Ide ment be és innen jött ki, azután kifizetett és elküldött.
Perényi bement az illető ház udvarára, melynek közepén bazár van különféle gyermekjátékokból s köröskörül czipészek, aranyművesek, olasz narancsárusok boltocskái. Perényi a fejét vakarta. Itt minden további kombináczió lehetetlen. Vizsgaszemei azonban csakhamar fennakadtak egy invalidus katonán, akinek egy széke volt odatámasztva a falhoz az egyik udvari bolt mellett. A szék karján egy táblácska fityegett egyszerű betűkkel: «Molnár Istvány, a sadovai csatában megsebesült szakaszvezető»; ott hevertek a szék mellett keféi és suvikszos skatulyája. A járó-kelők poros czipőit egy-két krajczárért szokatlan ügyességgel tudta fényesekké tenni. Ott ült a széken egykedvűen és nézte a jövő-menők lábait – egyébre nem volt gondja; konokul meg volt benne gyökerezve, hogy az emberi testben legfontosabb a láb – mit, ha tekintetbe vesszük, hogy Sadovánál jelen volt, nem is lehet tőle rossz néven venni. Ellenben, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő egyik lába fából volt – mégis tárgyilagos és önzetlen álláspontnak vehető.
Perényiben remény csillant meg az invalidus láttára. A katona megnézi a katonát, kivált a szakaszvezető az ezredest. Hátha ez látta Bobort, hova ment be.
Megszólította tehát a rokkantat, mutatván neki a képet:
– Nem látta-e, bácsi, valamikor ezt az óbestert?
– Elégszer.
– Járt ebbe a házba?
– Ide jár szegény feje.
S kezével egy zálogházas boltra mutatott az udvar balszögletében.
A reporter arczán diadalmas mosoly jelent meg s amint egész alakja visszatükröződött az aranyműves kirakatából, szinte kedve jött odakiáltani a rámosolygó énjének: «Makszi, te neked sok eszed van!»
Egy kubaszivart adott a vén katonának s aztán benyitott a zálogos boltba, hol a rácsozattal elkerített helyen, mindenféle lim-lom között, zöld házi sapkában egy öreg zsidó ült, mint papagály a kalitkában. Kívül a rácsnál egy csinos fiatal férfi állt, akinek, úgy látszik, valami házasságot ajánlott, mert mellesleg ezzel is foglalkozott.
– Lássa, maguk keresztények mind ilyenek. Azt mondják, nem házasodom, mert szegény vagyok. Nevetséges, hogy egy «gój» esze mikép jár. Hisz éppen azért kellene házasodni. Mert a fiatalság egy tőke, das muss man eskomptieren. Az agglegénység nagy pazarlás. Megérdemli a sequestrumot. A zsidónál ritkaság az agglegény. Nincs is. Mert a zsidó okos, tudja, hogy mitől döglik a légy.
A papagályfejű, ki, mialatt ezt a házassági szakoktatást tartotta, egy smaragdgyűrű vésetét vizsgálta nagyító üvegen, most észrevette Perényit:
– Mi tetszik, uram?
– Egy fontos dologról szeretnék önnel beszélni – mondá Perényi, mintegy kilökve szemeivel a fiatal urat.
Az vitte is mindjárt az irháját. A papagályfejű rákiáltott:
– Gondolkozzék, tisztelt úr. Az öreg Salamont mindig megtalálja, tisztelt úr! Az öreg Salamon mindig itt ül nyolcztól nyolczig. És ön, tisztelt úr, mit parancsol?
– Én Perényi Miksa vagyok.
A papagályfejű csak a szemével pislantott, hogy jól van.
– Reménylem, ismer engem?
– Nincs szerencsém.
De már erre kipattant a kevélység Perényiből.
– Micsoda, maga nem ösmer engem? Maga nem ismeri Perényi Miksát? A nagy Max Perényit. Piha! Szégyelje magát. Maga egy ordinári ember. Maga becsületes zsidónak tartja magát és nem ismeri Perényit? Hát érdemes maguk közt kiválni és felkapaszkodni?
A papagályfejű elunta a haszontalan beszédet és közbeszólt:
– Hát visszavonom, amit mondtam. Mondjuk, hogy ismerem.
De erre még nagyobb tűzre gyuladt az önkéntes detektiv.
– Micsoda, maga ismer engem és le nem kapja a fejéről a zöld sapkát? Mikor a reporterfejedelem áll maga előtt s a hatalmas «Pesti Gunár» nevében jön, amely előtt reszketnek a miniszterek. S maga, egy közönséges pondró, még a zöld sapkáját se veszi le?!
– Hát inkább leveszem, csak térjünk a dologra – mondá az öreg türelmetlenül.
A reporter pszichologiával dolgozott: a megfélemlítésre és a felülkerekedésre volt szüksége, mert tudta, hogy az ilyenfajta emberek gyanakodók és hallgatagok. Itt is kivette a képet zsebéből és így szólt:
– Nézze meg ön ezt az öreg katonatisztet és mondja meg nekünk (Perényi mindig e fejedelmi többest használta, oldala mellé képzelve a «Pesti Gunárt» is), mikor volt itt utoljára és mi járatban volt. Vigyázzon, öreg, úgy feleljen, hogy akként fogja a «Pesti Gunár» vagy lesujtani a pokol katlanáig, vagy fölemelni a csillagokig, amint jól vagy nem jól informálja.
Az öreg zsidó gondolkozott egy perczig, hogy érhet-e az valamit, pénzre átszámítva, amit ő mondhat; azt határozta, hogy az semmit se érhet, hát elmondta:
– Ez az úr sokszor megfordult üzletemben. Sokszor volt pénzre megszorulva és ilyenkor elhozta vagy az ezüst szelenczéjét, arany lánczát vagy egy-egy női ékszert, amelyre néhány forintot kapott. Ismertem évek óta mind a tárgyait. Mert pontos ember s a hónap elsején rendesen kiváltja, amit hónapközben behordott. Azt hiszem, nemsokára jönnie kell már.
– És mikor volt itt utoljára?
– Vagy egy hónap előtt – felelte a zálogház tulajdonosa. – Igen sajátságos esetem volt vele. Lelkemre mondom, most jut csak eszembe. Egy gyémántos melltűt hozott, azt mondta, a nejéé és amellé az ezüst szelenczéjét is elhozta. «Ma sok pénzre van szükségem, Pick.»
– Rosszkedvű volt?
– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre volna szüksége. «Vagy harmincz forintra», mondá ő. Megnéztem a melltűt és azt feleltem: «Adhatok rá ötszázat.» A becsületes öreg tiszt megzavarodott: «Megbolondult maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a tűn kevés az arany». – «De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos darab». A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: «Maga egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi gyémánt.» Mire én ujra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok és ha nem hiszi, hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a tárgyait és azóta nem tért vissza.
A reporter szíve nagyot dobbant: «Makszi, jó nyomon vagy.» Hálásan veregette meg az öreg vállait:
– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk: hová mehetett innen?
– Alkalmasint egy ékszerészhez.
– Talán ehhez, aki itt az udvarban van?
– Valószínű.
Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektiva. Az ékszerész emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánt-tűt hozott hozzá megbecsülés végett.
– És mennyire becsülte ön?
– Nyolczszáz forintra.
– És mit szólt erre az ezredes?
– Elsápadt és káromkodott. – «Az lehetetlen,» dadogta. – «A tű a feleségemé és én tudom…» De én csak jobban tudom, feleltem, mert a gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrinyi Miklós számára ezer forintért. Az ezredes felbődült, mint egy vadállat és kirohant üzletemből, még a szarvasbőrkeztyűit is itt felejtette.
Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor kétségtelenül Zrinyihez ment, vagy segédeket küldött Zrinyihez, de Zrinyinél kell keresni a további fejleményeket.
Kifizette az utczán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és levelet írt a szerkesztőségbe.
Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáczió. Hallatlan rekord. A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat nyomatni. Gróf Zrinyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.
Perényi.
A levelet elküldte egy hordárral a «Pesti Gunár» felelős szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor-utczai Zrinyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.
Zrinyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi név, szögrül-végrül rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrinyieket hívták) és a Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.
– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel.
– Nem, Kohn-oknak – felelte Perényi Miksa nyájasan.
– Úgy? Hát mit akar?
– Én a «Pesti Gunár» reportere vagyok, méltóságos úr.
– Szép, szép, de mit akar?
– Én, kérem alássan, önkéntes detektiv vagyok és a Bobor ezredes eltűnését kutatom lapunk érdekében. A «Pesti Gunár» eddig is a legjobban értesült lap volt és ezentúl is az lesz.
– Még mindig nem tudom, mit akar?
– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr igazíthatna engem útba nemes czélom eléréséhez.
A gróf ajkain szatirikus mosoly játszadozott.
– Tehát azt hiszi ön, hogy általam találja őt fel?
A reporter szemtelenül vigyorgott.
– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrinyi szemöldei összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a méltóságos gróf úr nagy gavallér és az ezredesné gyönyörű asszony, bizony isten megéri. (Zrinyi szemöldei még jobban összevonódtak, Perényi egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alásan, hogy az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek és az ezredes erre némileg felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.
– Ön, úgy látszik, sokat tud, – szólt közbe a gróf hirtelen elhatározással – most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor ezredes?
– Igenis, kérem alásan.
– Hát mindjárt meg fogja tudni.
Ezzel egy csengetyüt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos: Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél magasabb mindenik.
– Verjétek lánczra ezt az ember-vakarcsot és vigyétek le.
Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se mocczanhatott, egy előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte ölben az egyik vitéz a pinczébe, ahol odalánczolta egy a falba épített vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy fogoly és megint egy Wertheim-kassza.
Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a tárgyakat s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tünt fel, midőn fogoly szomszédja nagy lánczcsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát bemutassa:
– Bobor ezredes vagyok.
IX. A KATASZTRÓFA.
Föl voltak villanyozva a kedélyek a «P. G.» szerkesztőségében a Perényi levele folytán. A segédszerkesztő vígan csattogtatta ollóját: «Holnap pompás lapunk lesz, fiúk!» Minden toll megaczélozódott e kijelentésre és vígan perczegett a «kutyanyelveken». Miniszterek skalpiroztattak, az intendánsnak a talpába bevertek egy pár tövist. Az ujdondász megharapott egy főispánt, a fővárosi rovatvezető, mint egy megvadult bika, nekiment a Sartory-pártnak. A rendőrségnek meg majd leüti a szarvait Perényi, mihelyt bejön.
Hanem a jó hangulat hova-tovább romlani kezdett, mert Perényi nem jött be; elmult a tiz óra, még mindig nem jött, sőt nem jött be éjfélkor sem. Két órakor már zárni kellett a lapot és Perényi Miksa még mindig nincs itt. Daczára, hogy ott várja az előleg. Csudálatos az. Telefonoztak utána mindenfelé, ahol meg szokott éjjel fordulni, de híre-hamva se volt. Megfoghatatlan, hova lett Perényi.
De még nagyobb volt a megrőkönyödés másnap, mikor Perényi nem került elő és a lakásán se fordult meg. Ez már félig se tréfa. Valaminek történni kellett vele. A felelős szerkesztő rosszat sejtett, vagyis reménykedni kezdett. Mert ha a «P. G.» reporterét például agyonütötték volna a bűntársak, a Bobor-ügyben való kutatásai miatt, az sokat érő reklám lenne. Vette tehát a Perényi levelét és elhajtatott vele egyenesen a főkapitányhoz. Az a vállait vonogatta, nagy grimace-okat csinált és azt mondta, hogy amit Perényi ír, merő képtelenség, de azért azonnal megteszi a szükséges lépéseket s ezzel elhagyván távozni a felelős szerkesztőt, négy vagy öt lépést tett a divánig. Meglehet, hogy ezek voltak azok a «szükséges lépések», s ledőlt a délutáni sziesztáját végezni.
Azonban egy órai jóízű szundikálás után mégis foglalkoztatni kezdte a Perényi levele. Hogy Zrinyi gróf bele volna mártva a dologba és hogy Perényi maga is oda ment és azóta nincs. (No, bárcsak megnyúzta volna elevenen.) Hm. A dolog nem lehetetlen. És összevág a rendőrség híreivel is. Boborné néhány nap előtt elhagyta régi szegényes lakását az aradi-utczában s egy József-körúti palota egész emeletét foglalta el, melyet gróf Zrinyi rendezett be neki nagy fénynyel. Éjjelenkint gyakran látják ott a gróf kocsiját. Szóval: a gyanuokok kétségtelenek, de czélszerű-e a rendőrségnek beleütni orrát a Zrinyi dolgaiba? Mit diktál itt a tapintat? Mert fő a tapintat. Magyarország a tapintat országa és inkább tíz bűn, mint egy tapintatlanság.
Annyit mégis megtett a főkapitány, hogy elhajtatott a belügyminiszterhez és jelentést tett neki. A belügyminiszter azt találta, hogy egyelőre semmit se tegyen a rendőrség – majd ő maga beszél Zrinyivel.
S mielőtt este a klubba ment volna, meglátogatta a szigetvári hőst, egy másik minisztertársával együtt.
Rövid beszélgetés és barátságos szivarozás közben ügyesen beszőtte a miniszter a Bobor-ügyet és a többi eltünteket.
– Nem tudsz róluk semmit?
Zrinyi ravaszul mosolygott és a kérdésre kérdéssel felelt:
– Érdekel talán valamelyik?
– Mindenesetre. És igen leköteleznél, ha őszintén megmondanád, mit tudsz egyikről vagy másikról.
– Itt vannak nálam – felelte Zrinyi egyenesen, majdnem naiv ártatlansággal – és igen szivesen eresztem szabadon a kedvedért akármelyiket.
A belügyminiszter idegesen felugrott és elsápadt, mint a fal.
– Itt vannak, mondod? Hogy érted ezt? Hol vannak?
– Odalent vannak a pinczében.
– Elfogva?
– Lánczon – felelte Zrinyi természetes hangon.
De már erre a másik miniszterben is meghült a vér.
– Az Isten szerelméért, hát mért teszel olyanokat?
– Alkalmatlanok voltak nekem; egyike-másika pedig egyenesen gorombáskodott. (Zrinyi szemei megcsillantak.) És ilyeneket én nem tűrök.
A belügyminiszter minden hajaszála az égnek állt és az arcza kínos verejtéket izzadott, hogy facsarni lehetett volna.
– No, ebből szép spektákulum lesz. (Az interpellácziókra gondolt, melyek a Házban lesznek.) Egész Európa piszkolni fog érte. (A lapokra gondolt, amit írni fognak.) Még az az egy szerencse, hogy zsidó nincsen köztük.
– De már az is van, – találta ki Zrinyi őszintén – tegnap egy ujságreportert fogattam el.
Valóságosan érthetetlen volt Zrinyi előtt a két miniszter ijedt képe és sopánkodása. Hiszen ő nem rosszból tette. Azok az emberek, akiket elfogatott, mind vétettek ellene. Hiába ő nem büntet senkit. Hiszen olyan puha ő, mint a vaj, hogy kenyérre kenheti a jó ember. De a szemtelenséget nem tűri. Azt hibáztatják, hogy ha valami panasza van valaki ellen, mért nem fordul a hatósághoz. De csak nem alkalmatlankodhatik minden piszlicsár dologért másoknak? Hát nem jobb az a hatóságoknak, ha valaki magától végzi el a maga dolgát?
– De a személyes szabadság, – sopánkodott a miniszter – a jogállam. Én elhiszem, hogy te azt úgy csináltad azelőtt, de most más világ van, most nem lehet. Magyarország a szabadság országa.
De már erre Zrinyit is elhagyta a hidegvére:
– Ti ezt szabadságnak nevezitek? – mondá gúnyosan. – A mult hetekben kirándultam a Svábhegyre puskával, hát elvették a puskámat, mert nem volt fegyverengedélyem. Ekkor aztán váltottam fegyverengedélyt, de most megint nem volt szabad a puskámat elsütni, mert nem volt vadászterületem; kibéreltem egy vadászterületet, elsütöttem a puskámat és lelőttem egy nyulat, ezért megint megbüntettek, mert a nyulakra nem szabad ilyenkor lőni. Akkor írtam hozzád mindezekért egy panaszt, ezért megint megbüntettek, mert nem volt rajta ötvenkrajczáros bélyeg. És ezt nevezitek ti a szabadság országának. Ugyan, szégyeljétek magatokat!
Ő exczellencziáik, daczára a kellemetlen ügynek, melynek ódiumát, következményeit nehéz lesz eltüntetni, még sem hallgatták mosoly nélkül ezt a középkori együgyűséget.
Pedig nem volt nevetni való az a théma. Kemény dió ez és nagy vihar lehet belőle, ha el nem igazítják ügyesen. A két miniszter jelentőségteljes pillantást váltott egymással.
Ők már ismerik az egymás hunyorításait, tüstént felkeltek és elvonultak egy ablakmélyedésbe tanácskozni.
– Mit csináljunk?
– Ne nézzük meg a foglyokat?
– A világért sem. Ha látjuk őket és abban a perczben nem teszszük szabadokká, veszve vagyunk, – ha pedig szabadokká teszszük, anélkül, hogy Zrinyi kiegyezkednék velük, akkor ő veszett el.
– Közölni kellene Bánffyval.
– Mindenesetre.
Magukkal vitték Zrinyit a klubba, ahol kivételesen nagy nyüzsgés-mozgás volt. Tele volt az egész szabadelvű kaptár, mert reggel botrány történt a Házban. Hallatlan inczidens. Mindenki meg van döbbenve. Egy képviselő megbirálta a minisztert. Bizonyosan megőrült. Mert képzelhetetlen, hogy józan észszel valaki egy miniszterrel kikössön. És még meg is birálja. A legrégibb mamelukok sem emlékeztek olyan aberráczióra. Mindenki sietett este a klubba, mert kiváncsiak voltak, mi fog történni. A spártaiaknál nem volt törvény az apagyilkosságra, mert apagyilkosság ott soha elő nem fordult. Itt se volt semmi precedens, mert soha még mameluk nem emelte szavát az ő miniszterének eszméi ellen. Képzelhetni tehát, milyen kiváncsisággal jöttek-mentek a klub ismeretes alakjai a rozsdaszínű szőnyegeken. Vártak valami különöset, valami természetfölötti tüneményt. Hogy mit? Azt senki sem tudja. De vártak valamit, mert valaminek mégis csak történnie kell a merénylet után. Lehet, hogy magát a merénylőt várták és gyönyörködni akartak azon jéghidegségben, mely fogadja, hogy aztán titkon megbotránkozhassanak e hidegségen is. A poseur-ök letették ünnepélyes lárvájukat és közönséges halandók módjára elvegyültek a szürkék közé, a stréberek, akik vígan keringenek a miniszterek körül, mint a muslinczák a lámpa körül, most ég felé fordított szemekkel, szörnyűködő hangon sopánkodának:
– Milyen idők és milyen emberek! Istenem milyen emberek!
Zrinyi belépte két ujabb miniszterrel egyszerre ezekre terelte a figyelmet. Megint uj anyag a találgatásokra. Hát ez megint mi lehet?
Bánffyt keresték. Nem nehéz megtalálni. Ahol a legnagyobb csoport van, benne kell lennie neki is. Olyan biztos az, mint hogy az alma magja az alma közepében van.
Egy-két szót mondottak halkan Bánffynak, mire egyszerre nevetni kezdett az arcza, az orra, a nyakcsigolyája. Igazi diplomatának való arcz.
Azt lehetne hinni, hogy örömhírt közöltek vele, azért nevet, de akik jobban ismerik, azok hamar eltalálják, hogy ez a tigrisnevetés csak takaró. Mi lehet alatta, lehetetlen kitalálni.
Intett a kezével s egyszerre megindultak némán, gänsemarsban, az olvasó- és írószobán át a miniszteri szoba felé, melynek ablakai a Dorottya-utczára nyílnak és ahol sok nagy dolog dőlt el, mikor az öreg Deák talpai taposták ezeket a deszkakoczkákat.
Bánffy megállt az olvasóban és egy hírnököt fogott az ujságmolyok közül.
– Eredj kérlek, küldd be az öreg Tiszát!
Kevés vártatva Tisza is utánuk sántikált. No, ez már nagy dolog lehet. A legcsudálatosabb kombinácziók termettek. Hátha horvát bánnak nevezik ki Zrinyit. Nem bolond, hogy a bankot otthagyja a bánságért. Hátha intendánsnak akarják? Ejh, dehogy, hiszen jóformán még színházat se látott. No, éppen azért. Hátha képviselőnek akarják? Nem fizette ki az adóját – jegyzé meg Katánghy Menyhért. És nem is magyar honos, mert Horvátországban született – duplázott rá Mezei Mór.
Bent a miniszteri szobában pedig ezalatt nagyban főtt a korifeusok feje. Az eset igen súlyos. Eltussolni nem tanácsos, mert hátha kisül utólagosan. De el nem tussolni sem tanácsos, mert akkor mingyárt kisül.
Zrinyi még most is félvállról vette a dolgot s gyanakodva fürkészte a miniszterek arczát, nem-e csak egy bohókás játék az egész, meg akarják ijeszteni. Hiába olvasták fel előtte a büntetőtörvénykönyv idevonatkozó paragrafusait is. Hanem Tisza neki is imponált. «Van benne valami – mondá – az öreg Werbőczyből» és az nagyon meghökkentette, hogy Tisza is súlyos hibának tartja az elfogatásait.
– Nagy hibát követtél el, de talán még jóvá lehetne tenni.
– De kérlek, – védekezett Zrinyi – hiszen tőletek függ és ti beláthatjátok, hogy igazam volt.
– Tőlünk? – szólt az egyik miniszter. – Túlbecsülöd a mi erőnket és hatalmunkat.
– Nos, akkor legalább mondjátok meg, kitől féltek?
– A lapoktól, a törvénytől, a közvéleménytől.
– De hiszen nekem arról beszéltetek, hogy a királynak egy millió katonája van.
– Az igaz is.
– És mégis féltek a könyvektől és papirosoktól?
– Hja, a század, a XIX-ik század. Te azt nem érted. A jogállam, barátom. Úgy kell elhelyezkednünk, hogy mindenkinek egyenlő joga van s mindenkié meg legyen teljes épségben óva.
– Süssétek meg az ilyen állapotot. Az én időmben csak egy személyt kellett respektálni: a királyt s már az is kényelmetlen volt, de tizenhat millió emberre lenni tekintettel, hisz ez teljesen türhetetlen. Ez maga a pokol.
Hanem lassan-lassan mégis beadta a derekát, elfogadván a Tisza tanácsát, kivált miután megérttették vele, hogy ha napfényre kerül a dolog, a kormányt is nagy kellemetlenség éri. Erre engedett.
A nagy debatter egész életében szerette a kompromisszumokat, tehát most is kompromisszumot ajánlott a rabokkal.
– Hát jól van, mit tegyek? Mit kivántok tőlem?
– Hivasd fel őket éjjel a szobádba egyenkint és egyezz ki mindenikkel, ahogy lehet, aztán ugyancsak egyenkint ereszd őket szabadon. De lehetőleg végy tőlük egy irást, amelyben elismerik, hogy önként tartózkodtak a házadban.
– Megteszem a kedvetekért, – mondá nehéz sóhajjal Zrinyi Miklós – ámbár jobb kedvem volna összevagdalni a rendőreiteket, akiket elfogatásomra küldenétek.
Soha se érezte magát oly levertnek, tehetetlennek, mint most. Látta, a tekintélye hogy sülyed lejebb-lejebb. A miniszterek hangjában, modorában volt valami pártfogói, valami mélyen sebző. E nagylelküség minden csöpp vérét lázadásba hozta. A hatalmas régi oligarcha ki akart belőle ugrani, de visszafojtotta.
Bánffy kihúzott egy szivart a zsebéből, lecsettintette a végét egy piczike nyaktilóval és azzal feloszlatta a tanácskozást:
– El van végezve. Mi semmit se láttunk, semmit se hallottunk, semmit se tudunk.
Ezzel eloszlottak, de kifelé menet az irószobában még félrehúzta Darányi egy szóra, hogy ő is meggyötörje.
– Ez hiba volt tőled, Miklós. Neked egészen máskép kellene élned a te tradiczióiddal. Engedd meg, hogy valamire figyelmeztesselek. Látod, már közel egy éve vagy itt és még mindig nem voltál Berlinben. Pedig a tapintat megkívánja, hogy megköszönd a német császárnak a reád vonatkozó szavait a toastjában. Hát nincs igazam?
Zrinyi szórakozottan mormogott valamit, hogy az ő esze nem jár az ilyeneken.
– Pedig látod, te szép karriért csinálhattál volna, ha felfogod a szituácziót.
– Hagyd el, kérlek. Elég karriér nekem a szigetvári kirohanás – jegyzé meg Zrinyi önérzetesen. – Meg vagyok vele elégedve.
– Hiszen szép, szép, – felelte Darányi szokott enyelgő modorában magázásra fordítván a dolgot – meg lehet méltóságod elégedve. De hát még más dolgok is vannak a világon. Tudja azt maga? Szent István-rendek, aranyszőrű bárányok a király aklában s a többi. Úgy bizony, kapitány bácsi, magának csak jót akar a Náczi bácsi – s egy kedves mosolylyal otthagyta a rosszkedvű daliát, de alig két lépés után ujra visszatért hozzá és a fülébe súgta bizalmasan:
– És csak legalább azt a zsurnalisztát ne fogattad volna el, mert az, ha kiegyezel is vele, ki fog fecsegni mindent. Meglásd, hogy azzal baj lesz.
Zrinyi ezt maga is valószinünek tartotta.
– Nem jó volna, – szólt habozva és erősen a miniszter szeme közé nézett – ha… tudod… úgy titokban…
– Mit titokban?
– Ha lefejeztetném…
Darányi hátrahőkölt, mintha kigyóra lépett volna. Szirupédes mosolya jéggé változott.
– Az Isten szerelméért, miket beszélsz! Legyen eszed, Miklós. Bajt ne hozz magadra és ránk. Ne gondolj ilyen képtelenségekre.
Szeretetreméltóan megfenyegette az ajtóból is:
– Legyen okos és tapintatos, Zrinyi úr!
A nagynevű főúr, mint a bölény, leszegzett fejjel ment át a klubtermen az ajtó felé. A mamelukok felállva köszöntötték a merre átment s aztán azon kezdtek tanakodni egy csoportban, hogy a szigetvári várkapitányi állás melyik dietenclassisba volna vehető. Zrinyi egy perczig se állt meg, pedig Kapuczán Gergely ugyancsak ott settenkedett, hogy megszólítsa, kölcsönt akarván kieszközölni borontói választóinak. Zrinyi haza sietett és legott hivatta Szebeni Mihályt, a bank ügyészét.
– Szaladj fiam, Radován, keresd meg valahol Patacsicsot és Alapit is. Dolgunk lesz ma éjjel.
Az érdemes urak el nem gondolhatták, mi lelte Zrinyit, hogy most éjjel hivatja őket. Csak nem akar éjféli ülést tartani? De azért összegyültek s Zrinyi körülményesen előadta a dolgok mibenlétét s a kormány kivánságát, mire leginkább hüledezett Szebeni Mihály úr, a többiek nem vették olyan fontosnak.
– Hát már most, – mondá hanyagul az ügyésznek – tessék ezeket rendbehozni. A darabantjaim majd felhozzák a rabokat egyenkint, a fiskális úr pedig megalkuszik velük és irást vesz ki tőlük; vigyázzon, hogy oda ne írják a V. C. betüt, ami azt jelentené, hogy «Vi coacta». Egyébiránt hiszen jobban tudja a módját, mint én.
– Félek, nagyon sokba fog kerülni – sopánkodott Szebeni.
– Ne kimélje a pénzt.
– Igen, de éppen a méltóságod anyagi viszonyaira való tekintettel. (A jó Szebeni Mihály arczán valóságos felhők gyülekeztek ennél a thémánál.) Nincs pénzünk, méltóságos uram. (Gyöngédségből használta a többest, mert neki volt elég.)
– Van a bankban. És ha elfogy, majd nyomattat a király.
– De arról be kell számolni, méltóságos uram.
– Az az én dolgom lesz Szebeni Mihály uram.
– Ahogy parancsolja, méltóságos uram.
– Ti pedig, Patacsics és Alapi, kapaczitáljátok őket. Különösen te használsz sokat, Patacsics, ha rettentő ökleidet megmutogatva, megijeszted őket, hogy kigyúrod a lelküket, ha a lepcsest nem tartják pórázon.
– Csak rám kell őket bizni.
– Az ügyvéddel, azt hiszem, könnyen végeztek; meg akart zsarolni az imposztor és most czélt ér, de már a liptómegyei fakereskedőt, aki nagyon szemtelenül viselte magát, jó lesz még egy kicsit felpofozni. Ezt is te rád bizom, Patacsics. Ezekkel a pofonokkal nem is fog sokkal többe kerülni az egyezség. Ellenben az ujságírót kezeljétek finoman, az egy puha gyerek, mint a gyapot: adjatok neki havi fizetést, oly föltétellel, hogy addig húzza, amíg hallgat. A legnehezebb lesz az ezredes. Nagyon el van keseredve a börtönben és még jobban lesz elkeseredve a napfényen, ha szétnéz. Hiszen értitek… Hát ő vele olyasvalami kötést szeretnék, hogy kap egy csinos összeget, mondjuk ötven-hatvanezer forintot…
– De hisz az egész vagyon! – szisszent fel Szebeni Mihály.
– Ne irigyelje tőle. Szegény ördög. És nagyon szereti a hasát, meg a feleségét. De a hasát talán még jobban szereti. Kell neki a pénz. Ő vele úgy kell megegyezni, hogy tüstént vándoroljon ki az országból.
– És a feleségét persze hagyja itt! – szólt közbe Alapi.
– Ne légy neveletlen, Alapi. Hát persze, hogy úgy akarom.
Ezekkel bizta meg Zrinyi a hiveit és azok reggelre csakugyan eligazítottak mindent; az ügyvéd és a fakereskedő olcsón egyeztek, örültek, hogy kiszabadultak, a fakereskedő még hálálkodott is. Perényi Miksa pedig el volt ragadtatva, hogy egy éjszakát és egy napot tölthetett a rettenetes helyen s mikor azt kérdezték tőle, mit kíván a kiállott szenvedésért, elnevette magát:
– Hiszen még én fizetnék, ha pénzem volna, mert ez nekem megér négy czikket és egy tárczát. Boldoggá teszem a lapomat.
– Ohó, fráter! Nem szabad ám ezt megirni.
– Ki tiltja meg?
– Mink.
– Hát akkor ne ereszszenek ki. Majd rám akad a rendőrség.
– De kieresztjük és még se fogja megirni, mert esküt tesz rá és irásbeli nyilatkozatot ad.
– Nos, akkor majd lediktálom.
Hanem mikor aztán Szebeni Mihály megmagyarázta neki, hogy havonkint háromszáz forintot kap, ameddig hallgat, egyszerre elszomorodott és csak állt zavartan, némán, habozva, mint a Buridán szamara, aki előtt két köteg széna lebeg, egyik ingerlőbb, mint a másik, de csak az egyikhez nyúlhat.
– Hát hallgatok – sóhajtá végre s nagy izzadságcsöppek verődtek ki a homlokán.
– Kezet rá! – kiáltá vidáman Patacsics s úgy megfogá a kezét, hogy ordítani, jajveszékelni kezdett és mind az öt újján a körmöknél kiserkedt a piros vér.
– No, mert ha nem találna hallgatni, – fejezé be Patacsics – én tapogatom meg egy kicsit. Isten engem úgy segéljen.
Sokkal nehezebb volt nyélbe ütni a Bobor-dolgot. Az öreg ezredes bőszen csörtetett be lánczaival, mint egy vadkan.
– No, mit akartok velem, gaz, középkori hordák?
Rettenetes volt ránézni; arczát, mely a hosszú fogságban különös mohszint öltött fel, benőtte a serte, de minthogy az fehér volt, hát úgy nézett ki, mint valami halpikkely, a szemei megdagadtak és véresek voltak.
– Hol az a hitvány orgazda, aki Zrinyinek nevezi magát, hadd zúzzam össze, mordizom adta, – hörögte, ökleit fölemelve – ha nemes ember és lovag, álljon ki velem élet-halálra!
Patacsics hozzálépett és rátette a kezét a vállára csendesen. És e kéz súlya alatt elkezdtek ropogni a csontjai és olyan fájdalom nyilalt beléjük, hogy felordított, mert ahhoz képest a köszvény hasogatása gyerekjáték.
– Lassabban, bátya, – mondá Patacsics – Zrinyi nincs itt és Zrinyi nagy úr ahhoz, hogy ilyen vén ficzkóval bibelődjék, mint ön.
– Én nyugalmazott császári királyi ezredes vagyok – nyöszörögte az öreg, még mindig érezve csontjain a fájdalmat.
– Az is valami. De Zrinyi meg világverő Caesarok és hősök ragyogó mintaképe. Azért hát kuss, öreg, egy szót se többet. Hanem ha okosan akar beszélni, akkor igazíthatunk valamit a dolgán. Pénze is lesz, szabadsága is lesz.
S erre átvette a szót Szebeni Mihály és megtette neki a propozicziókat, hogy hajlandók neki egy csinos összeget adni, ha kimegy a külföldre és ezt az egész dolgot úgy veszi, mintha meg se történt volna.
Bobor a fejét rázta és a lábaival toppantott.
– Az nem lehet. Mordizom adta! Nem, nem! Boszút akarok, boszút!
– De ha sok pénzt kap. Nézze a világ folyását, ezredes úr, okosan. Ha nem kell a pénz, hát nem kap pénzt; visszaviszik a pinczébe. Mi haszna van ebből? Reményli, hogy megtalálják? Nos, tegyük fel, hogy megtalálja a rendőrség, hát akkor is, mit árthat maga Zrinyi grófnak? Azt tudhatja, hogy a nagy úr dolgát elcsinálják a többi nagy urak. Akkor is csak magának esik baja, ha piszkálni kezdi.
Az ezredes tehetetlenül hörgött egyet, ami azt jelentette, hogy igaznak tartja az okoskodást.
– Hát mennyi pénzt kapnék? – kérdé egy gyűlöletes pillantást vetve rájuk.
– Mondjuk, harminczezer forintot, a kiállott szenvedésekért.
– Bagatelle.
– Egy háborúban többet szenvedett ön és kevesebbet kapott.
– De hát a feleségem? – sziszegte.
– Az alma kerek, kedves ezredes – felelte Patacsics – és azé, akihez gurul.
Igen kínos és sajátságos alkudozás volt ez. Az asszony miatt. (Csak asszony ne volna a világon!) Mert két érzés égett Boborban: a boszú Zrinyi ellen és a szerelem a felesége iránt. Ha a sok huza-vona, ráijesztés és okos tanácsban kifáradva, már-már hajlandó volt letenni a boszúról, ezt abban az illuzióban tette, hogy a felesége mégis hű hozzá. Amint tehát távolodott a boszútól, azon mód közeledett enyhülő szivével a nejéhez. Igen, de Zrinyi úgy kivánta az egyezséget, hogy Bobor menjen el Gráczba, vagy a pokolba a pénzzel, ahova akar, de az asszonyt hagyja sorsának, vagy váljon el tőle. Ki kellett tehát Bobort ábrándítani, kivallogatni módjával apródonkint egyet-mást, azt pedig csak sejteni hagyni, hogy az asszony már nem érdemes olyan derék gentleman ragaszkodására, aminő Bobor ezredes, hát ne is törődjék vele. Az asszony már nagyobbat lépett, hogysem visszahúzhatná az apró lábát, a férje oldala mellett megállni. Nem is lakik már a régi lakáson, hanem…
Szóval, ilyen módon kellett kikészíteni. S mikor az egyik oldalon fölépítették már a dolgukat, a másikon ledőlt. Volt olyan percz, hogy Zrinyinek megbocsátott volna, de az asszonyt epedve kivánta. (Még azt mondják, hogy az ilyen embernek már csak a melle van meg.) Volt aztán olyan percz is, hogy az asszonyt elrúgta volna magától, de akkor Zrinyi elleni boszúra szomjazott. S ez egy olyan megmérhetetlen szomj volt, mint a tevéé a Szaharában.
A végén, úgy hajnal felé, mégis megtörtént az alku s mire délben fölébredt Zrinyi, azt jelentették neki, hogy egy fogoly sincs a pinczében, valamennyi kiegyezett.
– Mit fizettetek Bobornak?
– Ötvenezer forintot.
– Nem is valami nagyon sok.
– A világért sem, – gúnyolódék Alapi – körülbelül ennyiért zálogosította el Zsigmond király a szepesi városokat házastól, földestől, asszonyostól, mindenestől. Pedig de szépek voltak a szepesi asszonyok is!
A dolog tehát el volt tussolva; Bobor elutazott Olaszországba s megindította a válópert, amit Szebeni Mihály vitt a Zrinyi költségén. A szép asszony nem sok teketoriát csinált, egy pár hét mulva behurczolkodott egy sóra egy kenyérre, a bank palotájába; Zrinyi külön equipaget tartott neki, Párisból hozatta a ruháit s négy frájla szolgált a teste körül: az egyik fésülte, a másik öltöztette, a harmadik mulattatta, a negyedik felolvasott neki.
Mindez igen sokba került; Zrinyi úgyszólván szórta a pénzt, amerre megjelent; bőven osztogatta régi katonái közt is: aki itt volt, itt szipolyozta, a vidékieknek postán küldözgetett pénzeket. A lipótvárosi körökben csakhamar szájról-szájra keltek a tékozlási hirek és a különös gazdálkodás részletei, melyek az első magyar földtehermentesítőt meglehetősen diszkreditálták. Egész nyiltan beszélték a Nádor-utczai kaszinóban s a börzén.
– Furcsa vége lesz ennek.
A részvények feltünően estek lefelé. Amint a «Pester Lloyd» írta: «Die Curse haben sich abgebröckelt». Minden visszájára kezdett fordulni. A hanyatló szerencse komor árnyakat vetett a szigetvári vitézek útjára.
Sartory Pál egy napon ráförmedt az öreg Rózerre:
– Nagyságos komám uram, ideje volna túladni a részvényeken.
– Most alacsonyan állanak, – felelte a királyi tanácsos úr – most nem lehet.
– Lesznek azok még lejebb is, nagyságos komám uram.
Maga Radován diák is, aki pedig már kezdett konyítani a számadásokhoz, így nyilatkozott egyszer, de persze csak úgy négy szem közt Alapi előtt:
– Megfordult a világ kutyamódra. Most már a mi urunk van úgy, mint Szolimán szultán volt Szigetvár alatt. Hogy meg van már halva, de mi nem merjük mondani.
Az okos Alapi szomorúan bólingatott a fejével.
– Biz az igaz lehet.
És nemcsak a pénzvilág berzenkedett. Az egész közvélemény morgott. A pénzes-zsákok rángatództak, mint a megsózott békaczombok. A közönséges emberek pedig valami egyéb miatt morogtak, mint a megpiszkált ebek.
A fogságból kiszabadult egyének ugyan nem tettek panaszt a biróságnál, se az ujságba nem iratták ki szenvedéseiket, maga a «Pesti Gunár» is hallgatott mélyen, hanem azért az eset kéz alatt úgyszólván köztudomásuvá lett, persze fölczifrázva, megnagyobbítva, a fantázia által kiformáltan terjedt folyton szélesebb rétegekben. Tudta, hitte mindenki, de nem írták meg. Vannak dolgok, melyeket nem lehet kiírni pozitiv nevek és dátumok nélkül. Vagy hiszen ki lehet írni, de nem tanácsos. A Perjéssy sirján még csak egyszer nőtt fű. Még mindenki emlékszik az Alapi Gáspár szörnyű vágására.
A kiírt igazságtalanságok pedig nem hatnak olyan mélyen, mint a ki nem irottak. A nyomdafesték először eszik a fölháborodásból és csak a maradék jut a közönségnek. A közönség fölhabzsolja a maradékot és napirendre tér. Hanem az elhallgatott botrányok ingerlik; követeli őket, beszél róluk, csügg rajtuk, szörnyűködik fölöttük és a tiz körmével szeretné őket kiásni. A megírt botrányokat nem toldja-foldja, nem is terjeszti, hisz ott vannak az ujságban. A kiírt botrányok nem élnek, csak egy napig, ameddig az ujság. De a ki nem irottak halhatatlanok, ezeknek hirdetőjévé szegődik mindenki, élnek az emberek ajkain és izgatják a sziveket, forralják a vért és megtüzesítik a halántékot.
A pinczebörtön titkai valóságosan fellázították a közvéleményt. De oly rémes dolog ez, hogy szinte hihetetlen. Eleinte legalább hihetetlen volt. A XIX-ik század végén! Talán csak mese. De aztán kibontakozott részlet részlet után. A sok szem, a sok száj összehordta. Egyik a Zrinyi házmesterétől hallott valamit, aki az ételt hordta a raboknak, egyik ezt látta, másik azt látta, a harmadik ezt hallotta. A negyedik Boborral találkozott Monte-Carloban, annyi pénze volt, mint a polyva. «Megszenvedtem érte», panaszkodott Bobor ezredes és ki-kicsúszott a száján ez is, az is: «De otthon csitt, mordizom adta, mert engem megvettek és én becsületes ember vagyok; egy gentleman megalkuszik és szállítja az árút, punktum! Jó napot uram, egy szót se szóltam, uram.»
A közvélemény fészkelődött, zúgott, toporzékolt, prüszkölt és csattogtatta a fogait: mégis hallatlan, hogy ilyen dologról nem írnak az ujságok. Agyonhallgatják. Meg vannak véve. Bezzeg, ha szegény hivatalnok öt forintot sikkaszt, van nagy gezéresz, vagy ha valami ujságírót megczitáltat a főkapitány; de mikor egy nagy úr börtönbe vettet kényekedve szerint egy csomó becsületes embert, arra nincs két csepp tintájuk.
Szégyen, gyalázat ilyennek történni Pest kellő közepében, egy félmillió ember szemeláttára. Hiszen ez hajmeresztő, vérlázító egy czivilizált országban! No ezekre az urakra ugyan nem volt szükségünk, ezeknek kár volt föltámadni. Aki meghal, maradjon veszteg. Mit kászmálódnak föl bajt csinálni! És a kormány? Mondhatom szép egy kormány! Még a szemöldökét se mozdítja. Hát még az a sok mafla képviselő, akik ha két bolhát látnak, három elefántot és négy interpellácziót csinálnak belőle. De most, mikor egy igazi elefánt van, egy igazi bűntény, mindnek beszövi száját a pók.
Ilyen irgalmatlanra fordult meg a hangulat Zrinyiék ellen. Hol vannak a lelkes éljenek, melyekkel egy év előtt fogadták őket? Hol van a történelem, hogy felütnék ilyenkor – ha méregbe akarnak jönni? Hol van a Párka, aki eddig fogta a láthatatlan guzsalyt és szőtte le a még hátralevő szöszből a Zrinyi életfonalát? – Valami rút boszorkányhoz kerülhetett a guzsaly s förtelmes nyálával nedvesíti az arany kendert. Minden rosszul ment. A bank is. Uj és uj veszteségek érték. Már magukban az alapszabályokban bent volt a végzetes hiba. Nagyon liberálisak voltak. Ostobaság például, hogy a biztosítás érvényét fenntartották öngyilkosság esetére is. Ki az ördög látott ilyet? Egy úr, aki a «Magyar Földhitelintézet»-nél lévő hatszázezer forintos jelzálog-kölcsönét az «Első Magyar Földtehermentesítő Bank- és Biztosító-Intézet» által konvertáltatta, az első negyedévi részletfizetés után főbelőtte magát. Az efajta kellemetlenségekhez járult Zrinyi költekezése és gavallérsága.
Minden rokonszenves embernek megadta a kölcsönt, ha hozzá fordult és olyan erőszakos volt a szakértő igazgatókkal szemben, hogy nem tűrt ellenmondást; hiába figyelmeztették, hogy az illető el van adósodva és hogy a pénz veszélyeztetve van.
– Nagyon becsületes arcza van – mondá ilyenkor roppant kurtán. – Megadandó.
Ami az ő szükségleteit illeti, nemcsak a nagyúri élet, Boborné divatszámlái emésztettek fel roppant pénzt, hanem egyik exczentrikus szenvedélye, fegyverek, nyergek, puskák szerzése. Erről nem birt leszokni. Mintha még folyton hadba készülődnék. Ha hallotta, hogy valahol Woolwichban vagy Amsterdamban remek pengéjű kardokat vagy pompás nyergeket csinálnak, tüstént rendelt belőlük két-háromszáz darabot. Ha szemére vetették, hogy minek az, hát vállat vont: «Bizony magam se tudom, csak úgy szokásból rendeltem.»
A pénzt annyiba nézte, mint a pozdorját s a legnagyobb könnyűvérűséggel szedte ki az ezreseket a bankból, helyettesítvén azokat váltóival. Azt hitte, hogy az egyik papir, amit ő ott hagyott és aláírt, éppen annyit ér, mint a másik papir, amit kivett s amiért mindenféle szükségleteit kielégítik a boltokban. Csudálta is emiatt, kivált eleinte, a boltosokat. A váltó természete sohase ment a fejébe: hogy miért legyen az nagyobb kötelezettség, ha valaki egy kisebb papirosra írja a nevét, egy tenyérnyi skartetára, mintha egy nagyobb papirosra, melyben világosan és körülményesen van elmondva minden?
A rossz időkkel kedve is rossz lett Zrinyinek. A sok savanyú pofa, a sok jóslás, az elégedetlen hangok kihozták sodrából. A részvényesek zúgolódtak, fenyegetőztek és sürgették a közgyülést.
A saját tisztviselői is aggodalmasan, ijedten jártak-keltek a bureau-ikban. Zrinyi Mór megmondta a szemébe:
– No, a közgyülés! Lesz ám itt nagy hadd el hadd. Bizony, nem szeretnék a méltóságod bőrében lenni.
Ejh, ez már mégis sok! Zrinyi Mór nem szeretne a Zrinyi Miklós bőrében lenni. Hasadj meg anyaföld és nyeld vissza szegény Zrinyi Miklóst!
Nem múlt el nap, hogy valamelyik részvényes fel ne jőjjön nyöszörögni, szemrehányásokat tenni, fenyegetni, hogy így lesz, úgy lesz. Nagy baj lesz a közgyülésen.
Csak a becsületes Rózer jött mindig egyformán, nyájasan, tiszteletteljesen, alázatosan és bár úgyszólván egész vagyona a bank részvényeiben úszott, mégis csak az ebédjeire gondolt és minden lezajlott ebéd után a következő ebédre, amelyik még szebb, még kedélyesebb, még előkelőbb lesz.
– A feleségem születésnapja lesz vasárnap.
– Eljövünk – felelé Zrinyi.
– Nagyon, nagyon köszönöm, nagyon boldog vagyok, de…
– Mi a baj, kedves tanácsos úr?
– Nem is merem előhozni, pedig méltóságodtól függ, egyetlen szavától és…
– Csak ki vele bátran.
– Hát tetszik tudni, milyenek az asszonyok. A Krisztina… a feleségem… mindeniknek hosszú a haja, rövid az esze… de restelem… becsületemre restelem… Talán meg se mondom.
És szégyenlősen nyomorgatta kezében a czilinderét (mert czilindert viselt, mióta királyi tanácsos lett).
– Ej, hát legyen bizalmas, Rózer bácsi.
– Egy minisztert szeretne a Krisztina – böffentette ki egyszerre, mint aki valami pilulát vesz be, egyet nyel és igen csodálkozik, hogy már megtörtént.
Zrinyi sok baja közt se állta meg nevetés nélkül.
– No, majd próbálok keríteni egyet a kisebbjéből.
– Nem bánom én, vagyis nem bánja a Krisztina, ha olyan lesz is, mint a kis újjam. De hogy mondhassa… Hisz tetszik tudni…
De az ilyen derült mozzanatok már igen ritkák voltak. Csupa bosszúság érte reggeltől estig. Monte-Carloból sürgönyt kapott Bobor ezredestől, hogy minden pénzét eljátszotta, ha nem küld neki, visszavonja a válópört s követeli a feleségét. A hollandi alapítók is kellemetlen leveleket irkáltak, már oda is eljutottak a rossz hírek és sürgették a közgyűlést. A szabadelvű klubban, a kaszinóban, ahová csak a lábát tette, mindenütt figyelmeztették bizalmasan, jelentőségteljesen a barátai:
– Nagyon meg fognak támadni a közgyűlésen. Elejét kellene venni.
Persze, elejét kellene venni. Erre ő is gondolt. Igen, igen, elejét veszem.
S amint kitűzték végre a közgyűlés napját (tizenhat hónapig tartott az első üzleti év), Zrinyi gyakran zárkózott be szobájába és leveleket írt, néha órákig. Máskor Radován diák végezte az ilyet, most Radován diákot se avatta be.
De az látta később a borítékokról, hogy vitézeinek szólnak a levelek, akik szétszéledtek azóta különféle polgári foglalkozásokban, az ország minden részébe.
Ez így tartott vagy négy-öt napig, aztán egyszerre megint a régi nyugodt Zrinyi lett, járt-kelt ruganyosan, vídáman, de volt benne valami zárkózottság. Látszott, hogy titkol vagy előkészít valamit.
A közgyűlés előtti estén néhány hivatalnok bent maradt a bank helyiségeiben, hogy mindenáron elkészítsék a szükséges iratokat, nyers mérleget, könyveket, számadásokat, ha reggelig kell is dolgozniok. Zrinyi hazakergette őket.
– Az igazgató úr rendelte, – mondák – mert sürgős a munka.
– Én pedig azt parancsolom, menjenek haza.
– De kérem alásan, az iratok.
– Irka-firkákra nem lesz szükség – felelte Zrinyi kurtán.
Azok eltávoztak és a fejüket csóválták, de persze csak ott künn a lépcsőn.
Zrinyi Mór beszélte, hogy éjfélkor egy jourról ment haza a feleségével a bankpalota mellett, kivilágítva látta az összes helyiségeket – de fel se tűnt neki a dolog s éppen nem vont le más következéseket, mint hogy a hivatalnokok végzik most már lóhalálba a közgyűlés előtt sürgősen szükséges előterjesztéseket.
Reggel aztán megnyílt a várva-várt közgyűlés, délelőtt tíz órakor. A nagy tanácskozási teremben gyűltek össze a részvényesek, ott voltak az alapító hollandusok, a bécsiek és a harczias lipótvárosiak. Ott volt mindenki. A pesti ember elmegy a pokolba is, ha egy kis botrányra van kilátás. Ott voltak a lapok közgazdasági rovatvezetői és a riporterek. Sőt egy pár kaszinói alak is bekukkantott csupa passzióból… Azok közül, akik gyönyörködnek az akasztásokban.
Mélységes csönd volt a teremben, nem az a rendes, vidám, élénk, keleti gesztusokkal kisért zsongás-bongás, mely az efajta gyűléseken szokott lenni, hanem csönd, minő vihar előtt van a tengeren. A sápadt arczokon, a mérges tekinteteken és a vonagló ideges ajkakon észre lehetett venni az elfojtott indulatokat.
Az asztalfőn Zrinyi ült a nagy, hatalmas csillár alatt, melynek kristályfityegőin lilaszínekben hányta-vetette magát az ablak zöld redőnyein beszűrődött napsugár.
Nyugodtan ült ott, mint egy oroszlán, aki emészt. Egy ív papír volt előtte, a finom ezüst csengetyű, egy czeruza és a hanyagul odadobott téglaszínű keztyűi.
A papirosról nagyúri pongyolasággal olvasta le a néhány szót, amivel az ülést megnyitottnak nyilvánítá. Aztán felolvasta az egyik igazgató az évi jelentést. Az hosszú, unalmas dolog volt, alig lehetett a végét bevárni. Számok, számok és mindég számok.
A mellette ülő Patacsics mogorván szegezte le fejét s nagy ökleivel az asztalra dőlt, míg ellenben a másik oldalon Alapi szinte besülyedt zsölyéjébe s apró szemei gúnyosan kémlelték a részvényesek arczát.
– Halljuk, halljuk! – hangzott minden oldalról.
– Kólmark az egész! – ordítá egy hang, mire derültség támadt és zagyva lárma.
Ezek a számok csak Zrinyinek voltak olyan unalmasak, holtak és némák. A részvényeseknek éltek azok s mint a gonosz manók, faunok és koboldok ugráltak, sípoltak és ingerkedtek velük.
Egy-egy helyen kitört az ingerültség.
– Schwindli!
– Gyönyörü wirtschaft!
Zrinyi csak ült csendesen, mozdulatlanul, mintha kőből lett volna.
Az egyik igazgató, bizonyos Pollacsek K. F., áthajolt az asztalon:
– Kegyeskedjék csöngetni.
De csak a kezével intett annak a bizonyos Pollacsek úrnak és nem csengetett. Hagyta, hadd kiabáljanak, hadd piszkolódjanak, hadd teljék az ürömpohár.
Aztán bevégződött az évi jelentés. Tízen is beszélni akartak. Harmincz-negyven hadonázó kéz jelentkezett.
Legelőbb jutott szóhoz egy jól táplált úr, olyan képe volt, mint egy maczesz, kerek, fehér, buczkás és amint beszélt, Zrinyi Miklóst támadva és feltüzelte magát, a nyála szétfrecsegett a körülötte állókra.
Zajos helyes-ek és úgy van-ok zúgtak fel minden gorombaságnál. Ez csak villanyozta az ipsét s mint egykor a vakmerő Ikarus, egyre merészebben kezdett röpülni. Elősorolta az elnökigazgató összes visszaéléseit, erőszakos természetét, melylyel szemben nem érvényesülhettek a bank némi intelligencziával bíró egyedei (sic!), a zabolázatlan orgiáit – s ekkor elkapatva a felhangzó tapsoktól, felkiáltott:
– Még a szerelmet is a mi pénzünkön vette!
Zrinyi nagy flegmával és nagy méltósággal odaszólt Radovánnak:
– Ugorj fel, diák és üsd pofon!
Radován diák szó nélkül felpattant és nyakoncserdítette a szónokot. Óriási zaj keletkezett erre s egy őrült chaosz. Mint a darazsak, sziszegve rohantak Radovánra, széket feldöntve, czilindert megroppantva, emberi lábat megtaposva. Esernyők és botok villantak elő.
Zrinyi Miklós megragadta e pillanatban a csengetyűt és meglóbázta nagy erővel; élesen szólt, mint egy harang.
Ez volt a jel.
Egyszerre szétpattantak háromfelől a tanácsterembe szolgáló szárnyasajtók és omlottak be rajtuk kivont, villogó kardokkal a Zrinyi katonái, kik hívó szavára az éjjel összegyűltek az ország minden részéből.
– Jézus! Jézus! Jézus! – kiálták és elkezdték a részvényeseket kaszabolni.
Leírhatatlan jelenet következett. Hörgés, ordítás, jajveszékelés. A vér patakzott a teremben és befröcsögtette a falakat és az asztal zöld posztóját. Némelyek felmásztak a szekrények tetejére, mások leborultak Zrinyi lábai elé és kegyelemért rimánkodtak. A legtöbben az ajtókijárathoz törekedtek s ha sebesülten is, igyekeztek menekülni; az egyik részvényes berugta a kályhát és azon bújt ki. Egy másik feltépte az ablakot és kikiáltott az utczára:
– Policzáj! Policzáj!
* * *
Az esti lapok hosszadalmasan leírva hozták a hajmeresztő véres eseményt, némelyik külön kiadásban. Huszonnyolcz sebesülés történt és ebből hat súlyos eset, halállal csupán egy végződött. A sértegető szónokot felkonczolták.
Az egész város elszörnyűködve, méltó izgatottságban töltötte a napot, hibáztatva a rendőrséget, mely nem vette észre, hogy Zrinyi összevonta hadait a vidékről, felfegyverezte, kiruházta, betanította s mindezt titokban. Mocskolták a kormányt, mely mindent eltűrt Zrinyinek, sőt ő adta neki a szarvakat.
Az éji órákban azonban jöttek a csillapító hírek. Hogy a rendőrség az ügyészség megkeresésére letartóztatta Zrinyit, mikor a kaszinóba hajtatott, nyolcz rendőr vetette rá magát a száguldó lovakra. Több elfogatások is történtek. Patacsics, Alapi, Radován diák, Juranics Lőrincz hasonlóan letartóztattattak és Zrinyivel együtt a gyüjtőfogházban várják, míg a vizsgálóbiró elkezdi a kihallgatásokat. Zrinyi hadai azonban még mindig szabadon vannak a banképületben és a rendőrség elégtelen elfogatásukra, mert véres ütközetté fajulhatna a dolog, minélfogva erre a czélra még az éj folyamán elegendő számú katonaságot fog a belügyminiszter requirálni.
X. A PARLAMENT.
Napok multak el a megrázó esemény után, mely a «nádor-utczai csata» néven lesz ismeretes örök időkre a fővárosi pénzintézetek történetében. Zrinyi és emberei a vizsgálati fogságban ültek (az együtt maradt közlegénységet is sikerült túlnyomó katonai erővel lefegyverezni és fogolylyá ejteni ama véres napot követő éjjelen), a föllázadt emberi érzéseknek immár elég volt téve. A megtorló hatalom megtette a magáét. Nem mondhatja senki, hogy nincsen egyenlőség és hogy nincsenek törvények Magyarországon. Azt lehetett volna hinni, hogy már elpihen a közvélemény és egész csendesen hagyja a vizsgálóbíró perczegő tolla alatt szaporodni a vallomási jegyzőkönyveket, míg végre megérkezik az izgalom tetőpontja: a század legérdekesebb végtárgyalása.
De nem így történt. A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána éppen olyan nagyot dől balra, – míg végre eligazodik. Jönnie kellett mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték Zrinyiéket. Oh a vidéken mégis puhábbak a szivek. És azt is mondták a vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrinyivel, történelmünk nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel és hát nem is valami nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a szivek a vidéken.
A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája van! És – hogy rövidek legyünk – mesés gyorsasággal kezdett nőni a vidéken a rokonszenv Zrinyiék mellett s egy nap mintha kilépett volna Somogymegye czímerpajzsából a koronából kezdődő kéz s elejtvén szőlőfürteit, tollat ragadott volna, sürgős feliratot írni a képviselőházhoz, beavatkozásra kérve a parlamentet Zrinyi gróf és társainak kivételes természetű ügyében.
Az országgyűléshez küldött feliratok, kérvények sorsa közönségesen siralmas. Ha vár is rájuk valami jövendő, az csak olyan, hogy a halottból legfeljebb prédikácziós halott lesz – életet itt bele nem lehelhetnek. De a somogyi kérvény kivétel. Az csemege. Több: – divatczikk. Leszorítja a legkomolyabb javaslatokat. Trikót húznak fel a pártvezérek és ostrom alá kerül a háznagyi iroda karzatjegyekért.
De mielőtt még a somogyi kérvény tárgyalásra került volna, jelesül előtte való napon, híre ment a városban és a politikai körökben, hogy a Zrinyi-ügyben interpelláczió lesz. Pulszky Ágoston fog interpellálni. Közvetlen a kérvények előtt.
– Tehát megrendelt interpelláczió. Lehetséges. Mert az interpelláczió kényelmesebb a kormánynak, mint a kérvény. A párbaj csak egy játék, kivált, ha az ellenfelet maga a válaszoló választja.
Másnap reggel már tíz órakor megtelt a folyosó és lüktetett, pezsgett, forrt az élet; Nyegre, akit Szilágyi kiküldött az elnöki lakosztályból, mint Noé a galambot, hogy nézze meg, van-e már valaki odakünn, azzal csörtetett vissza:
– Itt vannak, kegyelmes uram, a betegek is, a mezei hadak is.
Az elnök nagy kékes szemei még nagyobbra tágultak, kérdőleg szegződve a jegyzőre:
– Megbolondultak!
– A Zrinyi-ügy, kegyelmes uram.
– Szamárság! Ez az egész Zrinyi mindig föl volt fújva.
Élénk csoportok képződtek szerte a vacsoráló kis klikkek szerint; a Hungária-szoba, a gentry-szoba, az István-szoba és mindenféle szoba. Összebújtak és a nap legfrissebb eseményeit, benyomásait beszélték meg.
– Mi lesz Zrinyiékkel?
– Mit akar Guszti?
– Amit Bánffy.
– Hol van Pap Géza?
Mindenütt. Ahol említik, megjelenik a kis kobold; frissen siklik el az egyes csoportok közt, mint egy gyík: hófehér apró fogai messziről villognak, mint valami rizskásaszemek.
– Magunkhoz kell ragadni a kezdeményezést ebben a Zrinyi-ügyben. Nehogy megint az ellenzék csináljon belőle tőkét. Molnár apát már kézbe vette.
Molnár apát ravasz, mézes arcza kibukkan a miniszter-szoba melletti sikátorból, ahol Eötvös Károly tartja szóval, rezegtetve magát a csipőin, mint egy kényes násznagy a lakodalomban. Kedélyesen évelődik az apáttal:
– No, ugyan jó, hogy ezt a kis reakcziót kieresztettétek. Mert ha ezt leverjük, az egész világ kálvinistává lesz, majd meglátod és ti aztán elmondhatjátok, amit a jezsuiták: «Regnavimus sicuti lupi – Expellerunt nos, sicuti canes.»
– Csakhogy tovább van a vers – vág vissza Molnár apát, – Redibimus sicuti aquilae.
Ebben a perczben könnyed léptekkel suhan el mellettük Gromon Dezső:
– Azt hallom, hogy Boborné is itt van a karzaton.
Ah, szépek ezek a czikk-czakkos zig-zugok, sikátorok, mint az Olympus berkei. Más-más istenek lyukai. Bent az elnöki szobában Vulkán lakik a rettenetes pörölyével. Jaj annak, akire lecsap. A jobboldali folyosón hűséges udvarával Janus tanyázik a multba és a jövőbe néző arczával. Csak nagyritkán, nevezetes mozzanatoknál megy be a gyűlésterembe, hol Vulkán szemöldöke igazgat és pörölye csattog. A másik folyosón Tantalusz jár. Kis istenek és nagy istenek jönnek-mennek, megállnak egy-egy szóra és igazítanak vagy rontanak a halandók sorsán.
Vannak, akik csak a tubákpikszisüket nyitják ki, ha bosszankodnak, de vannak viszont, akik Pandora szelenczéjét kezelik és kieresztik belőle a bajokat. Vulkán ravaszul hunyja be a szemeit és tiltakozik:
– A szelencze nem az én kezemben van, uraim.
Közel a miniszteri szobához Aeolus és legényei csinálják a szeleket, ha csendes gyűlések alatt összebujnak. Minden zug érdekes itt. S még az apró kis alakok is, kik csúsznak, másznak, hánykolódnak, ki frigiai sapkában, ki csörgő-sapkában, ki elrejtve nagy füleit a sapkája alatt, mint Midás, mégis valami fényt kapnak mindnyájan az istenek közellététől. Apollót tömjénezik ezek és remélik, hogy nagy kitartásával mégis megkapja Daphnét, akit mikor megölel, borostyánfává válik. Jupiternek hoznak áldozatokat, tömjént és mirhát, amazok – mert itt vannak a villámok és azok a bizonyos legendás fazekak. Vulkánnak nincsen pártja, de félnek a kalapácsától és kényszerülve tánczolnak körülötte. Mercur hektikában van, de a mérlege csillámló, míg ki nem esik a kezéből. Valóban Olympus ez – ahova bevágyik minden halandó, kivált ha magyar anya szülte. A levegő fülledt ugyan és füstös. De mert az istenek is ezt szívják, tehát úgy kell beszürcsölni, mint illatos ambróziát. Az istenek és kis istenek körül csúnya szolgálatokat kell végezni, hajlongani, görbülni, hizelkedni. De ennek így kell lenni, míg a bájos kis Hórák meghozzák egy napon kaczkiás kötényükben a jutalmat.
E pillanatban kilép odujából Szilágyi s követve a jegyzőktől és wippektől, mintegy udvarával bevonul, sehol meg nem állva, utat nyit, két nagy kezével kalimpálva a tömeg között, mogorva, szinte ünnepélyes arczczal, mint egy angol speaker, aki tudja, hogy az a föld, amelyre lép, érzi őt.
Az útvonalon, amerre megy, halk moraj kél. A sok dologtalan, henye ember találgatja:
– Ma mérges.
– Dezső rosszkedvű.
– Nem szeretnék ma beszélni.
– Az a kérdés, kire haragszik ma: ránk-e, vagy rájok?
Egyik nap a mogorvaságát konstatálják ilyen körülményesen és mégis semmitmondóan, máskor a jókedvét. S ez is egy neme ama mulatságoknak, melyek oly drága pénzen vásároltatnak.
Az elnök után bevonul egy nagy raj, a konok beszédhallgatók, mert e sok zöldségnek, vegyes szalma-széna-szecskának véges-végig való meghallgatása szintén egy neme a drága pénzen vett mulatságnak, s úgyszólván a magas beléptidíj teszi becsessé e gezemiczét. Az okosok kívül maradnak a folyosón. Azok azt tartják, hogy csak háromféle beszédet lehet meghallgatni: a nagyon okosat, amiből tanulni lehet, a nagyon szépet, mely gyönyörűséget nyujt és a nagyon bolondot, mely megnevetteti őket. A középszerű beszéd teljesen értéktelen. És a beszédek, sajnos, majd mind középszerűek. A lapokban ugyan hirdetik őket pártállás szerint nagyszabásúaknak, kolosszálisaknak, szépeknek, bölcseknek, sőt elragadóknak, de biz azok a szegény párák csak középszerűek.
Az ülés tehát megnyílik; következnek a különböző jelentések, a jegyzőkönyv felolvasása, szóval, megindul az úgynevezett parlamenti munka.
A folyosón maradt képviselők még a szivarjaikat szíjják és elmesélik a coulissa-dolgokat; egyik is tud valamit, másik is: összeteszik, amijök van és egy félóra múlva mindent tudnak, sőt az összehordott szálakból kikombinálják azt is, amit nem tudnak.
A tanácsteremből kijövő alakok rövidesen, telegramm-stilusban az ottani benyomásokat is elmondják:
– Wlassicsnak nagyon sötét az arcza. Valami baja lehet a Vatikánnal.
– Talán a Zrinyi-ügybe avatkozott be a pápa.
– A karzaton csakugyan ott van Boborné.
– Ohó, azt meg kell nézni.
Egy pár ember elcsapja a szivarját és bekullog.
– Szép-e?
– Gyönyörű.
– Hol ül?
– A középen, ametisztszínű ruhában, orgonavirágos kalappal.
Ezalatt, tip-top, a korridor felől folyton jönnek uj és uj alakok: Csáky Albin Csáky Györgygyel, Zrinyi egyik katonájával, aki nem keveredett bajba és most idehozta az érdeklődés és aggodalom.
Majd Széll Kálmán toppan be lemesre fésült hajával, finom fehér zsebkendőjét kibontva, melyről rezedaillat száll és elkeveredik a füstös levegőben.
– Rátótról jövök, – magyarázza – egy hétig voltam oda s immár ostobaságok történnek. Ki beszél bent?
– Még senki.
– Pulszky fog interpellálni?
– Pulszky.
– És Bánffy mit fog felelni?
– Nem mondta meg, pedig éppen most beszélgetett itt.
– Nem vagytok politikusok, – mondja Széll kedélyesen, a kibontott zsebkendőt gondosan összehajtogatva laposra. – Jupiter Dodonában a szent tölgyfa leveleinek rezgése által tudatta a maga akaratát az emberekkel…
Ezalatt egy kis sánta úr tünik fel a folyosó tarkabarkaságában, sima, borzéhoz hasonló fejével és vastag arany óralánczával, vastagabbal, mint a Demkóé (mely az egyedüli fényes dolog immár a Házban).
– Ki ez? – kérdi Széll Kálmán – mintha ösmerném.
Senki se tudja – de Harkányi Frigyes mégis tudja. Sőt már beszélt is vele. Harkányi Frigyes mindenkivel beszél, akivel találkozik, mindent megnéz, mindent megfigyel, megkopogtatja botjával a házak falait, hogy milyen anyagból vannak, megtapogatja kezével a szövetet az ismerősei ruháján és aláhajlik a Széll Kálmán hóna alá zsebkendőjéhez, hogy egy kis parfümöt élvezzen a máséból. Udvarias, élénk, kedves és szolgálatkész.
– Hát nem ismeritek? Sapristi! Hiszen ez a Zrinyi Mór az első magyar földtehermentesítőtül. Nagy ganeff – et caetera. Épen az imént beszéltem vele. Képviselőket keres, akik a nyilttérben kinyilatkoztatnák, hogy a földtehermentesítő bank vagyonilag szilárd alapon áll, daczára a daczárandóknak.
– Úgy? Menjünk hát tovább, – folytatja Széll Kálmán – a szent tölgyfa leveleinek a rezgése a fő. Ugy-e nem vesztem el a Fühlungot? Mindig csak a levelekre kell ügyelni és az ember tudja ezekről, hogy Jupiter mit akar.
– Én azt gondolom, kegyelmes uram, – mondja Rosenberg Gyula, szintén egyik levele, de egyik rezgésbe nem hozott levele ezen tölgyfának, – hogy Bánffy teljes jóakarattal van Zrinyi iránt, de azt hiszem, ez a dolog főkép Erdélytől függ.
– Ugyan hagyd el. Az egy foltozó suszter. Uj bőrből nem tud varrni. Ez pedig valami egészen uj bőr. És megvallom, bár kétségtelenül nagy schnitzert csinált a szegény Miklós, de én nem engedtem volna letartóztatni.
– Én se – felelte Rosenberg.
– Persze a sógorság miatt – évelődik Széll Kálmán. – Egy Rosenberg nem lehet ellensége a Rosenberg-leány férjének: Zrinyi Miklósnak.
Csáky György élénken ugrik fel erre a szóra és bemutatja magát Rosenbergnek nyájas kérdő tekintettel:
– Báró Rosenberg?
– Nem. Doktor Rosenberg. (S aztán ujra Széll Kálmán felé fordul.) Hogy vannak a tehenei, kegyelmes uram?
– Köszönöm alásan a szíves kérdést. Éppen tegnap adtam el egy kétéves bikát az alençoni herczegnek.
Mint mikor a méhek özönlenek minden tájék felől a kaptárba, jöttek sorban a ritkán látott alakok, a jól táplált Hieronymi, a selyem talpu Matuska nagy megbotránkozással. «Mégis plusquam amit csinálta meg a Zrinyi; hát nem tudta tartani egy jogtanácsost, egy jót, aki megmondja neki, hogy ami nem megy, az nem megy.» Majd jön a népszerű Darányi prominczliszerű mosolyával, megfogja a Kabos Ferencz kabátgombját:
– Így járnak mindazok, Feri bácsi, akik a Náczi bácsi tanácsát nem fogadják.
– Hát mi lesz vele, kegyelmes uram? Szabadon eresztik?
Darányi összevonja a vállait s jobbkeze két ujját a szájára ereszti:
– Hja, azt csak az Isten tudja.
Honnan, honnan nem, ott teremnek a későn kelő Andrássy grófok is. S bizonyos üdeség oson be velük a fojtó, rossz folyosói levegőbe. Mindig hoznak valami friss ideát. És mindig előjönnek igazítani. Éppen megfordítva csinálják, mint a régi órákon a barátok. Ők a napfénynél tünnek el és az esővel jönnek elő.
– Zrinyi követhetett el hibákat, – hangoztatja gróf Andrássy Tivadar – de folyton megmaradt gentlemannek. Ő egy körömnyit sem vesztett a prestige-éből. A kormány hibázta el a dolgot, hogy egy középkori urat belesegít egy bankba. Azt ott azután sértegetik. Természetesen nem tűri. Ez az egész a kormány lelkén szárad.
Most hirtelen megszólalnak idegbántóan a villanyos csengetyük. Egy wip kinyitja az ajtót és kikiált:
– Urak, a Pulszky interpellácziója!
A folyosó alakjai berohannak s üres és csöndes lesz minden, mint egy kripta.
Pulszky Ágost: T. Ház! Azon közérdekű ügyben, mely abnormis voltánál fogva is, de általjában is a judikatura és az ethikai érzések közötti ellentétessége következtében, de más szempontból is, úgy a jogászkörök, mint általjában az egész közvélemény foglalkozásának főtárgyát képezi, indíttatva érzem nézeteimet röviden kifejezni. (Halljuk! Halljuk!)
Előre bocsájtván, hogy sem a merev pártszempontok, még kevésbbé a történelem tanulmányozása következtében az iskola által beoltott kegyeletszerű sensibilitás adják jelen felszólalásom megtételéhez az impulzust, mint inkább azon általjánosan szembeötlő kivételesség, mely ezen ügy elbirálásánál az egyedüli domináló szempont lehetvén, bizonyos következtetések levonását mellőzhetlenül szükségessé teszi. (Halljuk! Halljuk!)
Ezen ügy, tisztelt Ház, gróf Zrinyi Miklós és társainak a sajtóban és a közönség nagy rétegeiben sokat pertraktált ügye. Mindnyájan ösmerjük a sajnálatos esetet, mely miatt a fentebb említett letartóztatások történtek s bizonyára ezen nagyfokú kihágás, sőt vérengzés…
Dr. Mezei Mór: Sőt haláleset!
Pulszky Ágost:… halálesettel kapcsolatos vérengzés felől csak egy vélemény lehet és az elitélő. (Úgy van! a jobboldalon.) Az is kétségtelen, hogy büntetőtörvényeink e tekintetben világosak és mert a törvény előtti egyenlőség is evidens, a kérdés tárgytalannak látszó voltát csakis egyetlen körülmény alterálja és erre kérek engedelmet röviden kiterjeszkedhetni, mielőtt interpellácziómat megtenném. (Halljuk.)
A törvények, tisztelt Ház, mindenkor azon generáczióra érvényesek, amelyre hozattak és mindazon következő emberöltőkre, akik azt meg nem változtatják, de nem érvényesek azon generácziókra, melyek a törvények keletkezése előtt élvén, a náluk fennálló állami rend szerint azoknak hozatalába be nem folyhattak, sőt azokat nem is ösmerték. (Helyeslés a jobboldalon.) Zrinyi Miklós más kornak a szülöttje.
Thaly Kálmán: Mindig erőszakos volt! Katzianer tábornokot is ő ölette meg közvetve.
Pulszky Ágost: De nem lett érte semmi baja. Éppen ez mutatja, hogy ő egy másik korban élt, amikor sok olyat elnéztek, ami most kihágás, sőt a bűn kategóriájába esnék. Hunyadit senki se vádolta levéltitok megsértésével, mikor a Brankovics vajda levelét elfogta.
Eötvös Károly: Mátyást se mérték-hamisítással a czinkotai itcze miatt. (Derültség.)
Elnök: Ne méltóztassanak annyit közbeszólani.
Pulszky Ágost: Balassa és Bebek köztudomású hamis pénzveréseinek megtorlása hasonlóan foganatba sem vétetett a közhatalom azon időszerinti faktorai által, de általjában nem megitélhető egy akkori egyén ténykedése a mostani törvények és a mostani, ezen törvények által szuggerált, közfelfogás szerint, senki sem tartván tolvajnak Aport, aki a koronát Ottótól jogtalanul elsajátítá, sem zsarolónak Teleky Mihályt, aki egy láda ezüstöt csikart ki Leopold császártól és nem tekinti becstelen egyénnek gróf Csákyt, aki Brandenburgi Katalinnal szerelmeteskedvén, ezen könnyelmű hölgyet minden értékétől kifosztotta; mindezen férfiak akkoriban igen kiváló és becsületes embereknek tartattak. (Úgy van! úgy! a jobboldalon.) De ha ténykedéseikkel áthelyeztetnének a jelen korba, nem habozom kimondani, hogy ezen ház egyik tagja által sem tartatnának korrekt embereknek. Mi következik ebből tisztelt Ház? Az, hogy egyéneket megitélés szempontjából egy bizonyos korszakból másik korszakba áttenni nem lehet. (Zajos helyeslés a jobboldalon és a baloldal egyes padjain.) Szerves elválaszthatatlanságban lévén a törvények az egyénekkel, ugyancsak mozdíthatlanok a törvények és jogszokások is, mert ha, hogy egy példát hozzak fel, ma a szent László törvényei szerint kellene idomítani felfogásunkat, igen furcsán nézne ki maga ezen mélyen tisztelt Ház is. Kérdem a tisztelt Háztól, mi történnék például Molnár János apát és képviselő úrral, ha a Mátyás korába áthelyezve, vagy a Mátyás-kori törvényeket és felfogást ide helyezve, elmenne a kerületekbe a lakosságot a kormányzó hatalom ellen uszítani?
Eötvös Károly: Lefejeznék.
Pulszky Ágost: Vagy miképen itélnék meg Eötvös képviselő urat, ha pénzt fogadna el azért, hogy valakinek tanácsot adott? Ez a kérdés egyik oldala, tisztelt Ház, s ezen észjogi elvek és filozófiai igazságok fonalán tovább haladva, konstatáljuk, hogy gróf Zrinyi Miklós, Szigetvár volt kapitánya, ki 1508-ban született, saját hibáján kívül, tehát akaratától független okokból, a természetnek valamely általunk felismerhetetlen törvénye alapján, midőn mintegy másfél évvel ezelőtt feltámadott, egy oly társadalomba jutott, melynek törvényei ő reá nem lehetnek olyan mereven kötelezők, mint másokra, ha azt veszszük, hogy ő ötvenhét évig más módon és más felfogás mellett volt teljesítője állampolgári kötelmeinek; de ha mi fagyos merevséggel elzárkózunk ezen egyébiránt okvetlenül tekintetbe veendő indok elől, akkor beáll azon, megvallom, sajátságos, sőt páratlan eset, amivel ők előállhatnak, hogy feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig büntetni nem lehet. (Úgy van! úgy! a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.)
Meszlényi Lajos: Pólyás csecsemők kaszabolták le a részvényeseket. (Derültség.)
Pulszky Ágost: Azonfelül tisztelt Ház, nem szabad elzárkóznunk azon kiváló hazafias erények elől sem, amelyekkel méltán dicsekedhetnek! Nem szabad elfelednünk, hogy Zrinyi Miklós hősi halált halt a hazáért.
Madarász József: Meghalt Miksa császárért, annak a zsoldosa volt!
Meszlényi Lajos: Nem volt kóser ember.
Thaly Kálmán: Már az is rossz jel, hogy Pulszky védi.
Elnök: Meszlényi képviselő urat rendreutasítom.
Pulszky Ágost: És kell, hogy ez a nemzet viseltessék annyi kegyelettel a saját történelme iránt, hogy annak nagy alakjaitól meg nem vonván a köteles tiszteletet, ha a körülmények kívánják és ha az ősök tisztelete és a törvények tisztelete szembeállíttatik egymással, kötelessége olyan expedienst keresni, mely mind a kettőt lehetőleg megkíméli. (Általános helyeslés.)
Mindezeknél fogva a következő interpellácziót van szerencsém benyujtani az összkormányhoz (Olvassa): Van-e tudomása az igazságügyminiszter úrnak, illetve a kormánynak arról, hogy Zrinyi Miklós és társai folyó hó 17-én elfogattatván, vizsgálati fogságba ejtettek?
Tekintettel az illetők történelmi és hazafiúi érdemeire és némely mutatkozó abnormitásokra, szándékozik-e a kormány valamely kivételes intézkedést tenni?
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: T. Ház! (Nagy zaj.)
Elnök: Méltóztassanak helyeiket elfoglalni!
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Engedje meg a t. Ház, hogy igen röviden nyilatkozzam az imént elhangzott interpelláczió elválaszolása szempontjából. Igenis van tudomásom, hogy Zrinyi Miklós volt szigetvári lakos és az ottani, de már azóta elhalálozott s következéskép feloszlott helyőrség néhány, nem is nagyon sok tagja, teljesen megfelelőleg annak, amint azt tisztelt Pulszky Ágost képviselőtársam mondotta, letartóztattatott.
Aminthogy nem is lehetett volna máskép, mert mit mondott volna a tisztelt Ház, ha azok után, amelyek történtek, letartóztatás nem történik. A letartóztatás tehát jogos, czélszerű és szükséges volt. (Úgy van! a jobboldalon.)
Ami az interpelláczió másik részét illeti, ámbár az igazságügyminiszter úr távol van, ő vele kontaktusban, általunk is komoly megfontolás és megszívlelés tárgyát képezik azon, hogy úgy mondjam, különleges momentumok, melyeket az interpelláló képviselő úr kiemelt (Élénk helyeslés a jobboldalon) és nem habozom kimondani, tisztelt Ház, megjegyezvén, hogy többet most nem mondhatok, mert nem látom se czélszerűnek, se szükségesnek, se okosnak, miszerint, ha a vizsgálat befejeztetik, nem előbb, csak akkor, a kormány se mulasztja el, hogy a maga hatáskörében megtegye azon lépéseket illetékes helyen, amely lépések leginkább felelnek meg úgy a magyar érzéseknek, mint a méltányosság követelményeinek.
Ivánka Oszkár: Ez nem válasz.
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök: Én annak tartom (Felkiáltások balról: Mit akar hát Zrinyivel tenni? Kieresztik vagy nem?) és kérem a t. Házat, méltóztassék azt tudomásul venni.
Bánffy leült s mozogni kezdett az egész Ház, mint a hullámzó tenger. Elégedetlen mormogás tört ki köröskörül a balmezőn, bár különböző okokból. A függetlenségi párton sokalták a kormány jóakaratát Zrinyi iránt, a nemzeti és a néppárton keveselték. Sőt a kormánypárton is csak a Bánffy leghívebb gárdája látszott megelégedettnek.
A Zrinyi-kérdésnek, mely pedig igen egyszerűnek látszik első pillanatra, igen különös szögletei képződtek, melyek ismét sajátságos csoportosulást okoztak. A néppárt rajongott érte, a kereszténység s illetve a katoliczizmus bajnokának tekinté őt, aki annyi pogányt leaprított. Bizony ez az utolsó tette, a részvényesek szétveretése is istennek tetsző dolog. Körülbelül ilyenformán gondolkozott a nemzeti párt is (ámbár Apponyi még eddig nem nyilatkozott). Míg ellenben a függetlenségi párt Miksa császár hívének és az osztrák szoldateszka egyik tagjának tartotta Zrinyit, aki azóta, ahogy feltámadott, valóságosan a kormány tutélája alá helyezkedett. Zrinyi is csak egy mameluk s ha vétett a törvények ellen, tessék megbüntetni, mint más embert.
Zrinyi általában sokat vesztett nimbuszából. Nem csoda. Az Olymp istenei is azért taszíttattak le trónjaikról, mert néha megfordultak a földön az emberek között. És ha a történelem nagy alakjai visszatérnének másfél évre, tömérdek szobrot tördelne össze az emberiség.
Maga a jobboldal is megoszlott. A zsidó képviselők haragudtak Zrinyire a nádor-utczai vérfürdő miatt; Beksics nagy agitácziót fejtett ki s tele volt panaszszal, puskaporral:
– Hát demokráczia ez? Hová lesz így a szabadelvű lobogó szeplőtlensége? Hát ezért írok én húsz esztendő óta vezérczikkeket, hogy most itt szabadon lehessen embereket öldösni a nagy uraknak?
A nagy urak szintén duzzogtak, az Andrássyak, Csákyak:
– Ez nem elég. Pertörlés iránt kellene előterjesztést tenni a felségnek.
– Még pedig haladéktalanul – liczitált rájuk Tallián Béla.
A kálvinisták összebújtak a médium sorompóinál:
– A néppárt akarja kimenteni Zrinyit? Jó. De akkor mi nem mentjük.
A lutheránusok kiosontak a folyosóra. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz. A szélső balról fenyegető kiáltások hallatszottak:
– Nem úgy van az!
– Majd mi is hozzászólunk a somogyi kérvényhez!
Valóságos chaosz keletkezett ebben a csekély kérdésben. Mintha valami pajkos tündér egy csalánággal érintette volna meg a ház összes tagjait, mindenki nyugtalanul feszengett, mozgott és a roppant zajban alig birta Pulszky elmondani, hogy örvendetes tudomásul veszi a választ.
– Nem veszszük tudomásul! – hangzott egyszerre a sok torokból.
Az elnök föltette a kérdést:
– Akik tudomásul veszik a miniszterelnök úr válaszát, méltóztassanak felállni.
– Többség! Kisebbség! – hangzott egyszerre.
Az elnök szeme műértően végigsiklott a Ház vidékein s szemkarikái kitágultak. Álom-e ez? A jobboldalnak csak a kisebbik része kelt fel. Tisza Kálmán, Falk Miksa ülve maradtak; hasonlóan Csáky Albin, az Andrássyak s a szürke mamelukok közül igen sokan. Széll Kálmán, Hieronymi, Radó Kálmán felállottak. A csodálkozás fölszisszenése futott keresztül a Házon. A nemzeti pártról felállott Apponyi, Horánszky, Gullner és alig négyen-öten, a néppárt egytől-egyig fölemelkedett.