ELSŐ RÉSZ. (continued 2)

Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent értékesítő polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, előkelő libériára.

– Hallod-e Kriska? Ha már megvan ez a szép inasanczug, miért ne fogadnánk bele egy ficzkót, amelyikre éppen ráillik?

– Nem bánom, János.

Csakhamar akadt is egy a gentry-klubból elcsapott spécies, aki bevált a ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek még fel némi nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Rév-Komáromból) ragaszkodott a bajuszához. Wlada házidoktor pedig, akitől tanácsot kértek, ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy a harisnyás inas meghagyott bajuszszal egy lehetetlen látomány.

Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnak kellett engednie a bajuszszal. Sok huza-vona után ötvenöt forintért végre is megvált tőle.

Rózer úr kerekszámban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul ragaszkodott a summához.

«Azt az ötöt a borbélynak kell adnom, – mondá, bánatosan sóhajtva – egész életében hadd emlékezzék a gazficzkó, hogy mit semmisített meg ezen a napon.»

Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily bámulatos volt, midőn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát Rózer-mama előtt. Valami uj, csudálatos és előkelő levegő kezdett lengeni e szűk szobákban, a ripszszel és kanavászszal bevont bútorok között. Ezek a bútorok szégyenlősen látszottak összezsugorodni, meglapulni az ő tekintete előtt s a kinyitott ablakon valami különös előkelő illat ömlött be.

E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülő millió, elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arczán a hódolat némaságával, zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a szinpadon a marquis-k komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges. Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges egyszer akaratlanul igy szólt a hamu láttára: «Pfuj!» Az asszonyság, aki a divánon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illő úrias pose-ba, ha a komornyik lépteit hallotta közeledni.

Feszélyezte őket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó érzéküket. Féltek tőle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva és amint beteltek vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának nyílást keresni.

– Mit ér az előkelő inas, – sóhajtá egy napon Krisztina – ha senki sem tudja és nem látja?

– Nem értelek – dadogta János úr; de értette.

Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre megszólalt:

– Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép fogatot és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon.

Az asszony szemei felragyogtak.

– Oh, be szép lenne, János!

Egy hét mulva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével s a következő vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.

Boldogok voltak, de csak kevés ideig.

– Mit ér, – pattant fel Rózer úr egy alkalommal – hogy szép kocsiban ülünk, hogy megbámúlják a kocsinkat, inasunkat, ha sem ők nem tudják, kit irígyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irígyelnek.

No, ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a mediczinát.

– Az kellene, János, hogy az ismerőseink hozzánk jőjjenek.

– Valami ilyesmi, – mondá az öreg úr komolyan.

– És hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.

– Természetesen.

– Miért ne adhatnánk hát diner-ket?

– Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.

Az asszonyság homloka elborult.

– Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.

– Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács, Kriska. Meglesz, ha mondom.

– János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!

Most azonban Rózer úr homloka borult el.

– Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem előkelő ismerősök is, azt pedig nem lehet pénzen venni.

Rózerné elgondolkozott.

– Karlsbadból egy Bobor Károly nevű nyugalmazott ezredessel és ennek nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók őket.

– Bah! – kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. – Tegyük össze, amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyűlési képviselő is eljönne.

– Ki az?

– Az ő erdejéből vettem a parkett-koczkákra való fát. Egy eladósodott ember, de képviselő. S egy képviselő, egy igazi, eleven képviselő nélkül nem is képzelhető, fiacskám, elegáns ebéd.

– Az egyszer úgy van – mondá meleg meggyőződéssel Rózer-mama. – S milyen párti?

– Fájdalom, kormánypárti.

– Ejh, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.

Rózer úr fülig vörösödött.

– Hallgass, Kriska, hallgass… és lesüté a szemeit szégyenlősen, a tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.

Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem ment csak olyan könnyen, egyszerűen: a régi kopott patriarchalis bútorok közé nem lehetett oly előkelő személyeket hívni – tehát uj, pompás garnitúrákat kellett rendelni Bécsből s e fényes holmit nem lehetett bevinni azokba a szűk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet, felmondani a lakóknak és szalónokat, szellős termeket csinálni a bérlakásokból s mindehhez sok idő kellett, sok gond, sok pénz.

Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével; némelykor a képviselő is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került. A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülőiből s azok családjaiból kerültek ki. Ismerőseink közül ott lehetett látni Sartory Pált is – aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekről.

Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerőseik, hogy kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: «Bolondok, tönkre teszik a leányuk jövőjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért nem, az pedig keserves. – Onnan, ahol tisztelnék őket, kilépnek oda, ahol kinevetik.» Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sőt.

Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette mondogatni, midőn Budapest piaczainak drágasága jött szóba:

– Gráczban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy egy olyan koldús városban megélhessek.

Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott és Rózer úr, bár nem volt tudományosan művelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerőseitől s azokat soha vissza nem adta.

Bobor ezredesék tehát, az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert az asszony, született Plichta Mária, gyönyörű volt vörhenyes hajával, tejfehér arczával, élveteg piros ajkaival és Mária Teréziaszerű termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel, de sokba kerültek Rózernek.

Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az első baráti kölcsön után az ezredes pertu lett Rózerrel s ez Rózernek jól esett; de a «te» csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: «Rózer, vén czimbora, adj hamar ötven forintot.» A második nagy kölcsönnél az ezredesné lett pertu Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette. Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel, Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és a fiatal Rózerrel – ami Boborék részéről olyan benső s különös viszonyt pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a következő észjárás szerint:

– Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van, mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktől, ha nem segítenének rajtunk.

Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az ebédeket nem lehet többé abbanhagyni, ez csúfság tárgyává tenné őket az egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly előkelő és kápráztató (Anna tanulhat tőle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott s nem hogy elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet nélkülözni az ebédeken.

Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserűséget okoztak! Bárcsak sohase fogant volna meg ez a gondolat.

Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gőgösen vágja a szeme közé:

– Utoljára voltunk nálatok, Rózer, utoljára.

Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.

Bibithy képviselőt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni, négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljőjjön. Nem, ez nem élet, még kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jő indulatba s ilyenkor fel-alá száguldva a szobában, kiabálja:

– Nem, ez nem természetes… nem természetes, Krisztina.

Még súlyosabb lett a helyzet, midőn Bibithy Gedeon egy nap császári és királyi kamarás lett s egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédről, azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendő ideje s valahol nagy társaságban ekkép nyilatkozott – az ezredesné fülehallatára:

– Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végkép békét ezek a jámbor emberek?

Az ujdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári ismerősök közt, a József-téri «Virágbokor»-nál, a kerületi körben és a régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezték Rózert:

– No, mi van Bibithyvel?

– Mikor találkozol Bibithyvel?

E neveletlen bugrisok, kik tűvel, árral és egyéb éles szerszámokkal keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszőni beszélgetésükbe: «Bibithy, Rózerünk kebelbarátja» s még több efféle csípős, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgy, hogy elrohant régi kedvencz tanyáiról, mint a megsebzett vad s fogcsikorgatva átkozódott otthon:

«Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit. Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitől hanyatt esnek a gúnyolódók.»

Éjjelente rágyujtva selmeczi pipájára (mert nappal nem mert pipázni Georges miatt), e théma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, czímeres homlokzatú paloták között; látta a lépcsőkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás delnőket, köztük az ő Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat lépett a fantáziája s besurrant a fényes herczegi várakba, kastélyokba, melyekről annyit olvasott lapjaiban, hol kardos ős apák és anyák lógnak a falakon; vezérek, országbirák, bíbornokok s mindenkiről egy legenda szól, aztán (eközben a pipája is kezdett kialudni) elszárnyalt felkorbácsolt lelke egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy ha ő király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, biz Isten megtenné, elmenne egy ebédre a Rózerékhoz… Mikor nem is várnák, mikor nem is gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: «Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha szívesen látnak.»

Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr, következéskép nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy midőn tegnapelőtt az «Első magyar földtehermentesítő bank» ügyében nála jártunk, olyan extravagans ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve általunk Méltóságod kegyes színe elé.»

VI. EGY «KÍNOS» ÜGY.6)

– Eddig van – mondá Radován diák és letette a paksamétát.

– Jól kieszkábálta az ördöngős fiskális – jegyzé meg Zrinyi, ki nagy érdeklődéssel hallgatta végig Rózerék rangkórságának történetét. – Nagyon mulatságos emberek. Istenemre mondom, a könyezésig kaczagtató. Eredj el holnap, Radován és értesítsd ezt a Rózert, hogy vasárnap én és Juranics náluk ebédelünk. Jösz-e, Juranics?

– Zrinyi parancsol – felelte a szép horvát nemes, meghajolva.

– És a kis szőke fruska semmi? Lőrincz, Lőrincz, te elpirultál!

– Nem komoly lovagokhoz méltó csinyek – morogta Alapi.

– Eh, bolondság. Kun László király volt s mégse restelte az efféléket.

– De torkára is forrtak.

Radován diák vette a kalapját s eltávozott az üzenettel Rózerékhoz. Magukra maradván, komoly arczot vágott Alapi.

– Abban az ügyben jöttem, bátya.

– Igen, most délután lesz a tárgyalása a Nemzeti Kaszinóban, de nem igen értem. Hát mi a substratuma?

– A dolog a következőleg történt – kezdé Alapi. – Mi, a Juranicscsal, lehet vagy két hete, egy este benéztünk az orfeumba, ott egy kissé borozgattunk is, néhány ismerős odaült az asztalunkhoz, vigan beszélgettünk, amint egyszerre arra lépeget valami báró Perjéssy Mihály, egy tejfeles szájú siheder. Hivták néhányan, hogy üljön közénk, azt mondja gőgösen: Nem ülök olyan asztalhoz, ahol nem mindenki kóser ember. Hát ki nem kóser? – kérdik. Hát az Alapi úr – mondja és tovább megy. Kérdezem a szomszédjaimtól, mit jelent az, hogy nem vagyok kóser; ezek aztán magyarázzák, ki jól, ki rosszul, míg végre megértettem, hogy azt jelenti, mintha nem volnék becsületes ember. Ejnye, szedte-vette czinegéje! kiáltottam dühösen, hozzatok hamar kardokat, de bizony nem voltak ott kéznél kardok, de a báró is eltünt. Az asztaltársak megnyugtattak, hogy sebaj, küldjek el hozzá reggel segédeket, mert az így szokás, azok aztán majd megállapítják, hol és mikor kell megverekedni és kiállítják, a jegyzőkönyvet. Hát az mi? Hogy t. i. a jegyzőkönyv? Mondták, hogy ilyet minden verekedés után ki kell állítani, mert ez bizonyítja, hogy az ember becsülete korrekt.

– Ostobaság! – vágott közbe Zrinyi. – Hiszen akkor nekünk egész bibliotékákkal kellett volna feltámadnunk.

– Reggel aztán elküldtem a báróhoz Juranicsot és Patacsicsot; a báró is megjelölt két embert, akik azt mondták az enyéimnek, hogy a báró nem verekszik meg velem, mert elintézetlen ügyem van. No, ha nem verekszik meg, mondám, öltsön magára szoknyát és szagoljon otthon az anyja mellett rozmaringot.

– És aztán?

– Most aztán minden abbamaradt, mígnem tegnapelőtt megjelent az ujságokban, hogy ki akarnak ballotirozni a kaszinóból.

– Mi az a kiballotirozás?

– Én se tudtam, megkérdeztem: azt mondják hogy annyit jelent, mintha kilöknének a kaszinóból.

– De hisz ez semmi, mert ha oda nem mégysz, hát ki nem lökhetnek. Nagy szamarak ezek a mostani emberek. És én kezdem is már pedzeni, hogy miben sántikálnak. Mikor ide jöttünk, mindjárt az első napokban behoz a szállodámbeli portás egy kártyát, amelyen egy ismerős miniszter neve áll, a kártya egyik füle be volt hajtva. Minek ez a papiros? kérdeztem a portástól. «A miniszter úr látogatást tett önnél ma.» Én nálam, hiszen egész nap itthon voltam, nem láttam én egy fiát se. A portás nevetett: «Hát persze, ő maga nem volt fenn, de a kártya az éppen annyi, és ha most már méltóságod akarja visszalátogatni, szintén küld egy ilyen behajtott fülű kártyát.» Hát hallottatok már ilyen marhaságot, hogy két papiros találkozik két ember helyett. Én hát azt sejtem, Gáspár öcsém, hogy valami kártyára ráirják a nevedet és azt lökik ki a kaszinóból; mert igazán nevetséges szokásaik vannak.

E pillanatban megcsendült a telefon a másik szobában: Radován diák, aki egyedül értett az ördöngős ládikához, nem lévén otthon. Zrinyi odaszólt az egyik alabárdosnak, mert, mint otthon, Csáktornyán vagy Szigetváron, most a bankban is mindig két alabárdos állt az ajtónál:

– Eredj, Mihály, szólits valakit, hogy a telefonhirt átvegye.

Kis vártatva bejött nagy hajlongva Zrinyi Mór.

– A kaszinóba várják méltóságodat az Alapi-ügyben, hogy azonnal méltóztassék jönni.

– Üljünk hát kocsiba, Gáspár, majd elmondod útközben a többit.

Tényleg az «Alapi-ügy» foglalkoztatta most a közvéleményt s a becsületbíróság mai tárgyalása elé nagy érdeklődéssel tekintett a közönség, mely szereti az ilyen eseményeket. Mert azok a nagy vadak, akik itt ejtetnek el, gyönyörködtetik a nagy közönséget. Épp úgy, mint Spanyolországban a viadorok kezei által elpusztuló bikák. Más bikát! ordítja a közönség, ha az egyik elvérzik. A mészáros is sok bikát megöl, de azok a bikák nem érnek semmit – csak azok, akik a szintéren buknak el.

Alapi pedig úgy jutott a krédóba, hogy a fiatal báró Perjéssy vonakodott neki elégtételt adni – mert, mint mondá, elintézetlen ügye van.

E nyilatkozat hirtelen elterjedt a gentleman-körökben. Elintézetlen ügye van! Hajrá! Hol van? Merre van? Ide vele?

A dologtalanok, mint a saskeselyük, ráereszkednek egy ilyen elintézetlen ügyre.

Hát ki is ásták hamarjában. Egy lap ugyanis azt irta vagy két hónap előtt, még a megérkezés mézes napjaiban, hogy Alapi Gáspár voltaképen nem halt meg Szigetvárnál, hanem valamiképen elmenekült, mert 1572-ben, tehát Zrinyi eleste után jóval, ő volt a horvát hadsereg vezére, amikor elfogta a hires «parasztkirályt», Gubecz Mátyást, sőt később horvát bán is lett. Lehetetlen tehát, hogy Szigetvárnál föltámadt volna ez az úr. Semmi köze Szigetvárhoz. Alapi úr minden valószinűség szerint egy ügyes csaló. Ha igazán ama nagykemléki Alapi Gáspár, akkor a barátait teszi lóvá, elhitetve, hogy velük halt meg, – mikor ez most rá nézve előnyös; vagy ha tényleg velük halt meg és velük támadt föl, akkor egyáltalában nem Alapi.

Ez a közlemény feledésbe ment, elcsúszott akkor, s a nagy nemzeti lelkesedésben Zrinyi főembereivel együtt, simán bejutott a Nemzeti Kaszinóba. Most egyszerre földeríti báró Perjéssy az esetet és ott fekszik a magas testület bonczasztalán a Perjéssy-féle konfliktussal együtt tehát két elintézetlen ügy. Csudálatos lendülettel és vehemencziával vitáztak. Széchenyi István a falról hallgatta őket.

A kaszinó könyvtárnoka a homlokát tapogatta, azt hitte, megőrült és viziókat lát, midőn a legkoczkásabb nadrágú magas uraságok könyveket jöttek keresni, krónikákat, történelmeket s bujták nagy mohósággal, lelkendezve. Néhányan, a hevesebbek, kiballotirozási indítványt nyujtottak be.

A Zrinyi-csoport hivei, akikben még a kegyelet dolgozott, ellenezték a botrányt és azt kivánták, hogy egy becsületbiróság hozzon előbb több világosságot az ügybe; a formát könnyű megtalálni. Az ő kiindulási pontjuk az volt, hogy Alapi, nem lévén hozzászokva a XVI-ik században a lap-olvasáshoz, nem vette észre az inkriminált közleményt; barátai szintén nem voltak lapolvasók, tehát ők sem mondhatták meg neki; nagyon eleinte történt; föl lehet tenni tehát, hogy Alapinak csakugyan nem volt tudomása a hirlapi sértésről. Igaz ellenben, hogy a történelemben előforduló adatok súlyosan esnek latba Alapi ellen és igen kellemetlenül érintik a kaszinó leghiggadtabb köreit, különösen nehezen reparálható mulasztás, hogy a Perjéssy-eset után annyiba hagyott mindent, ahelyett, hogy a becsületbíróság elé vitte volna a dolgot.

A kiballotirozási indítványt visszavonták ideiglesen, s miután Perjéssy is beleegyezett, a becsületbíróság megalakult. Egyik tagja Zrinyi volt, aki, amint látjuk, későn érkezett, s sietve ment a tárgyaló terembe, Alapit kívül hagyván, ha szükség lenne felvilágosításaira.

– Már várnak ott bent – mondá Kricsi gróf, egy nyurga fiatal úr, ki a ruhatár felé sietett. – Der arme Kerl, dieser Alapi!

– Miért sajnálod? Mit történhetik vele? – kérdi könnyedén Zrinyi.

– Disqualifikálják, bruder.

– És mi baj lesz ebből? Mit jelent az? Mert én nem tudom ezeket a mizimázi fogalmakat.

– Hát senki se fog vele többé megverekedni.

– De hisz az jó neki, te bolond. Egy ember, aki verekedhetik, de ő vele nem verekednek. Ezt már másodszor hallom. Legyen hát eszetek, hogy ilyeneket beszéltek.

Kricsi gróf vállat vont; csudálkozó grimaceokat vágott és lefelé indult a lépcsőkön – Zrinyi pedig eltünt a tanácskozási terem ajtajában.

Ott ültek már az asztalnál mind a négyen azzal a fönséges komolysággal, amelyet ez az ujmódi pallos-jog kölcsönöz az arczoknak. Alapinak Csáky György volt a másik bírája, ki épen tegnap tért vissza a Szepességből. Az ellenfél részéről két főúr szerepelt; elnöknek egy fehérhajú aggastyán, hires katona.

Mind felálltak, mikor Zrinyi belépett, mintha egy incognitó-király jönne. Csak a Kricsi-féle nyeglék merték őt brudernak szólítani. Azok mindent mernek. De olyan is volt Zrinyi, mint egy régi király: nyájas, természetes, egyszerű és mégis méltóságteljes.

– Jó napot, urak! Hát mit akartok az én derék Alapimmal? – köszönté őket, vidáman helyet foglalva az asztalnál. – Mit vétett nektek?

– Hát kezdjük meg, urak – szólt az elnök – vegyük először az első elintézetlen ügyet, ahol csalónak nevezik Alapit.

S ezzel felolvasta az ujságlapból az «Ál-Alapi» czímű közleményt.

Zrinyi figyelmesen hallgatta.

– Szemtelenség! – fakadt ki ingerülten – egy szó se igaz. Ő velünk volt, velünk rohant ki, velünk halt meg és velünk támadt fel.

– Láttad, mikor meghalt? – kérdé az elnök csendesen.

– Nem láthattam, mert sűrű füstben rohantunk ki; a saját kardomat se láttam, amelylyel vagdalkoztam.

– Te sem láttad, Csáky?

– Engem mindjárt a hidon halálos golyó ért – én se láthattam.

– Ennyire volnánk. Most már hallgassátok meg a történelmet.

Egy csomó könyv hevert az elnök előtt, azokból kezdte felolvasni, hogy Alapi Gáspár megmenekült Szigetvárott, Kanizsa kapitánya lett 1572-ben; Horvátország bánja volt 1574-ben Draskovics Györgygyel együtt.

– Lehetetlen! – hüledezett Zrinyi. – Miféle őrült diákok irták ezeket a könyveket?

– Hiteles adatok és okmányok alapján áll minden állítás – ellenveték a Perjéssy bírái. – Kinek higyjen az ember, ha a történelemnek nem?

Zrinyi fitymálóan intett a kezével és hitetlenül csóválta a fejét.

– Had lássuk, mi van ezekben a könyvekben én rólam?

Az elnök elmosolyodott s kinyitotta a legfelül álló Pallas-Lexikont, felolvasván onnan a Zrinyiről szóló adatokat.

Nagy álmélkodással bólingatott a fejével.

– Az ördög vigye el a szerszámotokat. Szörnyüség, hogy ezek a kis bolhák (a betüket értette) összefogdossák a cselekedeteinket. De az Alapi-dolgot még sem hiszem. Képtelenség az! Hiszen unokaöcsém nyilt szellemű ember s csak szólt volna nekem. És akkor nem is velünk támad vala fel. Várjatok, amíg beszélek vele, odalent sétál az utczán.

– Fölösleges, – vélte az elnök – mert az nem lényeges, hogy Szigetvárnál esett-e el, vagy később.

– Igaz, – bizonyítá Csáky György – még ha úgy volna is, ő még csak érdemesebb hazafi ezzel, mert mikor már mi porladoztunk, ő még mindig forgatta kardját a hazáért.

– Hogyan?! – kiáltott fel Zrinyi. – Az nem lényeges, hogy igaz-e a közlemény vagy nem?

– Nem. A lényeges az, – folytatá az elnök – hogy az illető ujságíróval Alapi meg nem verekedett.

– Úgy van, úgy! – bizonyítgatták a Perjéssy-pártiak.

– De ha nem tudta! – vetette föl Csáky György.

– Az mindegy! – vágott vissza egy sasorrú, kopasz becsületbíró. – Ami szabály az szabály; az eset, sajnos, azok közé tartozik, melyek disqualifikálnak.

– És mit jelent az? – pattant fel élesen Zrinyi. – Magyarázzátok meg, kérlek.

– Aki ilyet eltűr magán, az nem gentleman, az nem lovag és nincs hozzá joga többé, hogy fegyverrel kérjen elégtételt egy gentlemantól.

Zrinyinek fejébe szállt a vére, halántékai lüktettek.

– Nem lovag Alapi?! – tört ki az indulattól remegő hangon. – Alapi, aki száz csatán volt velem és aprította a törököt, aki nemes tornát vítt Zulfikár béggel, kit a «szultán kardjának» hittak, aki legyőzte az óriás gróf Salm Jánost, kétfelé hasítva a koponyáját, aki négy nap, három éjjel ült egyhuzamban nyeregben Budától Nagy-Kemlékig, folytonosan csatározva portyázó katonákkal. És az nem lovag? – Fölkaczagott gúnyosan, mintha egy vizzuhatag kezd ömleni. – Oh, nem; Alapi nem lovag. Hanem ti meg, akik itt hasaltok a billiárdposztón, mióta az anyátok köténye mellől eljöttetek és nem láttatok soha más vitézeket, csak akik helvét kártyákra vannak festve, ti persze mind lovagok vagytok!

Ezzel rettentő öklét felemelte, olyat csapott dühében a vörös mahagoni-asztalra, hogy rögtön kétfelé hasadt; hamutartók, gyufatartók és a nagy foliánsok ugráltak rajta és gurultak le szerteszét nagy csörömpöléssel, csattogással.

Ő pedig kirúgván a széket maga alól, rettentő furiával ment ki.

– Miklós, hát ne menj! – kiálták utána konsternálva.

– Félek, – mennydörgé az ajtóból, két hatalmas karját rázva – hogy izzé-porrá zúzlak benneteket!

Zrinyi eltávozott az épületből is, senki se mert utána menni, hogy visszahívja.

– Nem tanácsos ilyenkor – magyarázta nekik a szelid Csáky. – Ha megbőszül, olyan, mint egy tigris; ha jó kedve van, olyan, mint egy bárány.

A tanácskozást nem lehetett folytatni.

– Várjuk meg, míg Zrinyi lehűl – szólt az elnök. – Folytassuk talán holnap.

Zrinyi haragos kivonulása feltünvén a többi termekben, mind betódultak a kaszinó fürge, kiváncsi alakjai.

– Was giebt’s denn?

Különféleképen tárgyalták Zrinyi viselkedését, felfortyanását.

– Nem érti a lovagiasság szabályait – nyafogta egy körteképű, vörösre duzzadt szemü uracs.

– Ez nem járja a kaszinóban! – tüzelt a másik a monoklijával hadonászva. – Er muss einen anständigen Ton annehmen.

– Sapristi, csak nem akarjátok Zrinyi Miklóst is disqualifikálni?

És nyilván még többet is fecsegtek, csipkedtek volna, ha nincs ott a robusztus termetű, piros képű Csáky György, aki kiváncsian nézegetett embereket, tárgyakat, mert ma volt itt először s mohón kérdezősködött mindenről.

– Kicsoda az az összevont szemöldökű úr a falon, aki, úgy látszik, mintha haragudnék rátok?

– Az a Stefi Széchenyi.

– Ki az?

– Eigentlich, egy vasmegyei nagybirtokos; a Béla papája.

– Mit csinált, hogy ide festették?

– Gott weiss was. Hagyta nekünk egy serleg és muszáj inni belőle.

Alapi ezalatt künn sétált a Kossuth Lajos-utczában. A kis termetű, vézna urat, akinek azonfelül a bal vállapoczkája is ki volt nőve, egykedvűen taszigálták erre-arra a járókelők, kik ezen jól locsolt utczában nyáron estefelé némelykor szinte megtorlódnak. De ő nem bánta. Annyi csuda tárult eléje a kirakatokban, hogy nem győzte bámulni. Különben is szerette a találmányokat. Fürkésző elméje nem pihent, míg a dolgok végére nem bukkant. A legprimitivebb iparczikkek órákra lebilincselték, olyanok, amiket már senki se néz meg, mert készen találta, mikor született és természetesnek találja, hogy ezek vannak. De Alapit a dugóhúzó is bámulatba ejtette, hát még a gyufatartó a kanóczczal, hát még a Halifax-korcsolyák. (Szent isten, mire való lehet az?) Itt ez, ott az. Ezer meg ezer különös tárgy. Egy fehérnemű-kereskedésben vászonpánczél, két almanagyságú kidudorodással a mell tájékán. Mi a kő! Csak tán nem az asszonyok járnak most hadba? (De bizony ők viselnek ebben háborút a férfiak ellen.)

Szóval: telt az ideje, jól mulatott; néhány ismerőssel is találkozván a szigetváriakból. Mindjárt a Gránátos-utczánál szembe jött vele Nagy Kristóf vitéz, aki a szatócsnéval állt volt össze a mult hónapban. Nem volt valami jó kedvében szegény Nagy Kristóf; nagyon lógott a bajusza. Apránkint aztán kivallogatta, hogy otthagyta az asszonyt, mert megundorodott tőle. Egyszer éjjel, azt mondja, hogy-hogynem, felébredt, gyertyát akart valami okból gyujtani, de nem lévén gyufája, a felesége ágyához botorkált, ahol mindig szokott lenni az éjjeli asztalkán gyujtó. Amint keresi sötétben, egyszerre letaszít valamit, nagyot koppan, csörren a padlón. Gyufát gyujt és lehajol érte, hát, uramfia, egész testében összeborzad – az asszony állkapcsája volt. Pedig éppen a szép fehér fogai miatt szerettem bele, – hajtogatta nagy keservesen a szegény Kristóf.

Még el sem bocsátá a nyavalyást, imhol a francziskánusok épületéből már egy másik ismerős lép ki: Vinnyói János, a káplán, tologatja a gömbölyű hasát.

– Megállj, barát! – kiáltá eléje Alapi. – Bizony már nem láttalak száz esztendeje. Bolykánál vagy Dombovárnál beszéltünk utoljára. Hát hogy vagy, barát, mit csinálsz?

Minden ügyét-baját ennek is kikérdezte apróra. (Ezért szerették Alapit az emberei.) Hát papnak mi baja eshetnék? A papnak van esze. Vinnyói bevette magát, mihelyt Pestre ért, a francziskánusokhoz s úgy él ott, saját bevallása szerint, mint a pók. Megtanult azóta kártyázni s ha megunja magát a francziskánusoknál, átmegy a pagátot kergetni Budára, az irgalmasokhoz. Ott is szívesen látják.

– Hát éppen semmit se dolgozol, Joannes?

– Egy kicsit foglalkozom a tanügygyel. Egy kis kártyára valót az is hoz.

– A tanügygyel? No és milyen módon?

– Verseket és történeteket dolgozok át a sacrécoeuröknél a növendékleányok számára. Nagy költőket és írókat javítok át: Ovidiust, Petrarcát stb.

– Ne beszélj!

Alapi kételkedve nézett rá. Alapi ajkai körül különben is mindig ott játszott a malicziózus fanyar mosoly. De most talán indokolt is volt, mert a barátot ostoba fráternek tartották Szigetvárott, aki nec ideam habet a költészetről.

– Így sétálva is azt cselekszem, – folytatta az egykori várkáplán – éppen most javítottam át egy szép strófát.

Alapi kiváncsi volt, legott el kellett mondania Vinnyóinak a versezetet:

– Ez a strófa, uram, egy nagy költőbül való, akit ismernie kell az ifjuságnak, a neve nem jut eszembe, de nem lehet fiatal szemérmetes lányok kezébe adni, hát eképen lészen fölékesítve az én szövegemben s élvezhetővé téve a zsenge leánypalántáknak:

– Hogy birtad ilyen szépen kigondolni? – nevetett Alapi.

– Nem nehéz az, nagyságos uram – jegyzé meg önérzetesen a káplán. – Csak mindenütt kutyát kell tenni a fejér perszónák helyére.

E pillanatban egy kéz nehezedék az Alapi vállára. «Zrinyi», szólt, őt a kéz súlyáról felismerve és csak aztán fordult meg. Valóban Zrinyi volt, izgatottan, haragosan s ügyet sem vetve a várkáplánra, karján fogta Alapit.

– Gyere, gyere, sürgős beszélni valóm van veled.

Vonszolta sebesen, fújva és a botjával csapkodva a levegőben, mintha kard lenne, a Koronaherczeg-utczán át a bank felé. Sokáig nem szólt semmit, de aztán még se állhatta meg, elkezdte mingyárt ott az utczán:

– Hát mért nem mondtad meg azt nekem soha, Gáspár, hogy te nem haltál volt meg Szigetvár alatt!

– Hogy én nem haltam meg Szigetvár alatt? – ismétlé Alapi zavartan, révedezve…

– Mi az, Gáspár? Te megzavarodtál? Hát igaz?

– Nem tudom – dadogta Alapi s apró kék szemeit álmodozva, meredten szegzé Zrinyire. – Igaz lenne? Gyanít valamit, Miklós bátyám?

– Felolvasták a kaszinóban, a történelmekből, foliansokból.

– Mit?

– Hogy megmenekültél, hogy Kanizsa kapitánya voltál, aztán horvát bán voltál egy ideig Draskovics Gyurival együtt, azzal a szeplőssel.

– Istenemre, igaz! – ordíta fel Alapi, a homlokára ütve. – Hogy is volt csak, hogy is volt… Hadd szedjem rendbe…

A bécsi-utczai járó-kelők mind megálltak, meg visszafordultak, ha odább mentek, annyira feltűnő volt a kis vézna ember viselkedése.

– Irják a könyvek, – folytatá Zrinyi – hogy egyszer, mint a horvát rendek seregeinek vezére, valami paraszt királyt fogtál el, valami Gubecz Mátyást.

– Igen, igen; kerékbe törettem a zsiványt. Mindenható az isten! Valóban úgy történt minden.

– De hát mért tagadtad el akkor, mért nem szóltál nekem?

– Nem tudhattam.

– Hogyan? Nem emlékeztél volna?

– Emlékeztem, bátyám, de azt hittem, valami álom, valami képzelődés nyűgöz le, vagy másoktól régen hallott história nyomódott be emlékezetembe olyan élénken, mintha én magam lettem volna abban a szereplő. Gyakran megtörténik ez. Minden összefolyt előttem. Rémlett nekem, az igaz, hogy túléltem a szigetvári napot, de féltem, kinevetnek, ha előhozakodom vele. S aztán nem támadtunk-e fel együtt egy csoportban? Hihettem-e, hogy amit én álmodtam, az valóság is lehetne?

– Csakugyan megfoghatatlan; ha így van, miért támadtál fel akkor velünk?

– Igaz, bátya, a könyvek nem hazudnak; minden úgy történt; kidomborodnak immár előttem a részletek: Szigetvárott a török kezébe kerültem s felgyógyulásom után kiváltottak a rokonaim – igen, mert sokáig feküdtem, tizenhét sebet kaptam Szigetvár alatt.

– Tizenhét seb! A mennykőbe is! – szólt közbe Zrinyi. – Tizenhét vitézi seb bizonyosan úgy vétetik az égben, mint a hazáért elszenvedett halál. Értem most már, hogy köztünk támasztott fel a gondviselés.

Az előbb még ádáz haragban tomboló hős ellágyult és gyöngéden nyujtotta kezét Alapinak:

– Derék vitéz vagy, Gáspár öcsém. Hanem ezek a mostani szattyán-emberek meg akarnak enni, mert rossz modorod van, kellemetlenségeket mondasz nekik. Az ügyed nagyon rosszul áll a kaszinóban.

Alapi csak mosolygott, mint a gyermek, akinek fogalma sincs a veszélyről. Olyan évelődésformának vette az egészet, körülbelül Zrinyi is. Úgy tűnt fel neki, mintha azzal ijesztgetnének valakit, hogy mingyár lőnek egy bodzafapuskából.

Pedig igazán rosszul állott az Alapi-Perjéssy-féle affaire. Csáky György, aki teljesen informáltatta magát, valóságosan hosszú orral jött be a bankba a kaszinóbul: «Csinálni kellene nekünk is valamit a holnapi tárgyalásra, mert Perjéssy hívei mindenféle módon praeparálják a hangulatot Alapi ellen a kaszinó tagjai közt.»

Többen együtt jöttek Csákyval a Zrinyi ujkori barátai közül. Ezek is mind amellett voltak, hogy nem elég azt bizonyítani Alapiról, hogy derék, becsületes ember, mocsoktalan lovag, akár maga a híres Lancelot, mert itt a forma uralkodik. A forma és mindig csak a forma. A lényeg semmi, hanem a forma szent. A mostani emberek olyan lovagok, mint amilyenek madaraknak a kitömött madarak. Éppen nézegetett ma ilyeneket Alapi a kirakatokban. Ha szépen áll a csőrük, a tollazatuk, hát tökéletesek, az nem tesz semmit, hogy a belsejükben kócz van és nem vér, azért ők a forma szerint kifogástalanok. Vigyázzatok, a formákkal ölik meg Alapit. Hát a formák ellen hasonlóan formákkal kell küzdenie, mert a formák embereinek csak megint a formák imponálnak. Jó lesz ennek folytán valami okos, szakértő emberrel tanácskozni, például Gajári Ödönnel vagy gróf Keglevich Istvánnal.

Csáky György szót fogadott és nyomban felkereste Keglevichet, aki meghallgatván a tényállást, körülbelül tudta is már az összes részleteket, műértően fontolgatva tekintett végig a tényeken, mint egy finom szakács az elébe tett anyagokon, hogy mit lehetne azokból kihozni, aztán egyszerre vidáman csettentett a nyelvével:

– Nagyon egyszerű a kérdés. Azt kell mondani a holnapi tárgyaláson, hogy az Alapi esete a szerkesztővel teljesen abnormis és semmi szabály alá nem vonható.

– Mért?

Keglevich furfangosan nevetett.

– Mert Alapinál esetleges fizikai lehetetlenségek foroghatnak fenn minden sértésért elégtételt vehetni.

– Hogy-hogy?

– Tegyük fel, hogy Alapiról Pray, Istvánffy vagy Jászai, szóval: valamelyik olyan történetíró írta volna meg, hogy gazember, aki már kétszáz év előtt meghalt, hogyan vehetne most magának Alapi azokon szatiszfakcziót? Hát nem volna az lehetetlen? S ami lehetetlen, az nem diffamáló. Nos, ebből aztán egyenesen az következik, hogy Alapi abnormis személy. S ha abnormis, nem lehetnek rá kötelezők a normális szabályok és kodexek.

Csáky majd a bőréből ugrott ki örömében s vitte haza nagy sebbel-lobbal a fifikus tanácsot.

A becsületbiróság másnapra halasztott tárgyalásán csakugyan használt az argumentum. A Perjéssy-párti birák meghökkentek. Ez bizony igaz. A kopasz koponya eleget izzadott (mert a kopasz becsületbiró vitte a szót), látszott rajta a kinlódás, de nem bírt semmi ellenargumentumot kifacsarni. Az ilyen fejnél a mészkő is hamarabb ad szikrát. Igaz vagy nem igaz, ők azért a felük felé szeretnék hajlítani az igazságot, mert ők birák, s oda argumentáltak, felhozván hetet-havat, hogy a felük még sem tartozik megverekedni Alapival.

A másik Perjéssy-féle bíró megbetegedett az éjjel – tehát ujjal kellett őt pótolni: báró Harkányi Frigyessel. Ez legalább szeretetreméltó ellenség (vagy bíró – mert mindegy), közbe-közbe vidám adomákat szőtt.

– Ezeket már hallottam – jegyzé meg Zrinyi.

– Hol? Kitől? – kérdé Harkányi röstelkedve.

– Még csáktornyai lakos koromban az ottani plébánostól.

A becsületbíróság gonoszul mosolygott a régi adomákon, de Zrinyi gavallérosan viszonozta egy ujjal:

– Olyan világ van itt tiköztetek – mondá kedélyesen, a tárgyalás argumentumaira czélozva – mint az én gyermekkoromban volt Ferdinand és János alatt: Ferdinand is nevezett ki a megyémbe, Somogyba, főispánt, Szapolyai is. A Ferdinand főispánja is megyegyülést hívott össze Kaposvárra és megalakította a tisztikart: alispánt, szolgabirákat, községi birákat, nemkülönben Jánosé is. Már most aztán egy-egy faluban az egyik ember a Szapolyai hívének mondotta magát, a szomszédja ellenben már a Ferdinand pártján volt és így tovább. Ha két különböző párton voltak Péter és Pál és ha összepereltek, hát egyik is a maga szolgabirájához vitte panaszát, a másik is. Volt ebből nagy herczehurcza. Ha pedig egy párton voltak és elmentek teszem azt a Szapolyai-párti bíróhoz, hát amelyik elvesztette a pörét, legott átpártolt Ferdinandhoz, ahol aztán okvetlenül megnyerte a Ferdinand-párti bírónál. Ezért tüntök ti fel nekem olyan nagyon ismerősöknek. Mintha már találkoztam volna az igazságaitokkal valahol.

Hosszas vita után végre az elnök, a katonaviselt fehér aggastyán, az Alapiék argumentumainak adott igazat s meghozatott a határozat, hogy báró Perjéssy elégtételt tartozik adni Alapi Gáspárnak.

Nagy érdeklődést keltett a fashionable körökben a párbaj híre. Egyébiránt mindenütt. Hogyne az ördögbe: Párbaj egy exholttal! Egy Zrinyi korabeli vitézzel. Aki különben úgy néz ki, mint egy beteg macska, vagy mint egy egészséges szabólegény. (Kricsi’s Worte.) Ah, a Perjéssy, a kedves Miska báró. Irigylendő egy miskaság! (Auch Kricsi’s Witz.) Mondieu, milyen rekord! Megvagdalni egy renaissance-korabeli lovagot, egy afféle Bouillon Gottfriedet en miniature.

A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a papir-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért, lármáznak, szörnyűködnek, közzé keverik könyeiket és tintájukat, de szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.

És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzácziót tologatott eléjük.

A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már két év előtt megkapta a «bajnok» czímet az Athletikai Clubtól, hát nem csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár bravour-suhintást mutatnak és végzik valami szerény karczolással.

A felek kiálltak s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már, bizonyos vehemencziával csillant meg kezében a penge sajátszerű czikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány esztendő előtt.

Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a balhalántéktól kezdődve, végig a balszemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyilt belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig kifutott s az irtózatos vágás el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállpereczbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a sovány karjaiban.

– Ide, Farkas! Hamar Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal, tapaszaikkal, tűikkel.

Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a Perjéssy segédei felé fordult:

– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem, elismerik most már az urak, hogy az igazi Alapi Gáspár vagyok de Nagy-Kemlék.

Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy természetfölötti szörnyetegre.

Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az elvérzést nem lehetett megakadályozni és az előhivott mentők már csak holttestet találtak.

Volt nagy megrőkönyödés a városban. Az eset hire elterjedt, mint a futó-tűz, egy óra mulva már a kis bogárhátú házakban is beszélték, a Gellért alján és a távol Zuglóban fákat nyesegető napszámosok közt folyt a szó:

– Megint bomlanak a nagyurak. Egyet leöltek maguk közül.

– Ostoba mulatság. Mikor vadaskertjük van és ölhetnének őzet is vagy szarvast.

Bent a város közepén a Koronaherczeg-utczában pedig csoportokban álltak ki a boltajtók elé az inczi-finczi varrólányok, élőrózsák a művirágok között és sóhajtozva emlegették:

– Pedig, istenem, de szép fiú volt!

A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkívüli kiadásait: «Halálos kimenetelü kardpárbaj!» A nemzeti kaszinó épületére kitüzték a gyászlobogót. A képviselőház folyosójára Dr. Rosenberg Gyula hozta meg a hírt s ott mingyárt azt kezdték firtatni, hogy mit hagyott itt a halott; s minthogy nem volt egyéb, csak egy vadászebidomító szövetkezetnek elnöke, azt találgatták, hogy kit lehetne a helyére tenni. Mint minden megüresedett hivatalnál a világon, itt is mingyárt mindenkinek Hieronymi Károly volt az első gondolata – csak azután ágaztak szét a jóakaratok kevésbbé tekintélyes egyéniségek közt.

A részvét a temetés napjáig (szombaton délután volt a Perjéssy temetése) óriási módon felcsigáztatott, részint a lapok czikkei által – melyekből csak néhány czímet kell fölemlíteni: «Középkori brutalitás», «A holt vitéz suhintása», «Egy horvát Holubár» – részint azon megható részletek miatt, melyek kolportáltattak. A halál különben is nagyítóüveget visel s ha hirtelen visz el valakit, a nagy sietésben rendesen ott felejti.

Ez az üveg szépnek, okosnak, felülmulhatatlannak mutatja az elköltözöttet. Lángész volt, gavallér volt. A szívek húrjait megrezegteti egy fájó gondolat s egy kis keserüség támad nyomában. A halott igazsága erősebb, mint az élőé – az ő örökre becsukott szemeiből világosabban látszik az őszintesége. Egyébiránt az összes emberi hazugságok közül ez a legszebb.

Száz és száz koszorú borította el a koporsót s óriási tömeg kisérte ki a temetőbe: rokonai, menyasszonya, a kaszinó urai és az utczák dologtalan népei. Ez a csőcselék. Ez a ronda nép. Ki adna ennek a véleményére valamit. És mégis ez a legnagyobb pompa. Nagy pályák, nagy ambicziók, ragyogó életutak betetőzése. – Ez, amit pénzzel nem lehet megvenni. Hogy megindulnak anyókák, csizmadia-inasok, faczér pinczérek és székálló legények. A pálinkás-söntések mellől, amerre a menet megy, előkullognak a vén napszámosok és ők is mennek a hömpölygő népárral; kimenőt vesznek a szolgálók és szakácsnők, hasonlóan belevegyülve a kavargó embertömegbe, hol egy-egy mondás, szinte szikra égeti, izgatja, háborítja a fogékonyakat.

– Bizony nem jó, nem szép, hogy a hajdani magyarok ölni kezdik a mostaniakat.

Megy-megy a tömeg lassan, ünnepélyesen a koporsó után, mintha az övé lenne. Ez alacsony, máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos érzés, egy sejtelem, több, egy tudás, hogy most történik valami.

És aztán? Aztán elmulik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal több púp van a földön s egy evővel kevesebb itt fönn; egy evővel, egy parancsolóval vagy egy szolgával. De az mindegy.

A nagy urak hazaoszlanak, a síró menyasszony elájul, a szülők zokognak, a csőcselék pedig elérzékenyül ezeken – a közhangulatot beszívja, mint az itatóspapiros a zsírt. Ezzel a közhangulattal aztán oda csoportosul a Zrinyi-féle bank elé és elkezdi a tüntetéseket.

– Abczug Alapi! Abczug Zrinyi!

Jó szerencse, hogy nem alszik a gondviselés. A rendőrség ott toppan és szétkergeti őket.