ELSŐ RÉSZ.

I. A PRAELUDIUM.

Majd minden író után marad olyan munka, melyről az a vélemény, hogy ha egészen kidolgozza, szépet adhatott volna. De ezt az illető író már nem hallja.

Én ezzel ellentétben még életemben látni akarom az én vázlatban hagyott munkámat és hallani akarom, amint mondják:

– Kár, hogy nem dolgozta ki jobban.

Pedig én úgy fogom kidolgozni, amennyire erőmtől telik, de a théma a különös, a théma ölel fel annyi anyagot, hogy okvetlenül vázlatnak kell maradnia – vagyis azt a látszatot viseli.

Hogy mikép jut modern politikai rajzba Zrinyi éppen ez az, ami egy kis magyarázatra szorul. Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a mai modern felfogással, mert az olvasónak így szembetűnőbb, hogy a világ mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt, mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is megvan, száz alakban, a Dózsa Györgyök is itt lappanganak. Leírtam egyszer Olay Lajost, hogy ő az, aki fölkisérte Zách Felicziánt a királyi palotáig, aztán megbiztatta az udvaron:

– Csak eredj fel Félix és üss közéjük. Ne félj semmit. Én nekem azonban egy kis dolgom van itt az Omodéék komornájával, hát átszaladok.

Bercsényi Miklós bizonyosan megvan, de most esetleg Justh Gyulának hívják és él Zrinyi Miklós is, de meglehet, udvari konczipista és nem Szigetvár kapitánya. A karakterek maradnak, de más viszonyok közé keveredve, máskép festenek. Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferencz? Föltéve, hogy megvolna rettentő földbirtoka, mely az ország egy harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként mutatná a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert ő maga küldene több mint száz képviselőt a gazdatisztjeiből és fiskálisaiból, aztán amikor kedve támadna, oda üzenhetné Bánffynak:

– Én ezt vagy azt a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a napirendről!

Ily groteszk ideák és összehasonlítások vittek rá, hogy szigetvári Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem. Nem bírtam ellentállni az ingernek. Nem kegyelethiányból teszem Zrinyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez csak a forma. Választhattam volna egy más történeti alakot is, de Zrinyi volt a legjobb, az ország egyik első leventéje, akinek viselt dolgait mindenki ismeri Magyarországon, még a kis gyerekek is. Választhattam volna a világtörténelemből hőst, hogy könyvem így az idegenek előtt is érdeklődést kelthessen, de mit nekem az idegen világok – én csak enyimek irója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrinyinél.

Azért tehát mindenekelőtt fel kell őt támasztanom. És ez a legkönnyebb. Már a szentírás is megigéri, hogy itéletnapkor mindenki feltámad, nekem mindössze a dátumot kell megváltoztatni.

Az Úr hivatta Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkczióval már régóta meg van bízva) és rendeli neki:

– Gábor, lemégy a trombitáddal és háromszor egymásután belefújsz odalent. Ma lesz az itéletnap.

Gábor vidáman csapkodtatta meg a szárnyait.

– Megyek, uram.

– Jól figyelj. Az első trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért meghaltak. Ők az én kedvenczeim.

– Igen, uram.

– A második trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó szív volt, Gábor. Sok érzékeny, nemes szív volt közöttük.

– Értem, uram.

– Most aztán vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor harmadszor is belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a föld már tele volna, hadd el a harmadik trombitaszót.

Gábor arkangyal leszállott a parancscsal és hozzáfogott a munkájához. Trombitáját szép piros szájához emelte és fujjantott egyet.

Egy láthatatlan kéz megfogta és egy hang mennydörgé:

– Állj meg, hiba történt! Néhány ezer évvel eltévesztettük a számítást. Hagyj abba mindent, a világ még tovább marad.

Gábor leejté a trombitát ijedten, de már késő volt, a kürtbe lehelt első félhangra feltámadtak Zrinyi Miklós és társai és mintha az egész természetes lenne, vígan megindultak Dombovár felé Budának.

II. AZ ELSŐ HÍREK ÉS A VATIKÁN.

Csinos kis csapat voltak, mind szemenszedett vitézek, megrázkódtak, mint a mesékben szokás. «De jóízűet aludtunk», aztán körülnéztek, hol vannak a törökök, de azokból biz egy se volt ott. Juranics Miklós a király zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharmincz év előtt) adott át neki Zrinyi, hogy ki ne adja élve a kezéből. A zászló nem volt sehol. A katonák szemeiket dörzsölték.

– Uramfia, hol vagyunk?

A régi roncsolt vár se volt ott, amelyből az imént kirohantak, minden ismeretlennek látszott előttük, csak az Almás vize folydogált és locsogott csöndesen, mint azelőtt. Éj volt ugyan (mert az éjfél csöndjét választotta Gábor arkangyal eltévesztett műveletéhez), de a hold kisérteties fényével megvilágítá a tárgyakat. Nem álltak már ott Szolimán sátrai, a várat is kicserélte valami bűbájos tündér egy másik várral. Megfoghatatlan volt az egész.

Zrinyi Miklós maga ott állott szótlanul, könnyű bíbor dolmányában, fekete, kerecsen-tollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy, amint kirohant s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett? Álmodta-e az egész harczot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban? Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrinyi Miklós ő? De hát akkor ki?

– Hej, Alapi! Hol vagy, Alapi?

Egy vézna, púpos emberke, csupa bőr, csupa csont, lépett elő, pánczélingben, sisakkal.

– Mit parancsol, Miklós bátyám?

– Mi történt velünk, te Gáspár?

– Istennek különös csodatétele.

– Hogy érted azt?

– Én azt hiszem, föltámadtunk uram és a Jozafát völgyében vagyunk most.

– Ostobaság! – vágott közbe gróf Zrinyi. – Hiszen itt van az «Almás», ott alant barnállik az Ujváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tünődve, zavartan nézegetett előre-hátra.)

– De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél a hidon és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.

– Az én fejemet – szólt különös mosolygással és valami kusza emlékek torlódtak eléje. – Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy láttam őt.

E perczben odalépett közéjük Szecsődy Máté és leoldotta rettentő széles kardját, odanyujtván azt Zrinyinek.

– Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megőrültem, mert itt látom Deák Balázs komám uramat, valamint Botos Pétert, pedig ezelőtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza tőlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem tiszta.

Szigetvár kapitánya elhárító mozdulatot tett kezével.

– Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona alatt. Hanem Deák Balázs uramat magam is szeretném látni elevennek, mivelhogy én mondtam fölötte el a miatyánkot – amikor a sírba tettük.

Sarkonfordúlt Szecsődy Máté, mint a karika és daliás, könnyed léptekkel elsietett. Mindnyájan összenéztek; Szecsődynek tegnap még össze volt a lába zúzva, egyik kezében mankóval járt, a másikban karddal, most úgy lépeget, mint egy zerge. Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta át Zrinyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és holtakat.

Istvánffy Pál tudott is mingyárt egy esetet mondani, hogy a pajkos dzsinek valahol Bagdad városában mikép cseréltek el egy lakodalmas népet egy temetésen levő gyülekezettel.

Istvánffy Pál nagy mesemondó. Hej, tavaly még de édesdeden hallgatta a Zrinyi legkisebbik fia, – a Rosenberg-lánytól való – de most ott van szegényke Csehországban.

Talán Zrinyi is ő rá gondol, vagy csak a különös helyzeten álmélkodik, amint előtte gomolyognak alvezérei, hadnagyai, katonái, fürgén, vidáman, egészségesen. Keresi elméjében az elveszett fonalat. Miért vagyunk mi itt? – Hogy jutottunk mi ide és mi czélból? Hiszen a hidon voltunk… a vár égett. Az ágyú bömbölt… roppant füstgomoly volt… a törökök felénk rohantak handzsárral, lándzsákkal és hát hova lehettek egyszerre? Se vér, se halott. A vár se ég. Füstszag nem érzik sehol. Az éji szél orgonaillatot hoz. Minden nyugodt és csendes, csak a kutyák ugatnak lent a városban és a kakasok kukorékolnak.

Szecsődy csakhamar előkerítette az ősz Deák Balázst, abban a fekete habitusában, amelyben eltemették, aztán a többieket is, akik az Ó-város ostrománál kinnszorultak, midőn Zrinyi hirtelen bezáratta a kapukat és ott őket a törökök felkonczolták. Ehol ni, nemzetes és vitézlő Mátyás György vajda uramat (az alhadnagyot hítták így) négy darabban találták meg az ellenség elvonulása után. A fejét a Nádasdy-bástyánál, az egyik kezét a rőzséken, az ötödik és hatodik darabja, a két lába soha meg se került, azt a szép kordován-csizmája miatt hihetőleg magával vitte valami istentelen spahi, aki restelt sokáig piszmogni a csizmalehúzással. No, és most tessék megnézni Mátyás György uram ő kegyelmét, olyan egy darab legény megintelen, hogy a piktor se pingálhat különbet.

Ott volt még a poczakos Basa Péter, a rövidlátó Bosnyák Márton, sőt – minden jó lélek dicséri az Urat, – amint keresgélné az Ó-város védelmében elhaltakat s gyüjtené őket maga köré, hát egyszerre csak találkoznak Dandó Ferenczczel és a pajkos Radován diákkal. Legott keresztet vetének magukra ijedtükben:

– Szent Isten, kisértetek! – dadogta vaczogó fogakkal Mátyás György, mivelhogy Dandó és Radován már jóval előbb temettetének el szemük láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Ujvárosban egy portyázás alkalmával.

– Hát kegyelmetek nem azok? – kérdi Szecsődy Máté fázékonyan, mereven tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.

Azok egymásra bámultak a becsületes, őszinte szemeikkel, mintha mondanák: «Meg van ez a Szecsődy bolondulva.»

– Ha kisértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok – tréfálkozik Basa Péter – mint a toportyánféreg.

A Radován diák nyakában egy kulacs lógott, nagy udvariasan odanyujtotta Basának:

– Igyék, bátyámuram!

Megrázkódott Basa Péter, brrr! Dehogy fogadná el egy halottól.

– Ne incselkedj velem, jó lélek, hanem térj vissza a te uradhoz, teremtődhöz. Hallod-e a kakaskukorékolást az Ujvároson?

Radován diák fölnevetett:

– Szeretném kitekerni annak a kakasnak a nyakát és odaadni valami szép menyecskének, hogy süsse meg – mondá Radován diák és megsodorta hetyke kis bajuszát.

Egy nagy, átláthatlan chaosz volt ez. Mind jobban, jobban gomolyodott. Hangos felkiáltások hallatszottak a sürgő-forgó táborban: «Boszorkányság! Ördöngősség!» Vinnyói János, a várkáplán, ki maga is elesett az utolsó kirohanáskor, magasra emelé a keresztet és ájtatos, de mégis mindent túlharsogó hangon énekelte: «Halleluja! Feltámadának!» (Már mint ők: mert mindenki azt hitte, hogy ő megvolt.) Némelyek térdre ereszkedének és elkezdtek imádkozni.

Bajony János nyakra-főre rohant, szinte fellökte Szecsődyt.

– Lassan a testtel, János! Hová szaladsz?

– Zrinyit keresem – lelkendezett Bajony – valami különöset találtam.

– No, ugyan mit?

– Egy kőoroszlán áll odaát egy oszlopon s alája olyan valami van irva: «Zrinyi Miklós, Szigetvár hősi védőjének.»

– Teringettét? – vélte Patacsis Péter. – Talán az öreg Szokoli Mohamed emberelte meg magát.

Szecsődy Máté ellenben csak egyre csóválta a nagy fejét és vakargatta egyik kezével a tarkóját:

– Gubó legyek, ha egy szót értek mindezekből. Ha azt mondják kegyelmetek, hogy nem kisértetek, hát beszéljék el a mi utolsó kirohanásunkat.

Basa Péter, Deák Balázs és Dandó Ferencz nagy szemeket meresztettek Szecsődyre.

– Miféle kirohanásról beszél kegyelmed?

– Hát a szeptember 8-ikiról, amikor az urunk fölvevé gyémántos forgójú kalpagját, szép aranyos köntösét és száz magyar aranyat tett a zsebébe. Aztán kirohant a taraczk füstjében villámló karddal, mint egy Cherub…

– Fogjál magadnak más bolondot a meséidhez komám, – duzzogott Deák Balázs – mikor lesz még szeptember nyolczadika. Nem érzed-e az orgonaillatot, hékás?

– A siri szagot érzem rajtatok – felelé Szecsődy ünnepélyesen. – Most már világos, hogy vagy a halál után vagyunk mindnyájan és álmodunk egymásról a föld alatt, vagy föltámadtunk és élünk. De akárhogy van is, gyerünk a kapitány elé. Kivált téged kíván sürgősen látni, Deák Balázs komám, minthogy ő maga imádkozott feletted egy miatyánkot, mikor temettek.

– Ha már ennyibe van a dolog, hogy csupa egyszőrüek vagyunk – szólt közbe élénken Basa Péter, – add ide mégis azt a kulacsot, Radován diák.

A szájához emelte a szokásos tréfás tósztjával, «az isten éltesse feleségem urát», de a kulacsban nem volt semmi. – Hiszen üres, süsd meg!

Radován diák kotyogtatta volna, de nem adott hangot, káromkodott is szörnyen:

– Ejnye no! úgysegéljen, megitták előlem a lelkek a másvilágon!

– Gyerünk, gyerünk a kapitányhoz.

De nem kellett menni. Zrinyi bán éppen ott termett kapóra s meglátván régebben elesett hű harczosait, akiket egyenkint megsiratott volt, eképen szólott lendületes, nemes hévvel:

– Dicső katonáim! Vitézlő magyarok! Akár varázslat, ami velünk történt, akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy bizonyos, mi itt vagyunk és a kardjaink az oldalunkon és hogy a török nincs itt. Hát keressük meg legelőbb a törököt, a többi magától következik. Utánam, fiúk!

Dörgő «Vivát» hangzott és megindultak a vezér után harczi menetben Botyka felé. Felette csodálkozának, hogy az Almáson eddig soha nem látott ismeretlen híd volt. Pater Joannes Vinnyói égnek emelé a szemeit, mondván: «Isten támasztá számunkra e hidat» s annyi csoda között, valóban, ez fel se tünt. Még az se látszott különösnek, hogy a rekettyés, mocsaras vidék száraz volt és porzott.

– Az a kutya Szokoli Mohamed csónakon vadászott itt kacsákra a mult héten – morogta Juranics.

– Magam is láttam a vártoronyból – bizonyítá Csáky György.

De voltak még nagyobb meglepetések is. Radován diák egy helyen két fényes vasdorongot látott meg a földön, lehajolt, föl akarta emelni, de nagyon hosszú volt és rettenetesen odatapadott.

– Mi a menykő ez? Gyere csak, te óriás!

Ez a vasgyuró Patacsics Péternek szólt, ki olyan virtuscselekedetekben jeleskedett, hogy a Szelim aga kezéből kifacsarta a buzogányt és a térdén ketté törte vala, aztán a törökökre dobálván a darabjait, mint egy-egy gerelyt, két janicsárt ütött agyon.

Nekirugaszkodott a marhaerejével a vasdorongnak, de biz az neki sem mozdult.

Restelte szörnyűképen és elkezdett mellette szaladni, hogy mekkora darab, hát amint ment, ment és a többiek amint kisérték, sehol se akart vége lenni, mentek már vagy fél óráig és még mindig tartott a vasdorong.

– No atyafiak! – kiáltá Patacsics, – mi légyen, nem tudom, de hogy nem istentől van és nem élő embernek, arra mérget veszek.

Szecsődy Máté a homlokára ütött és Zrinyi mellé lépett.

– Uram! Mi mégis a másvilágon vagyunk; lelkek vagyunk uram!

– Mindegy – felelte zordonan Zrinyi – ha lelkek vagyunk is és a másvilágot járjuk, hát az se baj: itt vannak a török lelkek is, vagy ha nincsenek, áttörünk a Mohamed paradicsomába és velük folytatjuk tovább a harczot. Sohse törődjék az efféle részletekkel, Szecsődy Máté uram.

Nem is törődött most Szecsődy… Mert uj csoda bontakozott ki az éjben, mely őt is megdöbbenté. Egy rettenetes szörnyeteg közelgett a távolból, óriás sebességgel, prüszkölve és dübörögve, mintha a hétfejü sárkány jönne és látni lehetett, amint elől egyik csillogó csápját mozgatja.

Alaktalan barna tömeg volt, nem hasonlított semmi élő állathoz a világon. Két nagy vörös tűzszeme messzire világított, füstöt és szikrákat köpdösött – és egyenesen feléjök tartott.

– Rántsátok ki a kardokat! – vezénylett Zrinyi rettenthetetlenül.

Kétszáz penge ugrott ki hüvelyéből, süvitve mintha repülő sas-sereg suhogna a levegőben.

– Jézus! – kiálták Zrinyi vitézei.

De csodák-csodája, nem volt az reájuk rohanó óriás, se rettenetes fenevad és egy újjal se bántotta őket: egy száguldó város vagy falu volt, mely, füst előtte, füst utána, elrohant mellettük.

Volt mit beszélniök, mikor fölocsudtak, mert csak egy szempillanatig tartott az egész, mindenki nem láthatott mindent.

Radován diák mennyre-földre esküdött, hogy az eleje mégis élő lény volt, valami irdatlan szörnyeteg, aki eléje volt fogva a házikóknak, melyek vaskerekeken gurultak. Hiszen szeme is volt, hiszen prüszkölt is. Hogyne lett volna élő lény.

Csáky György ellenben az embereket figyelte meg a házikók kivilágított ablakain át.

– Huh, de szép asszonyok voltak! – vágott közbe Bajony János, aki egyébiránt egész világéletében a kötények körül somfordált.

– Az asszonyok éppen csak olyanok voltak, mint a mi asszonyaink – magyarázta Csáky – hanem a férfiaknak két orruk volt, az egyik rendes helyén, a másik a szájnál nyult ki és égett és füstölgött.

– Ne beszélj bolondokat, Gyuri – szólt Alapi.

– Becsületemre mondom.

Száz és száz megfigyelés pattant ki most; egyik ezt, a másik azt vette észre s hüledezve hallgatták a tömérdek megfoghatatlant. Cselejthey István ökröket látott az egyik rácsos házikóban, a másikban pedig lovakat. Hátha ezek a lovak huzták valahogy a szaladó várost? Eh, ostobaság! Tudnak is a lovak oly sebesen futni! Hm. De hátha táltosok voltak…

Így mentek, mendegéltek, beszélgetve, tünődve, találgatva a Zrinyi föltámadt daliái Botyka felé. Az ég kelet felől pirkadni kezdett. A kelni készülő napnak biboros leple előre csúszott s az éj barna folyadékja közé, mintha milliárd csövön át tejet szűrne egy láthatatlan kéz…

– Virrad, – mondá Szecsődy Máté. – Ez mégis a régi világ! Menjünk, vitéz barátim, mintha falut látnék ott a fák mögött.

* * *

A napra, mely mint a vén szinész, most még a maga jelenetét várta a kulisszák mögött, nagy szenzáczió várakozott a világgolyónak ezen a felén. Siess, vén Phöbus! Fogd be a lovaidat, hamar kantározz, furcsa dolgokat látsz még ma.

A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a szerkesztőségekhez, de csak egyetlen lap: a «Nemzet» közölte, az is ily czím alatt: «A megőrült vidéki levelező. Dombovárról valaki különböző álnevek alatt ma az összes fővárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy Zrinyi Miklós és társai az elmult éjjel föltámadtak Szigetvárt és Dombovárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony és biborruháikban és fegyverzetükben, némelyek pánczélingben és sisakosan. A városban általános a csodálkozás és érdeklődés. A közönség tolong az indóház körül. Ezt a hóbortos dolgot, mely csak annyit jelenthet, hogy valakinek az esze tisztul, meg se említettük volna, ha egyidejüleg Szigetvárról a következő sürgöny nem érkezik: «Itt ma reggel a régi temető némely sirjait nyitva találták. Megvizsgálván a nyitott sirokat, azokban koporsószilánkok igen, de ami rejtélyes és feltünő, semminemű csontok létezése nem volt konstatálható.» Világos ebből, hogy a dombovári és szigetvári sürgöny között okozati összefüggés van s közel fekszik az a föltevés, hogy valami papi babona van készülőben. A «Magyar Állam» talán tudja.»

E kis, jelentéktelen betükkel nyomtatott közlemény általában nem volt szenzáczióra számítva – pedig mégis nagy szenzácziót okozott. Mert a Fiume felől érkező vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a különös hírt a fővárosban, mely mint a futótűz terjedett. Reggelre tele volt vele a város: «Igaz-e, hogy Zrinyi hadai feltámadtak?»

Nevettek rajta, de tovább adták. Szavahihető emberek látták Zrinyit a dombovári indóházban; szakasztott olyan, aminőnek az arczképéről ismerik; kerek nyomott arcz, alacsony homlok, nyirott körszakáll. És az alvezérei is mind ott voltak: Alapi, Juranics, Szecsődy, Csáky; megannyi középkori dalia. Hiszen persze nem lehet igaz – de sok sajátszerű van benne. Deákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv az – olyforma, mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb valamivel.

Ezer és ezer apróságot tudtak mondani az utasok felőlük. Eh, bolondság, felelgettek vállvonogatva az okos emberek. Bizonyosan valami szinésztrupp szökött meg valahonnan mentében, jelmezekben és most bolondítják a világot.

– Szinésztrupp? De hát hol van kétszáz férfitagból álló szinésztrupp a vidéken?

– Nos, mik tehát, ha nem szinészek?

– A jó isten tudja. De az eset különös és igen-igen érdekes.

Némi kiváncsiságot okozott a dolog. Előbb csak kiváncsiságot: hogy ugyan mi lesz ebből, mire növi ki magát? A kiváncsiságból aztán izgatottság keletkezett, amint ez szokás, és az izgatottság nőtt, mint a lavina.

A «Pester Lloyd» esti lapjában már terjedelmes communiqué jelent meg az esetről: «A dombovári rejtélyes urak» czíme alatt. Egy szemtanú, aki délelőtt érkezett Budapestre s színről-színre látta az indóházban Zrinyiéket, a következőket írja:

«A magát Zrinyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmult estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombovári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pinczérei készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombováron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a vendéglőstől.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombováron el fogják látni az urakat.

Erre a Zrinyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrinyinek volt maszkirozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:

– Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanusítottál irántunk. Lesz rád gondom a jövőben.

A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért:

– Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én ingyen enni-inni?

– Hát mit tegyek? – kérdé a Zrinyi-féle ember szelíd mosolylyal.

– Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.

A díszruhás alak erre egyik robusztus társához fordult nagy fejcsóválva:

– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No, semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úri nyugalommal: «Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten megáldjon!»

A vendéglős és pinczérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy gránátszínmentés, tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrinyitől):

– Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?

– Ne bántsátok, – szólt a fekete kalpagos mosolyogva a vendéglős rémületén – vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell szerezni, ez az első.

– De hát még azt sem tudom, – dadogta a vendéglős fogvaczogva – kik az urak?

A gránátszínmentés megmondta neki:

– Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrinyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.

A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem, – ami felette gyanús körülmény – ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt kivonúltak az étteremből, ott hagyva a kétségbeesett vasuti korcsmárost, akinek mindenét fölették.

Ennyit közölt lapunkkal, végzi közleményét a Lloyd, a hiteles szemtanú, ki – sajnos – a harmadik csengetyűszó miatt nem szerezhetett már több részletet a furcsa urakról.»

Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és kiábránduláson mehettek keresztül Zrinyiék, csak egy nap alatt is. Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: «Nem látták-e a török csapatot valamerre?» Végre talán azt felelte neki valami okos ember: «Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.»

– De hát micsoda ország ez akkor?

– Magyarország.

– És mikor mentek volna ki a törökök?

– Lehet annak vagy háromszáz esztendeje.

Erre alkalmasint megkérdezték:

– Hányadik évet írjuk most a Krisztus születése után?

– Benne leszünk ma-holnap az ezerkilenczszázban.

Hogy csodálkozhattak a marczona, kevély vitézek: «Hát azóta mindig aludtunk?» Mennyi gondolat czikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és válasz uj és meglepő fordulatokat lökött fel. «Háromszáz esztendeig voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink, talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az Isten?»

Aztán megint kérdeztek, tarkán, összevissza, ami kinek eszébe jutott:

– És milyen császár uralkodik most?

– Ferencz József király.

– Milyen nemzetségből?

– A Habsburg-Lotharingiból.

– És ki mostan a palatinus?

– Nincsen mostan palatinus.

De ki győzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani (nagyobbakat azoknál, amik a Zrinyi czímerpajzsán vannak), hogy keresztül röpülje azt az űrt, amit három század hasított közöttük. Minő apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen űr felett. Sok dologra, ami könnyűnek látszik, ki tudja, milyen nehezen jöttek rá.

Annyi bizonyosra vehető a «Pester Lloyd» közléséből, hogy a dombovári indóházban még nem tudtak a háromszázharminczkét esztendő felől, mely álnokul lapul meg a «tegnap» és a «ma» között, mert különben nem mondta volna Csáky György, hogy Zrinyi minden földeknek és erdőknek ura le egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan, hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasuti szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrinyi-czímerből való. A vasuti tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e jelenthette előttük a szemüknek megszokott «Deus videbit»-et, a felséges Miksa császár és király jelmondatát.

Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a história. A «Pester Lloyd» közleménye után az előkelőbb lapok saját külön tudósítói legott útra keltek Dombovárra, részint Szigetvárra és mindent megírtak, a mi azontúl Zrinyiékkel történt – sőt még azt is, ami nem történt.

Még pedig – s ebben egyöntetű volt a riporterek nézete – alig fér kétség ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrinyi Miklós és társai. A szigetvári sírok nyitva találtattak s azonfelül is gróf Zrinyi személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti ugyan, de a keresztényeknek meg van igérve és ha tetszett tizenkilencz századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midőn bekövetkezik belőle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy lehetetlen. Vagy méltóztassék elismerni; hogy ezerkilenczszáz esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek s e hazugságokat mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrinyiék föltámadását.

A Zrinyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban viselkedésükről; interview-k, karczolatok, humoros czikkek, melyek minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrinyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!) pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombovárhoz közel fekvő kastélyát s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarczot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget, mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és katonai erőt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.

A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt s nem intézkedett. És szerencsére – mert az ügy a Zrinyiek javára kezdett dőlni a közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)

A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is csak Zrinyi mellett bizonyít. Nincs pénz, tehát szerez, nyiltan, fényes nappal, a maga módja szerint, középkori methódusban, ahogy a megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.

Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a megsarczolt porosz eredetű birtokos zsidó:

– De bizony, mégis Zrinyi lesz.

A papoknak pedig kapóra jött ez a théma. Nagy dolog az. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás.

Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van más világ, akkor az nekik hagyja ezt az egyiket. És ő nekik ez is elég.

A papok nagy tőkét csináltak az esetből s méltán. Gyámoltalanság lett volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leczkére az álnok és kétszínű emberiség, mely nem hisz a maga által hirdetett igazságokban sem, ha ezek valóságosan előlépnek. Hát nem czudarság az?

Nem éppen Zrinyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlőséget, szabadelvűséget s ha mutatkozik a két szép tündérből valamelyik, sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany a nyakukba a szószékről.

Nagy körmeneteket és Te Deumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok hasábjain is, e minden földi hiúságok gyüjtőmedenczéjében. Egyszóval: a Zrinyi-ügy óriási forrongást idézett elő a kedélyekben. Az egész társadalmat felkavarta s átment a külföldre is. Az angol és franczia nagy lapok levelezői útban voltak. A «Times» hasábos táviratokban röpítette szét a XIX-ik század csodáját a földkerekség minden pontjára. Az emberek nem beszéltek egyébről, csak e feltámadásról, pro és contra. De a kételkedők serege óráról-órára tért vesztett. Amint uj események, uj színek, uj megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak és az lázasan lüktetett keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A vallásosság, a kiváncsiság, a haszonlesés, a gőg.

A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrinyiék mellett foglalt állást. Mégis csak természetesebb, ha a sirokból lépnek ki uj főuri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből.

A kaszinóban sok trics-tracs folyt erről; mint rendesen, bon-mot-k termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgy sem terem.

– Sapristi! – mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére gondolkozik. – A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot megcsináltatnia, hm…

És Nopcsa vígan dörzsölte a kezeit.

De a furfangosság is fonta színes guzsalyáról a maga finom czérnáit.

– Csalás és szemfényvesztés! – hirdették a képviselőházi folyosón az ellenzéki korifeusok. – Az egész komédiát Bánffy és Darányi szczenirozta a szoczializmus ellen.

S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szoczialisták. Mert hát ez félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az ősapák, úgy benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégis csak jobb lesz az eddigi tulajdonosokhoz ragaszkodni.

S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különböző nézetek. Herman Ottó czikket írt és hülyéknek nevezte a hívőket. Az Akadémián Czobor Béla értekezést tartott a Zrinyi-korabeli ékszerekről és viseletekről. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog lehetőségét. Azonban Szász Károly sürgős indítványt tett a gróf Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak. Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe s azon eshetőségre számítva, ha a részleges feltámadás mégis igaz és amennyiben esetleg folytatása lehetne és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit kiadni.

Ellenben a történelmi társulat beható tanácskozás alá vette a dombovári rejtélyt s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki a helyszínére Zrinyi és társainak agnoszkálására. «Ez kötelességünk, uraim – mondá az elnök – adjunk ez általános chaoszban irányt az emberiségnek.»

A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr. Korányi Frigyest jelölte az elnök.

– Minek oda Korányi? – vetették fel zajosan – orvos-doktor csak a halálozásnál szükséges: a föltámadásnál fölösleges.

– Nem kell Korányi! – kiáltá Thaly, nagy őszbeborúlt üstökét megrázva.

– Korányi nem történész!

– Korányi nem régész!

– Mind igaz, uraim – vitatkozék az elnök, – de tudniok kellene, hogy dr. Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX-ik században.

– Mit? Hol? – tört ki élénken a kiváncsiság.

– Fraknói «Mátyás királyról» írt munkájában megállapítá a diagnózist, hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sűrű oldalon oda van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.1) Aki ilyen messzire ellát a multba, az bizonyosan ellát közelebbre is.

Ez az érvelés meggyőzte a konok történészeket s szó nélkül vállalták a nagy jelentőségű bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz) Korányit.

A bizottság természetesen rögtön Dombovárra utazott, Zrinyiékkel érintkezendő, kik a dombováriakat egészen elragadták, úgy, hogy szinte a tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrinyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánynyal). A legujabb sürgönyök szerint az elmult estén egy vándor-szintársulat díszelőadást rendezett számukra, adván Jókaitól a «Szigetvári vértanukat». Zrinyi, unokaöcscse, Alapi Gáspár társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az előadást és azt jegyezte meg, hogy: «Egy szó se igaz az egészből.»

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a közönség hireket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének végeztetni – ha lehetne, még a lélekzést is), vélvén, hogy tekintélyével végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes «Zrinyi-ügyet», a bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a dolgot egyszer s mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet külön kiadásban közöltek a lapok:

«A Vatikán lapja: a «Piccolo», mai számában közli a pápai encziklika vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf Zrinyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt csodálatos feltámadásáról kiadott s melyben ezen részleges feltámadás, mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye fejtegettetik. Az encziklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképen lészen értelmezendő, hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen Zrinyi Miklós most 58 éves és nem 380 éves és addig fog élni – valamint a társai is – ameddig különben élt volna. Rampolla bibornok a holnapi nap folyamán fogja az encziklikát kihirdetni.»

Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt, rögtön leült és a következő levelet írta Zrinyinek:

Méltóságos gróf úr!

Dicső hazafi!

Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan dobog az örömtől s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává, de teljesen valósággá lőn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek, amihez most már merem hozzátenni – és ha meghalnak feltámadnak.

Legyen meggyőződve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem kimondhatatlan tárgya volt s a miniszterségem óta megjelent tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod vitéz tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjuságnak.

Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sirokból vezette fel önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára engedje önöket friss egészségben sok uj és nagy tetteket fűzni az eddigiekhez. Kelt stb.

Wlassics.

III. A HIRES SZALMALÁNG.

A székes-főváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokróczok és ágytakarók. A rendőrök uj atillájukat huzzák föl. A főpolgármester nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind sürübben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.

A zsebmetszők a lehető legczélszerűbben elhelyezkednek a vonalon, elhelyezkednek a rendőrök is – de a legczélszerütlenebbül. Ez a chablon a város külső képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az egy sors vár. Lakás van számára véve a «Hungáriában», melynek foyerét délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró Atzél Bélától a Park-Clubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a Szent-Ivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester fejében pedig ott várja egy programm, melynek pontjai az elevátor megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbanket a városi Redoute termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik ujabban a vágóhíd, a vásárcsarnok és az uj országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.

Fölösleges mondani, hogy gróf Zrinyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt és vitézeit várja a vendéglátó székes-főváros. Hasonló lelkesedés régen volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában s Budapest minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba teljes ornátusban.

A pápai encziklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A történelmi társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította távirati jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja – de ruházatukat nem tartja korhűnek.

Midőn Thaly Kálmánt bemutatták Zrinyinek, a somogyi főispán hozzátette:

– II. Rákóczi Ferencz történetírója.

– Ki az a II. Rákóczi Ferencz? – kérdezte Zrinyi hanyagul.

Thaly hamarjában szinte megbotránkozott mikor eszébe nyilalt, hogy persze, Zrinyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:

– Zrinyi Ilona fia.

Sziget hős védője ezt a nevet is hiába keresgette emlékei közt.

– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki három évig védelmezte Munkács várát.

Zrinyi szemei felragyogtak.

– És elüzte a törököt? – kérdé élénk érdeklődéssel.

– Nem a török ostromolta, hanem a császáriak – felelte Thaly.

– Ne mondja! – kiáltott fel Zrinyi Miklós, látható meglepetéssel. – És azután?

– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferenczet szülte.

– Nos, és mi lett aztán a sorsa?

– Meghalt számüzetésben Nikomédiában 1703-ban. A török szerető gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sirjánál magam is.

Zrinyi egyre fokozottabb figyelemmel csüngött a Thaly ajkain.

– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?

No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették és úgy hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a római császár később Zrinyi Pétert Bécsujhelyen, hogyan kínozták börtönben s vitték az őrületbe még később Zrinyi Jánost.

Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván a szemöldjeit a homloka legtetejére.

– Ez többet tud, mint mink, komám uram.

Alapi a kardjára csapott indulatosan:

– Hát az Isten se volt itt azóta, amig mi odavoltunk?

Maga Zrinyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserüen és a szakállába látszott morogni valamit. Olyasfélét talán, hogy «ezért ugyan érdemes volt kirohanni».

Aztán félrehuzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó, – de hallották is onnan a hangos beszélgetést.

– Mondja csak kegyelmed, ki messze lát hátra a mult időkbe, ahonnan mi jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?

– Rosenberg Éva grófnőről?

Zrinyi a fejével bólintott és hangosan dobogott a szíve az izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép aranyhaju asszonyt.

– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán – folytatá a histórikus, – hanem aztán férjhez ment.

A Zrinyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha mérgezett tőrrel szúrták volna meg.

– Kihez ment férjhez? – kérdé tompán.

– Gazaldo Pál olasz marquishoz.

– Ah, a gaz kigyó! Vadászott egyszer nálam Csáktornyán…

Az irigy Czobor Béla nagy malicziával súgta Török Aurélnak:

– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy Zrinyiék feltámadtak.

Zrinyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy ellágyult az emlékeken.

– És kis fiamból, Jánoskámból, mi lett?

– Ő boldog volt, uram, és soha se jött vissza Magyarországba, nagy kort élt és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában.

– Szegény Jánoska! – És egy köny reszketett a rettenhetetlen hős szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…

Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség, elfordult, ott hagyta a multba látó urakat.

Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza megrohanták Thalyt valamennyien, sohse volt még ő olyan kapós. Valóságos áffium gyanánt hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a feleségéről, a gyermekeiről és hetediziglen az unokáiról; Istvánffy Pál félrelökte Botos Pétert: «Kendnek úgy se voltak gyermekei». Máté György pedig túlkiabálta Deák Balázst:

– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata leányommal?

A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.

Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székes-főváros küldöttsége, mely meghivta Zrinyiéket s meg volt bizva, hogy különvonaton kisérje őket.

Zrinyiék égtek a kiváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt, míg Dombováron mulattak, sok mindent más szinben láttak már, mint azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon. Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.

Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen:

– Jobb volna, ha lóháton mehetnénk.

Megijedt erre Tenczer Pál2) (mert ő volt a küldöttség vezetője):

– Nem lehet az. Oh, Gott, Gott. Méltóztassanak csak belenyugodni.

– Kényelmesebb is volna lóháton – jegyzé meg Csáky.

(No ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál, hogy kényelmesebb volna lóháton.)

– Dehogy, dehogy, – mondá aztán hangosan – kényelmes coupék, étkező kocsi… Csak tessék én rám bizni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton. Hol vennénk annyi hátaslovat?

Maga Zrinyi szólt közbe:

– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mingyárt lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.

Vaczogott a Tenczer Pál foga.

(«Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.»)

– De hiszen az a Dőryék ménese! – ellenveték a dombovári honoratiorok.

– Az most, de ha elveszszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér jókedvüen.

– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli alak.

– Úgy? – szólt Zrinyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a haderejük?

– Nincs haderejük.

– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani várkapitány.

– A törvényekkel, a tulajdonjog szentségévél.

Zrinyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak: Milyen satnya faj ez!

Sok huza-vona után Zrinyiék engedtek udvariasságból s az egész tábor felczihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig. Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzről pattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.

A diák olyan szépen tánczolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy tudta megforgatni, meg kaczérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy fogdosta, úgy megfogta, – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.

Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a szüleitől.

Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombováron, legott meghányták, megvetették a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak régi familiából való, de ő maga is régi s mindent összevéve, szerencse Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei s minthogy a hazáért halt meg, olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt még országgyülési képviselő is lehet a jövő cziklusra, ha átáll a szélsőbalhoz. Ott mingyárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja mondani a menyasszony: «Holtodiglan», mikor ez már egy régen elmult terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen rendkívüli helyzetekből.

Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már ő neki a dicsőség, de Zrinyi közbelépett és végre úgy oldották meg a kérdést, hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt. Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták, csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett, kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte paskolni a kezeiket. «Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.» A fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze s Tenczer Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:

– Úgy látszik, nem nagy illedelmet tudtak a középkorban.

Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok proczesszióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat sehol sem állott meg, következéskép nem lehettek beszédek, csak az ablakon át köszöngetett nekik Zrinyi Miklós. Az egyik községnél pláne bandérium várta; a nyalka paraszt-legények, kik szőrén ülték a lovat, nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de a biró uram rájuk ripakodott:

– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvan forintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.

Zrinyit borongós hangulat fogta el, gépiesen nyúlt fövegéhez a riadó éljenzésekre, néhol feltünt neki egy-egy arcz: «Ejnye, de ismerős ember, mintha már láttam volna.» De a vidék hogy’ megváltozott! Az emberek nem lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt, százszor megjárta és még sem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó öreg hegyek – az erdők eltüntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis. Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A folyam is eltünt, de ott a helye, az a czikczakkosan kanyargó sáv. Egy mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.

– Kié most ez a birtok? – kérdé kiváncsian. A vele volt urak elmondották:

– Ez bizony egy bécsi bankáré.

Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből Szecsődynek:

– Ki tudja, meddig leszünk még együtt.

Szecsődy nyugtalanul tekintett rá s pathoszszal jegyzé meg:

– Örökké.

– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja, mi a mienk belőle.

Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat osztogatni?

– Nem szokott.

– Hát mit csinál akkor? Mivel tartja fenn magát? Hát miért nem szokott?

– Mert nincs neki.

Zrinyi nagy szemeket meresztett.

– Hogy nincs? Ha teszem azt, leütteti valakinek a fejét.

– De nem ütteti…

– Hát aki «nótába» esik.

– Nem esik itt soha senki nótába.

Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás, minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az uj kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem javasolták kiszakitani a kétszáz paripát, ez az uj nemzedék gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének tünt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett belőle!

Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.

Thaly előadta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát vehetni, mert a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.

– Nem ér semmit! – felelte Zrinyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja, az is gyorsabban szállít.

A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrinyinek helyeselt. Különösen egy úr volt köztük: Sartory Pál,3) aki mindenben a Zrinyi nézeteit támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid száraz megjegyzéseivel.

A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt a derék polgárt, a ki régies szabású fekete krispint viselt és lazaczszínű nadrágot, nyakára első Napoleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva s igen gyakran nyúlt a burnótos szelenczéjéhez, melynek fedelére egy hajporos dáma volt festve, valami mult századbeli angol királyné. Igen izgékony öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével és ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a lazaczszínű pantallon alatt) ugyanazon zsebkendővel.

Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a legnagyobb pártja van a közgyűléseken.

Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrinyi, vele beszélt, tőle kérdezősködött s feleletei néhányszor megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: «Igaza van, Sartory uram!»

És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában mindent befásítanak, Sartory felszólalt:

– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál Anglia.

Mire felpattant az indítványozó és ekképen vágott vissza:

– De nekem meg imponál Anglia, mert ott wighek vannak és toryk, itt Pesten pedig csak Sartoryk.

Zrinyi még sokáig élénken beszélgetett az öreg úrral, csak mikor elszunyókált, kezdett Patacsicscsal évelődni:

– Igen értelmes ember – mondá, – csak egy kicsit maradi. Kegyelmednek való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánynyal való harczolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)

A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégis csak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a városi közgyűlésen, még Zrinyi Miklós is maradi embernek tartja.

De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés, mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt akarta kiemelni s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy fél akó bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren utaznék.

– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jőjjenek.

Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép s Kelenföldről a Gellért felé rohant a vonat.

– Budapesten vagyunk – mondták a fővárosiak.

Az ablakhoz rohantak a Zrinyi emberei, maga a vezér is fölugrott.

A bámulat felszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges panoráma láttára.

Ott feküdt lábainál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A középütt mintha egy czímerpajzsot választana ketté egy széles ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a szépséges szemölcscsel: a Margit-szigettel – mintha zöldselyem-himzés volna az ezüstszalagon.

Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében és messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és kastélyok. Uram isten, hány király lakik itt?

Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda! Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?

Sartory Pál felocsudott erre, szippantott egyet és a mellére ütött:

– Hát mink.

Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások, naiv megjegyzések.

– Nini, a minarettek mind eltüntek!

– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú vékony, ami a füstöt okádja?

– Az a gyárak kéménye.

– Mi az a gyár?

– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.

– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy muezzin.

– Dehogy… az egy vasból való pánczélos vitéz az új országház tornyán.

Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötő-hídon, Pest felé. No most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.

Istvánffy Pál behúnyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a híd szaladó rácsozata által, átczikázott vakítóan még a becsukott szemhéjakon keresztül is.

A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már egyszer a halált és még se kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.

De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet épít.

A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a temető mellett és megjegyzé Máttyus Arisztid:

– Ez a szép mauzoleum amott a Deák Ferencz sírhelye.

Persze, hogy legott figyelmes lett Deák Balázs uram a rokonra:

– Ki légyen az a Deák Ferencz?

– Ennek a századnak a legnagyobb embere.

Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy zalamegyei bocskoros familiának volt valamikor tagja s úrias orrhangon fennen kezdte a kérdezősködést:

– Mit csinált ezen Deák Ferencz?

De már ezt Tenczer Pál volt illetékes elmondani:

– Nekem ő quasi barátom volt és igen szép beszédeket tudott mondani. Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt és mikor az utolsó nagy beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel felkerestem az «Angol királynőben» és…

– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram, – de kit vert meg?

– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik haragudtak… Így a nemzetet is a…

Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferenczről, aki nem vert meg senkit.

Ezalatt a földiszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az illetékes személyek, kik csak külön-jegygyel mehettek a perronra. Igen sok kanapéproczesszus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is. Mindig úgy volt és úgy lesz.

Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székes-főváros vendégeit, de ilyen nagy eseménynél még se vonhatja ki magát a kormány sem. A közvéleménynyel szemben sem volna opportunus. A mult szerdai minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a ressort-miniszter. A ressort-miniszter pedig báró Fejérváry, minthogy Zrinyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.

Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich ő exczellencziája lapidaris stilusában; de mit ért, mert báró Fejérváry, aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de miután a Zrinyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai schematismusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának és ő (tudniillik ő exczellencziája) nincs hivatva eljárni.

Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégis csak szólnia kell és valami jogczímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze segítette ki a töprengő kollegákat.

– Zrinyi kétségtelenül vitéz ember – mondá – de a szigetvári kirohanása nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanusított a tárczavállalással.

– Helyes, hadd mondja az üdvözlő szavakat báró Dániel.

Ez a coulissák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot. Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry helyettesfőkapitány és sok más. A gróf Csáky-családból néhányan, kik ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak Zrinyivel.

Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy Gedeont (mert ő is kirohant),4) Szana Tamást, aki a legujabb kor minden temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy okáért), Kossuth Ferencz (aki szintén világhistóriai nevet visel), Pichler Győző, Kathángi Menyhért és Fenyvessy Ferencz országos képviselők, Beniczky Ferencz pestmegyei főispán, Jókai Mór, a «Szigetvári vértanuk» költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az «Országos Hirlap» tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a dolog.)

Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az épen Budapesten időző Talliani pápai nunczius, kedélyes tömzsi alakjával. A köztiszteletben álló nunczius nagy érdeklődéssel nézegette az összegyült főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek különösen Juranics Lőrinczre voltak kiváncsiak, aki azon kor legszebb leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly ev. ref. püspök, nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.

Kívülről keresztül szűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az útvonalat az indóháztól kezdve a kerepesi-út mentén egész a József-körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy-úton lesz a bevonulás a Hungáriába.

Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kiváncsi hölgyközönséggel. De még a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy tünhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon árulják négykrajczáros füzeteiket: «Zrinyi Miklós hősies kirohanása, vagy a száz arany.» Száz arany négy krajczárért! kiáltják az ő piaczi élelmességükkel és a tömegben kitör a röhej és vihanczolás. Mert a nagy tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.

De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat, a póznákat díszítő Zrinyi-czímereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán, – két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki a czímert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrinyi Miklós jövendőjét, a bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene kitépni a calamusnak való tollakat, – de ha ilyen tollam volna, se tudnám kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok, még a bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim, bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.

– No, most érkeztek meg!

Egy pár perczig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most, szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és nagyobbodva, mint a lavina.

A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt, mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrinyi a miniszter jobbján ült. Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán össze-vissza ültek a kocsikon; elég Cliótól, ha nem restelli följegyezni még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént elbeszélte, mikép akadt rá a Zichanov herczegekre távol a magyarok bölcsőjében, Ázsiában.

Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi bizottságnak, hogy a Zrinyi-utczán kellett volna keresztül vezetni a menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a fővárosnak utólagosan vannak eszméi.

Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett programm pontosan betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor: meg kell néznie az elevátort, az árúcsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj, az muszáj. Ez a rekompenzáczió az ellátásért. A polgármesterek folyton és folyton hallani akarják mindenkitől: «Milyen intézmények! Milyen haladás!» Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.

Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programmba Gül Baba sírját és a Nagy-Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy-Kristóf két figyelemreméltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan speczialitás, mint akár a közvágóhíd és az elevátor – de a polgármesterek lebeszélték, azzal az argumentummal, hogy Zrinyi már eleget látott holt törököt és hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a tapintat kérdése ezt a két speczialitást ezúttal mellőzni. A tapintat pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory Pál úr sem állhat ellent.

Zrinyi meglehetősen únta ezeket a «speczialitásokat», egyszer-kétszer ásított s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a teketória az ökröknek: Egy czifra vérpad. Mily fenhéjázás! Valaha megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával, ahol szemben találta.

A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrinyinek terhére vannak ezek a vendéglátási chablonok és nem restelte megkérdezni:

– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbanket előtt…

Zrinyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:

– Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.

A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrinyi Miklós, a költő teritette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén soha sem voltak.

– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van – tette hozzá lekötelező mosolylyal.

Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb közönséggel. Erkel «Szent István»-ját adták. Zrinyi és társai nagy figyelemmel nézték a szép termet s meg voltak lepetve, mikor egyszerre csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngősen az egyik fala s belül egy más mező tárult eléjük.

Zrinyi és főbb emberei a páholyban ültek – ellenben a szigetvári várőrség nagyobbrésze a földszinten, közöttük Radován diák a menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botos Péter uram mindjárt az első sorban.

Amint odafent a szinpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a hajába gyöngyök valának fonva és a zenekar instrumentumai is nagy zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal, dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta, hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi bajtársak is boszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy fekete pálczikával hadonászott a muzsikusok előtt.

– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene se érti az egyiket a másik miatt.

Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra, hogy mit mondott a Zrinyi-féle vitéz, hanem mikor aztán maga Szent István magyar király toppant be s mindenféle bakugrások között tele tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, szörnyűködének a középkori leventék a vakmerőségen.

– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk ő szentségét maskarázza ki!

– De már ezt nem tűrjük!

Egyszerre húszan, harminczan is kardot rántottak, hogy a szinpadra rohannak és felkonczolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy zűr-zavar lett. Kúsza kiabálások hangzottak össze-vissza – de Zrinyi intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt, se azóta nem élveztek az enervált szinházi habituék.

De bár Zrinyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt a dolog ellen:

– Utálatos! nem birom tovább nézni.

Felkelt s ott hagyta utána igazodó vitézeivel az Operaházat.

A főkapitány átment a belügyminiszter páholyába.

– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit, mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék elődeink.

– Majd kigondolunk valamit – nyugtatta meg a belügyminiszter.

Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon s ott megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi programmhoz, mások ellenben, köztük Zrinyi is, elhatározták, hogy bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai s nem csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket és nem alkalmatlankodnak kisérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost, megnézegetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.

S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utczáknak egyedül. A hold világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.

Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrinyi Miklós is hallott ilyeneket gyermekkorában.

Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: – Bemenjünk?

De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az ismeretlen felé. Ki tudja mit találnak még?

Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy-úton lehetett), egyszerre elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú egymásutánban: kisértetek, a Gellért-hegyre gyülekező boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken őrülten lovagolva.

Háromszori «Jézus» kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kisértetekkel nem lehet harczolni. «Keresztútra jutottunk!» – kiáltá fogvaczogva vasgyúró Patacsics. (Az oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga Zrinyi Miklós is keresztet vetve félreugrott s roppant csodálkozék a sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű jelenetet.

– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltüntek a kisértetek, úgyszólván síri csendben, nesztelenül s látta, hogy semmi baja se történt.

– Ezek a «Hunnia-kerékpárosok» – felelte a rendőr, katonásan köszönve.

– Meghalt lelkek?

– Dehogy. Többnyire jámbor kereskedősegédek.

A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az éji szállásukra.

A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a Margitszigetre és a «Szép Juhászné»-hoz. (E hegyek közt sok jó órát töltött valaha Zrinyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe s mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket rendeznek tiszteletükre, leviszik birtokaikra vadászatra és mikor a mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a gentry és így örökké lejebb-lejebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik és legföljebb egy kis korom marad utána.

Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöczögni a sok ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett díszbanketet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell érintenem – de igérem, ebben is rövid leszek.

Fényes és emlékezetes banket volt az; ott voltak a magyar közélet összes kitünőségei, úgy hogy még az asztal végén is csupa exczellencziás urak ültek. Ott volt az összkormány (Zrinyi Schlauch bibornok és báró Bánffy Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokráczia férfitagjai, a főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a birói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herczeg is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek stb. Az első felköszöntőt a «Poulard de France» – nál Bánffy Dezső mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett föl:

«Uram, uram, gróf Zrinyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…»

(Zrinyi arcza láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf Károlyi István pertu szólította.)5)

«… Hasonlítanálak, tisztelt barátom – így folyt a toast szövege – ama bizonyos Leonidás nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk, kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés) és kiknek sziveiben a dicső példák felgyujtják a legszentebb lángot.

Már mint kis gyermek, midőn a nagykárolyi réteken virágokat tépdesve és pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden s tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet és együtt tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidáséval, eltelve büszkeségtől, hogy magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)

De most mégse hasonlítlak össze Leonidással. Mert ezen Leonidásnak minden nagysága mellett mondhatnám azt: «Ön, uram, csak félig hasonlít a mi Zrinyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrinyi is meghalt, de Zrinyi fel is támadott érte.» (Hosszantartó zajos tetszés.)

Valamiképen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harczolni a rege szerint holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripák lába alatt porzik az út, egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó, kihamvadt szived megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészfellegek tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)

Nem török tatár pusztít most e honban, hanem egy borzasztó szörny: a korrupczió. Jókor jövél, Miklós barátom. Isten hozott. Isten éltessen!»

A szép toastra felhangzott a harsogó éljenzés, a Berkes tussa. Zrinyihez odasereglettek kocczintani, mire ő, az idejebeli törökös mód szerint, hajlongott, kezét előbb homlokához, majd a melléhez értetve, aztán nagyúri gesztussal intett Radován diáknak, hogy feleljen.

Radován diák fel is állt és egy hosszú latin beszédet vágott ki ura helyett. (Schlauch biboros egyébiránt azt mondotta, hogy nagyon culinaris latinság.) Sajnos, a stenografusok nem tudván latinul, a beszéd szövege nem örökíttetett meg.

A fekete kávénál, amit egyébiránt egyik vitéz se akart megkóstolni («Maradjunk csak a pezsgőbornál!» – szólottanak), amint a vendégek helyeket kezdtek változtatni, az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál is odaférkőzött Zrinyihez és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz, hogy bemutassa őket egymásnak.

Zrinyi hosszabban társalgott a daliás, szép arczú öreg úrral, kinek fehér haja egészséges piros arczot borít, kinek a fején levő nagy forradás kemény koponyáról tanuskodik, míg okos szemeiből szelid lélek néz ki.

Mikor elváltak, Zrinyi kiváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen okos úr.

– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai, de mások se mondtak ellent.

Zrinyi arcza úgyszólva kipirult az érdeklődéstől.

– És mit csinált?

Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit, – lélekzet-elfojtva hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.

– És aztán, aztán? – sürgeté mohón.

– Aztán letette a fegyvert Világosnál.

– De hát mért tette azt! – pattant fel Zrinyi és villámok czikáztak haragos fekete szemeiben.

– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg ezer magyar életét mentette meg vele.

Zrinyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére és elgondolkozott a hallottakon. Összehasonlította az életét amazéval. Komor ködként gomolygott előtte a két pálya egy perczig: «Miket beszélnek ezek s miket tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?» – aztán hirtelen felocsudva, mintegy magának mondá:

– Vagy én, vagy ő, de valamelyikünk semmiesetre se hős.

Már oszladozni kezdett a díszes vendégsereg; ott künn a ruhatárban nagy zenebona kezdődött a kabátokért, botokért, de ő még mindig ezen tűnődött.

IV. A PRÓZA.

Vígan folyt így az élet egy darabig; dicsőség, népszerűség környezte Zrinyiéket. A lelkesedés száz és száz alakban nyilvánult. Sehol egy disszonáns hang, csupán a Tudományos Akadémiában, mely mindig ügyesen találja el, miben helyezkedhetik ellentétbe a közérzésekkel, volt demonstráló felolvasás a történelmi osztályban. Dr. Pauler Gyula ugyanis kifejtette egy szakszerű értekezésben, hogy magához a föltámadás tényéhez, mint ilyenhez, nem foglalkozván theologiai tanulmányokkal, hozzá nem szólhat s így ama laikusokra nézve, akik nem szorosan vett történelmi személyek, mint Radován diák, Bajony János, Istvánffy Pál, Bosnyák Márton, Basa Péter, Mátyás György stb. nem vonja kétségbe a föltámadás lehetőségét, de zerinvári Zrinyi Miklósra nézve kettőt határozottan konstatál:

a) hogy Zrinyi Miklós voltaképen nem is gróf, mert csak comes s a comes nem volt örökölhető méltóság – tehát most a grófi titulus egyáltalában meg nem illeti (hja, biz ez sokat le fog vonni Magyarországon értékéből);

b) hogy Zrinyi Miklós tényleg Szigetvárott esett el s hült maradványai ott lettek eltakarítva a többi elesettek testeivel, de fejét ugyanekkor levágták s Szokoli Mohamed elküldte azt Budára az öcscsének, Szokolovics Musztafának, hol az egyébiránt mélyen tisztelt fej több napig volt kitéve közszemlére a hitetlen gyaurok elrettentéseül. Szokolovics Musztafa elküldé a fejet gróf Salm Eckhardnak, Miksa császár fővezérének; ez azt megint átadta Batthyány Boldizsárnak, ki a vándorló fejet elvivé végezetül Csáktornyára és ott a Szent-Ilona klastromba eltemetteté elhalt leányai és első neje, Frangepán Katalin mellé. Világos tehát ebből, hogy ha lett volna is feltámadás Szigetváron, a csáktornyai koponya, melyről különben, ha nem csalódik (tudniillik ha dr. Pauler nem csalódik), dr. Török Aurél méreteket is vett fel annak idején, nem röpülhetett át a Szigetvárott porladozó testtörzshöz. Ilyen fizikai lehetetlenségről a bibliában sincs említés.

Dr. Pauler Gyulának tehát sikerült kompromittálnia ezt a másik Zrinyit is, de szerencse, a haladó karaván útját nem sok szem figyeli, az értekezés meglehetős nyomtalanul csúszott le a föltámadásnélküli öröklétbe.

Zrinyinek nem ártott sokat. Mindamellett halványodni kezdtek a szép napok. Ők is megunták már a sok ünnepeltetést és úgy látszik, az ünneplők is elmaradoztak. Érezték mindnyájan, hogy ez nem tarthat sokáig így. Valami után kell nézni. Különösen a Zrinyi alsóbbrendű vitézein látszott meg erősen a kedvetlenség, sőt annak immár hangot is adtak egymás közt.

– Háború nincsen, hát mit csináljunk itt? Henyélni nem rossz dolog; de miből fog az urunk fizetni?

Némelyiket a honvágy lepte meg, szerették volna a szülőhelyüket látni, esetleg maradékaikat; ez Tolnába, amaz Borsodba készült. Mások ellenben már e néhány nap alatt elsodródtak. Csáky elutazott a Szepességbe az utódaihoz, Szecsődy Vasmegyébe ment rokonokat keresni. Az alsóbbrendűek közűl Nagy Kristóf megismerkedett egy özvegy szatócsnéval és szóbul szó lett, sok szóbul szerelem lett, egy nap csak odaállott a pudli mellé szatócsnak és mérte a gyömbért meg a narancshéjat. Komádi Mihályt a szép szakálla miatt az Entreprise des pompes funèbres szerződtette, Laskay Gersont pedig rávette egy főpinczér, hogy nyissanak együtt egy kis korcsmát a Terézia-külvárosban. Már festik is a czímtáblát: «A valóságos Zrinyi-huszárhoz.» Szóval: az élet nagy varga, kezdte őket átdolgozni, kicserzeni, megfinomítani, átfesteni az uralkodó izlés szerint.

Magát Zrinyit is egyre sűrűbben elővették a jövő aggodalmai. Szorongva látta, hogy társai el-elmaradoznak mellőle. Hiszen persze nem járhatnak örökösen vendégségekbe. És egyszer a vendégségek is megszűnnek. Mi lesz majd akkor?

Ugyanilyen gondok nyomták a kormányt. Érezte, hogy illik is, kell is valamit tennie. A haza adósuk nekik s a közvélemény szivesen veszi, ha a kormány törleszt. Azonfelül rendészeti és más szempontokból is czélirányos, hogy a Zrinyi-féle kis sereg önmagától feloszoljék, de erre nézve pénzzel kell őket ellátni, hadd mehessenek aztán szét, ki jobbra, ki balra.

A magas kormány gondja elvégre nem nagy gond, hiszen csak arról van szó, hogy melyik alakjában lépjen ki a jó osztogató Állam bácsi. Hát lépjen ki a handlé alakjában. Ebben nagy. Mivelhogy az állam is néha handlé, sőt valóságos mamuthandlé. Megvesz drága pénzen mindenféle ócska holmit. Hasznavehetetlen embert, lim-lomot, vasat, encse-bencsét. Egy grófnak a mázos agyagkorsóit vette meg, egy másik grófnak az összeszedett rozsdás, csorba népfelkelő-kaszáit, elsárgult kiáltványokat, képecskéket; egy nagy ember fiaitól megvette az apjok közzétételre nem alkalmas irományait. Hát miért ne vehetné most meg Zrinyiéktől a ruháikat, fegyvereiket, alapítván egy magyar renaissance-múzeumot.

Igen, egy magyar renaissance-múzeumot. Ez jó czím. És jó ötlet. Mert három dolgot lehet vele elérni. Először lesz egy új, érdekes múzeumunk valódi tárgyakkal; másodszor segítve lesz Zrinyiéken legalább egyelőre; és harmadszor az uj múzeumba el lehet helyezni egy kiszolgált strébert igazgatónak.

Hanem ezt a tervet gyöngéden és tapintatosan kell Zrinyivel közölni, hogy megsértődve ne legyen.

Úgy kell előadni, hogy a haza kívánja tőlük azt az áldozatot.

Úgy is lett; Zrinyi beleegyezett, sőt – mint mondá – örül neki, mert legalább levetik vitézei a hadba való ruhát, mely igen nevetséges és nehéz, most, béke idején, némelyikük pláne pánczélt visel. De különben is alkalmatlan öltözet, mert ahol egyet látnak az ujkori magyarok, utána szaladnak a nyavalyások.

A magyar renaissance-múzeum tehát teljes megvalósulásához közelgett, a lapok is közölték most már a bevégzett tényt, megdícsérve Wlassicsot, aki az eszmét adta és Zrinyit, aki a ruhákat adja, midőn egy éjjel Zrinyi a szállodája felé menvén néhány társával, egy boltajtó kőgrádicsán lenge rongyokba öltözött leánykát pillantott meg. A szegény kicsike mélyen aludt, messzire hallatszott jóízű szuszogása; az egyik sovány kezecskéje vánkosúl volt a feje alá téve, a másik kinyújtva és nyitva. Abban a helyzetben aludt, amint volt estefelé. Morfeus is részrehajló. A szegényeknek ő is rosszabb álmot mér E gyermeknél a lélek pihent és a test még mindíg dolgozott – mert a kéz most is koldult.

Hűs tavaszi éj volt. A Duna felől csípős szél rezegtette a lámpákban a lángnyelvet.

– Nézd meg csak, Gáspár, nem beteg az a gyermek? – mondá Zrinyi.

Alapi odament; volt egy pakli svéd gyufája, roppant tetszettek neki ezek az ördöngős kis pálczikák, örült, mint a gyerek, ha egyet meggyujthatott.

– Szép arczú lányka. Nincs ennek semmi baja, Miklós bátyám, csak fáradt.

Zrinyi közel lépett, nézte s elgondolta, hogy az ő kis Klárája is ilyen volt, esténkint, kifáradva a futkosásban, ott aludt el, ahol leült.

– Szegény kis jószág! Reggelig megveszi a hideg.

S ezzel egyet gondolt, lekanyarította a bíbormentéjét a válláról és betakarta vele a gyermeket.

Zerinvár és Csáktornya hatalmas urának eszébe se jutott most, hogy ruhásházában nem százszámra lógnak a menték, köpenyek és kaczagányok és hogy holnap már nem lesz mit fölvenni.

És még kevésbbé gondolhatott arra, hogy a lapokban baj lesz ebből, mert regisztrálván az érdekes hírt, hozzáteszik maró megjegyzésekkel, hogy immár a renaissance-múzeum egyik legértékesebb darabja oda van. Ám a Radován diák hamuszürke köntöse miatt aligha érdemes felállítani.

A kormányt igen elkedvetleníté Zrinyinek ez a könnyedvérű cselekedete. Hja, ilyen emberrel bajos valamit kezdeni! De hát még sem lehetett már abbanhagyni; s intézkedés történt, hogy a rendőrség kerítse elő a mentét, ha a föld alatt volna is.

B–y kapitánynak jutott a föladat, legott átadta a mente leírását a detektivjeinek, akik fölkutatva a fővárosi zálogházakat, hat aranyskófiumos mentét hoztak össze másnap, mindenik azzal az állítással, hogy ez a Zrinyi mentéje.

B–y kapitány a homlokát verte dühében:

– Már most mit tudjam én, melyik volt? Milyen ostobaság tőlem, hogy nem fotografiroztattam le előre.

Nagynehezen mégis felismerték a mentét és a renaissance-múzeum megvalósult; a szigetvári hősök egyenkint csinos összeghez jutottak s az európai viselettel, melyet csúfnak találtak eleinte, mindjobban megbarátkozván, – csupa lúd között maga az ember is gágogni kezd, – kevés kivétellel elfogadták a franczia bugyogót, a gérokkot és a czilindert. A fiatalabbak, mint Juranics Lőrincz és Istvánffy Pál – legyen az ég irgalmas hozzájuk – még a monoklit is föltették.

Zrinyi pompásan festett az uj ruhában; a májszínű koczkás blúzban, csíkos, szürke pantalonjában és elegáns lakkczipőiben, kivált mikor néhány nap mulva kiborotváltatta középütt a szakállát, egy német diplomata külsejével versenyezhetett volna.

Bár a kormánytól kapott összeg oroszlánrészét ő tartotta meg, az hamar olvadt el kezei közt, mert gavallérmódra szórta a pénzt. Az ötvennyolcz éves főúr, ki egész életét úgyszólván hadban és férfias kedvtelésekben töltötte, most egy csillogó, elpuhult és élvezeteket hajhászó társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az uj világ mulatságaiba, örömeibe, fényűzésébe.

Gazdag szeretett volna lenni, roppant gazdag. Nem hitte már, hogy a pénz pusztán arra való, hogy harczosok zsoldját fizethesse vele. Maga tett lépéseket a kormánynál birtokainak visszaadása iránt; tanácsot kért, nem lenne-e jó, ha e végett személyesen menne fel Bécsbe a királyhoz.

– Az lehetetlen – mondák neki. – A birtokok a tizedik és huszadik kézen vannak azóta. A király semmit se tehet. Hanem mi majd megpróbálunk valamit.

A kormánynak minden könnyű. Megnyomott bizonyos billentyűket (hosszú ujjai vannak a kormánynak), mire kisvártatva hollandi tőkepénzesek kezdtek mozogni, megalapítva az «Első magyar földtehermentesítő bank- és biztosítóintézetet» 20 millió korona alaptőkével, felosztva százezer darab 200 koronás részvényre.

Az idea tetszetős volt s éppen arról a tőről rügyezett és nyílt ki, amelyen a honvédlovak kikölcsönzése, a kataszteri intézmény és a regale megváltása: a földbirtokos nemesség fölsegítése volt a főczél. Az anya is a tékozló fiát szereti a legjobban. Mert hát a legkedvesebb is.

A földtehermentesítő bank- és biztosító-intézet alacsonyabb kamatozású kölcsönt ad, illetve ilyenre konvertálja az adósságot, melyet egyúttal életbiztosítással köt össze s ezt a biztosítást a fél együtt fizeti a jelzálogos kölcsön annuitásával.

Mint ahogy Török József hirdeti: «Nincs többé kopasz fej», éppen úgy lehet hirdetni a népszerű bank prospektusában: «Nincs többé eladósodott birtok.» Micsoda édes jelszó a háromhalom országában! Pedig valóság, mert a bank akkora tőkére köti meg az életbiztosítást, amilyen az adósság, minélfogva, ha valamelyik eladósodott tekintetes úr örök nyugalomra húnyja be szemeit, tiszta birtokot hagy az utódaira. Gyönyörűen volt ez kigondolva.

A kormány megnyomott egy másik billentyűt is és a hollandusok szeme legott Zrinyi Miklós felé fordult. Ő legyen a bank elnöke. Vonzóbb nevet nem is lehetne találni a középosztály csoportosítására. Most már csak Zrinyit kell értesíteni.

Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrinyit informálni. – Ez is hazai tipus. Más országban ritka s itt buján terem, mint a szerb tövis. Ha valakinek resteljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk: «Közéletünk egyik kimagasló alakja.» Valaki esetleg semmit se csinált a közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy, hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerős. Ez a sajátszerű benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar találmány s legalább is sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges haltenyésztés… Tehát közéletünk egy kimagasló alakja fölkereste Zrinyit és tudatta vele, hogy a bank élére van kiszemelve.

– Aztán mi az a bank? – kérdé hanyagul Zrinyi. – Mire való?

– Hát pénzt ad kölcsön, aztán a befolyt kamatokból osztalékot fizet.

– Mi az az osztalék?

– Az a rész, ami egy részvényre esik.

– Mi az a részvény?

– Hát az egy papiros, amit a befizetett összeg fejében kap a részvényes.

– Hm. Nem értem. És mit kell ott nekem csinálnom?

– Hát üzleteket. Te és az igazgatóság kiadjátok a pénzkölcsönöket jó firmáknak, aztán beszeditek a kamatokkal együtt.

Felfortyant erre Zrinyi és mérgesen csapott az asztalra, hogy tánczoltak azon a poharak és mindenféle rajta levő tárgyak.

– Hiszen ti izmaelitának akartok engem! Egy szót se többet! Megtiltom.

De a közélet kimagasló férfia nem olyan könnyen téríthető el czéljától, ha valamely megbízást elvállalt.

– De kérlek, igen szép állás, tekintélyes állás… többet ér, mint a szigetvári kapitányság.

– Mindegy, nem leszek izmaelita.

– De látod, Széll Kálmán is, Radó is, Pallavicini őrgróf is…

– Még se leszek izmaelita.

– Gondold meg, hogy nem mindennap van ilyen alkalom és ajánlat…

Zrinyi szemöldei összevonódtak, orrczimpái dagadni kezdtek, ami a vihar jele.

– Ostobaság! Szolimán szultán egész Horvátországot felajánlotta nekem; a tűzbe dobtam a levelét. Vigyázz! hogy veled hasonló ne történjék.

A kimagasló alak mosolygott, – tudta, hogy akkora tüzek nem égnek a kályhákban még télen se, ahol a kimagasló férfiakat el lehetne hamvasztani.

– A kormány segíteni akar rajtad és némi ingerentiát gyakorolt a dologra. De ha leveszi a kezét rólad, nem tudom, mit csinálsz. Végre is ilyen tekintélyes állás… húsz millió…

Zrinyi elgondolkozott. Az már igaz, hogy ha a kormány leveszi róla a kezét, nem tudja, mit csinál. És húsz millió is csinos összeg lehet. Ámbátor a pénz értéke sokat változott azóta. És nem ott vagyunk már, mint régen, mikor még öt forinttal küldte el Bécsbe a császárhoz követségbe Budaházy Jánost és az még vissza is hozott az öt forintból.

– Igen, a húsz millió? – kérdé egyszerre csöndesebben. – Mi lesz a húsz millióval? Mit gondolsz, mekkora darab birtokot vehetek rajta?

– Birtokot? – csodálkozott a kimagasló férfiú. – Hisz az alaptőke lesz, abból fogtok kölcsönözni.

Zrinyi felette megütközék ezen.

– Hát nem az enyém lesz az a húsz millió?

– No persze nem.

Erre meg már aztán éppen egy szót se akart hallani többé az izmaelitaságról, kikergette a kimagasló férfiút.

– Még egy kicsit éheztetni kell az öreget – gondolták a Zrinyi barátjai, – majd megpuhul.

És csakugyan nem telt belé két hét – az ember hamar simul, nivellálódik – megismerkedett egy kivánatos asszonynyal, aki igen szerette a szép virágokat és a csillogó ékszereket s egy szép napon maga állt elő azzal a szándékával, hogy elvállalja a bankelnökséget.

A bank most már gyorsan megalakult s az igazgatóságba bekerült Alapi és Patacsics is, a felügyelőbizottságba pedig Juranics Lőrincz. Radován diákot mint titkárt tartotta meg Zrinyi maga mellett, igen csinos fizetéssel.

A kormány, mely nagyban poussirozta az uj bankot, nem feledkezett meg Zrinyi többi vitézeiről sem. Istvánffy Pált kinevezte az országos levéltárhoz, Bajony Jánost a renaissance-múzeumhoz tisztnek. Deák Balázsból tanfelügyelő lett, de a miniszter szívére kötötte, hogy tollat a névaláíráson kívül ne fogjon a kezébe, nehogy kompromittálja magát, hanem tartson egy jó tollnokot; Dandó Ferencz uram az állami méneseknél nyert kielégítő alkalmazást.

A kisebb emberek is majd mind kenyeret kaptak, némelyek kalácsot is, többeket a közemberek közül Zrinyi tartott meg szolgálatában, kit komornyiknak, kit inasnak, kit huszárnak. Szomorú volt ez a szétszéledés. Majdnem könyeket sajtolt a Zrinyi szemébe, de meg kellett történni.

– Nincs többé seregem – sóhajtá, – koldus lettem.

De lassan-lassan beletörődött az uj helyzetbe, bár folyton érték kisebb-nagyobb kellemetlenségek. Az első mindjárt a bank megalakulása napján, midőn az igazgatóság tisztelgett nála.

Egy kis sánta urat így mutattak be közülök:

– Zrinyi Mór, a biztosítási osztály főnöke.

– Hogyan?! – kiáltott fel megütközéssel. – Hiszen a Zrinyiek kihaltak és a Mór név nem is volt szokásos a családban.

– Oh, kérem – szólt a kis emberke nyájas vigyorgással, a kezeivel vastag óralánczába kapaszkodva, – én csak fölvettem ezt a nevet.

Zrinyi lábával toppantott és indulatosan mondá:

– Hát akkor menjen ki tüstént és tegye le.

– De kérem, kérem, gróf úr, én azt belügyminiszteri engedélylyel vettem fel.

A bank ügyésze félrevonta Zrinyit az ablakmélyedésbe, hogy ez egészen törvényes eljárás és nem lehet ellene kifogást emelni.

Megcsillapodék egy kissé, de mégis keserűen kifakadt:

– Azt, hogy a birtokainkat elveszik, ha már nem élünk, még értem, mert a földet mívelni kell, a föld arra való, hogy az élőknek teremjen, a halottak már nem esznek. De más, a holtak sirját felnyitni és elszedni ékszereiket, neveiket, hogy az élőknek kamatozzanak. Ilyesvalamit az én időmben nagyon büntettek, még ha egy gyűrűt lehúzott is valaki a holtak ujjáról, hát még hogy a nevet is elvegye és használja…

– Igaz, igaz, de hagyjuk ezt; nem jó a kormánynyal kikötni, méltóságos uram.

A bank különben igen jól indult. Az idea tetszetős volt, a banknak nagy jövőt jósolt a közönség s a részvényeket, melyeket a hollandus alapítók, kihasználva a kedvező áramlatot, siettek a piaczra hozni, roppant felpénzzel kapkodták el. A teljesen befizetett húsz millió korona alaptőkén kívül a részvényeknek harmincz forintos felpénzzel való kibocsátásából kétszázötvenezer forint nyereség folyt be, melyet a tartalékalaphoz lehetett csatolni.

Mindenekelőtt azonban alkalmas épületre lett volna szükség. Ez volt az első teendő. Egyetlen ilyen ház mutatkozott kielégítőnek a banknegyedben: a Nádor-utczában, ezt kell vagy megvenni, vagy kibérelni.

A bank ügyészét, Szebeni Mihályt és Juranics Lőrinczet bizták meg a feladattal. A ház valami Rózer Jánosé volt, ki a Zöldfa-utczában lakott egy kis ódon sárga épületben.

Eljártak megbizatásukban s a következő nap referáltak Zrinyinek.

– No mi van a házzal?

– Ott voltunk az öreg Rózernél. Eleinte azt mondta, hogy nem eladó a ház. Később megkérdezte, mit adnánk érte. Mondtuk neki az összeget, a fejét rázta. Igértünk neki tízezer forinttal többet. Arra is a fejét rázta. Igértünk neki a ház kimutatott jövedelmének megfelelő tőkét, az se kellett neki. Erre elmentünk. Egyszerre aztán visszahivott a lépcsőkről és így szólt: – Isten neki, valami jutott eszembe, megkapják a házat, de csak egy föltétellel…

– No, mi lenne az? – kérdé Zrinyi.

– Elő sem merem hozni, olyan bolond a dolog.

– Csak ki vele!

– Hát az a föltétel, mondá nekünk Rózer úr: «Gróf Zrinyi Miklós leköti magát szerződésben, hogy minden vasárnap nálunk ebédel.»

Zrinyi nevetett. Tetszett neki ez a szamárság.

– És maguk mit feleltek?

– Mi azt mondtuk, hogy ilyen föltételt nem fogadhatunk el, inkább adunk ötezer forinttal többet a házért.

– És aztán?

– Erre ő elvörösödött és így szólt: Ragaszkodom a föltételhez, inkább adom ötezer forinttal olcsóbban a házat.

– Furcsa ember. No, és?

– Eljöttünk. Nincs alku.

– Miféle ember ez a Rózer?

– Szakasztott második Sartory, Pál – felelte Juranics – de a lakásán úri fény van, az előszobában harisnyás inas.

– Ön se tud róla többet, fiskális?

– Alig, de megtudhatom, egy ismerősöm jár hozzájuk, az ezredes.

– Hogy hívják az ezredest?

– Bobor.

– Ah, Bobor! Ugy-e szép felesége van?

– Csinos asszony. Nagy race.

Az ügyvéd csettentett a szájával.

– Az is oda szokott járni? – kérdé Zrinyi élénk érdeklődéssel.

– Nagy barátnék a Rózernéval.

– Referáljon nekem holnap vagy holnapután erről a családról, fiskális!

Harmadnap egy több ívre terjedő munkálatot talált Zrinyi az asztalán.

Behívta Radován diákot:

– Nehezemre esik az olvasás, Radován, olvasd fel ezt a sok ákom-bákomot.

Zrinyi elnyújtózkodott a dívánon:

– Látod, diák, ilyen kényelmes dolgok nem voltak azelőtt.

Radován már éppen olvasni akarta az iratot, midőn hirtelen benyitott Alapi Gáspár és Juranics Lőrincz, a két ellentét, a gárda legszebb és legcsunyább lovagja. Alapi zömök, púpos, szőrrel benőtt ember volt, de szűk koponyájában nagy ész lakott s azonfelül rokoni kötelék fűzte Zrinyihez; Juranics ellenben, ez a szép horvát nemes, olyan volt, mint egy Apolló, az asszonyok, leányok kedvencze.

Zrinyi láthatólag megörült, hogy jöttek; mert a rettenthetetlen hős ilyenkor ebéd után, azelőtt is, ha végigfeküdt a medvebőrén, kigombolkozott, pajkos és kedélyes lőn, mint egy jó czimbora: vagy a hadi kalandjait beszélte bugyborékoló vidámsággal, vagy a vadászatait, vagy a szerelmi csínyjeit. Csak a fegyver alatt volt rideg és szigorú.

– Jó, hogy jösz! – kiáltá Juranics elé. – A szép asszony jelt ad magáról.

– Hát a leány? – kérdé Juranics kiváncsian.

– Még nem tudom.

Az okos fürkésző Alapi közbeszólt:

– Talán valami kaland, Miklós bácsi?

– Olyasféle – szólt Zrinyi, a bajuszát megpödörítve. – Ezek a mostani fehérnépek nem olyan szemérmetesek, mint a hajdaniak. Ah átkozottul szép ördög. És végre is megjártam vele. Ha csak ezután nem teszi jóvá.

– De hát mi volt? – puhatolódzik Alapi.

– Kicsi dolog, de megneveltük. Néhány hét előtt együtt járkáltunk Juranicscsal a Zugligetben. Előttünk két nő ment a gyalogúton, egyik szebb termetre, mint a másik, mindamellett rögtön fel lehetett ismerni, hogy az egyik fiatal leány. Különben nekem fel se tüntek volna, hanem egyszerre megállottak és elkezdték a gyepet birizgálni apró czipőikkel, mintha keresnének valamit. Az egyik le is hajlott… Istenemre nincs valami szebb, Gáspár, mint egy ívben meghajolt asszonyi test… Vén kecske vagyok, de ezt már nem tudom én se nézni. Kisvártatva megfordultak, felénk jöttek, folyton az utat nézve; hozzánk érve, az idősebb nő megszólított:

«Nem találtak, kérem, az úton egy aranymelltűt?»

«Nem.»

A leány pironkodott, úgy tetszék, restelte, hogy társnéja megszólított.

«Pedig itt vesztettem el ezen a darab úton, fenn a nagy fánál még megvolt» – mondá, inkább a társnéjához intézve szavait.

«Hogy nézett ki a tű?»

Erre a kérdésemre fölcsillant a reménye, azt hitte, mégis mi találtuk meg s kétkedve, fürkészőn nézett a szemem közé. Olyan perzselő volt a szeme, mint a láng.

«Igazán nem találták meg?»

Elnevettem magam, mire ő még nagyobb gyanura kapott.

«Ugyan, Mari néni, – figyelmeztette a leány – ha egyszer azt mondják az urak…»

Mari néni oda se hallgatott.

«Nagyon becses ékszerem volt, a megboldogult uramtól való.»

Megtetszett nekem a tréfa, de a menyecske is, elkezdtem vele évelődni:

«És ugyan mit adna nekem, ha megtaláltam volna?»

«Mit kiván, uram?» – kérdé ő.

Félig mosolygott, félig boszankodott, de most már biztosra vette, hogy az ékszer nálam van. Mi pedig ezen a tituluson nagy beszélgetésbe bonyolódhattunk velük, kötekedve és tréfálózva; kivált Juranics csapta erősen a levet a kisasszony körül.

– Becses kis kutya volt – sóhajtott Juranics. – Bár csak láthatnám még egyszer.

– Nos, mi lett a vége? – sürgette Alapi.

– Semmi – folytatá Zrinyi. – Az ékszert nem találtuk meg, hát vissza nem adhattam, de a révén megismerkedtünk s a hölgyek (ahogy most nevezik a fejérnépet), miután hiába kerestük az úton még egy darabig a tűt, megkértek, mutassuk meg nekik az utat a Laszlovszkyig, ahol a kocsijukat hagyták. De egyikünk se tudta, hol van a Laszlovszky.

«Önök, úgy látszik, idegenek, – vélte a szép asszony – hogy nem ismerik a Zugligetet.»

«Én ismerem, csak a Laszlovszkyt nem tudom.»

«Hogy lehet az?»

«Mert mikor még én utoljára itt jártam, akkor a Laszlovszky nem volt meg.»

«Az lehetetlen, hisz a Laszlovszky van vagy százesztendős.»

«Hja, de én háromszáz év előtt jártam itt utoljára.»

A szép asszony a legyezőjével ráütött a kezemre.

«Menjen, maga csúf ember. Mindig bolondozik.»

«Becsületemre mondom.»

Erre egyszerre összerezzent és rám nézett.

«Ön talán…»

«Igen, én vagyok Zrinyi Miklós s ez itt Juranics Lőrincz hadnagy.»

«Én is katonaasszony vagyok: Bobor ezredesné s most már nem sajnálom a tűmet, mert megismertem önt, akiért annyit rajongtam, míg a történelem lapjain élt.»

«És most?»

«Ugyan menjen! – elpirult, a szemeit lesütötte. – Hát mit mondjak?»

Ajkára illesztette két rózsás ujját és a hamis szemeinek egyikével felém kacsintott, a másikkal a leányra mutatott, mintha mondaná: «Látja, hogy semmit sem mondhatok e miatt a leány miatt.»

Erre aztán elváltunk, egy arra menő sváb asszony megmutatta nekik a Laszlovszky irányát; ők rézsút csaptak át a rozstábla mellett, mi pedig előre mentünk a gyalogúton s a dolog egészen ennyiben maradt volna, ha egyszerre csak meg nem roppan valami a talpam alatt a fűben. Odanézek, hát az arany melltű volt, hanem biz az úgy szétmorzsolódott és összelapult az én léptem alatt, ami kő, gyöngy volt rajta, mintha kalapácscsal törte volna szét valaki. Már most mit csináljak? A tűt nem küldhetem el neki így. Elvittem egy régi ékszerészhez és a régi tű fundamentumára rácsináltattam egy nagy gyémántot. Igaz ni, te fizetted ki, Radován, mibe került?

– Éppen ezer forint volt.

– Nos, mikor elkészült, a Radován diák elvitte neki, megtudta a lakását a rendőrségnél.

– És?

– Hát elfogadta és egy piros szegfüt küldött vissza.

– Ej, ej, Miklós bácsi! – fenyegette meg Alapi fejcsóválva. – Nem hittem, hogy olyan kalafaktor.

– Hja, fiam, – nevetett Zrinyi Miklós – gonosz az ember, ameddig meleg. És végre ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó. Mindent összevéve azonban czudarul felsültem.

– Hogy-hogy?

– A menyecske ura, egy nyugalmazott vén ezredes, halálra félti.

– Hála Istennek! – mondá Alapi önkénytelenül.

– Irigy kutya vagy, Alapi – förmedt rá Zrinyi… – De még nem reménytelen a dolog, biztosítlak. Az asszonyok sokat romlottak azóta. Mit nevetsz, Juranics? Azt akarod mondani, beste lélek, hogy már akkor is rosszak voltak? No, mindegy. Egy aranyos asszonyi hajszálat látok keresztbe fektetve az utamon. Olvasd csak, Radován diák, azt a paksamétát.

Radován bólintott fejével s olvasta fennhangon a következőket:

V. RÓZERÉK.

«Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelőkelőbb polgárcsaládoknak (lakásuk Zöldfa-utcza, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata műveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhitozni. (Ha jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter előtt.)

Régi patriczius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani feje jutott.

Roser Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába foglalt diploma.)

Azonban éppen mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a «Kigyó-patikában», egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú Schramm József és egy kisebbfajta vendéglőt hagyott az unokaöcscsére.

Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:

– Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színű zsírokat, keserű koktumokat főznék a «Kígyó-patikának» a laboratoriumában, mikor fölséges töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat főzethetek a saját vendéglőmben.

Költői kedély lakozván benne, vendéglős lett. Ugyancsak ebben az esztendőben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencznek Krisztina nevű becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.

Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga vásárolt be mindent a piaczon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos ropogós menyecske pedig reggeltől éjfélig sürgött-forgott a konyhában és ugyancsak tudott a főzőkanállal is bánni. A vendéglő igen jól ment (sokkal jobban, mint néhai Schramm apó alatt), úgy, hogy Rózerék szemlátomást gyarapodának anyagiakban.

Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költői kedély volt, hanem praktikus ember is, bővelkedő hasznothajtó ötletekben.

Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglőjéhez közel fekvő külvárosi patikát, ekképen okoskodván:

– Miért készitsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglőmben más emberek patikái számára? A vendéglő csak előszobája a patikának. Hát miért tartsak én előszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak is.

A gonoszabb nyelvű törzsvendégek arra biztatták, hogy már most okozati összefüggésből és logikai folytatás gyanánt, megfelelő tőkével csináljon egy temetkezési vállalatot is.

Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva feleség és férj. Pláne mind a két üzlet benyulik az éjszakába. A polgári munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak és ha a strapától kimerülten leteszik késő éjjel fejüket a párnára, még álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felránczigálja az embert legédesebb álmából: «Kelj fel, dolgozni!»

Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, melylyel kölcsönösen támogatta egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek s ekkor így szólt Rózer János:

– Hallod-e, Kriska? Voltaképen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a patikát meg a vendéglőt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra rug. Annak ötperczentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?

– Nem tudok – felelte Kriska.

– Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az üzlettől a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A gondviselés nem adott gyereket. A pénzéből nem kérünk. Igazam van-e, Kriska?

Kriska igent bólintott s Rózerék eladván vendéglőjüket és gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is uj földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább.

Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és megaprehendálta a Rózerék szemrehányását s ilyenformán szólhatott magában:

«Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van. Adok egy csomó gyereket!»

A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Első évben a Pali született, aki jelenleg önkéntes a dragonyosoknál, a második évben ikreket szült Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.

– Semmi az, – mondogatta Rózer úr – mégis mindegyiknek lesz még százezer forintja.

De mikor aztán a negyedik esztendőben hármasakat hozott napvilágra a derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:

– No, no! Mi akar ez lenni?

A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és mamái gúnyolódni kezdtek. Mégis csak szörnyűség, hogy valakinek a felesége kubus szerint szülje az örökösöket.

Valóban csodálatos volt ez a nagy szaporaság a meddő esztendők után. Ki látott már ilyen őrült gólyát! Ötödszörre egy szép kis leánykát hozott. Ez Nina volt, aki most a sacrécoeuröknél van, de a vasárnapi diner-kre haza eresztik.

Kilencz gyerek volt már s mind virgoncz, eleven, mint a halcsik, egyik csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:

– Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a tőke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!

Ezt a gondolatot nem bírta meg az ő puha polgári szive és imigy szólt egy napon a feleségéhez:

– Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom én Kriska, hogy ujra üzlethez kell látnunk.

Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással egyezett bele az uj tervekbe. Rózer úr egy parkett-koczkagyárba fektette a tőkéjét Szlavóniában és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést, mely ilyformán okoskodhatott magában:

«Ördöngős Rózerék! Először pénzt adtam nekik bőven, akkor gyermekek kellettek, aztán adtam nekik bőven gyerekeket, most megint pénz kellene. Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.»

A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek őrült szaporaságban kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nőtt, nőtt, addig a Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát jöttek-mentek egymásután, a piros czédula le se ment az ajtóról. Öt esztendő lefolyása után nem maradt életben kettőnél több: a Pali úrfi, meg a kis szöszke, boglyas Nina.

Oh, azok a piczi koporsók, amint kimentek sorba a kék-fehérüveges hintón messze-messze, meghökkentették Rózer urat.

– Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem, nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.

Megint visszavonult az üzlettől, végleg eladva a koczka-gyárat két hollandus vállalkozónak.

Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári költekezés akármilyen bő is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll, délután kalabriászparthie a kerületi körben, este egy kis sörözés a József-téri «Virágbokor»-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek, húsvétkor uj selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következéskép kiadása lehetne még egy békességes érzésű polgárnak, aki fáradságos munkával szerezte azt, amije van?

Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban – egy akkora világítólámpával, aminő egy kerek millió. Megvásárolván a zöldfa-utczai házat és egy telket a Nádor-utczában, melyre csinos palotát építtetett Rózer úr, többi pénzüket betették az Első hazaiba és egyéb takarékokba s a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a tőkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant nehéz arany óralánczot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggőket a fülén. Az úrnak három pénztárcza volt a zsebében, az egyik a nagybankókra, a másik a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az asszonyság pedig abban űzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül burnótszelenczét is hordott magával s néha elvitte feleségét a Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.

Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerüségben, ha egyszer az asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada Celesztin, elküldte Karlsbadba.

A derék asszonyság vissza is tért egy hónap mulva kigyógyultan és szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy lakattal ellátott csomagoló-kosár) valahogy kicserélődött. Alkalmasint a karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.

Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot, ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és fehérneműi voltak elpakolva, megrőkönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.

Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a vesztesége és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édes-keveset ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két pár kopott czipő, néhány harisnya és, amit előbb kellett volna említenem, egy ujdonatuj urasági inasruha, ötágú koronás ezüstgombokkal, mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az eltévedt kosár.