53

Van már vagy harminc éve. Húszéves gyerek voltam. A svábhegyi vendéglőben ültünk vacsora után, nagy társasággal, és hallgattuk a cigányzenét. Egy szép, nagy, kövér asszony mellett ültem; ha jól emlékszem, egy kicsit szerelmes voltam bele. (Attól félek, jól emlékszem.) Én is tudtam, amit akkor a Svábhegyen «mindenki» tudott: hogy ő nagysága nem igen hű a férjéhez. A cigány régi valcert játszott. A hölgy mosolygott rám. Húszéves fejjel nem olyan borzasztó, hogy ezt kérdeztem tőle:

– Mondja, miért csalja meg az urát?

Nevetett.

Egyszerre vita kerekedik, hogy kitől van a valcer, amit a cigány játszik: Strausstól-e vagy Lannertől. Ő nagysága szerint Strausstól volt. Az ura azt mondta: «Ismerem, ez egy Lanner-valcer.» Nagy vita. A társaság két pártra oszlik. Ő nagysága a leghangosabb, ő a Strauss-párt vezére. Valaki odamegy a prímáshoz és megkérdezi, kitől van a valcer. Visszajön és jelenti, hogy: Lannertől. A férj győzött. Ő nagysága elsápadt, úgy haragudott. Keserűen mosolygott. Hozzám fordul és ezt súgja:

– Maga az előbb azt kérdezte, mért csalom meg az uramat.

– Igen.

– Hát ezért. Mert mindig igaza van.

Akkor azt hittem: tanultam valamit.