20

Motorcsónakunk este tízkor indult a Lidóról, holdfényben, Velence felé. Rajtam kívül négy utasa volt: egy társaság, amely három hölgyből és egy úrból állott. Ők Velencébe mentek szórakozni, én a pályaudvarra, az éjjeli vonathoz. Ha nem akartam volna, akkor is hallanom kellett volna minden szavukat, oly hangosan folyt a társalgás a csöndes nyári éjszakában. A három hölgy feltűnően öltözött tipikus Lidó-hölgy volt. A férfi szmókingban. Fiatal, nagyon barna arcszínű és lehetetlenül feketehajú, igen csinos ember. Néhányszor láttam a fürdőben előzőleg, ahol macskaszerű ügyességgel véghezvitt ugró- és úszómutatványokkal mulattatta a hölgyeket. Azt mondták róla: délamerikai. De hallottam spanyolul, olaszul és franciául beszélni. Most franciául beszélt a három hölggyel. Az első mondata, amit hallottam, ez volt:

– Soha, soha nem vettem szerelmet pénzért.

– Pedig ez nem szégyen – mondta az egyik hölgy. – A leghíresebb nőcsábítók se vetették meg ezt az eszközt, ha egy nő nagyon megtetszett nekik és más mód nem volt a gyors hódításra.

Egy másik hölgy egy mondatot kezdett:

– Párizsban…

– Ah! – kiáltott fel. – Párizsban aztán éppen nem! Köszönöm szépen! Egy ilyen éjszakai ismeretség a boulevardon, látogatás a hölgynél – még meg is gyilkolhatják az embert.

A hölgy:

– Borzasztó dolgokat hallani.

Az ifjú:

– Nekem volt Párizsban egy ismerősöm, egy német. Azzal egyszer egy nagyon kellemetlen ilyen dolog történt. Csatlakozott egy csinos lányhoz, aki a Boulevard des Italiens-en sétált éjfélután. Bementek egy barba és erős angol pálinkákat ittak. A németnek nem voltak további szándékai a hölggyel, de sokat ittak, a hölgy nagyon hívta és ő nagyon részeg volt, elfogadta a meghívást. A hölgy elvezette a lakására, a Rue Vintimille-be, egy régi, piszkos házba.

Az egyik hölgy nevetett.

– Mit nevet? – kérdezte az ifjú idegesen.

A hölgy:

– Nem maga volt az a német?

Mind a három hölgy nevetni kezdett, hogy látták a zavarát és mind azt kiabálták, hogy ő volt az a német, csak restelli, hogy ilyen nővel volt kalandja. Ő dühösen tiltakozott.

– Folytassa! – vetett véget a vitának az egyik hölgy.

Folytatta:

– A negyedik emeletre mentek fel egy piszkos, régi házban, és ott a nő bevezette a németet egy kis kétszobás lakásba. A német tántorgott a sok italtól, ledobálta magáról a ruháját és végigdobta magát a nagy ágyon. Kinyujtózott, aludni akart. Sokáig feküdt lehúnyt szemmel, de nem tudott elaludni. Egyszer, mikor felnyitja a szemét, ahogy oldalt feküdt, belelátott egy tükrös szekrényajtóba. A szmókingja a földön feküdt, az ágy mellett. A tükörből látta a szmókingot és egyszerre csak azt veszi észre, hogy a szmóking mozog. Nem szólalt meg, azt hihette, hogy a részegség okozza ezt a káprázatot. De figyelt. Újra mozdul a szőnyegen a szmóking, de akkor már látni lehetett egy emberi kezet, amely az ágy alól nyúlva ki, akarta nesztelenül, nagyon lassan behúzni a szmókingot az ágy alá. A szmókingban volt a németnek a pénztárcája. Nagyon meg lehetett ijedve, mert még mindig nem mert szólni. A szmóking kísérteties lassúsággal húzódott az ágy felé, s akkor a német, aki lélekzetét visszafojtva meredt a tükörbe, meglátta a kézhez tartozó embernek a fejét az ágy alatt. Egyszerre csak az az ágy alatti ember is belenéz véletlenül a tükörbe és meglátja, hogy az ágyon fekvő német némán és mereven nézi őt. A két szem találkozott a tükörben és vadul nézte egymást. Nekem megállt a szívverésem…

Az egyik hölgy felsikoltott:

– Ah! Elárulta magát!

Valamennyien diadalmasan sikoltoztak:

– Elárulta magát! Azt mondta: «nekem megállt a szívverésem!» Első személyben mondta! Mégis csak ő volt a német!

A fiatalember sápadt lett a dühtől. A három nő, mint három csinos kis boszorkány, úgy sikoltott, csúfolódott, nevetett. A fiatalember némán ült a helyén, de az ajka remegett a haragtól és a szégyentől. A szemefehérje megvillant a sötét arcában.

– Nem én voltam a német, – mondta nyugodtan, mikor a lárma elhallgatott – a becsületszavamat adom, hogy nem én voltam az.

– De első személyben mondta: «megállt a szívverésem.»

– Igen. Mert megállt.

Most egyszerre elhallgatott a három nő, csodálkozva. Nagy csönd lett, mert a motor is elhallgatott, a San Marco-hoz értünk.

– Hát igenis, elszóltam magam – mondta valami bosszantó élességgel a hangjában a fiatalember. – Akkor megállt a szívverésem, igen, mert nagyon megijedtem. De nem az az úr voltam, aki az ágyon feküdt, hanem az az úr voltam, aki az ágy alatt feküdt és kinyujtotta a kezét a szmóking után. Volt okom megijedni.

Kisegítette a hölgyeket a hajóból és elkeveredtek mind a négyen a lármás tömegben. Én egyedül mentem tovább a motoroson, a pályaudvar felé.