← Table of contents
Thury Zoltán összes művei (2. kötet)

TAMÁS

Reading edition

I.

ölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza – igy hivták – legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez. Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.

F
F

Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott, okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak, mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie. Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.

Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó, jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez, egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva irigyelte Klárikát.

– És én Tamással maradjak? – kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett. Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult, mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.

– Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?

II.

Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk, maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is, Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs, hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson – szóval rosszul érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal, alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el is pletykázott Lajosékról.

– Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, – mondta, mig a kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.

– Jól teszi Csige ur. Minek?

Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura, lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte, néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a melyen hozzá ment.

Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet törődött az urával, mint eddig.

– Most már kapitányné lennék – gondolta magában félve, s mikor meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott, a mikor benyitott a szobába:

– Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni… Ne nézz olyan bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!

– Mi lelt?

– Semmi, miért jösz be sáros lábbal? – Lajos kapitány lett, Klári irta.

Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt, de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az, hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az, hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát. Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen dühében és fájdalmában, a mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb. Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.

III.

Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak jöjjön, – mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.

A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.

– Milyen derék legény ez a Lajos – mondta Klárinak – s hogy megvénült az én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel, mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.

– Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? – Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes ruhájának.

– No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? – Fölemelte és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk. Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s egyszerre ellepte az irigység.

Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:

– Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?

Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:

– Ugyan, hogy gondolja?

Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings