A LAPATYI MALOM MELLETT

iss Áronné kedden este felment a fiához a felső udvarba és azt mondta neki, hogy szeretne bemenni másnap reggel Garabóczra. Nincs valami különös dolga, csak éppen venne egyet-mást. Télire valót, kendőt és egy ruhára valót is. Ha valami alkalom volna, hát elmenne. Az alkalmat ugy kell érteni, hogyha amugy is bemegy valami kocsi. Teszem fel a menyével a hintó, ha a fiatal asszonynak volna valami dolga a városban, vagy valami akármicsoda egyéb kocsi. Elül az öreg asszony a zsákok tetején is. Az öreg asszony szelid, alázatos kis nénike volt, visszahuzódva az alsó házban, a régiben s éppen csak egy kertben gazdálkodott, mivelhogy a birtokot még életében odaadta a gyermekeinek. Valami kis havonkinti pénzt kötött csak ki magának, a mit meg is fizettek a fiuk, meg nem is, ahogy épen eszükbe jutott. Mindazonáltal éldegélt valahogy s esténként a kapu előtti padon elégedetten várta be a tehénkét, a mit a nagy birtok sok barmából megtartott magának. – Egész más udvar volt a felső, amiben a nagyobbik fia lakott, István. Tágas, egy utcza hosszán végig a fal mind hozzá tartozott s elől gyönyörü kertje volt. Olyan nagy, hogy el lehetett tévedni benne s csupa finom, idegen virág. Közepén kastély, amihez a terveket pesti épitőmesterrel csináltatta meg a fiatal asszony. István éppen künn járt valahol, az asszony pedig nem volt itthon. Üljön le a ténsasszony – mondta a szobaleány s odébb ment. Az öreg asszony a tornáczon járkálva várta meg a fiát s aggodalmasan figyelt föl, a mikor hallotta a hangját. – Dirib-darabra verem a fejed – kiabálta lenn, még a hátsó udvarban a férfi. Aztán halkabb felelet hallatszott. Cselédhang, hogy: – de instálom… Tovább azonban már nem mondhatta, mert rettenetes pofont kapott s csikorgott a kavics. Jött István. Szürke zeke volt rajta, a lábain pedig hosszuszáru csizma. Nagy, leégett képü, vállas, nehéz ember volt, az arczán, összeszorított ajkain s vastag szemöldjei alatt a nézésében sok brutalitás. Nem igen volt meglepetve, a mikor meglátta az anyját.

– No mutter – kiáltotta – hát miért nem kerül beljebb? – De azért csak ő is künn ült le egy székre s nézte, hogy az öreg asszony tovább sétál. Még dühös volt s az öklével a tornácz párkányára csapkodva többször is elismételte: – a fene egye meg, a fene egye meg.

– Mi baj megint?

– Lopnak a bitangok. Csupa gebe van az istállóban. Ellopják a zabot. S még azt mondja a betyár, hogy nem igaz. Odacsattantottam neki egy pofot.

Az öreg asszony nagyot nyelt és semmit se szólott. Ez a tárgy már bőségesen ki volt merítve közöttük. Az asszonyt rémületbe ejtette az a sok pof és verés, a mit a fia a cselédek között kiosztott. Azok is emberek. Attól félt, hogy egyszer valamelyik közöttük bosszut áll valamennyiért. Ez a nép türelmes, de ha nekivadul, nem lehet vele egykönnyen elbánni. Az aggodalmait elmondta a fiának is sokszor, de ez csak mosolygott rajtuk. Szörnyen megbizott magában.

– Garabóczra szeretnék menni holnap. Nincs valami alkalmatosság, István.

A fia bosszankodva csóválta a fejét.

– Miért nem mondta tegnap, mutter? Bemehetett volna Katiczával. Ő éppen oda van, már nemsokára itthon is kell hogy legyen. Kényelmesen utazhattak volna.

Bátortalanul jegyezte meg a kis öreg asszony.

– Miért nem izent le? Én nem tudhatom…

– Mi se, hogy anyám is oda menne. Honnan tudjuk?

– Igaz. Hát nem küld be holnap valamit?

– De igen, kukoriczát. Ha rázatni akarja magát, anyám, az igás kocsin, hát tessék bemenni. A másik lovakat nem foghatom be holnap reggel ujra. Ugy-e, mutter, azt nem is kivánja…

– Dehogy, dehogy.

Egy kocsisforma ember, még inkább suhancz ment el a ház alatt. István lekiáltott neki.

– Megállasz majd az öreg ténsasszony előtt s fölveszed. Értetted?

A fiu morgott valamit s tovább ment, de a gazda utána ordított:

– Értetted?

Erre megállott s a sapkája alól fölpislogva felelt:

– Igenis.

Valamicskét csendesebben beszélt tovább István ur.

– Nohát! Vagy ha még a másik pofádra is akarsz egyet, csak szólj. – Aztán intett neki. – Mars!

Hajnalban megállott az igás kocsi az alsóház előtt. Sok zsák volt rajta. Remegtek a kerekek, ahogy befogtak a huzásba ujra a lovak. Az öreg asszony már künn várt, a hüvös szél ellen az ócska nagykendőjébe burkolózva s mikor a kocsi megállott, maga kapaszkodott föl a ferhérczre. A fiu mogorván, a szemeire huzott nagy báránybőr-sapka alól kelletlenül pislogott elő s a mikor az asszony elhelyezkedett mellette, tele szájjal, lomhán szólt rá a lovakra: – nó. – Azok egy kicsit gondolkoztak előbb s csak azután kapaszkodtak bele a hámba. Szó nélkül koczogtak be a vámig. Ott állottak egy kicsit, mig elindult előttük a többi kocsi. A fiu esetlenül topogva járt a kocsi körül s mikor a lovak elé került, az ostornyéllel nagyot vágott végig az egyiken.

– Mit csinálsz? kérdezte az öreg asszony. – Elment az eszed?

A fiu vállat vont s leolvasva a vámos kezébe a pár krajczárt, ujra rászólt a lovakra: – nó.

Délelőttre elváltak. A fiu kiállott a piaczra a kocsival s aztán bevitte a lovakat a vendéglő istállójába. Addig az öreg asszony maradt a zsákoknál, mig visszajött, aztán otthagyta a piaczon s maga elindult a boltokba. Ugy volt, hogy délben találkoznak a vendéglőben s akkor aztán szép lassan elindulnak majd haza. A fiu azonban egy kicsit későbben ment el a lovakért s fölvetve a fejét, ugy ment el az öreg asszony mellett, hogy rá se nézett. Aztán egy kis félóra mulva már a kocsival jött vissza a piaczról és az utról, a kapu előttről kiabált be, hogy menjenek már. Meglátszott rajta, hogy utközben valahol ivott egy kicsit. Tüzes volt az arcza. A kapaszkodón is ügetésban hajszolta föl a lovakat. Most már a kocsi derekában ült az öreg asszony az üres zsákokon és egy kis maradék szénán s összegubbaszkodva, aggodalmasan nézte a fiut. Tegnapra gondolt s annak tudta be a részegségét. Magában tudniilik utánagondolt, hogy szokott-e inni a fiu és nem igen emlékezett arra, hogy igy látta volna. Mentegette. El van keseredve szegény s azon töprengett, hogy hogyan békíthetné meg. Azonközben fölértek a kaptatóra. Feszület volt a tetőn az egyik oldalon, a másik utszélen pedig kocsma. A fiu leszállott és a kocsma felé ment. Csendesen szólott utána az asszony:

– Nem volt elég, Samu?

A kocsma udvara meg az országut között az árkon egy kis palló volt lefektetve. Annak a közepéről kiáltott vissza a fiu: – nem. – Az asszony csendesen várt rá s szomoruan csóválta a fejét, a mikor a fiu ugy jött végig a pallón visszafelé, hogy erősen markolta az egyik kezével a korlátot. Attól kezdve lejtőn mentek s mintha részeg lett volna a kocsi is. Tántorgott az uton jobbra, balra, a hogy a fiu rángatta a gyeplőt. Az asszony egyszerre csak a vállára ütött s a mikor mogorván visszafordult, azt kérdezte tőle:

– Mit gondolsz, mit kapsz a gazdádtól, ha ezt elmondom neki?

Samu ujra kifordult a lovakhoz s hátraszólott.

– De azt nem éli meg.

Az öreg asszony rábámult a széles hátra, a mi elzárta előtte az utat a kocsiülésen s mig végigfutott rajta a hideg, lehunyta a szemeit. – Lesz, a hogy lesz, – azt mondta magában s fásultan nézte, hogy a fiu a lapatyi malomnál jobbra rántja a lovakat s a szekér befordult a már homályos, sötét lombbal árnyékozott kerékvágásba. Csak a mikor már a malmot is elhagyták, riadt föl. Belefogódzkodott a kocsi oldalába, fölállott s rákiáltott a fiura.

– Mit akarsz?

Az hátra se nézett, csak verte a lovakat. Vágtatva mentek s egy-egy gyökéren fennakadva nagyokat ugrott a kocsi. Az asszony mind a két kezével megkapaszkodott az oldalrudakba, alig birta tartani magát benne s most már a fiu fülébe kiabált. – Mit akarsz? – Szél fujt. Egyik oldalról átverte a fák lombját a másik oldalra. Csak itt-ott látták az eget, a minek az alján sok nyugtalan lombon átrezegve megjelent a holdvilág fele. Még mentek. Egyszerre nagyot zökkent a kocsi és megállott. Nagy fa zárta el az utat. A fiu leugrott s megkerülve a kocsit, hátul mászott föl rá. Az asszony izzadt homlokából a hajat simította ki s rámeresztve a szemeit a fiura, most már csaknem suttogva kérdezte: Mit akarsz?

A fiu a zsebében kotorászott s a közben felelt:

– Megölöm a ténsasszonyt.

Az öreg asszony visszahuzódott tőle s mintha nem értette volna, hogy mit mondott, ujra kérdezte:

– Hogy mondod?

– Megölöm a ténsasszonyt.

Az asszony menekülést keresett s arra határozta magát rá hirtelen, hogy a lovak közé ugrik le az első ülésről. Előbb a rudra, aztán lecsuszik közéjük. Oda nehezebb utána menni, mintha csak itt áll a kocsin. Addig is pedig szóval tartotta a fiut.

– Engem? Hát vétettem én neked valaha? Van neked lelked?

– Van. Belevágom a ténsasszonyba ezt a kést. – Előhuzta a zsebéből a kést s hadonászott vele – Megadom az urfinak a pofot.

– Akasztófára jutsz.

– Azt se bánom. Az urfival nem birok. A multkor lestem a vasvillával, de a mikor jött, elbujtam előle. Csak ugy puszta kézzel elbánna velem. Hát majd másképpen adom neki vissza a pofot. A ténsasszonynyal végzek, az anyjával.

– Egy ilyen öreggel…

– Ha öreg, öreg. Bánom is én.

Az öreg asszonyt egyszerre elöntötte a méreg s a helyett, hogy hátrált volna, előre lépett kettőt a fiu felé. Keményen nézett rá s mintha nagyon megcsalatkozott volna benne, elképpedve szólott reá.

– Hát ilyen piszok kölyök vagy?

A fiu felkapta a fejét s visszafeleselt.

– Milyen?

Az asszony most már nem is látta a kést.

Mintha megundorodott volna, egy kicsit elfordult. Inkább szomoru volt már, remegett a hangja.

– Ha anyád volnék, kiszégyelném a szemem. – S megint feléje indult: Te hitvány, te. Hát te ember akarsz lenni. Idehozol egy ilyen öreg asszonyt és vitézkedel. – Csontos, kemény öklével mellbe vágta, hogy a fiu letántorodott a kocsiról. De utána ment az asszony is s belebeszélt az arczába. – Szegény anyád, hát csak ilyen gyáva kölyke van. Ilyen… Kereste a szót, de nem találta meg hirtelenében s ösztönszerüleg gyorsan egy iszonyu pofot adott a fiunak. – Nesze!

Az visszalépett és nagyot kiáltott.

– Ne tessék!…

A vén asszony a nyomában volt.

– Nem, ugy-e? Hát neked nem tetszik a pof? Neked? A ki a fiam helyett velem akarsz elbánni. Hát ilyen legény vagy…

A fiu a fejébe huzta a sapkát és a vállai közül, félszegen elódalogva kezdett el valamit mondani.

– Már én nem hagyom magamon száradni…

– Nem? – A kis öreg asszony kiegyenesedett s ahogy igy egész közelben látta maga előtt a nyurga, tétován félre bámuló ficzkót, megint csak elszomorodott.

– Szegény anyád, hát ezért szoptatott? – De a késre esett a pillantása s erre ujra méregbe jött. – Rongy legény vagy, hallod. – Aztán rá se nézve, félreállott az utból s hátraszólt neki. – Indulj a lovakhoz.

A fiu egy kicsit tétovázva indult el. Többet nem is beszéltek. Mire megfordította a lovakat, az öreg asszony hátul fölmászott a kocsi derekába. A fiu gyalog ment az országutig, a mi tisztán fehérlett a fekete tarlók között. Ott czihelődött csak fel az ülésbe. Mig tovább mentek, néha hátra pislogott és mondani akart valamit, de csak hallgatott. Csak a mikor letette az alsóház elé az asszonyt, még ott maradt a kocsiban állva. Várt valamire. Az asszony a hóna alatt és a kezeiben a sok pakkal már a kapuban állott – s mégse indult. Erre visszanézett reá s egy lépéssel közelebb menve hozzá, azt mondta neki csendesen.

– Samu, ne szégyeld magadat mások előtt is. Én nem beszélek a te mai napodról senkinek.