HOGY A GYEREKEKNEK EGY KIS MULATSÁGUK LEGYEN

alami játékot kellene kitalálni ezeknek a gyerekeknek – mondta az asszony. – Szörnyen unják magukat. – A gyerekek összemosolyogtak s egy vakkantás is hallszott, mintha egy játékos kis kutya kurta rikkantása lett volna. Ez a hang egy háromesztendős pisze kis lánykából tört ki. Még egy ennél kisebb leány is totyogott a szobában. Az összepacskolta a kezeit és azt mondta: – áték, áték… A kisebbik, a pisze leánynál azonban két esztendővel nagyobb fiu odaadó naivitással az apjára rontott és kunyorált: – papuskám, csinálj valamit. Csiiinálj… A nagyobbik fiu hosszu szempillái, mint valami szőke selyemeresz alul kifigyelve, komoly nyugalommal várta, hogy mi lesz. – Ugyan csinálj már nekik valamit, – nógatta a férfit az asszony, mire az megmozdult.

A mi Urunk Jézus Krisztus lépéseit nem figyelték nagyobb áhítattal a tanítványai, mint ezt a fiatal embert a gyerekek. Ehhez mérten körülményes is volt aztán. Minden rekvizitumot külön vitt be a szobába és különféle ajtókon át. Egyszer a konyhából jött, aztán a fürdőszobából, aztán a hálóból. Behozta a szappantálat, aztán vizet, aztán szappant, aztán künnről, a hátsó udvarból sok keresés után alkalmatos szalmaszálakat. Pár szappanforgácsot föloldott a vizben a kis tálban, a szalmaszálak egyik végét szerte kigörbítette, hogy olyanok lettek, mint a vizemelő tornyok tetején a kerék. A várakozás körül – a mint mondani szokás – a tetőpontra hágott. A nagyobbik kislány ráripakodott a kisebbik bátyjára: – ne lökj! – Az egészen kicsi most már türelmetlenül követelődzött: – áték, áték – s a kisebbik fiu nagy dióbarna szemeit mérhetetlen bizalommal az apjára függesztve bámult. A nagy fiu már sejtette, hogy mi lesz s mosolygott.

A férfi végre mindennel rendbejött és kijelentette, hogy szappanosgömböket fog fujni. Meg is kezdte. Belemártotta a szürkés, nyulós vizbe a szalmaszálat s belefujt. Mire egy csöpp szappanos viz hullott a nadrágjára. Ez felboszantotta kissé. Nem nagyon, hanem összehuzta a szemöldökeit s most már türelmetlenül fujt.

– Ugyan várj, – mondta az asszony.

– Hagyj békében, – s ujra fujt. Aztán várt egy darabig s végre csakugyan finom, csillogó üveggömb gömbölyödött ki a szalmaszálból. Mind nagyobb lett, hanem egy kis kellemetlenség esett vele. A legkisebb gyermek tudniillik nagy rikoltással rárohant és belemarkolt. A férfi erre dühbe jött s kiabált: – Mari! Mari!

Bejött egy kis félszeg falusi lány.

– Vigye innen ezt a haramiát! Ettől a majomtól semmit se lehet csinálni. – A kisasszony ordított, de a nyers erő diadalmaskodott. A leány, miután pár rugást kapott a hasába, kiczepelte. A férfi tovább fujt s egy-egy sikerült alkotásnál rákiabált az asszonyra: – Nagyszerü, nézd! Felséges! – S keményen mordult a gyerekekre: – Ne tolakodjatok. – Azok megilletődve vonultak hátrább és sóvár pillantással kisérték utjában a szalmaszálat a tálig meg vissza s majd kidült a szemük, ugy bámulták illendő távolságból a gömböcskéket, amelyeket egy könnyed libbentéssel a levegőbe dobott föl az apjuk. Csak akkor estek neki mindnyájan, a hogy lefelé szállott s szertepattant a kezükön. Ezt már nem bánta a férfi, akkor ő már uj gömböt fujt; azzal volt elfoglalva s mivelhogy a száját nem használhatta egyébre, hát csak a kezével intett mérgesen, ha valamelyik gyerek a közelébe tévedt.

Az apparátust azonban kissé tökéletlennek találta. Nagyon sokáig kellett fujni s a gömb végül mégis csak akkorácska lett, mint egy kisebbfajta alma. Tollért kiabált ki s azt is mondta, hogy mozogjanak, nem várhat estig. Egyéb dolga is van. – Az egyik lány fölment a padlásra, a másik pedig arra emlékezett, hogy a házmesterné mintha ludat vett volna a mult héten. Hát elmentek mind a ketten s ezt a perczet a legkisebb gyermek arra használta föl, hogy bebátorkodjék a játék szinhelyére. De csak az ajtóig indult el, mert akkor már rákiáltott az apja: – Indulj, te betörő. – A betörő erre megfordult és lábainál fogva maga után hurczolva egy majdnem akkora babát, amekkora ő maga – visszatipegett a másik szobába. A nagy fiu a bennlévő tömeget tartotta rendben. Visszalökdöste őket, ha előre léptek s magyarázott azonközben: – De édeskéim, a papa akkor nem tud fujni, ha a keze alatt vagytok.

Az öcscse fölvetette fejét, mint valami makranczos kis csikó – és kijelentette, hogy ő is fujni akar.

A kisleány behuzta a vállai közé a fejét s szintén ráhatározta magát arra, hogy nyilatkozzék.

– Én is fujok.

Az apjuk csak rájuk nézett s mivelhogy egy sikerült kékes, felül narancssárgás gömb függött a szalmaszál végén, röviden fejezte ki magát.

– Maradjatok.

A fiu konokul erősködött.

– De én fujok.

A kis pisze se hagyta magát.

– Én is.

Az asszony is beleszólott:

– Ugyan hagyd őket. Legyen örömük.

– Nézzék.

Behozták a tollat a házmesternétől. A férfi megnézte, levágta a végét, belefujt s azt mondta: – Ez már beszéd. – Egy kis idő beletelt abba, mig alkalmassá tette a munkára. Azalatt csak bámultak a gyerekek, hanem aztán, a mikor az első gömb kirepült a levegőbe, egyszerre rárohantak az apjukra. Most már a nagy fia is. – Papa, én is. – Az apjuk a szappanos vizben mártogatta meg a tollcsatorna végét s szomoru szemrehányással szólott nekik: – Hát látjátok igy van ez. A papuskának egyéb dolga is lenne. Te nagy kamasz, legalább te megérthetnéd, hogy a papuska nem abból él, hogy itt nektek szappant fujjon. Hanem hát a papuska jó, csinál nektek játékot s aztán megrohanjátok, mint valami betyárok. Hát aztán legyen kedve az embernek…

A fiu komolyan elhuzódott. Sokkal kedvetlenebbül a másik, de nem mozdult helyéről a kis leány s nem igen hangosan, de határozottan jelentette ki: – Én fujok.

– Fujsz? – kérdezte az apja, de most már nagyon mérgesen. – Hát nem érted a szép szót, hát tudok én másképp is beszélni. Mars innen! Takarodj a sarokba!

A kis leány huzódva indult el. Visszapislogott, hogy talán még visszahivják – s csak a másik szobába kezdett el sírni. De nagyon. A férfinak egy kicsit kiabálni kellett, hogy megértse az asszony. – Azért mégis hálátlanok ám ezek a gyerekek – mondta. – Az ember csinál nekik játékot és ez a köszönet.

– Fujj bele füstöt.

– Persze.

A férfi óriásra fujt fel egy golyót s aztán a czigarettájából egy kis füstöt bocsátott bele. A füst kavargott a vékony, gömbölyü, tökéletesen átlátszó falak között s mivelhogy az ablakon át bekukkantott a nap, gyönyörü lett a lomhán libegő, könnyü, ezer szinben pompázó karika. Az asszony is gyönyörködött benne s fölugrott.

– Adj egy kis füstöt nekem is.

Szivott a czigarettából, aztán meg ő fujt föl egy labdát. Ebbe már több jutott a füstből. Ebben a hamvas, vadgalambpehely szine dominált és mig nézték, hogy hogyan ereszkedik le, meg se hallották a kisebbik fiut, a ki konokul ismételte: – Én is fujok.

A nagyobbik fiu is beleszólott. Szépen kérve, nagy vágyakozással.

– Én is papa, füsttel.

– Hát még mi nem?

– Papuskám…

A férfi lecsapta az asztalra a czigarettát s idegesen kezdett el lármázni.

– Hát te már okos vagy, hát nézzed. Hát nem szép ez? Mondd. Gyönyörködjél benne. Lásd apuska itthon maradt, hogy játékot csináljon nektek s ti folyton zaklatjátok…

A gyermek szeme megtelt könynyel, a mi nehézkesen, lassan, tempósan végigfolyni indult az arczán s félszemmel fölpillantva az apjára, könyörögve, valami nagyon is szivhezszóló keserves vágyakozással szólott:

– Papuskám, még füsttel sohase csináltam.

Ahogy látta, hogy az apja rá se hallgat, keserves, feltartóztathatatlan zokogás tört ki belőle. Azzal elment a diványra és fuldokolva, görcsös lihegésben sírt. – A kicsi, az öcscse meg ismételte, aztán meg ujra mondta: – Én fujok.

A férfi most már az asszonyra volt dühös.

– Minek lovalsz bele engem ilyesmibe? Hát látod, az ember mindent megtesz értük, aztán ez a köszönet.