TELEKI LÁSZLÓ ÖNGYILKOSSÁGA.267)

TELEKI LÁSZLÓ ÖNGYILKOSSÁGA.267)

A Magyar Figyelő 10-ik számában Kalmár Antal Teleki László születésének századik és halálának ötvenedik évfordulója alkalmából kijelenti, hogy Teleki László tragédiájának okai még nincsenek tisztázva. Kálóczy Lajos és Lukács Móricz, a kiket Kónyi Manó idéz nevezetes gyűjteményében, Kalmár szerint súlyosan tévedtek, midőn Teleki halálát abból az összeütközésből magyarázzák, melyet a határozati párt vezérének lelkében a felirat czélszerűségéről keletkező meggyőződése támasztott. Kalmár Beksicsnek a Milleniumi Történet X. kötetében közzétett magyarázatát sem fogadhatja el, mert nem a császárnak adott szó és a politikai szereplés dilemmájából kivánja megértetni Teleki szörnyű elhatározását; Kalmár szerint «mindezt Teleki Lászlónak most felújult ötvenéves emlékezeténél szó nélkül hagyni egyértelmű volna a nemzeti történelembe beoltott vastag tévedések vétkes ignorantiájával».

Kalmár tehát új alapon igéri fölfejteni a tragédia sokat vitatott okait. Szerinte Teleki László 49-es meggyőződése jutott kibékíthetetlen ellentétbe azzal a 48-as szereppel, melyet a sors rákényszerített a határozati párt vezetőjére.

Nagy érdekkel olvastuk Kalmár fejtegetéseit már csak azért is, mert régóta érezzük, hogy Kálóczy és Lukács figyelemre méltó értesültséggel, de nem egészen megnyugtató lélektani tapintattal magyarázták Teleki halálát. Inkább politikai, mint lélektani formulát kerestek. Másrészt kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy Kalmárnak nagyon is egyszerű formulájában sem nyugodhatunk meg; azt hisszük, hogy Teleki öngyilkosságának megértéséhez csak szövevényesebb lélektani és történeti mozzanatok kutatása után férhetünk.

I.

Teleki László szellemi és lelki életének gazdagságából hiányzott az alkatrészek vegyületének kellő aránya. Költő volt, de phantasiájában több az izgatottság, mint a nyugodt alkotó erő. Phantasiája nyugtalanította belső világát akkor is, midőn lemondva a költészetről, a cselekvés terére lépett. Becsületes lélekkel ragaszkodott elveihez, de mégis inkább az impressiók embere. «Erélyes néha – mondja róla találóan Szemere Bertalan – a szenvedélylyel határos, de akaratereje gyönge. Mindig az elsők közt lesz, első soha, ő soha sem fog initiálni, kivált ha ellenzést több oldalról vesz észre. Legföllebb cabinet, nem a tett embere… Telekiben sok szellem van, de kevés határozottság, önállósággal nem bir, mindig kétkedik.»268)

Benyomásokat könnyen magába fogadó természete gyakran különös helyzetekbe sodorja Telekit. Nagyon jellemző, a mit e tekintetben Pulszky Ferencz beszél róla: «Teleki herczeg Czartoryskinak, az 1830-iki lengyel nemzeti kormány fejének, nézeteit a nemzetiségek tekintetében tökéletesen eltanulta. Politikájának alapelve azóta az volt, hogy minden nemzetiségnek van joga önálló nemzeti életre, sőt territoriumra is, s ezt annyira vitte, hogy egyszer ha jól emlékszem, 1851-ben nagyobb társaságban a Golescóknak és Bratianoknak világosan megmondotta, hogy még azon kérdés fölött is, vajon független legyen-e Erdélyország, tartozzék-e Magyarországhoz, vagy Rumániához akar-e csatlakozni, Erdélynek általános szavazati joga fog dönteni. Erre valamelyik a jelenlévő magyarok közül megkérte, ne beszéljen ilyeneket, mert ha ezt otthon megtudják, hazaárulónak fogják mondani. Teleki lemérte, megfordult, felkereste a szalonban gróf Andrássy Gyulát, s megkérte, hívja ki nevében azt, ki őt most oly mélyen megsértette. Andrássy megigérte a segédkezést, de megkérdezte a sértés körülményeit s mikor Teleki ezeket elmondta, megkérte, keressen magának franczia segédet, mert ily esetben magyar nem teheti meg neki a baráti szolgálatot, hiszen senki sincs köztünk, ki Erdélyt bármi körülmények közt odaadná a románoknak».269)

A ki ennyire fogékony mások nézetei iránt, ennyire érzékeny s oly daczosan büszke, nem könnyen fér meg az emberekkel. Teleki csupa gyöngédség s heves érzés, s mégis mint Pulszky irja, «nem tudtam embert, kivel nehezebb lett volna megélni». Belső zaklatottság tör ki gyakori párbajaiban és összekocczanásaiban. Csak akkor érzi magát türhetően, ha egész lélekkel élhet oly feladatnak, mely dicsőségét növeli, s lelkiismeretét kielégíti. Ilyenkor szenvedélyessége kifelé összpontosul, makacsul következetes és önkínzó tépelődése csillapul. De ha kizökkentik a körülmények az ily cselekvésből, visszasülyed háborgó énjébe, undor ül ki arczára, halálvágy s öngyilkos sejtelmek marczangolják.

A szabadságharcz idején Francziaországban volt, mint a magyar nemzet képviselője. Remélte, hogy a franczia kormányt tevékeny segítségre birja. Ez az ügy nagyon elfoglalta lelkét. De minő akadályokba ütközött. Bastide, a külügyminiszter, arról volt meggyőződve, hogy a magyarok mint a lengyelek, erős katholikusok s a szlávok közt a legkifejlettebb nemzet. Teleki L’herbette képviselőben bízott, mert azt hitte róla, hogy a magyar ügyet a legjobban ismeri. Pedig L’herbette nem volt tudósabb a keleti ügyekben Bastidenál, Erdélyt a szultán tartományának hitte. Végre 1849 júniusában úgy látta Teleki, hogy a francziák nem törődnek a magyar ügygyel. Ekkor kétségbe volt esve, elkivánkozott Párisból. «Falba ütöm fejemet – irja Pulszkynak – «ha még tovább itt kell maradnom… A ki továbbá ittlétemet akarja, esküdt ellenségem, halálomat óhajtja».270)

Tevékeny marad ezentúl is, de tört hittel, folyvást megújuló rossz sejtelmekkel és a megsemmisülés vágyával. «Látod barátom – irja Klapkának, 1850-ben – az én lelkemben is apadnak a remények, s észreveszem, hogy ezt nem betegség szüli bennem, hanem hogy ez a jelen körülmények helyes felfogásából ered. Oh! ez kétségbeejtő! Élni, csak azért, hogy éljek – én ahhoz nem tudok. Az élet csak ráma előttem, nincs becse, ha abban a festmény hiányzik… Mód nélkül szenvedek lelkileg, ez hat testemre is; borús szinben látom magamra nézve a jövőt, azért lankadok! Isten adja, hogy szabadulásunk idejét megérjem! Alig hiszem. Az én gépem szétbomlik idő előtt. Nem látom többé Kánaán földjét… Adjon az ég sikert nemes működéseidnek; szeretnélek követni én is, de én, úgy látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtem…» «Mi keresnivalóm is van e világon» – irja 1851-ben – «mikor nincs czélja életemnek?» «Üreseknek, unalmasoknak nevezem leveleimet» – irja 1852-ben – «igen, mert ezek csupán lelkem állapotát tükröztetik vissza és enmagamat is, lelkestül, testestül üresnek és unalmasnak érzem és vallom. Pedig kellemes napokat töltök…» «Félek, félek, ha mindennek vége lesz Párisban, úgy aztán nem fogom napjaim súlyát sokáig elczepelhetni». «Reám nézve csak két alternativa lehető» – irja 1854-ben «vagy nemsokára haza, vagy nemsokára a sírba!» Midőn ugyanez évben Batthyány Kázmér halálát jelenti Klapkának, így folytatja: «Nem birom leirni, mit érzek! Nagyon fájdalmasan érintett a csapás! Szivesen cserélnék vele helyet és feküdnék ott, hol ő».271)

Lelkén ezt a melankólikus borút testi szenvedések is növelték. Alig negyven éves korában irja Klapkának: «Egészségem helyreállításával foglalkozom, de ez nem akar sikerülni. Mintha átok feküdnék rajtam, s mindenen, a mihez fogok. Valamint egyébben sem, úgy egészségemre nézve sem érek czélt». Többször megújulnak panaszai erős fejfájásról, szédülésről, gyomorgörcsökről. Idegrendszere rossz állapotban volt. Szemere 1857-ben nervozusnak, később idegbetegnek mondja. Szemeréhez intézett 1851-iki levelében irja Teleki Szemere Bertalanné betegségére czélozva, «én az efféle nervozus affektatiókat ismerem». Ideges melancholiájával együtt jár rendkívüli szórakozottsága, önuralmának pillanatnyi elvesztése, a mi csudálatosnak látszik oly férfiúban, a ki a sértésnek csak látszatáért is szembeszállott a halállal.

Szóval, úgy látjuk, hogy Teleki László azok közé tartozott, kiket természetes hajlam sodor az öngyilkosság felé. Kivételesen kedvező körülmények talán megkimélték volna a katastrophától. De a szabadságharcz és az emigratio viharában ki nem kerülhette az örvényt.

II.

A csüggesztő hangulatokból kiemelte Telekit az 1859-iki háború. Kilencz évi időköz után most először váltott levelet Kossuthtal, kivel a nemzetiségi kérdés miatt és más okból is ellentétbe jutott. 1859 május 6-án megalakult Párisban a Magyar Nemzeti Igazgatóság Kossuth Lajos elnöklete alatt.

Kossuth mellett Teleki László és Klapka voltak az igazgatóság tagjai. Piemont és III. Napoleon támadása Ausztria ellen felizgatták az emigratio reményeit.

Teleki Lászlónál aligha volt valaki izgatottabb. Kossuthhoz írt leveléből, melylyel az elnököt Londonból a harcz terére hivja, hogy a veszekedő emigransokat rendbe szedje és a magyar szabadság hajóját a révbe vezesse, kiérezhető Teleki forró szenvedélye. «Naponta imádkozom Istenhez, hogy hozzon ide mentül előbb. Kezemet szivemre téve állítom, mint erős hitemet, hogy seholsem voltál valaha szükségesebb, mint most itt».272)

Teleki életébe most új tartalom ömlött, most már az üres keretbe kép volt foglalva. De mint Kossuth írja: «lecsapott reményeink derült egéről a villafrankai villám!» Azonban az emigratio fölött újra felderült a remény ege. Mert hiszen a villafrankai villám nem végzett az olasz kérdéssel. Az új bonyodalmak előre láthatók voltak és az emigratio sürgött-forgott, hogy Ausztriát új háborúba döntse. Teleki Lászlót ekkortájt nevezte Kiss Miklós a magyar diplomaták főnökének. És Teleki remélte az európai háborút 1860 elején «a conjuncturákból itélve», reményét Komáromytól haza is üzente, hogy megnyugtassa az otthoniakat. Garibaldi szeptember 6-án Nápolyba vonult, 10-én Kossuth, Teleki és Klapka Cavourral egyezséget kötöttek Turinban. Cavour támadást várt Ausztria részéről s «Magyarország hathatós közreműködését» szerette volna megnyerni. Négy nap mulva a Magyar Nemzeti Igazgatóság turini körlevele biztosította az emigránsokat, hogy a már «sikeresítésbe vett előkészületek a legjobb kilátásokra, többre mint kilátásokra jogosítanak».

Teleki László e körlevél megirása után Genfbe utazott, itt szeptember vége körül a magyarországi központi bizottság egyik befolyásos tagjával találkozván, megizente az otthoniaknak, hogy a központi bizottság küldje ki egyik parancsnokát, a Nemzeti Bizottsághoz, «minek következtében aztán a kijöttel teljesen meg lehessen állapítani a működési tervet, mely jövő (1861) tavaszkor foganatba menend».

November elején valóban kiment valaki (Komáromy?) Genfbe Telekihez és minden tekintetben megnyugtatta az Igazgatóságot. Megnyugtatta Telekit az iránt, hogy «otthon nem akarnak kibékülni az osztrákkal, mindent a háborútól várnak» és biztosította az Igazgatóságot, «hogy mindent bátran megigérhetnek szövetségesüknek, ők (az otthoniak) beváltandják igéretüket». Hogyis ne várt volna Teleki minden jót, mikor maga Victor Emanuel november közepén kijelentette Klapka előtt abbeli reményét és meggyőződését, hogy a jövő tavaszkor a dolog háborúra kerül, mert az osztrák bizonyosan meg fogja őt támadni. Teleki László november vége felé Genfben még egy hazai küldöttel (Ivánka Imre?) találkozott, ki Londonban Kossuthtal értekezett s Genfen át haza igyekezett. Teleki örömmel tudta meg e küldöttől, hogy miben állapodott meg Kossuthtal Londonban. E szerint 1861 tavaszán, a biztosra várt háború idején, az olasz segédsereg Károlyvárosig nyomulna előre, Vetter légiója és Garibaldi önkéntesei a Muraközbe mennének.273) Ily tervekkel volt Teleki elfoglalva, ily reményeket ringatott lelkében, midőn 1860 november 26-án jelentette Kossuthnak Genfből, hogy sürgős személyes ügyben el kellett utaznia, de útja nem veszélyes.

Teleki nem sejtette akkor, hogy drezdai útja, a rég óhajtott Kánaán földjére viszi, hogy 1861 tavaszán valóban ünnepelni fogják a hazai földön, de nem Garibaldi és Kossuth társaságában, nem a bosszúálló olasz-magyar-franczia légiók élén.

Hogy sürgős volt a drezdai út, abban nem szabad kételkednünk. De bizonyos, hogy vigyázatlan volt a drezdai utazás, az idegen névre szóló angol útlevéllel. Szabad talán föltennünk, hogy Teleki hirtelen utazását a sürgetőnek érzett személyes ügyön kívül a szellemes melancholikusok szokásos vándorösztönének is tulajdoníthatjuk.

Szemere Bertalan 1857-ben irja Telekiről, hogy «vándorol, mint az örök zsidó, sehol sincs nyugta». Vagy tiz-tizenkét napra tervezte drezdai útját. «Mihelyt visszakerülök ide, azonnal írok – írja Kossuthnak Genfből november végén – s azontúl minden tekintetben számíthatsz reám». Tudjuk, hogy Kossuth többé nem számíthatott reá. 1860 deczember 17-én a szász rendőrség elfogta és Ausztriába hurczolta. Egyelőre Josephstadtba vitték. Ez erősebb villámcsapás volt Telekinek, mint a villafrankai. Nem a haláltól félt, hiszen nem tréfából, hanem komoly őszinteséggel irta még Genfből 1860 aug. 13-án Kossuthnak: «Sokat felteszek a régi conservativekről, azt is, hogyha módjukban volna, mindnyájunkat vérpadra küldenének, s ezt talán nem is igen venném nekik rossz néven».274) De ez a hirtelen kiragadtatás szenvedélylyé vált foglalkozása köréből, az önvád, hogy megfontolatlan utazásával ártott az emigratio már-már megvalósuló czéljainak,275) türhetetlen súlylyal nehezedett lelkére. Fogságából megizente Vay Miklósnak, hogy vagy utasítsák ki külföldre, vagy vigyék Magyarországba és ott állítsák a törvényes bíróság elé. Vay megkapta az izenetet, Teleki Bécsbe került s a Landesgericht vallatóra fogta. De Teleki nem ismerte el az osztrák törvényszék illetékességét s mivel azt hitte, hogy Vay nem tudja, mi történt, megirta neki, hogy hol van elfogva. Báró Vay Miklós segíteni akart Telekin. Nem izente meg neki, hogy mit akar érte tenni, a miért Teleki később neheztelt reá, de talán nem is izenhette meg, vagy talán azt hitte jó szándékkal, hogy szolgálatot tesz a szegény fogolynak a titkolózással is.

Ily kevéssé birjuk kiszámítani tetteink hatását. A jólelkű Vay, ki örömében sírt, hogy Telekinek visszaszerezheti szabadságát, nem tudta, hogy mikor 1860 deczember 30-án a Burgba vitette a mit sem gyanító grófot, gyászos végű meglepetést szerzett régi barátjának és rokonának. Telekinek azt mondották, hogy Vayhoz viszik. Egyszerre csak a császár előtt termett, ki mögött Vay Miklós és Crenneville tábornok állottak. A császár nagylelkű volt. Elmondta Telekinek, hogy tudja, mennyit conspirált ellene, de kibocsátja mégis három feltétel alatt: 1. hogy nem megy többé külföldre, 2. hogy lemond a külfölddel való minden ellenséges összeköttetésről és 3. hogy tartózkodik egyelőre minden politikai tevékenységtől.276)

A gróf meg volt hatva a váratlan kegyelem által. Érezte ugyan mind a három feltétel súlyát, de ideges zavarában a legnyomasztóbbnak látszott előtte a harmadik. Azért becsületszavával megigérte az első két feltételt s csak azt kérdezte a felségtől, hogy az ország politikai tevékenységében részt vehet-e? «Óhajtom, hogy Ön attól egyelőre (vor der Hand) tartózkodjék», így hangzott a válasz. Teleki ezt is fogadta s a kihallgatásnak vége lévén, az ajtó felé haladt, de visszafordult s körülbelül így szólt: «Bocsássa meg felséged elfogultságomat, ez az oka annak, hogy majdnem feledtem köszönetemet nyilvánítani».

Teleki szabad volt külsőleg, mikor a Burgot elhagyta, de belsejében egy szörnyű gondolat lett úrrá. Kossuth Lajos, midőn gróf Teleki László pályájának végét oly behatóan vizsgálja, előadja, hogy az emigratio vezetőinek felfogása szerint ezt kellett volna válaszolnia Telekinek a Burgban: «Hatalmában vagyok Felségednek, tehet velem, a mit akar, de az egész mívelt világ által elismert nemzetközi jog megsértésével kerültem hatalmába; én e jog szentségére hivatkozom s annak élvezetébe visszahelyezésemet várom Felségedtől».

Valóban így kellett volna beszélnie Telekinek, hogy megmenthesse lelkének nyugalmát s hogy nevétől a gyanusítás kisérletét is elriassza. És így is beszélt volna, ha idegrendszere annyira edzett, hogy ily meglepetéssel, ennyi hirtelen reárohanó különböző benyomásokkal szemben meg birta volna menteni önuralmát. Még közvetlenül drezdai útja előtt magasan lobogott lelkében a forradalmi láng, ekkor még azt irta Kossuthnak, hogy «politikai szilárdságra és tántoríthatatlan forradalmi kitartásra nézve csak maga-magáért áll jót».277) De azóta sok történt rövid idő alatt. Már a villafrankai béke előtt oly ideges volt, hogy «keze reszketése miatt» nem irhatott annyit, a mennyit szeretett volna. Drezdából betegen szállították Josephstadtba, roncsolt idegekkel érkezett a Burgba. A fejedelem megjelenésével s nagylelkűségével erősen hatott reá, a hála érzete foglalta le impressionabilis lelkét s kizavarta onnan teljesen a forradalmi lelkesedést. Pillanatnyi zavarában csak arra gondolt, hogy az otthoni politikai tevékenység szabadságát mentse meg magának. Pedig az a vor der Handdal jelzett kikötés nem sokat jelentett, ez a kikötés nem is igen zavarta később Telekit. Tévednek azok, kik e ponton keresik Teleki lelkiismereti küzdelmének oldhatatlan csomóját. De a midőn Teleki a két első pontot megigérte, a mikor megfogadta, hogy az emigratióval nem érintkezik többé s nem lépi át a monarchia határát, önmaga ellen vétett. Nem akarjuk ezzel elismerni az emigratio részéről felhangzott vádaskodás jogosságát. Teleki semmit sem tett, a mi férfiúi méltóságához illetlen lett volna. Nem könyörgött kegyelemért, nem igérte elveinek feladását, csak azt igérte, a mit a börtönbe visszatérve úgy is kénytelen lett volna megtenni. De az említett fogadalmakkal beteg lelkét fosztotta meg utolsó támaszától. Emlékszünk, hogy az 1859-iki háború mennyire kiragadta életundorából, azóta a forradalmi exaltatióba merítette háborgó énjét, s most a Burgbeli jelenet után nem csupán a külső kényszer, hanem saját igérete is eltiltotta a forradalmi működéstől. «Értik – irja Hevesmegyének vagy két hónappal a bécsi audientia után – tisztelt honfitársaim, mily kín volt nékem, a szász kormány példátlanul aljas bűntette következtében, ily működési körből erőszakosan kiragadtatni. Egy félben szakadt hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél». Méltán emeli ki Kossuth Lajos e nyilatkozat fontosságát. Tragikus mélysége van az idézett soroknak, Teleki utolsó szenvedéseinek forrását világítják meg. A romboló dæmon, mely hívta a megsemmisülés felé már régebben is, most végleg hatalmába kerítette. Érezte lelkében e dæmon szavának kényszerítő erejét, mindjárt, mihelyt a császártól eltávozott. «A gróf alig ismerhető meg – irja a Pesti Napló 1861 január 4-én – hosszas számüzetése, betegeskedés, utazások s kedélyingerültsége nagyon megtörték». Egészségi állapota miatt néhány napig még Bécsben maradt, már akkor tudomása volt arról, hogy megkegyelmezésén mennyire megütközött az emigratio. A sértő vádak még növelték az önvád kínját. Teleki László már ekkor, tehát 1861 januárjának legelső napjaiban mondotta Lukács Móricznak, hogy «életének okvetlenül véget fog vetni».

Haza érve, ő lett az országnak legnépszerűbb embere. Lukács Móricz erre azt jegyzi meg: «mi okból? azt akkor sem tudta volna, most sem tudná senki kielégítőleg megfejteni».278) De talán szabad erre nézve föltevést koczkáztatnunk. Zemplénmegye Telekihez intézett feliratában olvassuk: «Csakhamar azonban nemzetünk dicsőségével találkozunk önnek balesetében, midőn nemcsak az összes magyar nemzet fájdalma jajdult fel, hanem a külnépek s az egész közvélemény is, honfiaink iránt még soha nem mutatott érdekeltséggel szólaltak meg, a nemzetközi jogoknak a gróf úr személyében lett botrányos megsértése miatt s követelték és ki is vívták bekövetkezett szabaddá tételét.279) «Tehát az európai beavatkozásnak tulajdonította a magyar közvélemény Teleki kiszabadítását. Az önkényuralom európai megaláztatását, a nemzet sorsa iránt felujúlt általános részvétet s egyszersmind a nagynevű hazafi visszatérését az elégtétel büszke érzetével fogadta a nemzet.

Ebben látjuk nagy népszerűségének okát. A közönség nem tudta, hogy az ünnepelt hős belső megtörtséggel fogadja az ovácziókat. Az ünneplés zaja vigasztalta pillanatokra, de keserűségét is gyarapította, mert érezte, hogy nem bir megfelelni az általános várakozásnak. És a mellett az ünnep zaját is túlharsogta a bécsi fogadalom emléke s mindaz, a mi ezzel kapcsolatban volt.

Kínos tusáira élénk világot vet gróf Andrássy Gyula elbeszélése, ki 1861 elején találkozott vele Gyömrőn. Teleki egy külföldi lapot mutatott neki, a melyben heves támadások voltak ellene. A magyar emigratio több tagja azzal gyanusította, hogy drezdai elfogatása kicsinált dolog volt közte és az osztrák kormány között. A dilemmából, a melybe jutottam, mondotta Teleki, menekülni máskép nem birok, minthogy golyót röpítek az agyamba. Andrássy igyekezett őt megnyugtatni. Teleki elbeszélte neki, hogy mikor a Széchenyi-requiemről a templomból kilépett, a fiatalság vállára emelte, kikiáltotta Magyarország nádorának és így vitte jó darabig. Ily körülmények között, mondotta Teleki, számomra nincs más menekülés, mint a halál.280)

Az emigratiotól való elszakadásának módja bántotta, önmagában nem birt védelmet találni az erre vonatkozó vádak ellen, s a népszerűség csak élesítette fájdalmát. Tehát nem abban kell keresnünk meghasonlása legvégzetesebb okát, hogy 49-es érzelmei összeütközésbe kerültek a 48-as politikával, melyet mint a határozati párt vezetője, forradalmi módon ugyan, de lényegében mégis dynastikus czélzattal volt kénytelen védelmezni. Ez a két politika alapjában különbözik ugyan, de ellentétük nem kibékíthetetlen. Hiszen az emigratio tagjai nem azért ragaszkodtak a 49-hez, mintha ez lett volna politikájuk mindent kirekesztő czélja. Ez csak az ultima ratio volt terveikben, a 48-as állapot helyreállítása végett, ha lehet a dynastiával, ha lehet, ellene is. A hazatérő emigránsok bármennyit izgattak ott kint a dynastia ellen, a határozathoz vagy a felirathoz vagy később a kiegyezéshez való ragaszkodásukat nem tekintették lelkiismeretbe vágó elvtagadásnak. Kossuth Lajos állásfoglalása e tekintetben kivételes. Teleki László el nem mondott beszédének tervében vannak ugyan 49-es eszmék, de azok logikailag a 48-as alapgondolat erejét támogatják. «Legyen felszólalásunk – úgymond – a szomszéd s velünk századokon át ugyanegy fejedelem alatt állott országok és tartományok minden szellemi, szintúgy mint anyagi érdeke iránt teljes méltányosságunk nyilvánítása». Így csak az beszélhet, ki érzi ugyan a multak miatt a keserűséget, de hajlandó elmenni az alkudozásban egészen 1867-ig. Teleki az 1848-as alapot tovább kívánta ugyan fejleszteni, de nem 1849 felé, hanem a demokratikus szabadságok terén a vallásfelekezetek és nemzetiségek irányában.281)

Különben utolsó lelki vivódásának magyarázatában nem kell politikai eszméinek harczára oly elhatározó súlyt helyeznünk. Lukács Móricz tévedett, midőn inkább szép páthosszal, semmint lélektani érzékkel azt irta, hogy «Teleki véres hulláját dobván az út közepére, melyen pártfelei őt követték és éppen a csata előestéjén, ez néma intésül szolgálhatott, szolgált is nekik, hogy tévuton járnak, mely örvényhez vezet, hova magukkal ragadják a hazát, a nemzetet is».

Kossuth Lajos meggyőző erővel czáfolta meg Lukács magyarázatát. Hivatkozott Telekinek Hevesmegyéhez küldött válaszára s magának Lukácsnak elbeszélésére, melyből kitűnik, hogy Teleki már 1861 január elején el volt szánva az öngyilkosságra s így végzetes tette nincs szoros kapcsolatban az 1861-es országgyűlés pártjainak tavaszi küzdelmeivel.

De téved Kossuth akkor, midőn nem veszi figyelembe Lukácsnak a tényekre vonatkozó előadását, melyet újabban Kálóczy Lajos, 1861-es képviselőnek elbeszélése is megerősített. Ezen két elbeszélésből kétségtelenül megállapítható, hogy Teleki helyeselte Deák politikáját. Kónyi Manó gyűjteményének Teleki Lászlóra vonatkozó fejezete rendkívül tanulságosan állítja elénk a magát halálra szánt államférfiú eszméinek hullámzását. Látjuk ebből, hogy Teleki az összes politikai árnyalatok eszmeköréből felvett valamit. Egy névtelen elbeszélő szerint, kit Kónyi hiteles forrásnak nevez, Teleki László az Almásy Páltól összegyűjtött emigránsok körében kijelentette, hogy biztos értesülése szerint Napoleon hajlandó bennünket segíteni, de csak egy föltétel alatt, ha ugyanis Ausztriával semmi szín alatt sem békülünk ki. Ekkor tehát az emigránsok körében Teleki az emigratio eszmekörében marad, a Nemzeti Igazgatóság hűséges tagjának mutatja magát. Körülbelül ilyennek látszik akkor is, midőn Madarász József előtt és Tisza Kálmánnak is az Európához intézendő manifestumot ajánlja. De Tisza megmagyarázta neki, hogy a manifestumnak csak akkor van értelme, ha az ország el van tökélve és reá van készülve, hogy 24 órával annak kibocsátása után fegyvert ragad. Teleki tehát elállott a manifestumtól. Megnyugodott a határozatban, de ebben sem teljesen, Lukács és Kálóczy előtt Deák mellett nyilatkozott. Kálóczy előadásának hitelessége ellen Tisza Kálmánnak sem volt észrevétele, mikor Kónyi felolvasta előtte. Deák megküldte Telekinek a feliratot elolvasás és állásfoglalás végett. Teleki el is olvasta, visszavitte Deáknak, megköszönte figyelmét és szó nélkül távozott. E szótlanság sokat jelent. Teleki hátramaradt beszédtervében olvassuk a következőket: «A bécsi kormány és hazánk közti kibékülésnek, valamint egyfelől nem lehetne más alapja, mint Magyarhon alkotmányos teljes törvényes függetlenségének a 48-iki törvényeket is ideértve, teljes helyreállítása és biztosítása. Ily szempontból pártolom én különösen azt a felséges szerkezetet, mely előttünk áll, szükséges, hogy minden tekintetben feltartsuk a jogalapot». A felséges szerkezet mi lehet egyéb, mint Deák felirata?

Ez az ingadozás nem politikai elvtelenség, vagy kétszinűség következése, hanem hű tükre az öngyilkosságra elszánt s akaraterejétől teljesen megfosztott lélek vívódásának.

Nem eszmék harczát küzdötte ekkor Teleki, hanem idegennek érezte magát a reászakadt körülmények közt, az a világ többé nem volt az ő világa, elméje engedett a legkülönbözőbb benyomásoknak, de megállapodni nem tudott, révedezett inkább, semmint gondolkodott. Életösztöne még küzdött a nagy elhatározással, egész erélyét csak az ellen a vád ellen összpontosítja, hogy következetlen lett önmagához. A megyékhez intézett köszönő irataiban folyvást hangoztatja következetességét, mintha védekeznék a félelmetesen kényszerítő gondolat ellen, mely az év eleje óta nyugodni nem hagyta.

1861 áprilisában, mint Kálóczy irja, Teleki már nagyon keveset aludt, folyton magával harczban volt, s a legnagyobb izgatottság vett rajta erőt.

Mennél inkább közeledett az idő, mikor a határozatot védelmezni kellett volna Deákkal szemben, annál fájdalmasabb volt belső küzdelme. Én Deákot nem birom megczáfolni – mondja meghitt barátjainak, Hunfalvy Pál elbeszélése szerint.

Egy nappal a felirati vita kezdete előtt Teleki Hajnik Pálékat látogatta és elbúcsúzván, megragadta Hajnikné mindkét kezét, reszkető égő kezekkel, leányához pedig így szólt: «Nézz meg jól, hogy emlékezzél reá, milyen volt Teleki Laczi».

Május 8-ikára volt kitűzve az alsóházban Deák indítványának tárgyalása. Az emlékezetes napra virradó éjjelen Teleki László agyonlőtte magát.

Nem hirtelen keletkezett gondolatot hajtott végre, régóta küzdött a megsemmisülés vágyával, melyet a bécsi kihallgatás után többé leküzdeni nem birt. Tragikus sorsa megrendítő, ha nem is fogjuk fel halálát vértanuságnak, akár a forradalom, akár a kiegyezés eszméiért. Vértanuja volt a maga büszke becsületérzésének s fantasztikus érzékenységének, egyrészt igen is erős, másrészt igen is gyengéd lelki szerkezetének.

És tragédiájának érdekét még növeli az, hogy annak minden fordulata a nemzeti történetnek majdnem legszebb jeleneteivel kapcsolódik egybe.