DEÁK FERENCZ EMLÉKE ÉS A KATONAI KÉRDÉS.2)

DEÁK FERENCZ EMLÉKE ÉS A KATONAI KÉRDÉS.2)

Különös körülmények közt ünnepeltük meg Deák születésének századik évfordulóját. Jeles szónokok ékesszólással és lelkesedéssel emlékeztek meg Deák bölcseségéről és hazafias érdemeiről, de másrészt oly hangokat is hallottunk, melyek nagyon fogyatékosnak tartották e bölcseséget, hivatkozván arra, hogy épen az emlékünnep idején a kiegyezés, Deák legnagyobb dicsősége, romlik, ingadozik és már-már földre dől. E nyílt kritika mellett egy másik fölfogás is nyilatkozott elég hangosan, mely tisztelettel hajlott meg Deák Ferencz előtt s épen ő rá hivatkozva támadta meg a kiegyezés végrehajtását, különösen a katonai kérdésben. Sokszor hallottuk és halljuk, hogy Deák másképen értelmezte az 1867-iki törvényt, mint a halála után következő kormányok. A kik e fölfogást hirdetik, bizonyára hódolni akarnak Deák emlékének. De a hódolatnak ez a neme, ha Deák szándékának és fölfogásának helytelen magyarázatával jár, épen úgy sérti a kegyeletet, mint a történeti igazságot.

Mi tehát, midőn e folyóirat hasábjain az emlékünnep alkalmával Deákkal óhajtunk foglalkozni, nem akarunk versenyre kelni azokkal a szónokokkal és essay-írókkal, kik Deák pályáját és egyéniségét jellemezték, hanem csak egyes megjegyzéseket kívánunk tenni a nyílt támadásokra és lehetően Deák nyilatkozatainak idézésével akarunk felelni arra a kérdésre, hogy mennyiben jogosak bizonyos hivatkozások Deáknak fölfogására. Nem avatkozunk e fejtegetésekkel a napi politika vitáiba, csak a történeti igazságot keressük, melyet megmásítani nem jogos és nem is tanácsos.3)

I.

Az Egyetértés 1903 október 17-iki számában olvastuk, hogy Deák Ferencz «nagy elme volt és magyar elme; bonczoló ész és magyar ész; a Corpus Juris élő és beszélő megtestesülése, Verbőczy redivivus,… de alkotása ingatag, mert államférfiúi tekintette az ország határain túl nem hatolt. Innen van az, hogy az ő logikája és a helyzet logikája nem vágtak össze… A száz éves évforduló napjaiban ingott meg az a mű, mely Deák Ferencz emlékét csaknem monopolisálja a történelem előtt.» (Kossuth Ferencz czikke.)

Ez a jellemzés nem állja meg helyét, mert a «helyzet logikájába» ütközik. Kevés magyar államférfiúnak volt oly nagy és tartós hatása az európai fejleményekre, mint Deák Ferencznek. Nem csupán a magyar alkotmányt állította helyre, hanem alkotmányt adott a monarchia másik államának is. A Habsburgok rosszul kormányzott és belső egyenetlenségtől szétszaggatott birodalmát alkotmányos és jobban rendezett kettős monarchiává alakította át, mely új formájában a nagy katastropha után is emelkedett tekintélyben s az európai államrendszer egyik hatalmas alkotó részévé lett. Ily eredményt egyedül a Corpus Jurisszal senki sem érhet el. Deák specifikus magyar államférfiú volt, a hogy Lónyay nevezte egyszer a király előtt, de épen abban különbözött a legtöbb specifikus magyar államférfiútól, hogy nem egyedül a törvény subtilis magyarázgatásában s védelmezésében kereste a haza üdvét, hanem ha kellett, kilépett az alkotás terére is. Nemcsak a jogfolytonosságnak volt páratlan erejű hőse, hanem épen oly nagy volt mint új intézmények alkotója is.

Egyes munkatársai fölülmulták az államtudományok bizonyos ágainak s az európai államok egynémely viszonyainak részletes ismeretében, noha a maga szaktudományában s az európai viszonyok általános áttekintésében senki sem múlta fölül. De ez még nem azt jelenti, hogy Deák egyoldalú jogász volt, «kinek államférfiúi tekintete az ország határain túl nem hatolt.» «A politika nem tudomány» – mondotta Bismarck egy 1884-iki beszédében – «mint a tanár urak képzelik, hanem művészet. Nem nevezhetjük tudománynak, mint a hogy a szobrászatot és a festészetet sem nevezhetjük annak. Lehet valaki igen éleseszű bíráló s még sem művész, s még a kritikusok fejedelme, Lessing sem vállalkozott arra, hogy Laokoon szobrot faragjon.» Deák ez értelmezés szerint nem annyira tudósa, hanem inkább művésze volt a politikának, egészen más téren s más eszközökkel, mint a porosz államférfiú. Művész abban, hogy a legnehezebb helyzetben, midőn egy vonalnyi távolság innen vagy túl a határon, alkotmányunk vesztét jelentette volna, eltalálta azt az egyedül helyes álláspontot, a melyet szilárdul elfoglalva, egyenlő erővel harczolhatott az ellenfél konoksága s a hazafiak csüggedő félénksége, vagy vérmes önbizalma ellen. Művész abban, hogy el nem fogulva elméletekben, a lángész biztos érzékével oly intézményeket teremtett, melyeknek életrevalósága előtt sok magyar ellenfele lerakta a bírálat fegyverét s melyek már is sokkal tovább daczoltak az idővel, mint osztrák bírálóinak csinálmányai. E művészethez nem volt elég a Corpus Juris alapos ismerete, s még az a hatalmas logika sem volt elég, mely szétmorzsolt minden álságot és kicsinyességet. Rendkívüli erkölcsi tulajdonságok voltak e művészet éltető forrásai. Segítette Deákot a siker elérésében a léleknek nagysága, mely megtanította, hogy kell méltósággal tűrni a szerencsétlenséget és mérséklettel használni a szerencsét. Segítette a hazafias érzésnek az a meleg gyöngédsége, mely visszariasztotta az ország érdekeinek minden koczkáztatásától és érzéketlenné tette a hatalom kegyének csábítása iránt. Ily érzésekből merítve erőt, ragaszkodni tudott hazája jogaihoz és e mellett tisztelni bírta mások jogait is. Népszerűséget szerzett, a nélkül, hogy kereste volna és midőn az ország java kívánta, áldozott valamit az így szerzett tőkéből. Ezekre a tudományokra nincsenek tanszékek az európai főiskolákon, ezeket senki sem tanulhatja meg, bármily messze hatol is tekintete az ország határain túl. Pedig az ily tudományok nélkül nem vezethette volna Deák diadalra azt a harczot, mely Európa igen kiváló tudósainak bámulatát vívta ki. Centralista körök egyoldalú jogásznak nevezték Deákot,4) de ez az ítélet nem emelkedett a történeti igazság érvényére az által, hogy most az ellenkező szélsőség hívei hirdetik.

Merőben ellenkezik az igazsággal az is, hogy az európai viszonyok félreismerése okozta Deák alkotásának megingását.

Deák és Andrássy a kiegyezés megkötésekor abból az alapgondolatból indultak ki, hogy Magyarországnak szüksége van Ausztriára, valamint Ausztriának is Magyarországra az északkeletről fenyegető veszélylyel szemben. Mint gróf Andrássy mondotta 1866-ban: «A kettős monarchiának két vezető nemzete van: a német és a magyar. E kettő összetartozósága az alap, melyen a monarchia keletkezett s ezen építhető az föl újra.»5)

Régi gondolat ez, I-ső Ferdinánd megválasztása óta a német-magyar szövetség szüksége volt a magyar politikának egyik alapeszméje. A viszonyok 1867 óta változtak Ausztriában; ott ma már a német nem nevezhető vezető nemzetnek oly értelemben, mint a kiegyezés évében. De a belső viszonyok e változása nem hatott a dualistikus monarchia külügyeinek vezetésére, leginkább a magyar államférfiak befolyása következtében. A külügyi politika most is még a magyar-német érdekek szempontjából van vezetve.

Az európai változások pedig 1867 óta egyre jobban bizonyítják a kiegyezés alkotóinak bölcseségét. Azóta a török birodalomnak alkatrészeire való oszlása előre haladt. A török a magyar fajnak szövetségese a szláv áradat ellen, egyre gyöngül és nagy háborúban a maga határának kétségbeesett védelmére fog szorulni. Ellenben déli határunkon egészen önálló fejedelemségek alakultak, melyek nemzetiségeinket vonzzák és az egyedül küzdő magyarságnak bizonyára harczrakész ellenségei volnának. Ily körülmények közt a német szövetség értéke reánk nézve emelkedett. Szerencsénkre megalakult a németbirodalom, mely a maga határainak védelme végett Ausztriának és Magyarországnak szövetségére szorult. Mint e nagy szövetségnek egyik számottevő tagja nyugodtan kiépíthetjük a magyar állam épületét.

A hatalmas ellenség jól meggondolja magát, mielőtt az államok e szövetségével kiköt, a kisebb déli szomszédok támadásától pedig nincs mit tartanunk. Ellenséges indulatukat is megbénította erőnk s más politikai körülmények, s mi több, 1878 óta a magyar korona hajdani melléktartományainak egy részével föltétlenül rendelkezünk. Nem volnánk ily helyzetben, ha 1867-ben a határozati párt aggodalmai miatt meghiusítjuk a kiegyezést. Ennek alapján van méltó helyünk biztosítva az európai nemzetek sorában, a kik közül ellenségeink óhajtják a kiegyezés bukását, politikai barátaink pedig annak szilárdulását.

Lehetetlen tehát elhinnünk, hogy az európai helyzet félreismerése okozta a kiegyezés ingadozását. Ha valóban romlik Deák műve, valahol másutt kell keresnünk a romlás okait. De mivel ez okok vizsgálata oda vezetne, a hová tévedni nem akarunk: a politikai viszonyok bonczolgatásába, visszatérünk az Egyetértésből vett idézetre. Az a vád, hogy Deák államférfiúi tekintete az ország határán túl nem hatolt, nagyon általánosan volt formulázva, azért kellett vele általánosságban foglalkoznunk. De úgy sejtjük, hogy ez általános formulába egy határozott vád van burkolva, mely talán a sietség miatt, vagy a kegyeletes alkalomra való tekintettel nem volt részletesen kifejtve. Ez a határozott vád föltevésünk szerint arra vonatkozik, hogy Deák nem használta ki eléggé Ausztria 1866-iki helyzetét a magyar hadsereg kérdésében. Föltevésünk talán nem találja el a czikkíró gondolatát, de maga a vád sűrűn hangzott el s első formulázását alighanem Kossuth Lajos 1867-iki nyílt levelének e kérdésében találjuk: «Most, Sadova után, most mondod, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás?» Ez hatásos kérdés volt, mert kétségtelen, hogy a benne rejlő vádnak nem csupán a kiegyezés ellenfelei közt vannak helyeslői. Hiszen most, midőn oly mértéktelenül okosabbak vagyunk Deák Ferencznél, épen az uralkodó helyzetének kihasználásában fáradozunk, mivel oh fájdalom! Deák Ferencz elmulasztotta kihasználni a sokkal kedvezőbb 1866-iki eseményeket. Becsületes hazafiságát nem merjük kétségbe vonni, de szegény, csak egyoldalú jogász volt.

Mivel azonban úgy hiszszük, hogy a becsületes hazafi okait mindig tanácsos meghallgatnunk, talán nem végzünk fölösleges munkát, ha előadjuk, miért elégedett meg Deák Sadova után is a hadsereg kérdésében elért eredményekkel?

II.

Deák egyáltalában nem szerette a «kicsikarás» politikáját, mert ez ellenkezett érzéseinek gyöngédségével. «Monarchiai rendszerben» – mondotta 1846-ban Zala megye közgyűlésén – «bármennyire korlátolva legyen is a törvények által a legfőbb hatalom, a fejedelemnek magas személye több, mint első tisztviselője a közállománynak; ő atyja egyszersmind népének, s a fejedelem és nemzet közt az atyai szeretet és fiúi bizodalom szorosabb kapcsának is kell fönállani.»6)

E kapcsoknak erősítése végett az országnak egyetlen jogát sem adta föl, de midőn e jogok biztosítva voltak, a kicsikarás módszerét gyöngédtelenségnek tartotta. Hozzá még Deák fölfogása szerint e módszer fölösleges és káros is volt a kiegyezés idején. Erre nézve igen határozottan nyilatkozott a pesti polgárok előtt 1868 deczember 17-én:

«A nemzet erélyesen megmaradt nézeteinél, követelte azt, mit joggal követelhetett, s ragaszkodott ahhoz, minek alapja a törvényekben megvolt, minden ellenzés daczára. Események jöttek közbe, melyek a birodalmat a veszély örvényének szélére sodorták. A győzelmes elem még országunkba is behatolt. Mit tett akkor a magyar nemzet? Fölhasználta talán az alkalmat, hogy a bomladozó monarchia uralkodója és annak az ellenség kezében levő részei irányában több meg több követeléssel álljon elő és minél többet kicsikarjon? Nem.

Volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem csigázta föl követeléseit, hanem továbbá is csak azt követelte, a mit előbb követelt és mit akkor követelt volna, ha a birodalmat e szerencsétlenség nem éri. Tette pedig ezt azért, mert tudta, hogy arra joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül; igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, e kicsikart engedményekben meg lett volna az isméti fölbomlás magva, a mint benne volt egykor, mint ezt szomorúan tapasztaltuk… A magyar politikusok tanulják meg a kereskedelmi világ azon egyszerű szabályát, hogy minden vállalatnál, a mit létesítünk, nemcsak azt kell számba venni, mit nyerhetünk, hanem azt is, mit veszthetünk.»7) Ez a józan hasonlat talán kielégíti azokat, kik a fejedelem személyéről tett 1846-iki nyilatkozatot nagyon is érzelmesnek hiszik. Különben e két nyilatkozat, bár keletkezésök alkalma különböző, kapcsolatban van egymással. Deák szerint a kicsikarás politikájával nem nyerünk annyit, mint a mennyit veszítünk az uralkodóhoz való fiúi viszony megrontása révén. Az «isméti fölbomlás magvát» e viszony romlása fejleszti.

A kik ezt a politikát hajlandók lenézni, elfelejtik, hogy 1866-ban Ausztriával szemben hasonló politikát követett egy másik államférfiú, kinek még senki sem vetette szemére, hogy gyöngédségből nem aknázta ki ellenfele rossz helyzetét. Bismarck legyőzve, a porosz udvar ellenkezését, nem csonkította meg 1866-ban Ausztria területét, mert a csonkításban Deák szavaival élve, a szomszéd birodalommal való jó viszony «isméti fölbomlásának magvát» látta.

De Deáknak még más, ennél erősebb oka is volt arra, hogy ne «csikarjon ki az uralkodótól minél többet.»

Elégnek tartotta az 1867-ben elért hadügyi vívmányokat, mert úgy látta, hogy azok akár a közjog, akár a magyarság szempontjából nem jelentenek hátraesést az 1848 előtti alkotmányos korokkal szemben. Sőt a kiegyezés katonai tekintetben is javítása a régibb állapotoknak.

Deák többször hivatkozik ily értelemben a történeti példákra. «Az eszme» – így szólt a képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén – «mely e szavakban fekszik (XII. t.-cz. 11. §.) nem is új törvényeinkben és nem is példátlan, hogy a törvényhozás, midőn az egész cs. k. hadseregről szólott, abba a magyar katonaságot is belefoglalta.»8)

«Tekintse bár végig akárki a törvényeket s országgyűlési iratokat» – így szólt a képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén – «látni fogja, hogy teljesen önálló, független, külön magyar hadsereg létezésének semmi nyoma nincs azokban.»9)

Deák történeti visszapillantásaiban kizárólag a XVIII-ik és XIX-ik századokkal foglalkozott, mivel az 1867-ben teremtett hadügyi állapotot a törvényesen 1715-ben megalapított állandó hadsereg fejlődésével kívánta egybekapcsolni. S igaz is, hogy a XVI-ik és XVII-ik századi állapotok lényegesen különböznek a későbbiektől, de midőn Deáknak azt a fölfogását kívánjuk igazolni, hogy az 1848 előtti katonai viszonyok jogi és nemzetiségi tekintetben nem voltak jobbak az 1867-ben teremtett állapotnál sok tanulságot meríthetünk a XVI-ik és XVII-ik századok viszonyaiból is. Azért történeti vázlatunkat a mohácsi vész után következő idővel kezdjük.

III.

«A magyar király végházainak s az egész magyar hadi népnek szervezete, zászlaja s nyelve magyar volt» – mondja Takács Sándor a magyar hadi nyelvről írt érdekes czikkében a XVI-ik és XVII-ik századról.10) Ez tökéletesen igaz, csakhogy az akkori hadügy állapotának jellemzése végett még valamit hozzá kell tennünk.

A rendek épen azért választották meg I-ső Ferdinándot királyukká, mert úgy látták, hogy egyedül a magyar hadi néppel meg nem védhetik az ország területét. Az 1546. törvény 19-ik czikke ki is mondja, hogy ő felsége mindig tartson fizetett hadsereget az országban és pedig olyat, mely nem csak magyarokból, hanem idegenekből álljon. A törvényczikk nem gondoskodik arról, hogy a királynak magyar földre vezetett idegen hadserege miként illeszkedjék az ország közjogi szervezetébe. Már az 1552. XV-ik törvényczikk pótolni akarja e hiányt. Kéri a királyt, hogy a vegyes táborban, a magyar csapatokat magyarok vezessék, s hogy a mit a király, vagy fenséges fia, vagy a királyt a táborba kísérő hadi tanács határoz, azt magyar kapitányok s ne idegenek parancsolják meg a magyaroknak, s végül hogy ha a hadsereg részei különválnak, a magyar résznek oly nemzeti főkapitánya legyen, a ki úgy rendelkezzék katonáival, mint ő felsége helyettese a magáéival.11)

Ez a törvény a mai műnyelven szólva gondoskodik a magyar vezényletről, de a vezérletet egészen a királyra bízza. A vezérlet tekintetében hiányosan védelmezi a magyar hadak önállóságának jogait az együttes táborozás idején, mert a király hadi tanácsa vagy helyettese nemzetiségéről nem intézkedik, sőt fölteszi, hogy a király külföldi helyettest választ. A gyakorlat még rosszabb volt az elméletnél.

Vegyük csak az 1594-iki példát. Mátyás főherczeg harminczötezer emberrel táborozott a magyar földön. Húszezer magyar volt a táborban Pálffy Miklós és Zrinyi György vezetése alatt. Hogyan gondoskodott a vezérletről a főherczeg? Talán tekintetbe vette a magyarok számát és vezéreik kiváló katonai képességét? Épen nem, a német haditanácsra s elnökére, az iszákos Ungnadra hallgatott; helyettes főkapitánnyá pedig a hirhedt Hardegg Ferdinand grófot választotta. Jeles magyar katonák mellőztettek megbízhatatlan és tehetetlen idegen származású tisztek kedvéért, oly táborban, melynek javarésze magyar volt. Ugyane táborban Illésházy elbeszélése szerint, «egy nap sem volt», hogy a rakonczátlan idegen katonák «magyart nem öltek.» Nagyon ritka volt a császáriak közt az oly tábornok, mint gróf Mansfeld Károly, ki megbecsülte és megbecsültette a magyarokat.

De legtöbbször nem is a taktikai vezetésben, hanem a stratégiai alapgondolatokban kell keresnünk a legfőbb nemzeti sérelmet. 1566-ban Miksa király hadserege Győrnél vesztegel, míg Zrinyi Miklós Szigetvárt védelmezi. A győri táborban szép számú magyar huszárságot is találunk s e magyarul vezényelt csapatok a magyar király parancsa miatt tétlenül hallják, mint vívja a kor legnagyobb magyar hőse halálos tusáját s mint vész el Szigetvárral együtt a magyar terület egy része. Nekik ugyanis a «német birodalom kulcsát» kellett védelmezniök esetleges támadás ellen.

Az 1598. II. törvényczikk arra kéri a királyt, hogy bízza a felsőmagyarországi főkapitányságot magyar emberre. Ez a hivatal az ország keleti felének védelme s az Erdélyhez való viszony szempontjából nagyon fontos volt. De, mint Illésházy írja, «az kassai kapitányságot magyarra nem bízzák vala. Nagy háladatlansággal valának az magyarnak.» A rendi világban a hadügy és több más nemzeti ügy önállósága is a nádorság hatáskörén alapult és attól függött, hogy miképen töltik be a nádorok e hatáskört. Már pedig a mohácsi vésztől 1608-ig az országnak csak két nádora volt, kik ez időszakban összesen tizenkét évig viselték hivatalukat. Ily körülmények közt a magyar hadügyi önállóság nagyon megcsorbult. Miksa király az 1576-iki országgyűléshez küldött leiratában egyenesen kimondotta, hogy «Magyarországnak pénz- és hadiügyeit a többi országok és tartományok hasonló ügyeitől különválasztani alig lehet.»12)

És mind ez a XVI-ik században történt, a magyar hősiesség egyik legfényesebb korszakában. És mindez akkor történt, midőn a vezénylet, jelvény és szervezet magyar volt a magyar csapatokban.

A XVII-ik század eleje kedvezőbb képet mutat. Bocskay békekötése tisztázta a közjogi fogalmakat s az 1608-iki törvények a magyar korona területének váraiból kizárják az idegen katonaságot. S most az országnak oly nádorai is voltak, kik védelmezték a magok hatáskörét több-kevesebb erővel. De az 1608-iki törvény hadügyi rendelkezései a magok egész terjedelmében sohasem voltak végrehajtva. Mert az ország gyengébb volt, semhogy területét a maga erejével védelmezhette volna. Kénytelen volt pénzt elfogadni, sőt kérni is az örökös tartományoktól a magyar várak ellátására, s már a század elején a legmagyarabb nádorok sem tagadhatták, hogy az idegen katonaságra is szükségök van. 1625-ben az idegen katonaság már nemcsak a várakba, hanem a törvényczikkekbe is bevonult, itt kellő közjogi biztosítékokkal, de a várakba azok nélkül.

A kormány azonban kezdettől fogva, még a királyi hatalom gyengesége korában is, Miksa király 1576-iki nyilatkozatának fölfogását védi. Molard, a haditanács elnöke már 1611-ben szemére hányja Thurzó nádornak, hogy miért avatkozik a végbeli tisztek kinevezésének királyi jogába. Védelmezze a nádor a király jogát – mondá neki – s ne keresse a népszerűséget. II-ik Ferdinánd pedig 1622-ben kijelentette, hogy az országgyűlés nem jól érti a nádori hatáskörre vonatkozó törvényt. A katonai ügyeket a király vezeti a haditanács segítségével. Ime a felségjog osztrák és magyar fölfogásának ellentéte. Csakhogy a nádorok hazafiassága s a szabadságharczok hőseinek fegyverei nem bírták oly hatásosan védelmezni a magyar fölfogást, mint a mai országgyűlésnek felelős magyar kormányok vezetői.

De a XVII-ik századra térve, vajon a táborba szállt magyar katonaságnak különb volt-e sorsa, mint a XVI-ik században? Ki ne ismerné Zrinyi György és fia Miklós, a költő összeütközését a császári tábornokokkal? Nem akarjuk kiszínezni a viszonyokat, melyek Thököly és Rákóczy fölkelésére vezettek. Legfőbb baj az volt, hogy a magyar hadi erő nem a magyar politikának volt fegyvere. A király legfeljebb csak az ország területének védelmével törődött úgy a hogy, mert Magyarország védfala volt a német birodalomnak a keleti veszélylyel szemben. Ki kellett tatarozni a védfal réseit, de hogy messze űzzék tőle az ellenséget, arra csak akkor gondolt a király, midőn a viszonyok belé sodorták a támadó háborúba.

Visszatekintve tehát e két század történetére, el kell ismernünk, hogy a régi országgyűlések nagyon szép hadügyi törvényczikkekkel gyarapították törvénykönyvünket. Nem voltak azok eredménytelenek, mert hiszen segítségünkre voltak mai alkotmányunk kivívásában. De annak idején érvényesítésök meghiusult, mert szellemök ellenkezett az udvar szellemével és a rendi világ fegyverei bármily fényesen villogtak s bármily erősen sujtottak, gyöngék voltak az udvari fölfogás legyőzésére. El kell ismernünk, hogy ekkor a magyar hadi nép nyelve, jelvényei, szervezete magyar volt, örömmel és büszkeséggel tárhatjuk fel a régi vitézi élet nemzeti hagyományait, de azt is el kell ismernünk, hogy e nemzeti haderő idegen politika szolgálatában volt, s hogy a táborba szállott magyar hadi erő sokszor nem is úgy tűnt föl, mint kiegészítő része az egész monarchia hadi erejének, hanem mint mellőzött, kigúnyolt s néha üldözött segédcsapata egy idegen hatalomnak.

A XVIII-ik század törvényhozói politikai s katonai tekintetben egészen más viszonyokkal álltak szemben. A terület fölszabadult, s ezzel csökkent a várak jelentősége a védelmi rendszerben. A dynastiának most minél nagyobb állandó seregre volt szüksége s a magyar törvényhozás örömest gyarapította a dynastia hadi erejét. Az 1715-diki országgyűlés fölajánlja az ország adóját a rendes hadseregre, mely a törvényczikk szerint különbség nélkül benszülöttekből és külföldiekből áll. Gondoskodik az országgyűlés a honvédelem nemzeti eleméről, midőn a nemesi fölkelést az eddigi törvények szerint a király rendelkezésére bízza s nem feledkezik meg a közjogról a rendes katonaság megajánlásában sem, midőn kimondja a hadi adó országgyűlési tárgyalását. Jól mondja Deák az 1715-diki törvényhozásról, «hogy a rendes katonaságra nézve a vezérlet, vezénylet és szervezet fölött, kivéve az ujonczajánlási föltételeket, nem kivánt külön rendelkezni, mert azt fejedelmi jognak tartotta».13)

Az ujonczajánlás joga, mely mintegy lappang az 1715-iki törvényben, az 1741: LXIII. t.-czikkben világosan ki van fejtve. De meg kell jegyeznünk, hogy ez idő tájt körülbelül 1750-ig a magyar ezredekben részben magyar volt a vezénylet.14) III-ik Károlynak s utódjának sok hű magyar katonája a kuruczok táborából átvett parancsszavak szerint igazodott. Azonban szervezetökben a magyar ezredek szivesen alkalmazkodtak a németekhez s úgy látszik zászlaikon sem akarták föltüntetni a magyar önállóságot. A Károlyi-huszárezred zászlain a magyar czímer a kétfejű sas szárnyai oltalmára volt bízva képben és írásban. Az ezred lobogóin is látható volt egyfelől Mária képe, másfelől a kétfejű sas.15)

A magyar vezényletet érthetővé teszi az a körülmény, hogy a magyar ezredek tisztjeinek többsége magyar volt s hogy akkor még az egyes ezredeknek oly autonom jogai voltak, hogy külön gyakorlati s szolgálati szabályzatot is fogadhattak el. A gyalogság részére általánosan kötelező hivatalos gyakorlati és szolgálati szabályzatokat csak 1737-ben, a lovasság számára csak 1750 körül adtak ki.16) Marczali szerint még 1750 után is különös szolgálati szabályzata van az egyes ezredeknek.17)

De az önállóságnak e mindinkább ritkuló maradványai már meg nem akadályozhatták a magyar ezredek elnémetesedését. A központosításon kívül a németesedésnek fő oka az volt, hogy Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedében sok idegen tisztet osztottak magyar ezredekbe.18) Gróf Teleki Domokos, ki ez időtájt lett huszárhadnagygyá, azt írja, hogy társai gúnyolták rossz németsége miatt, de azután megtanulta nyelvöket.19)

E viszonyokat szenvedélyesen támadta meg a II-ik József halála után keletkezett nemzeti ellenhatás. A Græven huszárezred az 1790-iki országgyűléshez küldött folyamodványában kéri a rendeket, hogy «a közönséges szolgálat rendje és a parancsolás magyar nyelven folytattassék». Az országgyűlés csatlakozott e kivánsághoz s a magyar sereg függetlenségének és nemzeti jellemének megóvása végett törvényjavaslatot terjesztett föl a királyhoz. A rendek abból a gondolatból indultak ki, hogy az 1715-ben törvénybe iktatott állandó hadsereg tulajdonképen helyettese a régi kapuszám után kiállított rendi hadseregnek. Ennél fogva a régi törvények szerint az országgyűlés teljes joggal kivánhatja a hadsereg függetlenségének és magyarságának helyreállítását.20) De a törvénykönyvben e kivánságnak kevés a nyoma. Az országgyűlés eredményeit igen jól jellemezte Deák 1868-ban: «Azon országgyűlésen, mely a nemzet jogainak fönntartásában, biztosításában, ernyedetlen buzgalommal járt el, az ország rendei nem határoztak semmit önálló, független, külön hadseregről; hanem azt igen is kivánták, hogy a hadi tanácsnál két magyar hadi tanácsos is alkalmaztassék, a mi bizonyosan nem a sereg elkülönözését jelenti. Ajánlottak ekkor az ország rendei ujonczokat is a magyar ezredekhez, de külön, önálló magyar hadseregről nem szóltak».21)

Több eredményt ért el a hadügy kérdésében az 1792-iki országgyűlés. A törvénykönyv IX. czikkében a király jogosnak ismeri el a rendeknek azt a kivánságát, hogy a magyar ezredekhez fő- és törzstisztekül s ezredtulajdonosokul magyarok neveztessenek ki s hogy nevelni kell a magyar ifjúságot a hadi szolgálatra a katonai akadémiákban. De a törvényt ősi szokás szerint nem hajtották végre. Az 1796-iki országgyűlés sürgette a törvény végrehajtását s másrészt oly vigyázatlan volt törvénykönyvének fogalmazásában, hogy az ujonczokat a császári királyi hadsereg fönntartására ajánlotta föl. Az 1802-ik évben tartott országgyűlés az exercitus cæsareo regius szavak helyett már az exercitus hungaricus elnevezést használja, de e szavakon csak a magyar ezredeket érti, mint az összes hadsereg kiegészítő részét. Az 1807-iki országgyűlés törvényjavaslata nemcsak azt kivánja, hogy «a magyar ezredek tisztjeiül és altisztjeiül oly magyarok alkalmaztassanak, kik az azokban kiválólag használt hazai nyelveket ismerik», hanem azt is, hogy a magyar ezredek szolgálati nyelve magyar legyen az ezredestől az utolsó tisztig. A király erre azt felelte, hogy «a hadsereg szervezete, vezetése és fegyelme körül legfelsőbb jogát, a mint azt ősei érintetlenül föntartották, s a mint ő azt azoktól átvette, utódainak is érintetlenül akarja átadni». Az alsó tábla tagadta, hogy kivánságai érintik a hadsereg szervezetét, kormányzását és fegyelmét s elérte azt az eredményt, hogy az 1807: I. törvényczikk megerősíti az 1792: IX-ikit. Csakhogy az új törvény a magyar altisztek alkalmazásáról is szól s nem a tisztek előmenetele érdekével okadatolja rendelkezését, hanem azzal, hogy a legénység megérthesse előljárói nyelvét. Hiánya a törvénynek, hogy nem hazai nyelvet, hanem hazai nyelveket említ.22) Az 1808-iki törvény határozottan kötelezővé teszi a magyar kommando-szavakat, de csak a nemesi fölkelés csapataiban. Az állandó hadsereg ezredeinek bizonyos fokú önállóságát azzal biztosítja, hogy az azokhoz ajánlott ujonczokat nem engedi áttétetni más ezredekbe.

Az 1830-iki országgyűlésen a rendek újra azzal a ténynyel foglalkoztak, hogy az 1792-iki törvények nincsenek végrehajtva s hogy a magyar tisztek előléptetésében a kormány nem eléggé méltányos. Épen azért az országgyűlés azt kivánta, hogy a magyar tisztek fokozatos előléptetését a magyar és határőrvidéki ezredekhez kell kötni s nem az egész hadsereg előléptetési viszonyaihoz alkalmazni. Ezt az újítást a király czélszerűtlennek tartotta s így a hosszas tárgyalásoknak eredménye az volt, hogy az 1792-iki s 1807-iki törvények megerősíttettek. Továbbá hálálkodott a törvénykönyv a királynak azért az intézkedéseért, hogy a magyar ezredek és katonai parancsnokságok ezentúl kötelesek elfogadni a magyar okiratokat. Az 1832–6-iki országgyűlés nem elégedett meg e vívmányokkal. 1836-iki föliratában a magyar kormányszavak magyarosítását kivánta s egyszersmind kötelezni akarta a magyarországi összes katonai parancsnokságokat, hogy a törvényhatóságok irataira magyarul válaszoljanak. De a törvénykönyvből kimaradtak ezek a kivánságok. A következő országgyűlés magáévá tette elődjének óhajait 1840 januári föliratában. A királyi leirat a magyar kormányszavakra vonatkozó kérést hallgatással mellőzte, ellenben a levelezésre vonatkozó pontot elfogadja s így az 1840: VI. t.-cz. kimondja, hogy «a magyar ezredek kormányai a magyarországi törvényhatóságokkal magyarul levelezzenek».23)

S vajon mikép rendelkeznek az 1848-iki törvények? Mint Deák Ferencz mondja: Az «1848-iki törvények is említik ugyan e szót: magyar hadsereg, de arról, mint önálló, független, külön hadseregről sehol nem rendelkeznek».24)

Tudjuk, hogy az 1848-iki pesti országgyűlésen mennyire támadták az önálló hadsereg hivei az első felelős miniszteriumot azért, mert augusztus 16-án benyujtott törvényjavaslatában a behivandó ujonczok egy részét még német vezényszó alatt hagyta.25) Batthyány Lajos augusztus 19-én kijelentette, hogy ha önálló magyar hadsereget szavazna meg az országgyűlés, a király nem erősítené meg. «Ilyen önálló független külön magyar hadsereg» – mondja Deák Ferencz – «1848-ban is csak akkor jött tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő felsége seregeivel együtt, hanem ellenök küzdöttek».

S midőn így Deák visszapillantott a történeti fejlődésre 1715-től 1848-ig, látott ugyan a független külön magyar hadsereg fölállítására irányuló törekvéseket, de a XVIII-ik s XIX-ik századbeli magyar törvényekből csak azt olvashatta ki, hogy a magyar hadsereg kiegészítő része volt a király egész hadseregének. Egyszerűen levonta tehát a megelőző korszakok jogi és tényleges állapotának következményeit, midőn a XII. t.-cz. 11. §-ában a magyar hadsereget, az összes hadsereg kiegészítő részének nevezte s midőn az egységes vezérletre, vezényletre és belszervezetre vonatkozó intézkedéseket ő felsége alkotmányos fejedelmi jogának ismerte el. Ugyancsak e jogi és tényleges állapot következményeit vonta le, midőn a 12. §-ban az ujonczok megajánlásának jogát, a szolgálati idő meghatározását stb. föntartotta az ország számára. A XVIII-ik századból nem azt az állapotot vette át az új törvénybe, mely Mária-Terézia s II-ik József korában fejlődött, hanem az új törvényes állapot természetes következményének tartotta, hogy megvalósíthatók az 1790 óta szerzett nemzeti vívmányok. A magyar tisztek alkalmazására, a katonai parancsnokságok magyar levelezésére vonatkozó törvények érvényben maradtak és valósításuk követelhető volt a felelős magyar ministeriumtól. A magyar katonai nevelés igazán csak most léptetett életbe, hiszen a «Ludovika Akadémia, melynek fölállítását 1808-ban iktatták a rendek a törvénybe, 1848-iki rövid élete után, csak 1872-ben adatott át rendeltetésének».26)

Mint láttuk, a honvédelem régi elemeiben elég gazdag volt a nemzeti élet a XVI-ik s XVII-ik századokban, a XVIII-iknak elején, sőt a nemesi fölkelés csapataiban még a XIX-ik század első tizedében is. De vajon a nemzeti élet kiveszett-e teljesen az 1867-iki törvényeken nyugvó új viszonyok közt? Az 1868: XLI. t.-cz. 18. §-ában olvassuk, hogy «a honvédség vezénynyelve a magyar, zászlója ő Felsége nevének jelvényei mellett, az ország szineit és a magyar állam czimerét viseli». Ha tekintjük, hogy a honvédség anyakönyvi állománya 1890-ben 234, 514 legény volt s ha veszszük a régi seregek aránylag csekély számát, ha veszszük például, hogy a XVII-ik század közepe felé ötven vagy hatvanezer főre rugott a nemesi fölkelés tábora, ha veszszük, hogy a kapuszám után kiállított hadsereg ennyire sem tehető, hogy a magyar korona váraiban ugyanekkor tizenkétezernégyszáz magyar végbelinek kellett volna őrködnie, ha veszszük, hogy Bethlen Gábor hadserege az idegenekkel együtt 1626-ban harminczezernél alig volt nagyobb s hogy 1802-ben az exercitus hungaricus hatvannégyezer főből állott, nem mondhatjuk, hogy a mohácsi vész után következő korokhoz képest ez új alkotmányos időben jelentékenyen fogyott volna a nemzeti hadi élet köre. Tudjuk, hogy a népesség haladása s az új védelmi rendszer kedvezőbb számarányokat követelne s nem is ebben keressük a fő különbséget a régi és az új viszonyok közt. A fő különbség az, hogy az 1867-iki törvények következtében a nemzet befolyása a külügy vezetésére annyira biztosítva van, a mennyire soha sem volt a mohácsi vész óta. Ezek a törvények lehetetlenné teszik azt, a mi még a pragmatica sanctio után is megtörtént, hogy a magyar hadsereget és a magyarság óriási anyagi áldozatait nem egészen úgy, vagy épen nem úgy használják föl, a mint azt a magyar érdekek követelik. Most, a hogy egyrészt a magyar hadi erő Kossuth Lajos 1848-iki szavai szerint a pragmatica sanctio értelmében, «ő felségét tartozik védeni a külmegtámadás ellen», épen úgy másrészt a magyar hadi erővel együtt ő felsége idegen származású s nagyobb számú csapatai a magyar érdekeket is tartoznak védelmezni a királyság területén s határán túl.

Főleg ezért mondhatjuk, hogy az új viszonyok katonai tekintetben is javították a régieket.

IV.

De a már előadottakon kívül Deáknak volt még egy oka arra, hogy megelégedjék az 1867-ben elért katonai eredménynyel. Nem akarta, sőt czélszerűtlennek hitte a külön magyar hadsereg fölállítását. A harminczas években, mint az akkori ellenzék egyik vezére Deák is követelte a «kormányszavak» magyarosítását, a magyar ezredeknek magyar tisztekkel való ellátását s a «lépcsőnkénti előmenetelt ezen ezredekben a többi cs. kir. hadseregtől különválva».27)

E követelések ugyan még nem jelentik az egészen külön magyar hadsereget, mert a magyar ezredek mint az egész hadsereghez tartozók vannak fölfogva. De mindenesetre nagyon közel járt Deák az egészen önálló sereg gondolatához. Azonban Deák lelkében már a negyvenes évek második felében kezdődik az elszakadás a régi sérelmi politikától. Mikor azután a parlamentaris kormányforma megalakulásáról és meggyökereztetéséről van szó, Deák már elejtette a régi sérelmi lajstrom néhány pontját. Galicziát például többé nem követeli, pedig 1840-iki követjelentésében még fájlalja, hogy nem kapcsolták vissza.28)

A katonai követeléseket nem ejti el ily könnyen. 1848-ban mint a ministerium tagja nem tartja ugyan lehetségesnek a hadsereg rögtöni magyar lábraállítását, de volt némi reménye arra, hogy fölállítható az egészen magyar s független királyi hadsereg.29)

1860 végén a király Bécsbe hívta Deákot, ki e találkozásról így ír sógorának 1861 január 9. Sem a császár, sem a német statusférfiak, sem a hadsereg bele nem fognak abba egyezni, hogy a hadsereg kétfelé szakíttassék s inkább készek lesznek az extremumra».30)

Ez a lehetetlenség gondolkodóba ejtette Deákot, de még sem ez döntötte el régi katonai követeléseinek mellőzését. Deák elitélte az opportunismust, mikor szerzett jogok védelméről volt szó. Ha régi katonai követeléseinek valósítása nélkül csonkának tartja a helyreállítandó alkotmányt, nem riadt volna vissza az extremumtól. De midőn e nagy nehézség elé jutva, mélyebben gondolkodott a kérdésről, úgy látta, hogy a kötelezettség, melyet a nemzet a pragmatica sanctióban elvállalt, kétfelé szakított hadsereggel nem teljesíthető. Már pedig a pragmatica sanctióból merítette legerősebb fegyverét az 1848-iki alapért vívott harczában. Nem kivánhatta volna elég erélylyel a dynastiától a nemzeti jogok tiszteletét, ha a hadsereg fölbontásával megbénítja a nemzetet kötelezettsége teljesítésében.

E fölfogás már teljesen kialakult Deák lelkében 1865-ben. A husvéti czikknek oly nagy hatású befejezéső soraiban ez a fölfogás így tükröződik vissza: «Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fönnállhatásának biztosságával összhangzásba hozni».

Ezt a fölfogást azután határozottabban kifejti későbbi beszédeiben. A képviselőház 1867 márczius 28-iki ülésén Deák így beszélt: «Őseink, midőn a sanctio pragmaticában kimondott föloszthatatlan és elválhatatlan birtoklás elvének megállapításával kötelezve lőnek annak föntartására és megvédésére, jól tudták, hogy a védelemnek olyannak kell lenni, mely czélra vezessen; már pedig csak az együttes erővel folyó közös védelem lehetett sikeres az állandó rendes katonaság fölállítása óta minden időben, a különvált seregeknek külön működése pedig zsibbasztó lett volna a szükséges védelem hatására».31)

A képviselőház 1868 augusztus 3-iki ülésén megint visszatér e gondolatra: «Ha pedig valaki okát vizsgálná annak» – úgymond – «hogy az állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen önálló, független külön hadsereget az ország rendei, valószínűleg azon eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló hadsereggel annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni nemlehetett volna».32) Bővebben és határozottabban nyilatkozik e kérdésről az 1871 január 17-iki ülésen: «Igaza van egyik érdemes képviselő úrnak, hogy jöhet idő, mikor lesz szükség különálló magyar hadseregre. De mikor következik be ezen idő? Akkor, ha a kiegyezés szétbomlott, ha Magyarország ismét azon helyzetben lesz, hogy ismét a personal-uniót kénytelen sürgetni. Akkor önként bekövetkezik a külön hadsereg szüksége.

Ez idő, mondom, bekövetkezhetik, talán nem mi általunk, nem a mi törekvésünk, hanem az események következtében; de én kimondom lelkem belső meggyőződését, hogy ha bekövetkezik, ez Magyarországra nézve súlyos csapás lesz; és a mostani viszonyok közt, Európa mostani területi mérvei mellett és azon számerő ellenében, melylyel mindenik nagyhatalom rendelkezik, Magyarországnak rendkívülileg koczkáztatná fönnállását, kivált ha még önmagában is össze nem tart».33)

S ki ez idézetekben még valami rejtett gondolatot vagy szándékosan ki nem fejezett árnyalatot keres, annak eszébe juttatjuk gróf Andrássy Gyulát, ki 1889-iki classikus beszédében Deák Ferencz emlékére is hivatkozva így szólt: «Ha azt hittük volna, hogy egy önálló magyar hadsereg nélkül önálló magyar állam nem lehet, vagy hogy az felel meg legjobban Magyarország és a monarchia érdekeinek, nem ajánlottuk volna a később törvényhozásilag elfogadott közös védelem rendszerét, hanem igyekeztünk volna a magyar hadsereg létesítését legalább is megkisérleni. De mert az önálló magyar hadsereg eszméjét nemcsak kivánatosnak nem, hanem határozottan veszélyesnek tartottuk, még pedig nemcsak a monarchia, hanem még inkább Magyarországra nézve; ez eszmének létesítését meg sem kisérlettük, sőt azt kezdettől fogva kizártuk a kiegyezés programmjából».34)

Elég sok jó oka volt tehát Deáknak arra, hogy 1867-ben ki ne használja az európai helyzetet nagyobb vagy nagyobbaknak látszó katonai vívmányok elérésére.

V.

De vajon mi van tulajdonképen az 1867: XII. törvényczikk 11. §-ában? Pythia jósigéit nem magyarázták oly titokzatos bölcseséggel, mint e paragraphust, mely igaz hogy nem elég részletező, de épen nem homályos. Némelyek azt mondják e paragraphus védelmére, hogy Deáknak sietnie kellett. Pedig Deák ritkán sietett és ha sietett is, vigyázott arra, hogy mi kerül a törvénybe. Különben először 1866 májusában formulázta a paragraphust, 1867-ig módosította maga is, mások is; elhamarkodott munkának tehát nem lehet nevezni. De mint mondottuk, általánosságban van tartva és pedig szándékosan. Tekintettel a védelmi rendszernek akkor küszöbön lévő átalakítására, Deák saját szavai szerint az ország jogainak föntartása végett generalitásban akart maradni.35) Gróf Andrássy Gyula egy 1868-iki memorandumában azt mondja: «A véderőtörvény elfogadása szabatos magyarázatát adja a seregre vonatkozó, sajnos, nem egészen pontosan szerkesztett, 1867-iki törvényczikknek». Andrássy e bírálata aligha vonatkozik az egész 11. és 12. §-ra, mert 1868-iki beszédében azt mondja, hogy «a törvény igen tisztán kimondotta azt, a mit föntartott, s igen tisztán, a mit nem tartott fönn a nemzetnek».36) De mindenesetre Andrássy fölfogása szerint az 1868-iki törvény kijavítja az 1867-ikinek bizonyos pontatlanságait. Nem kell tehát mélyen rejtett titkokat keresnünk a 11-ik szakaszban, csakhogy magyarázatánál tekintettel kell lennünk az 1868-iki törvényre is.

És a midőn Deák törvényét magyarázzuk, kövessük azokat a törvénymagyarázó elveket, melyeket ő maga követett s tanított. «Törvények és közjogi kérdések magyarázatánál nincs helye a sorok közötti olvasásnak», mondja Deák a Lustkandl ellen írt Észrevételekben.37) De ez esetben még fontosabb Verbőczy elve, melyet Deák idézett 1839-ben: «lex debet esse justa, honesta, possibilis secundum naturam et consvetudinem patriæ etc. et si tamen quid ambiguum, vel obscurum fuerit, ejus est interpretari, qui condidit». Ezekre az elvekre támaszkodva néhány észrevételt kell tennünk Rohonyi Gyulának a Jogállam 1903. IX. füzetében megjelent czikkére, melynek politikai irányát nagyon helyeseljük, de jogi fejtegetését nem fogadhatjuk el. Rohonyi – mint Edvi Illés Károly mondja – magából a törvényből kézzelfoghatóan kimutatta, hogy a törvény e szavai: összes hadsereg nem a közös hadsereget, hanem az egész fegyveres erőt jelentik. Deák Ferencz és gróf Andrássy is úgy magyarázták a kiegyezési törvény 11-ik szakaszát. A logika kérlelhetetlen törvényei szerint ebből az következik, hogy ha az 1867: XII. czikknek az egész fegyveres erőről szóló 11-ik szakasza a hadsereg nyelvének meghatározását is ő Felségére ruházta volna, akkor későbbi törvényeinkben már nem lehetne szó sem a honvédség, sem a népfölkelés vezényleti és szolgálati nyelvéről, mert hiszen ezek is az egész fegyveres erőhöz tartoznak. Ámde későbbi törvényeink nem ezt az álláspontot foglalták el s így logikai kényszerűséggel következik, hogy a hadsereg vezényleti nyelvének meghatározása nem tartozik amaz intézkedések közé, a melyek a 11. szakaszban a hadsereg egységes vezénylete czímén a király felségjogának vannak elismerve.

Körülbelül így ismerteti Edvi Illés a Jogállam czikkének legfőbb érveit egy napilapban.38) Meg kell jegyeznünk legelőször is, hogy Deák a 11. szakaszban előforduló «egész vagy összes hadseregen» igen is az úgynevezett közös hadsereget értette. 1867 márczius 28-iki beszédében nem nevezi ugyan közös hadseregnek, hiszen akkor még nem is nevezhette annak, hanem csak azt mondja, hogy a magyar sereg része a «fegyveres erő összegének». Eddig Rohonyi helyesen idézett, de valamivel tovább kellett volna idéznie. A beszéd szerint, a 11. szakasz nem tartalmaz újítást, hanem a magyar sereget a «cs. kir. hadsereg» részének mondja, mint az 1796-iki törvény.39) Már pedig tudjuk, hogy az 1796: Cæsareo Regius exercitusának egyenes utódjául csakis a császári és királyi közös hadsereget tekinthetjük. Deák tudta ugyan már ekkor, hogy a magyar hadseregnek majd egyéb részei is lesznek, mint a magyar ezredek, de ezeknek a részeknek az egész haderőhöz való viszonyáról nem nyilatkozott s a dolog természete szerint még nem is nyilatkozhatott.

Andrássy 1871-ben egészen más helyzetben volt. A magyar fegyveres erő akkor már kibővült, volt honvédségünk is. Andrássy január 17-én azt magyarázta, hogy az 1867-iki törvény magyar hadseregén mit kell értenünk? A létező magyar hadsereg összességét, tehát a már 1867-ben előre tervezett honvédséget is.

De egy szóval sem mondotta azt, hogy az 1867-iki törvény az egész, vagy összes hadseregen nem a közös sereget érti. Sőt hivatkozott arra, hogy különbség van a közös hadsereg s a honvédség közt s hogy a törvény határvonalat vont közöttük bizonyos kérdésekben. A vezénylet nyelvének meghatározásáról nem nyilatkozott, mert nem ez volt beszédének tárgya.

Deák és Andrássy idézett beszédei nem is arra nézve fontosak, hogy mit kell értenünk az egész hadseregen, hanem arra nézve, hogy mit jelent az 1867-iki törvényben a «magyar hadsereg».

Az összes magyar hadi erőt, mint Andrássy mondja. Ezen a nyomon kell elindulnunk. Az 1867-iki 11. szakasz az egységes vezényletre vonatkozó alkotmányos felségjogot ő Felségére ruházza abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része volt az összes seregnek, vagyis az akkori császári királyi, vagy későbbi közös hadseregnek. Más magyar hadsereg akkor nem volt. Hogy az egységes vezényletre vonatkozó felségjogban a vezénylet nyelvének meghatározása is benfoglaltatik, az a dolog természetéből következik. Vezényelni beszéd nélkül nem lehetséges még a csatában sem. Ép oly lehetetlen elképzelnünk az egységes belszervezetet a szolgálati nyelv meghatázása nélkül. Így volt az abban a Hungaricus Exercitusban, mely a Cæsareo Regiusnak volt alkatrésze, így kellett tehát maradnia e két sereg folytatásában is az 1867-iki törvényhozók szándéka szerint. Ha a törvényhozás a vezényleti s szolgálati nyelv meghatározását az akkori egész fegyveres erőre nézve nem akarja átruházni ő Felségére, akkor ezt világosan megmondotta volna a 12. szakaszban. E szakaszban föl van sorolva, hogy micsoda jogok illetik meg a nemzetet a hadi ügyben. E jogok, bármily lényegesek is, nem vetekednek a nyelv meghatározásának jogával. Lehetetlen, hogy ily kiváló s a nemzetnek annyira drága jogot hallgatással mellőzött volna a 12-ik szakasz, ha nem akarja azt átruházni ő Felségére.

És most nézzük az 1868-iki törvényt. A védelmi rendszer ekkor átalakult, az egész hadsereg meggyarapodott Ausztriában is, nálunk is nemcsak létszámban, hanem új seregek fölállításával is. Az 1868-iki törvényben tehát határozottan ki kellett fejteni, hogy mikép alkalmazható az 1867-iki hadügyi törvény az új hadseregekre. A XL. törvényczikk 11. szakaszában ki van mondva, hogy «A monarchia közös védelmére szükséges szárazföldi és tengeri hadsereg, az 1867: XII. törvényczikk 11., 12., 13. és 14. §§-ban foglalt alkotmányos jogok alapján s azok föntartása mellett a monarchia mindkét államterülete összes népességére nézve 800,000 főnyi teljes hadi létszámban állapíttatik». Itt tehát arra a magyar hadseregre nézve, mely kiegészítő része a közös hadseregnek, fönnmarad a 11. szakasz érvénye az ott megnevezett felségjogokkal együtt. A magyar hadsereg egyéb részei, melyek szintén tagjai a fegyveres erőnek, kivétetnek a XII. törvényczikk 11. szakaszának érvénye alól. A honvédségről szóló XLI. törvényczikk 18. §-a ugyanis meghatározza a magyar honvédség magyar vezénynyelvét. Ezzel korlátozta e szakasz a vezénynyelvre vonatkozó felségjogot a magyar hadsereg egyik részében, de egyszersmind szembeszökő világossággal kimutatta, hogy arra a részére nézve, mely az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ban említve van, a vezénynyelv meghatározása alkotmányos felségjognak van elismerve.

De ha még kétségeink volnának, nézzük csak a sokat vitatott szakasz keletkezésének történetét.40)

Deák a tizenötös bizottság 1866 májusi ülésein némi próbálgatás után így formulázta a hadügyre vonatkozó törvényt. «Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai sértetlenül fönmaradván, mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, közös intézkedés alá tartozónak ismertetik el».

Alapeszméje e szerkezetnek, mint Deák mondotta, az, hogy a hadsereg egységes volta megmaradjon.41)

A megmaradjon szót csakis úgy érthetjük, hogy a vezényleti és szolgálati nyelv is oly egységes maradjon, mint eddig volt. S ha magát a szerkezetet nézzük, bajos elképzelnünk a közös intézkedést az egységes vezérletre, vezényletre s belszervezetre nézve egységes szolgálati s vezényleti nyelv nélkül. De ha még ezt is elképzelhetjük, Deák formulájában a sértetlenül fönmaradván csakis azt jelenti, hogy a fejedelmi jognak az a magyarázata s gyakorlata, melytől a hadügyre nézve II. Lipót, I. Ferencz s V. Ferdinánd elállani nem akartak, sértetlenül fönmaradnak. Deák a 67-es alapot védő beszédeiben minduntalan hivatkozik arra a törvényes állapotra, mely ez uralkodók korában fejlődött. Már pedig elmondottuk, hogy ezek az uralkodók jogaikra hivatkozva, nem akartak lemondani a szolgálati és vezénynyelv meghatározásáról.

Az 1867-iki 11. szakasz mai formájában az 1867 januári bécsi közös értekezleteken keletkezett. Ez az értekezlet tette a «sértetlenül fönmaradván» helyébe «a folytán» szót, ez iktatta a szakaszba azt, hogy a magyar hadsereg «az összes hadsereg kiegészítő része» s a végső szavakban «a közös intézkedés alá tartozónak» szavak helyett «ő felsége által intézendőnek» szavakat tette. E közös értekezleten Beust elnöklete alatt Belcredi, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay, Eötvös vettek részt. Az említett módosítások, bárhogy gondolkozzunk róluk, bizonyára nem czélozták Deák szándékainak megmásítását.42)

Ejus est interpretari, qui (legem) condidit. Deák az 1867-iki s az 1868-iki törvény szentesítése után soha sem tiltakozott az ellen, hogy ő Felsége határozta meg a közös hadsereg vezényleti és szolgálati nyelvét. Andrássy, ki tovább élt Deáknál, szintén megnyugodott e tényben. Az ő megnyugvásuk a legbiztosabb és a legvilágosabb magyarázata az említett törvényeknek.

Tökéletesen igaza van abban Rohonyinak, hogy az 1867-iki törvényhozás nem mondott le önkényt a hadsereg nyelvének meghatározásáról. Nem is mondhatott le róla. A nemzetnek erre természetes joga van s törvényeinek egész sorából is következik, hogy joga van anyanyelvét tenni hadseregében vezényleti és szolgálati nyelvének. Nem is lemondásról van itt szó, hanem csak arról, hogy a törvényhozás átruházta ő Felségére a magyar hadsereg egy részében a nyelv meghatározásának jogát. Lemondás és átruházás közt körülbelül akkora a különbség ebben a kérdésben, mint a mily nagy ür választja el az osztrák és magyar fölfogást a felségjog magyarázatában.

Deák az 1834. augusztusi kerületi gyűlésen előadta, hogy mikép értelmezi a felségjogot: «Nem a fejedelem ád a nemzetnek jussokat» – mondá ekkor – «hanem a nemzet ád a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak forrása. Hogy azon jussokat, melyeket a király bilateralis kötéseknél fogva bír, nemzetünk mindig tiszteletben tartotta, mutogatni nem kell».43)

V.

De vajon nincs-e menekvés a törvény kapcsaiból? Kötve vagyunk-e mindörökre a 67-iki alaphoz? Sokan kérdik ezt türelmetlen hévvel. A hatvanas és hetvenes években a kiegyezés ellenfelei e kérdésekre egyszerű nemmel feleltek s a kiegyezést egészben véve ostromolták. Azóta, talán a nyolczvanas évek vége óta, új ötletekkel gazdagodott a magyar politika eszmeköre. A kiegyezés általában jó, de jobban kell kihasználni, máskép kell értelmezni, fejleszteni kell. És a nagyobb nyomaték kedvéért újabban azt hirdetik, hogy Deák Ferencz is így fogta föl a kiegyezést.

A képviselőház 1903 október 3-iki ülésén egy volt Deák-párti képviselő szerint Deák így nyilatkozott a kiegyezésről, a baloldalhoz fordulva: «Önöknek Uraim, igazuk lehet; tökéletes ez a munka nem lehet; hiszen emberi ész csinálmánya, tehát hibás. De azt felelem önöknek, a kik ma elveinket megtámadják, hogy hiszen eljön az ideje, – mert egy nemzet mindig fejlődik – a mikor önök a helyünkbe jőve, ezt az alapot fejleszthetni fogják, mert mi az alapot teremtettük csak meg».44) A Deák-ünnep alkalmából a hirlapok is közöltek hasonló, Deáknak tulajdonított nyilatkozatokat Deák kortársaitól. E kortársak közleményei is azt akarták bizonyítani, hogy Deák meglehetősen ideiglenes, rövid életű munkának tüntette föl a kiegyezést, melyet fejleszteni az utódok kötelessége.

Kétségtelen, hogy Deák szerénységgel szólt a kiegyezés értékéről, hiszen az ő műve volt. Nem is csodáljuk, hogy némelyek félreértik e szerénységet. Ezt a becses emberi tulajdonságot a mai közélet nem igen ismeri. Ma, midőn írók és szónokok oly szivesen kürtölik és kürtöltetik világgá valódi vagy képzelt érdemeiket, bajos megérteni, hogy Deák nem verte mellét minduntalan és nem hirdette legalább hetenként egyszer, «hogy exegi monumentum». Innen csak egy ugrás van addig a gondolatig, hogy Deák maga sem becsülte elég nagyra munkáját, hanem csak muló episodnak vette a nemzet fejlődésében. Másrészt az így nyilatkozó kortársak nem jól emlékeznek vagy félreértették Deákot.

Van Deáknak egy 1867-iki nyilatkozata, mely némi félreértésre adhat alkalmat, ha nem olvassuk figyelmesen s elhallgatjuk azt, a mit Deák később mondott e kérdésről.

Ez év őszén mondotta a képviselőházban: «Jótevője-e az a népnek, a ki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a megelégedetlenség magvait szórja el? Alkotmányunk visszaállíttatott… Van-e, a ki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve? Hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkü pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek. Helyes-e e nyereményt semmisnek tekinteni, gyanúsítani a meglevő állapotot, gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből kiindulva, tovább haladhatunk?»45)

Itt valóban szó van politikai állásunk s alkotmányos törvényeink fejlesztéséről, de minő kapcsolatban? Egészben véve Deák azt mondja, hogy meg kell becsülnünk a tért, melyet nyertünk s azon állva kell dolgoznunk erőnk tovább fejlesztésén.

Erőnk e fejlesztése eredményezheti politikai állásunk s alkotmányos törvényeink fejlesztését is. Deák nem a közjogi alaptörvényeket említi, hanem azokat, melyek kapcsolatban vannak anyagi s szellemi fejlődésünkkel. De tegyük föl, hogy itt a közjogi alaptörvényekre is gondolt, az előzményből következik, hogy a változtatást csak igen távoli eshetőségnek fogja föl, mely iránt szítni a vágyakat és reményeket nagyon helytelennek mondja. Fő eszme itt a megnyert térnek, a közjogi alapnak megbecsülése. Magának ennek az alapnak fejlesztése czímén való bolygatását Deák e beszédében sem ajánlja.

Mennél idősebb lett a kiegyezés, annál nyomatékosabban hangoztatta Deák a közjogi alap rendíthetetlenségét. Eleinte szólt még egyes, nem lényeges részek javításáról, később ezt a gondolatot is elejti. Midőn az államadóssági törvényt tárgyalták, Deák így nyilatkozott 1867 deczember 14-ikén: «De hiszen ki az, ki ne óhajtaná nemzetét önerejében nagynak és hatalmasnak? Ki ne kivánna, minél biztosítottabb alkotmány mellett, minél kevesebb terhet viselni? Azonban, mivel mindent elérni nem lehetett, mivel sok van, a mit elérni óhajtunk: nem lehet állítani, hogy a mi megvan, az teljesen értéktelen. Állítsuk úgy a kérdést, hogy óhajt-e az ország inkább visszamenni ismét azon állapotra, melyben a kiegyenlítés előtt volt? s alig hiszem, hogy sokan legyenek, kik komoly megfontolás után, őszintén igennel felelnének».46)

Itt is beszél tehát arról, «a mit még elérni óhajtunk» s szerényen beszél arról, a mit elértünk. De itt nem a közjogi állapotról van szó, hanem inkább az annak érdekében elvállalt terhekről. Természetes, hogy e terhek panaszra adtak okot s e panaszok határozatlan óhajokat keltettek nem lévő, a távolban derengő állapotok iránt. Deák nem akarja tagadni, hogy lehetnek még óhajaink, de épen a határozatlan vágyak ápolása ellen óv s figyelmeztet a valóságra, melynek szemmel tartásával még sokat érhetünk el, ha megbecsüljük s nem forgatjuk föl a már elért eredményt. Bármily szerényen beszél tehát itt Deák, az úgynevezett fejlesztést, vagyis a közjogi alap erőszakos zavarását nem ajánlja, sőt helyteleníti.

A fősúlyt arra helyezi, hogy anyagi és szellemi fejlődésünkkel kell foglalkoznunk. Itt kivánta az igazi «fejlesztést».

1868 július 6-án mondja a képviselőházban: «azon másfél év alatt, mely alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadulva egyrészről az absolutismus, másrészről az egykor védelmül használt, de minden fejlődést elölő inertia bilincseiből, adózva közczélokra, pénzügyeinkről magunk rendelkezve, nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek, forgalomnak, fölemeltük a föld értékét s a tetemesen növekedett adózási teher mellett is és annak ellenére hazánk fejlődésében többre mentünk, mint ezen századnak az 1848-iki évet megelőzött közel fél százada alatt».47)

A boldog öröm, mely e szavakból kisugárzik, eléggé mutatja, hogy Deák mily irányba kivánta terelni a magyar politikát.

De mivel az ellenzék megmaradt a közjogi harcz mellett, Deák egyre conservativebb lett a közjogi alap védelmében. «Nekünk is adott Isten élénk phantasiát – így szólt 1868 Ferencz napján a Deák-párt küldöttségéhez – «mi is láttunk lebegni magunk előtt oly állapotokat, melyeket a vágy legfénylőbb színeivel festett ki; de épen az a különbség az óhajtás és az akarat között, hogy az óhajtás nem ismer határokat, az akarat pedig mindig a lehetőség határai között marad, mert azon akarat, mely a kivihetőt számba nem venné, nem volna többé akarat, hanem ábránd… alkotmányunk jelenleg biztosított alapjait fönn kivánom tartani. Lehet, hogy egy vagy más, nem lényeges, mellékes kérdésben helyesnek és lehetőnek találandjuk valami jobbal cserélni ki a létezőt; de meg vagyok győződve, hogy alkotmányunk jelen alapjait és rendszerét fönn kell tartanunk, mert eddigelé nem ismerünk még oly kivihető módokat, melyek ezeknél jobbat nyujthatnának hazánk és alkotmányunk biztosítására; egyes főoszlopokat pedig az épületből kivenni, a míg nem tudni, pótolhatjuk-e czélszerűbbekkel, az egésznek romlása nélkül nem lehet».48)

De a leghatározottabban és a legkimerítőbben 1871 január 17-én nyilatkozott e kérdésről a képviselőház előtt épen mikor a hadsereg ügyeiről folyt a vita. «Valamint akkor, midőn nekem választanom kellett egy centralis parlament, egy közös reichsrath és a personal-unio közt: a personal-uniót sürgettem, bármi veszélyes, bármi káros is az, mert a másik még veszélyesebb, még károsabb, úgy ha ezentúl olyan idő következnék be, hogy megint a közt kellene választanom: közös parlamentbe, reichsrathba olvadás, vagy pedig bármi teherrel, veszélylyel járó personal-unio, én ismét ez utóbbit választanám. Azonban míg ez idő be nem következett, míg a Magyarország és az örökös tartományok közt kötött kiegyenlítési egyezmény fönnáll, addig mindazt, a mi az egyezmény értelmétől, szellemétől, szavaitól elüt, úgy tekintem, mint megsértését a kiegyenlítési egyezménynek. Igaz, hogy Európában divattá kezd válni a szerződések semmibe vétele. Ezt a politikát én részemről soha sem tudnám követni.

Én kivénültem az ily újításból. Hanem, mint hideg szemlélő, azt találom, hogy e politikához is mindig csak a hatalmasok nyúlnak, a kiknek elég erejök van a szerződéseket megtörni, hogy azonban a gyöngébb nyúljon ily politikához, azt én nemcsak igazságosnak nem, de még eszélyesnek sem tartom.

Én épen a tényekkel vetettem számot és e számvetés vezetett arra, hogy megkössük a kiegyenlítési szerződést, mint a melyet a tények számbavétele mellett tartottunk szükségesnek, s melyet föl is fogunk legalább szavazatunkkal tartani: mert megnyirbálása, aláásása sem a nemzet jelleméhez nem fér, sem czélszerű nem volna. Azon emberrel, a ki alkalmat keres a megkötött szerződés alól kibujni, a ki még olyankor is, ha alkalma nem nyilik, kijelenti azon óhajtását, hogy ama szerződést meg akarja szegni, semmi előrevigyázó ember szövetséget többé nem köt. Pedig Európában majdnem minden hatalom, különösen pedig Magyarország, oly állapotban van, hogy támasz és szövetség nélkül meg nem állhat. Én azt hiszem, tőlünk, kik ezen szerződésnek létrehozását szavazatunkkal elősegítettük, a bona fides megkivánja, hogy ezen szerződés minden betűjét megtartsuk».49)

Nagyon rosszul teszik tehát a közjogi alap fejlesztésének hívei, ha Deákra hivatkoznak. Deák a kiegyezés betűjéhez is kivánt ragaszkodni s épen a hadügyi paragraphusok «aláásását, nyirbálását» czélszerűtlennek s a nemzet becsületével összeférhetetlennek tartotta. Az utolsó beszédből világos az is, hogy Deák a kiegyezést «bilateralis kötésnek» tartotta s tudjuk, hogy mint nyilatkozott már 1834-ben az oly felségjogokról, melyek ily törvényen alapulnak. Azok, kik a XII. törvényczikk hadügyi paragraphusát kifogyhatatlan tárháznak tekintik, mely a közjogi harcz megörökítésére folyvást szolgáltatja a fegyvereket, ne hivatkozzanak Deák fölfogására. Deák hosszú, igen hosszú időre le akarta venni e harczot a napirendről, a nemzeti vívmányokat pedig a cultura és gazdaság fejlesztésében kereste. A hadügyben a nemzeti követelések érvényesítésére elégségesnek tartotta az 1792-től 1868-ig hozott idevágó törvények végrehajtását.

Tehát örök időkre kivánta-e állandósítani a német szolgálati és vezénynyelvet abban a magyar hadseregben, mely kiegészítő része a közös hadseregnek? A «soha» szó nem fordult elő Deák politikai szótárában.

Hiszen épen ő magyarázta meg Lustkandlnak, hogy «alkotmányunk történeti alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életéből fejlett ki s a nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetőleg, lényegben és formában, időnként változásokon ment keresztül… Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik».50)

Azonban, hogy e közös egyetértést az uralkodóhoz való jó viszony megzavarása útján keressük, ily bölcsességre Deák soha sem gondolt.

De végre is, mikor akarta volna kipróbálni Deák ez egyetértés erejét a nemzeti hadsereg érdekében? Erre nézve egyenes választ Deák beszédeiben hiában keresünk, hiszen a hatvanas, hetvenes években a kiegyezés betűihez való ragaszkodásnak szükségét hirdette sokára, több nemzedék életére is, valószínűen mindaddig, a míg a mi fejlődésünk ereje s az örökös tartományok nemzetiségi viszonyai megérlelik a változtatás gondolatát. De talán szabad fölvetett kérdésünkre hozzávető felelet gyanánt idéznünk Deák egy oktatását, mely népszerű formában magyarázza meg politikai módszerét: «mindent a maga idején kell tenni, s a gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell, s míg hátralépni soha egy lépést sem szabad, az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk. Mert ha nem alkalmatos időben teszünk csak egy lépést is előre, éretlen gyümölcsöt fogunk leszakítani, mely sem ízt, sem élvezetet nem ád. Nem azt tartom szerető jó apának, ki gyermeke kivánatára az éretlen cseresznyét leszakítja, de a ki várakozásra intve őt, neki annak idején az ízes, érett gyümölcsöt adja. A képviselőket mint a haza atyjait tekintem, kik fölvilágosítják a népet, megmagyarázzák neki a körülményeket s türelemre intik addig, míg az alkotmányos élet érett gyümölcseit élvezhetik». E hozzávető felelethez jó lesz Deáknak még egy másik tételét is csatolnunk. Az 1840-iki országgyűlésen mondotta Deák: «Minden politikai súlyosabb hiba századokon keresztül s gyakran századok mulva boszúlja meg magát iszonyú következéseiben».51)

VI.

Egy azonban bizonyos; az obstructiót kizárta Deák azon alkotmányos eszközök sorából, melyekkel nemzeti vívmányokért küzdeni illik és szabad. Egy képviselőnek nem rég még arra is volt bátorsága, hogy Deák szellemét idézze föl az obstructio jogosságának igazolására. Mennyire sajnáljuk, hogy az idézés nem sikerült. Mennyire sajnáljuk, hogy nem hallottuk Deák fölséges haragjának menyköveit csattogni. Magyarország szégyene, kára most kisebb volna és sok mondva csinált nagyság omlott volna semmisége hamvába.

Deák valóban kezdett valami obstructio-féle küzdelmet az 1839-iki országgyűlésen, de nem a többség, hanem az alkotmányszegő kormány ellen. Nem is szólunk arról, hogy mik voltak e küzdelem eszközei, csakis azt óhajtjuk kiemelni. hogy Deák a parlamenti többség előtt mindig és minden körülmények közt meghajolt.

A többség akaratának érvényesülése Deák szerint az alkotmányjog egyik sarkalatos tétele.

Hallgassuk meg csak, hogy mit tanított erről egész életén át.

Az 1835-iki január 2-iki kerületi gyűlésen így szólt: «Minő szavakkal élt a personalis, minőkkel nem élt, azzal én nem törődöm, mert minket a personalis szavai oly kevéssé köteleznek, mint akármely egyes követ kijelentése. Itt csak a többség végez, csak a többség kötelez… egyebet nem kivánok, mint azt, hogy a mi a királyi resolutióban ennen értelmünkkel megegyezőleg benfoglaltatik, épen azért igtattassék törvénybe, mert a többség a kir. választ elfogadta». Az 1839 június 10-iki kerületi ülésen, midőn a Ráday-ügyről volt szó, Deák a tudósítás szerint így végezte beszédét. A sérelem orvoslására nézve úgy nyilatkozott, hogy a míg a pesti sérelem eldöntve nem lészen, semmi más tárgyba ereszkedni nem akar; de ha a többség által ezen kivánatától elmozdíttatnék, akkor is szükségesnek látja a föliratot…»

Tehát épen akkor, midőn Deák a mai nyelven szólva «bejelenti az obstructiót»,52) egyszersmind kimondja, hogy a többség által elmozdítható kivánatától vagy is obstruálni csakis a többséggel, a többség határozata alapján akar.

Még jelentékenyebb e tekintetben Deák Ferencz 1839-diki nyilatkozata, midőn arról volt szó, hogy a városi követek nem akarták elfogadni a választást a katonai szükséget tudakozó küldöttségbe, mert kilencz tag helyett, a hogy ők kivánták, csak hatot választottak a rendek. A november 27-diki országos ülésen Deák erről így szólt: «Azon fenyegetés, hogy ha a királyi városok kivánsága el nem fogadtatik, a küldöttségben meg nem jelennek, nem látja mi alapon nyugszik és hova czéloz, mivel ha nekiek itt azt mondani lehet, ugyanezt mondhatják minden törvénynél, akkor pedig azon anomalia keletkezik, hogy lehet kisebb szám, melynek ellenszegülése elégséges a többség határozatának megakasztására. Ily anomaliát képeztek ugyan a rómaiak idejében a «Tribuni Plebis»-ek, de Magyarországban Tribuni Plebiseket nem ismerünk».53)

Deák nem sejtette, hogy ez intézmény egykor állandóvá lesz a magyar parlamentben s hogy akadni fognak magyar államférfiak, kik megalkudnak a tribunusok gőgjével.

«Alkotmányos nemzeteknél, hol csak a többség határoz» – így kezdődik Deák 1840-diki követjelentésének egyik mondata.54)

A többség e föltétlen jogát tiszteli mint minister is az 1848-diki pesti országgyűlésen.

«Igen sokszor lehet a ministerium részes fél» – mondja Deák a július 8-diki ülésen – «a ház pedig soha sem. A ház fölötte áll minden hatalomnak, az fél nem lehet, mert a ház többsége előtt minden félnek el kell enyészni».55)

A többség akaratának tisztelete újra meg újra visszatérő vezérgondolata Deák alkotmányos pályájának. 1861 június 4-diki nagy beszédében is olvassuk, hogy «a többség akarata fog határozni». A határozati és fölirati pártok bizottságának 1861 július 23-diki értekezletén Deák kijelentette, hogy «kész lett volna, ha a zárt ülésben a határozat mellett nyilatkozik a többség, a nyilt ülésben kijelenteni, hogy föliratot óhajtott, de aláveti magát a többségnek és határozatra szavaz».56)

Deák tehát annyira ment a parlamenti többség akaratának tiszteletében, hogy saját jobb meggyőződését is hajlandó volt alárendelni annak.

Deák tehát nem félt attól, hogy lesz valaha absolut kormány, mely a parlamenti többséget az alkotmány elkobzására fogja fölhasználni. Nem félt ettől az eshetőségtől, mert tapasztalta, hogy ily czélból az absolut kormányok nem szoktak összehívni országgyűlést. Országgyűlés nélkül kényelmesebben kobozhatnak el alkotmányos jogokat. De ha mégis eszébe jutna valaha absolut kormánynak e furcsa vállalkozás, a magyar történet legszomorúbb lapjai sem jogosítanak föl bennünket arra a véleményre, hogy lehet még egykor magyar parlamenti többség, mely megszavazná az alkotmány elkobzását.

A többség jogának föltétlen tiszteletén kívül Deák még más obstructióellenes elvet is hirdetett.

Az obstructiónak erős vára az 1848: IV. t.-cz. 6. §-a. A kiegyezés előkészítésekor több előrelátó államférfiú kifejezte aggodalmát e § intézkedése miatt.

Gróf Apponyi György egy 1862-diki emlékiratában azt mondja, hogy változtatni kell e §-t, mert «a magyar országgyűlés föloszlatása, a mi a koronának el nem vitázható joga, nem tehető függővé a költségvetés megszavazásától».57)

Midőn az 1867-diki bécsi közös értekezleten Belcredi azt kérdezte Andrássytól, hogy mit tenne, ha minister volna és a közösügyi bizottságnak javaslata tárgyában kisebbségbe jutna: föloszlatná-e a jelen országgyűlést? Andrássy azt válaszolta, hogy «igen is föloszlatná, noha még nincsen eltörölve azon lehetetlen törvény, a mely szerint addig föl nem oszlatható az országgyűlés, míg az évi költségvetés megszavazva nincs».58)

A főrendiháznak 1866 deczember 19-diki ülésén gróf Cziráky János veszedelmesnek nyilatkoztatta az 1848. törvénynek azt a paragraphusát, «mely szerint az országgyűlést a költségvetés megszavazása előtt nem lehet föloszlatni; ennek természetes következménye az, hogy a királyi hatalom gyakorlata helyébe a parlamenti uralom lép, melytől a conventhez egyedül csak egy lépés van».59) A király is óhajtotta az 1848-diki törvény e változtatását, mert mint az Andrássynak 1867 elején átadott pontokban mondja: «a 6. §. majdnem megsemmisíti a királynak föloszlatási jogát».60)

Ez aggodalmak eloszlatása végett alkották az 1867: X. törvényczikket s a király és Andrássy nyilatkozatai, valamint a törvényczikk világos szövege eléggé mutatják, hogy mi volt a czélja az 1848-diki törvény e módosításának.

1868 szeptember vége felé a körülmények kényszere miatt az a helyzet állott elő, hogy az 1868-iki s az 1869-iki költségvetések nem voltak megszavazva. Deák akkor indítványt nyujtott be a két évre szóló költségvetés tárgyalására nézve. Az indítványban hivatkozott az 1848-iki s az 1867-iki fönt említett törvényekre, melyeknek «világos rendelete szerint minden évben az országgyűlés elé terjesztendő s megállapítandó a következő évi költségvetés». Az indítványt szeptember 21-én beszéddel támogatta, melyben elmondta, hogy mint fogja föl a háznak jogát a költségvetés megszavazására. «Remélem, Magyarország nem fog jövendőben azon eshetőségbe jutni, hogy egyszerre két évi költségvetés álljon előtte… A költségvetés megállapítása nemcsak joga a tisztelt Háznak, hanem kötelessége, és a mely pillanatban a megállapítás lehetővé válik, azon pillanatban minden más mód, mint a megállapítás, alkotmányellenes. A háznak, mondom, joga és kötelessége megállapítani a költségvetést, de azt mondania, hogy nem állapítja meg egész az esztendő végeig és a jövő országgyűlésig, és azon intercalaris időre is, mely a jelen országgyűlés berekesztése és a jövő országgyűlés kezdete közt le fog folyni, a mi hónapokat tesz, azt mondani, hogy mi erre nézve nem hozunk határozatot, járjanak el a ministereink felelősség mellett: arra, azt hiszem, szorosan véve alkotmányosan nincs joga a háznak».61)

Majd 1868 november 9-én a birodalmi ministeri czímről megindított vitában Deák így szólt: Az 1848: IV. és az 1867: X. törvényczikkek határozottan azt rendelik, hogy minden országgyűlésen megállapítandó a jövő évnek költségvetése. Ez az alkotmánynak annyira sarkalatos törvénye, hogy a parlamentaris kormány, az alkotmányos élet ezen törvény nélkül fönn nem állhat. Ha mi ezen törvény teljesítését bármi úton-módon lehetetlenné teszszük, fölforgatjuk magunk az alkotmány egyik sarkkövét és akkor hozunk igazán veszélyt az országra, melyet, nem tudom, mikor és hogyan fogunk megorvosolni».62)

Deák tehát azokból a törvényekből, melyekre az exlex előidézői támaszkodnak, azt magyarázta ki, hogy a költségvetésnek a kellő időben való megszavazása nemcsak joga, de kötelessége is a háznak. Mivel az ő idejében bizonyos parlamenti módszerek még nem honosultak meg nálunk, nem nyilatkozhatott arról, hogy miként kényszeríthető a parlament e kötelesség teljesítésére. Ha ily eshetőséggel kell számolnia, bizonyára megmondotta volna, hogy a hol kötelességek vannak az állam iránt, ott a kötelességmulastókkal szemben kényszerítésről is kell gondoskodnunk.

VII.

Összefoglalva a mondottakat, megállapítottuk, hogy Deák a kiegyezés megkötésekor nem akart többet kicsikarni az uralkodótól a hadügyi kérdésekben, mert ezt a módszert gyöngédtelennek és czélszerűtlennek hitte. Nem akarta tenni ezt azért sem, mert tekintve a multakat és politikai helyzetünket, az elért eredményeket elégségeseknek és viszonyainkhoz illőknek találta. Deák nyilatkozataiból és hallgatásából világosan következik, hogy a mai gyakorlat helyesen értelmezi az 1867: XII. t.-cz. 11. §-át. Deák az 1867-es törvényt egyezménynek mondotta, e törvényt a százados közjogi viták végleges megoldásának tekintette s meg nem határozható időkig ragaszkodni kivánt a kiegyezési törvénynek még a betűjéhez is. Annak nyirbálását és aláásását a fejlesztés czímén a nemzet becsületével össze nem férő és különben is káros eljárásnak tartotta. Deák a parlamenti többség jogának föltétlen érvényesítését hirdette s az 1848 és 1867-diki törvényeket úgy magyarázta, hogy a költségvetésnek kellő időben való megszavazása nemcsak joga, hanem kötelessége is a törvényhozásnak.

Mindezt nem hozzávetésekből, hanem Deák félre nem érthető nyilatkozataiból következtettük.

A mai közvéleményt vagy legalább a közvéleménynek hangosan nyilatkozó részét, nagy távolság választja el Deák e fölfogásától.

E távolságot úgy szokták némelyek magyarázni, hogy Deák kora és a mi korunk közt nagy a különbség. Az olasz és német egység megalapítása óta Európaszerte, így szokás mondani, a nemzeti érzés a rajongás oly fokára emelkedett, mely jelentékenyen magasabb az 1867 táján vezető férfiak nemzeti érzésének hőfokánál.

A magyarázatban van valami igazság igen nagy tévedéssel vegyítve. Az európai hatások megállapítása tekintetében sem pontos a magyarázat, kivált ha Deák pályájára tekintünk. Deák a harminczas években a hadügyben elérhető «nemzeti vívmányok» iránt fogékonyabb volt, mint 1867-ben. Pedig Lajos Fülöp kora Európaszerte inkább kedvezett a népeket egyesítő liberalismusnak, semmint a népeket elválasztó nemzetiségi érzésnek. 1867-ben pedig, III. Napoleon korában, az olasz és német egység kialakulása idején a nemzeti érzés hevesebben nyilvánult, mint a harminczas években.

Deák politikai eszméin érezhető ugyan az európai áramlatok hatása, de nemzeti érzése nem e hatások szerint igazodott, hanem lelkének mindig eleven forrásaiból táplálkozott.

Ezért merjük mondani, hogy Deák nem hódolt volna a mai európai áramlatnak s megmaradt volna hazafinak, míg mi, az igaz, hogy chauvinisták lettünk. Sőt mi több, most már sovének vagyunk s azt hirdetjük, hogy ilyen az igaz magyar hazafi. De ez a betű-magyarosítás nem sokat használt, a fogalom épen oly idegen e földön, mint maga a szó. A XIX. század legnagyobb magyar államférfiai, Széchenyi, Deák, Kossuth nem voltak chauvinisták, bár alig képzelhető rajongóbb nemzeti érzés, mint az, mely lelköket hevítette. A chauvinismus elterjedésének egyik okát épen abban a különben örvendetes körülményben keressük, hogy igen sok elmagyarosodott idegen vesz részt a nemzeti életben. Nem mondjuk, hogy hazafi és chauvinista tökéletesen ellentétes fogalmak, de mégis lényeges a különbség köztök. A chauvin a külsőséget szereti; egy lobogó, egy nemzeti színű szalag lelkes izgalomba hozza; a hazafi a külsőnek csak akkor örül, ha valami lényeges értéknek a kifejezője. A chauvin csak a zajos, a föltünő dicsőséget szereti, az iránt a csendes s lassú munka iránt, melyet a hazafi végez, hogy a sikert előkészítse, a chauvinnek nincs sok érzéke. A chauvin szenvedélyesen gyűlöl s rendkívül türelmetlen, a hazafi jobban szereti hazáját, semmint gyűlölné ellenségeit. Innen van, hogy a chauvinismus visszariasztja az idegent, az igaz hazafiságnak pedig igen nagy a vonzó ereje. A chauvin mindent koczkáztat, csak hiúsága érdekeit nem s öntudatlanságában vagy könnyelműségből a leghamarabb magát a hazát koczkáztatja; a hazafi aggodalmakkal telve óvatos s legelőször is a maga nyugalmát és népszerűségét koczkáztatja. A chauvinista nem ismeri önmagát s nem akarja nyugodt, tiszta pillantással nézni hazája multját, jelenét és jövőjét; a hazafi bármily kellemetlen érzések fogják is el, csalódás nélkül akarja látni a nemzet történetét, s helyzetét a többi nemzetek közt.

A nemzeti érzésnek ezt az árnyalatát bámulatos erővel fejezi ki Deák 1839-diki beszédében: «Ne nehezítsék a főrendek állásunkat» – így szólt – «sőt inkább segítsenek bennünket legszentebb kötelességünk teljesítésében. Hiszen ők is e hazának gyermekei; tudják ők, kik a külföldet s más nemzetek állását, dicsőségét és kényelmét jobban ismerik, mint mi, hogy a magyarnak hazaszeretetét sem a multak lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának és a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájok történeteiből; büszkék valának nemzetök nagyságában és dicsőségében s érezték, hogy az ő hazájok a legjobb, a legboldogítóbb. A franczia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincsen haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyujtana, mint a magoké. A lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a classikai hajdankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott; történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harczokra mutatnak; kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái talán ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de műveletlen coloniájának tekint a külföld. Jelenünk nem fényes s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat igérne, azt elhinni csakugyan optimismus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen. S mégis van az embernek keblében egy tiszta forró érzés, mely mindezen segítségek nélkül buzgón ragaszkodik a hazához, s nem tartom jó embernek, nem tartom magyarnak, ki e szegény, e nyomorult szegény, szenvedő hazát jobban ne szeretné, mint akármely fényes országát Európának».63) Ime Eötvös Búcsúja prózában! A chauvinista nem ismeri a hazafi érzés ez elégikus mélységét, nem emelkedhetik ily hazafias stoicismusig, hanem hamisan ideálizáló fénynyel vonja be nemzete történetét s fölületes hevében a maga nemzetét az elsőnek hirdeti a nemzetek közt. A chauvinismus franczia eredetű, a francziák politikai nagyságuk hanyatlásával lakoltak azért, hogy átengedték magokat e hiú érzés mámorító hatásának. Más nagy nemzetek kevesebbet szenvedtek chauvinismusuk miatt. Erélyöket még fokozta a nagy izgalom s edzett szervezetök kibirta a láz hatását.

De kisebb nemzeteket halálos veszedelemmel fenyeget ez a divatos betegség, nem épen physikai halállal, hiszen a nemzetek többnyire nem úgy halnak ki, mint az egyes emberek. Nemzeti halálnak kezdete lehet az is, ha tesped a nemzeti élet, ha ennek csak zajongó nyilatkozását halljuk s nem érezzük igazi erélyét s igazi haladását. Nincs e betegségnek jobb orvossága, mint az önismeretben és szerénységben gyökerező hazafiságnak éltető ereje, melyet nagyjaink s köztök különösen Deák műveinek, pályájának s beszédeinek igazi ismeretéből meríthetünk.