MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA (continued 4)

Ha Ilka valaha különös érzelemmel viselteték a moldvai kapitány iránt, ez legfeljebb is nem gyülölség ugyan, de az utálatnak és megvetésnek valamely neme volt, mégis maga sem tagadhatá a szegény leányka, hogy ezen régi ismerősének véletlen megjelenése örömre gerjeszté inkább indulatait, a mennyire tudniillik elfogult lelki állapotja s hosszú bú által bágyadt rugóssága lelkének az öröm élénkségét fölhatni engedék. Mert Bogdanu legalább oly ember vala, kit ő honában és boldogabb napokban tanult ismerni, s így a magában kellemetlen jelenés, édes emlékezeteket ébresztvén föl, maga is, ha nem édessé, legalább elfogadhatóvá változik. Aggva függtek Ilka szemei azon úton, melyen Bogdanu eltűnt, s már huzamos ideig várakozván, félni kezde, hogy a kapitány vagy reá nem ismert, vagy épen boszúságból fölkeresni sem akarja. Ezen kétségből nem soká maga Bogdanu vonta ki hősnőnket, Jeffi murza társaságában közelítvén.

- Tehát ezen leány az, kit te megvenni, vagy a mint mondod, megszabadítani akarsz?—Kérdé a tatár, Ilkára mutatván, Bogdanut.

- Ugyanez.—Felele a bojár, szokott hidegsége egy kevéssé, de alig láthatólag fölolvadván.—Mit kivánsz érte?

- Négyszáz zechint.

- A khánnak százat sem fizettél, ez iszonyú nyereség volna oly rövid időre—viszonzá alkudólag Bogdanu Gyurka.

- Ha Stambulba viszem, ezeret is megkapok.—Mondá szárazon a kalmár.

- Egy szó mint száz! százötven zechint adok, még úgy is elég nyereséged lesz.

Ilka örömmel hallgatá a két alkudozó beszédét, eszébe sem jutván, mily illetlen volt a bojártól jelenlétében alkuba bocsátkozni saját személye felől, s fukarkodni egy leány megszabadításában, kibe ő mégis szerelmes vala. De csüggedt a leányka reménye, midőn tapasztalá, mennyire távoznak az árban egymástól az alkuvók.

- Százötven! ha-ha-ha!—röhöge a vén murza hosszú szakállát simogatva,—egy fiatal legény ne legyen ily zsugori leányvásáron.

- Nem akarok sokat csevegni, tehát röviden mondom: kénytelen vagy a leányt százötven zechinen nekem adni.—Mondá szokásánál valamivel erősebben Bogdanu.

- Ha-ha-ha! guar kénytelen! a próféta szakállára ez iszonyú!—kiálta föl Jeffi murza, és szakálla jobbra-balra lengett nevettében.

- Korán kaczagsz, öreg!—szóla a bojár diadalmas gúnynyal.—Vedd ezen írást és olvasd—s ruhájából egy iratot húza és a kalmárnak nyújtá. Ez még mindig nevetve tekinte bele; de alig futá által tartalmát, s a vénség minden redői megkettősültek homlokán, s csak azért nem sápadt el, mert arczai különben is vetekedtek az aszott falevél színével.

- Hát uram?—Abdul khánt nehéz volt megőrzeni, hogy minden törvény ellen lakodra ne rontson, s azért az öreg khán jobbnak találta Szirmay Ilonát egészen elküldeni a Krimből, én vajdám dolgaiban épen Bakcsi- Szeraiban voltam, s elvitelére ajánlám magamat, s azért ezen írásban rád parancsolt a khán, hogy Ilkát mérsékelt áron tüstént által add.

- De uram, százötven nagyon kevés—mondá már könyörgőleg a tatár.

- Egy párával sem többet—viszonzá határozottan a bojár.

- Legyen áldott a próféta neve. Vidd el, ha a khán parancsolja - viszonzá fájdalmasan Jeffi murza.

- És hazámba fogsz-e vinni?—kérdé örömöt lihegve Ilka a bojárt. Ez habozott a felelettel, végre mégis alkudozó hangon rebegé:

- Előbb Jászvásárba, onnan—azután—onnan hazádba, ha egy kérésemet teljesíted.

Ilka örömében nem is hallá a bojár végső föltételét s örömtől eltelve borult Judith nyakára, de ez sírt.

- Hát a kisasszony elmegy, én csak egyedül maradjak itt?

Ilka megszáná szenvedése társnőjét, s kéré Bogdanut váltsa ki őt is, mind magáért, mind Judithért bő visszafizetést igérvén. Bogdanu hamar rá állott, kétszáz zechinért mindketten szabadok voltak—de csak Bogdanu Gyurka hatalmában.

Ha eddig Ilka éjszakáit a bú miatt tölté álmatlanul, most az öröm tartá őt ébren, s így annál könnyebben készülhetett az elutazásra, melyet Bogdanu a következő nap kora reggelére határozott. Egy tatár katona-csapat kisérte őket a határokig, kiket a khán maga rendelt Bogdanu, mint a moldovai vajda követe mellé, s talán még más okokból is.

Az utasok minden kellemes vagy kellemetlen kaland nélkül értek el Jászvásárba.

HARMINCZKILENCZEDIK SZAKASZ.

Mik történtek Jászvásárban, s miképen egy ajtó nyilásán

a moldovai kapitány nagyon elhűlt.

Ilka az egész úton okot lelt elégedve lenni a bojár bánásmódjával, s ez Jászvásárba érkeztekor is megmaradt, de csak egy-két nap örülhetett tisztán a leányka, elmélyedve azon édes reménybe, hogy nemsokára otthon kedveseit karolandja, de ezek egéből hamar kirázta őt Bogdanu; ugyanis egy este, kevés nappal megérkezésük után, belépett hozzá a kapitány, s a leányka már haza utazhatása hírét várá ajkairól hallani, midőn amaz egy házassági ajánlással lépett elő, szokása szerint minden tekervény, de egyszersmind minden szükséges előzet és ügyesség nélkül is. Ilka elhalaványult, s első pillanatban felelet sem juta eszébe, annyira meg volt lepetve a váratlan ajánlás által. Ámbár még a Krimben félni kezdett, hogy őt Bogdanu csak nőjéül vehetni váltja ki, de azótai barátságos s minden haszonleséstől tetszőleg ment magaviselete, egy az előbbivel ellenkező és jó véleményt keltettek a kapitány felől lelkében, innen magyarázhatni némító meglepetését, mely a bojár ajánlatánál hülesztő ijedéssel fogta el szívét.

- Nem értett talán a kisasszony? ismét esedezem tehát nyújtsa nekem kezét, mint férjének, s az oltártól egyenesen anyja karjai közé vezetem.—Szóla másodszor a bojár, első kérése felelet nélkül maradván.

- Nem gondoltam, hogy az úr ily föltétellel váltott ki a tatár rabságból. Van ugyan joga hálámra és kérje a váltságdíjt kétszeresen, háromszorosan, rokonim megadják, de hogy egy tetszésem elleni házasságban boldogságomat föláldozzam, azt tőlem józan észszel senki sem kivánhatja.—Felelé Ilka majd több, mint asszonyi határozottsággal, de inkább egy megbántott, mint egy megbántó hangján.

- S ha ki nem váltottam volna a kisasszonyt, eddig már egy török karjaiban rabnő lenne és nem feleség.—Viszonzá Bogdanu Gyurka, és könnyen kitetszék beszédéből, hogy nagy erőlködésbe kerülhetett neki a szemrehányás hangját elnyomni.

- Talán az Isten máskép segített volna rajtam, de ha úgy is, ok lehet- e az egy keresztény előtt kényszerítésre, hogy egy pogánynál rosszabb lett volna állapotom?

- Igen, de én szeretem a kisasszonyt—mondá majdnem tüzesen Bogdanu.

- De tudja már, hogy anyám és bátyám e házasságot ellenzik, s remélhet-e boldogulni velem, tudván, hogy én mást szeretek? Kérem, azért álljon el ezen szándéktól, s fogadja egész hálámat, s kérjen pénzt eddigi jótettiért, a mennyit akar.—Mondá esdeklőleg Ilka.

De a bojár, ki fentebbi szerelemvallásakor talán minden tüzét kilobogtatá, ismét szokott hidegségébe esve, csak előbbi kérelmével vítta a leánykát. Bogdanu szerette ugyan Szirmay Ilonát, de a szerelem talán csak az egy fösvényen nem mutathatja mindenhatósága egész hatalmát, így Bogdanu szerelme sem volt mellékes vágyaktól ment, s épen, mivel tüze nem volt oly heves, félrelépései sem valának oly csapongók; a leányka kezét óhajtotta ugyan, de mellette nem találta megvetendőnek az általa nyerhető gazdagságot, s ezért akarta kérésekkel megnyerni a leánykát, hogy rokonai megegyezését és kincseit is megkaphassa. Sikeretlen látván azonban első lépését, egy második, ezen esetre előre betanultra tért.

- Jól van, a kisasszony Szodoray után búsul, eddig szánakozásból szólani nem akartam, de tudja meg most a szörnyű megcsalatást: Szodoray előbbi kedvesét elveszettnek tartván, azóta megházasodott.

- Ez hazugság, lehetetlen!—kiáltá Ilka, s bár valóban kétlé a bojár állítását, mégis minden vére arczaiba lövellett.

- Ugy van, ő megházasodott,—ismétlé Gyurka—s most az ajtó megnyilt s elhülve tekinte ki a kapitány.

NEGYVENEDIK SZAKASZ.

Ki jött be az ajtón, s ki vezeté őt? miből kitünő, hogy a moldovai kapitánynak nagy oka volt

az ajtónyiláskor elhűlni.—Judith szúrós beszédei.—Hosszú éj után hajnal kezd hasadni.

Pióczáné ifjasszony, ki Bogdanu minden vigyázata mellett is ki tudott lopózni, lépett be s kezénél fogva vezeté Szodoray Boldizsárt.

- Kisasszony! kisasszony, itt van Szodoray úrfi! az utczán leltem őt, Tatárországba akart utazni, minket kiváltani!

- Boldizsár!—Ilka!—kiálták a szeretők, s egymás ölébe forradva, adák és vevék a nem reménylett viszontlátás kéjeit, mely szerelmeseknél a föld minden üdvei között a legnagyobb, legtisztább lehet, csak azért is, mert az egész külvilágot, s magát az életet is elfelejteti. De Bogdanu, mint hinni lehet, egészen ellenkező érzésekkel tekinté a magas öröm jelenetét, mely neki minden reményeit egy rövid percz alatt tönkre tette, azt gyenge lelke is átlátá, hogy itt állapotját jóvá tenni, vagy azon becsületes módon segítni nem lehet, erőszakot pedig gyávasága elkövetni nem hagyott, ha talán roszasága javallott volna is, és e felett most békés időkben ily valamit tenni nem is vala tanácsos. Azért legjobbnak találta a dolgot, mennyire lehet, javára fordítani, s abból a legnagyobb hasznot húzni, így legalább, ha szerelme üres kosarat kapott, fösvénysége teli erszényt nyerhetett.

Judith pedig, míg a szeretők boldogságukba merülve a bojárt egészen elfelejték, nem mulasztá el dicső szokása szerint ezt boszantani.—No uram, most kegyelmed nélkül is elmegyünk Magyarországba.

Ezen szavakra föleszmélt Szodoray, s Bogdanuhoz fordult. Azonban mindeddig a bojár tetteinek csak nemesebb részét, a kiváltást tudván Pióczánétól, igen nyájas barátsággal viselteték iránta.

- Most valóban tiszteletet és hálát gerjeszt keblemben, kapitány úr, azért baráti jobbomat nyújtom. Bocsásson meg, ha valaha talán nem mai barátságommal állottam kegyed előtt. Kérem, mondja meg: mi tartozásom ezen drága kincs kiváltásáért, hogy legalább ezen csekélységben meghálálhassam tettét.

Bogdanu egy hosszút pillanta a beszélőre, és azon henye elbizottságot vévén föl, melyet ő talán férfi méltóságnak tartott, széles lusta hangján, de még sem oly bátran, mint hajdan Jeffi murzával, alkudozni kezdett.

- A kisasszonyért négyszáz arany, s ezen párduczbőr és fényes forgó, mely most kegyelmeden díszlik, de csak úgy, ha ezen menyecskéért is száz aranyat fizetnek.

- Nem fél kegyelmed az Istentől?—kiáltá Judith—hiszen Tatárországban mindkettőnkért csak kétszáz aranyat fizetett. - Szodoray szemei haragosan villogtak a bojárra, s máskor talán kérdőre vonta volna alávaló fukarságáért; de itt Ilkája bírhatása forgott fenn, s mik valának ezért a föld minden kincsei? s alig megvetőleg szóla a fösvény kapitányhoz:

- Kegyelmed a föld legtisztább lényével is kalmárkodik, de itt a pénz. - S kiolvasa ötszáz aranyat egy erszényből;—itt a párducz bőr,—s maga veté azt a bojár nyakába.

Most könyezve simult oldalához Ilka, s kérőleg tekintve a bojárra esdeklé:—Csak a kócsagot engedd el, az édes atyámról Boldizsárra maradt ajándék.

- Épen azt kivánom,—viszonzá szárazon a bojár.

- Lásd Boldizsár!—folytatá a leányka kedveséhez fordulva—mily rosz ember ez; nem csak, hogy ily sokat kér kiváltásomért, sőt még téged is hűtlennek rágalmazott, azt mondta, hogy már megházasodtál.

- Ne búsulj kedvesem,—viszonzá Szodoray—az alávalóság mindig hazugsággal jár; s atyád árnyéka nem fog neheztelni, ha becses ajándékát leánya szabadítására fordítom.—S most a forgót kalpagjáról levevén, Bogdanuhoz intézé erős, mély utálatot kifejező hangon beszédét.—Ha tudtam volna, hogy kegyelmed ily alávalóságot képes elkövetni, sohasem ajánlottam volna baráti jobbomat, s most vissza is vonom azt. Vegye tehát fösvény kivánata szerint ezen drága kócsagot, de tudja meg, hogy legforróbb óhajtásom: bár fejestül levághatnám azt ezen testről, mely viseléséhez gyalázatossága miatt oly kevéssé méltó.

- Uram, hát ez előbb oly bőven igért hálája?—kérdé boszúsan a bojár.

- A ki jótetteit pénzzel fizetteti meg, az egyéb hálára számot nem tarthat.—Felelé Szodoray, s míg pillanata lángolón meredt a kapitányra, jobbja a kardhoz nyúlt; ez összerémíté a félénk bojárt, s zavarodását elrejteni, hamar egy zacskóba söpré az asztalon heverő aranyokat, és szinte örömmel látá, hogy Szodoray menni készült.

Boldizsár karon fogá Ilkát, s menő félben vissza tekinte Bogdanura. - Uram, kivánságomat hallotta; de mindazonáltal óhajtom, áldja meg az Isten több emberséggel, mint eddig mutatott.—S kilépett kedvesével, szolgája pedig és Judith követék.

NEGYVENEGYEDIK SZAKASZ.

Az utasok Nagybányára érkeznek.—Mi illetlenül fogadtaték saját lakásában

Pióczáné asszony, mily véres csata támadt, s ki eszközlé a békeséget.

Homályos este érkeztek Szodoray és Ilka Nagybányára s egy régi ismerősüknél vettek szállást; de Judith férje lakát kereste föl, s mennyire csodálkozék, midőn a boltot zárva lelé? Az udvarba lépett s a konyhából egy szolgáló jött elébe.

- Mit csinálsz te itt?—kérdé Pióczáné nem legnyájasabban a leányt.

- Én ifjasszony, a mit egy becsületes szolgáló—vala a felelet.

- S ki szolgálója vagy?

- Piócza Kristóf kirugós úré—viszonozá majd oly hánykolódva, mint a kérdés történt, a leány.

- Hogy is ne!—még szolgáló is kell neki?—szépen gazdálkodott a jó madár—szolgáló!—majd kiverem én fejéből a világ minden szolgálóit. - Hol kószál az urad? S míg ezeket pattogtatá a fürge menyecske, bal kezét erősen csipejébe nyomta, s a jobbal bámulandó sebesen motólált a levegőben.

- A csapszékben van biz ő kelme, ha épen tudni akarja az asszony; de kérem, mi köze van hozzá?—Mondá a szolgáló állásában és pattogó sikoltó beszédében utánozva és gúnyolva ismeretlen asszonyát.

- Mi közöm van hozzá?—te konyhaféreg,—te még velem feleselsz? - mostad volna meg inkább azt a lábost, hogy ne lenne rajta újjnyi vastagságú a zsír, hát az a laskanyujtó olyan piszkos, mint egy szekér tengely,—iszen majd tisztaságra tanítlak én.—Várj.—De azonban a szolgálónak épen nem kellett várakozni, mert szélsebességgel csattant meg arczáján Pióczáné tenyere. Azonban tapasztalhatá most Judith, hogy elléte óta igen megtöretett házi hatalma, mert a szolgáló épen nem lustán, sőt talán nagyobb erővel adá vissza a pofont. Hősnőnket mérgében a guta környezé, s talán magát föltartani ragadt kezeivel a leány hajába, ez hasonló erőszakkal markolá meg a fejkötőn által Pióczáné kontyát, s a tűzhelyig hurczolta asszonyát, ki szemlátomást gyöngébb volt. Itt a lábost földönték, melyben a szegény borbély vacsorája melegült, s a forró lé Judith asszony lábaira önté dühét, kit az erősebb szolgáló is lenyomván, hátát hangos ütésekkel döngeté. A nevetséges csata zaját még inkább növelte mindkettejök szünetlen visítása. S ki tudja, mily halálossá válhatott volna ezen veszekedés, ha felesége szerencséjére, de saját szerencsétlenségére Piócza nem jött volna. Ő hitvesére csak akkor ismert, midőn nagy ügygyel-bajjal elválasztotta a csatázókat, de azon pillanatban reá is rohant gyöngéd felesége, talán csak házassági szerelemből vele is megosztani azon számos ütlegeket, melyekben őt a szolgáló súlyos keze oly bőven részesíté. A hű cseléd azonban nem tűrheté ura megbántását, s rohanva rohant Pióczánéra, ki nyakán függő fejkötőjével, borzas hajával, s a vértől, méregtől majd felcsattanó képével foganatosan paródiázhatott volna egy fúriát. De most csak egy czibálásra jutott ideje a szolgálónak, mert a jó Kristóf tudtára adá, hogy ezen idegen nem más, mint tulajdon felesége. A következő dolgokból pedig csak azt akarjuk megmondani, hogy, mint természetes, Pióczáné megsértett méltósága egy pillanatig sem tűrheté tovább a szolgálót, kinek is még azon este el kellett takarodni. Piócza pedig egy erős és fontos erkölcsi oktatást volt kénytelen eltűrni, a csapszékbe járás és szolgáló tartás végett, mely tanítás a leselkedő szomszédok állítása szerint, gyakran ékítteték föl holmi tettleges és ütleges phrasisokkal, melyeket a közönséges életben «pofon» névvel fejezünk ki; ezt alkalmasint csak csupa javítási czélból és nagyobb behatás végett tette Pióczáné.

Ily zengő öröm fogadá Judith ifjasszonyt házában. Térjünk mi azonban vissza Szodorayhoz és Ilkához, kik Nagybányán, megtudván, hogy a haramiák jó darab időtől fogva Szatmárba vonultak, és így Mármaroson által biztosabban térhetnek haza, erre vették másnap korán reggel útjokat.

NEGYVENKETTEDIK SZAKASZ.

Kik vártak az utasokra a hegyekben, és miképen fogadák el őket.

A hajnal fényes sugarai egy tiszta eget világítanak föl azon nap, melyen Szodoray kedvesével Máramaros felé indult. Az erdők, hegyek, rétek, már az őszi zöld mélyében tündököltek, s a szántóföldek sárgasága nyilván hirdete később évszakaszt, midőn azon borzasztó sziklaútra térünk, melyet beszélyünk második szakaszában írtunk le, s a melyen Bogdanu Gyurka kiraboltaték. Ezen útnak Nagybánya felé nyiló torkolatján tehát, azon reggel három férfi ült inkább szokásból, mint a hideg ellen gubáikba takarva, bárány süvegeik mélyen homlokukba nyomva. Az első mellett hosszú nyárs hevert, s kard villoga gubája alól, e felett mindnyájan fejszékkel és puskákkal voltak fegyverkezve.

- Marosán!—kiálta az első, egy felettük magasan tornyosuló oromra tekintve;—látsz-e már valamit?

- Most érkeznek a patakhoz, ők lesznek, öt-hat férfi, egy asszony is ül a kocsiban.—Rajta kapitány!—felelé egy negyedik a magasból, külsejére a többiekhez hasonló.

Pintye Gregor, mert ez vala a fölszólított, egyet füttyentett, ujjait szájába dugván, s a völgy mélyéből tiz vagy tizenkét szálas férfi mászott föl, mind egyenlő öltözetben a már leírtakkal, s Marosán is leereszkedék őrhelyéről.

- Oszoljatok el, ti jobbra, ti balra, a sűrűbe, mi négyen e szikla mellé vonulunk, lőni csak mi fogunk, ti nektek ölni nem szabad, azért mihelyt puskáink ropognak, rohanjatok elő s kötözzétek meg az élőket, de a ki gyilkol, azt vakszemével szegeztetem az első fára.

A haramiák szó nélkül vonultak el, s csak Pintye Gregor maradt három társával előbbi helyén. Marosán, ki most Pintye Gregor kegyelmében a Husztnál elveszett Kosztán helyét foglalá el, töré meg a csendet.

- De nem jobb volna valamennyit mindjárt itt összeölni?

- Nem, ez kis boszú lenne. Én Szodorayt és Ilkát elevenen akarom elfogni, s tudja meg a vén Szirmay, hogy kezemben vannak, s csak azután haljanak el kínosabb halállal—felelé Gregor.

- De nem hinném, hogy annyi nyugtunk lenne itt, mert Karácson, ki egy hét óta oly keményen űzőbe vett, alkalmasint észrevette már hirtelen távozásunkat Szatmár vármegyéből, s hamar nyomunkba fog akadni - folytatá Marosán.

- Hirtelen távozásunkat!—s talán azt gondolod előle? Marosán, ne említsd többé azon embert, én nem futottam előle, megtudtam, hogy Szodoray haza viszi mátkáját, s a boszú intett ide—mondá Pintye Gregor fölemelkedve, s szemei iszonyú harag tüzében forogtak.

- Uram!—szóla ijedezve Marosán,—ki mondta, hogy Karácson előtt futottál?

- Nem,—de mégis,—ha azon embert halva terítnéd lábaimhoz Marosán, - ezer arany lenne jutalmad—viszonozá Pintye Gregor, s az előbbi iszonyúság haragjában fájdalommá változék.

- Miért nem lőtted hát agyon, midőn ma egy hete alig tiz lépésnyire ment el előttünk, s mi a sűrűben rejtve valánk? az én puskám nem volt töltve.—Kérdé Marosán.

- Én akkor gyenge voltam,—te okát nem is képzelheted, de csak máskor hozza őt az ördög nyársom hegyére.—De már ideje, vonuljunk el.—S a szikla mögé bújtak a haramiák, kiki alkalmas állást keresve, mely mind lövésre, mind elrejtésökre egyiránt alkalmas. Kevés ideig vártak e helyzetben, midőn Szodoray és Ilka öt szolga kiséretében az út magasán megjelentek. Az ifjú kedvesével, a kocsis, és egy szolgáló a kocsin ültek, négy szolga mellettök lovagolt. Ezekre irányzák csöveiket Pintye Gregor és társai, s egy durranásra mind a négy halva terült le lováról. A többi haramiák is elő rohantak, és Szodoray, mielőtt védelemről gondolhatott, megragadtaték s erősen megkötöztetett, - hasonló sorsra jutott Ilka is.

Pintye Gregor megfogatá őket, s egy tekervényes úton a völgybe vezetteté, gúnyolva Szodoray minden igéreteit, ha őket szabadon eresztené. A völgybe érvén, egy elrejtett barlang durván faragott, de erős ajtaját nyitá meg a haramia, s bele taszítá foglyait, kik az ő és Marosán vezérlése alatt egy tág szikla terembe értek, melybe a haramiáknak sokféle butyoraik valának rakva. Itt röhögő gúnykaczajjal hagyá el őket Pintye Gregor, gyakor látogatást igérve, s bezárá a terem ajtaját, innen pedig még egy hosszú tornáczon kellett végig menni a barlang nyilásáig, hol a második ajtó volt, semmi kiabálás sem hangozhaték ki a mély üregből, s így a boldogtalan foglyok kénytelenek voltak lemondani minden segedelemről, ha csak az isteni gondviselés egészen véletlen nem küldené azt. A haramiák eltávoztak a magas útról, eltakarítani rablások nyomait.

NEGYVENHARMADIK SZAKASZ.

A negyvenkettediknek folytatása.

Szodoray és Ilka lelkében a bú oly sötéten éjszakázott, mint körülök a barlang mély homálya. Elveszteni valamit, mielőtt az ember birtokának tökéletes reményében lett volna, már csak azért sem oly sajnos, mert ezen esetben mindig kétségek szoktak a lélekben támadni, a vágy teljesítése felől, s így a lélek megrokonul valamennyire az elvesztés gondolatával; de megfosztatni valamitől, minek bírására az ember minden kétség nélkül számolt, csak váratlansága miatt is véresebb fájdalom. Ily állapotban leljük a boldogtalan szeretőket egy dohos barlang mélyében, s hatalmában egy embernek, kinek ajkain az irgalom ismeretlen szó és szívében ismeretlen érzet vala, s ki e felett ellenök, különös boszú által hevítteték. Keményen hátrakötött kezeik még azon örömöt sem engedék, hogy egymás karjai közt sirathassák boldogtalanságukat. Ilka Szodoray mellére hajtá fejét, s ennek ruhája a haramiák erőszaka által fölszaggatva lévén, érzé kedvese forró könnyeit szívére gördülni.

- Ne sírj édes Ilkám, az Isten nem mentett meg ennyi bajból, hogy nyomorún veszítsen el egy haramia barlangjában,—vigasztalá Boldizsár kedvesét, ki csak hangos zokogással felelt.

De most egy zaj a barlang belső oldala felé vonta figyelmüket; úgy tetszett nekik, mintha lassan egy ajtó nyittatott volna meg, s nemsokára lassú léptek is hallatszának s midőn meredten és lélegzetüket elnyomva figyelmeztek foglyaink, egy «pszt, pszt» hangzott füleikbe.

- Ki bujkál itt a sötétben?—kérdé Szodoray,—még itt is haramiák leskelődnek.

- Kérem alázatosan, én sem vagyok itt sokkal jobb állapotban, mint kegyelmetek—suttogá egy szózat a barlang hátulsó szögletéből, s pisszegő hangjából czigányt lehetett gyanítani,—ha kegyelmetek el nem árulnának, talán segíthetnék.

- Hogy árulnók el azt, ki életünket megmenti—felelé Szodoray, - bőven megjutalmazlak, csak igéretedet teljesítsd.

- Hát várjanak egy kicsit—viszonzá a szózat. Nemsokára tüzet ütött ki, s a sűrűn pattogó szikrák, egyes pontokat világítva föl, még borzasztóbbá tevék a barlang homályát; hamar gyertya égett, s ennek világánál látá Ilka, hogy megmentőjök nem más, mint Pintye Gregornak hajdan Husztra küldött heroldja, Móre a czigány, kinek is első dolga volt most a foglyok kezeit föloldani.

- Hogy jutottál te e bűnfészekbe?—kérdé Szodoray a czigányt.

- Hát téns uram, én valaha czimborája voltam Pintye Gregornak, és becsült is ám a kapitány, a kisasszony látott is Huszton, hová mint követet küldött vezérem; de ott majd kikapták alólam a földet, vagy engemet a föld felől; a bástya bedűlése által ugyan kiszökhettem, de nem sokára láttam, milyen gyümölcsöket termettek a fák a huszti erdőben. Ez nagyon megijesztett, mert a vadalma állapotját soha sem irígylettem, oda hagytam tehát a zsiványságot; de hasznomra akartam fordítani azt, a mit itt mulatásomban tapasztaltam: Pintye Gregor minden kincseit e barlang egy rejtekébe rakta, s azt kívüle csak én tudtam, ugyanazon titkos üregen által, egy rejtett ajtó is vezet a barlangba s ezt is csak én tudom Pintyén kívül, arra lopóztam én be, hogy el vigyem egy részét Pintye Gregor pénzének, mert egy részéért én is fáradoztam, tehát igazságosan engem is illet. Épen kutatásom között háborgatott a haramiák bejövetele, s legottan elbújtam, de rejtekemből meghallottam, mily rettenetes bűnt forralnak ezen átkozott gonosztévők nagyságtok ellen; ha tehát bíznának egy becsületes czigány legénybe, én azon hátulsó ajtón kivezetném.

- Ha azt teszed—felelé Szodoray,—nem lesz szükséged a lopott pénzekből gazdagulnod, én életed fogytáig eltartlak.—De egyszersmind szorosan vizsgálni kezdé a czigányt; mindazon által kétségei hamar eloszlottak, mert ez őket a mostaninál gonoszabb helyzetbe nem vezetheté, Szodoray széttekinte a barlangban, fegyvereket kerestek szemei, hogy védelme lehessen valami véletlen támadás ellen, de Pintye Gregor alkalmasint, igen őrzé egy darab idő óta haramiái előtt e barlangot, mert épen semmi sem találkozék benne, a mi nekik szükségesebb szer lett volna, így tehát fegyver sem, és Szodoray kénytelen volt puszta kezekkel követni szabadítóját. Ez azért a gyertyával elő ment, s védenczét a rejtek ajtón át, melyet maguk után ismét bezárt, egy alacsony tornáczba vezeté, ezen keresztül egy kis üregbe értek, hol több teli zacskó hevert a földön, ezek közül a legnagyobbikat bal hóna alá vette Móre, és némán tovább ballagott. Az üreg másik végén ismét egy szikla torkolat mutatkozék, ez annyira alacson volt, hogy a bemenőknek csak erősen hajolva lehetett tovább haladniok. A tornácz fölfelé tekergett, s végre egy erős durva ajtó előtt megszűnt. Móre letevé zacskóját, a gyertyát baljába fogta, s jobb kezével gubája alól egy kulcsot húza ki, melynek otromba idoma nyilván vallá, hogy vagy ő maga, vagy nembelieinek egyike volt készítője.

- Tekintetes nagyságos úr, ha az ajtón kívül senki sem áll, meg vagyunk mentve—suttogá a czigány. Ilka, kit az egész úton kedvese vezetett, lihegni sem mert, és keményen simult Szodoray oldalára. Móre már föl akará nyitni az ajtót, de azon pillanatban kívülről lépések és beszéd hallatszott, a czigány hirtelen eloltá a gyertyát és védenczeit kezüknél ragadván, az ajtó sarkánál egy a sziklába kissé benyúló üregbe húzta. Itt lélegzet elnyomva vonultak meg, és szívök sűrű dobogását kivéve a zajos élet minden jele eltávozék tőlök, csak Ilka reszketett minden tagjaiban, alig tartva föl magát kedvese vállain.

- Az átkozott hajdúk hamar nyomunkba akadtak; de a rabokat magammal hurczolom, míg csak lehet,—föl a hegyekbe futunk Máramaros felé. - Zúga egy hang az ajtón kívül s könnyen ismerhető vala Pintye Gregor szava.

- Már pedig Nagybánya felől is közelít üldözésünkre egy csapat. - Mondá egy másik hang, s egyszerre vele a kulcs is nyikorgott, az ajtó egészen kinyílt, és Pintye Gregor belépett, utána Marosán, a haramia hirtelen becsapta az ajtót, és ismét bezárá, s haladék nélkül tovább ment kisérőjével együtt, a sötétben nem is gyaníthatva foglyai oly közellétét, annál kevésbbé, mert a napvilág betörő fénye ellen árnyékot vetett rájok a benyitott ajtó is. Rabjaink, mély csendben maradtak, míg a haramiákat elég messze nem gondolák, ekkor Szodoray az ajtóhoz ugrott, elvevén Móretól a kulcsot, halkan felnyitá az ajtót, s épen oly csendesen kiléptek mind a hárman. Szodoray ismét bezárá az ajtót s a kulcsot benne hagyá kívülről, hogy akadály lehessen Pintye Gregornak a felnyitásban. És minden sebességgel Nagybánya felé siettek, hogy az onnan jövő csapattal találkozhassanak.

Pintye Gregor és Marosán foglyaikra nem akadván, annál inkább elhültek, mert épen megfoghatlan vala előttök, hogy szabadulhattak meg, erőszakos kitörésnek semmi nyoma sem látszott, az ajtók zárva valának s a barlang titkos járásait Pintye Gregor véleménye szerint csak ő maga és új beavatottja Marosán tudák, mert Mórét a huszti követség óta holtnak vélte. Lámpással kezdék tehát a barlangot vizsgálni s legelőbb is rejthelyeit, most vevé csak észre a kapitány, hogy kincstárából a legkövérebb zacskó hibázik, ez tovább vezeté, s a dugott nyilás ajtajánál, az itt-ott kőporral fedett földön lábnyomokra talált.

- Itt kellett szabadulniok—ez leány-nyom,—kiáltá a haramia, nyitni akará az ajtót, de midőn a kulcsot bele dugá, vevé csak észre, hogy egy más kívülről van a zárban,—csak most szökhettek el, mióta itt vagyunk, vágjuk be az ajtót—s fejszéjét ragadá.

- Menjünk ki a másik úton, így eláruljuk magunkat, s dugott járásunkat.—Mondá Marosán.

- Az nagy kerület lenne, s ha már annyian tudják titkunkat, egy ajtó roszul fogja védeni.—Felelé vezére, de az alatt már be is dűlt az ajtó, még erősebb csapásai alatt. S most a kijátszott boszú, s önbátorságának veszedelme egyiránt tüzelvén, majd öntudat nélküli dühösségben rohant a haramia a magos sziklaút felé, hová csapatját rendelé.

NEGYVENNEGYEDIK SZAKASZ.

Pintye Gregor iszonyú vakmerősége s annak foganatja. -

Az egész dolog vége felé megy.

Az országúttal határos erdő szélén állott a haramia csapat, midőn Pintye Gregor hozzá érkezék. Boszúvágya még önbátorsága iránti gondoskodásán is győzött, és szét akará embereit küldeni a szökevények felkeresésére, de őrei jelenték, hogy a szoros út mindkét oldala felől erős csapatok közelgenek, s további mulatás veszedelmes lehetne. Boszankodva engede tehát a szükségnek, s parancsolatjára indult fel csapatja a hegyekbe Máramaros felé. Alig haladtak azonban néhány száz lépésnyire, midőn egy síkabb nyilt helyre érkezvén, egészen váratlanul egy fegyveres csapat akadt elébök; ez a haramiáknál kétszer, sőt háromszor is számosabb lehetett s jól fegyverkezett emberekből állott, kik Máramaros vármegyétől valának küldve a haramiák üldözésére. Ezen veszedelmes helyzetben a kétségbeesés is nevelé Pintye Gregor természetes merészségét, nem tekintve az ellen nagyobb számát, hirtelen rendbe szedé haramiáit, s egy vakmerő rohanást parancsolt, de ellensége tudósítva lévén a zsiványok közellétéről, jobban vala elkészülve, s minekelőtte ezek puskáikat elsüthetnék, már azok jól irányzott lövésekkel legalább is felével csekélyebbé tevék Pintye Gregor csapatát, s a rohanást megelőzve, maguk támadták meg az elgyengülteket. A csata heves, de rövid volt, mert az élő haramiák mindenik több ellenségtől vétetvén körül, csak hamar részint elfogattak, részint megölettek, egyedül Pintye Gregor volt képes, magát ereje és ügyessége által kimenteni a közveszedelemből, természeti gyorsaságát igen növelvén megkeményült kóbor élete, nem csuda, hogy üldözői közül egyik sem érheté utól, s így sérv nélkül jutott a magos útra. Ennek azonban minden torkolata már hajduk által volt elfoglalva, így jobbról és balról bizonyos volt a fogság, hátulról nyomában az üldözők, s előtte a meredek sziklafal, melynek szédítő magasságát és simaságát már említettük, de mégis csupán erre lehetett szabadulást reményleni, idő legkisebb kétkedésre sem vala. Pintye Gregor egy pillanattal átlátá az egész veszedelmet, oly gyors volt elhatározása is; puskáját vállára veté s vasnyársát lábai közé szorítva, mint a gyermekek pálczalovaikat, ennek hegyét keményen a sziklafal párkányába nyomá, s hátát is hozzá szorítván, villámsebességgel és minden sérv nélkül ereszkedék le a borzasztó magasról, mert karjainak ereje által a hegyes nyárs bevéste magát a sziklafalba, s tetejétől aljáig egy karczolatot képezvén, a rohanás minden sebessége mellett is akadályoztatá az erőszakos elesést. Üldözői, kik az út két végén tanui voltak a haramia képtelen vakmerőségének, nem győzték azt eléggé bámulni, sok talán inkább borzadtak a hallatlan tett látásán, mint maga Pintye Gregor véghez vitelén. A haramia lent a fák közé vonta magát, s innen két út nyilt szabadulására, egyik keresztül a barlangon, a hegy másik oldalára, de ez többé nem vala bátorságos, mert Szodoray, annak tulsó oldalát már könnyen elállhatá. A másik, mint már említettük, a tengerszem szélein a fürészmalomhoz vitt, ezt választotta Pintye Gregor csak azért is, mivel nem vélte, hogy ezen oldalt is elfoglalták volna már a hajdúk. Ezen reménytől kecsegtetve sietett kitűzött czélja felé, hol bizonyos szabadulását várta, s képzelhetlen gyorsasággal haladott a tó melletti veszedelmes úton, s azon sziklához érkezék, melyen a tengerszem árjai egy vízomlásban zúgtak alá, ennek közvetlen tövében feküdt a malom, üldözői minden oldalról a hegy magosában követték, s tőlök végképen megmenekedni, leereszkedni akart azon ösvényen, mely szorosan a vízomlás szélén a fürészmalomhoz kanyarodott, s alól az erdő sűrűjében mentve volt nagy kerületet tevő üldözői előtt. Azonban alkalmasint a kergetők kurjongása által fölijesztve, az épületből hajdúk léptek ki, előttök Karácson Tivadar.

- Itt a zsiványok királya, most el nem kerüli az akasztófát,—kiáltá egy hajdú.

- Az akasztófát?—dörgé Karácson, és szemei a szólóra s a haramiára villogtak, egy gondolat lobbana által fején: mi szégyen lenne, ha Pintye Gregor az akasztófa alatt testvérének vallaná magát? Ezt meg kellett előzni, a haramia halála úgy is elkerülhetlen volt, ne történjék tehát hóhér kéz által. Hirtelen előragadá puskáját a hajdú, testvérére irányzá s elsüté, a golyó azon pillanatban találta homlokba a haramiát, midőn ez, puskája töltetlen lévén, baltáját veté testvérére, de a lövés elgyengíté kezét s így a balta fáradtan csapta vállba Karácsont, alig okozva egy kis daganatot. A haramia halva rogyott a szikláról a zúgó patak mélyébe, s az esők által magasra dagadt örvény hatalma ismét fölveté tetemét, s az első sziklához zúzta, innen villám csavargásokban vitte tovább, s erőszakkal veté a malomkerékhez, hol egy darabig fölakadt, míg a rohanó habok ismét tovább hurczolák. Teste másnap lent a völgy mélyében találtatott egy szikla aljában, de úgy összezúzva és töretve, hogy alig ismert reá Karácson Tivadar, ki saját kezével ásott a patak mellett számára sírt, és ő egyedül is temeté el, minden segéd és tanu nélkül.

S a mint fölhányva volt a sír, reá borult a vad hajdú, s átkozta a benne nyugvót, de átka inkább fájdalmából, mint gyűlölségből származott, s talán csak azért tevé ezt, hogy az átok haragjával nyomhassa el azon szelidebb érzetet, mely a teremtés gyászos munkája között fájdalmat és bút gerjeszte szívében; szégyenlé ezt a durva lelkű, a fájdalom minden jelét férfiatlan gyengeségnek tartván, s képesebb lett volna, míg hatalmában állott, inkább mindent elkövetni, mintsem könyezni. Vannak pillanatok, melyek a legelkeményültebb emberben is kitöretik a lágyabb érzelmeket. Tivadar ezen állapotban volt most, meg-meg akadozott átkozódásaiban, végre elnémult,—szíve szorongott,—keble dagadt,—s a mi talán életében alig történt, - könyei megeredtek. Visszavoná most előbbi átkait, és szánni kezdé boldogtalan testvérét, kit zabolátlan indulatai kitaszítottak az emberi társaságból, s ki ezt megboszúlni akarván, magát annak ostorává és gyalázatává tette. Búsongásából a hajdút, őt keresni jövő emberei verék föl, hirtelen letörlé könyeit, megrázá magát s közönséges komolyságát ismét föl vevé, tovább ment velök; de sokáig marczangolá még azon gondolat: ily gyászos végre jutott az én testvérem,—a híres haramia Pintye Gregor!!!

UTOLSÓ SZAKASZ.

Mely az utóbbiak után következik.

Szodoray és Ilka a haramiák barlangjából kiszabadulván, elérték azon csapatot, mely Nagybányáról a haramiák üldözésére küldetett, innen a városba mentek, onnan pedig az utak már bátorságosak lévén, szerencsésen haza értek Fertős-Almásra. Az itt uralkodó örömöt leírni fölösleges volna, csak azt említjük tehát, hogy megérkezésük után harmadnap a kézfogó és nem sokára a lakodalom is tartatott Szodoray Boldizsár és Szirmay Ilona között, s hogy ők, mint szerelmük érdemelte, rokonaik és gyermekeik körében sokáig és boldogul éltek, s csak akkor komorult el házasságuk ege, midőn több évek mulva előbb is Ilkának anyja, azután bátyja az igazak békés álmába szunnyadtak.

Így a boldogság révébe vezettük hősünket és hősnőnket, csak az van tehát még hátra, hogy többi ismerőseinkről is tudósítsuk olvasóinkat, a mit a bevett szokás szerint ezennel és szép renddel megteszünk.

Bagosy és Babocsay, övék legyen az elsőség, mert ők nagy hazafiak, és a hon bajnokai valának, szívökben híven buzgott a magyar vér. Ők tehát még soká éltek, s az első alispáni hivatalban szerettetve, s tiszteltetve mindenektől, mint magos érdemeik kivánták, s messze terjedt el dicsőségük, melyet a tatárok elűzésében szereztek.

Karácson Tivadar a tatárok ellen mutatott vitézsége jutalmául nemessé lett, Karácsonyi névvel. Ő tovább is a vármegye szolgálatjában és a haramiák legkeményebb üldözője maradt. Testvéréről életében egy szót sem említett, csak halála után akadtak örökösei azon írásra, melyben apjának élete foglaltatott, s ez alá Tivadar saját kezével jegyezte föl a következő szavakat:—Ezen szerencsétlen öregnek egyik fia én valék s a másik Pintye Gregor,—a híres haramia, kit nehogy szégyenemre az akasztófára jusson, saját kezemmel lőttem agyon.

Piócza Kristóf nagybányai chirurgus és borbély feleségével Judith ifjasszonynyal. Kristóf mester kipirongattaték a város tanácsa által, miért nem nyeste légyen el nyakát Pintye Gregornak, de mivel ő volt, ki a borsai szorosnál, a magyar rabok köteleit fölvágta, a vármegye alkalmasint azon elvtől vezéreltetve, hogy egy embert ezerek kárával jutalmazzon meg, kieszközlé neki Nagybányán és határában az egyedül borotválható és seb-gyógyítható jogot, vagyis más szavakkal, míg ő élt, nem volt szabad Nagybányán és határában magát más borbélynak mutatni is. Ezen jogban igen sokat bízhatott Kristóf mester, mert mióta bírásába jutott, sokkal többet borotvált véressé, mint azelőtt, s általában azóta nem lehetett Nagybányán oly szép sima állakat látni, sőt egy-két kificzamodott lábat, a helyett, hogy helyre húzta volna, még félrébb igazított. A mi pedig feleségét illeti, Pióczáné ifjasszony, folyvást a papucsot villogatá, míg férje, kit a rosz nyelvszokás urának is nevezett, csak a borotvával dolgozott, túrós haluskái ugyan egy idő óta bővebben jelentek meg, és szomszédai, egész vénségéig mindig tudtak a fiatal bányász tisztéhez hasonló történeteket mesélni, sőt a menyecske nyilván meghallá, hogy urának igazsága volt, midőn a tatárok kutyafejeit eltagadta, mindazonáltal a lakósok maig megmaradtak régi hitöknél, s a tatárokat folyvást kutyafejű melléknévvel tisztelik; de azért Piócza viszonya feleségéhez csak olyan volt, mint Aeolusé Júnóhoz, midőn az Istenek királynéjának ezt felelte:

Tuus, o regina, quid optes

Explorare labor, mihi jussa capessere fas est.

Stiffelbauer még sokáig maradt városbíró, vagyis mint ő mondani szokta «Judex Liberae Regiae ac Montanae Civitatis Nagy-Banyensis.» - Hundeshagen hasonlókép sokáig volt jegyző, és folyvást oppositiót képezett a tanácsban, később maga is városbíró lett, de ekkor tökéletesen megfeledkezve előbbi elveiről, egészen Stiffelbauer úr nyomdokaiba lépett.

Kordován János hajdan csizmadia czéhmester, most nagybányai senator, és a város védelmezésének bajnoka a tatárok ellen, sokáig ült a tanácsban, hol híven viszhangozta a városbíró utolsó szavait, s csak akkor beszélt egyebet, ha átlyukasztott kalpagját emlegetheté, vagy pedig azon kovács ellen szólhatott, ki a tatár rohanás idejében, a csizmadiákat úgy meggyalázta. Kalpagja pedig otthon függött minden látogatónak unalmára. Csak egy szerencsétlenség érte szegényt senátori pályafutásán, leánya tudniillik, kit legalább is szenátornénak készített, inasába szeretett, ki a tatárok ellen a csizmadia czéh artilleriát, a vén puskát kormányozta, és mesterének kalpagját oly irgalmatlanul meglőtte. Ez most fenyegeté Kordovánt, ha leányát neki nőül nem adja, ki fogja hirdetni az egész világnak, hogy kalpagját nem tatár golyó fúrta által, leánya is fejeskedett; mit tett volna a boldogtalan senátor? a dicsőség fentartásának vágya győzött,—össze adá őket, gondolván, hogy ő is csizmadia inasból lett senátor.

Gerai Mahmud Abdul khán sorsáról nem tudósíthatjuk voltaképen olvasóinkat, mert házassági élete a szultán kisasszonynyal a hárem titkai közé tartozik, csak azt mondjuk, hogy apja után ő uralkodék, gyermekeinek pedig alkalmasint kellett lenni, mivel maradékai most is élnek.

Donnerbaumsbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik, mint mondá római szent birodalmi lovag és több potentátok ármadájában dragonyos kapitány, még sokat marchirozott, retirált, evett, ivott a világon ide s tova, Muszkaországban jó darabig mulatott, de nyugtalan lelke, vagy más okok ott sem hagyák nyugodni, s ismét kalandor éltéhez látott. Ott volt, midőn Wallis és Neuperg Nándor-Fejérvárt a törököknek által adták, s ezen capitulatiót ő a taktika postulatumának declarálta, még sokkal azelőtt ellenben Marlborough és Eugen dicsőséges diadalmukat Hochstädtnél egy vakmerő gondatlan tettnek nevezte. Végre sok kalandjai után, melyeket, ha valaki összeszedni akarna, ezen czím alatt «Tál és pohár» legillendőbben bocsáthatná közre—retirádát fuvatott a halál, és berukkolt az

«edisti satis atque bibisti:

Tempus abire tibi est»

örök bíróhoz, rapportirozni ezen életéről, megtévén azon nagy retirádát, melyet még a legvitézebb hadvezér sem került ki.

Bogdanu Gyurka, a moldovai bojár és kapitány. Ez fösvénységének méltó büntetését kapta. Ujra kiütvén a háború a törökök ellen, Szodoray még egyszer fölkelt hazája ellenségére; a Moldovába küldetett seregnél volt, s egy csatában a török mellett harczoló Gyurkára akadt, ki az ismert párduczbőrrel és kócsaggal volt ékesítve. Most teljesedék Szodoray kivánsága, egy csapás leüté a bojár fejét, és vagyona ismét vissza került birtokába.

More a czigány elveszté a barlangból kivitt pénzt, mely Pintye Gregor minden kincseivel, részint az igaz birtokosoknak vissza adatott, részint kárpótlásokra fordíttatott. More azonban ezt nem nagyon sajnálta, mert neki Szodoraynál mennyei élete, az az elég inni és enni valója, veres nadrága, zöld dolmánya, és semmi dolga sem volt, nyáron a napon hevert, télen a cselédszobában; a suton legfeljebb ha unalomból egyet hegedült, vagy néha egy jó ötlettel a házat megnevetteté.

Pintye Gregor emlékezete annyira fölmaradt, hogy mint hajdanában Julius Caesártól és Augustustól minden római uralkodó Caesárnak és Augustusnak, az első Ptolomaeustól pedig minden egyiptomi király Ptolomaeusnak hivaték, mint az ily elnevezéseknek a történetben még több példái is vannak; úgy Máramarosban még ma is minden tolvaj, ha csak két font sót lopott is, Pintye Gregornak neveztetik. Sőt most is foly a köznép szájában egy monda, mely szerint Pintye Gregor nyugtalan lelke azon barlangban, hol kincseit tartá, mintha azokat keresné, hiúz képében maig is kóborol, és minden utasnak mutattatik azon hasadék, melyet a leírt magas útnál, merész lerohanásakor vas nyársa vésett a sziklafalba.

E szerint a lehetőségig híven tudósítván olvasóinkat mindenkinek sorsáról, örömmel és bátran kiálthatunk föl, hogy történetünknek

VÉGE.

1 Verkhovina Mármarosban fekszik, tájékán a monda egy szerecsen király tömérdek kincseit állítja elásva lenni.

2 Orvosi naplókönyv.

3 Bikkalja nagy erdőség a szatmári megye és Erdély határain.

4 Padisa, neve a török császárnak.

5 Kizlár aga, a fekete heréltek feje több keleti udvaroknál.

??

??

??

??