MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA (continued 2)

- Na pajtás!—mondá derült arczczal Bama Bila—erre csak reá ütünk az úton.

- Nem hinném, hogy oly könnyű lenne, mint gondolod, mert igen erős őrizete lesz.—Válaszolá szárazan Pintye Gregor, s nem igen tetszék neki, hogy véletlen egy társra akadt, ki javallat tevésekre jogot tart.

- Én is egy értelemben vagyok veled—vága közbe Kosztán.—Mert igen erős őrizet rendelteték a kincs mellé, vármegyei, városi és bányahivatali hajdukból, meg fegyveres bányászokból álló, Karácson Tivadar vezérlése alatt; számok könnyen mehet kétszáz emberre.

- Ez már pedig a soknál is több.—Mondá More, magát az új bajtársokkal megösmertetni törekedvén; de szavaira senki sem hallgatott.

- Azonban el ne csüggedjünk, még olcsóbb áron is a miénk lehet a pénz. A kiséretnek csak kis része marad Huszton a várat őrzeni, a többiek hamar visszatérendenek Nagybányára, hol a tatárok ellen sereg készül, mi lenne, ha a gyenge várra csapnánk?

- A gondolat nem rosz, és merész,—felelé Pintye Gregor,—már régen forgattam én fejemben s közöltem Kosztánnal is, ki csak tulajdon szándékomat adta vissza. Milyen szép lenne, ha míg ezen földön kényteleníttetünk lakni, egy várat bírhatnánk fészkül.

- S rövid nap a máramarosi kincsek is ott leendenek.—Folytatá Kosztán, örülve, hogy ura egyszer alázatos tanácsát szívesen fogadta, bár annak származását magának tulajdonítá.—Így egy csapással többet foghatunk.

- Ugy lesz!—kiáltá Pintye Gregor s ábrázatjáról a kételkedés legkisebb háborodása is eltünt.

Bama Bila Paskuluj, ki csak közönséges útonálló volt, s legfeljebb magányos lakok föltörésével foglalatoskodék, meg nem foghatá czimborája merészségét, de a zsákmány tündöklése, és a czinkosa valóján szembetünő bizodalom, mely mint mondatik, minden nagy hadvezérnél előjele a diadalnak, elnémíták valamennyi a terv ellen talán felhozandó okait.

Pintye Gregor nyugodni inté a haramiákat, maga pedig Bama Bila Paskuluj és Kosztán, ki kedvencze volt vezérének, mint a csapat «Achileus és Odyszeusza» egy személyben, mert bátorság- és ravaszságra csak maga Pintye Gregor multa föl őt, ezek tehát hárman egy félrébb álló földdomb ormát foglalák el, mely alá More teríté a henyéléstől fáradt tagjait.

- Hát csakugyan ostromoljuk Husztot?—kérdé Bama Bila, miután letelepedtek.

- A mit egyszer kimondok, azt csak tettel s nem szóval szoktam ismételni.—Hangzott Pintye Gregor válasza keményen és elhatározottan, mert ő új czinkosát hamar akarta szoktatni uraságához. - S most azért már csak a dolog kivitele módjáról lehet szó.

- És hogy szándékozol a merész tervet végrehajtani?

- Az a körülményektől függ, ha a várőrizet számos nem leszen, s keményen vigyázni nem fog, úgy éjjel mászszuk meg a falakat, s ha a szoros vigyázat ezt nem engedné, körülveszszük és ostromolni fogjuk; ha szükség, ágyúkkal is, düledező falai nem fogják soká kiállani a tekéket.

- Ágyúkkal?—kérdé a bámuló Paskuluj, sőt maga Kosztán is elcsudálkozék.—Honnan veszed azokat?

- Az én ágyúim itt teremnek az erdőkben. Hajnal hasadtakor harmincz emberem az erdőbe megy s a legszálabb fenyőket vágja le, hogy a munka gyorsabban menjen, még parasztokat is fogok hozzá szerezni. Azon két nagy földfurót, melyek a sóbányák számára készültek, de általunk elraboltattak, hozzátok elő, s a ledűlt fenyőket fúrjátok ki, s azok lesznek az avasi király ágyúi. More pedig állítsa föl kovács műhelyét, legényeket majd szerzek én neki, s abroncsokat készítsen, a csöveket erősíteni, de főleg minden található vasat, ólmot és rezet hordjatok össze, ha mindjárt Nagybánya vidékéről is, s a czigány segédeivel belőlök ágyúgolyókat fog önteni.

- De hány lövést fog kitartani egy ilyen ágyú?—Kérdé Bama Bila.

- Ha az elsőre elreped is—volt Pintye Gregor válasza—elég ilyen cső terem, s kész volnék az avas minden erdejét kipusztítani, csakhogy Huszt falai ledűljenek.

- A nyereség nagy is lesz.—Jegyzé meg Bama Bila.

- Más lelkesít engem leginkább.—Szóla Pintye Gregor; ki majd nem elragadtatva terve újneműségétől örömében beszédesebb lett, mint elzárt charactere ezt engedte.—Engem a boszú vezérel Huszt ellen, vigyázzatok, okait elmondom.

- Én, mint talán tudjátok, Rákóczi seregében szolgáltam együtt Karácson Tivadarral, azon izmos erős vármegyehadnagygyal, ki újonan üldözésünkre küldetett, vezérünk Szirmay vala, férje a most Huszton tartózkodó özvegy Szirmaynénak, atyja két leányának, és Szirmay István testvére; én az ő osztályában majdnem legvitézebb katona voltam, csak az egy Karácson mérkőzheték velem, sőt engem sokak előtt fölhaladni látszott, őt vezérünk nálamnál jobban szerette; ez, és vetélkedésünk gyűlöletessé tette előttem a daczos Tivadart, ki e felett még igen iparkodék velem felsőbbségét éreztetni. Bizonyos alkalommal egy csapat küldeték vizsgálódásra, a tudósítás, mely erre okot adott, tőlem származék, s azért reménylettem, hogy a csapat vezérlése reám fog bizatni, de azt Karácson nyerte el, s a mi több, én még alája rendeltettem. Alig lihegve a harag miatt, követém őt, az első szó, melyet kiejte, ok lett részemről az ellenmondásra, egy szájvita támadt,—Karácson engem «veszett ebnek nevezett, ki őt ki akarja marni ura kegyelméből,» én őt még inkább gyaláztam, mire ő büntetéssel fenyegetőzött, míg kardot nem rántottam ellene; a csapat nagyobbrészt Karácson barátjaiból állott, csak kevés fogta pártomat, harcz támada, sebeket osztánk és kaptunk, míg Tivadar buzogányának egy súlyos csapása engem a földre terített, s társaim megfutamodtak; ekkor az ellenség reánk ütött, nehéz vita után visszaverte ugyan őket Karácson, de észre valánk véve, s így czélunkat el nem érhetők. Visszatértünk, s engem kötözve hurczolt magával kevély győzőm, s mint a terv kijátszásának okát vádolt, mert az idő vitámon elhaladt, s alkalom adatott az ellenségnek reánk akadni. Halálra itéltettem, s csak alig szabadíthattam magamat szökés által, egy erdőbe rejtezém el, sokáig tusakodva lelkemben, mit tévő legyek; első gondolataim csupán a boszúé voltak, lelkem forrott, s belsőmben a boszú egy egész poklot gyújta föl, meg akartam lesni szerencsétlenségem okait, s orozva legyilkolni őket, de ez kivihető akkor nem vala ön veszedelmem nélkül, s a könnyű, hirtelen halált haragom nem eléglé. Egy nap és egy éjjel ültem majd nem azon egy helyen, egy iszonyú szándék a másikat űzvén, s egy véres terv a másikat emésztvén el föllázadt agyamban. Nem tudtam, élet virul vagy halál dühöng-e körülem, s ha az egy éltető és gyilkoló boszú gondolatját valaki lelkemből kitéphette volna, nehezen lett volna más inger, engemet az élet folytatására ösztönöző. Zavart elmém nem gondolhata mást, mint hogy a véres boszúnak meg kell történni, de annak eszközeiről, módjáról, vagy idejéről csak legkisebbet is határozni iszonyú állapotjában képes épen nem vala.

Csak midőn már a legnagyobb erőlködés után inkább fáradság, mint lecsendesülés miatt nyugodni látszottak szenvedélyeim, tökélhetém el magamat valamennyire jövendőm felől. A császári sereghez általlépnem tanácsos nem vala, mert onnan szöktem a támadókhoz, és boszúmra is nehezen akadt volna egész dühömet kielégítő alkalom; azért hazámba tértem Máramarosba, hol már évek óta űzöm a vidék félelmére haramia mesterségemet. Szirmay Györgyöt a halál már elragadta boszúszomjam elől; de én az egész fajnak veszedelmet esküdtem, öregebb leánya óhajtott jegyesének keze által esett el, s ez félig az én munkám volt, az ifjabbik leányt Bogdanu akarta nőül, a büszke magyar nemes egy bojárnak nem adja magzatát; jól van, én szerzem meg neki, s ez tekintetes Szirmay Györgyné asszonyomnak kínosabb lesz a halálnál. S még azt is, ki ellen legvadabb méreg dúlta szívemet, Karácson Tivadart, erősen hiszem, az ég vagy a pokol boszúm alá adja, mindegy, csak késem villoghasson gégéje körül s most tudhatod, Kosztán, miért valék a minap, midőn először küldeték Karácson ellenünk, úgy elkomorodva, hogy legrégibb czimboráink is rettegve tekintének szemembe, mert boszúm már aludni látszott, elvonva lévén régen tárgyaitól, midőn egy pillanat ellenségemre, azt ha lehet az előbbinél nagyobb iszonyságban költé föl, s a gyáva bojár épen jókor akadt szemembe, hogy eszközül szolgálhasson terveimben. Már tudtok mindent, most merüljetek álomba, ha szenvedelmeimnek egy csekély része, mely elegendő volna a sírt ébren tartani, nem szállt belétek.

Mind elnyugodtak a haramiák, de a hasadó hajnal már munkálódva lelte őket, az erdő rengetegében viszhangoztak fejszecsapásaik, nem mint vezérök, első szándéka volt, a nyers fákat levágva, hanem a már fekvő száraz szálfákat kurtábbra darabolva. Móré, ki ezen munkában még téglaszin éveiből járatos volt, többekkel egy kemenczét építe a golyók öntésére, mások vasat keresni voltak, s maga Pintye néhányad magával biztos parasztokért ment a munka elősegítése végett, s a völgy szorosan őriztetett, ne hogy korán elárultassék a haramiák iparkodása.

TIZENHARMADIK SZAKASZ.

A várt pénz Husztra érkezik.—A várbeliek érzelmei és mulatsága.—A vár leírása.

Két nappal később, mint az ostromló szerek készítésével foglalatoskodó haramiákat elhagytuk, érkezék este felé a nagybányai pénz, egy valóban tetemes öszvély Husztra, s másnap a szigeti sóhivatal és Mármaros vármegye pénztára is. Szirmayné szándéka ellen kénytelen volt a várban maradni, mert súlyos betegség köté ágyához, önneit soká kétségben hagyó, nem fogná-e a bús anya szeretett leányát követni; mert bármely mindennapi dolog az, hogy szülék legvirágzóbb gyermekeiket elvesztik, a gyakori eset fájdalmán még sem enyhít; annál inkább megbocsátható vala Szirmay Györgyné minden mérték feletti szenvedése, mert leányát nem csendes, hosszú betegség által készülő halál, nem egy természetes, minden emberen uralkodó vész végezte ki, ő erőszakosan vígság és mulatság közepében ragadtatott el az életből, és nagy Isten!—csak meggondolni is, mely kezek által?—szokatlan és nem gyakran tapasztalható szerencsétlenség, ha magában csekélyebb volna is, csupán szokatlansága által inkább lesújtja a lelket, mint egy valóban nagy fájdalom, de a melynek okait gyakran s úgy szólván rendesen megtörténni látjuk. Hát ha még ilyen váratlan balesethez, iszonyúság is párosul, mint Szirmay Mária véletlen halálánál, ki csudálkoznék egy érzékeny anya szenvedésein? Szirmay Ilona anyját ápolgatva és távol kedvesére gondolva, tölté el idejét, majd boldog a legédesebb emlékezet által visszavarázsolt világban, majd könyezve a jelen fájdalmában anyja ágyánál. Valahányszor szülőjét egy jótevő szunnyadás nyugtatá, annyiszor eltünt a szerető leány, a beteget hű cselédjére bízva, s azon kis toronyba vonta magát, hol kedvesével tölte élte utolsó boldog perczeit. Itt azon tájon legeltek szemei, melyre ő mutatott, azon levegőt szítták ajkai, melyben végső csókjok elcsattant, s azon falak között enyelghete bájoló emlékezetben, melyek egyedül való tanúi voltak leghőbb és legtisztább érzelmeinek. Szirmay István rokonaira vigyázott, Bogdanu Gyurka dohányozva járkált a várban és henyélt, minduntalan várván, hogy haramia pártfogója valami jó hírrel fog megjelenni, s ez okból egy este sem mulasztá el a vár mély árkában sétálgatni, de sokáig hiában.

Miután a bent lévő személyeket leírtuk, szükséges lészen magáról a várról is egy-két szót szólani.

Huszt egy magos hegyen fekszik, és hajdan erős jól fegyverkezett vár volt, mely az erdélyi hadak idejében több ostromot állott ki, ezek porhadó falain nyilván nyomokat hagyták, azonban elbeszélésünk idejében már a magyar várak nagy része romló félben volt, s Huszt többekkel együtt fegyverkezetétől is megfosztaték, nehogy talán új támadás alkalmával a pártosok használhassák; e felett körül a várnál magasabb hegyek emelkedtek, melyekről könnyű vala a bástyákat összelőni. S a repedt falak legfeljebb is kevés ideig tartó ellenállást igérhettek, a hajdan mély árkok itt-ott fűvel és bokrokkal voltak benőve, másutt a földdel egyenlők. Az egész várat két rozsdás vas ágyú védé, s vagy harmincz-negyven ember, nagyobbrészt szigeti hajdúk és sóaknászok.

TIZENNEGYEDIK SZAKASZ.

A haramia s a havasalföldiek új találkozása, Pintye Gregor ajánlása, melyen

Bogdanu méltóképen megijed, végre a dolog elhatároztatik.

Minekutána szükségesnek találta Pintye Gregor magának bent a várban egyetértést szerezni, az első, kire gondolt, természetesen Bogdanu volt; de ugyan oly hamar eszébe jött a bojár lelki tehetségeinek csekélysége, és restsége, ez elrémíté a haramiát első gondolatától; mindazonáltal hosszú tanakodás után csak hozzá kellett visszatérni, mert Gyurkáról legalább bizonyos lehetett, hogy általa, mint a dologban igen érdekelt által, elárultatni nem fog, míg a várnak minden egyéb lakói e fő pontban meg nem bízhatók valának. Ehhez járult még az is, hogy Pintye Gregornak eszébe jutott Zakharovics Tógyer, kit rövid ösmeretsége mellett is minden ravaszságban ügyesnek tett föl az emberösmerő haramia.

Este tehát azon öltözetben, melyet leginkább viselni szokott, s mely mint többször mondtuk, egy oláh póré volt, a vár környékéhez közelített; nem soká kellett lesnie, mert Bogdanu hamar mutatá magát az árok szélén, s mintegy lustán égő nedves fa tüzét, messziről pipája füstje árulta el, kevés szökéssel a bokrok között, előtte termett Pintye Gregor.

- Ideje, hogy megjelentél,—szóla az örömében megijedő Bogdanu,—már féltem, hogy a vármegye kezébe kerültél.

- Ne gondolj arról, hogy valakinek kezére kerüljek, míg kezemben nyársom kerül.—Zengett a haramia válasza.—De itt az elhatározó pillanat, azért csak erről szóljunk.

- Van valami okos terved? én már meguntam a hosszú várakozást.—Kérdé Bogdanu.

- A legszebb és legokosabb, most jövök hozzád segedelmedért.—Mondá Pintye Gregor a havasalföldi testőr kapitány nagy örömére.

- És miben áll az?—kérdé emez.

- Elmondom tüstént, csak előbb hivasd elő Tógyer utitársadat.

- Ott a bokor alatt fekszik, hídd elő, Mitruj.—Kiálta hátul álló szolgájára a bojár, s az óhajtott kereskedő kevés pillanat múlva a nagy tekintetű tanácsot, melynek vitatásaival becses olvasóinkat megösmertetni szerencsénk van, ön tisztelt személyével szaporítá. A szolga Pintye intésére hátrább vonult, s eltávozván, imígy folyt a három hős tanakodása, legelőbb mint az igazság magával hozta, Pintye emelé szavát.

- A tatárok rövid nap reánk ütnek, pedig pénz és szép leány nekik is ám inyökre van; ha a huszti várat előttünk kirabolhatják, addig várhatsz Szirmay Ilonára, mint én az ott lerakott kincsre, azért hogy mind a ketten boldogulhassunk, én a huszti várat ostrommal foglalom el.

- Ostrommal?—Csudálkozék a bojár,—hisz erre az én magos rokonom, a moldvai vajda egész serege sem volna képes ágyúk nélkül.

- Nekem a máramarosi bérczek ágyúkat termenek, s már holnap után reggel le fogják Huszt falait bontani, ti azonban senkinek se szóljatok, s csak ágyúim durrogása adja tudtára a várnak veszedelmét, de hogy a bajos munka előbb sikerüljön, szükséges azt ti nektek elősegíteni.

- Hogy és miképpen?—kérdé Zakharovics Tógyer, mert Gyurka szót sem talált elbámulásában a haramia terve felett, melynek végrehajtására, mint fölebb említé, még hatalmas rokonát, a moldovai vajdát, sem tartá elég erősnek, s minden eddigi nem csekély képzeletét ön becse felől, sokkal túlhaladta rabló szövetségének ajánlása: őt ily veszedelmesen nagy dologban segíteni.

- Figyelmezzetek—viszonzá Pintye Gregor Zacharovics Tógyer kérdésére.—Én a várat hirtelen vagy alattomos támadással akartam elfoglalni; de a mint tapasztalám, jobban őriztetik, mióta a szigeti és nagybányai kincseket belé rakták, hogy sem az egyik vagy másik módon el lehetne foglalni. Egy mennydörgő ostromlás mindazonáltal könnyen megijeszti csak az irtóvas kopogásához szokott aknászokat, s reménylem, vagy föladják a várat, vagy a golyóktól elrémülve elhagyják a falakat, s úgy már annyi, mintha benn is volnék. Ti pedig vessétek ezen kanóczot a vár keleti oldalán álló alacsony épület porhadt fedelére, s annak fölcsapó lángjai szolgáljanak nekem jelül a rohanásra.

Ezen ajánlás fölrázá Bogdanu Gyurkát bámulásából, mert eddig azon véleményben élt, hogy ő kedveséhez jutand, s nem lészen egyéb dolga, mint kaftánjába burkolva és kényére pipázgatva bámulni Pintye Gregor vakmerőségét; de most a veszedelmes ajánlat oly hamar beszédre oldá nyelvét, mint az egész élete folytában ritkán történt, s kiki észre vette volna, mily hirtelen vált bámulása ijedéssé, ha természeti lustasága már ábrázatja vonásaiban is annyira nem telepedett volna le, hogy azok a legnagyobb fölingerlés alkalmával is alig háborítathattak ki tunya nyugalmukból, most tehát ezen fölkiáltásra fakasztá Bogdanu Gyurkát a félelem.—Ösmerik-e golyóid barátidat, jót állasz, hogy azok engemet kikerülnek?

- Katona létedre csak nem fogsz rettegni egy haramia fenyő ágyúitól? - mondá Pintye Gregor, s megvető pillanattal tetőtől talpig mérte a gyáva kapitányt.

- Rettegni, nem rettegek.—Felelé Gyurka minden kitelhető bátorságát összeszedve.—De én éltemet miért veszíteném itten, azzal csak hatalmas rokonomnak, a moldovai vajdának, tartozom.

- Jól van.—Szóla hidegen a haramia.—A magamét segedelmed nélkül is megnyerem, keresd mátkádat, a hol tetszik, de nálam többé ne.—Ezzel elfordult, mintha távozni akarna.

- Maradj az Istenért!—kiáltá ezt meglátván a bojár—maradj, és hallgass meg: mit nyerek vele, ha te Husztot elfoglalod s Ilkát elrabolod, ha engem előbb egy golyód megöl?

- Szégyen, gyalázat!—mondá Pintye Gregor,—bátorságod éppen annyi, mint csigának a vére. Állj embereiddel a vár keleti részén azon említett épülethez, mintha ezen oldalt védenéd, én oda nem lövetek. Te azonban nyiltan kimondva, sokkal gyávább vagy, mintsem benned bízhassam; azért, ha Tógyer barátod meg nem igéri tervem kivitelét, egészen fölhagyok vele.

- Mit igérjek én meg?—kérdé a fölszólított, ki idegen dologba avatkozni nem akarón eddig némán állott.

- Mihelyest a falak annyira omlottak, hogy ügyes emberek, kik meredek sziklákon tanultak járni, azokat meghághatják, gyújtsd föl a kijelelt épületet.

- Azt nem teszem.—Mondá elhatározott hangon és fejét csóválva a kalmár.—Hogy te a pénzhez és Bogdanu a leányhoz juthassatok, én koczkázzam életemet.

- Tedd azt—esedezék Gyurka, ki így legkönnyebben reménylett menekedhetni a veszélyből—nem fog károdra lenni, azért bennem mindig kész szószólót találsz hatalmas rokonom, a moldovai vajda előtt.

- A ki a leányt elviszi, az bajlódjék érte, uram, ha te tovább maradsz, én tüstént haza indulok Moldovába.—Volt a kalmár elszánt válasza.

- Jól van, menj, de torkodra forr az út.—Mondá csúfolón nevetve Pintye Gregor.—Menj akármerre! nyársomra mondom, szembe jösz a tatárokkal, s képzeld, mint fogják azok fogadni a török császár alattvalóját, ki ellenségének háború idejében lovakat adott el.

Meghökkent a kereskedő, de hirtelen elnyomta az ijedés jeleit, s mivel távozó félben volt, tétetvén magát, mintha nem is hallotta volna egészen a haramia szavait, ámbár azoknak igazságát mélyen érzé, és tudta, hogy őt Pintye csak bosszúból is a tatárok kezébe fogja játszani, de hogy nem kényszerítésből, hanem önkénytesen cselekedni lássék, új meggondolást tüntetett ábrázatján, és az előbbinél sokkal alább hangon így szóla:

- Jobban meggondoltam a dolgot, s azt találom, hogy illendőbb és barátságosabb, társam mellett maradni minden veszedelemben, mint őt elhagyni. Azért ne haragudjatok első fölhevülésemben kiejtett tagadásomért, erősen igérem, hogy szándékodat teljesíteni fogom, és az épületet fölgyújtom.

- Hiszek igéretednek, mert a tatárok állnak jót teljesítéséért. - Mondá Pintye Gregor előbbi megvető hangján.—Siessetek tehát, és ügyesen, vigyázón teljesítsétek rendelésemet.

- Csak ne lövess a keleti bástyára.—Kéré fölsóhajtva Bogdanu a haramiát.

- Ne félj.—Válaszolá ez röviden—éljetek egészségben; s oly hirtelen, mint jöve, el akart távozni.

- De mi lesz vége a dolognak, ha már részes vagyok a tettben, csak szabad lesz tudnom.—Kiálta a távozó után Zakharovics.

A haramia visszafordult:—Ha a várat elfoglaltam, veletek és Szirmay Ilkával Moldovába megyek, majd ott tőletek tanulok becsületes embernek lenni, hanem erről akkor beszélünk többet, midőn a huszti várban ihatom új uramnak, a moldovai vajdának egészségét, de az ezer arany fenn marad, kapitány uram!

- Fenn!—sóhajtá Bogdanu s a haramia kevés pillanat alatt eltűnt.

TIZENÖTÖDIK SZAKASZ.

A haramiák ostromszer gyárai.—Móré esze egész fényében tündöklik. -

Pintye Gregor, mint politikus, és fáradozásának sikere.

Midőn Pintye Gregor az előbbi szakaszban történt összebeszélésből tanyájába visszaérkezett, Kosztán és Bama Bila Paskuluj fölvigyázata alatt nagy serénységgel folytak a várvívás előkészületei, az utóbbi azonban inkább szüntelen nógatásaival, mint tanácsadással vagy világos parancsolattal segíté elő a munkát, mert rabláson és vad küzdésen kívül ő eddig semmit sem gyakorolt és semmihez sem értett, azért ütött ő mindnyájok között legnagyobb lármát, s azért valának folyvást hallhatók siettető szavai, míg Kosztán csendesen s csak ott, hol tanács vagy parancs kivántatott, de éppen azért kiáltozó társánál többet cselekedve, járt a munkások között. Szembetünő volt kettejökben azon régi észrevétel, hogy magát kitüntetni vágyó butaság, lármával szokta eltakarni tudatlanságát; míg az értelemmel párosított serénység zaj nélkül, de éppen azért gondosabban és foganatosabban munkálkodik.

A haramia vezér új lelket önte munkásaiba, legelőbb is oda fordult, hol Móré ügyelése alatt az ágyúgolyók öntettek, a czigány jól tudott bánni a vassal, s most a környékből minden rokona, minden kovács, s általában minden megkapható ember, ki valaha a bányák körül érczolvasztással foglalatoskodott, ide vala Pintye Gregor által hajtva, és az ügyes Móré alá rendelve; ez műhelyét egy vashámorban üté föl, mely hajdan itt a bérczek mélyében építtetett, de az idők mostohasága miatt elhagyatván, most düledező állapot felé közelgetett, ennek kemenczéi, mennyire az idő szűke engedé, kijobbíttattak s este felé már egy kis pokolként lobogtak lángjai a minden felülről beléjek hordott vasat megolvasztani; Móré agyagból formákat készített több társaival, melyeknek belső üregek a már kifúrt fenyők öbléhez volt illesztve, számtalan ilyen golyóminták valának a lemenő nap sugárain száradni kitéve.

- Rajkók, hogy égjen parázszsá bennetek a szalonna! alvó félben van a tűz a szélső kemenczében, tüzeljetek belé, mert máskép kóczos fejetekkel gyújtom alá.—Mondá kényes parancsoló hangon Moré egy sereg czigány gyerekhez, kik szakadatlan tüzelés végett a kemenczékhez valának rendelve, de most egy a bőkezű Pintye Gregor által nekik közös zsákmányul adott szalonna oldal gyönyörűségeibe egészen elmerülvén, új hivatalokról majd tökéletesen megfelejtkeztek.

- Még jókor van tököt sütni.—Jegyzé meg, az egész környéket harsány kaczajra fakasztva egyik a minta művészek közül; de a fiúk nem érték tréfának a dolgot, s nemsokára tömve volt fával a kemencze.

- Csak negyedét nyeljék el gombóczainknak a husztiak, tudom, nem vágynak több étel után.—Folytatá beszédét, parancsát teljesítve látván, a tréfákat kedvelő Moré.

- De kemény konyhában is főzik azokat, s nem a legrosszabb szakácsok. - Toldá meg egy másik.

- A konyha s a szakácsok még irgalmasok lennének; de nagyon kegyetlenül tálalják ki nekik.—Jobbítá meg Moré.

- Rajta legények!—kiálta még egy kis távolságnyiról Pintye Gregor. - Moré, ha most jól viseled magadat, az első boltot fölverem, s életed hosszára elég posztót rabolok veres nadrágra neked.

- Hej kapitány uram, ha a dolog sokáig tart, szükségem sem lesz reá, mert oly veressé válok a kemenczék mellett, mint a rák a fazékban.

Pintye Gregor, minek utána megelégedve mutatta volna magát a czigány munkálatával, azokhoz fordult, kik a fenyőszálakból ágyúkat fúrtak, már nagy rakásban feküdtek a kész csövek, mások elbontott szekerek első és hátulsó kerekeiket hurczolták elő, és azokra a csöveket lánczczal, kötéllel és szegekkel erősíték meg. Így folyt a munka egész éjjel és az egész következő nap, mialatt a haramiák és új szövetségeseik csak egymást felváltva pihentek és aludtak.

A következő éjszaka, az után, melyet most leírtunk, fényesen volt a teli holdtól világítva, s már éjfél felé annyira haladtak a haramiák a várvíváshoz megkivántató szerek és eszközök elkészítésével, hogy ahhoz magához fogni lehetett; megparancsolá tehát Pintye Gregor, hogy az ágyúkat még az éji homályban a kitűzött helyekre vonják, oda hordván egyszersmind a már tetemes számmal öntött golyókat és puskaport, melyben a rablók hiányt nem szenvedtek.

Ismerte Pintye Gregor a vidék parasztjait, mert köztük növekedett föl, s mint rabló is gyakran látogatta meg telkeiket, hol majd félelemmel, majd szeretettel fogadtatott, mint vagy rettenve valának borzasztó tettei hallása által, vagy velök szokása szerint valami jót tett; még a nem régen mult szabadságháború, melyben ugyan ők részt nem vettek, emlékezete utolsó vonaglásokban élt közöttük, és éppen mivel annak veszedelmét és inségét nem tapasztalták, vágytak nagyobb hévvel haszna után, mi alatt ők egy könnyen és büntetés félelme nélkül nyert zsákmányt értettek. Ezekhez folyamodott most a haramia, kiválasztván közülük a legvadabbakat, és a kiket legbátrabbaknak ismert; maga átlátta ugyan, mily bajjal légyen egybekötve seregének ilyetén szaporitása, mert a legfeljebb is korcsmai veszekedésekben gyakorlott parasztok, kiket csupán zsákmány ingere, nem valami magosabb bátorság tehetett katonákká, nehezen valának sikerrel használhatók oly helyen, hol a veszedelem komorabb alakban tűnt föl, de az, hogy a várat minden oldalról szorosan elzárni szükséges, győzött Pintye Gregor lelkében a fölhozott okokon, mert hetven vagy nyolczvan embere, a mennyit csapatja az erdélyi szökevényekkel együtt számlált, valóban kevés vala czélja elérésére.

Mindazon hazugságok és fondorságokat használva, melyekkel köznéplázítók mindenütt és mindenkor élni szoktak, békeháborító irányaikhoz jutni, járta be Pintye Gregor a legközelebb helységeket, ijesztve majd, majd hizelkedve, igérve és fenyegetve, a mint az egyik vagy másik módot vélte foganatosabbnak az ösmert embereknél, így tért be a paraszt kunyhókba, s lázítá föl azoknak békés lakóit. Elbeszélte nekik, miként a tatárokat csak földes uraik hítták légyen az országba, a pórnépet gyilkolni és rabságba hurczolni, hogy a falukat azután mint Szatmárban gróf Károlyi Sándor már elkezdé, svábokkal népesíthessék; hozzá tevé, hogy Rákóczi Ferencz, kinek személyéről és törekvéseiről e buta nép nevénél alig ismert többet, nagy haddal Törökországból már úton van, és segíteni fogja a pórnépet az urak ellen, kik őt előbbi háborújában gyalázatosan elhagyták, s ha előbb csak uraikat megölik, ezeknek szövetségeseik, a tatárok, megrettenve fognak visszatérni. Hazugságok annál nagyobb benyomást tesznek a köznép lelkébe, minél képtelenebbek s magának megvallani szégyelvén, hogy azokat meg nem foghatja, és nem is sejtvén mély ostobaságában, dühösséggel pótolja ki az észnek hiányát, s annál lehetetlenebb igaz útra téríteni, mert az iszonyú csaláson még csak nem is mer kételkedni, míg talán csekélyebb és ártatlan hazugságnak, éppen azért, mivel kicsinysége miatt tompa érzékét föl nem ingerelheti, hitelt adni nem fog. Így Pintye Gregor mende-mondája is, bármily képtelen s ellenmondásokkal telve volt is. Isten igéje gyanánt vétetett föl a nép által, és ezreket gyűjtött volna kevés napok alatt tanyájába: de ez ellenkezett a haramia szándékával, mert ily nagy számot nehéz lett volna vezérleni és kivánt zabolában tartani, s még nehezebb lett volna, mint Pintye okosan, de nem becsületesen szándékozott, a vár elfoglalása után a kincsekkel Moldovába elillanni. Ezen okokból Pintye Gregor csak azokat választá, kiket merészebbeknek ugyan, de szándéka iránt különösen hajlékonyoknak ösmert, és csak annyi számban, mint a várvíváshoz elkerülhetlenül megkivántaték, ezek között terjeszté vigyázva és jó sikerrel gonosz evangéliomát.

TIZENHATODIK SZAKASZ.

Melyben említtetik, mily jó reggelt mondott Pintye Gregor a husztiaknak, s a várbeliek

miként fogadták üdvözlését, s mily készületeket tettek annak méltó viszonzására.

Mint már előbb említettük, még éjféltájban helyre hordatá Pintye Gregor ostromszereit; szemben a vár leggyengébb oldalával, hol a bástyák széles és hosszú repedezései hamar ledülést igértek, egy a vár felől meredek hegy emelkedék, a várral egyenlő magasságú, csekély távolsága miatt innen még Pintye Gregor faágyúi is belökheték a golyókat a bástyákig. Ide állíttatá Pintye Gregor ágyúit, s valóban a hely oly alkalmas vala ezen czélra, hogy csak kicsinyt ügyesebb pattantyúság és nem éppen ily idomtalan ágyúk, melyek egy-két lövés után törtek, szakadtak és repedtek, s golyóikat mindenfelé csak nem a czélhoz szórták, kivántattak volna, a várat kevés órák alatt porrá lőni.

Pintye Gregor maga ezen helyen maradt vagy száz emberrel, Bama Bila Paskuluj pedig és Kosztán ugyanannyival a vár többi oldalait fogak körül, szorosan őrízve minden rést, ne hogy a várba segedelem, vagy abból segélyt kérni hirnök suhanhasson által, s így a hajnal első szürkülete készen lelte őket a nagy tettre. Megparancsolá Pintye Gregor, mihelyt az éji homályból Huszt falai csak egy kissé világosabban kitünnek, azokat minden ágyúiból köszönteni. Ez egészen kivánata szerint történt, mert mintha a nap sugarai egy puskaportárt gyujtottak volna föl, oly robbanással durrant el Pintye Gregor huszonnégy ágyúja majdnem egyszerre. Mivel már az ostromlóknál vagyunk; írjuk le előbb, náluk mi foganatú légyen az első tüzelés. Pintye Gregor embereit fölbátorítani akarván, maga fogott kanóczok hiányában egy tüzes üszköt. Mire is több emberei követték, némelyek bátran, mások, kik az ágyúkat csak hírökből ismerték, azon véleményben lévén, hogy egy ilyen pokolbeli eszközzel az eget lyukassá lehetne lőni, remegve közelítének és kétszer, háromszor is érinték a gyújtólyukat, míg a por föllobbant, voltak olyak is, kik a durranástól ijedten a földre terültek. Ez a pattantyúsokkal esett, még gyászosabb következés mutatta magát az ágyúk között, közülök több hosszában elrepedt, másoknak tengelyeik eltörtek, némelyek előlről nem eléggé megerősítve lévén, a hegy meredek konyulatán lezuhantak, mivel azonban Pintye Gregor okos intésére senki sem állott az elsütéskor az ágyú mellett, hanem mindnyájan hátulról gyújták föl a port, az elrepedés által alig sértetett meg egy-kettő tetemesen, de az ágyúknak alig maradt negyed része épen. A haramiák ezen előre várható esetre pótolékokkal készen valának, s még folyvást újakon dolgoztak, azért a romlottak helyébe épek vonattak, az elkezdett tüzelést szünet nélkül folytatván, és valóban nem a Pintye Gregor által lelkesített haramiák akaratja és serénysége, hanem inkább tűzgépeik gyengesége volt hiba, ha a várt védő falak az első órákban össze nem omlottak.

Most térjünk a várba megvizsgálni, mily kedvvel fogadtaték ottan Pintye Gregor reggeli üdvözlése. Ha a haramiák golyói robogás nélkül röpültek volna be, nehéz lehetett volna az ágyúzást csak gyanítani is, hasonló volt a tüzelés egy vendég jöveteléhez, ki minden kitelhető pompával és zajjal jelentetik be; de megérkezvén, rövid vizsgálat után a gerjesztett lármán kívül mindent nélkülözni találtatik. Ugyanis a golyók, egyet kivévén, részint a levegőben kényökre repültek, a nekik tűzött czélt megvetve, részint nagy tisztelettel a vár iránt, jó mélyen az alatt a hegyoldalba csapódtak. Azon egyetlen egy, mely mint mondtuk kivételt tett, ablakába ütött a szobának, melyben kevéssel az előtt Szirmayné és leánya Ilka fölébredtek, az ablakból az ajtóba csapott a teke, de ezt áttörvén, vége lett dicső pályájának, mert fáradtan esett a tornácz kövezetére és onnan kegyetlen robajjal futott le a magas lépcsőkön, kártékonyságot még egy véka nagyságú felsőbányai fazékon gyakorolva, melyet kásával tele két szolgáló czipelt a konyhára, alkalmasint reggelit főzni az őrseregnek.

A szokatlan dörgésre az egész vár lakói előrohantak, sápadtan, veresen, ijedve, haragudva, imádkozva és szitkozódva, kinél hogy fejezte ki magát a különböző indulat, sokan alig valának még egyébbe, mint hálóruháikba öltözve, s oly közös volt mindnyájoknál nem annyira az ijedés, mint a meglepetés és bámulás, hogy ezen első pillanatban, egy hirtelen rohanás által alkalmasint a várba juthatott volna Pintye Gregor. Mindnyájan szerte futottak, mindenik mindenről aggódott, mindenre gondolt, csak a véletlen eset igaz okára nem, míg végre egy minden veszélyben közönséges ösztön valamennyijöket a vár udvarában egy csomóba nem űzte. Itt állottak pillanatokig némán, vagy legfeljebb is csak suttogva, mintha rettegnének fenhangon beszélni, egyik a másiktól várta rémülése fölfejtését s talán, mint a népregélők mondani szeretik: «ma is úgy állnának», ha egyike azon szolgálóknak, kiknek kezökben a kása még főtelen semmivé tétetett, előrohanván, s talán mivel az elkövetett kegyetlenség végrehajtására mást képesnek nem tartott, tele torokkal nem kiáltotta volna: «a tatárok! Istenért a tatárok!»

- A tatárok! a tatárok!—zengé minden torok utána a vastag csoportban, s a rövid szóban fejtve vélték okát rettegésöknek. Sokan szaladni akartak, de dicséretére legyen a várbelieknek még a késő maradék előtt is följegyezve, ezek csak asszonyok és gyermekek voltak, és ők is nem azért szaladtak, mintha elfutni akarnának, mert így a kapunak vették volna irányokat s nem a bástya legmeredekebb részének, de vannak olyanok is, kik ezen tévedést a félelemnek tulajdonítják. A férfiak mind legyökerezve állottak, s mégis a gonosz világban akadtak rágalmazó nyelvek, kik azt locsogták, hogy sokan közülök csak lábok reszketése miatt nem iramlottak odább; de barátilag intjük olvasóinkat, ne higyjenek ily rosz szívűek állításainak, mert csak férfi nem ijedhete úgy meg, hogy képes nem lett volna azon menedékhez folyamodni, melyben gyenge hölgyeik és gyermekeik csak az imént üdvöket keresték, s meglátandjuk, hogy ők a vár védelmében nagyobb vitézséget mutattak, mint sem ily galád vádat felőlök csak föltenni is lehetne, és az is inkább csak boszúra lelkesítő fölkiáltás lehetett, mint félelemé, mely csapatokban zendült, midőn Szirmay István sógornéjával és hugával látható lett.—A tatárok! a tatárok! zengett újra.

- A tatárok, ha ha ha!—monda Szirmay harsány, de erőtetett nevetéssel, mert bár az egész várban egyedül bírt még józan észszel, mégis neki is nehéz volt elrejteni meglepetését, azonban minden okokkal bátorítá a csüggedőket.—Mit beszéltek? sűlt esztelenség. - Az égből potyogtak volna le, vagy a földből bujtak volna ki, még utolsó hírünk szerint Nagybányáról, Erdély széleit sem hagyták el, s így lehetetlen volt ide érniök; csak vizsgáljátok meg jobban a dolgot, bizonyosan más oka lesz.

- De mi lehetne más?—kérdé a föleszmélő várnagy.—Talán egy puskaporos szekér, melyet Nagybányára vittek, lobbant föl.—Biztatá Szirmay a kételkedni kezdőket.

- De veszedelmesebb a dolog,—vága hirtelen sógornéja beszédébe, - szobánkba egy iszonyú golyó csapott és ajtót, ablakot összetörvén szörnyű koczogással gurult le a lépcsőkön.—Még csendet intve és boszankodva tekintett Szirmay az özvegyre, midőn még nagyobb mérgére ekkép bizonyítá a szolgáló annak állítását.

- Nekem pedig és Julinak a kezünkben alkalmasint ugyanazon golyó törte össze a kásás fazekat; vasból volt, és legalább is olyan nagy, mint a fejem.

Ez alatt a másik szolgáló kihozta a már békén heverő golyót, mely azonban sokkal csekélyebb nagyságú vala, mint fent leiraték, és ezen «corpus delicti» ily hiteles tanú kezében ismét bizonyossá tevé, hogy csak tatárok lőhették azt a várba, mely meggyőződésöket elég hangos morgással nyilváníták. Szirmay, ki félelmök alaptalansága felől meg volt győződve, egyszerre véget kivánt a bizonytalanságnak vetni, s mindnyájokat a vár azon oldalára hítta, melyre a sógorné szobájának megrontott ablaka nyilt. Kiértek nem kissé bámulván, hogy a tetőkön még egy tatár zászló sem lobog, egy dzsida sem ragyog, láttak ugyan itt-ott embereket paraszt öltözetben, de az őket inkább megnyugtatá, mert nem gondolhaták, hogy azok a tatárok közellétében oly nyugodtan állanának, s már félelmök oszolva, könnyebben leheltek, midőn ismét egy az előbbinél alig gyengébb dörgés rendíté meg halló érzékeiket, de most foganatjok nagyobb volt a lövéseknek, mint előbb, mert egynehány golyó erőszakosan csapott alattok a bástyába, mások pedig felettök az épület falaiba hatottak, s egy alacsonyabban álló kémény hatalmas robajjal dűlt le. A sűrű füst, mely a robajjal egyszerre a szemben álló hegyen gombolyodott, elárulá, honnan háborog feléjök a veszély. A többiek rettegve csudálkoztak, kiktől támadhat ezen halálos zenebona, midőn körül csak parasztok valának láthatók. Szirmay, ki mindnyájok között nemcsak észre, de tapasztalásra is első vala, rövid fontolgatás után kitalálta az igazságot, s azt így fejezé ki embereinek:

- Hogy ellenségeink nem tatárok, az bizonyos, s így ki lehetne más, mint Pintye Gregor, kire a körül leskelődő oláhok is vallanak.

- Pintye Gregor—mondá a várnagy, ki okosabb emberek állításai védésében helyezé bölcsességét.—Ez valóban az lehet. És kiki felejtkezve a tatárokról, Pintye Gregort, a vérengző haramiát emlegeté. De Szirmay átlátván egyszer a veszedelmet, tüstént el volt tökélve annak erős gátot vetni: bátorító szavakat intéze a várbeliekhez, s valóban nevekedék is merészségök, mihelyt csak gyaníthaták, hogy nem a tatároktól fenyegettetnek.

Mostan egyenként kezdettek az ellen ágyúi dörögni, de a bástya magos falától védetteknek nem árthatának a golyók. Szirmay egy lőlyukon által vizsgálódék, s a por hatalma által közel a várhoz vettetett darabja Pintye Gregor egyik elrepedt ágyújának, sejteté véle ezeknek anyagát. Észrevételét haladék nélkül közlé a várbeliekkel, s ön két szolgáját, kik vele szolgáltak Rákóczi hadában, őrül hagyván, a többiekkel a vár védelmét elrendelni az udvarba tért.

Szerencsére, talán régi katonai szokásának következésében, Szirmay minden védszereket már előkészíttete, mert nem ugyan hivatala, hanem tekintete miatt, mindenektől megkéreték fölvigyázni ottléte alatt a várra; körül tekinte tehát a huszti csatarenden, mint Virgil mondja.

- Constitit atque oculis phrygia agmina circumspexit.—És harminczhat embert olvasott, kik fegyvert viselhettek, puskapor nem épen megvetendő mennyiségben, és két régi vas ágyú, annak erejét az ellenségre vetni állott rendelésére, elegendő kézi fegyverekkel együtt, az őrizetben csak vármegye és szigeti hajdúk, sóaknászok, és Szirmay cselédjei voltak, így emberek, kiknek hűségök kétséget nem szenvede, közülök már sok katonáskodván, hadi tapasztalások által foganatos használást igértek; de Szirmay mint okos hadvezér igyekezett minden módon seregét szaporítani, és így a mondott számba nem foglalt havasalföldiek is eszébe jutottak, s csak most tünt föl szemében, hogy alig jelent egy néhány meg közülök, ezek is csak szolgák, kik lovaiknál az istállóban voltak, hivatá tehát Bogdanut, ki Zakharovicscsal és többi embereivel meg is jelent, és Szirmaytól a dolog mivoltát megértvén, nagy készséggel ajánlá magát a vár keleti oldalának megőrzésére. Olvasóink nehezen fogják oly nagylelkű okoknak tulajdonítani nemes elszánását, mint Szirmay. A többiek között fegyverek osztattak el, s a két ágyú azon helyre vonaték, melyről Szirmay előbb az ellent vizsgálta, mivel itt a fal magossága és épsége fedezte a védőket, s az ágyúkat veszedelem nélkül lehetett a lőlyukakon által irányozni, melyek is kis idő mulva jobb foganattal durrogának Pintye Gregor ágyú tanyája közé, mint ennek fa csövei a vár ellen. Az okos rendelések által növekedék a várbeliek megcsökkent bátorsága, s annál inkább reménylettek boldog foganatot, mennél bizonyosabb leve, hogy az ösmert haramiával s nem az iszonyú tatárokkal gyűlt meg bajok. Mindazonáltal nem valának egészen mentek azon aggódástól, melyet bizonytalan állapot szűl. Az egész terjedelmében nem ösmert veszély, bár csekélyebb legyen is, tetemesebb félelmet szerez, mint az egészen átlátott; az elfogult lélek tudniillik baját voltaképen megösmerni törekedvén, a valónál sokkal komorabb színekkel festi azt. Ezen bizontalanság nagy hasznára válhatott Pintye Gregornak, ha abból véletlen, mint a jövő szakaszban látni fogjuk, maga ki nem rántotta volna ellenségeit.

TIZENHETEDIK SZAKASZ.

More, mint követ.—Ezen szakaszból kitetszik, hogy a czigány szerencsésebb a kemenczénél

mint a diplomatikában, s hogy a számolásról különös fogalmai vannak.

Így folyt egész nap az ostrom, s még éjszaka is hullottak néha golyók a várba, azonban folyvást nagy kár nélkül. Más nap reggel jelenté az őr ember közelítését fehér lobogóval, s az ellenség lődözése is megszünvén, Szirmay egy békekövet jövetelét sejté, azért a falra állíta hasonlólag fehér zászlóval egy embert, kit a közelgő megpillantván, bátrabban látszék jönni, nemsokára a kapu előtt termett és bebocsájtaték. Szirmay egy a vár tulsó részében fekvő teremben fogadá őt, hová mindnyájan költöztek, itt menten lévén a golyóktól.

- Nagyságos tekintetes uram!—kezdé a követ.—Az Isten áldása oly bőven omoljék a nagyságos úrra, mint a zápor a Tiszába.

- Kivánatod igen keresztény, csak kár volt előbb záporral önteni reánk. Mi hírrel jösz?—viszonozá Szirmay.

- Engem uram Pintye Gregor küld, mint követet.

- Téged, Pháraó gyermeke!—kiálta Szirmay hangosan nevetve.—Talán meg akar tánczoltatni jóféle urad, mert a mint látom, hegedű is van a válladon.—És valóban igazat mondott az öreg úr, mert a követ nem vala más, mint More, ki egész butyorával jelent meg nemzete ősi szokása szerint.

- Jaj nagyságos tekintetes uram, én csak azt tartom; nem mindig tér oda az ember, a honnan jött; és azért magammal viszem a magamét. - Vala a czigánynak okos felelete.

- Most az egyszer nem is csalatkozál, mert innen vissza nem térsz s tudod, hogy könnyen olyan helyre küldhetünk, hová butyor nélkül kell menned, bár soha sem várhatsz visszajövetelre, neked is jobb lenne, ha urad más követet küldött volna.—Folytatá Szirmay beszédét, More nem legnagyobb vigasztalására, mire is ez a következőt felelte savanyú ábrázattal, melynek nem annyira ijedésén szomorkodni, mint ostobaságán nevetni kellett.

- Én is azt mondtam kapitány uramnak; de hiában, ő nagyra becsül engemet, és így biztatott, csak eridj More, nincs egész bandámban több olyan emberséget tudó legény, mint te, azért akarlak a nagyságos úrhoz küldeni, s ha jószántodból nem mégysz, lőporral vettetlek a várba. Ezen két szép kérésnek annál inkább engedtem, mert avval bátorított, hogy egy követ személye még a pogányoknál is szent, de biz én csak azt gondoltam, hogy egy szegény czigány legény személye, ki a felett még haramiákkal társalkodik, csak olyan szent, mint a hízott malaczé a komám kalibájában. Még azt is hozzá tettem: hol kap uram pattantyusainak oly ügyes vezért, mint én eddig voltam, de -

- Hát te vagy azon dicső bajnok, ki Pintye Gregor fenyű ágyúit vezérled? így sokat fedhetsz föl ellenségünk állapotjáról.—Szólítá őt Szirmay mindig nevekedő vidámsággal.

- Már ezt kapitány uram nem parancsolta, sőt inkább keményen megtiltá, tudni ugyan mindent tudok, de elárulni semmit sem fogok. Röviden: uram azt izeni, hogy bocsájtassék be embereivel a várba, mert neki nagy kedve kerekedett az itt lerakott pénz odább vitelére; és így talán éltöket megkiméli, de különben nem marad lélek a testben, mert uram kétezer emberrel és hatvan ágyúval ostromolja a várat.—Ezen szavait ejtvén, elváltoztatá More ábrázatját, s csak most tünt ki, hogy előbbi butasága inkább fölvett, mint természetes volt, ezzel akarta alkalmasint Szirmay haragját magáról elhárítani, és utóbbi beszédét bizonyos vakmerőséggel hangoztatá, a melyben mégis elég okos volt előbbi ostobaságának egy részét megtartani, de ismét és nagy sebességgel egészen ábrázatára vonta azt, mint egy megtámadt lovag sisakellenzőjét, midőn Szirmay haragra lobbanva így dörge reá:

- Jól van ficzkó, de gyalázatos hazudságodért a bástyára akasztatlak, hogy legyen mire irányozni a hatvan ágyút.

- Nagyságos, tekintetes uram! Szent a követ személye!—kiálta félholtan More.

- De akasztófára való a haramiáé.—Jegyzé meg Szirmay.—Milyen erős seregetek?

- Kétezer ember és hatvan rézágyú.—Vala ismét More felelete.—És mind boszút állanak érettem.

- Hajdúk!—Zengett Szirmay szájából, verjetek annyit a hátára, a mennyivel többet fillentett.—A megszólítottak fölemelék pálczáikat, More hol egyik, hol másik oldalra vonogatta vállát, és pislogva felelt.

- De nagyságos tekintetes uram, úgy hiszem, hogy mégis csak ezer ember és harmincz réz ágyú.

- Üssétek a gazembert!—kiálta ismét Szirmay és egy serény hajdúnak botja szoros közösülésbe jött More hátával, mi is ezt szívszaggató jajgatása között egy hatalmas ugrásra, és Pintye Gregor hadiseregének további levonására kényszeríté.

- Hiszen nagyságos uram, ember csak még sem lesz több ötszáznál, de huszonnégy réz ágyúnál nincsen kevesebb.

- Majd belőlök is el ver egynehányat a hajdú. S ezen szavaira ismét ütést inte Szirmay, s a mogyorófa ismét hangos csattanással jelenté magát a czigány vállai között.

- Csak háromszáz ember uram, és huszonnégy réz ágyú.

- Üssétek!—S új csapások következtek.

- Kétszáz ember!—de az ütések nem szüntek meg.—Jaj nagyságos uram! - Kiálta Moré—senki sincs, egy ember sincs!

- Kivallasz-e mindent igazán?—kérdé Szirmay.

- Alig vagyunk kétszázan, s ennek is fele, lázított parasztokból áll. - Felelé a czigány.

- Most addig üssétek, míg a réz ágyúk fává nem változnak.—Mondá a hajdúknak újra Szirmay.

- Ugy csak ne is bántsanak.—Szólamla meg hirtelen More, vállait összehúzva.—Mert azok már is mind fából vannak.

- Vigyétek el, s dugjátok egy börtönbe.—Parancsolá Szirmay.—Ne gondolja Pintye Gregor, hogy Szirmay zsiványokkal, mint becsületes emberekkel bánik.—A czigány kegyelemért rimánkodott, de elhurczoltaték, s a többiek helyeikre indultak, elkezdeni ismét az ellenségeskedéseket, ez által Szirmay bátorságának jeleit akarta mutatni, s egyszersmind tudtára adni a haramiának, követe miként fogadtaték. Az ágyúzás tehát újra kezdődött mind a két oldalról, s bár a haramiák a várban jobban irányzott és derekabb ágyúkból tetemes kárt szenvedtek, mégis kapitányok által lelkesítve, vagyis inkább bátorságra kényszerítve csüggedetlen folytaták az ostromot, mely több napi tartás után egyszerre szerencsés véget igért a haramiáknak. Az ellen lövéseinek kitett vár oldal bástyái, mint ezt Pintye Gregor tudá, már igen gyengék voltak, sőt egy helyt már fa támasztékokkal erősítve, a fenyegető roskadás ellen; ezen gerendákat egy néhány nem annyira szerencsésen irányzott, mint szerencsésen eltévedt golyó ketté lőtte, több pedig magába a falba csapott, ehez járult még a szünetlen durrogás, mely a viszhangozó várüregek felett és körül épült bástyát szokatlan rengésbe hozá: omha és gyarló állapotja nem győzhete ily hatalmas kisérteten, és mintha a felkelő napnak bókolna, egy kora hajnalon nagy robogással a mélybe zuhant, nemcsak föl a várba elég kényelmes utat készítve, hanem két vagy három várüreg ásítozó száját is tág bemenetelre kitátva. A haramiáknak előbb a dörgés, s azután egy vastagon sötétlő porfelleg, mely mint az omladék halálsóhaja kelt a romok közül, adta tudtokra ezen örvendetes esetet; és valóban Pintye Gregor mindent rendelni kezdett a rohanásra, véghezvitelére csak a Togyer által meggyújtandó épület lángjait várván; mert bár jól tudta a haramia, mennyivel legyen erősebb elleneinél, még sem merte lomha csoportjait a várra vezetni, ha annak egész őrizetét maga ellen elszánt védelemre késznek tudta volna, mert az alattomos rablásra, és hirtelen meglepetés által már félig lefegyverkezett ellenség meggyőzésére alkalmatos haramiák között kevesen voltak nyilván és gyakorlott férfiak ellen küzdeni merészek, kivált hol a kellemetlen puskaropogás oly alkalmazható vala, mint ezen szokatlan várvívásnál. A gyülevész parasztokra pedig csatában épen nem számolhatott. Ezért küldé előbb Pintye Gregor Mórét a várba, bár ösmervén Szirmay erős lelkét, mily kevés reménye is volt kivánt sikerre, s ezért akarta most is előbb magában a várban gerjesztett veszély által az őrizetet megrémíteni és figyelmét fölosztani, ön embereit pedig bátorítani, minek előtte a rohanáshoz kezdene.

A milyen örvendetes a bástya ledőlése a haramiákra nézve, oly szomorú csapás volt az a várbelieknek, kik a nélkül is aggódni kezdének a reménylett segedelmet napról-napra késni látván, és lehetetlen vala távol barátaikat bajokról tudósítani, mert a haramiák minden rést héja szemekkel őriztek, és több a várból segedelem keresés végett küldötteket lövésekkel utasítának vissza, és valóban csak Szirmay aggódni nem tudó lelke óvhatá meg őket az elcsüggedéstől, a veszedelmet a még eléggé el nem látott várban élelem szűke is nagyobbítván, annál inkább képzelhető a bástya bedűlése miatt támadt ijedés. Szirmayné és szép leánya, kiknek félelme, könnyen magyarázhatólag, legnagyobb vala, a legmélyebb szánakozásra is adhattak okot, mert mily rémítő sors lehet: egy öreg asszonyságnak és egy gyöngéd lánykának csak meggondolni is, hogy ő durva, úgy szólván félvad haramiák kezébe jutand, erős férfinak is borzasztó viszály. Az anya, mint kora magával hozta, sírt és jajgatott, a lányka búját, ha épen nem könnyebbíté is, de legalább fölosztá és más édesebb tárgyra vezeté szerelme; mert szerelmesek örvendeni és szomorkodni a legidegenebb dolgon sem bírnak a nélkül, hogy abban szerelmöknek fő szerepet ne juttatnának. Az egész várban Bogdanu, ki alig jöve néha- néha elő őrhelyéről, mutatott leghidegebb vért, ennek oka az olvasóink előtt már tudva lévőkön kívül az is lehetett, hogy valóban egy golyó sem tévedt az általa elfoglalt várrészbe.

A gyáva bojárnak ezen tetszőleg bátor magaviselete, semmi különöst sem gyaníttata Szirmayval, mert ő annak okát Bogdanu ösmert tompa érzéketlenségében feküdni vélte.

Alig mulhatott a falomlás után egy rövid óra, midőn új csapás rettenté az őrizetet; tudniillik a moldovaiak által őrizett oldalon tűz támadt, s a korhadt száraz fedelen csakhamar hatalmas lángokban csapdosott szerte, s mennél veresebben dühönge az emésztő tűzgomoly, annál haloványabbá lettek az ijedett várlakók arczai. Maga az ősz bajnok Szirmay állott ezen végromlással fenyegető bajban is nem tántorított lélekkel, egy pillanat alatt kész vala rendelésével, és embereinek zajos kiabálással kitörő ijedését zabolázván, keményen rájok parancsola a résről semmi ürügy alatt el nem távozni, maga az ide futott havasalföldiekkel a tűz helyére indult. A lángba borult épület egy alacsonyabb szegletében feküdt a várnak, három oldalról bástyáktól körülfogva, csak a negyediken függött össze a várral, s itt is egy magos fal s erős vas ajtó választá azt külön, ezen előre hagyá az idegeneket lépni Szirmay, s alig valának lent, az ajtót becsapván, reájok zárta e füleikbe menydörgés gyanánt hangzó szavakkal:—Magatok vagytok okai a tűznek,—itt a kút—edényeket is leltek,—oltsátok azt, és ki az ajtón kimászni próbálna, azt agyon lövetem.—Gyanítá-e Szirmay alávaló tettöket, vagy a szerencsétlenséget gondatlanságoknak tulajdonítá, ez nem bizonyos; de mindenesetre határozása igen bölcs vala.

Midőn az ősz a bástya-résre visszatért, már sebes rohanással közelíteni látá a haramiákat, s még embereit elszánt védelemre bátorítá, a mint az ellenség már fele útján megállott, s oly sebességgel, mint jött, a várbeliek nagy bámulására vissza fordult.

TIZENNYOLCZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, ki és mi hárítá el a harmadik szerencsétlenséget. - Engesztelődés.

A milyen csudálatosnak tetszett a haramiák visszatérése, oly természetes volt; de ennek megfejtése végett szükséges egy kissé a történet mostani folyamából kitérnünk. Egy fiatal szegényebb sorsú nemes, ki a nagybányai táborba sietett, kevés ideig Huszt mezővárosában lakó rokonainál mulatott, innen azelőtt való nap indult el, melyen Pintye Gregor az ostromot elkezdé, a haramiák kezébe akadt: de ezek előtt gyanús nem leve közönséges pór öltözete miatt, ügyes hazudságai által annyira vitte a haramiákat, hogy ezek neki befogadást ajánlottak czimboraságukba, ő ezen nagyobb veszély elhárítása miatt örömöt színlelt, köztök maradt, de tervöket megtudván, midőn másnap hajnalkor az ostrom kezdetére fordított figyelmök a haramiákat minden egyéb iránt vigyázatlanokká tevé, elillant, s az úton egy kocsira akadván, elég hamar érkezett Nagybányára, még kora segedelmet kérni, a vészben lebegő Husztnak.

Képzelhetni, hogy Szodoray volt az első, ki repülni inkább, mint menni akart segítségre, de Bagosy és Babocsay is, részint mint barátjai a Szirmayaknak, részint a Husztra vitetett pénz megmentése végett épen nem szándékoztak e dologban késedelmeskedni, annál kevésbbé, mivel még a tatárok betörése előtt vissza is jöhetett a felmentő sereg. Szodorayra bízaték a vezérkedés, de mivel többet elbocsátani tanácsos nem vala, csak száz ember adatott keze alá, kiknek egyik csapatát Karácson Tivadar kormányozta. Minden kitelhető sietéssel indula és folytatta útját Szodoray Huszt felé s felejteni látszaték, hogy kisded serege lépéseinek a szerelem nem kölcsönözött szárnyakat; a leghőbb tünődés és a legszaggatóbb aggodalom egyiránt gyötrék szívét, s csak akkor engedett valamennyire kínja, midőn Huszthoz érvén, a várra rohanó haramiákat pillantá, de ez sem enyhülés volt, mert az eltávozott aggodalom boszúnak adott helyt.

Mint mondtuk, épen a várra akartak a haramiák támadni, midőn őket Szodoray haragja elérte, ezért téríté vissza csapatát Pintye Gregor a veszedelmes ellennel szembe állani. Csak kevés lövések történhettek a két felekezet hirtelen közeledése miatt, s tüstént a kézi fegyverek csattantak össze, Pintye Gregor gyülevész parasztjai az első támadásra minden szelekbe eloszlottak; a haramiák, ezeknél bátrabbak, a vár és ennek segítői közé szorítva kétségbe esetten viaskodának, Szodoray és Karácson ön példájokkal lelkesíték vitézségre embereiket, míg az ellennél Pintye Gregor, Bama Bila Paskuluj, ki elöljárójánál talán még erősebb, s hol csupán testi tehetségre jött, vakmerőbb is volt és a kegyetlen Kosztán valának a csata heroszai. Paskuluj egy iszonyatos balta csapással üté le Szodoray lovát, de ugyanazon pillanatban csapott az ifjú szablyája a szilágysági zsivány kemény koponyájára s ez széjjel repedve párolgá ki az élettel együtt azon kevés észt, melynek negyven évig fedele volt. Az óriási haramia esése nem kissé hökkenté meg társait, s ijedt bámulások időt engedett Szodoraynak fölugrani és gyalog folytatni diadalmát. Karácson súlyos keze alatt több haramia hullván el, Pintye Gregorra ütött, rettenetes vala harczok a roppant erőre és ügyességre hasonlóknak, de Karácson javára kezde fordulni, mert Pintye Gregor kardja egy súlyos csapás alatt csengve repült darabokban szét, s már irányozva volt reá a halálos csapás, mert baljába mindig készen álló fegyverét is, a vas nyársat megragadta Karácson, midőn az ura és barátja veszedelmét észrevevő Kosztán baltáját hajítá, még maga oda ugorhatnék Tivadarra, ez szerencséjére azon pillanatban hajolt félig meggyőzött ellene felé, s így csak a fejszenyél érheté őt, de már Kosztán is közel vala s kardot akart rántani, azonban a hajdú megelőzé és halva teríté őt a földre. A többi haramiák még nagyobb szerencsétlenséggel harczoltak s már futásnak eredni kezdének. Pintye Gregor bátorítására sem ügyelők többé. Ez, midőn a csatát mulhatatlanul veszve s embereit széledve látá, egy sebes fordulattal eltünt Karácson elől, s majd oly hirtelen a legrövidebb s legbajosabb úton a csatatérről is; a szaladók nagy része Huszt felé sietett ijedtében s az eddig cselt félő várbeliek most kirontottak részt venni, ha nem meggyőzésében, legalább büntetésében ellenségöknek. Harmincz vagy negyven haramia feküdt halva és halálosan sebesítve, húsz vagy harmincz elfogaték, kik még nap lemente előtt felakasztattak az erdőszél legizmosabb fáira.

Szodoray tehát diadalmasan költözött be az általa megmentett várba; a köz örömben, melylyel fogadtatott, találkozék olyan, ki elkeseríté éltében legédesebbnek reménylett óráját, ez nem vala más, mint Szirmayné, kinek keblén a határtalan anyaszeretet még egészen be sem gyógyult sebét új fájdalommal szaggatá föl, tekintetén leánya ártatlan gyilkosának. Legelőbb könyei árulák érzelmeinek fölháborgását s midőn Szodoray mély tiszteletet jelentő köszöntéssel felé közelíte, mintha könyeit törlené, takará el kendőjével ábrázatát s fájdalmában hihetőleg nem is tudva, nem is érezve, mily sebeket ejt az ifjú szívén, e szavakra fakadt:

- Távozzál, Boldizsár! mert látásod újra öli meg lelkemben leányomat.

- Édes néni!—esdekle Szodoray, mert így szokta gyermekkora óta nevezni Szirmaynét—bocsásd meg nekem azt, a mit általam a sors vétett.

- Anyám!—sóhajtá kedvese megsértésén könyekre fakadva Ilka—anyám! ő ártatlan!

Szirmay tanúja ezen szomorú jelenetnek, nem tűrheté békével sógornéja igazságtalanságát, bár azt fájdalmának nagysága mentheté, és szelid, de férfias szemrehányással fordult feléje.

- Hogy fogadod ily hálátlanul megmentőnket? ki egészen ártatlan abban, a mivel kínozod, nem lehetett-e más—nem én magam oly ártatlan oka leányod halálának, nem él-e még vigasztalásodra kedves Ilkád?

- És én—mondá Boldizsár—örök háladatos gyermekként követlek vigasztalni e véletlen szerencsétlenségért.

- Igen, élsz még édes gyermekem!—sóhajtá Szirmayné nyakába borulva leányának, engesztelt pillanattal fordult Boldizsár felé.—Én nem haragszom!—Az ifjú csókjaival borítá az özvegy kezét, ki gyermekével lassan eltávozott.

Parancsa szerint Szodoraynak tovább kelle küldeni a Huszton lerakott pénzt, hol többé bátorságban nem lehettek, ajánlá azért Szirmaynak: utazzék haza ezen alkalommal Ugocsába, hol biztosabban maradhatnék és a tatárok ellen erőt gyűjtvén, hazájának is használhat. Az öreg tehát mindent elkészíttete a tüstént történendő útra, s erről rokonát is tudósítá. Csak míg sógora beszélt Szirmaynéval, akadt a szerelmeseknek nehány pillanat tanúk nélkül együtt lenni, de mennél rövidebb ideig éltek a szerelem kéjében, annál forróbban ömledezett ez boldog szíveikből. Ki is törekednék hiában fösteni azon érzelmeket, melyek két szerelmes keblét búsan üdvezítik, midőn azok hosszú és veszélylyel fenyegető elválás előtt együtt vannak; ki ismételné azon, talán magokban közönséges szavakat, melyek ilyenkor mély és kesergő boldogságot és legforróbb érzelmeket fejeznek ki, ők úgy váltak el, mint kik csak az emlékezetben s a távol reményben boldogok; de kiknek a közel komor homályú felhővel boríttatik el.

Szirmayné nyájasan búcsúzott Szodoraytól, kétségtelen jelét adva engesztelésének.

TIZENKILENCZEDIK SZAKASZ.

Két bűnösről itélet tartatnék; de az első egy még nagyobb bűnös

s a másik sors segedelme által megszabadul.

Még egynehány személy sorsa tartóztat minket Huszton vissza, ezek pedig a havasalföldiek és More. Alig mult a vár fölmentése által támasztott zaj, s legottan mindnyájan a tűznek oltására siettek, melynek elnyomásában folyvást, de foganat nélkül kénytelenek voltak fáradozni a havasalföldiek, a gyuladásnak az egyesült erő hamar véget vetett; de annál terhesebb sors fenyegeté gerjesztőit, mert némely várbeliek, főleg asszonyok, látni akarták, miként Tógyer a tűz kitörése előtt a padláson járkált legyen, hol semmi dolga sem lehetett, ez kereken tagadta a terhelő állítást; de Szirmay, ki ugyan a vádat erősebb bizonyítások hiányában hinni általlotta, legalább, mint vélte, vigyázatlanságokért meg akarta ijeszteni a havasalföldieket, és csak kemény vallatás után nem épen barátilag bocsájtá el őket, kik is Nagybánya felé vevék útjukot.

Morét alkalmasint azon sors várta, mely társai nyakainak állapotját az erdő szélen jóval szűkebbé tette a természetinél. Hajdúk küldettek őt a tömlöczből fölhurczolni; de ezek csak hűlt helyére akadtak, alkalmasint sejteté vele jövő sorsát azon nemzetségében csodált jósló erő s azért ő kelme még korán megszökött, a mi igen könnyen történheték meg, mert börtöne a vár azon üregére dűlt, melynek a bástyabedűlés által szabad lett kijárása, s a czigány az alkalmat okosan használva, elillant; még pedig Szirmay István jövendölésének daczára butyorával és így hegedűjével együtt.

Ekként végezvén dolgukat, még alkony előtt mindnyájan útnak indultak: Szirmayék az egy hajdú csapat által kisért pénzzel Ugocsába, Szodoray Boldizsár pedig, Karácson Tivadar s velök maradt emberei Nagybánya felé.

Mi azonban kénytelenek vagyunk a futó Pintye Gregort követni, ki az ütközet után kevesed magával szaladott, hogy üldözői rá ne akadjanak, egy szeretett költőnk kifejezése szerint «úttalan utakon» Nagybánya felé. A város tájára érkezvén, kisérőit, kik azonban társaik veszedelme óta inkább félelemből, mint előbb szerencséjéhez és erejéhez vonzó bizodalomból ragaszkodtak hozzá, az erdőségben hagyá, maga pedig a városba ment és egyenesen Piócza Kristóf boltjába, hol a nagybányai politikusok nagygyűlése tartatott, itt mily embertelenül bán legyen haramiánk a czéhmesterrel, már elmondtuk olvasóinknak, azt is, miként űzé el a félig beszappanyozottat Karácson Tivadar. Azt fogja kiki gondolni, hogy Pintye Gregor így űzetve, útját az erdőbe vette; de korántsem; ő terve kivitele előtt szándékát soha sem hagyta el, ha csak épen elkerülhetlen szükség nem kényszeríté rá, azért most is, mihelyt észrevevé, hogy üldözője nyomát vesztette, egy melléksikátorba fordult és a városba visszatért. Az első, kivel találkozott, Zakharovics Tógyer vala, egy ház előtt, melynek nyilt kapuján több moldovaiak is látszottak, habozás nélkül tért ide a haramia, a kalmárt is beintvén maga után. Bogdanut és magát Tógyert is nagy aggályban lelé, mert épen hírt vettek, hogy a tatárok már átrontottak Erdélyből, Bogdanu pedig hazautazására már pénzt is kölcsönözött a Bányán tartózkodó moldovai származású kalmártól, s most kénytelenítteték fölhagyni szándékával, ha a tatárok kezébe akadni nem akart, kiktől nyájas elfogadást reményleni semmi oka sem volt. Pintye Gregor menté őt ki félelméből, igérvén, hogy titkos úton és más részén a határnak által fogja vezetni minden baj nélkül a veszedelmen: mert a haramia, ámbár Bogdanut gyávasága miatt megveté, mégis azon esetre, ha szerencsétlen viszontagságok kényszerítenék hazáját elhagyni, pártfogót akart magának szerezni a szomszéd Moldovában. Ez pedig annál jobb alkalom volt czéljának elérésére, mert a porta ellen elkövetett árulásban maga a vajda is részt vőn, s így igen is szívén fekhetett a közvetetlen eszköz megmentése. Azért mindjárt indult a haramia tanácsára Bogdanu, Pintye pedig előre ment, a találkozás helyét kijelelvén, megolvadt csapatát az útra készíteni. Az ügyes haramia vezérlése alatt szerencsésen elkerülte Bogdanu a tatárokat és baj nélkül ért haza Jászvásárba.

HUSZADIK SZAKASZ.

Melyben előadatik, minek nem kellett volna történni, hogy egész történetünk

meg ne történjék.—A nagybányai csata.

A krimi tatárok százados szövetségesei, úgy szólván rokonai valának a törököknek, és így bajtársaik minden háborújokban. Az 1717. esztendő, történetünk ideje, egy volt azon igen gyászos évek közül, melyek boldogtalan honunk térein látták pusztítani a kelet vad csordáit, mi a tizenharmadik században a mongol berontáskor legrémítőbb volt, de rövidsége miatt a másfél századot haladó, majdnem szakadatlan török zsarolás és vérengzés által okozott szenvedésekhez, melyeknek most is érezzük gyászos következéseit, nem is hasonlítható. A jelen tatár pusztítás, melyet a köznép gyakoriabb volta miatt «tatárjárásnak, tatárfutásnak» szokott nevezni, nem vala ugyan oly gyászos és káros hazánkra nézve, mint az előbbiek, mert honunknak csak három éjkeleti megyéjét érte, úgymint: Szatmárt, Ugocsát és Máramarost, de ezekben mély sebeket ütött, s már csak azért is nevezetes, mert utolsó volt a nemzetünket üldözni látszó átok efféle csapásai között, nevezetes még a felett, mert egy kisded fölkelő magyar sereg az ősi vitézség új fölsugárlásában diadalmat nyert a dicsőség és szabadság csatájában.

A fent mondott évben véres háború folyt Savoyai Eugen vezérlése alatt hazánk déli határain a törökök ellen, azért minden seregek ott viaskodtak, kivévén Steinville tábornok vagy nyolczezer emberből álló osztályát, mely Erdélyben tartózkodék ezen tartomány védelmére. A krimi tatár khán látván, mily gyenge állapotban légyen az ország keleti része, egy tizenötezer tatárok- és törökökből álló sereget külde fia, Gerai Mahmud Abdul khán és Ali Muza, khocimi basa vezérlése alatt, annak pusztítására. A gyilkos ellenség Besztercze vidékén tört Erdélybe és hazánk felé irányzott útját—mint Türkenfrasz kapitány már mondotta—lángok és vér jelelték, sokaságuk naponként nevekedett az ezernyi foglyok által, mindnyájan csinos hölgyek, vagy izmos, erős fiatal férfiak, kiket örökös rabságra viendők, hurczoltak magokkal, míg a népség egyéb része, ha az erdők vagy bérczek mélyébe nem bújt, vagy máskép futással nem menekedheték, gyilkos fegyvereik alatt gyakran a legkínosabb halálnak áldozatja lőn.

Steinville az ország kárára a Türkenfrasz kapitány által fölhozott okokból hátrahúzta magát, örülve, hogy a tatárok békén hagyták és egy dicsekedő jelentést külde a diadalmas Savoyai herczeghez, hogy ő a számtalan ellenség elől «szerencsésen retirált».

A tatárok gáttalanul áraszták el a vidéket, minden boldogságot elriasztva borzasztó tetteikkel. Nem akarunk azonban a gyászos kép élénkebb festésével a történet folyamának akadályt vetni, azért visszatérünk Nagybányára, hol a vérengző ellenséggel ismét fogunk találkozni.

Alig hallotta meg Babocsay az ellen közelítését, tüstént kivezette eddig a városba szállított seregét a táborba, mely a város déli oldalán vala felütve. A tatárok kétfelé oszlottak, a nagyobb rész jobbra hagyta Nagybányát, a vármegye síkabb részére ereszkedő, és öt vagy hatezer küldeték a bányavidéket zsákmányolni, s az oda helyezett kisded magyar sereget elszórni, ezen részt Ali Muza vezeté, a khocimi basa.

Éj vala, s Babocsay serege vizsga éberséggel leste az egész tájékot, midőn a táborszemek egyszerre szokatlan vörösségben láták világlani az eget s gyaníták a tüneménynek szörnyű okát. Nemsokára visszatért kémleléséből Karácson Tivadar, s jelenté a tatár sereg kettészakadását, s hogy a kisebbik osztály másnap szándékozik a magyarokat Nagybányánál megtámadni. Babocsaynak ez értésére esvén, meghatározá a nálánál ötször számosabb ellenséget bevárni és vele bátran szembeszállani. S még éjjel megtevé a szükséges rendeléseket. A hajnal első sugarainál indult Szodoray lovassága nagyobb részével a táborból, vele Karácson Tivadar, mint egy hajdú-csapat vezére, s fölállítá osztályát a völgyteren, szemben a hegyekből kitekergő elég széles úttal. Jobbra, valamivel hátrább, egy domborulás tetejét Babocsay foglalá el a gyalogsággal, s a szárnyak közé két ágyú helyezteték, utánok egy gyalog és egy lovag csapat állván, részint ezeket védeni, részint oda fordulni, hol az ellenség véletlen törne elő. Ezen csatarend igen okosan vala a hely minéműségéhez alkalmaztatva.

A tatárok épen nem hagyák kihülni ellenségeik bátorságát hosszas várással: legalább is azon úton jelentek meg, mely Szodoray előtt terjedett, az ellenség vakmerőn lovaglott elő, de meghökkent a magyarokat keményen helyt állani látván, már vagy ezer ember fogott helyet a völgyben, kurjongva és ordítva egy rendetlen rohanásra készülni látszottak; de Szodoray vezérének ezen esetre adott rendelése szerint megelőzte őket, és szoros tömegben tartván csapatát, villámsebességgel rohant a tatárokra, ezek az első támadás erőszakától összehányatva, szorultak majdnem ellenállás nélkül az út torkolatja felé, sűrűen dűlve a magyarok halálos csapásai alatt. Karácson sebes fordulattal kerülé meg a tatárokat, és hátuk megett állott a hegynek oldalán, onnan szórva le a tolakodó török gyalogokat. Babocsay, mihelyt észrevevé szárnyának szerencsés előmentét, megindítá seregét és jobbra az úttól tört a tetőkre, visszanyomva az arról tolongó ellent, mely bajtársai veszedelmén nem kis háborodásba esett. Babocsay, ezen elrendelése kivánt foganatú volt, mert a hirtelen támadás a hegyek szűkében nem engedé kifejteni a tatároknak nagyobb számokat, s az elsők a zavart szorulásban csak gátul voltak az utolsóknak, és zsákmányul a magyarok kardjainak, nagy veszteséggel kezdének tehát a tatárok hátrálni, erősen nyomatva az ellenféltől.

Még csak a kis tartalék, mely az ágyúknál állott, tartá helyét, ezen seregnél vala Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik is, mert nem képzelhetvén, hogy az ily kisded sereg a tatárokat minden oskolai taktika daczára megverhesse, vélé, hogy ezen seregnek lesz főszerepe az általa annyira kedvelt, s itt elkerülhetlennek látszó retirádában. Itt azonban jelenléte jó darabig nem volt egészen haszontalan, mert a tartalék tüzes vezére, Tunyoghy Kálmán, alig vevé észre főseregének haladását, már is, hogy a nap dicsőségében részt vehessen, utána akart, vezére parancsát nem várva, rohanni. Türkenfrasz tehát a szent birodalmi lovag tüdejének minden vitorláit megereszté, törekedvén megmutatni, mily helytelen légyen ezen szándék, sőt bűnös minden szükséges fenyíték ellen. Egy darabig nem volt ékesen szólása sikeretlen, míg tudniillik Tunyoghyt a remény táplálta, hogy őt vezére a csatába hivandja, de az ütközet távozásával ez is távozván, jelt ada népének az indulásra.

- Egy ily natio győzni akar, ki csak vad courageban és bravourban találja az egész nobilem artem bellicam!—Kiáltá Türkenfrasz, talán ideálja, Montecuculi Rajnáld szellemét idézvén boszúra.—Barbaroza és pogányhalál! Ilyesvalamit a híres partiszan Szikingen Ferencz sem merészelt volna.—Míg a vitéz kapitány így beszélt, egyszerre csak egy dragonyos szolgájának társaságában lelte magát, mert Tunyoghy siető serege már jól elhaladt. Türkenfrasz, mint mindig, ha este kaszamátáit, mint mondani szokta, Bacchus Isten és Ceres Istenasszony munitiójával már ellátta, a mi ma reggel nagy mennyiségben történt, legelőbb is a retirádáról gondolt, és talán nem annyira félelemből, mint azért, mert Tunyoghy sebes előmozdultában a hegyek között haszonvehetlen ágyúit elhagyta s Türkenfrasz nem tarthatá a taktika reguláival egyezőnek, hogy két ágyú mellett, mihez is legalább nehány száz ember kivántatnék, csak két dragonyos álljon, az is pedig egy százados kapitány s csak egy közlegény. Ezen habozásának hamar véget vetett egy oldalt kerekedő, s hamar háta megé terjedő zaj. Egy oldalvást vonuló tatár-csapat tudniillik elkésett, és bajtársai megveretését nem is álmodva, megkerülé a csatázókat, s azon völgybe, melyet a magyarok győztesen hagytak el, kibukván, vad kurjongással rohantak a városnak, elvágván arra a római szent birodalmi lovagnak, mint ő magát czímezni szerette, a retirádát, ki is ez által kénytelen volt minden szándéka s meggyőződése ellen előre szaladni, kardot rántott, dörgő «marsch»-ot kiáltott emberének, és lóhalálában vágtatott Tunyoghy már a hegyek között eltűnt serege után, tele torokból kiabálva:—Így járnak a taktika megvetői, az ellenség posztot vett a hátunkon s Nagybányát egy coup de main-el occupirozta.

Szerencsére Babocsay látván Tunyoghynak parancsa elleni mozdulatát, hozzá tért, és így hamar meghallá a dragonyos reménytelen kiabálását, s legottan visszahivatá Szodorayt, hogy lovasságával vágtatva vigyen a veszélyben forgó városnak segedelmet.

HUSZONEGYEDIK SZAKASZ.

A nagybányai polgárság vitéz lelke, s a czéhmester kalpagának halálos veszedelme. -

Kik mertek a tatárok előtt megállani s ezeknek sorsa.

A város körül ugyan voltak némely hirtelenében fölhányt sánczok, de mint az idő szűke és építőik tapasztalatlansága magával hozta, igen csekély tekintetűek, s ennél még csekélyebb az őket őrző nagybányai polgárok bátorsága. Régi ösmerőseink közül itt kevesekre akadunk, mert Piócza Kristóf chirurgus és borbély otthon volt minden készületekkel ellátva a netalán behozandó sebesek gyógyítására. A harangozó és egyházfi a toronyból lesték a csata folyamatját, hírt adhatni felőle a lakóknak; meg volt nekik parancsolva: ha a vész magát a várost fenyegetné, a harangokat, mint tűzlármára kondítsák meg, s ha a magyarok győznek, mint úrnapi búcsújáráskor, ünnepélyesen harangozzanak. A pénzverőházi szolga otthon maradt fölvigyázás végett. Csak Kordovánt, a csizmadiák becsületes czéhmesterét nem oldhatá föl semmi a hazavédés szent kötelességétől, sőt két békés mesterségét, a kaptát és politikát kénytelen volt elhagyni, hogy mint előljáró vitézi példájával bajnoki lelket öntsön egész czéhébe. És dicséretére meg kell vallani: ő vezérlé minden kézművesek közül a legszámosabb sereget; ámbár egy fenhéjázó kovács rágalmazón hangoztatá, hogy ő kalapácsával az egész czéhet puhábbá verné cserepes kordoványoknál. Maga a czéhmester elől ment, karddal az oldalán, ennek vasát, huzamos fekvés által hüvelyébe rozsdásodván, csak nagy erőszakkal lehetett kirántani, mely kínszenvedésnek közötte a sárgarezes bőr kettészakadt, ura egy csirizes bagariafolttal gyógyítá a sérvet, de ezen hirtelen orvoslás úgy kitekerte ősi helyheztetéséből, hogy új veszedelem nélkül a kardot ismét hüvelyébe dugni teljes lehetetlen vala; így kénytelen lévén azt szünet nélkül kezében forgatni, ezen pontban hasonlítható volt Sziget halhatatlan bajnokához Nagybánya oltalmazója. A kard maga talán még Ázsiából vándorolhatott be őseinkkel, mert szélessége és vastagsága akkori izmos karokat látszottak kivánni, s bizonyítá vénségét az is, hogy nem fitogtatá magát a fiatalság szokása szerint ragyogásával, hanem ősi érdemeit mély rozsdába borítá, alatta talán még a kiovi csatából rejtve vérfoltokat. A vitézzé vált csizmadia rókaprémes mentéjét öltötte föl, s inasa, mint fegyvernöke egy középkori lovagot kiséré egy agg puska terhe alatt görnyedezve; ezen fegyver is hosszú nyugalom jeleit mutatá, mert birtoka lévén az egész czéhnek, csak nagy ünnepeken szokott, s akkor is örömet durrogni, főleg a czéhmester-választáskor, de mivel a város védelme ezen ünnepnél kisebb fontosságúnak nem tartatott, halál eszközévé kellett a puskának változnia. Utána a csizmadia czéh ereklyéjét, a czéh zászlóját hurczolta a legizmosabb legény, mellette a két legfiatalabb mester, az egyik kardosan, a másik egy az éjjeli őrtől kölcsönözött alabárdot emelve, utánna vonultak a mesterség többi tagjai, számra vagy negyvenen, mindenik más század szokása szerint fegyverkezve, de mindnyájok arczán tökéletes egyezésben uralkodott azon kinyomás, melyet vágószékre hajtott juhokon láthatni. A többi czéhek nem igen különböztek csizmadia társaiktól, s így felőlök röviden csak azt említjük, hogy ők a sánczokban helyöket elfoglalák. Innen örömmel nézte a nagybányai polgárság Babocsay diadalmát, s ha már elő nem segíté, legalább ordításával akará dicsőíteni, mint mennydörgés a lecsapott mennykövet. Kordován bátorságát kitüntetni igyekezvén, midőn már Tunyoghy serege is eltűnt, kiléptete a sánczok közül, és magosra emelt karddal haladhatott vagy húsz lépést, midőn az oldalvást kitörő tatárok kurjongása rázta össze halló érzékeit és jéggé vált szemei egy egész pogány sereget pillantának meg a városnak vágtatva.

- A tatárok!—Rajta, a tatárok!—Kiálta, felejtve minden czéhmesteri méltóságot, és mint lábai engedék rohant,—de vissza a sánczok felé. Az inas, ki czéhbelinél több bátorsággal, de nem több észszel bírt, elsüté a czéh puskáját, s az ón keresztül süvölte futó mesterének kalpagán, ki épen a cső irányában szaladt. A többi őrizet minden védelemről felejtkezve, hatalmas ordítással rohant a város felé. Ezen zűrzavar előtt a harangozó már győzelmet harangozott társával együtt, s a támadó lármát diadal örömének tartván, ki sem nézve a toronyból, folytatá a győzelmeket hirdető kongást. Az otthon maradt hölgyek és gyermekek örömlázra gyuladva rohantak elő házaikból és szaladó férjeiket diadalmasokként akarták fogadni, de ezek az ölelés helyett földre dönték a szíveskedőket, megosztva velök félelmök súlyának egy részét, mely alatt magok is alig állhattak.—Nyakunkon a tatárok! - nyakunkon a tatárok!—harsogák szerte a városban bajnok védői, s az öröm perczek alatt mindenütt halálos ijedéssé vált, a nagy templom tornyát kivévén, hol a harangozó és egyházfi még folyvást diadalmakat zengettek.

Dobogott azonban még egy szív Nagybányán, melynek bátorságát a tatárfutás sem vala képes megrendíteni,—egy Amazon volt ez, és pedig nem más, mint Judit—Piócza Kristóf, a borbély, hites társa, és chirurgusné asszonyom. Ne gondoljuk ugyan, hogy mint hajdan Bethulia vívásánál szép és bajnoki név-véde, Holofernesz fejét levágta; ő is oly hősi szellemtől lelkesítve: kiment volna Gerai Mahmud Abdul khán herczegnek, vagy a khocimi basának előbb szívét, aztán fejét elrabolni. Nem, ő merészségét csak otthon és szegény férjén gyakorolta. Nem tudni mi okból, de erővel azon volt Pióczáné, hogy férjét a sánczok közé kergesse; ez mindazonáltal megátalkodva állítá, hogy helye neki otthon legyen, és hivatala csupán a sebesek bekötése; az eleinte tűrhető villongásból csata támadt, még pedig jóval keményebb a vitéz polgárságénál a sánczokban. Jutka pergett, pattogott, csipőibe nyomta karjait, csak akkor emelvén föl, midőn szava erősítése végett férjének orra alá akart hadarászni; ma történt házassági életükben először, hogy Kristóf makacsul merte ellenzeni háziasszonyának véleményét, s ma is csak azért, mert az asszony, mit eddig nem tett, tudományába keverte magát, megbocsátható tehát ezen női felségsértésért a csinos Judit haragja, annál inkább, mivel szomszédnéi állítások szerint, a már említett bányatiszt többször elment Piócza boltja előtt, vágyódva tekintve be annak üveges ajtaján, mindezen körülmények kivetkezteték Jutkát szelidségéből; s mint az izlam terjesztői, ha szavok sikeretlen maradt, fegyveréhez nyúlt; ez ugyan damaszki aczél nem vala, hanem egy ép tenyér, mely kétszer megcsattant Piócza Kristóf orczáján, a szikár borbélynak majd minden vérét oda kergetve.—Ezen pillanatban zengett az utczán kettőztetett erőszakkal:—A tatárok!—a tatárok!—De mi eléggé édes vagy rettenetes egy haragos nőt engesztelni vagy ijeszteni. Régen szeretik a költők hőseiket kölykeiktől megfosztott oroszlánokhoz hasonlítani: azonban nem kellene ezt férfiakra pazarolni, kik azt semmi esetre sem érdemlik meg, mert oroszláni indulat dühéhez csak egy férjével veszekedő asszony hasonlíthat; mivel mint az oktalan állatok országában rettentőbbet a kölykeitől megfosztott oroszlánnál nem ismerünk, úgy nem lehet emberi lény, ki képesebb lenne minden iszonyúnak elkövetésére, mint egy férjével amúgy lélekszakadtából czivakodó asszony, s ezen hasonlítást még a nemek egyenlősége is erősítené. Ily állapotban kell tehát képzelnünk Juczit, hogy bátorságát megfejthessük, ugyanis a kiabálásra nem hallván, még urával is elfelejteté a krimi félsziget minden nemzetségeit, s csak akkor eszmélt föl, midőn az utczát már

«Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.»

A tatárok átugratván a város védetlen sánczait, eláraszták az utczákat, s néhányan már Piócza előtt iramlottak el.

- Lásd gyáva féreg!—kiálta a szelid nő remegő férjének, s azon tagnál fogva, mely bizonyos szürke állatoknál leghosszabb, húzta őt ki az ajtóba. Lásd gyáva féreg, nyomorult szappanhabaró! nyakunkon az ellenség, és csak azért, mert ti férfiak mind pulyák vagytok. - Szemrehányását alig végezé a bősz asszony, midőn egy csapat tatár közelge feléjök, az első egy szálas erős legény, tetszőleg legelteté apró szemeit Judit asszonyon, megállott kisérőivel együtt, s egy tatár fölkiáltás után, mely mosolygásából itélve, a menyecske dicséretére volt intézve, hirtelen lehajlott nyergéből, s minden epedés nélkül oda emelé új kedvesét, ki férje ellen mindig lángoló mérgében, meg sem gondolá, mily messze veti őt honától ezen egyetlen emelés, sőt örült talán az elrabláson, mert általa nyilván meggyőzheté férjét állítása igazságáról, hogy tudniillik az ő s polgártársai gyávaságok miatt a tatároké lesz a diadal. Judit nyelve épen nem szelidült a tatár karjai között, sőt ha lehet még élesebben pergett magos üléséből félig elmeredt férjére. Ez szegény habozva állott, nem tudván, búsuljon vagy örvendezzen-e? Félig kesergőn tekinte azonban neje után, midőn rablója kengyele hegyét lova oldalába nyomván elugratott. Kétes állapotján az oly hamar özvegygyé lett Piócza egy nagy sóhajtással könnyebbíte; mert azt tanulta orvosi életében, hogy szorult kebelnek legenyhítőbb egy mély fohászkodás, s még egyszer pillantott szívének elragadtatott kincse után, alig érthetőn suttogva valamit. Egy példa beszédünk, s két költőnk szerint ezen ismerős szavakat morogta-e: «szegény tatár», már eredetiségünk fentartása végett sem akarjuk állítani. A hátra maradt tatárok lovaikról leszállván, részint a szomszéd házakba, részint Piócza boltjába széledtek, a szegény borbélyt magok előtt taszítván műhelyébe.

- Na sárga kutya!—riaszta rá egy nyers tatár,—ide az aranynyal, különben sápadt arczádból olvasztom ki.

- Tatár uram, Bombastus Theophrastus Paracelsus, a chirurgiának nagy mestere, aranyat tudott csinálni, mégis szegény volt; hát én, ki csak egy ficzamult tagot bírok helyrehúzni, s legfeljebb is finomul borotválni, hol vehetném az aranyat?—mondá alázatosan Piócza,—bár egy esztendeig tanultam Bécsben Pare Ferencz chirurgiája szerint.

- Hát szakálkaparó vagy?—Jól van, ilyennek hasznát vehetjük. - Ragadjátok meg.

Piócza Kristóf hamar elveszté lába alól a földet, megmarkoltatván a tatárok által, s minden, a mit tulajdonából menthete, egy borotvatok, Pare Ferencz munkája a chirurgiáról és borbélymesterségről volt. A boltnak s lakásának egyéb bútorait rablói szedték fel, indulva a szegény borbély lakából, melyet, midőn Misztótfaluból Nagybányára utazott, oly óhajtva óhajtott elfoglalni, de felesége háborgásai által azóta majdnem gyűlöletessé lett előtte. Bár magában is igen kínos volt Kristófnak rabságra hurczoltatnia, de az leginkább gyötörte lelkét, hogy a tatár földön sem lehet nyugta édes hites társa miatt, vagy ha tőle menekednék is, látnia fog kelleni nejét egy tatár férjnek karjai között.

HUSZONKETTEDIK SZAKASZ.

Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő. -

A város megmentése.—Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily fényesen

győzött Kordovány véleménye a csapszékben.

A tatárok elszéledének Nagybányán, s lakói a házak legsötétebb zugaiba rejték magokat, az ajtókat hirtelen elzárván, vagy hol a félelem hódítóbb volt, nyitva hagyván, az őrsereg kora futása által már jó előre tudósítva lévén mindenki, ha vagyonát nem is, legalább ön becses személyét bátorságba hozni igyekezett; és csak a Piócza hites pár, vagyis inkább csupán ennek gyengébb fele bírt elegendő bátorsággal a tatárok szemébe nézni. Így ha a tatár üres kézzel odább állani nem akart, kénytelen vala a házakba törni, melyekbe többen is közülök, de mint látni fogjuk inkább károkra, mint hasznokra elszéledtek. A város előbbi zabolátlan lármája után mélyen elcsendesült, csak a tatárok kurjongása és lódobogása, mely közé folyvást a harangok diadal zúgása vegyült, zavarák meg síri némaságát.

Ezen leírt állapotban találta Szodoray a várost, lovasaival segítségére érkezvén; az utczákon elszórva kóborló vagy állongáló tatárok hamar halálba omoltak a magyarok súlyos csapásai alatt, ezen sorsra jutván azok is, kik a házakból zsákmánynyal rakottan kijöttek. Egyrész a lakokban veszté életét, Szodoray lovasai oda is berontván, s rövid idő mulva a száguldó csapat nagyobb része elveszett, csak a legtovább haladtak illanhatának el, a veszélyt korán észrevévén csekély prédájokkal, ezek között valának azok is, kik Piócza Kristófot és nejét elrabolták. A megszabadultak vakon rohantak ki a városból, mint e tájon ismeretlenek minden irány nélkül iramodva, alig kerülendők ki üldözőiket, ha szerencséjökre Pintye Gregorral, ki Bogdanu Gyurkától tért vissza, nem találkoznak: ez hirtelen barátságot köte új szövetségeseivel, s ismert utakon vezeté őket, a khánfi még veretlen seregéhez.

A város megmentése oly hirtelen történt, hogy a pinczékbe és hászjákra rejtezett lakosok észre sem vették, s azért dughelyeikből előbújni sem mertek; annál inkább, mivel a szemes harangozó véletlen a toronyból lenézvén, akkor pillanta meg néhány tatárt, mikor azokat már Szodoray lovasai kergeték, s azonnal kétségbeesve kezdé félre verni a harangokat. Síró gyermekek, kikről szüleik ijedésök első zavarában megfelejtkeztek, valának első üdvözlői Szodoray diadalmas hadának, visítások még nagyobb félelemmel hasogatván nemzőik bátor szívét, kik gyermekeiket legalább is a tatárok nyársain képzelék. Ily körülményekben majd nehezebb volt Szodoraynak a polgárokat rejtekeikből, mint a tatárokat a városból kiűzni. Végre mégis napfényre bukkanván, bámulva tekinték, hol egymást, hol megmentőiket, s reszketve a tatárok holttetemeit. A derék Kordovány is előlépett, őt inasa húzta ki saját padlásán a bőrök alól. A czéhmester diadaljelként emelte átlyukasztott kalpagát, melyet a bőrök alatt félelmében szorongatván, benne a keresztül repülő golyónak világos nyomaira talált, s valóban a haza védelmében nyert ily tetemes sérvvel a város polgárai közül senki sem dicsekedheték, bár ezt is magyar kar ejté, s csak két vagy három ujjnyival csapott volna lejebb az ón, el lehetne mondani honunk akkori siralmas esetéről:

«S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre.»

Csak lassanként tért vissza rémült lelkeikbe bátorságok, s ekkor mind a tatárok üldözésére akartak rohanni, alkalmasint mert sokkal tovább reménylék őket már lenni, mintsem elérhessék. Visszatért Babocsay is, tönkre tévén a tatár sereget,—több mint ezer halott fedte a csatatért, sokat, kik az erdőségbe vonták magokat, az oda rejtezett pórnép vert agyon, mások Erdélybe menekedtek, ott hasonló veszélyt találni. Csak kevesen érheték el a khánfi táborát, folyvást űzetve a fáradhatlan Karácson Tivadar által, Babocsay hadának egy csapatával.

A polgárok, mily hamar kiállották, oly hamar el is felejték a veszedelmet; s már este a csapszékben ült Kordovány a nap több bajnokaival Babocsay katonái, s a város polgárai közül, kiknek mindnyájoknak volt hasonlatosságok a homeri bajnokokkal: az elsőknek vitézségökre s az utóbbiaknak gyors lábaikra nézve.—Kordovány előtt jobbról borkancsó állott, balról kalpaga, bő alkalmat lelvén mindenki ennek halálos sebét kényére vizsgálni; s itt is teljesült a világfolyás igaztalansága; mert a szenvedés a kalpagé vala, s a dicsőség uráé. Majd hatalmas kortyokkal mosta le a becsületes czéhmester rettenetes bátorságát, mely most még inkább ki ki fakadt, mint a sánczok védelmében, s kalpaga tátogó sebével némítá el a fenhéjázó kovácsot, és kalapácsa erőszakát, mert Vulkán izmos növendéke még most is kormos volt a széntől, mely közé bújt a tatárok elől. Ismét előfordult a régi vita a kutyafejekről, a polgárság, s főleg Kordovány erősen a kutyafők mellett maradtak, és teheték is, mert a gyors futásban senki sem ért rá az ellenkezőről meggyőződni. Sőt a rézműves nyilván erősíté, midőn a pinczébe futott, egy tatár dugta be az ajtón a fejét, s ez természetes szőrös kutyafő volt, későbben ugyan kisült, hogy ezen kutyafő a rézműves házi ebének tulajdona vala, de ez sem árthatott sokat a dolog hitelességének. Kik a dolgon kételkedtek, azért erősíték, mert ezen rettenet által menthetőbbnek vélték futásokat, Babocsay katonái pedig részint saját vitézségöket inkább kitüntetni, részint a polgárokat bolondítani, rá hagyták a dolgot, s így emelt kancsóval kiáltá Kordovány:

- Az Isten éltesse azon vitézeket, kik a kutyafejű pogányokat dicsőségesen meggyőzték!—S utána kiáltott és ivott az egész gyülekezet.

- Csak kár—folytatá Kordovány kancsóját letevén,—hogy Piócza Kristóf borbélyunk nincsen itt, ő a kutyafőket mindig makacsul tagadta.

- Dejszen—mondá egy,—már bizonyos lehet felőlök, mert feleségestül elragadták a tatárok.

- Sajnálom szegényt,—sóhajta föl a czéhmester,—mert ezen dologbeli fejességét kivévén, áldott jó lélek volt. Így tehát igen jó, hogy kalpagom sebét szűcs gyógyíthatja be, mert chirurgusunk már nincsen.

- De czéhmester uram, azt be ne foldoztassa, örök emlékül e napra akaszszuk azt úgy lyukason gomb helyett a czéh zászlajára, melyet vivője ijedtében egy ház szegletbe akadván, letört.—Ezen javallattal emelkedék föl egy csizmadia mester, Kordovány nagy örömére.

- Úgy legyen e bölcs tanács,—mondá Kordovány,—a legközelebbi czéhgyűlésben ezt fogjuk elhatározni, s egyszersmind pénzt gyűjteni számomra egy új kalpagnak, a régi helyett, melyet a czéh dicsőségére örömmel áldozok.

- Éljen czéhmester úr!—kiálták mindnyájan és ittak késő éjjelig, hallgatva a katonák csudameséit mai és régibb csatáikról.

HUSZONHARMADIK SZAKASZ.

A tatárok pusztításai.—Mi módot választa a haramia a megboszúlásra. -

Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó dolgokkal együtt.

Babocsay diadalma után következő napon Bagosyhoz küldé serege kisebb részével Szodorayt, kit a csatában mutatott vitézségéért dicséretekkel halmozott az ősz bajnok. Maga Nagybányán maradt; mert félni lehetett, hogy Erdélyből új elmaradt tatár csapatok rontandanak elő, pusztítást terjesztőn a védetlen városon és vidékén. Fontos tanácsadással bocsájtá el magától az öreg vitéz az ifjút, véle küldvén a haszonvehetlen Türkenfrasz hollandi dragonyos kapitányt is, ki a tegnapi csata óta megszelidült kemény itéletében a felkelő seregek ellen, és csak az sajnálta, hogy számára nem akadt occasio egy szerencsés retirádában bravourját és valorát fényleni hagyni. Szodoray a legrövidebb úton indult Bagosy táborához, ki részéről már útnak eredt hamar alkotott hadával a tatárok ellen. Utjában Karácson Tivadar is Szodorayhoz csatolta magát, s együtt sok magyart mentének meg száguldó kisebb tatár csapatoktól.

Gerai Mahmud Abdul khán vezérlé a még ép tatár sereget, ez a nagybányai harczból szabadultakkal számra tizezeret fölmult, s pusztító özönben áradt el Szatmár vármegye keleti részén, főleg a Szamos jobb partján; több ezreket fűztek lánczra magok után hurczolván, a lakók legbecsesebb vagyonaikkal. A tüzes khánfi oly sebesen vezérlé seregét, hogy lehetetlenné vált a lakosok nagyobb részének magokat s vagyonokat előtte menteni; a kik megfutottak, Ugocsába vevék útjokat, ez Abdul khán tudtára esvén, utánok küldé serege egy részét s maga a nagyobbal Bagosy ellen indult.

Nem szándékozunk leírni a köz inséget, melyet a krimi csapatok minden felé terjesztének, csak azt akarván a gyász esetben érinteni, mi beszélyünk folyamához szükséges. Ez bennünket a Szirmay családhoz vezet vissza, mely Ugocsában tartózkodék Fertős-Almás helységben. Ezen falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva, mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén, egy épület sem dicsekedheték. Az egyház régi erős épület vala zsindelylyel fedve, csak tornya látszék ingadozó állapotban sínlődni, mit tág repedései, s nem épen egyenes állása árultak el. Ezen időben, melyben olvasóinkat ide vezetjük, az esthajnal első borúja kezde terjedni, s az áradt mocsárok keskeny düledező töltésén halkkal ballagtatá a csordás barmait haza felé, midőn lódobogást hallván maga után, hirtelen hátra nézvén, egy sebesen vágtató lovagot pillanta meg.

- Utat!—kiáltá ez már messziről,—tágíts a töltésen, mert hírem oly szomorú, hogy a pap zsákjába is alig férne be.

- Csak nem fullaszthatom vízbe a teheneket.—Viszonzá a csordás.

- Jobb oda, mint a tatárok gyomrába.—Vala a lovag válasza.

- A tatárok!—sóhajta elsápadva és meredten a csordás.

- Azok bizon,—rémíté őt tovább a lovag, ki a teheneket elérvén, kénytelen volt megállani az elzárt úton.—Már nyomomban vannak! Nem látod Nagypalád felett a füstöt, nemsokára magosan fog piroslani, ott már a tatárok gazdálkodnak.

- Az úr Isten s a pécsi boldogasszony segítsen tehát bennünket. - Kiáltá a csordás; de a lovag kirántá nyergéből csákányát, ütlegeket osztva mindenfelé, a nem nyájasan érintett tehenek futáshoz láttak, s a szűk töltésen egymást szorítván, kevés perczek alatt az egész csorda vad rohanásnak eredt végig a gáton kolompzúgás és sűrű bőgéssel, köztök a lovas vágtatott, s hátul a csordás ügetett, ostora csattogatásával még inkább nevelve a zavart. A szokatlan lármára több lakosok gyűltek a falu végére, és kik a mezőről haza mentek, megállottak fölvilágosítást várni; ennek megadásában épen nem késett a csordás, mert mihelyt hallhatónak vélte szavát, torok szakadtából ordított: «a tatárok!—a tatárok!—már lángba borult Nagypalád!» - Ez elég vala az egész népségbe ijedési lázt űzni, s őrülten futottak az uraság lakja felé, ott, hol mindig és minden inségökben segítséget találtak, most is menekvést keresőn. Vastagon tódult be a sokaság az ősi szokás szerint mindig tárt kapukon, s az udvar alig adhata helyt a tolongó és folyvást szaporodó népnek, ez legtarkább vegyületben rimánkodék, minden nem és kor hangváltozásain, s bár csak töredékekben, de még is elég körülményesen festék a még nem ösmert, s csak a csordás fölkiáltásából sejtett bajt. A falu utczáin uralkodó zűrzavarban gazdái példájára a csorda is el látszott veszteni eszét, mert a helyett, hogy a tehenek és bornyúk szokásokként haza tértek volna, a néptömeggel az udvarba tódultak, itt bőgések erőszakosan nevelé az egész zűrzavar hatását, Szirmaynak harsány ugatásra indított számos kutyáival együtt. Az idétlen zaj kihívá Szirmayt és családját is, a tornáczról kérdé a sokaságot: mi baj hozta légyen őket udvarába? Egy ön lármájában elfuló kiáltás lőn a felelet, míg végre az előbbi lovag a tornáczig magának pályát törvén, a szóláshoz helyet ugyan, de csendet nem nyert. Szirmay és cselédjei egyesült törekvéseire az embertömeg elnémult, s csak a barmok és kutyák zajával kellett a hirnöknek küzdeni, mire is így harsogá el gyászos zsoltárát.

- Én Nagypaládról jövök lóhalálában, jelenteni a tekintetes úrnak, hogy a tatárok már oda rontottak, sőt azóta már alkalmasint Batár és Csedreg is égnek, azért tehát szaladjon, a ki bír, s a ki nem bír, szánja meg bűneit, mert az holnap nehezen eszi tiszteletes uram kezéből az urvacsorát.

- Ember nem ijedséged hagymázában beszéllesz-e?—megfontoltad, mit tesz egész helységet csak amúgy bolondjában rémíteni?—Mondá bátor feddő hangon Szirmay.

- Higyjen az égnek tekintetes úr, ha nekem nem hisz,—nézzen föl: itt Batár,—ott Nagypalád, amott Csedreg égése pirosítja az eget; látja a füstgomolyt felettük? sok halálhörgés száll abban az Istenhez.—A mutatott tájékra fordítá mindenki szemeit, s a már homályosabb szürkületben tagadhatatlanul látható lőn az ég iszonyú verese, barna füsttömegekkel szegetve be, s az iszonyú látványban kiki halálitéletét tetszék olvasni, oly némán, oly meredten bámulának a gyászos tüneménybe, míg a hirnök szavai új rettegésbe nem olvaszták föl a régit.

- Ezzel az estét üdvözlik, majd az éjfélt Almással fogják világosítani.—Eddig mérséklettek voltak az idegen szavai, s épen semmi különöst sem mutatók; de most egy percz alatt elváltozott arcza, előbbi hidegségét egy majdnem határtalan dühnek jelei válták föl, és szörnyű káröröm és boszúvágy lőn uralkodóvá vonásaiban, a mit szántszándékkal nevelt. Borzasztó hahotára fakadva megtöré mérges indulatjának minden gátjait s e szavakban ordítá boszúját Szirmayra.

- Szirmay István kételkedjél, ha lehet szavamon, fájdalmas az igaztalan büntetés; de még fájdalmasabb a tatár rabság a kevély magyar nemesnek. Menekedjél meg ősz vitéz,—itt a boszú ideje, melyet én hőbben karolok át, mint Szodoray úrfi most, ha lehetne, szép hugodat ölelné; de arról már rég hegedült szent Dávid.

Most vizsgálta élesebben a lovagot Szirmay s a legmélyebb harag veresíté egyszerre arczait, azt megösmervén, s így szóla gyorsan, részint hozzá, részint a néphez intézve szavait:

- Gonosztévő, te mertél ide jönni.—Ragadjátok meg, ez Pintye Gregor, - a gyilkos haramia!

De a zsivány,—mert jól ismert reá Szirmay—el volt erre készülve, hirtelen pisztolyt ragada gubája alól, és jobbkezével éles baltát villogatva, lovára veté magát, kik hozzá közelebb állottak, rémülten vonultak az első pillanatban vissza, s talán nem annyira fegyvereitől, mint nevétől, a távolabbak nem is értheték Szirmay parancsát, s utat nyitának a sebesen elvágtatónak. Ez a kapu előtt kevés pillanatokig megállott, s előbbi hangján fölszólalt:

- Szirmay! még éjfél előtt számolunk. Jó, hogy megösmertél, magam jöttem a boldog hírrel, mert irígylem minden másnak ezen nagy szerencsét; évek óta forralám a boszút, de annál rettentőbbé főtt ki. - Még többet mondott volna a haramia; de a föleszmélt nép már zúgolódni kezde, megsarkantyúzá tehát lovát s elnyargalt, hangos kaczaj között e szavakat kiáltva vissza:

- Nemsokára ismét meglátjuk egymást!

Most a nép ijedése kétségbeeséssé vált; mert a szomszéd faluk több lakói, kik a veszély előtt elillanhatának, érkeztek az udvarba, s iszonyú színekkel festék földieik szerencsétlenségét. Szirmay törekvék ugyan, de hiába a nép félelmét józan okok által mérsékelni, mert míg igyekezetében sógornéja és huga, kik hozzá, mint védőjökhöz erősen ragadtak, hátráltaták, a nép sem vala képes valami okosabbat hallgatni, vagy azt fölfogni; e felett Szirmay szavai is csak puszta vigasztalásból s bizonytalan reményből állottak, mert a közel nagy veszedelemben maga is átlátá a szabadulás lehetlenségét, a nép ugyan a félelem első eszközére, a futásra vetemedett; de ennek hasztalanságát a minden oldalról lángoló faluk jelenték, mert a tatárok hihetőleg Pintye Gregor javallatára egy kört vontak Almás körül. Ugyanezt bizonyíták a szomszéd falusi szökevények is; de sokan Almás lakói közül nem akarák magokat az utolsó reménytől is megfosztatni, és szaladásnak eredtek, hanem a réteken száguldó tatárok hamar kiragadák őket csalódásokból.

Ez alatt mély sötét lett, az éjszaka holdatlan vala, csak az ég legmagosabb kúpjáról ragyogtak a csillagok, míg a láthatárra konyult oldalait a lángba borult faluk égése veresíté, s mint a homály nevelé a lakosok félelmét, a rettenet minden alakjának még borzasztóbb idomokat kölcsönözve, úgy a homályban mindig világosabban dühöngő tűz azt, a mit örök sötétben szerettek volna tudni, ragyogtatá ki. A félelem azon állapotja lelkünknek, mely legelőbb emlékeztet az Istenre, mert földi segedelmet nem remélve, tőle óhajtjuk csak s tőle várjuk a szabadulást; így a nép is a futás lehetlenségét megismervén, a templom felé tódult, a szent helyet elég erősnek vélvén daczolni vagy legalább szelidíteni a pogányok dühét, s hogy ott buzgó imádságok az Isten csodáit fogja levezetni segedelmökre, és mennyköveit a tatárok ellen. Hagyjuk el azonban a sokaságot, mely örömben, búban és minden indulatban örökké és mindenütt ugyanazon egy itélet és ész nélkül habozó tömeg; s forduljunk azokhoz, kiknek sorsok, mint elbeszélésünk fő tárgya, sokkal érdekelőbb. A Szirmay családot értjük.

Szirmay István bátornak mutatta magát a veszélynek ezen elkerülhetlen támadásában is, de bátorsága nem lehetett azon lélekébresztő és szabadulást igérő, mely máskor lenni szokott, hol, bár mily fáradsággal is, erejében állott a veszélyt elhárítani; bátorsága most inkább elszántság vala: erős lélekkel tűrni a sors csapásait, s az élet sokféle viszontagságaiban tapasztalás által megkeményült lelke az aggodalom semmi érzetét sem hagyta volna festeni rajta, ha csupán egyedül lenne kitéve a jövő szenvedéseknek; de egy pillanat szeretett testvérének özvegyére, s édes Ilkájára, kit élte gyönyörű virágában ennyi vihar fenyegetett erőszakos letöréssel, elcsüggesztheték a legerősebb szívet is, melyben gyengédebb érzetnek csak szikrája is pislogott.

Az anya keblére szorítá leányát, s csak búja és félelme, melyek leánya iránt gyötrék őt, tarták vissza az ájulástól, s a lányka sűrű könyhullatással és zokogással nyomá el vagy nevelé fájdalmát, míg magát csak szerelme tevé talán képessé a bajnak ellene állani. Így kevéssé meg lett törve Szirmay lélekereje, s ha ez épen nem lőn is láthatóvá rajta, de legalább észrevehető volt, hogy nem csekély erőködésbe került neki nyugodt elszánást mutatni.

Az udvar már puszta lett, s a közel templomból hangzott által a nép tompa zúgása, csak egy két hív cseléd álla még körülök. Szirmay sejté, hogy a magány még mélyebbé teendi gyötrelmöket, mert sokakkal megosztott fájdalomnak jelei lármásabbak ugyan; de a magányos benn a szívben uralkodik, azt marczangolva kínzásaival. Ezen okból a templomba vezeté rokonait Szirmay és azután mind maga, mind jobbágyai becsesebb vagyonát oda hordatá, minden található fegyverekkel együtt, az elsővel a tatároktól éltüket akará megvásárlani, az utóbbiakkal, ha mindjárt boldog foganatról álmodni sem lehetett, legalább tekintetet czélzott magoknak szerezni s minden talán előadandó fordulatára sorsoknak készen lenni.

Ezen foglalatosság alatt már az éjfél közeledék. Még eddig semmi sem háborítá a falu csendét, csak a templomban nyüzsgött a tolongó sokaság zaja gyermekek és asszonyok sírása vegyülve belé; de a veszély irtózatos jele, az égés, csillogó veresben mutatkozék a templom ablakain s az elzárkózottak sápadt arczait természetlen pirossággal festé. Épen midőn az ajtó belülről elrakaték, zendült meg még meglehetős távolból az ellenség nyers kurjongása s a künn maradt ebek harsányabb ugatása jelenté közeledését. Azon mértékben, melyben a zaj künn nőtt, csillapodott az a templomban, végre csak itt-ott ütött ki egy elfojtott zokogás, egy mély sóhaj—s a félelem még a lélegzést is visszatartani látszék.

A tatárok már valóban a faluba rontottak s a boszút lihegő Pintye Gregor vezeté őket zsákmányok felé. Kesergett ugyan a haramia, hogy azt, a mit, mint iszonyú lelke rég óhajtott ünnepét, csak egyedül magának akart föltartani, most másokkal megosztani kénytelen, de ezt annak tudása pótolá ki, hogy boszúja a legtökéletesebb leend, mert Szirmaynak mind ön, mind szeretett rokonai személyére egyszerre és elháríthatlanul fog lecsapni s e felett ha magát a dologba nem vegyíti, a tatárok könnyen akadhattak volna nála nélkül is Szirmayra, így pedig a bosszúban semmi részt sem vehetne. Ezért kereste ő föl a tatárokat, kik a haramiát, mint hasznos szövetségest, nagy örömmel fogadták, az ismeretlen vidéken kalauznak használhatván. Ő lett vezetőjök Almás felé is, hová a gazdag Szirmayék kincseivel kecsegteté őket,—Pintye Gregor tanácsára lepeték meg a falut oly hirtelen és minden oldalról. A tatárok szerte bolygának a helységben, de pusztán és kiürítve minden zsákmányra ingerlő portékáktól lelvén a házakat, már morgani kezdének kalauzok ellen s a vezér szemrehányásokkal illeté ezt; de a haramia nyugodtan mutatott a templomra e szavakkal:

- Az almásiak most földi számadásokat teszik az égiekkel, ott könyörögnek a gyávák mennyei életért, mert a földit védelmezni nem bírják.

Kettőztetett ordítással rohantak erre a tatárok a templomnak, de az erős és belülről elrakott ajtó daczolta a betörést, fejszéket hoztak azt bevágni, míg Pintye Gregor harsány szava érthetőleg a bentlevőknek zengé e fenyegetést:

- Nyissátok ki az ajtót, mert fejetekre perzseljük a templomot!

Szirmay átlátá, mily haszontalan légyen ellenzése ezen erőszakos kivánságnak, azért fölnyittatá az ajtót, csak kihallgatást kérvén előbb. A tatárok vezére, egy krimi murza (tatár nemes) nem volt minden emberi érzetből kivetkezve s mélyen hatott reá a templomba vonult népség félelme, kijelenté azért, hogy életét senkinek bántani nem fogja, ha vagyonokat önként kiadják, de a rabságból csak aggság és gyengeség menthet ki. Szirmayné és leánya magok veszedelmét felejtve, nyomultak elő rokonjok felé, midőn őt a tatárok közelében láták, legalább vele vágyván a szerencsétlen zsákmányává lenni, nehogy szokott gyámoktól megfosztatván, ne legyen paizsok a sors csapásai ellen. A murza alig pillantá meg Ilkát s elbájolva lőn szépségétől.

- A próféta koporsójára! ezen rózsát Abdul khán szakaszsza le! - Legények, vigyétek el a szép leányt, de annak fejét üttetem el, ki ferdén mer ránézni.—Szava teljesítteték, az anya átkarolá leányát, az egyért esedezvén, hogy gyermekétől el ne szakasztassék.—Az nem is történik: mert asszonyom, te is velünk jösz.—Monda a vezér.—A kitől váltságdíjt várhatunk, elragadjuk azt, ha Ábrahám szakállánál vénebb lenne is. S te öreg úr mutasd meg kincseidet s azután készülj velünk az útra, hallottam már én, hogy ti gazdag rokonnal dicsekedhettek.

- Uram! nem úgy alkudtunk,—mondá a közel álló Pintye Gregor,—ezen öreget én díjul kértem fáradozásaimért, kincseit megtarthatod.

- Hitetlen eb!—riada föl a murza.—Hogy mersz szólani?—Hitvány szolgálatodat megjutalmazom, de míg urad vagyok, magad tetteimbe ne keverd, mert egy égő ház szarufájára akasztatlak.

- Mi hát a váltságdíj ezen öregért?—kérdé daczosan a haramia,—én megfizetem, csak hatalmamba add őt.

- Az Istenért, ne tedd azt, rokonink sokkal többet fizetnek. - Esedezék Ilka, míg Szirmay némán állott és megvetőn tekinte a haramiára.

- Nem is szoktam haramiákkal alkudozni,—felelé a murza,—ettől megóvlak öreg, de most kincseidet add elő.

Szirmay a templom hátulsó részébe vezeté a tatárokat s által adá nekik pénzét, mely a drágaságokon kívül nagyobbrészt aranyban egy tetemes öszvélyt tett, mit a murza öröme is bizonyított. Ez alatt a tatárok a templomban lévő többi javakat szedék föl s rabszíjakra füzék a lakók színét mind a két nemből, kiknek reggelig, mert a tatárok az éj hátralevő részét nyugvásra szánták, idő engedteték búcsút venni honoktól és kirabolt telkeikben siránkozni gyászos sorsokon. A falu iránt szokatlanul kegyelmes volt az ellenség, talán a nevezetes prédáért, mert azt az otthagyott véneknek és kis gyermekeknek épen engedé által.

HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ.

A khánfi leírása.—Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan.—A dragonyos

kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és mikép használta azt.

Míg a mellékcsapat Ugocsában zsákmányolt, Gerai Mahmud Abdul khán Szatmár keleti oldalát tevé pusztításai láthelyévé. A tatár herczeg bátor tüzes ifjú vala, inkább vad, mint kegyetlen s ha tettei néha az utolsó indulatnak jeleit adták is, azt nevelésének és nemzete szokásainak lehetett tulajdonitani. Rablást, pusztítást ő keleti eszméi szerint a háború szükséges és talán dicsőséges részeinek tartott s tudván, hogy táborozásának híre s foganatja csak a hazahozott zsákmányból és rabokból itéltetik meg, épen nem mulasztá el ezeket, bármi módon is szaporítani, vad csapatjai a nélkül is készek lévén minden kegyetlenség elkövetésére, melyeket, ha nem parancsolt is fejedelmök, de nem is tilalmazott, mert ő minden fölgyújtott falu lángjában dicsőségét és minden keresztény templom égésében igaz hitét látta fényleni s e felett az izlám, melynek buzgó követője vala, parancsolá a keresztények üldözését és elei s a keletnek minden nagyjai, kiket az ifjú csudált, nem jutottak szelidebb módon dicsőségökhez. Így vallás, példa, szokás, nevelés, az emberi lélek leghatalmasabb ösztönei egyesültek a khánfi eredetileg talán szelidebb természetét vaddá változtatni; de ő mégis földieinek legnagyobb részét fölülmulta észre s vitézségének már több helyeken ragyogó jeleit adá.

Meghallván a herczeg Bagosy közelgését, legottan visszahívatá az Ugocsába küldött csapatot s ezzel egyesülvén, fölosztá seregét. Rabjai már vagy nyolcz ezerre mehettek s átlátá a vezér, mily alkalmatlan, sőt veszélyes legyen ily nagy számnak megőrzése közel az ellenséghez, a melytől szabadítást reménylett. Azért kétezer embert velök őrizetül külde, kik a szorosan kötözötteket Moldova felé hajtsák. A Túr jobb partján húzta össze seregeit Abdul khán s minekutána rabjaitól menekedék, készült a másik partra általkelni.

Bagosy seregei alig voltak két ezeren felül s a tatárok még mindig lehettek legalább tízezeren. Újváros a Túr bal partján fekszik, egy nevezetlen mezővároska; benne és körüle üté föl Bagosy táborát. A túl parton Rózsapallag helysége terül el, most a tatárok szállása. Ezen időben a két helységet egy fahíd köté össze, mely Ujvárosnak fő utczájára nyílt. Használva a hely ezen javát, az utczát fölsánczoltatá Bagosy s ágyúit vonatta belé, az egész hídon uralkodó állásba, a parti házakat puskásokkal rakatván meg, visszaűzni a hídra törekvő ellenséget, egy kétszáz embernyi német vonal gyalog csapatot a városba helyezett tartalékul s a mellettek levő dragonyosok közé Türkenfrasz is állott, ki jól fölpoharazván a csata előtt, esküvék: ha a dolog retirádára kerülend, jobban fog vitézkedni a tatárok, mint őse valaha a szent földön a szerecsenek ellen, hol iszonyú tettei miatt a Türkenfrasz nevet nyerte Fridrik Barbaroza császártól. A magyar lovasság kevés gyalogokkal, részint a mezőváros szélin, részint azonkívül állott.

A tatárok déltájban sebes rohanással támadák meg a hidat; hanem a magyarok kemény tüzelése épen oly gyorsan űzé őket vissza; nehányszor ismételt törekvések mindig hasonló sikerrel koronáztaték, sőt még este is tüzelének rosszul irányzott puskák és ágyúkból. Bagosyt azonban meg nem csalák az áltámadások, éles esze korán átlátá az ellenség szándékát. A Túr tudniillik annyira apadt, hogy Ujvároson alól több helyeken átlábolható vala s ezen tájon a folyó mentében sík rétek és mezők terjedtek el, éjszaknyugotra egy a folyóba nyúló mocsár által záratva. Nyugotra a folyammal szemben egy erdő terjedett, nem nagy ugyan, de sűrű, alsó széle s a mocsár között keskeny mezőség vonult el, míg felső vége a mezővárossal egy vastag csere által majdnem egyesült. Maga a mezőváros, mely a lapály délkeleti határa volt, egy domborodásra vala építve s a rétek felől elég meredeken egy ellenséges támadás akadályoztatására emelkedék földje, annál inkább, mivel több vízmosások, mély utak és csalitok által volt keresztül borozdálva. A rétség tehát minden oldalairól körül lévén fogva, kelepczébe vonhata minden ösmeretlen ellenséget és Bagosy ez okból a környék állapotjára építé jól gondolt tervét, mert tudta, ha ellenségei a hídon könnyen által nem törhetnek, más átmenetelt fognak keresni s ez csupán a fentebb kijelelt helyen vala található, itt ugyan nem lett volna nehéz a tatárokat, mivel csak csapatonkint mozoghatának, visszaverni s erre tökélette volna magát el sok nagy hírű és tapasztalású vezér; de a lelkes Bagosynak nem volt elég egy folyamtól az ellent elűzni, ő egy elhatározó diadallal akará hazáját tőle megmenteni s elrablott polgártársait kiszabadítani, azért választá a leírt vidéket csatatérül s hozzá illőleg tevé előre rendeléseit. A város lejtős oldala a rétek felé sánczokkal és árkokkal vétetett körül, a támadás minden természetes akadályai megnagyíttattak, sőt egészen újakat is alkotott a védő sereg. Hol a vész legcsekélyebb vala, a partok megett a német katonaság fogott helyet, innen az erdőig a védvonalt a felkelő nemesség gyalogsága foglalá el, közben helyt hagyva ágyúiknak, melyek, mihelyt a hídnál nélkülözhetők, ide hozatni rendeltettek. Az erdőben favágások mellé rejtezve hajdúk állottak, ezen csak védelemre rendelt seregek egy hátrább álló lovag csapat által valának erősítve, mely véletlen esetben vala használandó. Szodoray, kire az elhatározó mozdulat bízaték, az erdőcske megé vonult hét vagy nyolczszáz lovagaival készen, mihelyt az ellenség a Túron átkelvén, Ujvárosra rohanna, azt hátulról megtámadni. Karácson legmerészebb hajdúival a part fűzbokrozatába bújt, meglesni onnan a tatárok mozdulásait. Az ellenség, szándékát jobban eltitkolhatni, csak éjszaka fogott az átkeléshez, ez a szemes Karácson által tüstént tudtára esvén Bagosynak, seregeit a leírt csatarendbe állítá.

A csekély számú rendes katonaság tisztei mindenképen rá akarták venni Bagosyt, hogy az ellenséget a folyamon átjönni ne engedje. Türkenfrasz és Vanschloot egy németalföldi gyalog kapitány, kik hamar megbarátkoztak, mert valaha együtt szolgáltak a hollandi seregben, ismét egész taktikai pedanteriával víták az alispánt, ki hidegen hallgatá szavaikat; de végre megszakadt türelme, midőn azok az illendőségről felejtkezve, gorombább kitörésekre fakadtak s elhatározott hangon fordult hozzájok e szavakkal:

- Uraim, gróf Károlyi Sándor ő excellentiája, királyunk hadvezére nékem adta a kormányt s így az történik, a mit én akarok s ki még egyet szól ellenem, az éltében utolsót szólott.

- Mi katonák vagyunk!—kiálta Vanschloot.

- S halál a katonán, ki vezére iránt engedetlen, azt e pillanatban vasra veretem.—Dörgé az alispán.