MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÁSA (continued 3)

Bagosynak ezen igéire mindenki elnémult; a seregek elfoglalák helyeiket s az éjszakát tábortüzek nélkül mély csendben tölték, csupán a városszélen valának táborszemek távolabb kirakva s hallatszék némi hadi nesz, oda akarván a magyarok elleneik figyelmét vonni. Az éj homályában minden háborgatás nélkül áttakarodék az egész tatár sereg s a nap első sugarai lándzsáik aczél hegyein csillogtak s egy légrázó kiáltás üdvezlé azokat a tatárok részéről, a magyarok viszonzák, de csupán Ujváros felől s a már sűrű csapatokra oszlott ellenség vágtatva iramlott a mezővárosnak, a magyarok jól irányzott lövésekkel feleltek, de a tatárok első hevekben a domborodás aljáig nyomultak, itt azonban megcsökkent futások s új, a csekély távolság miatt még foganatosabb, tüzelésnek lettek kitéve, kevés ideig kitarták a golyózáport, sokan bátrabbaik közül a domb magasára hatni törekedvén, de iparkodása csak egynehánynak sikerült, ezek fent mint vakmerőségök áldozatai hullottak el, mit pajtásaik látván, futásnak eredtek s az erdőből Karácson hajdúi köszönték őket, részint zavarodásokat nevelni, részint jelül Szodoraynak a kitörésre. A vitéz ifjú szokott tüzével rohana elő s kevés perczek alatt a mocsár hosszában a Túrig terjedett lovassága s rémült hátvéde a tatároknak majd védelem nélkül tódult a folyam felé, részök szerencsésen a vízbe jutott, de csak kevesen menekedhetének ki, mert néhány órák alatt, mint minden hegyi és csekélyebb folyamok, tetemesen földagadt a víz és erőszakos árjai elragadák a futó ellenséget s örvényeikbe temeték. A folyótól elvágott rész Ujváros felé fordítá futását, hol Abdul khán épen második futásra indítá seregeit, ezek zavarba jöttek a véletlen baj által s futó társaikra annál sebesebben vonultak vissza, mert az erdőből Karácson is jobb szárnyokra csapott, az alkalmas pillanatot használva, Bagosy is kitört sánczaiból, szemközt ragadván a félig már meggyőzött ellenséget. Itt végképen veszendő vala a tatárok serege, ha Abdul khán bátorsága rést nem nyitott volna. Az ifjú fejedelem legelőbb seregeit akará rendbe hozni, egy részét Szodoray ellen szándékozván vezetni; de midőn oldalt és előlről új veszélyek viharzának föl, minden rend megbomlott seregeiben, Abdul haragjától magánkívül ragadtaték s ön karától estek el több szaladó emberei, kiket szerencsétlen csillagzatok közelébe hozott. Vak dühbe látszott kiömleni minden józanabb eszmélete, midőn seregének másfelé tódulása, ha nem is győzelemre, legalább szabadulásra szerencsés gondolatot költe fejében; mint mondtuk, a magyarok csatarendében rendes katonák képezék a legkülsőbb jobbszárnyat s rájok volt a híd megőrzése bízva, ez vagy talán más okokból is, ők sánczaikból ki sem rohantak s állások fedve lévén, nem is igen láthaták a csata minden fordulásait, Türkenfrasz vezérök pedig inkább retirádára, mint harczra készíté őket. A megrémült tatárok minden úttól elzárva lévén, ezen tájat védtelennek gondolták s egy talán minden veszélyben közös ösztön arra fordíttatá futásokat. Ez vala, a mit Abdul khán észrevévén, tüstént használni elhatározott.

- Utánnam!—utánnam!—kiáltá,—a híd felé, ott senki sem áll ellenünk.—Kik közel hozzá szavait hallhaták, követék, ezeket ismét mások s a fordulás sebesen tudtára esék a távolabbaknak is s így hamar közönséges lőn. Csak azon elég számos csapatok, melyek a magyarok közé keményebben beszorultak, nem vehetének részt benne, mert irgalmatlan csapások alatt hullottak el.

Türkenfrasz és emberei, midőn a közeledő zajból az ellenség rohanását sejték, már fölkonczolva vélvén magyar bajtársaikat, hátat fordítának és eszeveszetten szaladtak a mezővároson végig, bár a vitéz kapitány retirádáját a taktika szabályai szerint akarta tenni, de alig lépett egynehányat s már egyedül látta magát s alkalmasint embereit megállítani utánnok szaladt. Így a tatárok akadály nélkül ugraták által az alacsony sánczokat és vágtattak keresztül a hídon. Hátul azonban nem tágíta rajtok a magyarok fegyvere, de mégis nagyobb részök megszabadulhatott.

Abdul khán, midőn mentve látá seregének nagyobb felét, hogy ezt tökéletesen bátorságba hozhassa, elhatározá a még hátralévőket föláldozni. Maga ragada egy fejszét és parancsára többen követék, a futók nyomása által már gyengített hídat lerontani. Szándékok hamar sikerült, mert a szélső hídlábakat átvágván, a hídnak jó darabja ledűlt. Abdul khán, mennyire lehetett, rendbe szedé seregeit és már többé nem oly reménytelen fölbomlásban folytatá hátrálását.

HUSZONÖTÖDIK SZAKASZ.

A csata következései s a diadal folytatása.—Egy szerelmes érzelmei

és szenvedései.—A tatárok hátrálása.

Ugyanazon ok, mely a tatárok futását hátráltatá, gátja lőn az üldözésnek is, tudniillik a Túr sebes dagadása s a híd is megrontva lévén, Bagosy nagy bosszúságára kénytelen vala békével tekinteni az ellenség szabadulását.

Bagosy első gondja a hidat ismét járatható állapotba helyezni, míg ezen serényen dolgoztatott, ideje volt a csata folyamatját vizsgálni. A tatárok szabadulások által csak a végső veszedelemből menekedtek ki, mert veszteségök oly tetemesnek mutatá magát, hogy többé nevezetesebb tettekre nem gondolhatának: több három ezernél feküdt halva és sebesen a csatatéren, nehány százat a Túr árjai ragadtak el s így egész veszteségöket lehetett négy ezerre tenni, mi hozzá járulván a megveretésből származott ijedés és fölbomlás, levonta rólok az előbb pusztításaikat előző félelmet. A magyarok vesztesége, mint föltehető, igen csekély vala, mert eleinte fedve ütköztek s később egy rémült s a veszedelemre nem is gondoló ellenséggel. Bagosy és társainak diadalmi örömöket egy aggodalom azonban nagyon elborítá, tudniillik azon sok ezerre menő foglyokból, kiket a tatárok honokból elhurczoltak, egy sem vala szabadítva; csak addig engedett tehát a vezér fáradt hadának nyugalmat, míg a híd elkészült s azonnal indult ellenségét üldözni.

Szodoray vezeté az elősereget, szárnyakat óhajtván embereinek s magának, mert mi könnyen elillanhatott egy gyors tatár, ragadva magával életének ez egész boldogságát. Most hazája már meg vala mentve, addig ezen szorgalom osztá föl a derék ifjúnak érzelmeit, s bár a magasabb gondok szerelme tüzét nem hűték, legalább eltakarák azt ön lelke előtt is, mely tettek után sovárgón talán a szerelem erejét is csatahévnek tartá s maga is csudálkozék, miként bírhatja ily veszedelmes időkben kedvesétől a távollétet eltűrni, szivének előre képzelt fájdalma nélkül. De az igaz szerelem hasonló a nap tüzéhez, melyet ideig elboríthatnak ugyan zivataros fellegek, gyengíteni azonban nem bírnak, ismét kitörnek sugárai s az egész földet vagy szende tavaszi meleggel, vagy sorvasztó nyári hőséggel hatják által. Ugy a szerelem olthatatlan szikrája nyugszik néha a szív legmélyebb redőjében homályosítva hatalmas szenvedelmek által, főleg magas lelkű férfiaknál, de a legkisebb inger erős lángokra lobbantja s tűzfolyamban villámolja által a lélek minden erejét. Ezen állapotban volt vitézünk s míg kedvese szerencsétlenségét nem tudá, szerelmes gondolatok épen nem látszának megosztani hadi bajait. A csata végén kapta hírét Ilka balesetének s tüstént az egy érzelem fogta el valóját, mely máskor oly édesen mulatott szívében s most a legmélyebb szenvedés, a legszaggatóbb kínok által lázítá föl érzését. Most tűnt szemébe, mily keveset emlékezett légyen eddig arról, kinek ő s ki neki örök hűséget esküdött, s bár ez férfiú lelkének hibául nem tulajdoníthaték s a véletlen veszélyt elhárítani hatalmában nem lehetett, mégis magát vádolá, mint okát mindazon szenvedéseknek, melyeket kedvese eltűrni kénytelen vala s melyek mind kettejeket életök örömétől talán örökre megfosztandják s mintha az időt, melyben néma és csendes volt, kipótolni akarná, sokszorozott erővel fogta el kebelét szerelme.

Lelkének ily háborgó állapotjában könnyen átláthatni, miért unszolta légyen katonáit szünet nélkül a legfárasztóbb sietésre s ezeknek egész szeretetök s tiszteletöket vezérök iránt össze kelle szedni, hogy néha igen is kemény parancsainak eleget tegyenek.

Midőn Rózsapallagról Szodoray a tatárok üldözésére kiindult, ezek már jó messze haladtak gyors futásokban s ezt Felsőfaluig folytaták, itt a megveretett sereg azon részszel csatolá magát össze, melyre a rabok kisérése bízva volt; így ezután a nyolcz ezer rab és zsákmányolt javak miatt lassabban ment a hátrálás, mint eddig, és nehéz lett az élelemszerzés is, mert ezen vidéket a tatárok már jöttökben elpusztították.

Abdul khán seregét három dandárba osztá, maga a zsákmánynyal közepén maradt, balra és jobbra küldvén egy-egy csapatot, az utánok nyomuló ellent eltéveszteni. Az éjszak felé vonuló osztálynak Pintye Gregor volt kalauza s a tanácsára elővett ügyes mozdulatok megcsalák Szodorayt, ki szerelme fellegborított látköréből úgy is alig vala képes tisztán látni a körülményeket, ő tehát elfordult a fő seregtől és több napig űzé az oldal csapatot éj-kelet felé, míg a fősereg egyenesen keletnek vonult. A harmadik osztály délkeletnek s így Nagybánya felé fordulván, hamar visszavetteték a főseregre, mert az újvárosi diadal hírére Babocsay, a várost többé félteni oka nem lévén, onnan kiindult s a tatárok csak megjelenésére is visszavonták magukat. Babocsaytól tudták e szerint meg Bagosy és Szodoray, hogy a tatárok dereka Gyulafalvánál akar által kelni Mára hegyi folyamon; ezen hír az alispánt Farkasréven jóval tova éjszak felé találta, hol ő Szodorayval egyesült és hol a fennevezett folyó az Izába ömlik. Ő legottan átkelt a Márán s a két folyócska között délnek nyomult, maga előtt űzvén a tatárokat, kik a borsai szorosutat, mint egyetlen rést szabadulásokra, választák hátrálások czéljául. Így leírván a hadi eseteket, forduljunk történetünk azon személyeihez, kik a tatárfogságban epedtek.

HUSZONHATODIK SZAKASZ.

A tatárok tábora.—Egy árnyék az éjszakában, melyben olvasóink egy régi jó

barátjokra fognak ismerni, s kire találkozott az.—Abdul khán szerelme.

Gyulafalva a Mára partján egy oláh falu, s csak regényes fekvése a zúgó szirtpatak felett fenyőkoszorúzott bérczek között egy keskeny, de kies völgyben teheti emlékezetessé, hasonlóan egy csúf asszonyhoz ízletes és pompás öltözetben. Itt ütött tábort egy este a tatárhad, vezérök a veszélyes napok után egy vidám hajnalt várván fölsugárzani, mert tudósíttaték, hogy segedelem érkezett hazájából s az Erdélyben maradott népeit s a nagybányai csatából szabadultakat magához vévén, mint egy hét ezer emberből állott, és már szerencsésen átvergődvén a havasakon másnapra lehetett várni megérkezését, ezekkel ismét tizenötezer fegyverest számlált Gerai Mahmud Abdul khán serege, s új remény éledt a diadalra a vezér szívében.

Tábortüzek pirosíták a völgy majdnem egész széltében az éjszakai eget, s mintegy viszhangja a komor világosságnak tündöklöttek a bércz hátáról Babocsay tanyatüzei, ki megtámadhatatlan állásából tartá szemmel a tatárokat, bajtársa érkezését várván. Lent tüzeik körül forgolódtak a tatárok, míg a szegény rabok kötözve s lánczolva istenadta földön pihenték ki hosszú fáradságokból óhajtva az álmot, mely csak keveset vigasztalt jótékony és mégis fájdalmas csalásával.

Egy sovány árnyék,—vagyis inkább kettő, mert az egyik maga a test volt, másikát ebből képezék a teli hold sugarai,—lépett ki Abdul sátorából, kezében fényes aczél villogott; de ne gondolják olvasóink, hogy ez a herczegnek testőre volt, kinek egyedül van joga aczélt villogtatni ily közel urához,—vagy épen ne gondolják ezen árnyékpárt valamely fejedelemgyilkosnak, ki azon jogot magának erőszakkal veszi, - a villogó eszköz nem volt élet-, hanem csak szakálirtó eszköz, s e szavakat sopánkodá, mint egy szerelmes a holdba:

- Egy egész esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kellett valakinek egész koponyáját, egy kis üsteköt kivévén, lekopasztani, még a szürke barátok is egész koszorút viselnek, sőt az ilyen operátióról a nagyon tudós Paré Ferencz sem emlékezik a chirurgiáról és borbélymesterségről írt derék munkáiban. De legalább az az egy bizonyos, hogy a tatároknak kutyafejük nincsen, kár, hogy ezt Kordován mester s a nagybányai többi vakhitüek nem láthatják.

Ezen bölcs okoskodásból kiki megismerheté Piócza Kristófot, előbb nagybányai, most krimi fejedelmi udvari borbélyt. Csak egyfelől tartozunk számot adni: miért neveztük légyen tudniillik a becsületes borbélyt árnyéknak?

Ha emlékezünk, mindjárt ezen történet elején testi állapotját soványnak neveztük, később Judith asszony túrós haluskái hatni kezdettek, és teste, ha épen nem hízott is, legalább tehetségeket árult el nagyobb szétterjedésre, de ennek csak hamar súlyiránt talált Judith asszony, nem legszelidebb leczkéivel a kellőn túl előmozdítván férje emésztését, s végre, mint utolsó csapás találta szegénynek husát a tatár rablás, és mivel lelkén úgy is kevés pusztítani való volt, egész dühét testére fordítva, azt mindentől, a mi csont és bőr nem volt, végképen megfosztá; ezért senki sem fog neheztelni, hogy Kristóf urat az árnyék névvel ruháztuk föl.

A két árnyék tehát, tudniillik az eredeti árnyék s ennek másolata a földön, jó darabnyira ballagott a táboron, míg egy tűz előtt álla, hol a másolat eltünt. Egy zömök tatár, ki egy piros magyar menyecske mellett ült, legottan megszólamlott.

- Holnap az én fejemet is megtisztítod borbély.—Hogy volt veled megelégedve a kán?

- Egy olyan borbélylyal, ki könyv nélkül tudja Paré Ferenczet, és egy egész esztendeig volt Bécsben, minden ember megelégedhetik—felele Piócza, de beszéde közben szakadhatlanul a piros menyecskére pisloga, ki félig bús, félig boszankodó ábrázatot mutatott. Ez alatt egy tatár érkezik, ki a menyecske szomszédját vezérökhez hivá, ez mentében Pióczához fordult, s nevetséges ijesztéssel szóla hozzá:

- Itt maradhatsz feleségednél, de ha meg mered csókolni, lehasítom ajkaidat!—Ezzel ment. Piócza képe még hosszabb és soványabb lőn, midőn a piros menyecskére tekintett, mert az nem más, mint elrablott neje volt, könnyei sűrűn potyogtak, s fogsága óta igen kellett neki bennök szenvedni, mert már egész csatornát képeztek arczán, melyekben búfolyamként ömlének a sírásra vonult szájnak tág öblébe. Sokáig nem lelt szóra szomorusága, s végre feleségét is sírásra fakasztá férjének mély szenvedése, sympathiából-e vagy talán más okokból, azt maga sem tudta. Végre hosszú kínlódás után kibírta Kristóf dadogni felesége nevét.

- Judith lelkem—Judith!—sóhajtá szívrepesztőn és epesztőn lelke mélyéből, s úgy érzé magát, mintha borotvával vágták volna ki tüdejéből ezen keserves szavakat. Ez már sok volt Judith gyenge lelkének, hangosan kezde zokogni, kötényébe takará arczát könyeit törleni-e, vagy a felett érzett szégyenkedését elrejteni, hogy most először életében szóra nem talált, szótalan siránkozásában több perczeket töltött, míg végre «gemitu permissa loqui», mint Lucanus mondja, vigasztalni kezdé élete párját.

- Ne remegj édes Kristófom! korántsem bánnak velem oly kegyetlenül a tatárok, mint képzeltük; Jeszid Murza derék ember, és épen nem kutyafejű; igazad volt édes férjem, midőn ezen buta állítást tagadtad; én csak az elhagyott édeseimet siratom és tégedet, mert talán nincs oly jó dolgod, mint nekem.

Ezen szavak azonban a czélzattal épen ellenkező foganatúak voltak Piócza Kristóf szakadozó szívében, mert sehogy sem szolgált vigasztalására a szelid bánásmód, melyben feleségét a tatárok részesíték, s most először kivánt volna vitatásai meggyalázásával is minden tatár nyakra kutyafejeket. Még is jó szíve nem engedé a viszontlátás ezen édes pillanatában feleségét boszantani, azért előbbi szomorú hangján folytatá beszédét, melybe már valamivel jobban belejött.

- Lelkem Juczim, én talán tehetek valamit javunkra a tatár herczegnél, kinek udvari borbélya lettem, hiszen én herczegekkel jól tudok bánni, mert Bécsben egy egész esztendeig -

- Hallgass ezen bolond beszéddel, késő mostan segíteni, vitézebbül kellett volna harczolnotok! bizonyosan tudom, ha mi asszonyok állottunk volna a résen, egy férfit sem raboltak volna el Nagybányáról a tatárok, neked is mondtam, menj a várost védelmezni, nem fogadtál szót.—Ezen beszéde közben már nem vala többé oly sűrű zokogása, mint az előbb, és a boszúság villámai által sugárzák a bú éjjelét arczán; de a következő szavait ismét mély szomorúság és zokogás között ejté: - Lásd azért vagyok most én szegény feleséged a tatárok rabszolgálója, azért kell inséget szenvednünk.

Ki tudja mire nem vezették volna a szerelmes házas párt bú és harag, ha épen Jeszid Murza nem érkezett volna vissza; a tatár Judith felé fordulván, mondá:

- Téged Abdul khán méltóztatott, mint szolgálót kedveséhez fogadni; s azért míg haza érkezünk, Szirmay Ilona mellett fogsz maradni, de gondold meg, hogy zsákmányom vagy, és a szerint viseld magadat. Most jer velem a herczeghez. Szóejtéséből látszaték, miképen nem volt inyére a Murzának herczege választása; de mindazonáltal karon fogta a menyecskét, és vezeté őt oda, hova az irgalmatlan sors hítta. Judith visszapillanta még férjére, kinek arczáit ijedtében egy gyenge veresség futa által, mint hóhérpallost az elitélt vére, hihetőleg, mert a sápadtság már nem fogott rajta.

Hagyjuk tehát el a szegény borbélyt mink is, mivel őt még a felesége is elhagyja, azon egyetlen személy, ki által ő szorosabb összeköttetésbe jött másokkal. Kérjük azonban olvasóinkat, ne gondoljanak rosszat felőlünk, midőn az elhagyottat elhagyjuk; mi kénytelenek vagyunk feleségével menni, mert Abdul khán sátorának egyik osztályában, melybe Jeszid Murza Pióczánét vezeté, ránk történetünk fontos személyei várnak.

Szirmay Ilona, anyja és bátyja Abdul khán fényes sátorának egy mellék osztályában tartattak, mert a herczeg meglátván Ilkát, az első pillanatban leghőbb szenvedelemre érzé iránta szívét gyuladni s az elrabolt leányt ezen pillanat óta úgy tekinté, mint hitvesét, mit is inkább parancsolat, mint ajánlás, vagy épen kérés módjában legott kijelentett. Nemzete szokásainál fogva ő eddig sehol is, főkép a szép nemnél nem tapasztalta kivánatinak ellenzését, ez a keleten vak engedelmességre neveltetvén; annál inkább ütődött meg, midőn a leány utálattal viszonozá az alacsonyító ajánlatot. Első pillanatban haragra lobbant, de a szép lányka könyei hamar elolták a hirtelen lángokat. Ezért, és nyomósabb hadi foglalatosságai miatt, fölhagyott további unszolásaival, az időre bízván imádottja szívének meglágyítását, ezen engedékenységben az is erősítvén őt, hogy haza értekor semmi sem fogja gátolhatni szándékát. A Szirmay család tehát mindig körüle volt, de ez ideig alig látta kétszer Ilkát a herczeg, s akkor is kevés időre; hanem szíves szorgalommal látszék felőlök gondoskodni, mert épen semmit sem nélkülöztek, a mit szükség vagy kényelem kiván. Most azonban, midőn Jeszid és Judith beléptek, Abdul khánt a Szirmay családdal együtt lelték.

HUSZONHETEDIK SZAKASZ.

Abdul khán szerelmének folytatása. Összejövetel sátorában s mily kimenetele lett annak.

Annak oka, hogy oly keveset alkalmatlankodék az ifjú herczeg Szirmayéknak, talán nemcsak gyengéd érzet, de a megveretéséből származott szégyen is lehetett, most, midőn az említett segítséget bizonyosnak tarthatá, és így méltán remélhete győzedelmet, foganatosnak tartá szerelmes ajánlásait megújítani.

Ezen szándékában leljük őt most kedvesénél, hol előkényszeríté minden gyengédségét meghódítani azon lényt, mely minden zsákmányánál becsesebb volt előtte. A leány, de főleg az anyja csak könyekkel feleltek. Szirmay István vala az egy, ki szavakat állíta ellen Abdul khán szavainak. Ez azonban igen boszantá a herczeget, mert Szirmay rendíthetlen bátorsággal felelt, s csak a legszükségesebb tiszteletet mutatá a herczeg személye iránt, hadát többször egy rabló csoportnak nevezve. Abdul khán türedelme többször határán állott, és Ilka könyei alig bírák haragja kitörését visszatartani. Látván azonban a khánfi, hogy minden eddigi ajánlásai és igéretei sikeretlenek, az utolsóhoz, és mint vélé legfoganatosabbhoz, folyamodott.

- Ti rabjaim vagytok, és így durvaság tőletek megvetni kegyelmemet, melyre az első tatár nemes büszke lenne, de meg akarom mutatni, hogy nagyobb jószívűségem hálátoknál. Halljad tehát Szirmay: te és Ilka anyja szabadon haza térhettek minden váltságdíj nélkül, csak Ilkát hagyjátok nekem.—Szép leány, ezen nagylelkűség csak meghódítja szivedet.—Szirmay némán, de kitetsző megvetéssel tekinte a herczegre, Szirmayné azonban, kit a leányától történhető elválás bús andalodásából fölijesztett, hirtelen szavakra akadt a baleset elhárítására.

- Nem,—nem!—én leányomtól el nem válok! mit ér szabadságom, mit ér életem, ha a legkedvesebb elragadtatik tőlem? Édes leányom, én el nem hagylak!—És szorosabban kulcsolá karjai közé a remegő Ilkát.

- Öreg, te szólj, én férfiakkal akarok beszélni.—Mondá boszúsan a herczeg, valamivel szelidebben hozzá tévén:—Visszaadom elrablott javaidat is, csak Ilka engem szeressen.

- Egy magyar nemes nem szokott huga szerelme felett alkudni, s egy magyar nemes leány büszke bár magát a török császár ágyát is rabnőitekkel megosztani.—Felelé méltósággal Szirmay.

- Így rohanjatok a veszélybe, nem én, de ön makacsságtok öl meg. - Riada föl Abdul khán már többé nem mérsékelhetve haragját.

Szirmay mindig nyugodt bátorságával, megfogá a herczeg kezét, s őt a sátor nyilásához vezetvén dél felé mutatott.

- Látod ott a hegytetőkön azon tüzeket lobogni? jól tudom én, ki rakta őket, ott Babocsay tanyázik, kinek fegyvere súlyát már egyszer érezték seregeid; nem sokára le fog onnan omlani, mint a sas szirtjai és Bagosy seregét talán már a jövő hajnal sugarai elődbe tüntetik.

- Jőjjenek a vakmerők!—kiálta haragjának szabad menetelt engedve Abdul khán.—Holnap hét ezer ember érkezik segítségemre, s ezekkel könnyű lesz megtorlanom gyalázatomat, és önvéretekkel fogom azt lemosni, s jaj azután Magyarországnak. Eddig kegyelmes valék irántatok, de tovább erőszak lépjen a nyájasság helyébe, többé nem koldul a krimi khán fia ott, hol parancsolhat.

- És akkor sem fog rettegni egy valódi magyar előtte, s a gyenge hölgy is megmutatja, hogy lelki ereje hatalmasabb egy rabló fejedelem erőszakánál.—Vága erős eltökélett hangon Szirmay beszédébe.

- Vén csevegő, némulj el magad, hogy én meg ne némíttassalak. Lásd, minden daczod ellenére e csókkal avatom húgodat háremem rabnőjévé. - Ezt mondván a herczeg szavait tettel erősíteni Ilka felé fordult, a leány azonban figyelmezett minden szavaira, s az illetlen elővét által méltó haragra ingerelve kivetkezve látszék egyszerre előbbi gyengéd szelidségéből; arczait magas pirosság borítá el, szeme pillái között nagy könycseppek ragyogtak, nem vala többé azon gyenge virág, mely a védő bokor sűrűjében rejti el kecseit az üldözők előtt, érzé, hogy azok megismertetvén csak ön bájok által könyörülést, vagy méltóságokkal tiszteletet gerjesztvén a durva szeretőkben, menthetők a leszakasztástól. Az esedezést alacsonyítónak tartá, és ezt tiszta lelkű leányka csak ott használja, hol bár titkolja is, édesebb érzelmek vonják őt ahhoz, kiben le akarja azokat csillapítani. Fölemelé tehát Ilka szép fejét, s a magasan pirosló arczok beárnyazva szabadon lógó fekete fürtjeitől élénk ellentételben valának a könnyező szemekkel, melyeknek azonban nedves sugarai megvető haragot lövellének. Ajka nem vala a szende rózsabimbó, mely csak varázs illatokat gőzöl; azok alkonyi biborban égtek, melynek pompás fellegei bájolók ugyan, de villámokat is rejthetnek keblökben. Szavába is hatni tetszék lelke emelkedése, mert nem folyt többé oly édes zengeményben, de a mennyire talán édességében vesztett, annyira szépíté azt az erő; néhány lépéssel a sátor mélyébe vonta magát, s merőn tekinte a herczegre, ki első hevében őt átkarolni, megcsökkenni látszott, de mind ezen nagy változás alig észrevehető hirtelenséggel történt Ilkán, és talán csak akkor lehetett ráismerni, midőn a leányka megszólamlék.

- Abdul khán! én magyar leány vagyok, s bennem tanuld megismerni, mit tart az becsülete felől; azon percz, melyben ajkad ajkamat érinti, lesz végső pillanatja életemnek. A kétségbeesés mindenütt fegyverre talál.—Alig mondá ezt s villámsebesen lehajlott, egy nagy sátorszeget a földből kiránta, s magasra emelvén folytatá beszédét.

- Lásd herczeg, ezen rosz vas örökre megmenthet tőled, és előbb szállok ifjúságom virágában a sírba, mint felesége legyek egy pogány rablónak.

Nem ijedt ugyan meg Abdul khán a fenyegetés történhető végrehajtása miatt, mert a hirtelen választott eszköz sokkal tompább, és a leányka kara talán gyengébb is vala, mintsem szándéka sikerüléséhez kivántaték, de meglepé őt Ilka eltökélett bátor lelke, melyet asszonyban eddig nem tapasztalt, sőt csak feltenni is képes nem vala. A leány haragjában szebbnek tetszett neki, mint akármikor azelőtt, s épen az, a mi vadabb férfiút dühbe hozható volna, fölébreszté jobb érzékét, sejté azon nagy különbséget, mely a szerelem kényszerített és önakaratból nyújtott kéjei között vagyon, s azonnal szelidebb pillanattal és hangon, de nem egészen harag nélkül szóla Ilkához.

- Kaczaghatnék ugyan gyenge dühösségeden, de meg akarom mutatni, hogy épen midőn semmi kimélést sem érdemelnél, vagyok engedékeny irántad. Abdul khán kedvese ne legyen azonban szolgálat nélkül; itt földieid közül egy asszony, ez mától fogva rabnőd.—Erre hirtelen elfordult, Pióczánét Ilka felé taszítva, és kiment a sátorból.

Ilka egy forró csókot nyomott a szegre, szorosan markolva azt, dűlt zokogó anyjának karjai közé. Bátyja csudálva tekinté őt, mert nem ismerte az asszonyi szívnek mélységét, mely legkisebb ingerlésre bámulandó erőt képes kifejteni vélt gyengesége alól. Juczi pedig örvendett, hogy még a jámbor kisasszony is ily könnyen bír egy hatalmas férfit megszelidíteni.

HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ.

Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új csatára, miként

a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar merész terve. Borsai csata.

Fényesen hasadt föl a hajnal azon éjszakára, melynek történeteit az előbbi szakaszban beszéltük el; de mindazonáltal Abdul khánra nézve nem volt oly örvendetes, mint lenni igért, mert Ilka ellenállása által szerelme még inkább nőtt, s lelke gyengédebb érzelmei véres küzdésben voltak sovárgó vágyaival a szerelem élvei után. Másrészről az oly bizonyosan várt segedelem megérkezni késett, és a távolabb táborszemek Bagosy közeledését jelenték. A herczeg ezt megértvén, tüstént parancsot adott a visszavonulásra Borsa felé, honnan a segedelem várandó vala. Átkelt tehát serege a Márán, és Dragomérfalva felé vonult, hol nyugodni kevéssé megállapodott.

Bagosy azonban sebesen nyomult elő, s egyesült Babocsayval, ki a tatárokat már üldözvén, kelet felé fordult, hogy ellenségeit a borsai szoros úttól elzárhassa, mely az egyedüli rés vala szabadulásukra; Babocsay délről vonult a tatárok bal szárnyát szorítván Erdélytől elszakasztani őket, s a két sereg összeköttetését eszközleni, Szodoray a tatárok derekával szemben űzte azokat, kinyújtott szárnyai balról Babocsayhoz csatolván magukat. Karácson Tivadar hajdúival szerte száguldozott, készen oda vetni magát, hol talán felekezetét veszedelem fenyegetné.

A magyar vezérek minden okos rendelésök és gyorsaságok mellett is a tatárok már igen nagyot haladtak volt, és így nehéz lett volna őket a borsai havasok nyilásától egészen elzárni, mert már Szacsalnál az Izán szerencsésen keresztül menvén alig vala gátja útjoknak, és Babocsay kétkedett a rabok megszabadítása felől, midőn nagy bámulására jelenti Karácson, hogy a tatárok Borsa előtt tábort ütöttek légyen, és minden mozdulatok erős szándékot árul el az ellennel itt szembe szállani. Bagosy csudálkozását hamar eloszlatá nehány tatár, kiket Szodoray huszárai és Tivadar hajdúi elfogtak. Ezek kivallák, hogy kevés órák előtt mintegy hét ezer főből álló segédsereg csatolta magát Abdul khánhoz. Ő tehát a rabokat számos kisérettel el fogja legott küldeni, és megerősödött hadával a magyarokra rohanni akar, mihelyest katonái egy kissé kipihenendik magukat.

Bagosy első gondja vala egy rövid hadi tanácsot tartani, melyben elhatároztaték megelőzni a tatárokat, és inkább megtámadni, mint megtámadtatni. Csak egy körülmény szerze aggodalmat a vezér lelkében, mert többé a győzedelemről nem is kétkedett, tudniillik a szegény rabok, kik a csata alatt könnyen áthurczoltatván a havasokon túl a haza határain, talán épen nem lesznek megmenthetők. Ezen egy okból a rendíthetlen Bagosy, sőt maga a tüzes Szodoray is készek lettek volna alkudozásba lépni az ellenséggel, hogy az utóbbit erre főkép Ilka sorsa határozá, felesleges megjegyezni. Ily habozás mily javára vált volna az ellenségnek, kiki átláthatja; de Karácson Tivadar bátorsága elháríta minden belőle származható károkat, ő csak harmincz válogatott hajdút kivánt, mert nagyobb számot az ellenség könnyen fölfedezhetne, ezeket titkos utakon a borsai szoros, legszűkebb torkába vezetni igéré, és képesnek állítá magát velök az ellenséget, akár egész más napig is föltartani, mi alatt Bagosy a tatár fősereget megvervén, segítségére jöhet. A merény veszedelmesnek mutatkozék, és csak azok előtt nem tökéletesen kivihetlennek, kik jól ismerték Karácson Tivadar vitézségét s csudálatos tetteit a szabadság háborúból, de ez egyetlen mód vala czélhoz jutni, s e fölött gyámolá nemzetünknek saját hajlandósága minden iránt, mi merésznek s talán vakmerőnek is mondathatik; azért Bagosy engedelmet adott Karácsonnak s ez örvendve sietett tervét végrehajtani.

Abdul khán valóban megkapta a várt segedelmet, ez nagyrészt török jancsárokból állott, kik a beszarábiai és moldovai várakból küldettek, most a hegyes tájakban igen használhatók. Bennök is bízott leginkább Abdul, és azért négy ezer tatárt, serege leggyengébb katonáit kiválaszta, ezek a foglyokat s a zsákmányt közben vévén elindultak prédájokat a havasokon biztos helyre hozni. A hosszú sorban induló rabok siránkozása, már előre, mint diadalének zengett a büszke herczeg szívében, melyet még fegyveres társaikon nyerend. Elfordult tehát e szívét örvendeztető látványtól, seregeit csatarendbe állítani akaró, mely, a mint agyában kifőtt, igen jól alkalmazott lett volna a föld minéműségéhez, de még első parancsolati között megzavarta őt a magyarok előnyomulása, kik már tökéletes csatarendben haladék nélkül látszattak seregét megtámadni akarni. Első pillanatban önszemeinek nem akart a herczeg hitelt adni, de a tompa zúgás és fegyverek csillogása csakhamar meggyőzék őt a szomorú valóságról, már első tervét eszközleni lehetetlen vala, azért egy másikhoz folyamodék, mennyire az idő rövidsége engedé.

Szükséges, hogy az ütközetről élénkebb képzetünk legyen, annak helyét leírni. Borsa falujánál a hasonnevű patak a Visóba ömlik. Nehogy ismét, mint Ujvárosnál oldalt vagy épen hátulról támadtassék meg, Abdul khán jobb szárnyát az embereivel megrakott falura támasztá. A helységtől Erdély felé egy meglehetős tágas völgy terjed el, melynek nyugati részébe már leereszkedtek a magyarok. A folyamok körül és Borsa előtt halmok, mély utak, bokrok, és földszakadások által annyira egyenetlenné volt téve a tér, hogy csupán gyalogság harczolhatott rajta. Ide akarta Abdul khán négy vagy öt ezer gyakorlott jancsárait állítani, hogy a víhatatlan helyen elterjedvén, a szokások szerint előrerohanó magyarokat körül szárnyalhassák. Dél felé a domborodások egyszerre lekonyultak, és a völgy sík rétekben s mezőkben nyúlt el, mint egy maga magát ajánlón a számos tatár lovasság fölállítására. A jancsárok délkelet felől érkezvén meg, a téren pihentek, s épen, midőn Abdul khán parancsolatját vevék Borsa előtt helyet foglalni, jelentek meg a magyar dandárok. Abdul khán elébe vágtata a jancsároknak, és tömegekben akará őket a téren ellenségeinek kiszegezni. Már ezen rendelését hirdeté körüle álló tiszteinek, midőn eszébe jött a magyar lovasság gátolhatatlan rohanása, mely jancsárai szoros rendét könnyen felbonthatná, míg gyalogjaik az általa kinézett helyet elfoglalnák, a mily gyorsan belátá azt, oly gyorsan változott ismét szándéka is, és első tervére visszatért. Még egy elszánt lovagtámadással föl lehetett a magyarokat annyira tartóztatni, hogy a jancsárok időt nyerjenek magukat a völgy magasabb részében megfészkelni. Ezért hirtelen rendbe szedé a herczeg első lovas csapatjait, s maga vezeté őket ügetve a magyarok ellen. Ezeknek gyalogságuk megállapodott, s ágyúi által is segített tűzzel fogadá az ellenséget, a lövések robogása szolgált jelül Szodoraynak, ki szokott hevével rontott elő, s mint mennykő a fellegekből úgy termett a füst és por ködéből egyszerre az ellenség nyakán, mely úgy is az erős tüzelés által megcsökkent. Szerencsétlen csillagzata Abdul khánnak a már kétszer megvert seregeket adá mellé, ezeket futásra indítani elég volt a magyarok puszta látása is, és így az első összeütés határozó volt az ütközetre nézve, mert az egész támadó tatár sereg hátat fordított, a magyarok majdnem vakon üzék őket, és nagyobb részük a tér hosszában futó lovas tatárok után, míg Szodoray alig néhány százat gyűjthetett a jancsárok ellen; de ezen csekély szám is elég volt a vitéz ifjúnak megtörni ezen hires dandár sűrű rendeit, bár őket képes nem vala elzárni végkép Borsától. A jancsárok sűrű tömöttsége inkább kitevé ugyan őket a magyar lovagok csapásainak, de hatalmasan gátolá egyszersmind ezeknek előhaladását, s míg az elsők halál áldozati lettek, addig a hátulsóknak szerencsélt a domborodások közé vonulni, hol mint egy természetes sánczban, még mind számra mind erőre egy félhető hatalmat képeztek. A tatár lovasság hevesen űzetve a magyaroktól, hasonlólag Borsa felé fordult, hol ágyúik és körülök lovasságok még illetetlen szakaszai állottak. Alig érkeztek a falu közelébe, midőn a tatár ágyúk durrogni kezdének a magyarok ellen, nem kimélőn saját hátrább maradott embereiket is. A magyarok visszavonultak, s az addig még vesztegálló tatár lovas osztály most rohanásra készült, mely nagyot fordíthatott volna a csata menetelén, mert a két tűz közé szorított üldöző sereg vezér nélkül már eszméletét kezdé veszteni, s kevés pillanatok mulva talán utat engedett volna a védtelen gyalogság megtámadására. Szerencsére Bagosy és Babocsay ekkor érkeztek Szodorayhoz, ki is reájok bízván a jancsárokat, maga elszakadt része után indult hadának, s épen azon perczben jutott hozzájuk, midőn hátrálások fölbomláshoz kezdett hasonlítani, de Szodoray az előnyomuló ellent hamar vissza ijeszté, s alig észrevehető időben serege ismét a régi rendben állott, csupán az ágyúk folyvást tartó tüzelését félhetve, ennek is véget akart Szodoray vetni, s egy osztálylyal a meredek konyulatnak vágott, az ágyútanyáig ellenség útjában nem volt, és így csak a föld nehézségeivel kellett küzdeni, melyek valóban csak kevéssel gyengébb lovasságnak is meghághatlanok valának, sőt gyalogoknak is nem kis dolgot adtak volna, de Szodorayt az elfoglalás nyomosságának érzete lelkesíté, s a bátor merény kevés perczek mulva kivánt sikerrel végződött, s most minden erejét a lovasság ellen fordíthatá, melyet a fáradhatlan Abdul khán újra tűrhető rendbe szedett, de ennyi csüggesztő eset után gyenge volt ellentállása, s ismét elszéledt a meredek partokon leugratva átuszni Borsa patakát, mert ezen csak egy híd emelkedék a falunál, honnan el voltak zárva. A csermely körül összetódult sokaság föltartá Szodoray haladását. Bagosy és Babocsay nehéz harczba keveredtek a jancsárokkal, s minden erőlködésök alig vala képes a jancsárokat léptenkinti hátrálásra kényszeríteni. Az alispánnak minden percz drága volt, mert az alatt könnyen áttöretheték Karácson kisded csapatja, s a foglyok menthetlenül oda vesznek, ezen aggodalom hevíté minden katonája keblét is még elszántabb küzdésre s végre az ellenség már a falu körébe volt szorítva, de itt még kétségbeesettebb lőn védelme. A nap már messze haladt, s annál alább szállt a magyarok reménye társaik szabadítása felől, midőn egy a határ felől, és a falu túloldalán emelkedő zaj figyelmüket magára vonta, az utóbbi Szodoray volt, ki lovagjai egy részével az egyenetlen földön átvergődvén véletlen a falu hátulsó részére rohant, s abba szerencsésen berontott, a jancsárok ezt észrevévén, utolsó menedékökre, a hídra veték magokat s felhagyva, minek utána minden remény elveszett, kétségbeesett védelmökkel, inkább tódultak, mint futottak rajta által, így tökéletes diadalmat nyertek a magyarok. A másik említett zaj, mely a határ felől hallatszék, azonban még örvendetesebb vala, mert vegyest omoltak le a bérczekről tatárok és magyar rabok, a mint észrevenni lehetett, már szabadon, az elsőbbek pedig megverettekhez hasonlón.

HUSZONKILENCZEDIK SZAKASZ.

Melyben elmondatik, miként hajtá végre Karácson Tivadar merész tervét, s miként

a nagybányai borbély borotváját a hazáért föláldozza.—A rabok sorsa. - Tatárvölgy.

Karácson Tivadar harmincz hajdúval szerencsésen elért még a tatárok előtt a borsai szoros útba. Ez két magas hegy között vezeti az utast ki hazánkból, oldalait részint súlyegyenes sziklák, részint fenyőkkel vastagon benőtt s meredekségök miatt járhatlan konyulatok képezik, egy laposhátú domb rejti el ezen völgytől, melyben a hasonnevű helység fekszik, és mely nézhelye volt az imént leírt csatának. Az út maga torkolatjainál meglehetős széles, de közepe felé annyira szűkül, hogy alig lészen végre egy nagyobb szekérnek elegendő tág, itt falai egyszersmind legalacsonyabbak, felül omha kődarabokból állva. Ezen pontot szemlélte ki Karácson, mint a védelemre legalkalmasabbat. Lehengerítteté tehát felülről az elvált köveket, melyek egymásra halmozva az utat elzárák, s földdel és galyakkal kitömetve elég erős falat képeztek bármily támadás ellen. Jól fegyverkezett hajdúit Karácson, részint ezen sánczra, egy hamar fölhányt mellvéd mögé állítá, részint mind a két oldalon szirt tömegekbe rejté, hogy nagyobb kiterjedésből lődözvén, az ellent számok csekélysége felől megcsalják, ez által még azt is nyerte, hogy a szoros közepe felé befordulván, sánczolását az ellenség előbb nem láthatá, míg hozzá igen közel nem ért, a hajdúk pedig magas állásokból az út oldalain nemcsak mindent átnézhettek, de kényökre is irányozhaták lövéseiket.

Ily rendelkezésben vígan várta Karácson a tatárokat, s nemsoká föltüntek az említett lapos domb hátán, és lassan ereszkedének le a szoros torkolatja felé, semmi ellenségtől nem tartván éppen minden elővigyázat nélkül, minden figyelmüket csak rabjaik és zsákmányokra fordíták. Annál inkább meghökkentek a tatárok elsei, a sánczolathoz érvén, minél váratlanabb volt ez. Használá az első meglepést Karácson s jeladására először is már előkészített szirtdarabokat hengerítenek a hajdúk le, és hamar puskáik dörögtek utánok. A tatárok mennyire a helyszűke engedé, visszafordultak, s ijedség ordításaival rohantak társaikra, kik a csupa puskaropogásból itélvén, melyet a százszoros visszhang rettenetessé tett, még nagyobbnak képzelék a veszélyt, és megállottak, talán futásnak eredendők, ha ezt a rabok és zsákmány tömege nem gátolja, és az eddig láthatlan ellenség mutatná magát. Azonban az ormokról folyvást durrogtak a puskák, mind inkább közeledve, s a sokaságban egy golyó sem téveszté czélját. A zavarodást még az is nevelé, hogy a legtávolabbak semmit sem tudván a veszélyről, folyvást előre nyomák a rendetlen tömeget, de az elsők inkább rohantak volna a tüzes pokol, mint a szűk út torkába, mert annak kínait legalább hírből ismerék, de az itt váró veszedelem majd egészen ismeretlen volt előttök, s így, ha az út kezdetéig szoríttattak, jobbra és balra vonultak el a hegyoldal hosszában. Végre már a foglyok eleje érkezék a helyre, a puskaropogás elnémult, és egy hatalmas szózat dörge le a szirtekről.

- Tépjétek el a béklyókat, és szabadok vagytok!

A foglyok bámulva láták kiséretöket jobbra és balra eloszlani, de ereje egynek sem volt a szirti hang parancsolatját teljesíteni, és erősen megkötözött kezeik nehezen szabadulandanak, ha a világot kormányzó előrelátás, mely a leggyengébb férget is használni tudja, egy ily megvetett lény által segedelmet nem nyujtott volna.

Az elrablott magyarok között egyedül Piócza Kristóf volt kötözetlen, részint, mint Gerai Mahmud Abdul khán borbélya, részint mivel sokkal gyávábbnak tartatott, mint sem tőle félni lehetett volna. De a szerelem mindenhatóságát ki nem ismeri? ennél csak a szerelemféltés mindenhatóbb, s ezen nyavalyában sinlődék a leírt gyulafalvai éjszaka óta Piócza s ő, kinek eszébe sem jött ezelőtt a tatároknak ártani a nyájas Jeszid Murza miatt, kész lett volna most egy borotvametszéssel az egész nemzetnek nyakát szegni. E felett több tatár ócsárlotta Piócza Kristóf egészen a híres Paré Ferencz elveire alapított borbélyi ügyességét, a kettő közül nem tudni, melyik volt hatalmasabb inger borbélyunk szívében a bosszúra. Elég az hozzá, ő volt az úr kezében a gyenge edény, melylyel Izrael szabadulását eszközlé. Ugyan is kihúzta Kristóf mester borotváját s egy izmos legényhez fordult, ki ezen pillanatban szomszédja volt, fölemelé a csillogó aczélt, de hirtelen eszébe villant, hogy drága szerszáma elcsorbulhatna a kemény kötelen, s már lankadt föltétele, midőn a szerelemféltés, s a megsértett művészet képei feltüntek, lelkét a nagy tettre erősíteni, sebesen fölmetszé az említett izmos legény kezét, és ennek is egy borotvát nyujtott, s most ketten folytaták a szabadítást, és mielőtt a tatárok csak álmodtak volna felőle, már egy sereg rab elhullott pajtásaik fegyvereivel kezökben rohant rájok. Most a hegyekből is leomlott Karácson s a mindig nevekedő szabadult foglyokkal egyiránt nyomta az ellent. A tatárok minden tartásokat elvesztve hátat fordítottak, és harczoló főseregök irányában futásnak eredtek, hová éppen a csata gyászos végének tanúi lehetni érkeztek meg. A magyar sereg, és a még bosszúsabb szabadult rabok fegyvere annyira dühöngött a tatárok között, hogy egy, Abdul khánnal menekedett kisded csapatot kivévén az egész seregnek Borsa völgye vált temetőjévé, a mely nevezetes nap emlékére máig «Tatárvölgy» nevét viseli.

HARMINCZADIK SZAKASZ.

Minő kincset mente meg Abdul khán a zsákmányból. A tatárok

végveszedelme és üldöztetése.—Kínjai egy szerelmesnek.

Nagy volt a magyarokra nézve következése a csatának, de tetemes veszteségeken vásárolva, mert főkép Bagosy és Babocsay seregéből sok nemes halt meg a hazáért; de a magas czél el vala érve, s a hon és annak gyermekei megmentve; tízezer tatár fedte halva és sebesen a völgyet Borsa szorosától a falu környékéig, nevezetes szám elfogatott, némelyek a hegyekbe futottak, s ott a pórnép áldozataiként estek el. Csak alig ezer emberből álló csapat tartotta magát Abdul khán mellett. A diadal öröme zavart okozott a magyarok között, s ezt megmentett rokonaik tolongása nevelé. Az út Borsa szorosa felé szabad lett, csak nehány lassabban jövő rabok és Karácson hajdúi fedék azt. Abdul khán hamar észrevette a szabadulásra ajánlkozó rést, és arra fordítá kisded seregét. Alig kelt által Borsa patakán egy helyen, hol partjai alacsonyabbak valának, midőn szemei húsz vagy harmincz lassan ballagó rabra vetődtek.

- A nagy prófétára!—kiálta Abdul khán—ez Szirmay Ilka; még nem veszett el minden, ha ő az enyém marad!—Kardja szétosztá a csoportot, s földre lökvén a leányra boruló anyát, nyergébe emelte félholtan a leányt. Jeszid Murza követé herczege példáját és Jutkát ragadá föl a földről, de nem félholtan, s ezen nagy sebességgel végzett kettős ragadás után tovább vágtatott a csoport. Karácson, ki még útjokban volt, átlátván, mily lehetetlen légyen a sík völgyben magát a sokaság ellen tartani, jó eleve félre tért, s oldalról lövetett az elnyargaló tatárokra. Egy golyó szegény Jeszid Murza fejébe csapott, de feszesen ült a bajnok nyergében, s keményen karolta által elragadt kedvesét, ezen okok tehát s a rémült csoport sűrűsége nem hagyák őt lováról leesni, s Jutka csak a szoroson túl vette észre imádója halálát.

A magyarok figyelme későn vonaték Abdulra, s midőn űzésére utána eredtek, már az út legveszedelmesebb részét hátra hagyta. Szodoraynak első gondja volt a megmentett foglyok között Ilkát fölkeresni. Jó darabig hiában voltak tudakozásai, míg az öreg Szirmayra akadt, ki a pataknál Ilka anyját ápolá; a szegény asszony majdnem élet nélkül feküdt a puha pázsiton, sógora és cselédei vízzel locsolák halavány arczáit, melyekre a halál szomorú bélyegét nyomni látszaték, és keblét, mely lassú pihegése által egyedül adta jeleit az életnek. Szodoray ezen szerencsétlenség által elfogódva nem is vevé Ilka hiányát az első pillanatban észre, csak, midőn a frissítő habok ereje által Szirmayné magához tért s töredező hangon tudakozódék az elragadott felől.

- Ilkám!—édes Ilkám—gyermekem hát nem láthatlak többé -!

- Hol van Ilka?—kiálta magán kívül Szodoray.—Az egekért: szóljatok.

Szirmay csak most vevé észre az ifjút, s könnyeit törülve karjaival a szűk út felé mutatott.

- Őt a hegyeken túl keresd Abdul khán karjai között.

Villámpillanatokat lőtt Szodoray a kijelelt táj felé, harag és fájdalom együtt háborogtak arczán, s első kínjában átkozá a fényes győzedelmet, melynek legszebb jutalmát egy tatár ragadta el.

- Lovamat!—lóra legények!—kiáltá, s felveté magát lovára, melyet sebesen elővezetett szolgája, s a hegyen legközelebb álló osztályával azok után nyargalt, kik már Abdul khán után eredtek.

Szirmay a föleszmélt özvegyet nyugalmasabb helyre vezeté, hol sokáig egyedül maradtak, csak fájdalmokra hagyatva. Végre meghallván Bagosy barátai új baját, vigasztalni jött, élesztvén bennök a reményt, hogy Szodoray meg fogja Ilkát menteni.

Boldizsár a nélkül, hogy a tatárokat elérhette volna, már a szorosig érkezett, itt a torkolat tömve volt ellenséggel, mert Karácson sáncza még állott, s ezen csak lassanként lehetett átugratni. Az első, ki rajta által megszabadult, felső részét nagy ügygyel-bajjal lerántván, Abdul khán vala, és Ilkával rögtön tovább nyargalt, utána többnek szerencsélt megmenekedni, Judith itten vevé észre rablója halálát; de nem volt ideje sopánkodásra árvaságán vagy özvegységén, egy más csinos tatár csakhamar pártfogása alá vévén. A mondott akadály miatt Abdul csapatának felénél több lelte halálát a szoros torkában; de mire a holttetemeken keresztül rést törtek a magyarok, a futó tatároknak már porok is eloszlott, s messze beűzte ugyan őket az idegen földön Szodoray, de csak annyit akarunk említeni, hogy alkonyat előtt kénytelen volt minden remény nélkül visszatérni.

Szirmayékat még Borsán találta, az anyát sok eltűrt szerencsétlenségei veszedelmes nyavalyába vetették, s csak ebből származott gyengesége miatt nem foghatá búját szavakba, azt csak könyekben és sóhajtásokban fejezhetvén ki. Szodoray e beteg ágyára borult, és annak forró kezeit ajkaira nyomván esküdött: addig nem nyugodni, míg kedvese a kínos rabságból mentve nem lészen. Az ifjú hő érzelme jótékonyan látszék hatni a betegre, mert ez tekintetét reá fordítva, már többé nem oly meredten pillantott, s egy mély sóhajtással könnyítve keblét, fájdalmas hangon mondá:

- Boldizsár!—add vissza leányomat!

- Vissza hozom őt, s ha Abdul khán palotájából kellene is kiragadnom. - Felelé Szodoray, és hirtelen kilépett a szobából. Bagosyval találkozék, s tudósítván őt a baj mivoltáról, tanácsot kért. Itt hirtelen semmit sem lehetett tenni, s legjavalhatóbb vala a már nem sokáig késhető békét megvárván, Eugen herczeg által kieszközlött úti levéllel Krímbe utazni s Ilkát a rabságból kiváltani, ez valóban az egyetlen mód vala, mely némi hihetőséggel igéré Ilka megszabadítását; de a várakozás talán törekvései nem sikerülésénél is nagyobb szenvedés volt a tüzes Szodoraynak. Élte legkínosabb éjszakáját tölté el, s a nappal is csak hasonló búval virradt rá, mert barátjai, sőt maga Szirmay sem engedék, hogy a béke előtt Krimbe utazzék.

HARMINCZEGYEDIK SZAKASZ.

Karácson Tivadar az erdőbe megy, kit talál ott, és mit tud meg. -

Egy szerencsétlennek utolsó pillanatai.

Az alkonyat csendesen és szendén ereszkedék le, s már csak a hegyormok pirulának a nap végső sugaraiban, s a bérczek óriási árnyakkal látszának eltakarni a gyilkoló csata műveit tövökben, csak imitt-amott zavará a köz némaságot lassú halálhörgés, s talán sebesült rokonaikat keresők zaja, mert a diadalmasok mintegy öntettektől borzadva visszavonultak a véres csatatérről. Karácson büszke új szerencséjére az utolsók között vala, kik a harczmezejét elhagyák,—Bagosy őt egy szomszéd faluba rendelé, hová szállását tette, további parancsainak elfogadására; még a betörő éjnek sötéte előtt oda szándékozván érni a hajdú, most arra irányzá menését, s a rövidebb ösvény, melyet választa, egy erdőbe tekeredett; Tivadar sebes léptekkel haladt: még az érezhető esti szél a lombokon susogott, midőn egyszerre emberi hang, s mint vélte egy haldokló utolsó nyöszörgése hatottak füleibe, - megállott, és jobbját puskája sárkányára tévén, kevés pillanatig hallgatózék; de csak a szellőt hallotta rengeni, tovább ment tehát, s az erdő egy nyiltabb és világosabb részére jött, hol újra az előbbi hangok gátolák lépteit. Egy vastag fa mögé vonulván, szorgosan átnézé a vidéket. Ez, mint mondtuk, egy szabadabb hely volt: három terebély fenyő a sűrűségtől nem gátoltatva óriási növésében, borítá homályos lombjait egy patak felett, melynek lassú folyása egy magányos szikla tövében akadozott. Fejét a szikla talpára döntve mozdulatlan feküdt egy ősz férfi a pázsiton, hosszú fehér fürtjei és szakálla vállain és mellén szétterjedtek, de rajtok vérfoltok mutatkozának: tanúi egy erőszakos megsebesítésnek. Ugyan ezen jelek valának láthatók durva remeteöltözetén is, és jobb kezén, mely görcsösen befeszített markába egy arany lánczot szorított. Arczán a halál bágyadtsága minden érzet s minden szenvedély jeleit eltörlé, csak hosszú fájdalmak véste redőiből lehete olvasni a felette háborgón elvonuló időt, és életét csak tompa halálhörgés árulá el. Már segedelmére akart sietni Tivadar; de eszébe juta, hogy ő ép erős férfihangot is hallott, s az egyik fa ágáról egy puska függött le, melyet a gyenge öreg oda nem akaszthatott. Ezek mind bizonyíták, hogy az öreg egyedül nem lehet, s egy titkos érzelem visszatartá lépését. Kevés perczekig lehetett ezen kínos várakozásban, midőn a patak magas partján egy embert látott emelkedni; kezében kulacs volt, termetét guba takará, mely azonban fegyvereit el nem fedheté, mindig háttal fordulva Karácsonhoz, az öreghez közelíte, föloldá ruháit, s a kulacsból kiöntött vízzel mosni kezdé sebeit, egyszerre leveté gubáját, mely munkájában hátráltatá, s ezen perczben egész arczát mutatá az elrejtezett Karácsonnak, ki meghökkent bámulásában, midőn benne Pintye Gregorra ismert.

Mit akarhatott a haramia ezen haldokló öreggel, kit közel a sereghez önveszedelmével oly gondosan ápolt, s mi közösülésben lehetett azon öreg a zsiványnyal? Karácson bár egyedül volt, s Pintye Gregornak könnyen lehettek több czinkosai lesben, nem győzheté meg ujságvágyát s kivánatát régi ellenét meggyőzni. Kilépett tehát rejtekéből, s az ismét elfordult haramiára kiáltott.

- Istentelen zsivány! ki akarod rabolni ezen haldokló öreget is?

- Ember, akár ki légy, tiszteld ezen helyet, mert—felelé elszánt hangon Pintye Gregor, s tovább szólott volna, de Karácson szava fölrázá az öreget halálos álmából, gyenge veres futá el arczait, szemeinek utolsó tüze látszott fellobbanni, s kezeire támaszkodván félig fölemelkedék s kényszerített erejű hangon kiáltott föl:

- Zsivány, az istenért, zsivány és fiam!

- Hát a pokol mindenüvé elhoz kínomra!—Ordítá a haramia, s baltáját Karácsonnak irányzá, ki az öregre figyelmezvén, nehezen kerülte volna ki a haramia halálos csapását, de ez hamar elváltoztatá szándékát, s lebocsátá fejszéjét.

- Nem atyám!—bár haramia vagyok is,—de előtted—halálod óráján, még halálos ellenségemet sem gyilkolhatom meg.—Földre szegezé szemeit a haramia, vonásait a fájdalom szaggatá ki idomokból, de ábrázatát nem szelidíté a fájdalom, mert nyers élete keményebben belé edzette a vadságot, mint sem bú vagy öröm gyengíthették volna.

- Vedd vissza ezen boldogtalan jelt.—Folytatá az öreg előbbi beszédét, már gyengébb hangon, s fia lábaihoz veté az arany lánczot, melyben egy vastag arany emlékpénz függött.—Vedd vissza és vidd el azt, hogy testvéred soha se akadjon nyomodba, mert a szégyen őt is eldönthetné.

Gépelyként hajlott le Pintye Gregor, s fölvevé a lánczot; a zárható emlékpénz fölnyilt, s belőle egy kis fél ezüst karika esett ki, mely hosszában ketté volt metszve, és vert munkában egy boldogasszony képnek felét mutat. Karácson reá mereszt szemeit, szótalan bámulván darabig az ezüstre; egy gondolat látszék fejébe villámlani, melyet ismét elnyomni küzdött. Végre érzékeit és lelkét aggódó várakozás legfőbb polczára feszítve, kérdé társait:

- Öreg!—Pintye Gregor!—mit jelent ezen ezüst darab?—s fölemelvén azt, még élesebben vizsgál.

- Pintye Gregor!—Kiált a haldokló és kiszáradt merevény szemeiből újra sűrűen folytak a könnyek, s a fájdalom őket ismét forgásba hozta, mint zivatar az utolsó szikrában pislogó tüzet.—Pintye Gregor hát az elhírelt gonosztevő: fiam!—kinek hazája az akasztófa, sírja a hollók gyomra, s temetése az emberek átka lesz.—Gyilkos!—útonálló! - Távozzál tőlem kárhozat gyermeke, mert az enyhítés általad méreg lesz sebeimen. Fuss innen, s atyai átkom kövessen a vesztőhelyig, s az rázzon össze halálos álmodon.

Az öreg annyi erőlködés után visszadőlt, s arczát ismét az előbbi néma fájdalom fogá el; de redőit már halálgörcs kezdé összevonni, s a hirtelen megáradt szemek éppen oly hirtelen elapadtak, előbbi nedvök jéggé válva úszott homályosan ragyogva, elmaradt sugáraként egykori tüzöknek. A haramia arczán minden szenvedélyek zavarogtak, s talán éppen azért, mivel zabolátlan életében mindeniknek szabad útat engedett, egyik sem volt képes magát a másik felett kitüntetni. Karácson mindezeket észre venni sem látszott; szemei folyvást az ezüst darabra lévén szegezve, s türelmét vesztve az öreg átkozódásán, újra nagy hévvel kérdezé.

- Öreg az istenért meg ne halj, míg ezen boldogtalan jelről nem tudósítottál.—De az öreg hallgatott, s halkan emelve kezét mutatott a haramiára, mintha a rimánkodót ahhoz utasítaná fölvilágítás végett.

- Pintye Gregor, én halálos ellenséged vagyok; de most kérlek, mint csak istenemet kérhetem lelkem üdvösségéért halálom óráján, beszélj el mindent, a mit tudsz, de igazat szólj.—Rimánkodék Karácson a haramiához fordulva, ki csudálkozva azon nagy érdeken, melyet ezen dologban ellensége vett, fájdalmasan felelt:

- Mi közöd e dologhoz, vagy talán evvel is kínzani akarsz? de ha ennyit láttál, tudj mindent. Ezen öreg, kit végső vonaglásaiban látsz, atyja lett egy iker párnak, kiket balesetek miatt elhagyni kénytelen vala. Ismertető jelül nekem, mint öregebbnek ezen arany lánczon függő emlékpénzt hagyta a belé rejtett boldogasszony képnek felével, öcsém az ezüst másik felét kapta. Most sebesítve találtam őt a csatatér körül, és segedelmet kérvén tőlem, a szerencsétlen jel által bennem öregebb fiára ismert. S a pokol minden kínjai azért reád, hogy miattad egyszerre kellett atyámat és rettenetes átkát föltalálnom.

- Az ördög szól belőled és szörnyű hazugsága. Kiálta Tivadar, és mellben ragadá a lecsapottan álló haramiát.—Igazat szólj ember, mert megfojtalak.

A haramia egy hosszú pillanatot vetett Tivadarra, és éppen nem törekedék magát annak kezéből kimenteni.—Haldokló atyám mellett nincs kedvem hazudni, s halálos ellenségem előtt éppen nem akarom magamat hazugsággal alacsonyítani.—Felelé sokkal nagyobb nyugalommal, mint állapotjában várni lehetett. Karácson lelke azonban mindig küzdött a haramiának szavai ellen, újra az öreghez fordult, kezeit Pintyéről levonván, s előbbi heves rimánkodó hangon szólítá meg a haldoklót.

- Boldogtalan öreg! csak egy szóval, egy jellel add tudtomra, igaz-e, a mit fiad mond.

- Igaz!—sóhajtá keble mélyéből a haldokló. Karácsont ezen kis szó összerázta, baljával eltakará arczát, s jobbját hirtelen mellén dolmánya alá dugá, s valamit ránta onnan elő, de mit látni nem lehetett, mert markába rejté, míg az öregre borulva föl nem kiáltott.

- Atyám, tartsd vissza lelkedet! im én is fiad vagyok!

Az öreg tagjaiba új élet látszék magát önteni; szemei ismét forogtak, kezeit Tivadar felé emelé, s ajka többször megnyílt a szólásra, de mindannyiszor ismét elcsukódott talán gyengeség, vagy egy örömgörcs által, mely a halál fájdalmán diadalmaskodni akart; végre sikerült törekvése, s Tivadar karjára támasztva csüggedő fejét, megszólamlott:

- Hát legyen dicsérve az Isten, ki minekutána hosszú szenvedésimet még haldoklásom között is tetézte, az utolsó perczben vígasztalásomra elhozta második és jó fiamat is.—Mi a neved fiam?

- Tivadar!—felelé Karácson.

- Tivadar, hát szálljon reád atyai áldásom s kisérjen mindenütt, s a mit azon elkárhozottól elvontam, az áradjon mind reád; de téged haramia, atyai átkom üldözzön sírodig, téged, ki emlékezetemet az akasztófára hozod, az ég iszonyú büntetései kínozzanak! távozzál halálom helyétől, mert melletted nem húnyhatnám be szemeimet.

- Atyám, ne átkozzál meg, mert átkod az utolsó gonoszságra kényszerít. - Kiált magán kívül a haramia.

- Félre!—volt a megsértett atya rövid válasza.

Pintye Gregor térdeire omlott, megragadta az öreg jobb kezét, s inkább kényszerítő, mint esedező hangon folytatá rimánkodását, míg ábrázatján vad szenvedelmei elnyomák a látszólag fölküzdő jobb érzelmeket, s az a kétségbeesés legmagasabb pontját mutat.

- Térdeimen rimánkodom én, ki parancsolni és kényszeríteni szoktam. Vedd vissza átkodat, s még talán más ember lesz a haramiából.

- Félre gyilkos! az átok örökséged.—Kiált az ősz, s végső erejét összeszedé, hogy jobbját, melyet utált fia szorosan tartott, kezéből kirántsa, s ez megtörténvén, újra fölemelé szavát, de beszédét alig lehete minden erőlködés mellett is halálhörgéstől megkülönböztetni. - Áldás reád, Tivadar, és átok a haramiára!

S a természet elleni erőszak, melylyel élte végső perczeiben haragját és örömét érezhetővé tenni akará, ezennel véget vete a szerencsétlen életének. Szemeire a halál köde borult, s arczai kényszerített verese hirtelen mély sárgává vált. Tagjai még egyszer megrándultak, mintegy fölizgatva a halál vitája által, és azzal kinyújtóztak az örök nyugalomra.

Fiai boldogtalan atyjok hült tetemére borulván, lassú és ritka könyűkkel, de talán annál véresebb fájdalommal siratták halálát, mert bár mélyebb a szelidebb lélek fájdalma, de a vadé erőszakosabb. Sokban különbözött ugyan első tekintetre a két iker testvér, de a különbség nem annyira a természeté, mint az életmódé, s a körülményeké vala. Alapja volt mind a kettőnek egy-egy megtörhetlen, s talán vad és ádáz akarat, mely nem eredetében, csak munkálatiban különbözött, Tivadarnál a jóban, Gregornál a roszban tüntetvén ki magát. S abban is hasonlítani látszottak, hogy Tivadart ki ki inkább félte és tisztelte, mint szerette, a szeretethez kivántató szelidség idegen lévén nála, míg a nálánál nyersebb haramiát sokan nem utálták oly mértékben, mint czimboráit utálni szoktuk; mert az, a mi Tivadar, mint az emberi rendes társaság egyik tagjában iránta szeretetet gerjeszteni kevés volt, a haramiában, kitől minden vadságot vártunk, elegendő vala, hogy őt, mint haramiát ne gyűlöljük annyira, mint kegyetlenebb sorsosit. Ezen pontban hajlottak tehát össze a két lélek, ki egy anya méhéből származva, csak egymás üldözésére látszottak teremtve lenni. Születésök őket szorosan egyesíté, de már a legközelebb időszak szétszakasztá egymástól, hadi életökben, mint irigy vetélkedők léptek föl, s már jó ideig csak öldöklő szándékkal keresék föl egymást; míg rég elveszettnek vélt atyjok teteme felett őket, mint testvéreket ismerteté meg a sors, de meghajthatlan lelköket engesztelni nem bírta.

Szó nélkül borultak folyvást atyjokra a testvérek, némán tartva mindeniket kínos érzelme, s nehéz lenne meghatározni, mint búsult-e inkább mindenikök, atyja elvesztésén-e a megismerés pillanatában, vagy testvére föltalálásán, mert hosszú villongás és halálos gyülöltség kiirták régen a szeretet szikráját keblökből. Tivadar atyja ruhájának belső zsebében egy papiros tekercsre talált, előhúzá azt, s futólag átnézvén, benne atyjának életét röviden följegyezve lelte.

- Gregor—kérdé tehát bátyját—fedett-e föl valamit atyánk neked élete sorsáról?

- Semmit.—Vala a felelet.

- Ezen papiroson följegyezve vagyon, s te is bírsz joggal azt ismerni; ülj le tehát és hallgasd meg.—Mondá a hajdú, s mindketten helyet foglalának egy szikladarabon, mire Tivadar töredezett és gyakorlatlan hangon olvasni kezdé a papiros tartalmát, melynek mi a jövő szakaszt tartottuk föl.

HARMINCZKETTEDIK SZAKASZ.

Egy szerencsétlennek életrajza.

Én Szatmár vármegyében születtem Aranyos-Megyesen, hol atyám Vesselényi, s ennek magas lelkű özvegye Lónyay Anna, később Kemény János erdélyi fejedelem hitesének szolgálatjában volt; nagylelkű uraságom engem a szatmári és debreczeni oskolákban neveltetett maga költségén.—Kilépvén az oskolából, Vesselényiné egy tanulásomhoz illő hivatalt adott saját házában, és állapotomat minden tekintetben szerencsésnek lehetett mondani.

A várban lakott Lenka, árvája asszonyunk egy hű cselédjének, kit a kegyes uraság nevelt, és ápolt; a leányka szép volt, alig láttam, már szerelmet érzék iránta, melyet kedvesem viszonozott; asszonyunk megáldá szövetségünket, s nem sokára az oltár előtt köttettünk össze. Két esztendő kevés zavarral, boldogan folyt el; ezen idő alatt atyja lettem egy iker fiúpárnak, de gyanakodó heves lelkem nem volt képes azt állandóan bírhatni. Gyermekeim! ha valaha ismét föltalálhatlak, vagy akárki, kik ezen írást holtom után olvassátok, vegyétek, vegyétek szavaimat, mint a legtöredelmesebb megbánás ömledezéseit, mely éjféli kisértetként ült szívemben, marczangoló kínokká változtatva minden érzéseimet; s ha van engesztelődés vétkeinkért, én reménylem megbűnhődtem azokat, mert negyven esztendeig háborog már lelkiismeretem szélvésze, pillanat szünet, egy perczi csend nélkül, s nem tudom, meddig fog még gyötreni életem, melytől szabadulnom volna legnagyobb szerencsém. De nagy vala bűnöm, s így csak hozzá mért az iszonyú büntetés.

A szatmári őrsereg tisztjei gyakran jártak Megyesre. Egy tiszt Lenkámra veté szemeit, gyalázatos lelkében a csábítás csak egy mulatságos, nevetséges mű volt. Épen ekkor készíté Lónyay Anna dicsőséges munkáját, megboszulását a kínzott hazának; a távolabb nemesség összehivására én valék küldve, s így távollétemben hölgyem védetlen vala kitéve az idegen incselkedéseinek. Asszonyunk kényteleníttetett, hogy szándékát elrejthesse, barátságot színlelni a katonák iránt,—így nekik szabad bejárások vala Megyesen.

Alig érkeztem haza útamból, midőn azon szomorú tudósítást kelle hallanom, hogy feleségem épen nem látszott erősen ellenzeni ama tiszt szerelem ajánlásait.—Ugy is véghetlen gyűlölséget tápláltam szívemben hazám bitangolói ellen, könnyű tehát képzelni, milyen lángra gyúlt minden csepp vér ereimben e hír hallásánál: a kik eddig csak hazám által sértettek meg, azok most, legközelebb, legédesebb érdekeimben önmagamat véreztek meg. Eddig az epesztő búval párosodott boszú csak lappangott lelkemben, várván a kitörésre másunnan jövő alkalmat; de most ily erőszakos inger által riasztva föl, szűk lett hatalmas szenvedélyének előbbi foghelye.—Elragadó tüzes természetem következésében mindig könnyen hivő voltam, hirtelen föllobbanásom időt a meggondolásra nem engedvén; ily állapotba helyezett ezen hír is, s a nélkül, hogy csak kételkedtem volna valóságán, rohantam nőm szobája felé.—Egek!—épen a kevély katona lépett ki ajtajából, zavarodásomban nem is láthatám: győzedelmet mutatott-e vagy boszúságot; fegyvertelen valék, de a kétségbeesés dühe pótolá azok hiányát.—Megragadám a katonát, de ez hidegvérűbb, s talán erősebb lévén nálamnál, könnyen lerázott magáról,—harsány gúnykaczajjal távozott el.—Az első kifakadás sikeretlensége még inkább nevelte indulatom lángjait, a fő tárgy, a fő bűnös elszabadult.—Jaj tehát a hátra maradtnak!—kiáltá bennem a gonosz lélek. Feleségem szobájába rohantam.

- Hitván gyalázatos szentségtörő!—vala halált lihegő üdvözletem. Az asszony elsápadt és reszketett, én oktalan őrültségemben bűne következésének tulajdonítám azt, mi csak dühöngésem által gerjesztett ijedéséből származott, ő szólani akart, de én nem hagytam, s a minden gonosznak elősegélésére kész pokol egy kést láttata velem az asztalon feküdni, a jobb lélek többé nem parancsolt tagjaimnak, egy ördögi indulat ragadtatá kezembe az éles aczélt, mely vérszomjas villongással, még inkább ajánlá szívemnek a boszút: magasra emelém a kést; s félájultan rogyott el az asszony lábaim előtt.

- Hah! elnyomott bűnöd, ocsmány megfertőztetője becsületemnek. Jól van, föl se nyisd többé szemeidet, mert nem akarom bennök meggyalázásomat olvasni. S e szavaim között mélyen döfém magasan habzó kebelébe a vasat, egy hosszú hörgő sohajtás volt a felelet, s lelke egy átok, egy áldás nélkül hagyá el testét, vére sűrűen ömlött el kebelén, s a padolaton, s vele elfolyni kezdett boszúm indulatja. Már lágyulni érzém keblemet, midőn a zajra fölébredt gyermekeim sikoltásuk egész hatalmában ébreszté föl lelkiismeretemet, hozzájok akarék fordulni; de a mellék ajtó nyilt föl, s egész fölséges méltóságában lépett elő Lónyay Anna; egy pillanat,—és lelke megismeré az egész borzasztó tettet.—Így fog valaha Istenem reám tekinteni, midőn azon iszonyú napon itéletét fogja reám kimondani, ezen magas haragú pillanat tükrében látám csak által egészen tettem undokságát, s a boszú lángja helyett borzadás hevíté véremet.

- Őrült ember! mit tevél? Feleséged ártatlan volt!—Szóla Keményné, s egy könny, haragot és szánakozást egyiránt jelentő, gördült ki szemeiből.—Szolgák, tömlöczbe a gyilkossal.

- Tömlöczbe? nem, Istenemre nem!—ordítám mint egy eszeveszett, s kirohantam a szobából,—ki a várból s eszmélés nélkül folytatva útamat, csak akkor tértem magamhoz, midőn a Szamos árjai gátlák tovább haladásomat. Itt egy sűrű bokor rejte el az emberek szemei előtt, mert mindenikben hóhéromat tekintém, ki bűnömért a vesztő helyre akar hurczolni: de annál inkább marczangolt lelkiismeretem furdalása, mert rejtekemben semmi egyéb tárgy nem vonhatta másfelé figyelmemet. Az első bűn ritkán szokott megtörődésre és bánásra okot adni, főleg oly indulatos s oly szenvedélyek által háborított embernél, mint én valék; ha átlátja is az ilyen iszonyúságát tettének, fölgerjesztett szenvedelmei tovább űzik őt a véres pályán. Én is így valék. Nem tekinthettem magamat, mint okát a gonoszságnak, a galád katonatiszt még tízszerte nagyobb bűnösnek tetszett szememben, ő volt feleségem gyilkosa, nem én, s ha az ártatlan sírba szállt, a bűnösnek tovább élni nem lehetett. Csupán az új boszú végrehajtása tartott vissza ezen tájékon, melyet örökre elhagyni szándékoztam. Több napokig rejtve tartám magamat a vidéken; ezen idő alatt csendesült ugyan bennem vihara szenvedélyeimnek, de erősödött is. Gyermekeimre gondolék, a szerencsétlen árvákra; de azokat nagylelkű asszonyom kezeiben tudám, s bár búsongott, de megnyugodt atyai szívem.

Ez alatt közelgett a boszú pillanatja. A szatmári őrsereg egy zsarolásból tért vissza Nagybánya vidékéről, a szegény pórnéptől elragadt zsákmánynyal terhesen. Szatmár és Megyes között Gombás erdejénél a Szamos partjain pihentek. Itt ütött rájok a vármegye titkosan összegyűjtött nemességével Lónyay Anna.

Én álruhába öltözve csatoltam magamat a Megyesről induló sereghez. A történet ismeretes. A bősz magyarok tökéletesen diadalkodtak zsarnok elleneiken, s csak én valék, ki a boszút nem eléglé, mert a tiszt, ki feleségem halálát okozta, nem vala jelen. Ő az őrsereg Szatmáron hagyott részénél maradt, s nem sokára, mint követ küldeték Megyesre, a vérengző tett felől magyarázatot kivánó; én útjába akadtam, s kezem által terült le halva lováról.

Végrehajtott boszúmon nem soká örvendheték. Lónyay Anna, a hőslelkű asszony keményebb, talán halálos büntetés elkerülése végett nem soká kénytelenítteték Erdélybe futni; én mint házának embere, e felett feleségem, s főleg a katonatiszt gyilkosa nem leheték többé bátor egy helyen, hol az önkény eddigi gyilkos erőszakát már törvényes lepelbe burkolá. Most, midőn a boszú hatalmas ingerei kielégítve némultak el, az atyai érzet elfogá egész jogával keblemet. Ki legyen gyermekeim védője, midőn egyetlen pártfogónéjok kénytelen futással menteni saját életét. Megyesre lopóztam, s az ott uralkodó zűrzavar könnyen engedé gyermekeimet elvinni. Mintegy két nap futhattam velök többnyire az erdők homályos útain tágítlanul üldöztetve; végre nem bírhaták fáradt tagjaim a gyermekek terhét, és sikoltozások minden rejtekemben elárult volna, e felett nem lelék a vadonokban semmit gyenge éltöket táplálni, ők velem az éhenhalásnak valának kitéve. Mind ezen okok reá vettek, hogy elhagyjam őket, kiket úgy sem valék képes saját veszedelmemmel is kimenteni, mert kegyelmet ártatlan gyermekeim sem várhattak az irgalmatlan ellenségtől, ha velem együtt jutnak kezeikbe. Azért egy fa tövébe tevém le őket, s feleségemnek egyetlen hagyományát, egy vékony ezüst lapba vert boldogasszony képet ketté törvén, mindenik fiamnak egy darabot nyakára akaszték ismertető jelül, ha valaha megtalálnám. Magam futottam, Erdélyben tölték több éveket, s csak, midőn tettemet már felejtve gondolám, s az idők nyugalmasabbak lettek, tértem vissza Megyes vidékére, fölkutattam az egész környéket, minden gyermek, ki fiaimmal egykorú lehetett, vizsgálatim tárgyává lőn; de hiába valának minden fáradozásim, mert azokat, kik után szívem majd megszakadt, föl nem találtam.

Azon remény, hogy gyermekeimet föllelem, kötött még a világhoz, s az mérsékelte bűneimen érzett bánatomat. De ezen egy kecsegtető várakozás is megcsalt, s még évekig, mint egy kisértet, önnyugtalanságomtól űzetve bolyongtam a világban, míg a vénség képtelenné tevé békétlen vándorlásaim folytatását. Ismét Szatmár vármegyébe tértem vissza, itt veszedelmes betegség kényszeríte magamat Lónyay Anna egy még élő barátjának fölfedezni; a nemes lelkű férfi szánakozva fogada engem töredelmes bűnöst, s kigyógyulásom után ide küldött Mármarosba egy félre fekvő jószágára, hol kegyelméből most is élem magányos, zarándok éltemet; nemes jóltevőm azóta meghalt, s ismét egyedül bírom tehát titkomat, melyet ezen papirosra bíztam. Gyermekeimet, nem tudom, látom-e valaha; de ha egy ily bűnös, mint én, az egektől irgalmat várhat, csak arra kérem Istenemet, hogy ők zárhassák be halálom óráján szemeimet. Ezen csekély remény egy elalvó mécsként pislog át fájdalmaim éjszakáján, s bármily gyenge is, de kimúlni nem fog, míg az Isten, kinek irgalmát inkább reménylem, mint érdemlem, itélőszéke elébe híni fog.

Áldás gyermekeimre, kik miattam lettek árvák és talán boldogtalanok.

HARMINCZHARMADIK SZAKASZ.

A testvérek érzetei apjok holtteste felett. Fölfedezések előbbi életökből. Tivadar ajánlása,

mint fogadja azt a haramia, s megrögzött szenvedélyei.—Elválás.

- Áldás gyermekeimre!—Sohajtá Pintye Gregor, midőn testvére olvasása elhangzott,—áldás, de átokká vált halálod óráján, bár soha se leltük volna föl egymást!—A keserűség és fájdalom egy darabig erőt venni látszottak a haramia indulatján; de hamar, mintegy szégyenkedve gyülölt testvére előtt magát, mint vélé gyengének mutatni, egy erőszakos fölrázkódás után, mintha valami kedvetlen gondolatot akarna fejéből kiverni, kiáltá:—Nem,—nem volt ő atyám!—nem lehetett atyám!

- Az Isten adná, hogy ne lenne, mert így nem volnék kénytelen testvérem gyilkosa lenni.—Mondá Karácson utáló szánakozással tekintve a haramiára, kit azonban a megvetés igen fölingerlett.

- Hajdú!—kiálta—s te a rettenetes Pintye Gregort nem akarod testvérednek ismerni.—Jól van,—tehát csak daczodra is atyámnak ismerem őt. Átkozom átkát, s átkozom reád adott áldását!

- Te haramia vagy, s rablás által juthattál az ismertető jelhez. - Mondá Tivadar, ki mindenkép szerette volna kétségbe hozni testvérséget a gyűlölt haramiával.

- Nem úgy—viszonzá a haramia,—halljad a bizonyságot: egy mármarosi paraszt utazott vagy negyven s egynehány év előtt Szatmárból haza, s a Bikkalján3 által, gyerek visítás csapott füleibe, s a mint a tájék felé fordult, egy farkas ugrott ki a bokorból, vigyorgó fogai közt egy pólyába takart gyermeket tartva; egy gyors csapása a pór fejszejének elkábítá a farkast, egy második megölé, s a megmentett gyermek én valék, kit az orosz paraszt haza vitt, s önfiaként nevelt. Későbbi éltemet tudod, katona is voltam Rákóczi hadában, s te átkozott testvér tevél engem haramiává! Ezen ezüst darab nyakamban függött, midőn nevelőm a farkas fogaiból kimentett; s azóta híven elrejtve viselém azt keblemen, azért nem láthatád azt ezen szerencsétlen óra előtt. S te hasonlókép rejtéd el kincsedet; így nem ismerhettünk előbb egymásra.

Karácson mindig növekedő figyelemmel hallgatá a haramiát, s midőn ez elnémult, egy gyászoló tekintettel mérte a hallgatót, gyűlölsége küzdeni látszott a hallott dolgok valósága ellen, s annál inkább, mert Pintye Gregor sem szeretetből vallá magát testvérének lenni; sőt minden szava által nyilvánítá, hogy Tivadart ez által boszantani kivánja. De ellenkező is a lélek törvényeivel, hogy két durva szív, melyek közül az egyik vad vérengző életében mindennemű kegyetlenséggel rokonult, s a másik, ettől csak abban különbözött, hogy szenvedélyeinek gyakran törvényes kifakadás engedteték, hosszú évekig tartó halálos gyűlölség után egymáshoz, bármily kevés lépésekre is közelítsenek, ha mindjárt a vérrokonság legerősebb lánczai erőltetnék is. Tivadar tehát átallotta ugyan a haramia testvérséget tovább is tagadni, de épen ezen dolog megismerésében akarta egész utálatát és gyűlölségét iránta kifejezni.

- Gergely, úgy van, nem tagadom tovább, az ördög testvéremnek adott; mert az Isten ezt nem tehette. Elbeszélésedből világos a dolog. Nevelő apám egy Karácson nevű kalmár volt; ez egy szilágysági vásárról tért haza Szatmárba, s a Bikkalján egy terebély fa alatt két gyermeket látott a fűben heverni, egy farkas állott előttök. Az utasok lármájára a vad állat fölriadt, s egyik gyermeket fogai közé ragadván a sűrűben eltünt, s az üldözők többé föl nem lelték, engem a magtalan kalmár saját fia gyanánt nevelt, s téged bár tépett volna szét azon farkas, úgy nem lenne testvéred kénytelen testvérét az akasztófára segíteni.

- Akasztófára!—ember ne említsd ezen utálatos szót, tőled legkevésbbé tűröm el, és esküszöm apám holttetemére, még egyik fia halva dűl, s a megátkozott-e, vagy a megáldott? a sors választja el. - Kiálta, mintegy nyugtalan kínos álomból fölriadva a haramia, és magasan emelé fejszéjét, melyet hirtelen előkapott, de ezt talán inkább szokásból cselekedte,—mint haragból, mert ismét lebocsájtá azt, midőn testvérét védelemre készülni látá, mi által Karácson kissé szelidülve nem előbbi mély gyűlölésével szólítá Gregort.

- Öcsém! vagy bátyám; mert ki tudja, melyikünk öregebb; hosszú zsivánkodás által te bizonyosan sok pénzt szerezhettél magadnak, menj, fuss innen idegen országba, én magam kisegítlek a határon, élj ott; ha lelkiismereted és az atyai átok engedik békével; nehogy itt a tested szálljon föl, és lelked alá.

E kevés szavak egészen kivetkezteték a haramiát habozásából, megszokott elszánt vadsága lett úrrá vonásaiban, s ha eddig kétkedett, miként bánjék ujjon föltalált testvérével, most, midőn az barátságosabb leve iránta, ő gyűlölségének egész tüzével feszíté reá szemeit, s hátat fordíta apja holttestének, nehogy talán ennek látása szelidítő eszköz gyanánt hasson reá.

- Ha ha ha! azt gondolod Tódor, hogy néhány zsák összerabolt pénz kielégít engemet? nem úgy van az,—inkább a boszú, mint a pénz után pezseg vérem. Szirmay kiszabadult a tatárok kezéből, de nem még az enyimből, te is élsz még, s ha már az atyai iszonyú átkot lerázni fejemről nem bírom, legalább te is részesülhetsz foganatában, úgy is szép testvér, egyrészt neked köszönhetem azt! De épen atyám átkára esküszöm, hogy torlatlan senki sem marad, a ki Pintye Gregort megsértette, s ha előbb meghalok, még az ördögök kezéből is ki fogja lelkem magát csavarni, hogy visszatérhessen a megboszúlásra.

- Elkárhozott zsivány, ne szitkozódjál ily ocsmányul; mert tudod-e? kötelességemben áll, bár atyánk lábainál is, halva teríteni el. - Felelé harag és borzadás között Karácson.

- Csak rajta! hiszen még gyilkolásodra is atyánk s az emberek áldása fog ömleni, mint szomjú torokba a bor.—Viszonzá a haramia vad, nyers gúnyolással.—Én ugyan e halott előtt haramia létemre sem gyilkolok, mert az elöntött vér meleg esőkint nevelhetné az átkot.

Tivadar ismét szelidebben nézett testvérére, s mintegy megbánva előbbi föllobbanását:—Gergely, ne haragudjál, előbbi káromlásod fölhevített; de még egyszer kérdezlek, nem fogod elhagyni a haramia életet?

- Nem.

- Ismerem makacsságodat; de még egyszer: hagyd el, előbb-utóbb csak kerék vagy akasztófa a díjad.

- Nem, míg boszút nem állottam.—E perczben emberek zaja hallatszék. Pintye Gregor tehát hirtelen a patak medrébe ereszkedék, és ennek hosszában hamar eltünt, minekelőtte a közeledők, kik Karácson hajdúi valának, észrevehették volna. Tivadar társaival a halottat Bagosy szállásába vitte s ott az írás következésében nyilván apjának vallotta, testvéréről azonban mélyen hallgatott. Az öreg másnap szokott szertartásokkal eltemetteték. Karácson iszonyú lélekháborúban követte őt a sírhoz, előtte mindig boldogtalan testvére lebegvén, ki iránt keble rejtekében inkább mély szánakozást, mint haragot, vagy épen azon szemébe mutatott utálatot érzett; de szokott durvasága ilyes valamit nyilvánítani gyengeségnek, s a haramia előtt gyávaságnak vélte.

HARMINCZNEGYEDIK SZAKASZ.

Utazás Krimbe.—Bakcsi Szerai—Khán Szerai.—Miként mulatnak ott a rabok.

Ilona szomorúsága, Judith boszankodása, s mindkettőjök bátor lelke.

El kell hagynunk eddigi nézhelyét történetünknek, hogy szerencsétlen hősnőnk, Szirmay Ilona lépéseit követhessük. A leányka útjában semmi panaszra nem lelt okot, mert Gerai Mahmud Abdul khán minden várakozás felett gyengéden bánt vele, sőt gyakor látogatások által sem bolygatta szomorú kedvesét, s a többi durvább tatárokat hasonló tiszteletre gerjeszté urok magaviselete. Mi itt a khánfi indító okait feszegetni nem akarjuk, és megengedjük, hogy ő Ilka vigasztalására mindent elkövetett; de mi lett volna képes egy gyenge, honjától, rokonitól, sőt kedvesétől is elragadott leánykát, rettegett ellenségei között vidámítani. Pióczáné ifjasszony, a pattogó nyelvű Judith, ugyan mindig körüle volt, s épen nem megvetendő szónoki tehetségeit egészen arra fordítá, hogy úrnője szomorúságát saját jó kedvének legalább egy kis részével könnyebbítse; mert ő oly hamar betanult állapotok kellemesebb oldalaiba, hogy tevéje hátán is azon örömet érzé, mely hajdan Piócza Kristóf boltjában lobogta által tűzkarika szemeit, midőn az ifjú bányásztiszt vagy más eféle ballagott el sóvárgó tekintettel ajtaja előtt. De a szegény végre mégis boszankodék, hogy az irgalmatlan tatár szíveket meg bírván lágyítani, egy leányka marad hideg vigasztalásaira. Ezen okból kettőzött iparral fordult a foganatosabb dologhoz, s úgy mint Pióczát Jezid Murza hamar elfelejteté, ezt is nem sokára más murzák és nem murzák megsemmisíték a nagybányai hősnő emlékezetében.

Mivel az úton valami nevezetes nem történt, elmulasztjuk annak egyidomúságát leírni, csak azt jegyezvén föl, hogy mindnyájok között Judith volt a legvígabb, mert Abdul khán és tatárai mélyen és boszúsan gyászolták nagy veszteségöket. Haza érkezvén, első gondja volt Abdulnak azon drága kincset, mely egyedül maradt meg a roppant zsákmányból, s mely előtte annál sokkal is drágább vala, biztos helyre hozni.

Bakcsi-Szerai Krim félsziget fővárosa s az uralkodó khánok lakhelye, meglehetős terjedésben lepe el egy konyulatot, egy alakú házai veres csúcsos fedeleikkel sűrűen magaslának a terraszokon; közibök magas falakkal záratott kertek tarkíták valamennyire a város ábrázatát, melyekben az éjszak növényei a szelídebb déliekkel párosulni kezdének, mert itt a roppant tölgy szomszédságában egy vastag fügebokrozat hajlongott, amott sudar szálas fenyő emelkedék egy halom tetején, oldalán egy bortő zöldelt, s aljában a narancs virult, bár leveleinek sárga beteges zöldje nyilván jelenté, hogy ezen kellemes éghajlat sem eléggé szende valódi hazájának. Az utczák tekergők, szűkek és homályosak voltak, s a keleti szokás csak kevés ablakot nyittata rájok a gyakran magasan elkerített házakból, s ezeket is sűrű fa rostélyozat védé, nehogy az elmenőre talán nyájasan pillanthasson egy pár tüzes szép tatár szem. Khánszerai az uralkodók fényes palotája, még akkor egész pompájában ragyogó melléképületeivel, udvaraival és kerteivel nagy részét foglalá el a városnak. Ide irányzá a khánfi lépéseit az érkezésekor már mély álomban fekvő városon által, Ilonát a kert tova fekvő részébe küldé, egy magányos, csinos épületet rendelvén neki lakásul; föltevé magában a herczeg, hogy kedvesét egy-két nap az utazás fárasztásából kinyugodni hagyja, mielőtt szerelmi ostromához kezdene.

Ilka, Judith s nehány krimi rabnő társaságában elfoglalá a kirendelt szállást; de az éjszaka az utazás hosszú nyugtalansága után sem hoza enyhítő álmot szemeire, melyeknek szelíd elevenségök homályos és bús epedéssé vált. Békétlen feküdt ágyán, melyre a kelet egész bája, kényelme volt pazarolva. Guszurate legfinomabb szövetei Sirasz legbájolóbb illatait gőzölögték; de épen maga az idegen kéj is hathatósan emlékezteté a leánykát mindarra, mit honjában vesztett, s drága rózsa cseppeket, melyeket szorgos kedvese vánkosaira locsoltatott, nem sokára könyei mosták ki. Most, midőn hazájától magát végkép elragadva tapasztalá, bár előre tudhatta sorsát, szaggatóbb lőn fájdalma, mint útján volt; nem azért ugyan, mintha utazását a remény kecsegtetőbb sugárokkal lengette volna által, mint pompás foghelyét Tauria rózsalugosai között, de képtelen volt azon érzet által okozott fájdalma, hogy talán örök tömlöczébe lép, s valóban ezen egyetlen éjszaka, mely nyugalmára szánatott, többet hervaszta el szépségéből, mint az egész kínos, bajos út. De ez mindazonáltal nem volt még a boldogtalan leányka szenvedéseinek legnagyobbika, mert másnap már talán az utált khánfi szerelmes unszolásainak, s ha önkényes szeszélye magával úgy hozná, talán kényszerítéseinek is lesz kitéve.

Nem is vala alaptalan Ilka félelme, mivel már másnap este készült a khánfi kedveséhez, őt elhatározólag szerelemre nyerni szándékozván s hosszú nélkülözés által fölingerlett szenvedélyei talán a kényszerítést sem vetették volna meg; de Ilka jó angyala ébren volt, s épen, midőn Abdul indulni akart, lépett be egy hirnök apjától, az uralkodó khántól, ki őt minden haladék nélkül magához hivatá, egy Konstantinápolyból érkezett követje a Padisának4 várván reá. Abdult boszantá ugyan a véletlen hátráltatás, de semmi roszat sem sejtvén, könnyen elnyomá kedvetlenségét, s ment apjához, mint gondolá, valami országos dolog feletti tanácskozásban részt venni. Annál nagyobb lőn és rettentőbb meglepése, midőn a török követség indító okát a khán szájából megtudá. A szultán tudni illik leányát nőül adá Abdul khánnak s ezen tudósítással érkezett a mostani követ Bakcsiszeraiba. Mohamed törvénye híveinek ugyan több feleség tartását engedi, de ha a török császár egy férfit leánya bírásával boldogít, az köteles tüstént egész háremét elbocsájtani, s ezt elmulasztani, vagy a nagy kegyelmet nem legnagyobb örömmel fogadni, vészthozó dolog lenne a leghatalmasabbra nézve is. Könnyen megfejthetik tehát olvasóink, mi kínozta leginkább Abdult ezen ajánlatban, főleg, midőn apja e szavakkal fordult a követhez:

- Menj tehát a Kizlár agával5 fiam háremébe és vigyétek ki onnan Cirkaszia és Georgia minden szépségeit, ő ezután azon egyetlen boldogságban fog élni, melyet a győzhetlen Padisa felséges leányának bírása egy nyári napként sugárzani fog.

Abdul némán és mélyen hajtá meg magát apja előtt, mind személye, mind magas ipa iránt forró tiszteletet jelentve; de szívében annál inkább égett a dúló fájdalom, mivel kitörni legkisebb szikrájának sem volt szabad, vérbe borult arczát a csekély emberismeretű khán öröm jelének vélte, és sok szerencsét kivánva fiának, távozott a követtel.

Abdul khán, mihelyt szabadon látta magát, Ilona lakja felé rohant; a leányka, egy sűrű facsoportban sétált, szemlátomást bújába mélyedve, mellette Pióczáné ifjasszony csevegett és fecsegett ugyan, de nyelvének éles pattogása lágyabb és talán epedőbb lett, s nem lehetett kevéssé már halaványulni kezdő arczáján bút észre nem venni.—A társaságos Jutka tudniillik tegnap óta senkit sem látott foghelyükön, a messzünnen leskelő fekete arczú herélteket kivévén, s e felett nyilván megérté, hogy Abdul khánon kívül errefelé férfinak csak lehelni sem szabad. Ez vala méltó oka Jutka asszony szívepesztő bajának.

A khánfi sebes léptekkel rohant kedvese felé, kezén ragadta a vonakodót s legnagyobb sietséggel szóla hozzá:

- El kell innen menned tüstént s e pillanatban távozzál, mert veszély fenyeget.

- Én maradok!—mondá Ilka határozottan, s arczain a bú haloványsága haragja pirosának engedett helyt.—Veszély csak ott fenyegethet, hol te vagy, s bármily gyászos eset várna is, ha tőled megment, egy nagy lépés boldogságomra.

- Nem, nem, szép leányka, te itt nem maradsz, habár erőszakkal ragadlak is el. De az idő rövid, jer!

- Nem megyek! bár tudom, hogy elég alávaló vagy másodszor is elrabolni.

Abdul, ki bajosnak vélte tovább folytatni a hosszas kérelmeket, erőszakosan karolá által Ilkát, s vinni akarta, de a leányka minden erejéből ellene feszíté magát és segedelemért kiálta, Jutka, eddig néma tanuja a történteknek, hasonlóan kiabálni kezdett, nem haragból ugyan Abdulra, mert szinte irigylette Ilka sorsát a szép tatár herczeg karjai között, inkább talán azért, mert hatalmas ösztönét a kiabálásra minden kis eset is felbuzdítá. De a hősnőnek, ki Nagybánya minden lakosi közül egyedül mert a tatárok szemébe nézni, nem volt elég a rikoltás, ő amazonként rohant Abdulra, mire Ilka megmentése, és a vágy a khánfi karolásában részesülni őt egyiránt ingerlék. A két hölgy egyesített ereje foganatlanná tevék a khánfi erőszakát, s nem sokára emberek hallatszának közeledni, min Abdul elcsodálkozott, mert ő még a herélteket is eltávoztatá, elbocsájtá a leánykát, s azon pillanatban lépett elő apja néhány kisérőkkel.

- Fiam!—kiáltá haragosan az öreg,—te itt idegen hölgyekkel mulatsz, midőn már tudod, hogy császári jegyesed van. Vigyétek el a rabnőket—szóla kiséretéhez, s többen teljesíteni akarák parancsát; de Ilka lábaihoz borulva esedezék.

- Légy irgalmas irántam, én egy elrabolt magyar leány vagyok, küldj vissza rokonimhoz, és kérj aranyat, a mennyit kivánsz.

- Félre!—viszonzá hideg boszúsággal a khán—vigyétek el, és sorsa az legyen, a mi fiam egész háreméjé.

A szolgák erőszakkal hurczolák Ilkát, kit Pióczáné erőszak nélkül is követett. A khán pedig pirongatásait folytatá fia ellen, ki szótalan és lesütött szemekkel hallgatá, míg magában átkozta az apja által annyira magasztalt szerencsét, és császári jegyesét mennybe és pokolba kivánta.

HARMINCZÖTÖDIK SZAKASZ.

A tatárok által elpusztított vidékek állapotja.—Szabadulási ünnep. - Miképen a

dragonyos kapitány ismét igen nagy pusztítást tőn.—Tudósítás Szirmay Ilonáról.

Ismét történetünk főnézhelyére megyünk vissza, hazánknak a tatárok által pusztított részeire. Egy-két hónap folyt el a tatárok elűzése óta, s már imitt-amott gyógyulni kezdettek az iszonyú pusztítás csapta sebek; de általánosan még igen láthatók valának gyászos következései: a szegény pórnép kalyibákban, sátorok vagy épen szabad ég alatt tanyázott, hamuba dűlt lakjai mellett, sok helyt a nemességnek sem vala kényelmesebb szállása, de szerencsére az önbizalom már mindenütt megtért, s ez legerősebb reményt adott gyors felüdülésre.

Fertős-Almáson Szirmay ismét rendbe hozott lakában jelenünk újra meg; nem voltak ugyan lakói az ijedtség azon rendkívül lázadó polczán, melyen a tatárrohanás alkalmával találtuk őket; de tartósabb és mélyebb bú látszék mindnyájokat epeszteni. Asztalnál ültek, mely gazdagon és terhesen volt megrakva minden ételekkel, melyeket mi még ma is nemzetieknek nevezünk, és vajha csak ezekből állana mind az, a mit nemzetit, hazait, életünkből kiküszöböltünk. Az ebédnél mind régi ismerősöket lelünk, Szirmay, Szirmayné, Bagosy, Babocsay, Szodoray Boldizsár, a tatár háború három hőse, más számos asszonyok- és urakkal valának jelen, de az ebéd, mely talán a szabadulás örömünnepéül adaték, inkább hasonlított halotti torhoz, mert minden örömzaj nélkül komoly beszédek közt folyt, a mulatság tárgya majd kizárólag Szirmay Ilona boldogtalan sorsa lévén, kinek elrabolása, mindnyájokat mélyebb vagy kisebb szomorúsággal illeté.

Olvasóink talán kegyetlenséggel fognak vádolni, hogy Donnersbaumbergi Türkenfrasz Gottlieb Konrád Friderik római szent birodalmi lovag és volt hollandiai dragonyos kapitány, kinek étvágyát a huszti vadászatkor dicséretesen említők, becses személyét a gazdag torból kihagytuk, hol ő mégis több pusztítást vinne véghez, mint a nagybányai és újvárosi csatákban.

- Az Isten éltesse bajnokainkat, kik vitézségükkel a tatároktól megmentettek!—kiálta Szirmay, poharát magasan emelve, s az egész társaság harsány kiáltással követé.

- Vivat! az Isten éltesse!—zúdula meg egy magos alak, ki épen most lépett be az ajtón,—mert igen nagy bravourral viaskodtak; csak kár, hogy egy regularis retirádában nem demonstrálhatták válorokat, mivel Montecuculi Rajnald a nagy generális mondja.

- Mi szél kergette vitéz kapitány urat, mert valami előtt csak kellett retirálnia ide?—kérdé Türkenfraszt kissé felindulva Bagosy.

- Engem a világ legnagyobb retiráltató generálisa, a kard rozsdásító békeség detachirozott ide,—vala a felelet.

- Mit, a békeség?—kérdék többen.

- Igen, a török háborúnak véget vetett a paszarovitzi tractatus; ezen hírt hallottam, s most ide jöttem azt communicálni és promulgálni.

- Hol lappangott kapitány úr az ujvárosi csata óta? már féltünk, hogy pokolba vagy mennyországba retirált,—kérdezé ismét Bagosy.

- Nem épen, ily nagy retiráda nem volt intentiom; de még is egy igen nagy retirádára készültem, mely nevemet ama hires görög generális Xenophon mellé tette volna, ki armadájával Babiloniából retirált néhány száz mértföldnyire Graeciába. Én is, mivel már az út Russiába el volt vágva, Steinville generálishoz akartam retirálni Fehérvárig vagy épen Eugenius herczeghez Belgrád alá az újvárosi batáliából elfutott infanteriával; bár cavalleriám és artilleriám nem is volt. Kár, hogy az urak profligálták a tatárokat és így destruálták gloriosus plánomat. Ezért már a Szilágyságban megállottam, s onnan jövök most a békeség nunciumával, s tovább megyek Russiába; előbb nem indulhattam, mert retirádám óta betegen feküdtem.

Szodoray nem unhatá tovább a kapitány csevegését, feléje fordult tehát s fölszólala:—Tessék leülni kapitány uram, egyék, igyék.

Türkenfrasznak az ételre hívás, s a trombita retiráda fúvása voltak a legkedvesebb hangok; hamar leült tehát, és erőszakos munkálkodása mutatá meg, mily nagy szerencse a tatárokra nézve, hogy az Isten őket nem kolbásznak és töltött káposztának, vagy épen érmelléki bornak teremté.

Szodoray, minekutána a kapitányt elnémítá, Szirmayhoz fordult.

- Most, urambátyám, meg fogja engedni, hogy szívem hő vágyának engedve, Tatárországba utazhassam a boldogtalan Ilka megszabadítására, hogy visszaadhassam egyetlen leányát annak, ki a másikat általam veszté el. A békeség kötve van, oltalma alatt bátor lesz utam, melynek czélját senki sem fogja oly szívvel-lélekkel teljesíteni, mint én.

- Bocsássátok őt!—kiáltá fel Szirmayné,—ő fogja leányomat megszabadítani.

Szirmay kezét nyujtá Szodoraynak s meleg, szívindító hangon szóla: - Menj derék öcsém, tudom mi nehéz volt a háború veszélyei között is gátolni utazásodat, ismerlek és tudom, hogy most a béke idején lehetetlen volna azt tenni. Féltelek ugyan, mert a Szodoray nevet gyűlölik a tatárok, mivel előbb rettegniök kelle, s az embertelen pogányok könnyen állanának boszút orozva is, s csak ezen okból kérlek, utazzál álnév alatt.

Az öröm sugárai deríték Szodoray komolyságát, hirtelen felugrott, s kezeit ragadva szomszédainak, bucsúzott tőlök, mintha e pillanatban távoznék; mivel lelke már valóban ott volt, hová késedelmes testét még hosszú uton kellett hurczolni. A társaság szomorultnak mutatá magát eltávozásán, csak Türkenfrasz kapitány nem, mert:

«Illi robur et aes triplex circa pectus erat.»

Tudniillik az előtte fölhalmozott sültek és más étkek háromszoros sánczolása, melyen által a sorsnak semmi csapásai, semmi bú és szomorúság sem hathattak.

Szodoray alig várhatá az ebéd végét, mely a régi szokás szerint épen délkor tartatott, s az egész délutánt készületekkel tölté el, két vagy három nap mulva elutazni szándékozván. Ifjúi hevében semmi veszélylyel sem gondolva, már régen akará ezen szándékát végrehajtani, de meggondoltabb barátai határozólag ellenzék, átlátván, hogy míg a török háború tart, egy magyar, s főleg ki oly nagy részt vett a tatárok kiűzésében, mint Szodoray, bizonyos veszedelembe menne a Krimbe, s főkép Szirmay eltökélve ellene veté magát az ifjú szándékának, tudván, hogy az saját kárával sem fogná hugát megszabadíthatni, így három kínos hónap folyt el, Boldizsárnak egy századnál is hosszabb idő, már alig türheté rokonai s barátai marasztásait, melyek neki kényszerítésnek látszottak, s nyugtalanságát nemhogy enyhítené, sőt inkább nevelte az idő. Most, midőn végre minden jelen volt, mi indulását előmozdíthatá, most váratlan egy más boldogság is lepé meg őt, és Szirmaynak minden barátit. Egy idegen jöve Szirmayhoz, ki önvallomása szerint Magyarországból származott, de sokáig raboskodék Krimben, s alkalma jutván urának életét megmenteni, általa szabadon bocsájtatott; ez találkozék Szirmay Ilonával, s a leányka megtudván, hogy földije s hazatérendő, egy levelet küldött általa, melyet most az idegen az örömtől reszkető öreg kezeibe nyújta.

Szirmayné és Szodoray leírhatlan indulattal, öröm és aggó, kínos várakozás között gyötörtetve hallgaták az olvasó öreget.

Szirmay Ilona levele.

Édes jó anyám!

Ha édes jó anyám veszi-e ezen levelemet, vagy nem, azt nem tudom, de arról sem vagyok bizonyos, akkor én hol és hogy leszek. Már majd két hónapot töltök itt, Mingyer falujában, hová a khán eladatott, siralmas rabságban egy vén tatárnál, ki csak nagy díjért akar szabadon bocsátani, s mindennap gyötör és kínoz, mikor fognának már rokonaim kiváltani? mert én ezt igértem neki, és azzal fenyeget, ha hamar ki nem váltanak, el fog adni túl a tengereken Isten tudja, milyen messze országokba. Azért könyörgöm, küldjön édes jó anyám vagy akárki rokonaim közül, ki ezen levelemet olvasni fogja, valakit, ki engem megszabadítson a pogányok kezéből, különben a sírás és szomorúság megölnek engemet, mert már jókor hajnalban kimegyek a tengerhez és zokogok, és éjszaka is csak úgy bírok elaludni, ha a sok sírástól elfáradtam. Már gyakran gondoltam, hogy a bú és szomorúság miatt szívem megszakad, de a jó Isten megtartott eddig, s reménylem, hogy ki is fog a kínokból menteni, azért is életem itt csak sírásból és imádságból áll. Kérem édes anyám, könyörüljön rajtam, de siessen a segedelemmel. Én csókolom a kezeit, tisztelem minden ismerőseimet és vagyok

Mingyer… boldogtalan leánya

Ilona.

A levél foglalatja épen nem volt vigasztaló, de mégis bizonyságot adott, hogy Ilona él, s hogy menthetésére csak pénz és sietés kivántatnak, s ez valamennyire mindnyájokat vidítá, de főleg Szodorayt magán kívül ragadta az öröm. Hiszen ő szeretett, s a szerelem egy gyenge homályos reménysugárnál is fényes világban látja hajnallani jövő boldogságát. Igy Boldizsár is, midőn a levelet ajkaihoz, szivéhez nyomta, oly boldogságban érzé magát, mintha azon sorokat nem elolvastatni, hanem kedvese édes ajkairól hallotta volna elzengeni s úgy tekinté a levelet, mint égtől küldött előjelét igyekezetei boldogulásának, és kettőzött szorgalommal végzé az előkészületeket. Gróf Károlyi Sándor, ki nagy részt vett a Szirmay család szerencsétlenségében, minden szükségesben elősegíté Szodorayt, úti levelet ada neki és ajánlólevelet Rakovicza Mihály moldovai vajdához. Igy mindennel ellátva indult meg Boldizsár Jászvásárba, honnan a Vajda megnyerendő pártfogása alatt, könnyebben reménylé a Krimbe érkezni és ott sikerrel munkálódhatni.

HARMINCZHATODIK SZAKASZ.

Pintye Gregor.—A nagybányai tanács bölcs végzése a haramia elvesztésére.

Pintye Gregor, apja holttetemétől és gyűlölt testvérétől elválván, Máramaros vadonaiba húzta magát vissza, és a zavaros időkben bandája számra hamar oly félelmes lett ismét, mint valaha csak volt a huszti veszedelem előtt. Nagybánya vidéke, melyet a tatárok nem pusztíthattak el, lett fészke s nézhelye rablásainak, s ha útonállása kevés keresettel látá el őt, a tehetősebb polgárokat zsarolta, kik neki élelmet, sőt gyakran pénzt is kényteleníttettek adni, s e mellett nyilván és bátran bejárt a haramia Nagybányára, főleg Piócza Kristóf műhelyébe, hol magát rendszerint egy héten kétszer-háromszor borotváltatá. A vármegyék nagyobb bajok elhárításával lévén elfoglalva, nem fejthetének elegendő erőt ki a rabló vakmerősége ellen, a város pedig gyenge volt és félénk az irtózatos haramiát megsérteni; mert ha őt falaik közepén megölnék is, előre ijesztve valának, hogy bandája az egész várost hamuvá égeti; ismeré Pintye polgár uraimék félelmét, s azért járt oly bátran Nagybánya utczáin. Mindazonáltal a város is érzé, hogy méltósága föltartására köteles valamit tenni a haramia elvesztésére; s ezért a bölcs tanács, hogy magát veszedelemnek ki ne tegye, egy jámbor és engedelmes alattvalóját választá a nagy műre, ez pedig nem vala más, mint Piócza Kristóf régi barátunk, kit is most a városházán látunk ezen merény felett tanácsbeli uraimékkal alkudozni.

- Lássa kend borbély uram!—kezdé Stiffelbauer Tóbiász, a városbíró, kiemelve fejét mentéje magos préméből, melynek melegében ő bölcs beszédein előbb kotlani szokott,—lássa kend, mily nagy dicsőség fog hárulni kendre, ha a világszerte híres haramiát egy borotva vonással lenyakazza.

- Ha lenyakazza,—zúgá utána az egész tanács, csak Hundeshagen Jónás, az ifjú jegyző, ki oly merész volt oppositiót képezni városbíró és polgármester uraimék ellen, hallgatott és gúnymosolyra vonultak ajkai.

- Severissime inhibeálok a bölcs magistratus nevében minden efféle calumniosus injuriákat, melyek a competens respectust megsértik. - Mondá városbíró uram, a merész fiatal embert keményen vizsgálva, s a szavak syllabákként pattogtak szájából alkalmasint, hogy minden betű mennykő gyanánt csapjon az ellenkező lelkébe.—Gondolja meg notárius uram, hogy midőn kegyelmed még in incunabulis csecset szopott, mi akkor már itt ezen asztalnál tollat rágtunk, s azért ne legyen a tojás okosabb a tyuknál.

- Soha nem is fogom kétségbe hozni, hogy főbíró uram régen rágja a tollat. De úgy vélem, inkább becsületünkre válnék, ha mi Pintye Gregort megfogatván, fölakasztatnók, mintsem orozva gyilkoltassuk meg. - Felele mindig gúnyoló arczczal Hundeshagen Jónás, a főnotarius.

- A bölcs magistrátus nem óhajt hiú dicsőséget, ebben bölcs rendelései által mindig kimutatta és ki is mutatja magát.

- Ki is mutatja magát.—Vala a visszhang.

- Mint nem régiben a tatárok ellen.—Jegyzé meg a gonosz szívű notarius.

- De kérem alázatosan, ott ki is mutattuk magunkat, saját kalpagomat is keresztül lőtték a pogányok,—mondá egy tanácsbeli.

- Majd eljövök senator uramhoz csizmát méretni, akkor megnézem. - Viszonzá Hundeshagen, s Kordován János elpirult; mert alkalmasint reá ismertek olvasóink a lyukas kalpag hősére, ki azóta nem tudni vitézségéért-e senator uram lett Nagybányán.

- Notarius uram, vége legyen a calumniának, mondtam, elég dicsőséget aratott már a bölcs magistrátus, és egyes civisek is participálhatnak abban; így tehát annál maradunk, hogy Piócza Kristóf borbély és chirurgus Pintye Gregort borotválás közben lenyakazza.—Mondá Stiffelbauer félig fölállva és mentéje prémét egészen hátra vetve.

- Lenyakazza.—Zúgá ismét a visszhang, s végre a főszemély Piócza Kristóf is szóhoz juthatott, ki itt talán épen oly szorult állapotban érzé magát, mint Pintye Gregor első borotválásakor a nagybányai hegyekben; teste már nem vala oly árnyékvilági, mint a tatár fogságban, ámbár többé nem táplálák felesége túróshaluskái, de nem is emészté a sok perlekedés és így talán kényelmesebben hízhatott. Most tehát rebegő hanggal intézé beszédét a nagybányai tanácshoz.

- Tekintetes Magistratus! én valóban átlátom, mily nagy dicsőségben akar részesíteni, de egy esztendeig herczegeket, grófokat borotváltam Bécsben, mégis soha sem vágtam le csak egy csirke nyakát is, efelett a halhatatlan hírű Pare Ferencz, a chirurgiáról és borbélymesterségről irt bölcs munkájában semmi útmutatást sem ad lenyakazásra, tehát megvallom, hogy igen gyenge vagyok ezen munka teljesítésére, s könyörgöm alázatosan, méltóztassék azt valamely erősebb emberre bízni.

- Hát Bécsben tanult kend szófogadatlan lenni a bölcs tanács végzése ellen? Tudjuk mi jól: barátságban áll mesteruram a haramiával, s ha parancsunkat pontosan végre nem fogja hajtani, mint egy tolvaj czinkost fogjuk megbüntetni, de ha kend Pintye Gregor fejét a városházára hozza, privilegiumot kap tőlünk, mely szerint csak kend egyedül lehet borbély Nagybánya egész vidékében, s efelett még a város chirurgusának is nevezzük. Ezt akarja a Magistratus. Deliberatum est.

- Deliberatum est.—Mormogá a visszhang.

- Tehát determinálja el kend magát szabadon, mert innen csak úgy megy el, ha fölfogadja, hogy első megjelenésekor Pintye Gregort lenyakazza, különben a tömlöczbe vele, mint orgazdával.—S a tanács-szolgára tekinte Stiffelbauer Tóbiás uram.

A szegény sanyargatott borbély összehúzta lábait, mintha már is béklyó terhelné, s Jutkáját kiváná maga mellé, ki őt e szorongásból bizonyosan kimentené. Azonban összeszedé minden erejét, s beszélni kezde:

- De megigéri-e a bölcs tanács, hogy védelmezni fog, ha Pintye Gregor társai merész tettemet megboszúlni akarnák?

- Védelmezni fogunk, mint saját szemünk fényét, s két város-hajdút adunk őrül házadhoz.—Felelé a városbiró.

- Ugy tehát föláldozom magamat a város boldogságáért. Holnap borotválkozó napja van Pintye Gregornak, majd eltéveszti borotvám az utat s szakálla helyett gégéjébe fog vágni; bár Pare Ferencz ebben, mint mondám, utasítást nem adott, de reménylem, elég ügyesen fogom azt véghez vinni, mert Bécsben egész esztendeig borotváltam herczegeket és grófokat. De még csak egyre kérem a bölcs tanácsot, ha finom borotvám a haramia kemény nyakában megcsorbulna, meg fogja-e azt nekem a város fizetni?

- Kétségkívül,—felelé a városbiró,—tehát most menjen kend, s készüljön a nagy munkára. Uraim, finis sessionis.

- Vivát!—kiálták a senatorok s fölkelének, csak Hundeshagen főnotarius mosolyga ismét gúnyolódva, s a rossz szappanszínű borbélyra tekintvén, így biztatá őt:

- Kristóf mester jőjjön hozzám, egy pohár bátorító nem fog ártani, a bölcs magistratus által kendre árasztott dicsőség megszerzésére.

Piócza köszönettel fogadta el az ajánlást, s ment a távozók után. Csak a tanács-szolga maradt meg a teremben, egy nagyot nevete, mormogván magában:

- Senator uraimék megint az én javamra dolgoztak, ezt még ma tudtára adom Pintye Gregornak, már szinte peng a jutalom kezemben.

HARMINCZHETEDIK SZAKASZ.

Miképen felelt meg Piócza Kristóf a reá bizott halálos dolognak.

A leírt tanácsülésre következő nap délutánján készen állott már nagy munkájához Piócza Kristóf; de ha valaki tudja, hogy halála előtt áll, nem remeghet annyira, mint Piócza remegett, tudván, hogy neki ölnie kell; legjobb borotváját vette elő, köszörülte és fente, csakhogy vághasson reszkető keze. De mindazonáltal sohajtva tekinte a ragyogó eszközre, s lelkének háborgó érzelmeit tragikus hősként egy monologba önté, mely borotvái legjobbikához volt intézve:

- Egy egész esztendeig voltam Bécsben; de mégis, édes borotvám! téged csak akkor vettelek elő, ha egy herczeget kelle borotválnom, még csak egy gróf szakállát sem nyírtad le, s most egy haramia gégéjét kell fölmetszened. Oh be el fognak rútítani a vérfoltok, csak csorba ne esnék éleden, mert az lelkembe fog gázolni és örökre megszomorít. Oh Pare Ferencz lelke, légy velem!

S leült az asztalhoz, melyen Pare Ferencz folio munkája, és Hundeshagen főnotarius bátorító bora állottak, s hol egyikből, hol a másikból erősíté csüggedő lelki tehetségeit. Végre kopogás hallék az ajtón s Pintye Gregor közönséges öltözetében lépett be.

- Jó egészséget, borbély!—kiáltá a haramia borzasztó vígsággal, míg baltája és pillanata egyiránt élesen látszottak a nyomorú borbélyon függeni.—Adjon Isten!—felelé Piócza, de a két szó több fáradtságba került neki, mint egy egész borotválás.

- Hát hogy fogod ma szakállomat elpusztítani?—Kérdé a haramia.

- Csak úgy, mint mindig.—Viszonzá Kristóf mester.

- Szappanlelkű gazember, hogy válnék minden szó borotvává, s hasogatná össze áruló gégédet. Jól tudom, hogy a tanács kivánatjára meg akarsz ma ölni, de nem félek, te nyomorú habkavaró,—ez a hála jótettemért? - Riada a haramia Pióczára, ki elbálványult a hallottakra.

- Uram irgalmazz, ennek az embernek spiritusa van, mint Teophrastus Paracelsusnak.—Kényszerítettek rá.

- Hallgass!—dörgé tovább a haramia, és leült a borotváló-székre. - Szappanyozzál be és borotválj meg szokás szerint, de itt ezen felhúzott pisztoly, s csak egyszer rántsd félre kezedet, a lelkedet úgy félrelövöm, hogy a sátán szedi fel.—S övéből kivont pisztolyát lövésre készen tartá jobbjában. Még gondolatodat is látom, nyomorú teremtés.

Piócza reszketve késett, de a haramia új intésére a munkához kezdett, s ha valaha, most éltében először kárhoztatá mesterségét, mert az átkozott pisztoly minden mozdulatát követé, s egyenesen szívének volt irányozva, félelmében az egész tanács, minden privilegium s városi chirurgusság kiesett a fejéből, s a borotválás közben nem is tudta már szegény, hogy neki Pintye Gregort meg kellett volna ölnie. Végre kész lett, a haramia letörlé arczát, övébe dugta a pisztolyt, fölveté gubáját, s baltáját megragadván, nagy kaczajjal hagyta el a műhelyt.

Künn már Stiffelbauer Tóbiás uram, a városbiró. Kordován János és még egy senator várták a dolog kimenetelét, mert tudósítva valának Pintye Gregor megjelenéséről. Képzelhetni tehát elhülésüket, midőn ezt fejestül láták a boltból kilépni. A haramia röhögve fordult feléjök, de uraimék egy melléksikátorba vonultak, s csak futtokban hallották Pintye Gregor kiáltását:

- Majd megborotválom én ezért városbiró uramat, de úgy, hogy bőre is szakállával megyen.

HARMINCZNYOLCZADIK SZAKASZ.

Új fordulat a rabok sorsán. Ilka új búja, Judith új boszankodása;

ki jelent meg nálok és mit cselekedett.

Mingyer egy takaros tatár falu volt a Fekete-tenger kis öblénél, a Krimi félsziget déli csúcsán; a hullámok által hűsített nyári szellő kellemesen lengett illatos bokrai között, s csak itt-ott vereslett ki egy fedél a terebély magas fák között. Ezen faluban lakott Jeffi murza, nőkereskedő, ki midőn az öreg Abdul fiának háremét, a mint feljebb említettük, oly erőszakosan szétűzé, a fösvény uralkodótól Szirmay Ilonát megvette, s már rég Konstantinápolyba szándékozék őt vinni, ott a szép leányt valamely török nagynak roppant nyereséggel vélvén eladni, s erre ösztönöztetett az uralkodó khán által is, ki fia közeléből minden előbbi vonzalmait el akará távoztatni, s csak apja szoros vigyázata gátolá az ifjút kedvese meglátogatásában. Egyidomún folytak Ilona napjai Mingyerben, lakának kerte a tengerig ért, s egy sűrű myrthus-bokor koszorúzá annak sziklás partját, s a rostély- kerítés szabad kilátást engede a határtalan vízlapra.

Ilkát leginkább ijeszté Jeffi fenyegetése, hogy őt túl a tengeren Konstantinápolyba viendi, alig bírá a leányka őt tartóztatni, rokonaitól szabadítást és gazdag váltságdíjt igérvén. Hetekig reménylett és tűrt a fukar öreg; de midőn Ilka feljebb említett levelének elküldése óta hosszú idő elfolyt és Magyarországból semmi tudósítás sem érkezék, eluná tovább is várakozni s elhatározottan csak kevés napokat engede még a leánykának, őt azok elfolyta után minden bizonynyal a szomorú vásárra hurczolandó, mely minden emberibb érzet daczára, oly rég divatozik a keleten, s most sem irtaték még egészen el, művelt századunk szégyenére.

Ilona egész idejét a kertben tölté, itt szívdobogása jelenté minden nap elmulását, s mindenik elmultával egy reménysugára látszott a tenger hullámiba veszni, és esti harmatként öntözék könyei a körüle ragyogó virágokat, kik mintegy megindulva búsan zárák el kelyheiket és saját fájdalmok jeléül tündöklött hervadó leveleiken a gyöngycsepp. Már az utolsó nap vala. Jeffi murza jövő hajnalra várta a hajót, az őket Stambulba viendőt. Ezen előtudattól gyötörtetve ült Ilona alkonyat felé a tenger partján, körüle a szomorgó myrthus, mely mivel a hanyatló nap sugarai többé nem érék, esteli árnyékban sötétlett, s a gyászos küpresz szomorúan lefüggő ágai homályosíták körüle a léget, mint lelkét s érzelmeit a bú, míg a fa koronáján a nap némely sugarai fényben ragyogtaták a leveleket, egyszerűen, de mélyen jelentőleg, hogyha alant elborulnak napjaink, bízva tekintsünk föl a földi homályból, s a remény arany sugarai fogják lelkünket vigasztalni. Ilka a gyepre dűlt, majdnem elnyomatva bújától, és könyezése zokogássá vált. Pióczáné, kit Jeffi Ilka vásárlásakor úgyszólván ráadásul nyert, fölvidítani akará úrnőjét, de a huzamos rabság, elzárva minden férfiaktól, csupán a vén kalmár társaságában, őt is elkedvetleníté, s bár régtől ismerjük bő nyelvét, most mégis meg kell vallanunk, hogy minden szó panaszszá vált szájában mostoha sorsa ellen, s így tehát minden fáradozásai a vigasztalásra, csak azt következteték, hogy Ilka neki hallgatást parancsolt, s erőt véve magán, fölkelt és tiszta csengésű hangján, melyet a fájdalom elnyomása inkább lágyabbá és epesztőbbé, mint tompává tett, énekelni kezde, s mintha szavait éghez és tengerhez intézte volna, méré fölváltva szemeivel a két határtalan elemet, kérőn talán az elsőt, hogy nyújtson segédkart gyötrelmeiben, s a másikat, hogy ne ragadja őt még távolabb hazájától.

Szirmay Ilona éneke.

Tenger iszsza könyemet, Búm hazámba nem mehet Vad habokba járva, Honomért e köny omol, Sírok itt,—s ki tudja hol? - Én szegény kis árva!

Kínoz a bú véresen.

Jó anyám, hű kedvesem

Mentsetek meg engem.

Vad pogánynál rab vagyok,

Szenvedésim oly nagyok.

Tán ez óra végem.

Im leányod itt sohajt

Egy végetlen hosszú jajt,

Tengerár keserve.

Ah! szerelmem hajnala

Vész s homályba elhala,

Bút szivembe verve.

Ott, hol a Szamos dagad,

Vajha lenne még szabad

Kedves keblen égnem.

Itt csak a halált lesem,

Jó anyám, hű kedvesem

Mentsetek meg engem!

Egy gyöngéd érzékes keleti rege, hogy a fülemile a rózsa halálát gyászolja szomorú dalában, s ezen egyszerű idea lelket és érzelmet önt a természet dalába, de talán búsabbá teszi azt, mert azon édesen epedő panaszok egy bizonyos tárgyért ömlenek; úgy a legigénytelenebb dal, ha az éneklő akkori lelki állapotját fejezi ki, mélyebb, úgyszólván lelkiebb benyomást tesz a hallgatóra, mint a legfellengzőbb hymnusz, mely puszta időtöltésül zeng, s csak a művészet és az ének mechanismusa által bájoló. Itt nyilván mutatta az ének ebbeli hatását, mert maga Judith, ki minden baleseten és szerencsétlenségen legfeljebb is csak mérgelődni, de sírni épen nem tudott, ha csak haragból nem, könyekre fakadt, melyek mindig sűrűbb és sűrűbben potyogtak szemeiből, s később egyes megszakasztott sóhajtások következtek, folyvást gyorsabban, végre hangos zokogásra fakadt, mely szüntelen növekedvén, már jóval az ének vége után szinte nevetségessé vált erőszakossága által, s mivel már zokogáshoz jutott a fürge menyecske, jónak vélheté egyúttal elvesztett férjét is megsiratni, mert búja egyszerre panaszos szavakba ömledezett, melyek, bár melodiájok nem volt oly gyászosan epesztő, s nem gerjeszték a hallgatót oly lágy fájdalomra, mégis legalább nevető szánakozást támasztottak keblében.

- Jaj Istenem! irgalmas Istenem! meglátom-e még valaha Nagybányát? - Mily keserűség ezeknél az átkozott pogányoknál rabnak lenni,—hiszen itt bezárják a szegény asszonyokat, mint nálunk a tömött libákat. - Jaj édes Kristófom, megrepedne a te lágy szíved, ha tudnád, mily szomorúságban él kedves Jutkád. Kristóf, édes Kristófom, hát te mennyit fogsz sírni érettem.—Csak újra meg ne házasodnék az átkozott, míg haza vetődöm. Csuda, hogy még eszem el nem hagyott, ha még sokáig így tart, holnapig meghalok.—Jaj segíts Istenem!!

Még talán tovább is folytatta volna Pióczáné siralmait, de egy új tárgy vonta a két szomorú hölgy figyelmét magára: egy sajka ereszkedék az öbölbe, s a kedvező szél s evezők ereje által hamar a part közelébe jutott, tövébe azon alacsony sziklának, melyen Ilka és Judith ültek. A sajkában nehány tatár, s két idegen moldovai öltözetű volt, az egyikben Ilka tüstént Bogdanu Gyurka kapitányra ismert, s talán öntudta nélkül elsikoltá magát, a kapitány reá tekinte, s mintha meglepetve a látványtól, kételkednék, merően nézé jó darabig a leánykát és tatár kisérőivel szólván, a partra szállott, hol hamar eltűnt Ilka szemei elől.