Mari. (continued 2)

Mari mechanikusan ment az ajtó felé, Iván kisérte. Ott még egyszer meg akarta csókolni a kezét, de az asszony nem engedte, ő borult rá a férfi kezére és sirva könyörgött:

– Nem, nem szabad, nem lehet, nem engedem!

Ugyszólván a gavallérnak kellett kituszkolnia a szobából.

Szobaleánya megunta a kocsin való várakozást és az előcsarnokban nevetgélt az inassal.

– Mehetünk? – kérdé élénkséggel.

Előre bocsátotta asszonyát, a kit Iván kikisért egészen a kocsiig.

– Viszontlátásra! – mondá a férfi gunyosan, a mig a kocsi előtt állva, bucsuzkodott tőle.

Az asszony nem köszönt vissza. Elhallgatott, egészen belesáppadt a gondolkozásba. Majd egyszerre megszólalt:

– Kisérjen el!

– Hová?

– Majd elmondom, üljön be előbb! – Aztán odaszólt a szobaleánynak:

– Ilka, szálljon le, menjen haza.

– Hová megyünk? – kérdé a kocsis, miután Szávics Iván is beült a fiakkerbe.

– A rendőrséghez! – felelt az asszony.

Iván megállitotta a kocsit és türelmetlenül szólott, szinte rákiáltott Marira:

– Megőrült? Mit akar ott?

– Fel akarom jelenteni a férjemet!

– A férjét? Hogyan, miért?

– Megölte…

– Kit?

– A testvéremet, ő gyilkolta meg! Gyilkos, gyilkos!

Az utolsó szavakat már belekiabálta az éjbe. De hangját, minden gyülölségével és borzalmával elnyelte a fővárosi utcza zaja;

A férfi megdöbbenve nézett reá.

– Kedvesem, magának valami baja van; jöjjön, szépen hazaviszem az anyjához!

Azt hitte, hogy őrülttel van dolga. De a mint a gázfénynél nézte, nézegette ezt az asszonyt, látta, hogy halálosan józan az. Elszánt, biztos, nem hajlik az ajka sirásra többé.

– Akarsz-e velem jönni, igen vagy nem? – kérdé határozottan.

– Jerünk!

Egy fiatal fogalmazó fogadta őket a rendőrségnél. Vidám, uri fiu, a ki unta és megvetette ezt a csunya mesterséget, de kénytelen volt vele, mert a protektora hiába próbálta, csak ide tudta betenni.

Roppant elegánsan fogadta a szép asszonyt és nagyuri grandezzával a kisérőt, a kinek jelenléte boszantotta egy kissé. Igyekezett tőle megszabadulni.

– Együttes ügy? – kérdé édeskésen.

– Nem! – szólt az asszony.

– Akkor szabadna kérnem az urat, ha távoznék addig…

Egyedül maradtak. A fogalmazó kurizálással kezdte. De az asszony hamarosan kedvét szegte ettől. Minden tétovázás nélkül rátért a tárgyra:

– Renner György dr.-né vagyok; vádolom a férjemet, hogy megölte az első feleségét, a testvéremet. Ide jöttem, jó helyen járok talán. Nem fogja tagadni, ha rögtön elfogják.

A fogalmazó a körmeit rágta:

– Kedves nagysád, bocsánatot kérek, igy könnyű volna a szép asszonyoknak megszabadulniok megunt férjüktől!

– Nem azért jöttem, hogy sértegessen! – szólt kiszáradt torokkal, rekedten, Mari. – Fölveszi a vallomásomat, igen, vagy nem? Illetékes vagy nem?

– Engedelmet kérek, nem vagyok rá illetékes. Reggel méltóztassék az ügyészségnél, az igazságügyi palotában… első emelet, 8. szám.

Fölállott, meghajtotta ragyogó, szőke fejét. Olyan méltósággal bocsátotta el a szegény asszonyt, mint egy miniszter, vagy egy király. Kint az előszobában, kötelességtudásból, mégis megszólitott egy ácsorgó detektivet:

– Járjon ezután az asszony után, szegény őrült… Valami bolondot csinál még! Menjen oda, a hová megy.

Maga a szegény asszony se tudta még, hová menjen, merre forduljon. Tanácstalanul, kábultan állott a hintó előtt, megrémülve és összezuzva. Férjével szemben való tehetetlenségét érezte, ugy látta, hogy minden ellene és minden azzal esküdött össze.

– Hová most? – kérdé Szávics Iván, a ki egészen megbutult ebben az iszonyu összevisszaságban.

– Haza megyek, beszélek vele! – mondá az asszony, kezet nyujtott Ivánnak és elhajtatott.

Odahaza egy pillanatig megnézte a gyermekeket, aztán felöltözve, kalaposan, bement férje szobájába. Az nem volt otthon, elhatározta hát, hogy ott várja meg.

Leült egy karosszékbe, várt és lassankint kinos szender nyomta le pilláit. A mikor az ajtó nyitására fölébredt, hajnal volt már.

A világos szobában férjének vidám, szinte hetyke alakja állott előtte:

– Jó reggelt, kedves! – Ezzel köszöntötte egy kissé pityókos hangon.

Mari megdermedve ült székén. Türte, hogy férje lehajol hozzá, megsimitja karjait és fülébe sugja:

– Várod a katasztrófát, ugy-e kedves? hogy mikor hozzák föl véres holttestemet, kedves. Ne félj, ne aggódj, nem lesz abból semmi, kedvesem!

Majd kiegyenesedve, hangosan, szinte kiáltva, hozzátette:

– Nem verekszem. No hát nem verekszem. Nekem szerető nőm és gyermekeim vannak, bün volna kitenni magamat az oktalan halálnak!

Gunyosan kaczagott, aztán folytatá:

– A gavallér hiába fog várni, nem leszek ott. Megüti őket a guta és én jóizüen nevetek azalatt.

Megfogta az asszony kezét.

– De nehogy azt higyjék kedves, hogy megőrültem! Éppen ellenkezőleg, az ész olyan mértéke vetett lobot agyamban, hogy no…

Föladtam magamat!

Mari fölsohajtott.

– Ugy-e megkönnyebbültél! – mondá Renner. Elhiszem, természetesnek találom. És örvendesz. Van rá okod. Hát ha még látni fogod, mint fognak el egy pár óra mulván. Tapsolni fogsz örömödben, szinte látlak. Hanem méltó örömed nem fog sokáig tartani. Te is bekerülsz hozzám rövidesen, kedvesem!

– Én?

– Te, te, aranyvirág! Ellened fogok vallani, besodorlak a dologba téged is, veszszünk hát együtt. Ha egyáltalán veszni kell, hát együtt pusztuljunk. Meg fogok rá esküdni, hogy együtt dolgoztál velem…

– Irgalmas isten!

– Azonban vigasztalódjál, nincsen ellenünk bizonyiték. Lehet, sőt valószinü, hogy fölmentenek mindakettőnket és elküldenek bennünket a Lipótmezőre. Együtt leszünk ott is. Együtt mig a világ világ, együtt halunk meg, nem bocsájtlak, nem…

Az asszony reszketve hátrált a férfi előtt. Az inogva követte:

– Ne félj tőlem, tubikám. Voltaképpen erényes ember vagyok én. Szeretnék becsületben megőszülni és talán sikerül is nekem ez, némi viharos, sötét jelenetek után. Összekerülünk megint, ne félj. Elvonulunk szépen a világ elől. És te is belátod, hogy az árnyék volt, el kellett mulnia, te pedig élsz, és én is élek.

Utána kapott, hogy megölelje. Mari nem tudott többé hátrálni előle; kis kezeit ökölre fogva a mosolygó és kipirosodott álarczra ütött teljes erejével, aztán a földre zuhant.

A mikor fölocsudott, három idegen férfi és férje állott körülötte. A két segéd, izgatottan nézve órájukat, titkos jelekkel sürgették Rennert: «gyerünk, elkésünk!» A harmadik férfi – a ki legutoljára jött – hangosan szólitotta fel, hogy jöjjön vele:

– A törvény nevében!

Óriási lárma támadt, a mikor elmult minden, Mari zokogva fordult be a gyermekszobába.

– Apátok elment!

– Hová? – kérdezé a legnagyobb.

Mari lemutatott a földre:

– Meghalt! – mondá csendesen.

IX.

A vizsgálat óriási szenzáczióval indult meg. Az elfogatás egy névtelen levélre történt meg; e névtelen levélről később kisült, hogy Renner maga iratta azt egy részeges, beszámithatatlan, elzüllött barátjával. A mikor egészen világos volt, a vizsgálóbiró elejtendőnek tartotta a vádat, ugy okoskodván, hogy Renner ismeretessé lett párbajügye elől akart kitérni ezzel az őrült fogással. Lehet, hogy az utolsó pillanatban ugy rettegett fegyver elé állani, hogy a félelem e paroxismusában kibuvó után kapkodva, rálelt erre, hogy elfogassa magát, bármi áron.

A mikor Renner közel volt ahhoz, hogy szabadon bocsássák, a maga jószántából vallott. Megvallott mindent, ugy a hogy volt. Épp ugy, mint a hogy egykor Marinak elbeszélte. Józanul, a legnagyobb részletességgel, a legnagyobb hidegséggel.

A vizsgálóbiró elmondatta vele mégegyszer magát a mérgezés tényét. Elmondta mégegyszer.

Keresztkérdéseket tett föl neki; nem jött zavarba. Beszámitható volt a legnagyobb mértékben akkor is, most is.

A vizsgálatnak ebben a stádiumában az ügyész utján levelet irt feleségének és abban kérte, bocsássák be hozzá gyermekeit, csak egy perczre, szeretné látni.

Mari visszaküldte levelét. A kinyitott boritékra ezt irta:

«A gyermekekre nézve meghalt.»

Később őt magát kivánta látni. «Csak egyszer, még csak egyszer!»

Nem is válaszolt erre a kérésére.

Nemsokára ezután az ujságok a vizsgálatnak hirtelen fordulatát jelezték.

Renner belekeverte a borzalmas ügybe második feleségét is. És oly módon cselekedte ezt, hogy a vizsgálóbirót csaknem tökéletesen megtévesztette.

Finom körülményeket, összetett bizonyságokat hozott föl a mellett hogy Mari, ha nem is segitett a mérgezésben, de tudott arról, helyeselte is. Egyik bizonysága volt Gyalui István is, a kit ott hagyott – érte.

A tanukihallgatásokra került a sor. Marit a vizsgálóbiró legutoljára idézte meg. Tanuképpen bánt vele még, de már a vádlottat látta benne.

És diadalittas arczczal bocsátotta el, miután sikerült neki a szegény asszonyt mindenféle kérdésekkel zavarba hoznia.

Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy vádlott legyen. Egy lap már czélzott is rá.

Irtózattal vegyes bámulattal nézett reá az egész város. És a háta mögött való sugdosásból, az elejtett megjegyzésekből, a cselédek pletykáiból, a házbeliek beszélgetéséből, sőt még szüleinek egy-egy elejtett szavából is egész világosan hangzott fel a khorus:

– Máglyára vele!

Még Szávics Iván sem kereste többé barátságát. Egy exczentrikus mágnás igyekezett hozzáférkőzni.

Agyonkergetve, összetörve volt már egészen. Alig vánszorgott. Az utolsó napok alatt egyszerre meghervadt, szinte megcsunyult. Nyaka megvékonyult, arcza makacs, szinte zord kifejezést öltött. Széles vállai kihegyesedtek, boszorkány volt már igazán.

Utána néztek, ha az utczán ment. Ő rajta meg valami kihivó, gonosz dacz vett erőt, erősen szemébe nézett annak, ki rátekintett.

Gyalui Istvánnal is találkozott egyszer. Az mosolyogva nézett rá, nem köszönt, ugy ment el mellette, de hirtelen megbánta, a mit cselekedett, visszafordult, odalépett hozzá:

– Nincs-e valamire szüksége? – kérdé szinte hivatalos hidegséggel.

– Nincs.

– De magát most elhagyta mindenki; csak nekem nem szabad: ugy érzem, hogy engem kötelez a mult.

– Elmult az.

– Mindegy, én hálás vagyok maga iránt. Én hozzám jó volt, legalább egy darabig, szeretnék megfizetni érte.

– Megfizetni érte! – ismételte csendesen az asszony és szemei megteltek könynyel. E könyes és szép szemeivel nézett föl Istvánra. Oly alázatosan, oly szomoruan, oly szivtépően nézett reá, hogy ebből a nézésből egyetlen pillanat alatt a férfi csaknem mindent megértett. Megértette ennek a szegény asszonynak egész tragikumát; világossá, jóvá, nagygyá lett előtte elébb különös, érthetetlen démoni alakja.

Megfogta a kezét az utczán:

– Mari – ugy érzem, – hogy mi mindannyian valami gazságot követünk el maga ellen…

Szótlanul haladtak előre a sokaság között. Az ismerősök megbámulták őket, egy-egy elejtett szó csapódott hozzájuk:

– Még kijár… még merészel!

Gyalui István idegesen nézett hátra. Tetőtől talpig fixirozta a suttogót.

– Hagyja! – szólt csendesen Mari. Ugy is vége lesz nem sokára az egésznek: Senki sem tehet arról, ha nem lát; én is ha nem lettem volna vak, vagy ha, a mikor látni kezdtem, erélyesebb lettem volna, ha azt tettem volna, a mit vérem parancsolt… De a gyerekek megfogták a kezemet, a gyerekek, anyámék. Oh, ha a magamé, a magam ura lettem volna!

Fakó arcza kiveresedett, majd villamos vonaglás torzitotta el. Egy másodpercz mulva ismét halvány és nyugodt lett.

– Szeretem, hogy magával találkoztam! – mondá, mosolygást erőltetve ajkára. – Nagyon jól esik, hogy megszólitott és ha tudnék még boldogságot érezni, igen, igen boldog volnék! De igy is olyan jó, hogy beszélhetek vele. Végre is egy embernek kell lennie, a ki nem köp rám…

– Jó Isten, mit beszél.

– Igen, a helyes kifejezést használtam. De nem erről van szó, bánom is én, leszámoltam ezekkel a külsőségekkel. Hát legyek boszorka, akármi legyek, mindegy. De maga előtt szeretnék tisztán állani és a gyermekek előtt, és egy halott, egy árnyék előtt.

– Én előttem tiszta! – mondá István, határozottan.

Mari kétkedő mosolylyal nézett rája. De látván a nyilt, a becsületes, a neki százszor kedves arczon az igaz meggyőződés kifejezését, egyszerre megelevenedett, mosolygott igazán. Arcza szines lett, hangja csengő.

– Hiszen még el sem mondtam mindent, nem tud semmit. Hogy menthet föl kihallgatás nélkül?

Egy sétatérhez értek. Leültek egy lóczára, az öreg, gutaütött emberek, a helynélküli cselédnépség közé. Szerencsére, az ismerős, elegáns nép nem járt erre, szabadon, bátran beszélgethettek.

Mari elmondott mindent, életének legbensőbb, legtitkosabb részleteit. Testvére halálának napjától folyvást, egészen e mai találkozásig.

A férfi megdöbbenve hallgatta végig. Egy-egy tört szóval, töredezett, mély sohajtással, a düh, a méltatlankodás egy artikulálatlan hangjával szakitotta félbe.

Mari a vállára tette a kezét:

– Csendesen, – mondá, – mindez elmult, vége van.

Egészen megkönnyebbült, csaknem megszépült ujra, a mikor bevégezte mondani valóját.

– Jerünk, lássuk, mi következik még!

Kézenfogvást mentek végig a sétatéren.

– Engedje el a kezemet, kompromittálja magát! – mondá Mari, minden guny nélkül.

István meg ajkához emelte a fáradt, halvány kezet:

– Igy szeretném csókolni egészen hazáig, örökké!

Majd hozzá tette szelid hangon:

– Igy fogom!

Fölkisérte az asszonyt szülei lakására. (Ide költözködött át a gyerekekkel.)

– Rendbe kell jönni ezzel! – mondá, a mikor a szobában szemben ültek egymással.

– Rendbe jönni, hogyan?

– Hát ugy, hogy a bünös bünhödjön, pusztuljon el – ki, miközülünk. És undok alakja ne kisértse azokat, a kik százszoros martiromságot szenvedtek a boldogságért.

– Mit kell tenni?

– Legelsőbb is föl kell menni a vizsgálóbiróhoz, hogy ez a buta pára holnap meg ne idézze, mint vádlottat. Ott elmond neki mindent, éppugy, mint nekem, annyi esze van, hogy meg fogja érteni. Aztán megidézteti a fütyülő orvost, – mindenkit és tisztában lesz az egész ügy. Kell, hogy a te alakod végre elváljon annak a rettenetes embernek az alakjától. Tisztán kell maradnod, meg kell maradnod, élned, hogy testvéred árnyéka megnyugodjék. Mi lesz a gyerekekkel, ha épp most veszted erélyedet, most roskadsz össze? Csak most kell igazán erősen állani.

Az asszony tágra nyitott szemekkel nézte Istvánt. Annak minden közönséges szava szokatlan világosságot árasztott lelkébe. Mintha valami rettentő mély álomból ébredne mostan.

Megszállotta ujra egy erős akarat: élni, élni, boldognak lenni, szeretni és szerettetni!

A boldogság elképzelése – szinte boldoggá tette már is.

De a következő pillanatban már megrettent:

– Nem késő-e már? – suttogá magának, de ugy hogy István is meghallotta.

Megnyugtatta egy tekintettel.

– Jól van, – mondá Mari, – hát jerünk, próbáljunk boldoggá lenni, ha ez a boldogság az emberektől függ.

István elkisérte a vizsgálóbiróig. Az ajtóban elváltak.

– Erős legyen. Nincs mitől félnünk, az igazság a mienk!

– Csak az enyém! – mondá az asszony szomoru mosolylyal.

Ugy határozták el, hogy István várni fogja Marit, kint sétál addig a szomszédos utczákon. De alig volt a negyedik háznál, a mikor valami idegen hang nevén szólitotta.

Visszafordult. Nem idegen, hanem Rennerné kiáltott utána. Ki volt kelve arczából, a kapu kövéhez támaszkodott, hogy le ne rogyjék. Odasietett hozzá.

– Valami baj van?

Az asszony ajkai hangtalanul mozogtak. Alig tudta kinyögni:

– Meghalt…

– Renner?

– Ő. Két órakor. Öngyilkosság.

Elhallgattak; István karját nyujtotta az asszonynak, az belekapaszkodott, ugy mentek előre, minden czél, minden irány nélkül. Nem szólt egyikőjük sem. Ez az esemény zavaros, alaktalan, iszonyu érzést keltett bennük. Voltaképpen örülniök kellett volna ennek, hisz a bünös önkéntes halála egyetlen kiengesztelő vége a tragédiának. Bizonyitéka az asszony büntelen voltának és az ő boszujának diadala.

Mégis, egész testében reszketett e halálhirre. Nem is tudakozódott a részletek után és otthagyta a birót, a ki készséggel akart neki elmondani mindent. Mondott is valamit, de ő nem hallotta. Nem hallott semmit, csak azt, hogy megölte magát.

– Hogy történt? Milyen körülmények között? – kérdé István, a mikor látta, hogy Mari ereje és önuralma visszatér.

– Semmit sem tudok, semmit!

– Meg kell tudni a bizonyosat. Mert az egész hir költött is lehet, önt tévedésbe akarják, vagy akarhatják ejteni.

– Igaz ez, én tudom.

– Hiszem én is, de jerünk el az ügyészséghez.

Kocsin odahajtattak. Az ismerős alügyész, a mikor meglátta őket, elejbük ment.

– Igaz, asszonyom, ugy történt, nagyságos asszony. E leveleket az ön nevére czimezte, a zsebében találtuk.

Mari leült és olvasta a leveleket. Az egyikre belül az volt irva: «Az ügyésznek.» Azt átadta nyomban. De nemsokára visszakapta:

– Önnek is szól asszonyom. Ime, ha parancsolja, elolvasom.

Olvasta:

«Nem követtem el a bünt, a mit magamra vállaltam. Hogy miért vállaltam el, annak lehetetlen, valószinütlen története van. Nem mondhatom el, de kivánom, követelem, hogy higyjék el egy, az élettől megváló embernek. Utolsó órámban még én sem hazudok. Ágnes természetes halállal mult ki. Isten engem ugy segéljen. Renner György dr.»

Egy pillanatig megdöbbenve néztek egymásra.

– Szegény ember! – szólt az ügyész. – És ha nem indiskréczió, szabad megkérdeznem, hogy mit irt önnek?

Mari átnyujtotta a levelet. Az ügyész olvasta hangosan:

«Nem akarsz hozzám jönni élve, majd hozzád megyek én halottaimban. Meghalok, hogy szeress!»

István is, az ügyész is kérdő pillantást vetettek az asszonyra:

«És mit mond ön ehhez?»

– Ah, ez az ember még utolsó pillanatában is hazudott! Százszor hazudott, ha ártatlannak mondja magát:

– De miért tenné?

– A hazugságért, az aljasságért magáért és hogy halála után is kinozhasson. És hogy…

Elhallgatott. Eszébe jutott valami. Hát ha gyermekeiért tette? Hiszen mégis csak apa volt.

Elolvasták ujra mindannyian mind a két levelet.

– Khaosz! – mondá az ügyész – nem lehet eligazodni benne. Ugy vélem, hogy ebben az ügyben uj vizsgálatra lesz szükség, ha csak az elhalt hátramaradott egyéb irásai nem nyujtanak fölvilágositást. Titokzatos az egész!

Lekisérte őket a lépcsőn. A földszinten egy fehérre festett ajtó mellett mentek el.

– Nem kivánja látni?

Az asszony megértette, hogy férje holttestét akarja neki megmutatni az ügyész. Elsápadt, de nem habozott.

– Jerünk!

Világos, derüs, szinte vidám szoba volt, a hol Renner György egy fapadon, kiteritve feküdt. Rendes polgári ruhájában, mintha csak ledőlt volna egy kissé. Egy vén fogházőr virrasztott mellette nagy busan. El volt keseredve nagyon, mert félt, hogy elcsapják. Ő őrizte a vizsgálati foglyot az utolsó napokban és az ő elnézése tette lehetővé az öngyilkosságot. Nem hallotta meg, a mikor a vaságyát fölállította a falhoz és annak lábára fölakasztotta magát. Mikor beléptek, akkor is monologizált magában és ügyelt a halottra.

«Ha föltámadna!» talán ezt gondolta magában.

Az ügyész rárivalt:

– Menjen ki!

Az öreg kisompolygott. Egyedül maradtak, közeledtek a holttesthez. Mind a két férfi megfogta az asszony kezét, hogy segitségére legyenek.

– Oh, erős vagyok én! – mondá halkan. – Bizhatnak bennem.

Vad tekintetet vetett a halottaiban is mosolygó álarczra. Kimeredt szemmel nézte-nézte és az a stereotip mosoly egyszerre eltünt a halott arczáról. Most olyannak látta, a milyennek soha még: iszonyu szenvedés látszott a megfagyott vonásokon. A keserüségnek, a kétségbeesésnek szinte démoni visszatükröződése.

Megrendült és hangos, szinte őrületes sirásban tört ki. Szinte rábukott a halottra. István megfogta a zokogó asszony kezét:

– Jerünk, – mondá – a gyermekek várják!

Egy pár pillanatig kézen fogva, mint egymáshoz tartozók állottak Renner György előtt.

Az megmerevedett, nyitott szemeivel, mintha rájuk bámult volna.

Az ügyész, a ki szeretett «megfigyelni», észrevette, hogy a megüvegesedett szemgolyóknak még van annyi fényük, hogy ennek a párnak képét visszatükröztették…

X.

A halottat eltemették. Mari magára maradt a gyerekekkel, a kik még egy pár napig emlegették apjukat, aztán nem szóltak róla többé. Elmult mindenkinek, nem hiányzott senkinek. Az ujságok irtak róla, helyesebben az ügyéről egyszer-kétszer, kiadták legutolsó levelét, emlékét megtisztitották a gyilkosság vádjától, valamelyik lap mint tragikus hőst állitotta közönsége elé és ha halaványan is, de odafestette mellé Marit, a modern boszorkányt.

István tenni akart valamit a tárczairó ellen, de az asszony lebeszélte:

– Hagyja el, legyen igy, maradjon igy. A gyerekek érdeke ez, az apjuk hadd maradjon tisztán a világ előtt. Én végre is csak nénjük vagyok! Én nem kompromittálhatom őket, akármit is beszéljenek rólam!

És engedte, hogy az egész közvélemény ugy tekintsen rá, mint egy szabadon járó bünösre.

– Végre is! – mondá – nekem már nem árt!

Az utolsó napok megint melanchólikussá tették. Ugy érezte hogy hiába minden erőlködése, a boldogság örökre leszámolt vele.

Nem egyszer eltagadtatta magát Gyalui István előtt és ezalatt Renner György hátrahagyott irásai között kutatott. Keresett valamit, maga se tudta, hogy mit.

Végre is valami régi orvosi határidőnaptárt talált, a melynek sárga lapjai tele voltak irkálva olyan megjegyzésekkel, melyeket csak ő érthetett.

Tört mondatokban, egy-egy szóval, le volt itt irva a Renner excessivus szerelmének egész története.

Ugy kellett lennie, hogy Renner nem tudott uralkodni magán, és ha szenvedélyéről nem szólhatott senkinek, legkevésbbé pedig neki, legalább a mindennap kezében forgó hallgatag könyvnek tett egy-egy tört vallomást.

Szelid, poetikus ömlengésekkel kezdte. Itt még egész mondatok voltak. Rövidebb mondatok következtek azután. Ilyenek:

«Meg kell őrülnöm, meg kell ölnöm magamat, hogy meg ne őrüljek!»

«Sohse hittem volna, hogy a gazságra is…»

«Miért öljem meg magamat?»

«A törvény utálat, a társadalmi rend – gaz!»

«Ha hinnék Istenben, a másvilágban.»

«Csak egyszer lenne az enyém!»

«Örökre az enyémnek kell lennie!»

«Megmérgezni… megölni az egész világot!»

«Mosolygása nem biztatott-e?»

«Ne tedd, ne tedd, ne tedd!»

«Meg van… El vagyok veszve, meg vagyok mentve.»

Érthetetlen, kúsza sorok következtek azután. Egy-egy szó, mely homályos eseményekre vetett fényt.

Mari sillabizálta, olvasta, találgatta: mit jelenthetnek. Lázasan, szinte szédülve nézett ama sötét sziv misztériumaiba. Gyönyörködött annak a kinjaiban? Vagy az iránta táplált pokoli szerelem eleven története kapta meg?

Maga sem tudta már tisztán. A rettenetes dolgok, a melyekbe ártatlan lélekkel került: megmérgezték. Egyszer a kitöltött boszu diadalmas érzése került felül benne, másszor meg a szánalom az iszonyuan megbünhödött ember iránt.

Khaosz volt a lelkében, a melyből lassanként két domináns érzés vált ki: két bánat, két halottért.

– Borzasztó vége volt, rettenetesen büntette meg magát! – gyakorta igy szólt magához. Néha Gyalui Istvánhoz, a ki ebben az időben elvesztette hatalmát lelke fölött.

Több, mint egy hónapig tartott ez az állapot változatlanul. A család is, István is valami katasztrófától féltek. Észrevette, elhivatta Istvánt.

Gyászruhában ült az ablaknál, ugy fogadta.

– Meglepi, hogy gyászban vagyok, a gyermekekért!

István rosszkedvüen, de szinte nyers őszinteséggel szólott:

– Meddig tart még ez az erőszakos martiromkodás?

– Attól félek, azt hiszem, hogy örökké.

– Azért hivatott?

– Azért. És hogy nagyon, de nagyon szépen bocsánatot kérjek magától!

– Bocsánatot, ön, tőlem; miért?

– Hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok a magáé lenni. De nem vagyok a magamé. Az utolsó idők eseményei szivembe nyomultak, azok élnek bennem és nem én.

– Hisz ez természetes, ki hányná szemére ezt?

– Én magam, de ha csupán ez volna! De van egy más valami, a mit rettegek magamnak is bevallani… Pedig be kell vallanom magának is.

– El vagyok készülve mindenre!

Mari a férfi vállára tette kezét és nem könyező, de csudálatosan szomoru szemeit reá vetette.

– Oh, hogy szerettem magát, jó isten, hogy szerettem!

– És most?

– Rettegek a gondolattól, de él bennem, de nem lehet elhallgatnom, hogy nem szeretem ugy többé. Nem, ez hazugság, ez kevés: ugy érzem, hogy teher lennék az ön nyakán.

Gyalui István kezeibe rejtette arczát, egy pillanatig gondolkozott, aztán fölpattant helyéről:

– Nem igy, hát nem szeret. Nem engedem, hogy beletemetkezzen melanchóliájába. Nekem igérte, nekem adta magát, szabad akaratából. Az enyém, ez a megmásithatatlan.

Mari összekulcsolta előtte kezeit:

– Könyörgök magának, engedjen az utamra. Nem szerelemmel, de könyekkel vagyok tele; oh engedje, hogy elsirjam magamban.

István, ha erőszakoltan is, tréfára fogta a dolgot:

– Hát sirunk együtt, siratjuk az egymás nélkül eltöltött esztendőt…

Mindketten elhallgattak. Emlékeztek az aranyos napsütéses multra, talán éppen arra a margitszigeti délutánra, a melyen eligérkeztek egymásnak.

– Nem az vagyok, a ki voltam – szólalt meg az asszony – rettegek attól, hogy megcsalom magát.

Olyan szomoru, és egyszersmind olyan meggyőző hangon mondta, hogy Istvánnak ajkára fagyott a tréfa.

– Jól van! – mondá. – Hát hagyjuk el egymást, menjünk messze egymástól. Én nem keresem föl magát többé soha, de várom. Ha megunja a gyászt, ha kifárad a magányban, ha le akarja rázni lelkéről a melanchóliát: jöjjön el, mondja meg. Én mindig fogok gondolni magára, és szeretném, ha maga is gondolna arra: van egy férfi, a kit egykor szerettem, a kié voltam egykor; és az enyém még mindig.

Csüggedten is, reménykedve is: nem teszek le a reménységről, hogy el fog jönni.

Kezet fogtak egymással.

– Mit fog tenni? – kérdé a férfi.

– Elmegyek falura, ott várom be, míg fehér lesz a hajam… És maga, hová megy?

– Oh nekem nem is olyan rossz. Nem bucsuzok, elhitetem magammal, hogy valami szerencsétlenség ért bennünket, a mi miatt évekre kellett elhalasztanunk az esküvőt…

Megfogta az ajtó kilincsét. Ott valami jutott eszébe:

– Megcsókolom a gyerekeket maga helyett…

Aztán elment.

Befejezés.

Az élet gondja bekergeti a falut a fővárosba. Hátukon czipelve az élet nehéz keresztjét, mind nagyobb karavánok, szomoru és éhes fáradt és nagy erejü alakok jönnek a mi Budapestünk kapuja elé. Alig tudjuk már befogadni őket.

Alig tudnók, ha nap-nap után nem vonulnának ki közülünk azok, kik pihenni, gyászolni, vagy felejteni akarván, elhagyják a várost és keresnek egy csendes, napsütéses falut.

Oh kedves, szép felvidéki falvak, szalmafödeles vályogfészkeitek kimosolyognak az akácz alól. A fehér falak, a kicsiny ablakok, a kizöldelő kerités: mindez oly barátságos, olyan enyhe. A nagy házak, ha diszesek is: komorak mindig. Itt meg a rongyosak is oly vidámak, félrecsapott tetejükkel, kusza garádjukkal olyanok, mint a jókedvü koldus…

Mari egy ilyen fészekben verte föl tanyáját, elhozván magával a gyermekeket.

Milyen boldog volt az apró nép, otthon voltak végre. (Hiszen a nagy város nem a gyermekek otthona, csak sanyarognak benne.)

Az aprószentek hamarosan jóbarátságot kötöttek az egész faluval. És a «kis gróf»-ból is olyan parasztgyerek lett, hogy no! Nem aludt többé nappal, maga kérte, hogy mosdassák meg hajnalban és szaladt ki a pástra madártojást keresni.

A gyerekek boldogsága nagyon lassan ragadt rá Marira. Szomoru maradt az eleven mosolygások közepette, és sötét volt, mig körülötte ragyogott minden. Az ég, a vidék, a házak, a parasztok arcza örvendett, hogy ilyen impraktikus, naiv és adakozó uriasszony telepedett közéjük.

Hisz ettől fél falunak meg lehet élnie, akár kaszát se fogjanak többé a kezükbe!

Mari maga se tudta, hogyan történt, de a falusiak e naiv ravaszsága érdekelni kezdte. Kezdetben tetszett neki, később boszantotta.

Igy lopódzkodott be hozzá ujból a világi gond, és lassan-lassan helyet kivánt magának a tulvilági gondjai között.

Aztán tavasz is lett. Egy gazda reája kötötte – nagy árért – egy pár hold rossz ugarját. Megvette, hogy legyen valami jussa, a miért itt lakik. A földet meg kellett miveltetnie.

Az ekevas belemélyedt a földbe, nézte a barázdát. Ez mulattatta egy kissé. Aztán kikelt benne a buza. Kiváncsian leste, hogy nő. Megérett a kalász, sok volt, szép volt. Ott hallgatta – a gyerekekkel – az aratók esti dalát. Szive megenyhült, olyan szomoruság fogta el, a mely nagyon is hasonlitott a boldogsághoz. Másnapon sirt, sirt, édesen keservesen. Arczra borulva, bezárkózva.

Aztán tél lett. Sok gabonája volt, el kellett adni. Nem irhatott az apjának, föl kellett mennie a fővárosba személyesen. Egyedül a legjobb végezni az ilyesmit.

De hogy maga, személyesen, egy asszony kössön üzletet, elmenjen tán a börzére is. Pfuj!

Elment Gyalui Istvánhoz. Otthon találta.

Nem volt meglepődve.

– Hát megjöttél? Csaknem két évig várattál…

Kinyujtották egymás felé karjaikat. Megölelték egymást.

A mikor Mari kibujt a férfi karjai közül, az egyszerre meglepetve nézett reá.

– Te, te, mi történt veled? Egészen megváltoztál. Olyan vagy, mint lánykorodban.

Csakugyan, a daczos, elkeseredett, erős vonás nem volt többé ajkai körül. Elmult egészen, vagy csak a nap sütötte le? István nem győzött betelni a nézésével.

– Kis boszorkányom! – Mit tettél?

Mari elgondolkozott:

– Mit tettem, hogy mit tettem? Nem jót, bizonynyal nem jót; alig emlékezem a multra, mindennap felejtek valamit.

Szomoru hangon még, de már kipirosodva, mosolyogva hozzátette aztán:

– Mégis szép az élet… Élni jó… Talán árulás ez, de hisz én nem vétettem a jó Isten ellen, és az megbocsátja nekem, hogy élni szeretek…