Fehér egerek.

A rózsaszin orru, fehértestü rettenetes állatok roppantul megszaporodtak az utolsó időben itt Budapesten. Megforditva történt ezuttal: az élő állat szoritotta ki a gépet s ma már sehol se látni a fővárosban Cartesius ördögét, amint szerencse levelet huz, lutriszámokkal szolgál. A fizikai eszköznek, a hires filipaksznak a rózsás orru, rózsás farku, fehér és borzasztó kis állat lépett az örökébe.

Tiz évvel ezelőtt mindössze négy-öt helyen láttam csak a nyomoruság e picziny szolgáit, ma minden félreeső, de népesebb helyen látom. Iszonyuan elszaporodtak a városban a fehér egerek és azok a vén asszonyok, akiknek napjára elég az a tiz-husz krajczár, amelyet az apró jószág – optimisztikus számitás mellett – megkeres a számukra.

Természetesen levonva a 10–20 krból azt a krajczárt, melyet a kis kenyérkereső száraz zsemlében megeszik.

Mert nincs immár semmiféle üzlet rizikó nélkül.

* * *

Ugy-e fiatal emberek, nekünk mindig különös látvány egy öreg asszony. (Anyánkat kivéve, – az más!) Iszonyu, hogy az asszonyok is megöregednek! A magam részéről sehogyse tudok belenyugodni a természet e rossz ötletébe és amig egy fehér asszonyképre simul tekintetem, el sem is tudom képzelni, hogy a fehér arcz a ráncztól legyen sötét, a barna haj az öregségtől legyen fehér valaha. Tudom, hogy igy van, hogy igy lesz – és nem nyugszom bele.

Csodálkozó tisztelettel nézem a vén asszonyokat. És borzalmas bámulattal állok meg egy fehér egeres öregasszony előtt.

Széditő és titokzatos, hogyan jutottak idáig?

Olyan egyszerűen: cselédek voltak, elöregedtek, nem kellettek senkinek többé. Az idő elmult fölöttük, katonáik elkerültek a másik garnizonba – ahol a legfőbb generalis az ur – és ők egy megspórolt öt forintos utján, egy eladott nagykendő árán: hozzájutottak az ördöngős állatkához, aki egy favályucskából szerencselevelet és lutriszámokat huz, darabját két krajczárért…

Adta kis állatja, olyan kedves! Főképp, ha párosával van. Nem pöröl az öreg cselédre, daczára, hogy kenyeret ad neki. Hizelgően buvik meg, szerényen czinczog az aszu melleken. A kebleken, melyekről idegen gyermekek szivták az életet, pénzért. (Férfiak azóta, de hol vannak?) Amelyeken csak rövid néhány napig csügghetett a jogos tulajdonos, aztán elment, eltünt: vidékre, a legmesszibb vidékre.

Dehogy akarom megrikatni akár a leglágyabb szivü olvasót is, csak egy statisztikai tanulmányommal hivalkodom: a fehér egerek budapesti birtokosainak nagyrésze: elöregedett, támasz nélkül maradt cseléd.

Ugy lehet, nem sütöttem ki ezzel a világra nézve valami különös érdekü dolgot. Talán kompromittálom is magamat, hogy engem érdekelnek ezek a csuf vén asszonyok a még csunyább keresetükkel. Ezek a – minden asszonyi törvény ellenére – szótalan némberek, akik czimben és rangfokozatban, de keresetben is, sok, sok fokkal állnak a koldusok után.

Bevallom az igazat: sok ismerősöm is van közöttük. Egyiknek-másiknak – például a lánczhid mellettinek – állandó kuncsaftja is vagyok. Ez a fehér egeres asszonyság talán valamennyiük között legfőbb fokán áll a mesterségének. Hisz benne. Ha nem jön egész nap senki, megszólitja az egeret:

– Muerus huzzál! A rózsaszin farku bestia belenyul a vályu női osztályába. (Mert külön férfi osztály is van.) És kihuz egy nyomtatott czédulát, melyet az asszonyság százszámra vásárol Bucsánszkynál, Bagónál. Jól tudja, hogy mi van, mi lehet benne.

Egy boldog szerelem igérete és öt lutriszám. Milyen szépen mondja, mily jó számok!

– Okosabb, mint egy pap, egy kanonoknál okosabb! – motyogott a néni.

* * *

Egyszer, őszszel volt, ebben a zuzos hidegben, hihetetlen, hogy csak nem rég: szép őszi estén kimentem Bim-Bim király birodalmába.

A városligeti tüzoltó-térre tudniillik. Talán az utolsó meleg estve volt, már folyton zörgött a lomb lefelé hulltában, de még sokan háltak kint a szabad ég alatt, a friss levegő kedvelői azok, akiknek egy zöld lócza a palotája, tüzhelye, az ágya.

Jó sokáig vigan voltak Bim-Bim király birodalmában. A nép nem akart elválni az ő vasárnapjától, a vasárnapi tarka mulatságától, nem akart aludni, nem virradni a hétfőre, a józan, a komoly hétközi napra.

Végre is a bódék becsukták ajtaikat: a komédiás, a kóczevő, a hasbeszélő, a hintás megszámlálta s hazavitte a sok rézpénzt: a Bim-Bim királynak hüségesen beszolgáltatott adógarasokat.

Egyszerre csendes lett a liget, nem hallottam mást, csak lépteim zaját, a száraz falevél zörgését, amint ágyaztak maguknak kóbor urak, rosszképü csavargók. Hamar megágyaztak, hamar elaludtak és nem törődtek vele, hogy itt jár közöttük valaki és virraszt fölöttük. Jó lelkiismeretü, gyáva nép: a rendőr se bántotta őket; falusi ember lehetett: nézte a csillagok járását. Legfeljebb én rám nézett gyanakodó szemmel; mit keres itt egy jóruhás ember?

Négy öregasszonyság csendes beszélgetését hallgattam ki. A legfiatalabb nézett ki köztük a legvénebbnek, mert piros olajos kendővel volt bekötve a feje. Hozhatta ezt a divatot a falujából – negyven esztendeje.

Mind a négy asszonyság «fehér egeres» volt. Fehér egér tulajdonosoknak mondom őket, bár az egyik két kopott stigliczmadárral helyettesitette a négylábu albinákat. Tehát szegényebb volt mint a többi, mert a stigliczek, mint szerencselevélhuzók, kimentek a divatból. Az értékük krajczárokra devalválódott, csakis idősebb, más korból való cselédleányok ragaszkodnak hozzájuk. – A stigliczek aludtak, a fehér egerek aludtak, a vén asszonyok beszélgettek.

Egy kövér anyóka elégedetten csörgette a rézpénzét.

– Jó volna inni egy kis édes pálinkát! – mondá.

– De még egy kis lebbencsleves is jó volna, tarhonya benne és egy virsli.

– Kend csak mindég enne! – szólalt meg a kövér asszony.

– Ha valami jó volna! – jegyezte meg a stigliczes asszonyság.

– Haza kéne már menni! Jön kend?

– Megyek, de másfelé. Nem vagyok én olyan uriasszony, nem lakok én Pesten. Nem fizetek én egy hónapra két pengő kovártélyt!

– Csak az a rossz, hogy ha Albertfalvára megy, két krajczárt kell fizetni a hidon.

– Hadd éljen a császár is!

Közben az egyik öreg némber szódavizzel kinálta a többit.

Az olajos kendős különösen nagyott huzott a szifonból.

– No, no, le ne harapja a vasát.

– El vagyok busulva! mondá az öreg asszony.

– Megint a fiával?

– Azzal. Kitanitottam pékmesterségre.

– Hát osztán?

– Csütörtökön mondják, megholt, már ugy mint az elmult hétfőn. A János-kórházban.

– Nem hitták a temetésére se?

– Nem. Pedig beleirtam az átréczomat egy könyvébe, amikor ott voltam nála a kóházban, a multkor mondtam, hogy hivassanak, ha kellek. Egy narancsot vittem neki és beirtam a nevemet az olvasó könyvébe. Szóltam az ápolónénak…

– Kellett volna neki adni husz krajczárt!

– De hát azért elhihattak volna…

– Nem találták a könyvet, nyilván, – mondá a stigliczes asszonyság.

* * *

Nem szép tőlem – tudom – hogy ugy helyezem ide a fehér egereket, mint az asszonyi nyomor allegorikus alakjait. Az igaz, hogy szinte alkalmasak erre most, hogy oly roppant mód elszaporodtak itt Budapesten.

A három-négy rakás alma, amelyet egész nap árul egy vén dilettáns kofa, és jó ha egész napon át tiz krajczárnyi hasznot szerez vele, kiment a divatból.

Az asszonyok nehezen adják magukat a koldulásra – kevés hozzá a filozófiájuk talán? És inkább, mintsem hogy a könyörületes szivekre appelláljanak, a szerelmet és szerencsét óhajtó keblekbe helyezik a ő bizodalmukat.

Egy pár fehér egér, egy vályu, száz czédula: no ez már elég lesz nekik erre az életre.

De hol veszik a fehér egeret? Kivel tanitják be? Egymástól csereberélik? Az egyik meghal és a másik megveszi az örökségét? De kitől? Kik az örököseik?

És hogy van-e adó ezen a különös iparágon? Gondolt-e már erre a fővárosi tanács, vannak-e ez irányban valami tervei?

* * *

Kiváncsiság ez, sőt talán naivság is, hogy kérdem: mi lesz a dolgozni nem tudó, vagyontalan, támasz nélkül álló, bizonyára kellemetlen külsejü, de még is csak élő, elöregedett fővárosi cselédekből? T. i. mielőtt meghalnának.

Mert hisz fehér egér még se jut mindegyikre és valamiből mégis csak élni kell odáig.

Élni! Hat krajczárért kávé ebédre, háromért turó vacsora, aztán ruházatra is kell. Egy pakli dohány, valami ismerős figurás favágónak, aki összeszögezi a fehér egér palotájának keresztlábait…

Azonfelül lakás, e földi életben és még azontul is. A temetési költségre spórolni…

Spórolnak rá, a legtöbb a szájától vonja el, hogy temetésére legyen. Ez mánia, ez valami képtelen ostobaság, tudom, de nem értem.

Vörös szemü, okos kis fehér egerek, huzzatok szegény öreg asszonyoknak sok szerencseczédulát, keressetek nekik sok, sok garast szép ezüstveretü, tüll szemfödőre, fehér gyolcs halotti szoknyára valót!