Kirándulás Aranyországba.

A nagy Renée nem lett szebb azóta se, hogy asszonysorba lépett. Pedig ezt vártuk tőle, ezt igértük neki. Érdekes, fakó és fáradt maradt, egészen elütő tipus, mint az estély jól táplált, gömbölyü asszonyai. Amint megpillantott, – már messziről – különös mosolylyal intett felém. Nem láttam amióta lányságát elhagyta és valószinüleg erre vonatkozott mosolya is. Olyan arcza volt, hogy egy pillanatig tartó mimikával megkritizálta magát, a házasságot, a férfiakat, az egész életet.

Rögtön számon kértem a férjét.

– Nincs, nincs! Karlsbadban van téli kurán. Szegény, hogy unatkozik és én mily szomoru vagyok! – Talán a kelleténél több guny is volt a bánatában, a sóhajában.

Nem bolygattam többé a kérdést. Rátértünk a tárgyra.

– Hol is hagytuk el, amikor utoljára találkoztunk?

– Kicsufoltunk mindenkit. Folytassuk? Én kezdem magán.

– Beszélhet egész bátran, ez az öreg asszonyság, aki gardiroz, csak tetteti, hogy mindent hall, mindent ért. Nem hall, nem ért semmit. A gömbölyü szemei járnak, forognak, mosolyognak egyre, nincs meg benne többé, csak a kiváncsiság. Az anyósom, már kétszer volt tetszhalott, a legjobb lélek a világon.

A kis öreg asszony lehetett vagy hetven éves, de nem volt még egy szál ősz haja. Nem hagyott bennünket el egy pillanatra se, mindig mosolygott és roppant érdeklődéssel hallgatta, mit beszélünk. Egyszer-egyszer tréfás aprehenzióval törülte meg ajkai szélét:

– Ugyan Renée, ugyan!

Leültünk, helyesebben elbujtunk a buffet közelében, ugy néztük az estély hölgyeit, voltak vagy negyvenen. Csunya nem akadt köztük csak kettő, az Otol-lányok. Feketék, kis szemüek, mint a Szent Jakab szőlő. És sárga ruhában! Karonfogva sétáltak le s föl a teremben, mindig együtt, mindig zenéről beszélgettek. A nőtársaság nagyobbik része mulatott a kedves csunyaságokon, nézték őket, örültek nekik, mintha egészen másfajta lettek volna.

– Csak az a bajuk, – mondá Renée – hogy ezek a feketeségek még csak az első generáczión gazdagok. Mi többiek, már a másodikon, sőt a harmadikon azok vagyunk. Higyje meg, hogy a gazdagság szépit. És fehérit. Nézze meg, alig talál itt barna arczbőrü asszonyt!

Csakugyan, hófehér arczok, a hónál is fehérebb női nyakak, karok ragyogtak, vakitottak mindenfelől. Oh nem lehetett itt csufolódni, itt csak bámulni és megrészegedni lehetett. Milyen állak, milyen illat szállott fel a jól táplált, gondozott fehérségekről!

– És a gazdagság nivellál, – szólt Renée az ő tréfásan sentencziózus modorában – nézze azt a négy asszonyt, ottan. Nem rokonok és mégis hasonlitanak egymáshoz. A hajuk egyképpen fényes és puha: napjában háromszor is bedörzsölik tojással. A szemüknek mély, tüzes és epedő kifejezése van, egész nap a diványon feküdnek, álmodoznak, olvassák, most például – a «Bète humain»-t, Baumbachot… Aztán jól élnek, a sok édes tészta, a frissen sült husok, a nyugodt, hosszu álom a higienikus hálószobákban…

A nagy Renée maradt a régi, ugy beszélt, mint egy tanár. Folyton általánositott. De a végén mindig kitört belőle a gunyos móka. Most is odafordult az anyósához és megkérdezte:

– Igazam van, ugy-e mama?

A kis öreg asszony megtörülte ajkai szélét és boldogan mondá:

– Igen, persze.

Szeretett volna még más valamit is mondani, de nem jutott eszébe semmi. Renée hamar felkapta a szót, rámtámadt:

– Hát maga mit keres itt?

– Meguntam a munkát, szeretnék megházasodni gazdagon. Tudja, most divatban van itt ami mesterségünk. Valami ideális irányzat vett erőt a mamákon: autogrammokat gyüjtenek. A leányok – ugy hallottam – esküt tettek egymásnak, hogy nem mennek férjhez, csak szerelemből. Valami készül itten, szeretnék ott lenni, amikor legelsőbb fölbuzog a forrás.

Jót nevettünk mindaketten. Az öregke is nevetett. Nem, sehogysem ment a csufolódás ma és itten. A lakás oly szép volt és a háziur, aki a magyar kartongyártás körül határozott érdemeket szerzett magának, bebizonyitotta előttem, hogy a gazdag embereknek is van izlésük néha. Luxuriozus, uri volt minden, ami egy kis gyanut kelthetett, pusztán az, hogy talán egy kissé uribb és pazarabb is volt a kelleténél.

Csakhogy esti tizre Banner Idát várták. Idát, akit mindnyájan ismerünk az opera páholyából, ahol magas katonatisztek, miniszterek, mágnások is vizitelnek nála. Idát, aki oly nagy lépésekkel jár az utczán, mint egy grófné. Sebesen, egyedül, messziről kiséri egy inas.

A fehér arczok megszinesedtek, a hölgyek hajukat igazgatták, a mint megjelent közöttük. Csak egy félóráig maradt, de roppant kedves volt, mint egy fiatal királyné az udvarhölgyei között. El is ismerte itt mindenki és egy félóráig, amig itt időzött, egészen megváltozott a társaság, másról beszélgettek, mint rendesen. Mágnás asszonyokról és versenyekről, politikáról, főpapokról. Csak a két csunya fekete leány maradt változatlanul a muzsikánál.

A nagy Renée ásitott, a mikor az estély fényessége egyszerre eltünt.

– Vége a szenzácziónak; akár haza is mehetünk, álmos vagyok.

Hanem egyszerre fölelevenedett, a társaságban meglátott egy hölgyet, aki eddig mindkettőnk figyelmét elkerülte. Fölkiáltott:

– Ni, ni: O–lym–pi–a! Ismeri?

* * *

Szebb volt valamennyinél. Az arcza fehérebb, a haja feketébb. A szemöldökei csaknem összenőttek, de mégis volt közöttük egy hajszálnyi elválasztó fehér vonal. Fülei mellett haja egy-egy fekete pehelyben folytatódott. És e merészségek daczára a legszabályosabb arcz, amit valaha láttam. Sok olyan tulajdonsága, amelyek közül egy is széppé tenne valamely asszonyt. Arcza egyik felén még a konvenczionális Ámorgödre is ott mosolygott, de csak diszkrétül, csak jelezve. A tökéletes formáju fülekben két óriási nagyságu brilliant-button ragyogott, gyenge fénynyel boritván el az egész fejet. Mégis, nekem olybá tetszett, mintha csak viaszbaba volna, de olyan, amilyent csak egy elsőrangu szobrász készithetett, szövetkezvén valamely nagy festővel.

– Várjon, majd ha föláll! – mondá a nagy Renée, gyönyörüséggel ráfeledkezve a szép asszonyra.

Fölállott; csaknem egy félfejjel magasabb volt itt mindenkinél. És karcsu maradt, talán az egyetlen igazán karcsu az egész nőtársaságban. Pedig látszott rajta, hogy nem visel vállfüzőt, törzse szinte hátrahajlott, amikor ment, lebegve, bájosan, ruganyosan, de olyan szabályosan, mint az a csudálatos beszélőbaba, akit Olympiának hivnak a «Hoffmann meséi»-ben. Fölkiáltottam:

– Olympia!

– De jöjjön s menjünk közelebb. Nézze, hogy mosolyog: egy gép mosolygása. Hogy iszsza a teáját; micsoda tréfaság, hát kell ennek ennie? Hallgassa, hogy beszél.

Csak a szükségesekre szoritkozott, amikor beszélt: «Igen, nem, köszönöm, holnap, a férjem szereti…»

A férje pedig mindig ott volt a nyomában. Egy magas, kissé rideg, de határozottan férfias, vastag fekete bajuszu uri ember.

– Nézze, – szólt Renée halkan, – Coppelins mester hogy kiséri Olympiát, nehogy valami tudatlan ember kárt okozzon benne. Nézze az arczán azt az aggódó vonást, fél, hogy mindjárt kisül minden!

Egy pillanatra az asszony is, a férfi is el-eltünt előlük. Renée izgatott lett, csaknem elfeledkezett a formákról, csaknem kézen fogott:

– Nézze, most alighanem baj esett. Siessünk a szomszédszobába. A beszélőbabát egy kissé magára hagyta a férje, most aligha nem megint megszökik.

– Megszökik, megint? Hát szokta?

– Ugyan, ne tetesse magát, hát nem tudja az Olympia regényét?

A nagy Renée örült, hogy elmondhatta. Hadarva, sok mondatot csak jelezve, mimikával jelezve egy egész történetet:

– Ez a Só Ágnes. Nagyon gazdagok, Dunántul. Olyan lány volt, hogy ostobának és ártatlannak gondoltuk. Azért szerettük, mert olyan szép, utánunk mondott mindent, mint egy madár. Nyáron falun laktak, egy tüzértiszt megszöktette. Egy árva kis katonafi, szőke, mint a kalász…

Egy hétig lehettek csak együtt, csak Kremsig mehettek. Az apja utánuk küldte az iroda-igazgatóját, egy fiatal embert. Rájuk talált, a tiszt nem volt otthon, elvitte a lányt, hazahozta, aztán elvette. Elment hozzá, odaadták neki, ez a férje.

– Pfuj! Verekedtek legalább…

– Hogyne; a tiszt sebesült meg.

– És aztán?

– Aztán, már másodféléve élnek békességben. Kicsinyük nincs, a férj szerelmes Olympiába, az pedig kisérleteket tesz olykor, hogy elszökjék. Ha magára hagyják egy pillanatra, akkor megy, mennie kell, mint egy gépnek, amelyet elinditottak. Négyszer próbálta már meg, mind a négyszer visszahozták, jött vissza szépen, nem sirt, nem esett kétségbe, változatlanul nyugodt maradt.

– És mért nem zuzza össze férje az egész bűbájos szerkezetet, egy csapással!

A nagy Renée kinevetett.

– Maguk csak mindig beszélnek, hanem amikor cselekedni kéne, futnak utánunk, mint egy kis kutya…

Szidni akart tovább, de egyszerre elharapta a szót, az elhagyatott dohányzó-ablakhoz szaladt:

– Jöjjön! – szólt, csaknem kiáltott.

Az utczán a kapu előtt állott Olympia, hajadon fővel, kivágott estélyi öltözetben. Felhasználta a pillanatot, amig férje mással beszélt, leszökött, menni akart, mennie kellett! De alig ért a kapuhoz, férje már ott volt mellette. Láttam, mint fogja karon és mint jönnek vissza egy szót sem váltva egymással.

Egy percz mulván mindketten benn voltak a nagy teremben. Semmi változás rajtuk, legfeljebb a férfi haloványabb, és az asszony szinesebb egy kissé. Azonban ugy lehet, hogy ez a szines fény az arczán csak a nagy buttonok ragyogása. Itta tovább a teáját és felelt, ha szóltak hozzá: «Igen, nem, köszönöm, a férjem…»

* * *

Engedelmet vettem magamnak a kis siket öreg asszonytól, hogy hazakisérhessem őket. Gyalog mentünk. Oly jól esett járni a ropogó hóban, az ezüstszinü éjszakában. Pompás hideg volt, de oly barátságos hideg! A budapesti nagy ormótlan házak is oly kedvesek ilyenkor, a fehér fövegeikkel, az erkélyeket tartó óriásoknak szakálluk, bajuszok, kalapjuk nő. De legkellemesebb az, hogy az ember a szűz hóra lép, lábának nyomai meglátszanak mindenütt.

Karon kellett fognom az öreg asszonykát, hogy el ne csuszszék. Renée egy darabig ezen mulatta magát, de csakhamar visszatért Olympiára. Alig néhány lépéssel ment az előttünk, a férje karján. Mily pompás pár, mily szótlanul mentek egymás mellett! Hanem Renée megfigyelte, hogy a férj az Olympia karját odaszoritotta a derekához.

– Iszonyu állapot, – szóltam akaratlanul, – hisz ez az ember, ha oly aljas nem volna, hőssé lehetne. Talán az is. Eh, a mi mértékünk rossz, ez az ur férfi.

– Ne filozofáljon, – szólt Renée – hanem nézzen oda!

A sarokra mutatott, a hol a gázlámpa alatt hirtelen feltünt egy fiatal tüzértiszt alakja.

– Ez az, – mondá Renée lázasan, – ez az, a ki elvitte, aki vissza akarja venni. Les rája, megvárja mindenütt, egész éjjel föl és alá jár a háza előtt… Nézze, most halad el előtte Olympia, most egymásra néznek, a férj mereven tekint maga elé, nézze, mily vad az arcza, most ő is a tisztre néz…

– Miért nem mennek egymásra, az egyik megölné a másikat!

– Ne beszéljen, nézze… Most már nem látom őket többé!

Kipirult az izgalomtól, alig tudott beszélni. Az öregke is nagyon komolyan törülte a szája széleit. Ő is nézett maga elé nagy szorgosan.

A nagy Renée szinte elfelejtette, hogy vele vagyunk, felkiáltott:

– A gazember!

– Ki?

Szánalommal, sőt némi megvetéssel nézett reám:

– Ki lehetne? Senki más csak a férj!

Elhallgatott, talán megbánta, hogy ugy heveskedett. Tréfálkozva fordult az öreg asszonykához, a fülébe kiáltotta:

– Ugy-e mama, igazam van, gazember!

– Az, gazember! – mondá az asszonyság, ámbár nem tudta, miről van szó. De ha tudta volna, akkor se mondott volna mást. Daczára hetven esztendejének, daczára annak, hogy ezek a dolgok már csak ugy rémlettek előtte, mint az ezüstszürke éjben én előttem az Olympia eltünő, az éjszakával lassankint összefolyó alakja.